A következő két napban egészen új vizekre evezünk, és alig több mint 48 óra alatt két országhatárt lépünk át. 1600 kilométert teszünk meg a kanyargós andoki szerpentineken, így jutunk Kolumbiából Equadoron át Peruba. Útközben nem vágyott kalandokba keveredünk. Az utazás nagy élvezet, de néha olyan komoly megmérettetéseket tartogat, amikre az ember a legrémesebb álmaiban sem számít.
A reggeli órákban Popayánban ismét buszra szállunk és egész álló nap döcögünk a Kolumbia délnyugati csücskében fekvő Pastoig. A városból remek kilátás nyílik a 4271 méter magas Galeras-vulkánra, de ennél többet Pasto nem nyújt. Sok felé jártam már életemben, de eltekintve a természeti környezettől, kevés volt közülük ennyire nyomasztóan szürke, semmit mondó és elhanyagolt település. A kapualjakban és a tereken hemzsegnek az összevert rossz arcú alakok, az alkoholisták és a drogosok. Pasto az a fajta város, amely cseppet sem tud esztétikai élményt nyújtani az átutazónak, és ahol sötétedés után az ember veszélyben érezve magát gyorsan behúzódik az olcsó szálló poros és dohos szobájába. Onnan aztán ki sem dugja az orrát pirkadatig.
Pastóban nincs is szándékunkban tovább időzni, de a kolumbia-equadori határvidékén azért akad még látnivaló, bármennyire is sietős a dolgunk (pár napon belül Limába kell érjünk, mivel jön egy csapat, aki kíváncsi Perura). A Pastótól mintegy 80 km-re található Ipiales falujának kanyonba épült sziklafalú Las Lajas katedrálisát például nagy hiba volna kihagyni. Látványra sem utolsó, de a története talán a templomnál is szebb. Több mint 300 évvel ezelőtt Maria Mueces süket-néma lányával, a kis Rosával pusztító viharba keveredett a hegyek között. Miközben próbálták menteni az életüket, a kislány egy villámok által létrehozott női sziluettet pillantott meg az egyik szikla oldalán.
Las Lajas, a jelenések temploma
Anya és lánya a szikla oldalába bújva vészelték át a vihart. Az árnyalakot Szűz Máriával azonosították, így a kanyon népszerű zarándokhellyé vált, ahol az egyik sziklán ma is női alak vonásai figyelhetők meg. Az első szentélyt a kanyonba fából és szalmából építették, aztán 1802-ben egy másik, nagyobb templomot húztak fel a faszentély helyére, amelyet híddal kötöttek össze a kanyon szemközti oldalával. A mai lenyűgözően szép 30 méter magas neogótikus szentély, amelynek egyik falát a hegy oldala képezi, 1949-ben készült el.
Megittasodva a mesés látványtól taxiba pattanunk és meg sem állunk az equadori határig. Bár ezúttal sem arabnak, sem kínainak nem néznek, itt is akad némi bonyodalom. Taxisofőrünk átgurul az equadori buszterminálra anélkül, hogy megkapnánk a kolumbiai kilépő pecsétet, majd mint aki jól végezte dolgát, elhajt a kocsival. Nyakunkba kapjuk a húsz kilós zsákokat és visszaballagunk az országhatárt képező hídon. Egy órás sorban állás és máris mindkét pecsét ott figyel a bordó magyar útlevélben.
Az elmúlt napokban többet ültem buszon, mint eddig egész életemben. Hát most a változatosság kedvéért nagy duzzogva megint buszra szállunk és nem sokkal éjfél előtt Equador fővárosába, Quitóba érkezünk. A busz egy kieső külvárosi terminálon tesz le, így van szerencsénk taxival végigvágtázni a kivilágított városon. Bár az éjszakai fényekbe öltözött régi városközpont látványa lenyűgöző, győz a fáradtság és a város helyett csak az ágyba vágyunk.
Futottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokat
Ecuadori kalandjainkat néhány hónappal későbbre tervezzük. Most amilyen gyorsan lehet robogunk Peru felé, ennek pedig az a leghatékonyabb módja, hogy az ember éjszakai busszal Quitóból a perui határ közelében található Machalába utazik, ahonnan alig 60 kilométer az újabb határátkelőhely. Másnap tehát kirobogunk a terminálra és mire a nap nyugovóra tér egy újabb busz ülésén találjuk magunkat. Az éjszakai busz reggel 5-kor érkezik Machalába. Ilyenkor még a pályaudvar is alszik, így a kanyargós úton és a kényelmetlen üléseken átvirrasztott éjszaka után több órás várakozásra kényszerülünk a kihalt apró váróteremben, ahol rajtunk és egy kóbor kutyuson kívül egy teremtett lélek nincs. Álmos szemekkel fészkelődünk a repedt műanyagszékeken. Én naplót írok, Endre utazásunk költségvetésével foglalatoskodik, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy hamarosan teljes újratervezésre lesz szükség, mert hajszál híján kudarcba fullad az egész utazásunk.
