Miután tisztázódott, hogy sem arab, sem kínai nem vagyok, végre átjutottunk a kolumbiai határon és a Bogotától alig néhány órás buszútra fekvő Villa de Leyva számos izgalmas hellyel kecsegtető vidéke felé vettük az irányt...
Ha létezik Kolumbiában igazán mesébe illő település, akkor Villa de Leyva az. Hangulata fapalettás ablakú, fehérre meszelt házaival, macskaköves ódon utcáival számomra már az első perctől fogva San Pedro del Rio hangulatát idézi. A tisztaság, rendezettség és a hostelek árai árulkodó jelei annak, hogy már nem Venezuelában, hanem Kolumbiában vagyunk. Ha az idetévedő turista őskutatói ambíciókkal rendelkezik, a házak falát is érdemes alaposabban szemügyre vennie. Egyes építőelemekben ugyanis ősi fossziliákat, csigák és csúszómászók maradványait fedezheti fel. Ebédre betérünk egy füstös kis vendéglőbe, ahol a pincérnő számomra meglepő kérdéssel áll elő:
Klasszikus terasz Villa de Leyvában
- Ebédre frissen sült májas és véres hurka a ház specialitása. Hozhatok?
Dél-Amerikában most először kínálnak hurkával. Természetesen élünk a lehetőséggel és örömmel konstatáljuk, hogy nem is rossz a felhozatal.
Villa de Leyva számos útikönyv ígéretes turistacélpontja, s ezt a népszerűséget nem csupán a falu zavarba ejtő szépségének köszönheti. Alig néhány percnyi autóútra található a föld legnagyobb égetett kerámiából készült háza, amelyet nagy valószínűséggel a megalomániától szenvedő kolumbiai építész nyomán neveznek Casa Barrónak. Az épület nincsen teljesen készen, hónapról hónapra újabb falrészlettel bővítik. Égetett kerámiából házat építeni nagyon őrült ötletnek tűnik, mégis azt kell mondjam, az eredmény lenyűgöző. A helyszínen olyan érzésem támad, mintha a Jancsi és Juliska meséjében szereplő vén boszorkány mézeskalács házikójába csöppentem volna be. Az sem lepne meg, ha az egyik szobából egyszer csak egy vén vasorrú banya toppanna elénk. Csupa szabálytalan alakú vörös falú helyiség, kemence a konyhában, óriási üvegablakok, titokzatos félköríves folyosók, színes üvegfestékkel díszített csempék a zuhanyzóban és kaktuszokkal körbeültetett terasz. A házat állítólag ki is lehet bérelni, de az árakkal nem a hátizsákos turistákat szándékozzák megcélozni. Jó lenne eltölteni itt egy éjszakát, bár kedvemet szegi, hogy a ház körül félreérhető pózokban heverő ember nagyságú agyagfigurák kissé morbiddá teszik az udvar hangulatát.
Casa Barro - a megalomán őrület
Visszapattanunk a kocsiba és a helyi kis Stonehange felé vesszük az irányt. Az El Infernito, vagyis "A Pokolka" nevű ősi ceremoniális tér a muisca indiánok egykori imádkozó helye volt. Belépve a park területére azonnal feltűnik, hogy mindenhol méretes falloszok meredeznek. Az egész helynek perverz a hangulata, de ha az ember megismeri a teremetéstörténetüket, akkor már nem is tűnik annyira betegnek ez a falloszimádat.
Történt egyszer, hogy egy csodaszép nő, Bachué kiemelkedett újszülött fiúgyermekével a Villa de Leyva felett található Igauque-tóból. Leült a lagúna partjára és megvárta, amíg a gyermek felnő. Amikor már elég naggyá cseperedett, megházasodtak. Az ő gyermekeik lettek a muisca indiánok. Ha egy anya a saját fiával alapít családot, majd törzset, akkor a mindenfelé meredező falloszok látványa már nem is annyira zavarba ejtők.
Én és a fallosz - Endre féltékeny
Amúgy a chibcha nyelvet beszélő muisca indiántörzs kukoricatermesztésből és vadászatból tartotta fenn magát, emellett fejlett volt a kézművességük is. Államszövetségük Dél-Amerika legnagyobb és legjobban szervezett törzsi egységét képezte, amíg a konkvisztádorok le nem igázták őket. A spanyolokra nem jellemző módon nyelvüket lejegyezték, így a nyelv nem halt ki teljesen, sőt, egy Cota nevű faluban máig tanítják a nyelvet a helyi fiataloknak.
Vallásukban helyet kapott az emberi áldozat bemutatása. Minden család köteles volt egy gyermekét 15 esztendősen föláldozni a nap istenének, bár állítólag ez a hagyomány a konkvisztádorok érkezésekor már nem tartotta magát. A falloszszobrok a termékenységért való fohászban játszottak szerepet, s látva a dél-amerikai lakosság mai lélekszámát és forróvérűségét, az imák meghallgattattak.
Kút a múltból
Az El Infiernitótól nem messze áll egy dominikánus zárda, aminek virágzó növényekkel teli kerengője a központi ódon kúttal egészen varázslatos, múltidéző élmény. Nem vagyunkk nagy kolostorjárók, így néhány fotó elkattintgatása után Endre nagy örömére Kolumbia egyetlen borászata felé vesszük az irányt. Az ország nem a borairól híres, és meg kell hagyni, a vörösbor hagy némi kívánnivalót maga után. A rosé azonban egészen ihatós, bár lehet, hogy ezen a téren csak én vagyok túl válogatós. A borsos árak mellett Endre nem tud felönteni a garatra, de legalább kipipálhatjuk, megkóstoltuk a kolumbiai bort. Jobb lesz visszatérni Villa de Leyvába, úgyis kezdődik Kolumbia soros világbajnoki selejtezője, amit kötelező a téren a helyiekkel megtekinteni... Endre szerint...
