Úgy néz ki, az argentin világörökségekkel nincs szerencsénk. A Cueva de las Manos után a Valdés-félszigetet is kihagyjuk, mert megfizethetetlenül drága. Cserébe azonban eltöltünk három remek napot egy olyan üdülővárosban, amit még a térképeken sem jelölnek.

Puerto Madrynba érkezvén végre az az érzésünk támad, hogy elhagytuk Patagóniát. Az igazat megvallva, már vártuk ezt a pillanatot, mert mióta eljöttünk Tűzföldről, nem láttunk mást, csak a kietlen pampát. Másfél hét alatt több mint 2000 kilométert utaztunk, de a Pingvin-sziget kivételével nem sok élményben volt részünk. 

Mikor leszállunk a buszról a Puerto Madryn-i pályaudvaron, langyos szellő fújdogál. Mindenki rövidujjú pólóban, a Napnak pedig van ereje. Több mint két hónap után végre megszabadulhatunk a pulóverünktől, ami pont akkora élmény, mint odahaza az első tavaszi nap a hosszú tél után. Nem tökölünk sokat a szálláskereséssel, a terminállal szemben álló hostelben veszünk ki egy szobát.

A majd százezer lakosú Puerto Madrynt ugyanúgy walesiek alapították, mint Caleta Oliviát, Comodorót vagy Trelewt. Bár az öblöt, aminek a partján a város fekszik, már a 18. században felfedezték spanyol hajósok, az első telepet csak közel száz évvel később, 1865-ben hozták létre. Húsz évvel később a vasút befutott az akkor még alig száz lelket számláló Puerto Madrynba, ami után gyorsan növekedésnek indult. Kezdetben a többi partvidéki városhoz hasonlóan gyapjúkikötőként funkcionált, de az 1970-es évektől egy új gazdasági szegmens, a turizmus vette át a vezető pozíciót. Ennek oka az innen 100 kilométerre fekvő Valdés-félsziget, ami 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezi.

Puerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turistákPuerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turisták

Adunk magunknak egy nap pihenőt az amúgy nem túl izgalmas Puerto Madrynban, majd nekivágunk a félszigetnek. Egy órás buszozás után megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol legombolnak rólunk fejenként 180 pesót, majd folytatjuk utunkat az enyhén sivatagos félszigeten Puerto Pirámides falujáig.

Szemben Puerto Madrynnal, Puerto Pirámides nem olcsó. 35 dollár alatt sehol nincsen szoba, így végül kikötünk egy hostelben, ahol kiveszünk két ágyat egy dormitorióban. A recepciós srác megnyugtat minket, hogy nem rak be mellénk senkit, mivel a következő napokra nincs semmilyen foglalása, hátizsákosok pedig ebben az időszakban nem szoktak érkezni. Örülünk, mert hogy őszinték legyünk, a közösségi szobákból elegünk van. Életünk során annyiszor aludtunk már dormitóriókban, hogy megcsömörlöttünk. Alapból kerüljük a találkozást a hátizsákosokkal, mert unjuk a "ki merre járt, mit látott, merre megy tovább?" kezdetű beszélgetéseket és azt, hogy beszámoljunk mindenkinek arról, miből telik nekünk arra, hogy lassan egy évtizede utazgatunk Latin-Amerikában.

Mint mindenki, úgy mi is azért jöttünk a Valdés-félszigetre, hogy bejárjuk a nemzeti parkot. Ezt leszervezni nem nehéz, mert Puerto Madrynhoz hasonlóan Puerto Pirámides is tele van túraszervező irodákkal. A gond nem az infrastruktúrával van, hanem az árakkal. Mivel gyalogosan vagy biciklivel bejárni a nemzeti parkot nem lehet a hatalmas távolságok és a szél miatt, az egyetlen járható út a befizetett túra, amit 80-120 dollár között hirdetnek fejenként. Hiába járunk végig több irodát, mindenhol ugyanezekkel az árakkal üldöznek el minket.

Puerto Pirámides környékén sivatagos a tájPuerto Pirámides környékén sivatagos a táj

A Valdés-félsziget különböző öbleiben pingvineket, kormoránokat és fókákat lehet látni, február és április között megjelennek az orkák, szeptemberben és októberben pedig a bálnák. Ez utóbbi kettőért befizetnénk a túrára, de mivel szezonon kívül vagyunk, esélyünk nincs megpillantani a vágyott állatokat. Pingvint és fókát már láttunk rahedlit, a Pingvin-sziget után úgyse lenne nagy élmény, ezért úgy döntünk, nem tapsolunk el egy nap alatt 200 dollárt.

