MIRADOR - "Kilátó a világra"

San Agustín apró kolumbiai városkája nem csak azért remek hely az utazó számára, mert csodaszép természeti környezetben fekszik kellemes hegyvidéki klímával, hanem mert kiváló kiindulópontja az azonos nevű régészeti parkba tett túráknak, ahol egy misztikus eredetű prekolumbián kultúra számos emléke látható. Nem csupán a parkban, hanem a környékén húzódó erdős dombvidéken is sok faragott kőre bukkanhat az ősi népek iránt érdeklődő túrázó. Mivel az indián kultúrák mindig is lenyűgöztek, ezért San Agustín is magával ragadott.

A kora reggeli órákban dzsipbe pattanunk és a park bejáratánál parkolunk le. A San Agustín Archeológiai Park az a fajta köderdő részlet, amelyet turisták számára olyan mértékben megtisztítottak és kövekkel kirakott ösvényekkel láttak el, hogy azok inkább egy gyönyörű botanikus kertben érezhetik magukat, mintsem őserdőben. A hely a prekolumbán régészeti emlékeiről világszerte ismert, így turisták egész áradata érkezik ide naponta külföldről és belföldről egyaránt.

Egyike a leghíresebb szobroknak San Agustínban

Ahogy a bejáratnál sorakozunk, átfut az agyamon a gondolat, vajon milyen képet vágtak a spanyol hódítók, amikor a Magdalena-folyó mentén haladva nagy aranykincsek után kutatva ráleltek a földalatti sírhalmokra és azokból csupán néhány számukra értéktelen kőszobor vagy faragott szarkofág került elő. Persze a párszáz évvel később erre járó régészek arcán már bizonyára kiült az őszinte öröm, amikor feltárták az inkák előtt virágzó kultúra sokat mondó maradványait egy olyan népről, akiknek történetét még ma is nagy homály fedi. A San Agustín környékén előkerült faragott kőmaradványok és sírok arra engednek következtetni, hogy a kukorica- és babtermelésből élő ősi kultúra Kr.e. 6. és Kr.u. 12. század között virágzott, majd halt ki.

A vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsa

Ahogy gyalogszerrel végigtekergünk az ösvényen, minden irányból egy-másfél méteres, többnyire emberi alakokat ábrázoló vulkanikus eredetű sziklák bújnak elő a burjánzó növények közül. Akad közöttük olyan, amely egy-egy sírkamrát őrzött és mágikus erejével hozzájárult a halott lelkének túlvilági életéhez. Az emberi formákon kívül gyakori a jaguár-, a kígyó-, a ragadozó madár- és a majomábrázolás is. A jaguár motívum különösen nagy szerephez jut, már csak azért is, mert az állatot a nép vezetőivel, a természetfeletti erővel felruházott sámánokkal társították. A hiedelmek szerint ők ugyanis képesek voltak jaguárrá változtatni emberi testüket, hogy így fejtsék ki erejüket a varázslatok során.

A sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San Agustínban

A park legnagyobb gonddal őrzött tisztásán hat-nyolc méter magas faragványok őrzik az ősi nép titkát. Alig néhány perces sétányira innen kanálisokból és faragott kövekből álló vízvezeték egész labirintusa, egyben komoly mérnöki számításokat igénylő remekmű tárul elénk. A szent helyet La Fuente de Lavapatas névvel látta el az utókor. Ez a név annyit tesz: lábmosó forrás. Számomra kevésbé tűnik méltó elnevezésnek a San Agustín-i kultúra egyik legszentebb helyének jelölésére, ahol vallási ceremóniákat és rituális fürdőzéseket tartottak. A faragott köveken az emberi arcokon túl kígyók, békák, gyíkok, teknősbékák fedezhetők fel, amik a víz segítségével rajzolódnak ki a sziklákból.

Elhagyjuk a park körbekerített területét és a San Agustínt körülvevő hegyek és völgyek erdejébe indulunk. A dzsip ezúttal egy burjánzó zöld növényzettel borított domb derekáig tekereg fel. Innen gyalogosan folytatjuk utunkat és néhány percnyi hegymenet után újabb faragott kőszobrokra bukkanunk. Az oszlopszerű kőtömbökből elnagyoltan kifaragott, egymás mellé állított szoborpár valószínűleg a nép sámánjait ábrázolja, amelyek szintén áldozati ceremóniáknál tölthettek be fontos szerepet. Azt gondolnám, hogy a nők ábrázolására utal a csecsemő kézben tartása, de Endre szerint sokkal valószínűbb, hogy áldozati gyermekről van szó. A nemre való következtetés eredményesebb, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a régészek a szobrokkal egykorú sírokban a női holttestek fején hárpia lábakból álló fejdíszt fedeztek fel. Az egyik sámánszobor homlokán is faragott hárpialábakat látunk.

Átölelni Chaquirát... sokan vágynak rá

Visszaballagunk az ösvény végére, ahol egy helyi asszony frissen facsart narancslevet és pánélát árul. A hideg reggeli órán jólesik a forró cukornád tea. Visszapattanunk a dzsipbe. Gondolataimban még mindig egy ősi indián sámán istenfélő és kiengesztelő szertartásánál járok s elképzelem, ahogy mágikusnak tartott tárgyakkal körberakja magát, miközben átszellemült arccal, ijesztő hangnemben varázsigéket mormol. Belefeledkezek a képzeletbeli szertartás izgalmába, s csak akkor veszem észre, hogy az autó megállt, amikor illemtudó sofőrünk kitárja előttem a dzsip ajtaját. A helyiek elmondása szerint innen indul a gazdag rancheken keresztül vezető ösvény az ősi faragott sziklákhoz. Közülük a legnevezetesebb Chaquira, amely egy emberi alakot ábrázol. Úgy fél órás gyaloglás után rátalálunk a szépen faragott óriási sziklára. Amikor ilyen misztikus és ősi helyeken járok mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem a mesélő köveket. Átpattanok az ösvény menti kerítésen és Chaquira mellé telepedek, miközben elgondolkodva végighúzom az ujjam a faragvány pár centis mélyedésén, amelynek keletkezéséről szinte semmit nem tud a tudomány. Chaquira amúgy Kolumbia egyik legcsodásabb völgyét bámulja az Andokban.

