Kolumbia az elmúlt száz évben néhány focistán és Pablo Escobaron túl két nagy hírességet adott a világnak: Shakirát, az énekesnőt, valamint Gabriel García Márquezt, a Száz év magány Nobel-díjas íróját. Shakira Barranquilla szülöttje, Gabo - ahogy a helyiek hívják - pedig Aracataca falujában nevelkedett. Mindketten magukkal vittek egy életérzést, amit csak az érthet meg, aki már járt Barranquillában és Aracatacában.

Felbuzdulva a Santa Marta-i szervizes srác javaslatán, másnap kirobogunk a terminálra és felülünk egy Barranquillába tartó autóbuszra. Közel két óra alatt érkezünk meg Atlántico megye ipari és kulturális központjába, az ország negyedik legnagyobb városába. Azt, hogy nekünk, mint turistáknak a kamerajavításon kívül nincs itt a világon semmi keresnivalónk, nyugtázzuk az első másfél óra után, ami alatt a város szedett-vedett utcáit rójuk, hogy szállást találjunk. Látjuk például a katedrálist, aminél rondábbal még nem nagyon sikerült találkoznunk utunk során.

Színháznak néz ki Barranquilla katedrálisaSzínháznak néz ki Barranquilla katedrálisa

Végül egy egészen újnak ható panzió elfogadható minőségű szobájában kötünk ki, ahol gyanúsan sok a nagy méretű tükör. Bordélyház vagy sem, ez van 25 dollárért, a városnak ezen a viszonylag biztonságosnak tartott részén egyszerűen nincs olcsóbb opció.

Mire lepakoljuk a csomagokat 5 óra is elmúlik, így a Sony szervíz felkutatása másnapra marad. Helyette a szállóval szomszédos park felé vesszük az irányt. Amíg a szülők a padokon ücsörögnek, addig a gyerekek valami új őrületnek hódolnak: kerekekkel felszerelt, mókás nyugágyakban kergetik egymást a járdán. Hamarosan sötétedik, így a mai napba már csak egy jó sült hal, egy zseniális maracuyás szószban forgatott marhanyelv és egy frissen facsart luló fér.

Másnap reggel nagy lelkesen összecsomagoljuk a meghibásodott fotómasina minden papírját és útnak indulunk. Csak a kapuban tör ránk a felismerés: vasárnap van. A Sony szervíz? Naná, hogy zárva. Hurrá! Nyertünk egy hangulatos vasárnapot a világ egyik legrondább metropoliszában. 

A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű     A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű

Barranquilla a legveszélyesebb városok listáján mindössze az ötvenedik, így nem sokat teketóriázva vágunk neki a város másik végében található San Nicolas térnek. Az elhagyatott utcákon a vasárnap délutáni hőségben könnyen lehet, hogy csak mi ketten kóválygunk. Ez azért nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul a térhez közeledve megváltozik minden, és a csendes utcákat egyszeriben rossz arcú tolvajoktól és nincstelenektől hemzsegő, rothadt szagú piac váltja fel, ahol bokáig gázolunk a bűzös szemétben, miközben igyekszünk nem tudomást venni a hozzánk intézett keresetlen szavakról. Minden percben az az érzésünk, hogy a kameránkért vagy a zsákunkért simán kést mártanának belénk. Gyorsan lövünk pár fotót a San Nicolas térről, majd eltiplizünk a környékről.

Barranquilla valódi arcaBarranquilla valódi arca

Másnap végre hétfő, irány a Sony. Már reggel 9-kor 36 fok van, így nem mondom, hogy jól esik a másfél órás kutyagolás a szervízig, ami juszt se ott van, ahol a térkép mutatja, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy Sony szervízt európai fejjel gondolnánk. Mondjuk úgy, hogy kívülről nézve semmiben sem különbözik azoktól a nevenincs fényképezőjavító műhelyektől, amik egy-egy piszkos és parányi garázsféleségben üzemelnek. Az aggodalmunk csak akkor kezd a tetőfokára hágni, amikor a szervizes srác fél órás javítás után a fejét csóválva megjelenik a gépünkből kiszerelt képstabilizátorral, és közli velünk, hogy ilyen alkatrész sajnos nincs nekik

Piaci hangulat BarranquillábanPiaci hangulat Barranquillában

- Ezt csak Japánból lehet beszerezni, így egészen biztos, hogy nem tudunk segíteni. Talán próbálkozzanak Bogotában - adja a tanácsot.
- Képstabilizátor nélkül működik?
- Igen, megy, de nem fog sokáig tartani. Mindenképp vigyék el Bogotába!

