San Agustín apró kolumbiai városkája nem csak azért remek hely az utazó számára, mert csodaszép természeti környezetben fekszik kellemes hegyvidéki klímával, hanem mert kiváló kiindulópontja az azonos nevű régészeti parkba tett túráknak, ahol egy misztikus eredetű prekolumbián kultúra számos emléke látható. Nem csupán a parkban, hanem a környékén húzódó erdős dombvidéken is sok faragott kőre bukkanhat az ősi népek iránt érdeklődő túrázó. Mivel az indián kultúrák mindig is lenyűgöztek, ezért San Agustín is magával ragadott.
A kora reggeli órákban dzsipbe pattanunk és a park bejáratánál parkolunk le. A San Agustín Archeológiai Park az a fajta köderdő részlet, amelyet turisták számára olyan mértékben megtisztítottak és kövekkel kirakott ösvényekkel láttak el, hogy azok inkább egy gyönyörű botanikus kertben érezhetik magukat, mintsem őserdőben. A hely a prekolumbán régészeti emlékeiről világszerte ismert, így turisták egész áradata érkezik ide naponta külföldről és belföldről egyaránt.
Egyike a leghíresebb szobroknak San Agustínban
Ahogy a bejáratnál sorakozunk, átfut az agyamon a gondolat, vajon milyen képet vágtak a spanyol hódítók, amikor a Magdalena-folyó mentén haladva nagy aranykincsek után kutatva ráleltek a földalatti sírhalmokra és azokból csupán néhány számukra értéktelen kőszobor vagy faragott szarkofág került elő. Persze a párszáz évvel később erre járó régészek arcán már bizonyára kiült az őszinte öröm, amikor feltárták az inkák előtt virágzó kultúra sokat mondó maradványait egy olyan népről, akiknek történetét még ma is nagy homály fedi. A San Agustín környékén előkerült faragott kőmaradványok és sírok arra engednek következtetni, hogy a kukorica- és babtermelésből élő ősi kultúra Kr.e. 6. és Kr.u. 12. század között virágzott, majd halt ki.
A vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsa
Ahogy gyalogszerrel végigtekergünk az ösvényen, minden irányból egy-másfél méteres, többnyire emberi alakokat ábrázoló vulkanikus eredetű sziklák bújnak elő a burjánzó növények közül. Akad közöttük olyan, amely egy-egy sírkamrát őrzött és mágikus erejével hozzájárult a halott lelkének túlvilági életéhez. Az emberi formákon kívül gyakori a jaguár-, a kígyó-, a ragadozó madár- és a majomábrázolás is. A jaguár motívum különösen nagy szerephez jut, már csak azért is, mert az állatot a nép vezetőivel, a természetfeletti erővel felruházott sámánokkal társították. A hiedelmek szerint ők ugyanis képesek voltak jaguárrá változtatni emberi testüket, hogy így fejtsék ki erejüket a varázslatok során.
A sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San Agustínban
A park legnagyobb gonddal őrzött tisztásán hat-nyolc méter magas faragványok őrzik az ősi nép titkát. Alig néhány perces sétányira innen kanálisokból és faragott kövekből álló vízvezeték egész labirintusa, egyben komoly mérnöki számításokat igénylő remekmű tárul elénk. A szent helyet La Fuente de Lavapatas névvel látta el az utókor. Ez a név annyit tesz: lábmosó forrás. Számomra kevésbé tűnik méltó elnevezésnek a San Agustín-i kultúra egyik legszentebb helyének jelölésére, ahol vallási ceremóniákat és rituális fürdőzéseket tartottak. A faragott köveken az emberi arcokon túl kígyók, békák, gyíkok, teknősbékák fedezhetők fel, amik a víz segítségével rajzolódnak ki a sziklákból.
Elhagyjuk a park körbekerített területét és a San Agustínt körülvevő hegyek és völgyek erdejébe indulunk. A dzsip ezúttal egy burjánzó zöld növényzettel borított domb derekáig tekereg fel. Innen gyalogosan folytatjuk utunkat és néhány percnyi hegymenet után újabb faragott kőszobrokra bukkanunk. Az oszlopszerű kőtömbökből elnagyoltan kifaragott, egymás mellé állított szoborpár valószínűleg a nép sámánjait ábrázolja, amelyek szintén áldozati ceremóniáknál tölthettek be fontos szerepet. Azt gondolnám, hogy a nők ábrázolására utal a csecsemő kézben tartása, de Endre szerint sokkal valószínűbb, hogy áldozati gyermekről van szó. A nemre való következtetés eredményesebb, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a régészek a szobrokkal egykorú sírokban a női holttestek fején hárpia lábakból álló fejdíszt fedeztek fel. Az egyik sámánszobor homlokán is faragott hárpialábakat látunk.