A nap már magasan jár az égen és a hőségben nem kis erőfeszítés újra megtenni az utat egy jókora kaptatón visszafelé az ösvény végéig. Valahányszor újra és újra megtapasztalom, mindig meglep, hogy a hegyvidéki területeken milyen magas a napi hőmérsékletingadozás. Az éjszakai órákban az ember vacogva húzza magára a szállás összes mozdítható ágytakaróját és pokrócát, míg nappal a délhez közelítő órákban patakokban folyik rólunk a veríték.

Az El Estrechónál a Rio Magdalena 2,2 méter széles és állítólag 60 méter mély

Épp megfelelő a hőmérséklet, hogy a Magdalena-folyó felé vegyük az irányt. A folyóhoz azonban nem pancsolási szándékkal érkezünk, hanem azért, mert az El Estrechónál a Magdalena egy mindössze két méter szűk kanyonba folyik bele. A Rio Magdalena nem kis patak, így ezen a ponton a vadul zúgó, félelmetesen rohanó folyó mélysége mintegy 60 méter. Aztán egyik pillanatról a másikra, még a látóhatáron belül, újra kiszélesedik a medre és a folyása is lelassul.

Készül a barnacukor... elég kemény munka

A Rio Magdalenától alig egy órás autóútra található a Puracé Nemzeti Parkban a közel négyszáz méteres Bordones-zuhatag. Mivel Kolumbia legmagasabb vízesése sem maradhat ki a mai programunkból, továbbindulunk a dzsippel. A poros út mindkét oldalán több hektáros cukornádültetvények egész sora követi egymást. Sokan éppen szüretelnek. Megállunk egy rögtönzött cukornádfeldolgozó üzemnél, ahol egy 6 fős család minden tagja sürög-forog. A présből kifolyó cukornádlé újabb és újabb forralás után válik képlékeny halmazállapotúvá. A krémszerű anyagot 2 kilós kockákká formálják és kihűlés után csomagolják. Egy ilyen tömböt 2500 peso áron vesznek át a termelőtől, aki ha iparkodik, napi akár 1000 kilót is megtermel belőle. Ez persze iszonyú kemény munka, gyakran több tucat méhcsípéssel jár, ami nem veszélytelen. De ha belegondolok, hogy az egy hetes szüret alatt akár 1,5 millió forintnak megfelelő pesót is megkeresnek vele, azt kell mondjam, megéri a kínlódást.

A méhek elől menekülőre fogva a Bordones-zuhataghoz érkezünk. Nem mondom, hogy a látvány nem csodaszép, de az Angel Venezuelában úgy elkényeztette a szememet, hogy kistestvére már nehezen kápráztat el. Nem úgy, mint a többi hátralevő ősi indiánfaragvány.

A 400 méter magas Bordones-zuhatag

Az archeológiai park egy másik területét képezi az Alto de las Piedras, amely 7 km-re található Isnos falucskájától. Arról híres, hogy itt őrzik a San Agustín-i kultúra legreprezentatívabb alkotását, a három méter magas Doble yot, azaz kettős ént, ami megosztja a tudós társadalmat. Annyi bizonyos, hogy a kétarcú oszlopszerű faragvány egyszerre hivatott kihangsúlyozni a termékenység és a nőiesség szimbólumát a terhes anya ábrázolásával és a férfiasság erejét az oszlop tetején látható krokodiltestű férfiarccal.

Doble yo, a két énű szobor földi arca

Bármennyire is megbabonáz az ősi kultúra minden emléke, a Doble yo után úgy érzem, belefásultam a nézelődésbe. Sofőrünkkel visszavágtázunk San Agustín-i szállásunkra, ahol egy üveg rum mellett érdekes társalgásba keveredünk szállásadónkkal, aki anno Pablo Escobar jobb keze volt. No de erről szóljon majd a következő bejegyzés...

Sokan Popayánt egyéjszakás kalandnak tartják Ecuador felé utazva, pedig a "fehér város" és környéke rengteg csodát rejt. Nem kizárólag a hangulatos utcákról, kiskocsmákról és csodaszép templomokról beszélek, hanem Silviáról, a guambiano indiánok településéről is, akik keddenként az ország legszínesebb piacán gyűlnek össze, a turista legnagyobb örömére.

Salentóból Calí érintésével érkezünk Popayánba. A buszpályaudvar alig egy kilométerre van a belvárostól, így gyalog indulunk szállást keresni. A Hostel Trailben lelünk menedéket a kolumbiai standardhez hasonló minőségű, de alacsonyabb árú szobában. Kolumbiában eddig sehol nem sikerült 30 dollárnál olcsóbban kétágyas szobát találnunk, ehhez egészen délre kellett utaznunk.