Barranquilla veszélyes és ronda, a gépet nem javítják meg, el innen! Délután kettőkor már a terminálon vadászunk az Aracatacába induló buszra. Mázlink van, épp 10 perc múlva indul. Két órás zötykölődés vár ránk kietlen vidéken keresztül, mire berobogunk a Barranquilla után nagyon kedvesnek és hangulatosnak mondható kis faluba, ami Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nyomán Macondo néven lett ismert. Az író itt töltötte élete első 9 évét a jómódú nagyszülők parasztházában, amiben jelenleg a róla elnevezett múzeum működik, és mint olyan, hétfőn zárva tart. Másnap reggel viszont irány a nagyszülői ház.

A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt     A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt

Márquez 1928-ban született, és mivel a nagyszülei ellenezték a szülők házasságát, a kisfiú nevelését kivették az anya kezéből és magukra vállalták. Ez több szempontból is érdekes. Egyrészt az elsöprő sikerű regényben is találunk példát hasonló sorsú gyerekre, aki ráadásul épp úgy a nagynénjével együtt nevelkedett, mint az író, másrészt ez az időszak a nagypapa meséivel annyira meghatározó volt az életében, hogy ő maga azt vallotta, 9 éves kora után nem is történt az életében semmi említésre méltó, ami mókásan hangzik annak tudatában, hogy külföldi tudósítóként dolgozott Rómában, Párizsban, Barcelonában, majd élt Caracasban és New Yorkban is.

A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát     A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát

Azt mondják, a Száz év magány önéletrajzi ihletésű. És valóban, a parasztház egyes udvarra nyíló helyiségeiben a regény történetei olyan mértékben elevenednek meg az előtt, aki ide belép, mintha maga a könyv válna valósággá. Az az érzésem, hogy a konyhában bármikor ott teremhet Ursula vagy Amaranta, a műhelyben az asztal mellett pedig úgy sorakoznak az aranyhalacskák, mintha Aureliano épp csak az imént tette volna le a szerszámokat, amivel készítette őket. A kertben a vén fánál szinte már keresem a megtébolyult, öreg José Arcadio Buendiát.

Aureliano asztala és az aranyhalakAureliano asztala és az aranyhalak

Hogy maga a falu milyen? Pont olyan, mint bármelyik falu Észak-Kolumbiában. A főutca mentén mindenki árul valamit, a csacsis szekerek és az őket kerülgető tuktukok gázolnak a szemétben. Aracataca pont olyan szedett-vetett, mint amilyennek Macondót gondolja az ember a könyv alapján. A legtöbb házról lerí az igénytelenség, senkit nem érdekel a kosz. Van néhány család, akik próbálnak kitörni ebből a latin valóságból, de Aracataca messze van attól, hogy olyan legyen, mint Barichara vagy Salento.

Életkép MacondóbólÉletkép Macondóból

A múzeum megtekintése után leintünk egy minibuszt, ami Rio Bello felé tart. Ott átszállunk és másfél óra múltán megérkezünk Valleduparba. Azért kerültük meg a Sierra Nevada de Santa Martát, hogy találkozzunk a hegyekben élő arhuaco indiánokkal, bár azt továbbra sem tudjuk, hogy kontaktálunk velük.

Még több fotóért és sztoriért látgass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
hirdetés

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunkAhogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el PalominótDivathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyénPapucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio PalominónCsorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányrólTitokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterénGyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Rodadero

Brutális tömeg RodaderónBrutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa MartaRomkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Guajira-félszigeten élő wayúukról sok izgalmas dolgot lehet olvasni az interneten, de a valóság egy kicsit más, mint amire az ember azok alapján számít. Ekkora koszt még sehol nem láttunk, és az indiánoktól sem azt kaptuk, amit vártunk. Cabo de la Velában elég nagyot csalódtunk.