Ennyi fókát láttunk összesenEnnyi fókát láttunk összesen

Hogy ne távozzunk a félszigetről csak úgy, délután eltúrázunk a Loberiának nevezett öbölhöz, ahol állítólag szép, nagy fókakolónia éldegél. Ahogy közeledünk a kiszögelléshez, úgy lesz erősebb a szél, a végére a szánk teli van homokkal. Ennyit én még néhány állatért nem szenvedtem, de legalább megérte volna a homoknyelés?! A tőlünk jó kétszáz méterre elterülő sziklán mindössze egy tucat tengeri farkas fetreng, olyan távolságban, hogy fotót készíteni róluk szinte képtelenség. Amíg érezzük a szánkban a por ízét, elindulunk visszafelé. Szerencsénkre féltávnál felvesz minket egy kocsi, így jó eséllyel megúszunk egy kiadós szilikózist.

Jófej úszik a tengerbenJófej úszik a tengerben

Biztos vagyok benne, hogy annak, aki még életében nem látott fókát, pingvint vagy bálnát, megéri és nagy élmény a túra a Valdes-félszigeten, de mi egy cseppet sem bánjuk, hogy megyünk innen.

Másnap korán visszatérünk Puerto Madrynba, ahonnan folytatjuk tovább utunkat északnak. A cél egy Las Grutas nevű település, amit kb. semmilyen térkép nem jelöl, a nálunk lévő LP is csak annyit ír róla, hogy Argentína legdélebbi tengerparti nyaralóhelye

Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye

Délután 4 óra magasságában futunk be egy világvége kinézetű kisvárosba, aminek terminálján néhány nőszemély ücsörög. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, hogy mi az ördögöt keresünk itt. Las Grutasban összesen két hónap a főszezon, január és február, és az nagyon nem most van. Végül az egyikük felajánlja, hogy elvisz minket a kocsiján egy hostelhez, ami talán nyitva tart. A fuvarért egy fillért nem kér el, ráadásul felhívja nekünk a tulajt a saját telefonján, mivel a hostel zárva van. Ismét egy rendes argentin! Úgy húsz perc várakozás után megérkezik a tulaj, s ha nem is Hilton-szerű szobát kapunk, de a célnak megfelel.

Főszezonon kívül ennyien vannak a strandonFőszezonon kívül ennyien vannak a strandon

A szállónktól a part jó tíz percnyi sétára van. Nem várunk tőle sokat, de mikor leérünk, meglepődünk. A strand vagy 300 méter széles és tele van emberrel. A parti sétány mentén végig bárok és éttermek sorakoznak, olyan az egésznek a hangulata, mintha valamelyik andalúz resortfaluban lennénk. Külföldi egy szál sincs a parton, csak argentin családok gyerekekkel, nyugdíjasok, és bulizó fiatalok. Honnan van itt ennyi ember? Kocsit alig láttunk az egész városban, itt meg százával sütkéreznek a népek a parton. A választ végül a szállásadónktól kapjuk meg:

- Las Grutas alig tíz éve egy csendes kisfalu volt. Aztán valami miatt megjelentek a gazdag városi emberek, és felvásárolták a telkeket. Mindenki épített magának egy villát a parton, és a nyarat itt töltik. A külföldiek még nem nagyon ismerik a várost, de a főszezonban azért olykor-olykor befut pár.

Annyira megtetszik nekünk a városka, hogy végül három napot itt töltünk. A második napon felfedezzük, hogy mikor apály van, a tenger hátrahagy a parton egy medencét, csurig vízzel. Évtizedekkel ezelőtt a helyiek faragták bele a kőbe a több méter mély gödröt, hogy alacsony vízállás esetén se maradjanak fürdés nélkül az argentinok.

Úszómedence a tengerpartonÚszómedence a tengerparton

Szemben a Valdés-félszigettel Las Grutas elnyerte a tetszésünket. Már csak 1100 kilométer és megérkezünk Buenos Airesbe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
hirdetés

Észak-Patagónia partvidéke a múlt század elejéig szinte teljesen lakatlan volt, aztán egy szép napon megjelentek a walesiek és minden megváltozott. Argentína ezen része olyannyira nem argentin, hogy errefelé az emberek nem matét isznak, hanem teáznak, egyesek pedig óangolul beszélnek.