Rajta vagyunk az első határra tartó buszon. Alig látok ki a fejemből a fáradtságtól, de délelőtt 10 órakor már a perui belépő pecsétért várók sorában toporgunk. Óriási a hőség, furcsán érzem magam, rám tör a hasmars, majd általános gyengeség vesz erőt rajtam, így ha Endre nem fog meg egy óvatlan pillanatban, csaknem a padlón landolok. Valami motoszkál bennem.
Az autóbusz Tumbes városáig szállít, ahol azonnal megvásároljuk a jegyeket a délutáni Chiclayóba tartó járatra. Tumbes Peru egyik legveszélyesebb települése, ahol számtalan rabló garázdálkodik, ezért mi is igyekszünk gyorsan továbbállni, mielőtt áldozatként növeljük az amúgy sem alacsony bűnözési rátát. Marad még két óránk a csatlakozásig, így ebéd gyanánt elfogyasztunk egy sült halat az egyik forgalmas, a helyiek által előszeretettel látogatott vendéglőben. Továbbra sem javul az emésztésem és a kínos probléma megoldásánál végzetes hiba merül fel. Válltáskámat (amiben kizárólag ma tartok pénzt, mert egyébként máshol szoktam) az asztalra helyezem, Endre orra elé, és már rohanok is a mosdóba. Endre meg nyugodt szívvel, a fáradtságtól kissé megzavarodva a táskát a mellettünk lévő hátizsákok tetejére teszi. Mire visszaérek a mosdóból az iratos táskámnak lába kél. Jobbra-balra futkosunk a vendéglőben, miközben a vendéglő tulajdonosa óbégat, hogy itt még sosem történt lopás és biztosan csak megfeledkeztem róla, hogy hová tettem a táskám. Még nekem kell őt nyugtatgatni, hogy nem fontos, történt-e valaha ilyen az ő éttermében, az eltűnt dolgokat meg kell találnunk. Én pedig nem vagyok idióta és tudom, hogy hová tettem a táskát. Mindent átkutatunk, természetesen hiába. Sietősen elhagyjuk az éttermet és a sarkon álló egyenruhás rendőrhöz fordulunk, aki nyilván nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, legkevésbé egy férfit női táskával szaladni. Mire berobogunk a rendőrkapitányságra, hogy feljelentést tegyünk, én már sokkos állapotban vagyok. A táska tartalma csak, hogy a leglényegesebbeket említsem: útlevél, oltáskönyv, 5600 dollár és 240 euró (a következő Mirador túra költségének jó része), MP3 lejátszó, néhány pótolhatatlan emlék otthonról.
Lopjuk az áramot a machalai pályaudvaron
A rendőrkapitány unottan firkál valamit egy papírfecnire, aztán felveszi az adataimat, majd egy ujjal idegesítő sebességgel gépelni kezd. Feltesz néhány kérdést, majd a fél órás ceremónia végén mutatóujjamat tintapárnába mártja és aláírásomat ezzel hitelesíti az összes dokumentumon. Mindenem kék, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A kezembe nyomnak egy papírt, amin az áll, hogy ezen és ezen a napon rablás áldozata lettem. A papírral állítólag 30 napig igazolhatom magam az ország területén belül és hogy ideiglenes útlevél birtokába hogyan és mikor jutok, azt majd Limában kell kideríteni.
Kirohanunk a chiclayói buszhoz és felszállunk. Többször újraolvasom a feljelentést, de sokáig képtelen vagyok elhinni a történteket és 10 percenként rám jön a frász, hogy hogyan tovább. A bennem tomboló vírus pedig láthatóan örvend a sokktól legyöngült állapotomnak és viháncolni kezd. Szerencsére van az autóbuszon WC. Este 6 körül, amikor 25 órás utazás után még mindig a buszon ülünk már több időt töltök a mosdóban, mint a helyemen. Úgy érzem sosem érkezünk meg. Vacogok a magas láztól, miközben Endre vízzel itat, majd a vastag téli pulóverét próbálja rámtuszkolni.
Nem tudom, vajon mennyi lehet az idő, de már órák óta beköszöntött az éjszakai sötétség, amikor végre Chiclayóba érkezünk. Gyors hideg vizes zuhany után beesek az ágyba és másodpercek töredéke alatt álomba merülök. Jó eséllyel életem egyik legrémesebb napját tudom magam mögött. Holnap majd új nap kel fel, és az élet sem áll meg. Újratervezni egyelőre nincs erőnk...
