A legjobb, amit egy turista Managuában tehet, hogy buszt cserél - írják az útikönyvek. Kevés csúnyább és jelentéktelenebb főváros van a nicaraguainál, mi mégis szántunk rá egy teljes napot annak ellenére, hogy sok szép emlékem nincsen róla a múltból. Managua most is csúnya város, de azért sokat változott. Ezúttal legalább nem akartak minket kirabolni.
2006-ban egyszer már jártam Managuában, ráadásul azonnal sikerült három napot eltöltenem benne, mivel egy ronda láz levert a lábamról. A szállóm a Tica Bus szomszédságában volt, az egyetlen helyen, amit külföldi hátizsákosoknak ajánlottak.
Mikor jobban lettem, nekiindultam a városnak, de minden sarkon megállítottak, hogy azonnal forduljak vissza, mert a belváros felé egészen biztosan ki-, rosszabb esetben pedig elrabolnak. Amikor öt percen belül az ötödik helyi is amiatt tartóztatott fel, hogy ezt tudassa velem, azt mondtam, fenébe az egésszel, visszamegyek a szállóra.
A recepciós azt ajánlotta, ha látni akarom a belvárost, akkor fogjak taxit, a sofőrrel pedig beszéljem meg, hogy várjon meg, amíg körbesétálom a környéket. Csak annyi pénzt vigyek magammal, amennyi feltétlen muszáj, mert Managua tényleg nagyon veszélyes. Ja, és hogy senkivel ne álljak szóba.
Nem értettem ezt a nagy elővigyázatosságot, de hallgattam a tanácsra, így 50 córdobával a zsebemben kiléptem az utcára, és leintettem egy taxit.
- A katedrálishoz szeretnék eljutni. Mennyi lesz? - kérdeztem a sofőrtől.
- 25 córdoba.
- És ha megvár, majd visszahoz?
- Mennyi időt marad?
- Tíz percet.
- Ha csak tíz percet, akkor 50 córdoba.
Remek, pont ennyi volt nálam. Furcsa volt, hogy tök más irányba kanyarodott a sofőr, mint én gyalog indultam, de úgy gondoltam, tud egy rövidebb utat. Tíz perc kocsikázás után megálltunk egy ronda betonépületnél, sofőröm pedig szólt, hogy megérkeztünk.
A managuai új katedrális (fotó: Frédéric Eveno)
- Ez lenne a katedrális? - kérdeztem.
- Ez az új katedrális. Megvárjam?
- De hát itt nincs semmi. Ez egy ronda placc. Hol van a főtér és az öreg
katedrális?
- A főtér? Az lent van a tóparton.
Ha levitettem volna magamat a partra újabb 25 córdobáért, akkor nem maradt volna pénzem a visszaútra, így elhajtottam a sofőrt és úgy döntöttem, teszek a figyelmeztetésre, lesétálok a főtérre. Végülis mindössze 25 córdoba volt nálam, amit ha elvisznek, hát Istenem.
Managua Nicaragua függetlenségének kikiáltásáig egy apró falu volt, fővárossá csak akkor vált, amikor William Walker amerikai kalandor 1857-ben a magánhadseregével lerombolta Granadát. Mivel a városnak nem volt múltja, ezért össze-vissza épült, ráadásul 1876-ban és 1885-ben elöntötte az árvíz, 1931-ben elpusztította egy földrengés, majd 1936-ban leégett. Még a 19.századi épületekből sem maradt semmi, így a Somoza család szabadon építhette újjá Managuát. Hogy Anastazio Somoza, majd később diktátor fiai biztonságban tudják magukat, Nicaragua pénzét a főváros fejlesztésébe ölték, széles sugárutakat, ronda irodaépületeket építve teljesen értelmetlen helyeken.