Szerencsére elég korán visszaérünk a Pingvin-szigetről, így sikerül elkapnunk az utolsó, Comodoro Rivadaviába tartó buszt. Kanyar nem lévén Fitz Royig 150-nel megyünk, így Caleta Oliviába kevesebb mint két óra alatt érkezünk meg.

Caleta Oliviát 1901-ben alapították, rádióközpontként. Buenos Aires és a chilei határvidék között kellett kapcsolatot létesítenie, de 20 évvel később már minden az olajról szólt. 1907-ben ugyanis Comodoro Rivadavia környékén hatalmas kőolajmezőt fedeztek fel, aminek köszönhetően a szomszédos nagyváros hirtelen növekedésnek indult. A migráció azonban lassú volt, ezért néhány tartályt és finomítót Caleta Oliviába telepítettek, hogy az ott élő alig száz embert is bevonják a termelésbe. Caleta gyorsan városisasodott, s bár nem érte utol Comodorót, így is Santa Cruz legfejlettebb városa vált belőle.

Olajtározók Comodoro RivadaviábanOlajtározók Comodoro Rivadaviában

Ahogy jó eséllyel egy argentin nem szállna le a buszról Ózdon, úgy mi sem tesszük ezt Caletánál. Egy óra múlva, valamivel naplemente után futunk be Comodoro Rivadaviába, Patagónia legnagyobb városába. Comodorót hasonlóan Calétához, 1901-ben alapították, azonban nem rádióközpontként, hanem kikötőként. Az innen 150 kilométerre nyugatra fekvő Sarmiento környékén ekkor jelentek meg az első telepesek, s mivel elnyerte a tetszésüket a hely, várták az utánpótlást. A főként walesi származású bevándorlók mini-expedíciókat indítottak a partvidékre, hogy olyan öblöt találjanak, ahol fogadni tudják a Nagy-Britanniából és Dél-Afrikából érkező hajókat. Választásuk végül arra a partszakaszra esett, ahol ma a város áll. Nevét egy nagy tiszteletben álló tengerész, Comodoro Martín Rivadavia után kapta.

Az igazság az, hogy Comodoróban pont annyi értelme van leszállni a buszról, mint Caletában lett volna, de mivel ma már nem megy semmi északnak, muszáj vagyunk megszakítani az utunkat. Az útikönyvek szerint Comodoro Ushuaia után Argentína második legdrágább városa, és sajnos nem tévednek. Másfél órát bolyongunk, mire 400 pesóért, kb. 30 dollárért találunk egy szobát egy munkásszállón.

Tipikus utcakép Comodoro RivadaviábanTipikus utcakép Comodoro Rivadaviában

Másnap reggel megpróbáljuk megnézni a város nevezetességeit, de nem jutunk sokáig, mivel nincs neki egy se. Értem én, hogy az olajban rengeteg pénz van, de én akkor is képtelen lennék egy ilyen városban élni. Mindenhol betonból felhúzott, igénytelen lakó- és irodaházak sorakoznak, így negyed óra után elunjuk a dolgot. Szerencsére nem kell sokat várnunk arra a buszra, ami északnak tart, így öt órás, pampákat keresztülszelő utazás végén befutunk Trelew-ba

2000 kilométeren át semmit nem változott a táj2000 kilométeren át semmit nem változott a táj

Trelew neve nem hangzik túl spanyolosan, mert nem is argentin város. A 19. század végén ez a vidék teljesen lakatlan volt, az első telepesek - Sarmientóhoz hasonlóan - itt is walesiek voltak. Pár év alatt négy nagybirtok jött létre, melyek helyén az 1890-es években végül települések alakultak ki. Rawson, Dolovan és Trelew mind walesi nevet kapott (Trelew welshül azt jelenti, hogy Lewis faluja), az egyedüli kisváros, amit tehuelchéül neveztek el, Gaimán.

Mivel Trelew egy csúnya iparváros (az argentin gyapjú 90%-a innen származik), gyorsan továbbállunk. Átszállunk egy helyi járatra, amivel fél óra alatt abba a Gaimánba utazunk, amiről az útikönyvek csak annyit írnak: a tea hazája. Eri imádja a teát, így nagyon várja már a találkozást a kisvárossal, de elsőre bizony csalódik; Gaimán még a dél-patagóniai városkáknál is álmosabb. Minden zárva van, szállást is nehezen találunk, de legalább két hónap után először 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála

Gaimán katolikus templomaGaimán katolikus temploma

Lepakolunk a szállón, majd harapnivaló után nézünk, de egy lepuszult pizzériánál többet nem találunk. Odabenn két idős úr falatozik, akik mikor meglátnak minket, régies angol akcentussal köszönnek ránk. Nem gondoltam volna, hogy több mint 100 év távlatából még vannak olyanok, akik a vidéken tartják a nyelvüket, bár az is igaz, hogy egymás közt már nem welshül, hanem angolul társalognak. Ja, a pizza természetesen ehetetlen, de ehhez már hozzászoktunk Argentínában.