A San Fracisco katedrális 30 éve nem így nézett ki

A várost nem véletlenül nevezik fehér városnak. Minden belvárosi épület hófehér, a falak egyhangúságát csak az apró barna keretes ablakok és nehéz fakapuk törik meg. Kevés modern épületet látni, a város vezetése gondosan ügyel arra, hogy Popayán megtartsa ódon hangulatát. Egyetlen épület üt el a többitől, az pedig a sárga színben pompázó San Francisco katedrális. A templom 1983-ban került be a híradásokba, ugyanis 30 éve a nagy pénteki mise alatt 5,5-ös erősségű földrengés rázta meg a várost, ami beomlasztotta a mennyezetet, maga alá temetve a húsvéti menet tagjait. Több mint 100-an vesztették életüket, ami egészen baráti szám ahhoz képest, hogy a város 30%-a tulajdonképpen megsemmisült. Hogy a felújított San Francisco katedrálist végül miért sárgára festették és nem fehérre, fogalmam nincs.

A földrengésnek ma már nincsen nyoma, bár Popayán az elmúlt három évtizedben sem volt valami békés hely. A Cauca-folyó völgye a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) úgymond őshazája. 2011. november 5-én (ekkor jártam itt először) arra ébredtem, hogy katonai helikopterek és vadászgépek húznak át a fejem felett. Két órával később a hírek arról szóltak a TV-ben, hogy a kolumbiai hadsereg lebombázta azt a tanyavidéket 40 kilométerre Popayántól, ahol a FARC vezére, Alfonso Cano bújdokolt. Vagy féltucat civil áldozatot hozott a bombázás, de Kolumbiában a mindenkori FARC vezér legyilkolása nemzeti ügy és ilyenkor nem számít a járulékos veszteség. Emlékszem, hogy ujjongtak a népek az utcán. Azóta Popayán a béke városa.

A kívülálló

Másnap reggel, kedd révén, a 2700 méter magasban fekvő Silvia felé vesszük az irányt. A máskor unalmas kisváros ezen a napon színes forgataggá válik. A környező hegyi falvakból, mint Pueblitóból vagy Campanából, indiánok százai érkeznek a piacra, hogy eladják krumplijukat, kukoricájukat vagy házilag sütött kenyerüket. A guambiano nők és férfiak népviselete között nincs nagy különbség, mindketten fekete szoknyában járnak-kelnek az utcán. A nők jellemzően kék, a férfiak pedig fekete palástot viselnek, a sötét színű kemény kalap egyikük fejéről sem hiányozhat. Némelyik férfinél bot van, ez azt jelenti, hogy ő a faluja casiquéje, azaz vezetője. A férfiak színes sálat, a nők pedig gyöngyből fűzött nyakláncot hordanak.

Guambiano férfi és nő a kötelező kemény kalappal

A guambianók bár katolikusok, őrzik ősi hagyományaikat. Ezek közül az egyik legizgalmasabb antropológiai jelenség a nők elkülönítése menstruációkor. Hiedelmeik szerint a nők menzesz alatt hajlamosabbak a megbetegedésre és a betegségek terjesztésére, így ezeken a napokon gyógyítót, ún. merepikét hívnak a házhoz, aki gyógyfüvek segítségével tartja távol a rossz szellemek által okozott betegségeket. A pishimarep névre hallgató ceremónia több napig tart, ilyenkor állítólag férfi nem láthatja a nőt.

A piacon persze nem futunk bele a pishimerap ceremóniába, inkább csak nagy bőszen kattintgatjuk fényképezőnket, amint éppen egy birka vagy malac cserél gazdát. Voltam már sok indiánpiacon korábban, de ennél bőségesebb áruválasztékot még sehol nem láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a guambiano egy teljesen globalizált nép, így nem csak az általuk megtermelt javakkal kereskednek. Láttam a piacon eladó visszapillantó tükröt, bicikli kereket és puska alkatrészeket is.

Furcsa arc a piacon

A silviai piac igazából kirakat, ahhoz, hogy megismerjük hétköznapjaikat, tovább kell menni a hegyekbe. Campana térsége teljesen alkalmas arra, hogy felfedezzük magunknak a 20 000-es közösség mindennapjait. Felpattanunk egy chivára, amolyan oldal nélküli csirkebuszra, és bevesszük magunkat a hegyek közé. A buszon csupa keménykalapos indián ül, nagy szemekkel bámulnak ránk. Silviában feltűnik olykor egy-két turista, de a falvakban szinte soha. A chiván a legtöbb gyerek már nem hord a népviseletet. A lányok Hello Kitty mintás felsőben, a fiúk pókemberes kabátban ücsörögnek a buszon és kérik, hogy fotózzuk le őket.

A chiva az Andok tömegközlekedése

Egy nekünk tetsző helyen leszállunk a buszról, ahol egy már nem népviseletbe bújt férfi épp érkező feleségét fogadja. Ránk köszön. Nincs ennél jobb helyzet párbeszéd kezdeményezésére.

- Buenos días, Senor! Megmondaná hol vagyunk? - tesszük fel a kérdést tudatlanul.
- A házamnál. Ez nem falu, csak egy ranch, nincs neve. Mi járatban vannak?
- Csak azért jöttünk, hogy lássuk a guambianók életét - adjuk a majdnem tudományos választ.
- Fáradjanak be a házamba, szívesen látjuk önöket.

A gringó ösvényről letérve az indiánok szerte Dél-Amerikában nagyon kedvesek az idegenekkel. Az, hogy egy fehért beinvitáljanak a házukba, magától érthetődő, mivel annak érkezés új élmény a számukra, ami kirángatja őket a szürke hétköznapokból. Jesús Antonio is nagy elánnal vezet körbe a házukban, ami látszólag asszonykájának elsőre nem annyira tetszik.

Guambiano asszonyok Campana közelében... gumicsizmában.