Maicaóból a Karib-tenger partján fekvő vidám és hangulatos városkába, a Száz év magány című regényben is gyakran emlegetett Riohachába utazunk. Hatalmas a kontraszt Venezuelához képest, például nyugodt szívvel léphetünk ki az utcára anélkül, hogy attól kellene tartanunk, valaki pisztolyt tart a fejünkhöz.

Jó másfél órán át bolyongunk a városban, hogy megfizethető szállásra bukkanjunk. Feladjuk, kénytelenek vagyunk elfogadni azt a Venezuela után kissé sokkoló tényt, hogy Riohachában nem lehet 25 dollár alatt megaludni. Miután lepakolunk a parányi, egyszerű szobában, lesétálunk a partra és az egyik étteremben elmajszolunk egy tál rákos rizst, amit egy rég áhított, mennyei lulólével öblítünk le. Nem fér a fejembe, hogy ebből a zseniális gyümölcsből miért csak Kolumbiában készítenek italt?

Riohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednekRiohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednek

A késő délutáni órákban az óriási pálmákkal szegélyezett partmenti sétányon latin párok andalognak, a homokos strandon kisgyerekes családok gyűjtögetik a kagylót, és mindenki tetőtől talpig ragad az utcai árusoktól vett görögdinnyétől és sült kukoricától. A járdán gyönyörű, színes, horgolt táskákat kerülgetünk, amiket megtermett, sötét bőrű, vászonlepelben járó indián asszonyok árulnak. A város főtere rendezett és tiszta, már-már azt is mondhatnám, hogy szép. Egy szó, mint száz, Riohacha kellemes hely.

Wayúu táskák színesítik a parti sétánytWayúu táskák színesítik a parti sétányt

Mi mégsem a városka miatt utaztunk idáig, hanem azért, hogy ellátogassunk a Guajira-félszigetre, és hogy találkozzunk a wayúukkal, akik azokat a színes táskákat készítik, amiket nem csak itt, hanem Kolumbia szerte mindenhol próbálnak rátukmálni a turistákra.

A wayúukat a homok, a szél és a Nap népének tartják, talán épp azért, mert ezenkívül más nem is nagyon akad a Guajira-félszigeten. Békés, de elég öntudatos törzs, még a spanyolok sem tudták őket távozásra bírni a sivatagból. A 20. század második felében aztán minden megváltoztott. A gerillák és a hadsereg egymás ellen vívott háborúja kiterjedt a félszigetre, menekülésre kényszerítve a wayúukat. Többségük Venezuelában kötött ki, és csak az utóbbi két évtizedben kezdtek el visszaszivárogni.

Wayúu asszony a Guajira-félszigetenWayúu asszony a Guajira-félszigeten

A wayúuk számára érdekes módon nem a férfi, hanem a termékenységgel és az élet adásának képességével megáldott nő a nagyobb érték. Tradícionálisan közülük kerültek ki a sámánok és a közösség vezetői is, bár a nőuralomnak ellentmond az a tény, hogy a számos afrikai törzsnél gyakorolt infibulációt - azaz a női nemiszerv rituális megcsonkítását - állítólag ők is alkalmazták a kislányoknál. Márpedig kétlem, hogy a személyiségi jogokat nem tisztelő, sok gyerek életét követelő veszélyes és rendkívül fájdalmas hagyománynak bármely közösségben nők volnának a támogatói.

A wayúukra jellemző a poligámia, de - ismét aláásva a nők felsőbbrendűségének képzetét - a kiváltság csak a férfiakat illeti meg. A házasság feltétele a lány családjával kötött gazdasági szerződés. A házasságkötés előtt a férfinek el kell látogatnia a lányos családhoz és tisztáznia kell, mennyi kecskét tud hozzátenni a családi vagyonhoz. Tiszta Afrika, nem igaz?

Ezen információk birtokában másnap reggel izgatottan pattanunk be az iránytaxiba, amivel egy unalmas pusztaságon át Uribia poros falujáig utazunk. Az úttal párhuzamosan vonatsín fut, amin Kolumbia legnagyobb szénbányájából, Cerrejónból szállítják a szenet a félsziget északnyugati csücskében fekvő Puerto Bolívárba, majd onnan hajókkal az Egyesült Államokba. 

Unalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la VelábaUnalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la Velába

Uribia az a hely, ahol véget ér az aszfaltút, s ahonnan kezdődik a sivatag. Innen egy teherautó platóján meglehetősen drágán, fejenként 15 000 pesóért utazunk Cabo de la Veláig. Csak néhány élettelen, szürke fatörzs töri meg a kietlen táj egyhangú látványát, no meg az a szembejövő teherautó, ami úgy felveri a port, hogy utána percekig nem találom a tőlem fél méterre ácsorgó Endrét.

Amúgy nem vagyunk egyedül a platón. Két német nővel, egy perui sráccal és bolgár barátnőjével, valamint négy argentin csajjal együtt utazunk a tengerpartig. Elég sokan vagyunk tehát, sofőrünk azonban úgy vélekedik, hogy van még kihasználatlan kapacitás hátul. Egyszercsak megáll egy háznál, és a lelkes turistacsapat kellős közepére egy mázsás olajoshordót és egy ember magasságú hűtőt biggyeszt. Legalább van mire leülnünk.

Az első wayúu ház   Az első wayúu ház

Cabo de la Velához közeledve megjelenik néhány bokor, amik színes köntösbe vannak öltöztetve. Nem kell népművészeti alkotásra gondolni, a szél díszítette fel nylonzacskókkal a kiszáradt növényzetet. Megjelenik az első wayúu farm néhány szegényes vályogviskóval, amik között tető magasságig emelkedik a szemétkupac. Semmi kétségem nincs afelől, hogy Nyugat-Szaharában járunk.

Tiszta udvar, rendes házTiszta udvar, rendes ház

A wayúuk sosem építettek városokat, legfeljebb 8-10 kunyhóból álló tanyákat. A házaikat (amiket miichinek neveznek) jellemzően uszadékfákból, fűből és gallyakból tákolták össze, csak a spanyolok megjelenése után kezdtek vályogot vetni. 

Klasszikus wayúu tanyaKlasszikus wayúu tanya

Mivel a wayúu legendák szerint Cabo de la Vela öble a halott lelkek hazája, sokáig még tanyát sem mertek itt létrehozni. Aztán jött a turizmus, és a környékről hirtelen mindenki ideköltözött. Cabo de la Vela ma már a legnagyobb wayúu település, egy új birtok ára közel annyiba kerül, mint Riohachában egy lakás. Az, hogy ez a rongyos halászfalu hogyan vált ilyen turistássá, egyelőre nem fér a fejembe, de az biztos, hogy az igénytelen épületek többsége egy hostelt vagy egy éttermet rejt.

Furgonunk megáll az egyik előtt, ahol rögtön el is foglaljuk aznapi szállásunkat. Nagy túlzás volna szobának neveznünk azt az omladozó vályoghelyiséget, ahová betuszkolnak minket, de legalább nem kell érte sokat fizetni. Megkockáztatom, hogy az ágyunkon több a homok, mint a tengerparton, de ez szállásadóinkat egyáltalán nem érdekli, mivel ők hagyományosan függőágyban alszanak.

Eddig nem nyerte el a tetszésünket a vidék, de talán majd a tengerpart. A szállónktól alig 30 méterre húzódó, több kilométer hosszú homokos föveny pont ugyanolyan piszkos, mint a falu. Mindenhol zacskókat fúj a szél, folyton arra kell figyelnünk, hogy ne gyalogoljunk bele egy kupac kecskebogyóba. A strandon alig pár ember lófrál, többnyire hozzánk hasonló hátizsákosok, akiknek ugyanúgy tanácstalanság rí le az arcáról. Ez lenne a Kolumbia szerte mindenhol hirdetett mesés Cabo de la Vela? Hiszen itt nincs semmi, csak néhány szakadt ház, pár unott demóindián és ipari mennyiségű kecskeürülék.

Halász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerpartonHalász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerparton

Felerősödik a szél, aminek hála megjelenik néhány kiteszörfös; legalább van mit néznünk a naplementében. Megkordul a gyomrunk, így beülünk az egyik comedorba, ahol 20 percbe telik előkeríteni egy pincérfélét. Végül jól sül el a dolog, Cabo del la Vela ugyanis vélhetően az egyetlen hely Kolumbiában, ahol 8 dollárért lehet enni egy finoman elkészített langusztát. Legalább az este jól kezdődik.

Nyolc dollárért megéri langusztát enniNyolc dollárért megéri langusztát enni

Visszafelé sétálva összefutunk a perui-bolgár párossal, akik nehezen álcázzák csalódottságukat.