Szállásadó nénink ajánlására másnap kitaxizunk a falu határában álló paleontológiai parkba, amit Bryn Gwynnek, vagyis Fehér Dombnak neveznek. Rajtunk kívül nincs senki, csak egy unott parkőr, aki miután beszedte a sarcot, visszavonul a szobájába TV-t nézni.

Szép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai ParkbanSzép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai Parkban

A park nem kicsi. Jó sokat kell kutyagolni felfelé, mire rátalálunk az első őstörténei emlékre, egy 40 millió éves darázsfészekre, ami néhány gumó a falon, semmi több. Nem igazán tudjuk hova tenni ezt a hihetetlen, eocén kori leletet, így továbbmászunk a domb oldalában. 

Negyven millió éves darázsfészekNegyven millió éves darázsfészek

Fél óra után egy platóra érkezünk, ahol néhány vitrin alatt csontokat látunk. Az egyik állítólag őspingviné, a másik egy ősfókáé, a harmadik pedig egy őstatué. Többségüket felismerni sem lehet, mert a csontjaikat csak úgy bedobálták az üveggúla alá. Feljebb a dombtetőn még van egy bálnacsontváz, de ennyi pont elég volt az őstörténeti utazásból; néhány csigolyáért nem fogunk újabb fél órán át menetelni a tűző napon. Elég lesz szétégni, amíg visszasétálunk a faluba, bár szerencsénkre egy kocsi féltávnál felvesz minket.

Állítólag ez egy őstatú maradványaÁllítólag ez egy őstatú maradványa

Mielőtt továbbutaznánk Puerto Madrynba, még marad időnk - Eri igen nagy örömére - beülni az egyik teázóba. Se innunk, se ennünk nem sikerül elsőre, mert a pincérek ragaszkodnak hozzá, hogy fizessünk be egy hét sütis kombóra, de se időnk, se kedvünk, se pénzünk nincsen végigenni az étlapot. Öt perc győzködés után, hogy mi csak egy teát innánk és egy pitét ennénk, végül felállunk, de ekkor kilép az ajtón a tulajdonos, aki leteremti az alkalmazottakat, majd pár perc múlva megjelenik kezében a vágyott sütivel és teával. Egyik sem hagy bennünk mély nyomokat, nem úgy a számla, ami majd 200 pesóról, kb. 15 dollárról szól. Szó szerint rossz szájízzel távozunk Gaimánból. Jó lenne már Buenos Airesben lenni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy sziget az argentin partoktól pár kilométerre, amitől még Charles Darwin is hátast dobott. Nem tudtuk kihagyni, még úgy sem, hogy rendesen megkérték az árát. Cserébe megvan patagóniai utazásunk legnagyobb élménye, a Pingvin-sziget.

Puerto San Julián után a következő falu 260 kilométerre északra található. Fitz Roy igazából nem is falu, sokkal inkább egy tanyabokor, ami egy benzinkút körül alakult ki. Bár minden útikönyv és internetes oldal óva int attól, hogy itt leszálljunk a buszról, mi mégis így cselekszünk, mert feltett szándékunk, hogy eljussunk az óceán partján fekvő Puerto Deseadóba

Öt óra magasságában intünk búcsút a busznak, majd beülünk a benzinkút mögött álló kávézóba, és várunk. Olyan az egész, mint egy amerikai filmben, amit a messzi vadnyugaton forgattak. A pultos lány azt mondja, este 10 óra magasságában szokott erre egy busz jönni, bár van, hogy kimarad. Ezúttal szerencsére nem így történik. Ha nem is 10-kor, de fél 12-kor végül befut a járat, amin rajtunk kívül összesen öt ember foglal helyet. Nem úgy tűnik, hogy Puerto Deseado egy turistaközpont.

Naplemente Fitz RoynálNaplemente Fitz Roynál

Valamivel hajnali 1 óra után érkezünk meg a kisvárosba, ahol fogvacogtató hideg és persze szél fogad minket. Fogalmunk nincs merre induljunk, így megkérdezünk két sarkon ácsorgó rendőrt, hol találunk szállodát. Nemigen vannak képben, végül a központ felé irányítanak minket.