- Itt főzünk - mutat rá a gáztűzhelyre a konyhában.
- Gondolom korábban nem volt tűzhelyük?
- Nem. Pár éve modernizáltuk a konyhát. Korábban a földön főztünk tűz felett. Ott van a lábad alatt a helye - vált tegező módba és mutat le a földre, ahol egy fekete kör látható.
- Ma már senki nem főz hagyományos módon?
- Csak nagyon kevesen. Sokkal kényelmesebb gázon főzni, bár a legtöbb házban még van kemence, mert nincs mindenkinek pénze gázpalackot venni.
- Miből élnek a guambianók?
- Kukoricát, krumplit, búzát termesztünk és halat tenyésztünk.
- Halat?
- Igen, sok családnak a folyó mentén van haltelepe, ők abból élnek.
- Ti is piacoltok?
- Nem. Nincs akkora földünk. A feleségem olykor lemegy Silviába, hogy eladja a szőtteseit.

Ekkor felcsillan az asszonyka szeme. Bemegy a kamrába és kihoz egy tele zsák kézzel szőtt táskát. Gyönyörű darabok vannak közöttük, de sajnos nem tudjuk megvenni őket, mert bajos lenne akár egyet is magunkkal cipelni a következő hónapokban.

Portrék

- Ha nem piacoltok, miből van bevétele a családnak? - kíváncsiskodok.
- Malmot és malomköveket gyártok. Érdekel hogy néz ki?

Persze, hogy érdekel. Soha nem találkoztam még malomgyárossal. Követjük Jesús Antoniót a folyópartra, ahol egy ósdi épület áll.

- Ez a malmom. Nagyon régen, vagy 30 éve építettem.
- Kinéz vagy 100 évesnek - ugratom.
- Igen, mert vályogból készült.

Belépünk az apró malomba, ahol feltűnik egy vaskos malomkő és egy fa emelőszerkezet. Mindenen áll a finom fehér por. Olyan, mintha a komáromi lisztművekben lennénk, csak piciben.

- Mennyi idő alatt készül el egy ilyen malom?
- Ha van segítségem, akkor két hónap alatt, ház nélkül. A ház építését nem szoktam vállalni.
- Akkor csak a szerkezetet állítod fel, a házat pedig a helyiek építik köré?
- Igen. Bár a szerkezet bonyolult, mert alagutat kell építsek a víznek.
- És mennyibe kerül egy ilyen malom?
- A múlt hónapban csináltam egyet Santa Martában egy tayrona családnak. 8 millió pesót fizettek érte.

8 millió peso az 1 millió forint. Nem rossz pénz egy két hónapos melóért.

- Van a birtokomon pár kő, amin furcsa alakzatok vannak. Azok is érdekelnek titeket?
- Persze. Milyen alakzatok?
- Nem tudom hogy mondják spanyolul, ilyen karikák.

Én és az ismeretlen eredetű spirálok

Felbattyogunk Jesús Antonio búzaföldjére, aminek közepén egy hatalmas monolit fekszik, rajta mindenfelé spirális alakzatokkal.

- Erről tud bárki bármit Silviában? - érdeklődöm.
- Igen. Egyszer kijöttek Popayánból megnézni, de nem tudtak semmit sem mondani róla.
- Azt sem, hogy hány éves vagy hogy kik csinálták?
- Semmit. Nem mozdíthatom el, pedig tudnék a helyére búzát vetni.   

Így élnek hát a guambianók alig egy órányira Kolumbia egyik legszebb városától, mégis kicsit elzártan a világtól, a globalizáció pozitív vívmányait kihasználva, de hagyományaikat őrizve. Visszatérünk ide is, mert ahogy a példa is mutatja, van még itt mit kutatni...

Három évvel ezelőtt jártam először Salentóban és a Cocora-völgyben. Azóta minden évben visszatérek. Kevés olyan hely van a világban, ami ennyi idő után is megbabonáz, de a Nevado del Ruíz Nemzeti Park déli csücskében aláereszkedő Cocora-patak völgye mindenképpen közéjük tartozik. Itt állnak a Föld legnagyobb pálmái, itt található a legnagyobb kiterjedésű paramo szerte Dél-Amerikában és itt él a legnagyobb kolibri. Ettől persze még senki nem vág hátast, de a képek magukért beszélnek.

Salentói naplemente, háttérben a Cocora-völgyet szegélyező hegyekkel

Észak-Kolumbia izzasztó partvidéke után épp itt volt az ideje, hogy visszatérjünk az Andok csúcsainak hűs árnyékába. Hosszú éjszakai buszút után Medellínben töltünk egy napot (a jövőben lesz még róla szó), majd onnan újabb öt órás menet következik Salentóba. Fárasztó a másfél napos utazás, de Salentóba érkezvén azonnal eltűnik a fáradtság minden nyoma az arcunkról. Szeretem én Villa de Leyvát és Baricharát is, de Salentónak más a hangulata. Ez a falu él. Szerencsére péntek van, így a tényleg csak pár utcás falu főtere tele van bulizni vágyó armeniaiakkal és pereiraiakkal. Mi persze nem csak a rum és a sör miatt vagyunk itt, hanem azért is, hogy lássuk a Föld legnagyobb pálmáit.

Cocora óriáspálmái a hajnali párában

Salento színes balkonjai elvarázsolják az embert. Olyan érzésem támad, mintha egy gyerekeknek építtt skanzenben lennék. A teraszokon hízott házimacskák heverésznek, alattuk mindenhol hangulatos éttermek, helyi kiskocsmák és kézműves boltok várják a betérő gazdag turistákat. Nem, Salento nem külföldiekkel van teli (bár azokból is van bőven), hanem jómódú városi fiatalokkal, akiknek Salento olyan, mint a braziloknak a Copacabana.