- Holnap megyünk innen - kezdi a srác- Nincs miért itt maradni.
- Merre mentek? Punta Gallinasba?
- Dehogyis! Most beszéltünk egy sofőrrel, 180 000 pesót kér az útért.
- Az nem olyan drága, ha össze tudjuk dobni páran - okoskodom.
- 180 000 pesó fejenként, és minimum tíz emberrel indul neki - savaz le minket a perui.

Sok helyen olvastuk a neten, hogy a Guajira-félsziget legizgalmasabb partszakasza az ide kb. 100 kilométerre fekvő Punta Gallinas. 180 000 peso az 80 dollár fejenként, ennyit egészen biztosan nem fizetünk egy kirándulásért. Később több kocsi is megáll mellettünk, hogy holnap nagyon szívesen elvisznek minket a félsziget északi csücskében fekvő faluba. Olyan is akad, aki felajánlja, csak minket kettőnket akciósan, 1,5 millió pesóért elvisz és még vissza is hoz. Ennyi pénzből egy hétig elvagyunk luxuskörülmények között Isla San Andrésen, úgyhogy követjük mi is a perui-bolgár párost: holnap elhagyjuk ezt a koszfészket.  

Kiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la VelaKiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la Vela

Este enyhül a hőség, a helyiek is kimerészkednek házaikból, de mivel nincs áram, a generátor működtetése pedig drága, nem sokáig viháncolnak az utcákon. A közösségi fürdőben persze nincs víz, csak vödörből lehet merni, azt is csínyján, mert nincs belőle sok. 

Szállásunkon azt mondják, hogy a furgonok reggel 4 és 9 között indulnak vissza Uribiába. Az, hogy ennek a kijelentésnek csak az első fele igaz, akkor derül ki, amikor reggel 6-kor a szállás előtt ácsorogva felvilágosít minket egy csapat táskát horgoló öreglány:

- Minden kocsi elment 4-kor. Majd holnap lesz újra fuvar. 

Mielőtt nyugtáznánk, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen ragadtunk, érkezik egy kocsi egy bogotái párral a platóján, és felvesz minket. Rendbontóan nem a "kitaposott" földúton megyünk keresztül, hanem a sivatag kaktuszosában törünk utat magunknak. Reggel 9-kor farkaséhesen és a szomjúságtól majd elpusztulva érünk Uribiába, ahol azonban a sarki boltban nincsen ásványvíz, sem üdítő. Van viszont sör, így hát azt reggelizünk, amitől gyorsan rendben lesz nem csak az emésztésünk, de a közérzetünk is.

Wayúu kislány Cabo de la VelábanWayúu kislány Cabo de la Velában

A bogotái párral együtt fogunk iránytaxit Riohacha felé. Az egyik kereszteződésben az út szélén frichét, azaz sült kecskehúst árulnak arépával, amivel sikerül felitatnunk a még fel nem szívódott folyékony kenyeret. Egyáltalán nem jó, de hát az elmúlt másfél napban semmi sem volt igazán jó, leszámítva a langusztát.

Cabo de la Vela hatalmas csalódás volt. Elhiszem, hogy azokat a turistákat, akik még életükben nem láttak népviseletbe bújt indiánokat, megbabonázza a hely, de azt nem nagyon értem, hogy nem veszik észre, hogy ez az egész egy nagy színház. Utoljára az Úszó-szigeteken éreztem hasonlót; ott is csak addig kedvesek az emberrel, amíg az hajlandó költeni. Lehet, hogy Punta Gallinas és környéke más, de el kell telnie egy kis időnek, hogy újra a Guajira-félszigetre vágyjak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-banA szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterénTemplom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosbanIlyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előttHajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi buszSzamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

San Carlos faluja többre érdemes San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz MaracaibóbaIndul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

Por puestók Maracaibo terminálján  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

A határra ilyen Dodge-ok mennek     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A venezuelai bor

Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?

Barquisimetóból egy szakadt, 50 éves por puestóval utazunk Carorába. A Lonely Planet azt írja erről a szakaszról, hogy gyönyörű, én azonban kétlem, hogy a szerző ezen sorok papírra vetése közben nem állt drogok hatása alatt. A Barquisimeto-Carora szakasz kiégett pusztaságaival minden, csak nem szép.