Helybőség okán Patagóniában hatalmas telkeken építkeznek, amitől minden település, s így Deseado kiterjedése is nagy. 40 percig tart, amíg a terminálról a központba érünk. Két hotelt nyitva találunk ugyan, de 40 dollárnál alább nem hajlandók menni az árral, így hát elindulunk visszafelé, hátha a pályaudvartól kijjebb lesz valami. Újabb 40 perc séta után, mindössze egy sarokra onnan, ahol a rendőröket megkérdeztük, rátalálunk egy munkásszállóra, ahol hajnali 3 körül végül sikerül kivennünk egy szobát 20 dollárért.

Mivel a tegnapi nap elég hosszúra nyúlt, így mára pihenést rendelünk el magunknak. A városkát azért körbejárjuk, bár túl sok látnivalóval nem rendelkezik. A tengerparttól nem messze áll az egykori vasútállomás, ami ma múzeumként működik. Zárva találjuk, pedig a Puerto Deseado-i vasút története igen érdekes. 

Puerto Deseado egykor pályaudvaraPuerto Deseado egykori pályaudvara

A 20. század elején kezdték építeni, hogy Belső-Patagóniából a kikötőbe gyapjút tudjanak szállítani. 1912-re megérkezett ugyan a vonal Las Herasba, csakhogy addigra a telepesek migrációja lelassult. Ezzel párhuzamosan az innen északra fekvő Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia között kőolajat találtak, így az állam e két kikötő fejlesztésére fordította a pénzt, semmint felfuttatta volna Puerto Deseadót. A következő évtizedekben több alkalommal belekezdtek a vasút felfuttatásába, de végül 1978-ban bezárták a hányattatott sorsú vonalat. 

Puerto Deseadóból sem lett az, aminek száz éve tervezték, pedig védett kikötőjét az összes hajós kedvelte. Magellántól kezdve Cavendishen át egészen Fitz Royig mindenki tartott itt megállót, ez utóbbi kapitánnyal együtt még Charles Darwin is tiszteletét tette az öbölben. A híres természettudósnak köszönhetjük például azt, hogy a közeli Pingvin-sziget felkerült a térképekre, és nem lett az orvvadászok martaléka. Ma a Pingvin-sziget Puerto Deseado legnagyobb büszkesége, bár nem sok turista látogatja. 

Deseado kikötőjePuerto Deseado kikötője

Pedig van mit nézni rajta, illetve ezt állítja a faluban mindenki. Annyira agitálnak minket, hogy menjünk el a szigetre, hogy végül lesétálunk a kikötőbe, ahol a kirándulást szervezik annak a néhány elvetemültnek, aki idetévedt. Nem olcsó mulatságról van szó, fejenként 900 pesóba, majdnem 70 dollárba kerül a kaland. Láttunk mi már elég pingvint az elmúlt pár hétben, ezért hezitálunk, megéri-e kidobni ennyi pénzt egy kirándulásért, de végül rádumálnak minket.

Másnap reggel 8-kor indulunk tized magunkkal egy csónakkal a partoktól kb. 20 kilométerre fekvő szigethez. Az út alatt folyamatosan azért imádkozunk, hogy érje meg a kaland, mert ha újra csak néhány Magellán-pingvint látunk, biz' Isten belefojtom a csónakost a tengerbe.

Összesen két Commerson-delfint láttunkÖsszesen két Commerson-delfint láttunk

Szerencsére jól kezdődik a kirándulás, mert alighogy elhagyjuk a kikötőt, pingvinrajok dugják ki a fejüket a tengerből. Picit odébb Commerson-delfinek tűnnek fel, amikről azt kell tudni, hogy szemben a mindenki által ismert delfin fajtákkal fekete-fehér foltosak.

A partvidék mentén haladunk, aminek szikláin sarki csérek sorakoznak. Mind széllel szemben állnak, azért, hogy a huzat azonnal a nyílt víz felé sodorja őket, ha halászni támadna kedvük.

Sarki csérek a szélcsatornábanSarki csérek a szélcsatornában

Egy óra múltán megérkezünk a Pingvin-sziget mellett álló sziklaszirthez, amin százával fetrengenek a fókák. Most van az ellési időszak, bár egészen kicsiket még nem látunk. Körbehajózzuk a sziklát, majd tíz perc múlva kikötünk a főszigeten.