Ha ebben a városkában jársz, nem hagyhatod ki a trucha en salsa de ajo nevű helyi specialitást. 20 000 pesó nem kevés egy fokhagymás lében úszó sült halért, de szerencsére van akkora adag, hogy ketten bőven jól lakunk vele. Mindezt leöblíted a sarki kocsmában egy jófajta Medellín Anejóval és máris kész a tökéletes este.

Cocora élővilága egészen egyedülálló

Korán kelünk, mert rajta akarunk lenni az első dzsipen, ami Cocora faluba tart. Tíz éve még nem volt aszfaltút a 8 kilométerre fekvő tanyabokorra, így indokolt volt az Isuzu dzsipek jelenléte. Ma már jó minőségú út vezet fel a völgybe, de szerencsére a helyiek megtartották színes terepjáróikat, így nagy élmény a platón utazás.

Eri ormányos medvét etet az erdő szélén

Cocora falujából indul fel az ösvény az Acaime fincához. Az ösvény kezdetben élénkzöld legelőkön vezet keresztül, amit az osztrák teheneknél is hízottabb jószágok olykor három méter mély árokká jártak ki az évtizedek során. Szerencsénk van, hetek óta nem esett eső, így száraz lábbal ússzuk meg a mezőjárást. Egy óra múlva már a Nevado del Ruíz Nemzeti Park bejáratánál vagyunk. A zöld legelőket sűrű köderdő váltja. Olyan virágokat látunk, amiket eddig sehol máshol. Én korábban mindig november-december tájékán jártam erre, mikor sokkal kevesebb a virág, így nem győzöm kattintgatni a fényképezőt.

A kolibri azték eredetű szó, jelentése: a háború istene. Az elnevezés nem véletlen, mivel a Föld legkisebb madarai úgy védik területüket, hogy közben nem érnek egymáshoz.

Az ösvény egyértelmű, eltévedni rajta nem lehet, bár aki nem bírja a hegymenetet párában, az megszenvedhet vele. Vagy négy alkalommal kelünk át függőhídon, mire megérkezünk az Acaime fincához. A bejáratnál felszólítanak, hogy kutyát bevinni szigorúan tilos, mert az megzavarná a ma már inkább ökolodzsként működő farm élővilágát. És valóban, az Acaime ma inkább hasonlít egy egzotikus madárparkra, semmint gumicsizmás rancherók lakhelyére. A bokrok virágai körül ezerszám repkednek a kolibrik. Húsz perc alatt kilenc fajtát tudok megkülönböztetni, ilyen fajgazdagságot eddig sehol nem láttam. Fotózgatás közben az erdőből kikocog egy ormányos medve. Hondurasban és Guatemalában sokszor láttam, sőt ettem is ilyenfajta állatot, de ennyire fotogén egyeddel még sehol nem találkoztam.

Öröm, bódottá - repülök a fák között

Acaime után felkapaszkodunk a Finca La Montañához. A 300 méteres kapaszkodó érdekes módon már nem köderdőkön, hanem fenyveseken át vezet, melyek tövében ízetlen málna és mérgesnek tűnő színpompás gombák nőnek. A 2860 méter magasban található fincáról egészen zseniális a kilátás a völgyre. Rövid pihenő után irány vissza Cocora. Séta közben az egyik bokorból szárnycsapkodást hallunk; paujil, azaz dzsungelcsirke család menekül előlünk. Fél óra ereszkedés után egy csodás kiszögelléshez érünk, ahonnan a túra legszebb kilátása tárul a szemünk elé. Lábunk alatt a Föld legmagasabb pálmái sorakoznak, tövükben a legelésző marhák hangyáknak tűnnek. Leérve a pálmák aljához olyan érzésem támad, mintha Panamaváros felhőkarcolói alatt sétálgatnék. Egy különbséggel, itt jó a levegő.

Eri a Föld állítólag legnagyobb pálmájánál pózol

Naplementére érünk vissza Salentóba. Szombat este révén a kocsmák diszkóvá alakulnak, de vagyunk annyira fáradtak, hogy az aktuális reggaeton slágerek helyett inkább szállásadónk Garfieldra hasonlító macskájának, Monónak a nyávogását hallgassuk...

Amikor kislány koromban először hallottam Kolumbia karib-tengeri térségéről, mindig úgy képzeltem, mint ahol indiánarcú szépségek és kreolok vegyes gyülekezete jár táncot vérpezsdítő latin dallamokra a forró homokban. Mindenütt pálmafák, hőségtől vibráló bambuszkunyhók, vakítóan kék tenger sós illata. Aztán, ahogy idősebb lettem, úgy módosult a kép is. A sok rossz hír hatására így lett lelki szemeim előtt kokaint kultiváló veszélyes és titokzatos hely, amely hemzseg a bűnözéstől és a korrupciótól. Cartagena, teljes nevén Cartagena de Indias se nem a strandolni vágyók paradicsoma, se nem a drogbárók játszótere. Cartagena az a hely, amit egyszer kötelező látni, majd bele kell szeretni és vissza kell ide térni. Ahogy én is tettem.

Hétfőn a délelőtti órákban indulunk útnak Santa Martából egy kissé túlzsúfolt minibusszal. A húsvéti mulatságból hazatérő családokkal több kisgyerek is utazik, akik felváltva ürítik ki gyomruk tartalmát, így a busz belső terében meglehetősen kellemetlen szag terjeng. Bár a jegyet a Santa Marta-i buszpályaudvaron egész Cartagénáig vásároltuk meg, félúton elfogy az utas és a sofőr úgy dönt, hogy egy-két sápadt arcú gringóval mégsem éri meg neki a fuvar. Az autópálya szélén váratlanul átpakolnak bennünket egy ütött-kopott ócskavasba, amely olyan szagot ereszt magából, hogy még az elmúlt órák undorító hányásszagát is visszasírjuk. Az elmúlt éjszaka tengerparti rumpartija sokáig tartott, így elég fáradt vagyok ahhoz, hogy az irritáló ingerek ellenére gyorsan mély álomba merüljek. Cartagena buszterminálján ébredek, 2009 után másodszor.