1972-ben újabb földrengés rázta meg Nicaraguát, aminek köszönhetően az ország lakosságának közel negyede hontalanná vált. Ezek az emberek többnyire Managua beépítetlen részeiben leltek menedékre, veszélyes gettókat kialakítva. Ezek a barriók máig léteznek, pont az új katedrális és az óváros között, ahol én éppen sétálni kezdtem.
Húsz perc után betévedtem egy olyan utcába, ahol az összes épületet szögesdrót vette körül, a házakból pedig folyton azt kiabálták felém, hogy "Gringó! Dobj ide egy dollárt!". Egyszercsak az egyik sarkon befordult három enyhén illuminált alak, s amint megpillantottak, kést rántottak.
- Gringó! Azonnal add ide a pénzedet - szólítottak fel.
Nem fagytam le, mivel röhejes volt az egész szitu. Három részeg haramia tényleg el akarja vinni a 25 córdobámat? Dehát ennyiből még sört sem tudnak maguknak venni.
- Nincs nálam, csak 25 córdoba. Azt odaadhatom, viszont gringó nem vagyok - szóltam vissza az amúgy nem túl félelmetes fickóknak.
- Mi az, hogy nem vagy gringó? És mi az, hogy csak 25 córdoba van nálad? A gringók gazdagok, sokkal több pénzük van - értetlenkedtek.
- Magyar vagyok, és mi magyarok utáljuk a gringókat - vetettem oda köpve egyet a földre.
- Add ide a tárcád - vették fenyegetőre a hangnemet.
Átnyújtottam, benne mind a 25 córdobámmal. Átkutatták, majd eltették a kést, és vakarni kezdték a fejüket.
- Ebben tényleg csak 25 córdoba van. És Te tényleg nem vagy gringó? - értetlenkedtek.
- Nem ám! Azok szemét amerikaiak, rühellem őket - hazudtam a képükbe.
- Fenébe az egésszel - nyújtotta vissza a tárcámat az egyik - Jó fejnek tűnsz. Gyere velünk sörözni, meghívunk.
Megköszöntem a felajánlást, de nem akartam a terhükre lenni, úgyhogy egy kézfogás után búcsút intettünk egymásnak. Ők a kocsma, én pedig a tópart felé vettem az irányt.
A Xolotlán-tó partjáról feltűnik a közeli Chiltepe-félsziget
Jó egy órás séta után végül megérkeztem az óvárosba. Hihetetlenül lepukkant volt minden, az öreg katedrális ablakai kitörve, a repedező aszfalt réseiből méter magas gaz nőtt ki. Egy taxis ácsorgott az út szélén, amint meglátott, megszólított.
- Ne menj közel a templomhoz! Banditák vannak benne. Ha észervesznek, tuti, hogy rád lőnek. Ha segítség kell, itt vagyok.
2006-ban Managua központja úgy nézett ki, mintha atombomba robbant volna benne. Mivel mindenki a banditákkal riogatott, ráadásul fél órával korábban ki akartak rabolni, nem éreztem úgy, hogy tovább kéne időznöm a belvárosban. Végül a megmaradt 25 córdobámból visszataxiztam a szállómra, s másnap elhagytam a fővárost.
A II. János Pál tér még most is rosszul néz ki
Ezzel az emlékkel érkezem vissza Managuába, ezúttal Erivel. Nem tervezünk sokáig maradni, ezért a déli buszpályaudvar környékén keresünk szállást, sikertelenül. Managua valószínűleg az egyetlen főváros a világon, ahol nincs hotel a terminál környékén, így fél óra céltalan bóklászás után fogunk egy taxit, és elvitetjük magunkat a Tica Bus állomásához.
Nem emlékszem, hogy anno hol szálltam meg, de ez nem is fontos. Itt legalább vannak hospedajék, még ha szakadt is az összes. 400 córdobáért sikerül kivennünk egy iszonyatos kuplerájban egy szörnyen retkes szobát, ahol egy éjszaka több csótány fordul meg, mint magyar egész Nicaraguában egy év alatt. A szálló tulaja egy igénytelen öregúr, aki atlétában, fogpiszkálóval a szájában fetreng az utcára kitolt hintaszékében. Mikor arról kérdezzük, biztonságos-e lesétálni az óvárosba, csak kinyújtja a kezét és mutatja az irányt. Ezt úgy vesszük, hogy biztonságos, úgyhogy lebaktatunk a Xolotlán-tó partjára.