Átölelni Chaquirát... sokan vágynak rá
Visszaballagunk az ösvény végére, ahol egy helyi asszony frissen facsart narancslevet és pánélát árul. A hideg reggeli órán jólesik a forró cukornád tea. Visszapattanunk a dzsipbe. Gondolataimban még mindig egy ősi indián sámán istenfélő és kiengesztelő szertartásánál járok s elképzelem, ahogy mágikusnak tartott tárgyakkal körberakja magát, miközben átszellemült arccal, ijesztő hangnemben varázsigéket mormol. Belefeledkezek a képzeletbeli szertartás izgalmába, s csak akkor veszem észre, hogy az autó megállt, amikor illemtudó sofőrünk kitárja előttem a dzsip ajtaját. A helyiek elmondása szerint innen indul a gazdag rancheken keresztül vezető ösvény az ősi faragott sziklákhoz. Közülük a legnevezetesebb Chaquira, amely egy emberi alakot ábrázol. Úgy fél órás gyaloglás után rátalálunk a szépen faragott óriási sziklára. Amikor ilyen misztikus és ősi helyeken járok mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem a mesélő köveket. Átpattanok az ösvény menti kerítésen és Chaquira mellé telepedek, miközben elgondolkodva végighúzom az ujjam a faragvány pár centis mélyedésén, amelynek keletkezéséről szinte semmit nem tud a tudomány. Chaquira amúgy Kolumbia egyik legcsodásabb völgyét bámulja az Andokban.
A nap már magasan jár az égen és a hőségben nem kis erőfeszítés újra megtenni az utat egy jókora kaptatón visszafelé az ösvény végéig. Valahányszor újra és újra megtapasztalom, mindig meglep, hogy a hegyvidéki területeken milyen magas a napi hőmérsékletingadozás. Az éjszakai órákban az ember vacogva húzza magára a szállás összes mozdítható ágytakaróját és pokrócát, míg nappal a délhez közelítő órákban patakokban folyik rólunk a veríték.
Az El Estrechónál a Rio Magdalena 2,2 méter széles és állítólag 60 méter mély
Épp megfelelő a hőmérséklet, hogy a Magdalena-folyó felé vegyük az irányt. A folyóhoz azonban nem pancsolási szándékkal érkezünk, hanem azért, mert az El Estrechónál a Magdalena egy mindössze két méter szűk kanyonba folyik bele. A Rio Magdalena nem kis patak, így ezen a ponton a vadul zúgó, félelmetesen rohanó folyó mélysége mintegy 60 méter. Aztán egyik pillanatról a másikra, még a látóhatáron belül, újra kiszélesedik a medre és a folyása is lelassul.
Készül a barnacukor... elég kemény munka
A Rio Magdalenától alig egy órás autóútra található a Puracé Nemzeti Parkban a közel négyszáz méteres Bordones-zuhatag. Mivel Kolumbia legmagasabb vízesése sem maradhat ki a mai programunkból, továbbindulunk a dzsippel. A poros út mindkét oldalán több hektáros cukornádültetvények egész sora követi egymást. Sokan éppen szüretelnek. Megállunk egy rögtönzött cukornádfeldolgozó üzemnél, ahol egy 6 fős család minden tagja sürög-forog. A présből kifolyó cukornádlé újabb és újabb forralás után válik képlékeny halmazállapotúvá. A krémszerű anyagot 2 kilós kockákká formálják és kihűlés után csomagolják. Egy ilyen tömböt 2500 peso áron vesznek át a termelőtől, aki ha iparkodik, napi akár 1000 kilót is megtermel belőle. Ez persze iszonyú kemény munka, gyakran több tucat méhcsípéssel jár, ami nem veszélytelen. De ha belegondolok, hogy az egy hetes szüret alatt akár 1,5 millió forintnak megfelelő pesót is megkeresnek vele, azt kell mondjam, megéri a kínlódást.
A méhek elől menekülőre fogva a Bordones-zuhataghoz érkezünk. Nem mondom, hogy a látvány nem csodaszép, de az Angel Venezuelában úgy elkényeztette a szememet, hogy kistestvére már nehezen kápráztat el. Nem úgy, mint a többi hátralevő ősi indiánfaragvány.
A 400 méter magas Bordones-zuhatag
Az archeológiai park egy másik területét képezi az Alto de las Piedras, amely 7 km-re található Isnos falucskájától. Arról híres, hogy itt őrzik a San Agustín-i kultúra legreprezentatívabb alkotását, a három méter magas Doble yot, azaz kettős ént, ami megosztja a tudós társadalmat. Annyi bizonyos, hogy a kétarcú oszlopszerű faragvány egyszerre hivatott kihangsúlyozni a termékenység és a nőiesség szimbólumát a terhes anya ábrázolásával és a férfiasság erejét az oszlop tetején látható krokodiltestű férfiarccal.
Doble yo, a két énű szobor földi arca
Bármennyire is megbabonáz az ősi kultúra minden emléke, a Doble yo után úgy érzem, belefásultam a nézelődésbe. Sofőrünkkel visszavágtázunk San Agustín-i szállásunkra, ahol egy üveg rum mellett érdekes társalgásba keveredünk szállásadónkkal, aki anno Pablo Escobar jobb keze volt. No de erről szóljon majd a következő bejegyzés...