Cartagena óvárosa a városfalról nézve

Húsvét hétfő van, a helyi járatok ma sem közlekednek a városközpont felé, ezért kénytelenek vagyunk a gringók zsebeit előszeretettel ürítő taxisofőrökhöz fordulni. A buszpályaudvar falain kifüggesztett táblák tájékoztatnak az aktuális tarifákról, amelyek alapján Cartagena óvárosába való eljutásunk 12 ezer pesóra jósolható, de 20 ezer peso alatt egyetlen sofőr sem hajlandó velünk szóba állni. A taxi piszkos és poros nyomornegyeden halad keresztül, csak úgy, mint bármely hasonló méretű latin város esetében tenné. Alig 20 percnyire a kosztól és mocsoktól a városfalakon belül határtalan gazdagság tárul elénk. Óriási a kontraszt. Gyönyörűen felújított, gondosan faragott faerkélyes pompás házak egész sora követi egymást. Egyesek számára a kert nem más, mint egy burjánzó pálmaliget.

A néhány utcából álló óváros színes épületeinek sajátos bája már négy évvel ezelőtt is magával ragadott, de akkortájt a tengerparton futó városfal környékén való sétától a tolvajok és a koldusok tömege miatt óva intettek az útikönyvek. 2013-ra átalakult a kép, és Cartagena jogosan vívta ki magának a Karib-tenger gyöngyszeme címet, ahol egyre több az építészeti szépségre, romantikára, napfényre, latin vidámságra és lazaságra kiéhezett turista.

Cartagena a balkonok és színek városa

Az óvárost most is annyira vonzónak találjuk, hogy kedvünk támad egy kis városnéző sétára. Bár az utóbbi időben a helyiek utazókedve is nőtt, az óvárosban sok európai arcot vélek fölfedezni. Sokakat azonban nem a város páratlan szépsége vonz, hanem a szexbombának titulált kolumbiai lányok vagy macsó külsejű félvér fiúk. Rengeteg vegyes párost látok kézen fogva andalogni a városban, valószínűleg ez ihlethette meg Kányádi Sándort is, mikor megírta Románc című versét.

Az óvárosba három boltíves kapun keresztül vezet az út, amelyet 1888 óta egy - a város jelképének számító - óratorony díszít. Hogy miért ez Cartagena jelképe, nem tudom, mert sok szebb épület van nála a városfalon belül. Mögötte található a város egyik legszebb tere, a Plaza de los Coches, azaz a Hintók tere. Korábban ez volt Dél-Amerika legnagyobb rabszolga piaca, ma lovas kocsik parkolója, amik arra várnak, hogy hízott gringókat furikázhassanak körbe a városon. Nem kell sokat rostokolniuk, mert hetente több luxushajó érkezik, s ilyenkor amerikai és európai nyugdíjasok ezrei lepik el az óváros utcáit. Nagyon idegesítő, mikor nem lehet átkelni az utca egyik oldalról a másikra, mert több mint száz fogat libasorban szállítja a csak néhány órára érkező luxus nyaralókat. A kontraszt amúgy fájdalmas; pár sarokkal odébb másfajta lovas kocsik szemetet szállítanak ki a nyomornegyedekbe, de azok látványa kevésbé zavarja a szememet.

Vén gringók rontják az utcaképet

A San Pedro Claver tér felé haladva a pompás épületek között jut hely az afrikai színes népviseletbe öltözött telttomporú fekete gyümölcsárus asszonyoknak. Mellettük csillogó, felületesen kidolgozott fémszobrok mesélnek buzgón a város történetéről. A róla elnevezett téren Pedro Claver jezsuita szerzetes, az újvilág első szentje karol át egy kétségbeesett arcú fekete rabszolgalányt. Claver gyógyíttatta és védelmezte az Afrikából ideszállított rabszolgákat, amiért a feketék máig nagy tisztelettel tekintenek rá. Nem úgy a gyümölcskofák a turistákra, akik ha emelik a fényképezőjüket, azonnal tartják a markukat baksisért. Ha nem adsz, megkergetnek.

Nem vették észre, hogy fotózunk, így nem kevertek le egy hatalmasat

A Claver tértől nem messze található Cartagena legöregebb katedrálisa, amely szerencse, hogy nem vált a városhódító támadások martalékává. Történt egyszer, 1586-ban, hogy egy bizonyos angol kalóz, Sir Francis Drake kísérletet tett a város elfoglalására. Hónapokon át ágyúzta Cartagenát, majd a spanyol helytartó látván, hogy a rábízott kikötő lassan teljesen a tűz martalékává válik, alkut ajánlott. Többszöri egyezkedés után Sir Francis Drake lelépti díja 250 000 peso lett. Az arannyal teli ládákat állítólag több mint egy héten át rakodták be a kalóz hajójába.

A város főterén, a Plaza Bolívaron bámuljuk a virágillatú vidám utcák kedves nyüzsgését. A tikkasztó hőségben tett séta közben jólesik lekuporodni az egyik árnyékos padon. Mellettünk két hetvenegynéhány éves öregúr foglal helyet. Az egyik a zsebéből előkap egy nagy zacskó füvet, majd teker egy akkora jointot, amekkorát még életemben nem láttam. A sarkon lovas rendőrök fordulnak be, de a két öreget ez egyáltalán nem zavarja, rágyújtanak a méretes cigire. Kiszúrják, hogy bámuljuk őket.

