Három éve nem jártam Costa Ricában. Korábban nagyon vegyesek voltak az érzéseim az országgal kapcsolatban, mert bár sok szépséget láttam itt, minden iszonyatosan drága volt. A helyzet nem sokat változott azóta, Costa Rica nem vált a hátizsákosok paradicsomává.
Isla San Andrés-ról Panamaváros érintésével érkezem meg San Joséba, Costa Rica fővárosába. Dühömben, hogy a Copa Airlines lerántott 1000 dollárral, végigvedelem a másfél órás utat, így sikerül oldott állapotban megérkeznem az előre foglalt szállásomra.
A hostel, ahol korábban mindig megszálltam, bezárt, a többi hátizsákos helyből pedig amerikai tinikre szakosodott parti hostel lett, így egy kellemes guesthouse-ra esik a választásom. Megtehetem, mert holnapután Mirador csapat érkezik, akikkel amúgy is kellemesebb ilyen helyen éjszakázni, semmint hálóteremben összezárva egy tucat örjöngő fiatallal.
Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!
Costa Rica már régóta nem a hátizsákos utazók fellegvára, amit árainak köszönhet. Csak azért kapok 50 dollár alatt szobát, mert csoportot hozok a szállóra, amúgy 65 dollárt kéne fizessek egyetlen éjszakáért. Az ország már öt éve is döbbenet drága volt, mostanra azonban már a pofátlanság határát súrolják az árak. Hogy mást ne mondjak, egy fél literes kóla boltban vásárolva 500 forint, egy három decis ócska sör pedig 650 magyar pénz. Ugyanennyibe kerül egy literes ásványvíz is, egy minősíthetetlen gallo pintóért (rizses bab) pedig nem átalkodnak 2000 forintot elkérni még a legaljasabb kifőzdében sem.
San José nem szép, de legalább drága város
San José az elmúlt években semmit nem változott, ugyanolyan szedett-vetett közép-amerikai nagyváros maradt, mint Tegucigalpa vagy Guatemala. A belváros aránylag biztonságos, de pár utcával odébb már igazi dzsindzsa várja az utazót, a reptérre vezető út egyik hídja pedig továbbra is életveszélyes, mivel folyamatosan távolodik el a sziklafaltól valamint az aszfalt válik el az úttesttől. Az egyetlen szembetűnő változás az, hogy mostanra minden sarkon nyílt egy McDonald's vagy Burger King.
Egyike az értékelhető épületeknek
A csapat érkezése előtti napot azzal töltöm, hogy leszervezek minden transzportot és szállást a következő két hétre, így a pályaudvarok, bankok és a vendégház között ingázva sikerül alaposan bejárnom a várost. Szerencsére nem felejtem a szobámban a fényképezőt, így tudok pár értékelhető fotót lőni az amúgy borongós városról.
Mivel a csapat tagjai különböző időpontokban érkeznek, a szálláson várom őket. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, veszek pár üveg rumot, ezzel feloldva a jetlag okozta fáradtságot vagy éppen álmatlanságot. Olyan ritkán van, hogy már az első napon bulira vágyik a csapat, de a 7 éves Centenario megteszi a hatását. Így esünk be a San José-i éjszakába.
Biztos jó lehet
A szállásunktól pár sarokra van egy utca, ahol egyetemi klubok sokasága sorjázik. Korábban ezek a mulatók hétköznap zárva tartottak, de itt is változnak a szokások, így hiába van csütörtök este, helyi fiatalok százai hömbölögnek az utcákon, bárról bárra vándorolva.
Amíg Magyarországon az egyetemistákra szakosodott kocsmák olcsók és aljasak, addig San Joséban drágák és trendiek. Latin-Amerikában főiskolásnak lenni kiváltság, többnyire jómódú családok csemetéi tanulnak tovább, így semmi meglepetés nincs abban, hogy egy kis üveges Imperial sör 2000 colónba, kb. 1100 forintba kerül. Csórónak érezzük magunkat.
Irány a Poás-vulkán!
Megfáradva vágunk neki túránk első állomásának, a Poás-vulkánnak. Tegnap intéztem két furgont a csapatnak, szerencsére időben jönnek értünk a szállóra. Amíg tegnap ragyogó napsütés volt, addig mára lóg az eső lába, de hiába burkolódzik ködbe a vulkán teteje, egész a 2700 méteres csúcsig megyünk. A belépőt 10 dollárról 15 dollárra emelték, és annak ellenére nem adnak semmilyen kedvezményt, hogy szakad az eső és rajtunk kívül egyetlen turista sincs a hegyen.
Amilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkánt
A Poás-vulkán kráteréhez aszfaltút vezet. 2009-ben jártam itt először, akkor megmutatta magát a gejzír, azóta azonban nem láttam az örökös köd és eső miatt. Most sincs ez másképp. Lövünk egy gyors csapatképet a tejfölben, majd elindulunk a Botos-lagúna irányába.
Izgalmas növények nőnek az erdőben
A Poás-nak három krátere van. A képekről mindenki által jól ismert, de az örökös köd miatt csak kevesek által látott gejzír, egy évezredek óta inaktív, erdővel benőtt beszakadás és a Botos-lagúna, amit szegény ember esernyőjeként gúnyolt óriás rebarbarák ölelnek körül.
Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt
A lagúnához szépen kialakított ösvény vezet, de az egyre erősödő eső miatt nehéz élvezni a kirándulást, pedig tiszta időben sok szép trópusi madarat lehet itt látni. Az időjárás és a tegnap elfogyasztott rum hatására a csapat szó szerint visszamenekül a furgonokhoz.
A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára
Az első napok felejtősre sikeredtek, de biztos vagyok benne, hogy látunk még ebben az országban sok-sok csodát.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