Az apró carorai terminálról taxival megyünk a belvárosba. Nem szórakozunk, a könyv által ajánlott legdrágább hotel felé vesszük az irányt. Igen, a legdrágább felé, mert a mostani feketepiaci dollárárfolyamnak hála egy-két dollár pluszért mindenhol a legjobb helyeken aludhatunk. Most is meseszép szobát sikerül kivennünk, légkondival, meleg vizes zuhannyal és wifivel, ráadásul a szálló alatt egy egészen zseniális pizzéria működik. Azon túl, hogy a 12 szeletes családi pizza másfél dollárba kerül, még finom is.

Carorát a 16. század közepén alapították a spanyolok, hirtelen felindulásból kétszer. Mivel az első telepet a környéken élő indiánok lerombolták, a másodikat kicsit odébb, a mostani város helyén hozták létre. Ezúttal a spanyolok mészárolták le az indiánokat, így Carora maradhatott.

Carorát kétszer alapították megCarorát kétszer alapították meg

Kezdetben húsmarhákat tartottak a környéken, majd a 19. századtól jött a kaucsukláz. Mikor az lecsengett, ismét a marháké lett a főszerep. Az 1990-es évektől szőlőtermesztéssel kezdtek kísérletezgetni, majd Chávez hatalomra kerülésével megindult a tömeges bortermelés. Az persze senkit nem érdekelt, hogy Venezuela klímája alkalmatlan a minőségi borkészítéshez, egy volt a fontos, hogy a népnek saját lőréje legyen.

A hasonló éghajlattal bíró Kolumbiában már volt szerencsénk bort kóstolni, s bár az felejthető volt, azért adunk egy esélyt a venezuelai bornak. A hotel recepciósa szívesen felhívja nekünk a pincét, ahol azt mondják, délben várnak minket nagy szeretettel. Taxival megyünk a város határán álldogáló Pomar Borászathoz, ami egy hatalmas hodály. A bejáratnál nem értik mit akarunk, de öt perc beszélgetés után végül felhívják az illetékest.

Kellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzáKellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzá

- Nem érünk rá sajnos, jöjjenek vissza délután 2 után - mondja egy kellemes női hang a telefonban.

Pompás! Nincs kedvünk a külvárosban időzni, így visszataxizunk a központba, majd ebéd után ismét a borászathoz igyekszünk. A recepciósok most is ugyanolyan értetlenül néznek ránk, mint két órával ezelőtt. Végül meggyőzzük őket, hogy engedjenek be, de Erire mutogatnak, hogy ő nem jöhet, mert rövid gatyában van.

Mi van??? Miért nem lehet egy borászatba bemenni rövid gatyában? És ha még ilyen hülye szabály van is, miért nem mondták két órával ezelőtt, hogyha jövünk vissza, öltözzünk át? Ja, tudom a választ: ez Venezuela.

Eri végül kint marad, én pedig besétálok a tartályok mentén a központi épületbe, ami már egészen borászat hangulatú. A csaj a pultnál iszonyatosan zavarban van, nem igazán érti, mit keresek itt. Elmagyarázom neki, hogy délelőtt velem beszélt telefonon, délben pedig azt kérte, hogy jöjjünk vissza délután, úgyhogy most itt vagyunk.

Carorai utcaképCarorai utcakép

- Értem. De mit szeretne pontosan? - teszi fel a meglepő kérdést.
- Bort szeretnék kóstolni, ha lehet. Magyarországról vagyok, ahogy a barátnőm is, aki kint ácsorog a borászat előtt, mert nem engedték be. Egy blogot vezetünk Dél-Amerikáról, gyakran írunk a kontinens ételeiről és borairól, szeretnénk a Pomar Borászat remekeiről is írni.
- A barátnőjét miért nem engedték be?
- Mert rövid nadrág van rajta, és a kollégái elfelejtettek szólni két órával ezelőtt, hogy ide nem lehet, csak hosszú nadrágban bejönni.
- Igen, ez a szabály nálunk - magyarázkodik a csaj.
- De miért?
- Nem tudom. Ez a szabály, be kell tartani. Visszatérve a borokhoz. Lehet kóstolni, de a minimum vásárlási tétel 5 liter.