- Hola chicos! Kértek?
- Köszönjük nem. De amúgy ott vannak a rendőrök - figyelmeztetjük őket.
- Ja! Ugyan már! - legyintenek -  Hiszen azok is szívnak - hangzik a megnyugtató válasz.

A 17. századtól a hajózás fejlődésének köszönhetően Cartagena Dél-Amerika legjelentősebb kikötővárosává nőtte ki magát, ahol hegyekben állt az Európába szállítandó arany és drágakő, majd párszáz évvel később a marihuána és a kokain. Állítólag ez a Föld legnagyobb drogkikötője, ahonnan évente több tonna fehér por kezdi meg utazását Európa felé.

Éjszakai idill - pecázz a téren!

A várost 1533-ban a spanyol konkvisztádor, Pedro de Heredia alapította az elrabolt és spanyollá átnevelt szépséges indiánlány, India Catalina segítségével, aki eredetileg a calamari törzsfőnök lánya volt. 1974-ben szobrot állítottak az indiánlánynak az óváros bejáratánál, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt a döntést a leigázott őslakosok is helyesnek ítélték volna.

A szobron és az óvároson túl áll a San Felipe erőd. Latin-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt vára egy igazi monstrum, célja Cartagena védelme volt. Sokaknak azonban valószínűleg nem a történelem könyvekből ismerős, hanem egy filmből, aminek hatására Endre is - saját bevallása szerint - beleszeretett Kolumbiába. 1984-ban ugyanis itt forgatták Robert Zemeckis A smaragd románca című filmjének azon jelenetét, amikor a krokodil leharapja a gonosz katona kezét, miközben az Kathleen Turnert kívánja eltenni láb alól.

Cartagena a buli városa - ezért jön sok turista ide

A San Felipe erőd bejáratánál áll a városvédő Fél Ember, azaz Blas de Lezo szobra. Lezo, aki egy korábbi kalóztámadásba elvesztette egy karját, egy lábát és az egyik szemét (innen kapta gúnynevét), 1741-ben Edward Vernon admirális csapatai ellen védte a várost. 3000 emberével lemészárolt 25 000 angolt és elsüllyesztett 180 hajót, amire Vernon csak ennyit mondott: "Az Isten verjen meg, Lezo!". Meg is verte. A rengeteg halottat nem tudták idejében eltemetni, ami miatt dögvész pusztított a városban. A csatában legyengült Lezo végül belehalt saját mészárlásába.

Ha már Karib-tenger, napfény és pálmafák, akkor bennem ellenállhatatlan erővel újul ki a strandolási kényszer. Cartagena partvidéke erre nem alkalmas, de a reggeli órákban a kikötőből kisebb bulicsónakok indulnak a mintegy negyven kilométerre található kicsiny szigetekre. Bömböl a zene, a helyiek talpa alatt ég a talaj, az épp nem táncoló utasokat humoristák szórakoztatják. A hajó végighalad a modern városrész felhőkarcolói mellett, amelyek Cartagena üzleti negyedét képezik, ismét nem kis kontraszttal az óvároshoz és a nyomornegyedhez képest. Az első megálló a gyomorpróbáló két órás hullámlovaglás után Isla Rosario, Kolumbia egyik legexkluzívabb szigete. Méregdrága minden, még a belépő is az az akváriumba, így kénytelenek vagyunk kihagyni. Az egyetlen olcsó dolog a mindenféle tengeri herkentyű. 10000 pesóért baráti egy adag languszta és homár. Most kóstoltam először ezeket a tengeri ínyencségeket, s úgy döntöttem, maradok a hortobágyi húsos palacsintánál.

A teknő árulkodik: Playa Blanca nem a gazdag turisták nyaralóhelye

Isla Rosario szigetétől már csak egy köpés Kolumbia egyik legszebb strandja, Playa Blanca. Napfény, homok, pálmafák, csend és nyugalom, andalgó párok, játékos kutyakölykök és rengeteg lepukkant hippi. Mikor szállást keresünk, úgy érzem, a helyiek ez utóbbiakra specializálódtak. Elfogadható szállás nincs a parton, csak nagyon ócska bungalók és függőágyak (mi is ilyenben alszunk), amik viszont hihetetlenül olcsók, cserébe piszkosak. Bár az éjszaka szinte ingyen van, a kaja nagyon nem. Vacsorára a legolcsóbb opció a 10000 pesós borzalamasan rossz hamburger. Ennyiért Isla Rosarión langusztát ettünk!

A tengerparton függőágyban alvás sokaknak nagy álma. Mindenki elképzeli, ahogy a holdvilágban lágyan morajlik a tenger és a kellemesen hűvös szellő simogatja a bőrét. Ezzel szemben reggel azt érzem, hogy ragadok a sótól és nem a szellő, hanem az általa szállított homok csípked. Ettől függetlenül egész Playa Blanca felejthetetlen élmény, ahogy Cartagena is az...

Azt már az első néhány itt töltött nap alatt megszoktuk, hogy Kolumbia mesés természeti szépségekkel kényeztet el bennünket, de amit a Tayrona Nemzeti Parkban tapasztaltunk az azt hiszem, felülmúlta minden várakozásunkat.