Ezúttal senki nem akar minket kirabolni, az Avenida Bolívar pedig egész szépen megújult. Az út szélén sárga, vasból készült, fát ábrázoló installációk sorakoznak, amiknek ágai spirálban végződnek. Állítólag Gustav Klimt életfáit ábrázolják, amiket a 20. század elején a szandinisták jelképükké választottak. Hogy Klimt családjától kértek-e engedélyt a szimbólum felhasználására, nem tudom, de az biztos, hogy darabja 25 000 dollárjába került az államnak. Az egész projektre 3,3 millió dollárt költött a kormány, ami nem kevés pénz, ráadásul teljesen felesleges kiadás.
3,3 millió dollárért cserébe közel száz ilyen spirálfát állítottak fel Managuában
A legszebb, hogy a sugárút végén elhelyeztek egy hatalmas Hugo Chávez képet, arról bíztatva a venezuelai népet, hogy Nicaragua a barátjuk.
Orosz busz, Hugo Chávez - éljen a szocializmus!
A főtér megújult és megtelt élettel. A Kultúra és Elnöki Palotát szépen renoválták, a katedrális azonban ugyanolyan elhanyagolt, mint volt egy évtizeddel ezelőtt. Banditák már nincsenek benne, de az ablakok ugyanúgy ki vannak törve, a kereszt az egyik torony tetejéről pedig továbbra is hiányzik. Mintha a templom emléket emelne az 1980-as évek vérengzéseinek. Merthogy ez az évtized Nicaragua történelmének az egyik legnagyobb szégyene, amit megköszönhetünk a nagypolitika kisstílű játékának.
Managua katedrálisa ötödik évtizede áll így
A történet 1937-ben kezdődött, amikor is amerikai támogatással hatalomra került az az Anastasio Somoza, akiről az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt csak annyit mondott: "Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch", ami szabad fordításban kb. annyit tesz: "Somoza lehet, hogy egy faszszopó, de a mi faszszopónk". Amerikának azért volt szüksége a Somozákra, hogy garantálják a banántermelés biztonságát és a profit Egyesült Államokba való áramlását.
A Somoza család 40 éven át vezette Nicaraguát úgy, ahogy az amerikaiak fütyültek, bár az utolsó évtized már nekik is sok volt. Anastazio Somoza kisebbik fiát, Anastazio Somoza Debaylét (aki 1947-ben, mindössze 22 évesen a Nemzeti Gárda főparancsnoka lett) apja és fivére után 1967-ben elnökké választották. Apja sem volt egyszerű ember, de ő még rajta is túltett. Például nyíltan vállalta, hogy nem akar az oktatásra költeni, mert a népnek nem kell tudnia sem írni, sem olvasni. Állítólag az 1970-es években Nicaragua lakosságának több mint fele volt analfabéta.
A Kultúra Palota Somoza idején nem a kultúráról szólt
1972-ben hatalmas földrengés rázta meg Nicaraguát, romba döntve a fővárost és megölve közel 20 000 embert. Nemzetközi szervezetek segélyt küldtek az országnak, amit Somoza nemes egyszerűséggel elsikkasztott, a gyógyszereket pedig eladta a nemzetközi piacon. Az óváros és a katedrális felújítására sem maradt pénz.