Mármint hogy 5 liter bort kell megkóstoljak. Ezek nincsenek eszüknél. Ki a fene iszik meg kóstolás céljából 5 liter bort? 

- Én úgy gondoltam, hogy végigkóstolnám egy-egy pohárral az összes borukat, ha lehetne - okoskodom.
- Ha felbontunk egy üveget, azt el is kell vigye magával - kapom a választ.

Érződik, hogy ez a kóstoló egy kicsit más lesz, mint egy otthoni borászatnál, de a tarijai pincészet után, ahol tíz embernek ugyanabból a pohárból kellett a bort kóstolnia, gondoltam, már semmin nem lepődöm meg. Aztán mégis.

- Mennyibe kerül egy üveg bor? - kérdezem.
- 400 bolívárba.

Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk  Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk

Az Venezuelában jó sok pénz, de nekem csak két és fél dollár, így belemegyek az alkuba.

- Legyen! Akkor szeretnék öt palackkal öt különböző évjáratú vörösborból - adom le a rendelést.
- Sajnálom uram, de különböző évjáratú borokat nem rendelhet, az 5 palack bornak ugyanolyannak kell lennie.
- Jól értem? Ha szeretnék öt külön évjáratú bort megkóstolni, meg kell vegyek 25 palack bort? - próbálom értelmezni a csaj szavait.
- Pontosan, uram.
- Már ne haragudjon, hölgyem, de ki az ördög vesz meg 25 liter bort egy kóstolóra?
- Általában állami cégektől jönnek csoportosan. Ők szokták megvenni. Az igazat megvallva, még soha senki nem jött szólóban, hogy végigkóstolná a választékot.

Carora főtereCarora főtere

Nyilván nem fogok megvenni 25 palackot csak azért, hogy belenyaljak egy nevenincs pincészet néhány borába. A csaj azt ajánlja, hogy menjek végig Carora piaboltjain, hátha ott tudok venni pár palackot. A negyedik bolt után feladom, főként azután, mikor az egyik bolttulajdonos felvilágosít a venezuelai borkultúráról:

- Mikor a borászat elkészül az újborral, mindenki azt vedeli. Két hét alatt megisznak mindent. Fél éve nem láttam egy palack bort sehol Carorában. Ne is keresse, uram! Talán Caracas elit boltjaiban fellelhető pár palack az idei évjáratból, de ott sem biztos.

Hát ennyi. Nem iszom Pomart. Kénytelen vagyok maradni a sörnek nehezen nevezhető Polarnál. Mivel ma már nincsen busz Maracaibóba, lófrálunk Erivel a városban. Carora meglepően szép kisváros, régi, koloniális házakkal, ódon templomokkal és persze kihalt utcákkal. Az egyik sarkon befordulva látjuk, hogy miért nincs senki a főtéren és környékén: mindenki egy bevásárlóközpont előtt sorakozik, pici babákkal a kezükben. 

- Pelenkáért állnak sorban - okít ki minket egy étterme előtt ácsorgó arab fickó.
- Mióta?
- Reggel 8 óta.
- Dehát délután 3 is elmúlt.
- Mit számít az? Ez Venezuela.

Pelenkaosztás CarorábanPelenkaosztás Carorában

Eszünk egy jó kebabot a szírnél, aki felvilágosít minket a damaszkuszi helyzetről is:

- Tegnap jöttem haza Szíriából. Minden évben megyek párszor. Ne higgyetek a TV-nek! Vannak ugyan gondok, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amit nyomnak a hírekben. Szíria ma is pont ugyanolyan, mint volt tíz éve. És nem hazudok, keresztény vagyok.

Azt tudom, hogy Venezueláról Chávez idejében rengeteg hazugság jelent meg az európai sajtóban, ami ha nem is közvetlenül, de részben azért hozzájárult ahhoz, hogy most félezer asszony és gyermek ökölharcot vív néhány darab pelenkáért a carorai bolt előtt. De hogy Szíriával kapcsolatban is át lennénk verve, az elég félelmetesen hangzik.