Sok-sok évvel ezelőtt vadászó és gyűjtögető életmódot fojtató természeti népek telepedtek le az ország Karib-tengeri partvidékén. Ők alkották a tayrona indián törzset, amelynek leszármazottai, a koguis indiánok mai napig őrzik kulturális hagyományaikat (kultúrájukkal és mindennap életükkel visszatérésünk alkalmával fogunk részletesebben foglalkozni). Kolumbia legszebb nemzeti parkja a törzs eredeti nevét őrzi. Megpillantva ezt a csodálatos vidéket nem fér hozzá kétség, hogy gyönyörű otthont választottak maguknak.

Tayrona azon ritka pillanatok egyikén, mikor kisüt a nap

Őserdő borította zöldellő hegyek, kék színű tenger, pálmák, part menti kopár sziklák, fehér homokos öblök. Kolumbia majmoktól, papagájoktól, harkályoktól, iguánáktól hemzsegő tenger melletti nemzeti parkja Santa Marta városától mintegy 30 km-re található, amelynek nyüzsgő piacáról fél óránként indulnak autóbuszok Zaínó falujába. Húsvét lévén azonban kissé akadozik a közlekedés. Számomra érthetetlen módon kimaradnak buszjáratok, miközben az évi szabadságukat élvező helyiek utazókedve s így az utasok száma is egyre nő. A Santa Marta-i piacra való érkezésünk is taxival lehetséges csupán, de cserébe a taxisofőrök a buszjegyek árának töredékéért vállalják a fuvart. Szerencsére Zaínó városa felé indulnak járatok, még ha meg is kell várnunk, amíg a busz megtelik.

Úgy ötven perc múltán érkezünk a park bejáratához, ahol az egész napos túra előtt a párás hőségben még bedobunk egy lulót. A kisebbfajta narancsra hasonlító sárgászöld gyümölcs ebben az évszakban tömegszám lepi el Kolumbia gyümölcspiacait. Gyakran magostól, héjastól darálják le, jeges vizet adnak hozzá és máris fogyasztásra kész a vitaminbomba, amely ízre olyan mintha az epret kevernénk össze kivivel.

Az erdei ösvény gyönyörű és misztikus

Arrecifes hangulatos öbléig két órás dimbes-dombos túra vezet sűrű őserdőn át burjánzó növények és gyökerek között bukdácsolva. Néha sikerül lencsevégre kapnunk egy-egy hangoskodó, színes papagájt, vagy kisebb-nagyobb gyíkot, mielőtt megérkezünk a tengerparti méretes sziklákhoz. Lóg az eső lába, így a táj köderdőssé válik. A nagy fokú pára háttérben a sejtelmes, madaraktól hangos sűrű erdővel elveszett világ hangulatot kölcsönöz a sziklás tengerpartnak.

Nem mintha Arrecifes csodás öblének látványa nem tudna lenyűgözni, de a kíváncsiság tovább hajt az innen fél óra gyaloglásra található La Piscina apró öbléig. Útközben jobbról balról lovak kerülgetnek bennünket, amik lustább vagy fáradtabb turistáknak biztosítanak lehetőséget a parkban való bóklászásra. La Piscina egy igazi gyöngyszem. Fehér homok, pálmafák, azúrkék Karib-tenger nagy gyöngyöző hullámokkal. Volna időnk megmártózni, de részemről a napfény hiányzik a tökéletes paradicsom idilljéhez.  De ne legyünk olyan nagyravágyók!

Tayrona egyik őslakója, a tenyérnyi titimajom

A part menti sziklák mögött indiánok árulnak frissen facsart narancslevet, kukoricalepényt és paradicsomos-citromos szószban forgatott cevichét. A ceviche szerte Dél-Amerikában nagy hírnévnek örvend. Nyers halból, tengeri herkentyűkből, hagymából, citromléből, paradicsomszószból és majonézből készül. Bevallom, kissé futkos a hideg a hátamon a szagától, de az éhség nagy úr és így mégis rászánom magam,  hogy megkóstoljam, annak ellenére hogy Endre azonos nevű otthoni főztje cseppet sem tudott lenyűgözni. Rá kell jönnöm, hogy a dél-amerikai ceviche ízvilága egészen más, mint a mi otthoni fagyasztott halból készült kutyulmányunk. Endre szakácsmesterségének mentségére szóljon, hogy ez az az étel, ahol a végső siker kizárólag a friss és ízletes alapanyagon múlik.

Sajnos nincs túl sok időnk tovább gyönyörködni az igéző tájban és élvezni a meghitt környezet nyugodt hangulatát, mert estére vissza kell érnünk a szálláshelyünkre, Tagangába. De a visszaút is tartogat számunkra kedves meglepetéseket. A jaguárok szerencsére megkímélnek bennünket a személyes találkozástól, de az egyik fáról aprócska titimajmok tekintenek le kíváncsian a hátizsákos turistákra, pár száz méterrel odébb pedig nagyobbacska pókmajom testvéreik leskelődnek a fák fölénk hajló ágain. Készítünk néhány felvételt, majd irány a Santa Marta-i busz.

A másik őslakó nyilván tenyérből jósol

A kora esti órákban érkezünk vissza a Santa Martával szomszédos Tagangába, amelynek tengerparti sétányát szórakozásra vágyó helyiek lepik el. Olyan a hangulat, mint egy forró júliusi éjszakán a Balaton partján, bár a legtöbb vendéglátó helyen csak vacsorázni lehet, italozni nem, s ahol van is alkohol, azt méregdrágán adják. Éppen ezért a helyiek a sarki italboltban szerzik be a legkedvesebb Medellín rumot, amit aztán a parti sétányon fogyasztanak el. Vasárnap hajnalra kidőlni látszik a húsvéti bulizók sokasága, a mi nem kis örömünkre. Végre vége a vakációnak, kevesebb lesz a helyi turista, s talán a buszok is újra nekiindulnak...