Az ilyen allűröknek köszönhetően megerősödött a több mint 30 éve ellenzéki szerepbe süllyedt szandinista párt, az FSLN, akik gerillaakciókkal próbálták gyengíteni Somozát. Az elnök azonban ekkor még élvezte az amerikaiak támogatását, akik fegyvereket és nem kevés pénzt küldtek a vezetésnek, hogy a rendet fenntartsák, valamint felszámolják a szovjetbarát gócokat. A Szovjetuniónak sem kellett több... Már az 1960-as évektől kezdve támogatott gerillaszervezeteket (elég csak a kolumbiai FARC-ra gondolni), így nem telt sok időbe, hogy felfegyverezzék az FSLN partizánjait.
Somoza korrupt és könyörtelen politikájából az 1970-es évek végére mindenkinek elege lett, az amerikai elnök, Jimmy Carter emberi jogok megsértésére hivatkozva megvonta Nicaraguától a támogatást. Ez kapóra jött a szandinistáknak, akik bevonultak Managuába, foglyul ejtettek 2000 állami alkalmazottat, köztük kormánypárti politikusokat, és követelték Somoza távozását. Ez végül 1979-ben be is következett, a diktátor először Hondurasba menekült, majd onnan Paraguayba, magával víve Nicaragua kincstárának teljes vagyonát. Egy évvel később a szandinista titkosszolgálat hét tagja Asunciónban egy akció során végzett a korábbi elnökkel.
Anastazio Somoza Debayle Közép-Amerika egyik legnagyobb gazembere volt
Nicaragua elnökének Daniel Ortegát választották, aki azonban nem nyugodhatott meg Somoza halálával. 1981-ben az a Ronald Reagen lett az Egyesült Államok elnöke, aki szívből utálta a kommunistákat, így szerte Közép-Amerikában támogatta a baloldali kormányok elleni akciókat. Guatemalában, El Salvadorban és Nicaraguában is pénzelte a kontrákat, akik a kommunista eszmék terjedése ellen léptek fel. Állítólag a kontrákat a CIA képezte ki, a támogatásra szánt pénzt Reagen pedig az iraki-iráni háborúban eladott fegyverekből teremtette elő.
Daniel Ortegát egy ideig még pénzelték a szovjetek, de ahogy gyengült a Szovjetunió, úgy vált egyre ingoványosabbá a talaj a szandinista vezetés lába alatt. 1985-ben a költségvetés több mint fele ment el fegyverkezésre, s ez az arány továbbnőtt volna, ha nincs az Irangate-botrány, amiből kitudódott az amerikai kormány ténykedése. Ezután kénytelenek voltak felhagyni a kontrák támogatásával, ráadásul Nicaragua beperelte az Egyesült Államokat a Nemzetközi Bíróságon, ahol 17 milliárd dollár büntetés megfizetésére kötelezték őket, amit persze a mai napig nem teljesítettek.
Daniel Ortega megkezdte a kontrák felszámolását. A partizánok a Moszkító-part őserdei falvaiba menekültek vissza, amire a külvilágnak nem volt rálátása. A szandinista vezetés a következő néhány évben megtorló csapásokat mért a vidékre, falvakat égetett fel, tízezreket börtönzött be. Végül békét csak 1989-ben sikerült kötnie a feleknek, 1990-ben pedig Daniel Ortega elvesztette a választásokat.
Daniel Ortega ma keresztény, szocialista és szolidáris
2006-ban tért vissza az elnöki poziícióba az egykor szovjetbarát kommunista vezető, de ekkor már a kereszténységet és a szolidáritást tűzte a zászlajára. Mai napig ő Nicaragua elnöke, és továbbra sem barátja az amerikaiaknak. A nép rég elfelejtette, mi is történt 1986 és 1989 között. Pedig ott van az emléke a fővárosban. A régi katedrális az, a letört kereszttel a tetején.
Managua régi katedrálisa emléket állít a múltnak
A keresztet bámuljuk, miközben egy-egy adag bahót (sült kecskehús zöldséggel és yukkával) falatozunk a főtér egyik evőjében, miközben gyerekek futkároznak Klimt életfájának az árnyékában. Managua sokat változott az elmúlt tíz évben. Nagyon sokat...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