- Ez a gáz, barátom, nem az Iszlám Állam - zárja rövidre a kebabos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.
hirdetés

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook

Címkefelhő

Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (35),Argentína (28),Bolívia (28),Kolumbia (26),Patagónia (13),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (7),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),gazdaság (6),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Titicaca-tó (5),Chile (4),Cuzco (4),El Chaltén (4),Tayos-barlang (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Colca-kanyon (3),sámánizmus (3),Urubamba-folyó (3),Cuenca (3), Tűzföld (3),Caracas (3),Los Llanos (3),Yungas (3),Sucre (3),Samaipata (3),Potosí (3),Guayaquil (2),tsáchilák (2),Hét-tó vidéke (2),Bogotá (2),indiánok (2),Padre Crespi (2), Chile (2),Tarija (2),Vilcabamba (2),shuar indiánok (2),Torres del Paine (2),Andok (2),Sanare (2),inka romvárosok (2),Ayahuasca (2),Salar de Uyuní (2),Uyuní (2),Copacabana (2),Ushuaia (2),Tena (2),Posadas (2),Maracaibo (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Buenos Aires (2),San Ignacio de Moxos (2),Isla Gorgona (2),Laguna Colorada (2),Chiclayo (2),Rio Caura (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Paria-félsziget (2),Roraima (2),Szent-völgy (2),Machu Picchu (2),Chávez (2),Orinoco-delta (2),Angel-vízesés (2),Vrae (2),Huacachina (2),Nazca (2),Lima (2),Mochima Nemzeti Park (2),Cotahuasi-kanyon (2),Trujillo (2),moche (2),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Iguazú-vízesés (1),San Ignacio Miní (1),Asunción (1),Villa de Leyva (1),San Gil (1),Filadelfia (1),Salto Monday (1),Caacupe (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Itaipú vízerőmű (1),San Bernardino (1),Brazília (1),Sama Nemzeti Park (1),Tierradentro (1),Santa Cruz (1),kokain (1),Trinidad (1),indián fesztivál (1),Tóásó Előd (1),Rurrenabaque (1),Chachapoyas (1),Amboro Nemzeti Park (1),El Fuerte (1),Entre Ríos (1),Valle Cocora (1),Cartagena (1),Tupiza (1),Popayán (1),San Agustín (1),jalqa indiánok (1),Tayrona Nemzeti Park (1),San Martín de los Andes (1),Puerto Madryn (1),Viedma (1),Barquisimeto (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Comodoro Rivadavia (1),Carora (1), Kolumbia (1),Száz év magány (1),Gabriel García Márquez (1),Macondo (1),Barranquilla (1), Palomino (1), Guajira-félsziget (1), Riohacha (1),Santa Marta (1),Rio Gallegos (1), Patagónia (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Araya (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),Coroico (1),Colón (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Cerro Torre (1),Fitz Roy (1),Cueva del Guácharo (1),Punta Arenas (1),Isla Magdalena (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Viedma-gleccser (1),El Calafate (1),Concordia (1),Laguna Verde (1),gerillák (1),Ayacucho (1),stoppolás (1),Tulcán (1),Quito (1),zene (1),Fényes Ösvény (1),Quilotoa-lagúna (1),San Cristóbal (1),Capriles (1),Huancayo (1),Puerto Colombia (1),Toro Muerto (1),Boconó (1),Huancavelica (1),Maduro (1),útlevél (1),Tama Nemzeti Park (1),Puerto López (1),Canoa (1),Sucúa (1),Sechín (1),Caral (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Saraguro (1),Máncora (1),Zaruma (1),chimú (1),Taisha (1),rovarok (1),Cajas Nemzeti Park (1),Satipo (1),Montañita (1),Ingapirca (1),Tarma (1),Baños (1),Salasaca (1),Chimborazo (1),Chichiriviche (1),Coró (1),Quillabamba (1),Pozuzo (1),Bolivia (1),Liebster Award díj (1),Altiplano (1),Rinconada (1),Puyo (1),Rio Napo (1),Arequipa (1),Titicaca-to (1),La Paz (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Salar de Uyuni (1),Ballestas-szigetek (1),Isla del Sol (1),Oruro (1),Paracas (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),tepuik (1),Dél-Amerika (1),Salto Pará (1),Grans Sabana (1),Ciudad Bolívar (1),San Luís-hegység (1),Cotahausi-kanyon (1),San Fernando de Apure (1),Medellin (1),Pablo Escobar (1),FARC (1),gerilla (1),Qoyllur Riti (1),Espinar (1),Buga (1),Zipaquirá (1),Calí (1),Halál útja (1)