Tengeri farkasok

Most van az ellési időszak a tengeri farkasoknálMost van az ellési időszak a tengeri farkasoknál

Az első pár lépés után azonnal egy kisebb Magellán-pingvin kolóniába botlunk. Mikor másfél hete az Isla Magdalenán voltunk Chilében, még csak költöttek a jófejek, mostanra azonban már páran kibújtak a tojásból. A szülők nem engednek közel a kicsikhez, de így van ez jól. 

Magellán-pingvinek fogadnak minket a partonMagellán-pingvinek fogadnak minket a parton

Mindenesetre nem tétlenkedünk, fotózunk és filmezünk, bár a delfineket leszámítva eddig semmi olyat nem láttunk, amit máshol nem. Felbaktatunk a sziget közepén álló világítótoronyhoz, aminek belsejében ugyancsak pingvinek fészkelnek.

Költési időszak van a pingvineknélKöltési időszak van a pingvineknél

Éppen kezdenék hőzöngeni, hogy 140 dollárért egy kicsit többet vártam egy halom Magellán-pingvinnél, mikor a sziget túloldalán feltűnik egy csoport aranytollú pingvin. Arról híresek, hogy a szemöldökük szőke, és olyan dús, mint amilyen szegény megboldogult Körmendi Jánosnak volt. Vörös szemüknek hála igen mókás az arcberendezésük, a filmkészítőket is megihlették. A 2007-es Surf's Up című rajzfilmnek aranytollú pingvinek a főhősei. 

Tesznek rá, hogy köztük bóklászunkTesznek rá, hogy köztük bóklászunk

Hihetetlen módon tűrik, hogy közöttük kolbászoljunk. Simán pózolnak a kamerának, még selfie-t is lehet velük készíteni. Nehezen mozognak, tele vannak, mint a duda, öklendeznek a sok haltól. Ahogy kitátják a csőrüket, észrevesszük, hogy tulajdonképpen van foguk. Az alsó és a felső szájpadlásukon a bőr úgy módosult, mintha apró cápafogakat növesztettek volna. Szörnyű látvány.

Addig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüketAddig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüket

Nem úgy az a jelenet, mikor egy Magellán-pingvin véletlenül bekeveredik közéjük. Olyan hisztit csapnak miatta, mint amilyet az arabok csapnának Rijádban, ha egy rabbi végigslisszolna az utcán. Üldözőbe veszik az idegent és uszonyukkal addig csapkodják, míg az végül a tengerben köt ki.

Igazi kommandósokIgazi kommandósok

Az aranytollúak között olykor feltűnik néhány vörös csőrű csigaforgató, akik a pingvinekhez hasonlóan most költenek. Ők nehezebben tűrik a jelenlétünket, amint közel kerülünk a fészkükhöz, eszeveszett csipogásba kezdenek. 

Hisztisek a csigaforgatókHisztisek a csigaforgatók

Nem zargatjuk tovább sem őket, sem a szörfösöket, ehelyett átmászunk a sziget északi végébe, ahol egy több ezer tagot számláló fóka kolónia él. Bár ezek az állatok akár 600 kilósak is lehetnek, mégis annyira félnek az embertől, hogyha megérzik a szagát, máris menekülőre fogják. Próbálunk a közelükbe férkőzni, de egy szikla megálljt parancsol, mivel ha azt megkerülnénk, egészen biztos észrevennének minket. Így is max. 10 méterre lehetünk ezektől a remek állatoktól, ami hatalmas élmény. Végül valaki tesz egy szélesebb mozdulatot, amitől az állatok idegesek lesznek és megindulnak a víz felé. 

Ilyen közel mentünk a tengeri farkasokhozIlyen közel mentünk a tengeri farkasokhoz

Visszaindulunk a csónakhoz, de menet közben majdnem rálépünk egy szkuafiókára. A szkuák - amiknek a magyar neve megmagyarázhatatlan módon halfarkas(???) - eléggé pofátlan madarak. Mindig ott ólálkodnak a fészkek körül, s ha annak gazdái egy pillanatra nem figyelnek, már viszik is a tojásokat. A nagy tolvajlásnak azonban gyakran megisszák a levét, mert a szkuák saját fajtársaik fészkét is lerabolják, így a költési időszak végére sokszor maradnak utód nélkül. Mivel ezek a madarak nem csak rablók, de agresszívek is (állítólag az embernek is nekimennek), nem időzünk sokat a fészek körül.

Szkuafióka a fűbenSzkuafióka a fűben

140 dollárt fizettünk ezért a kalandért, de azt hiszem, megérte. Amíg Isla Magdalénán a pingvineken túl csak sirályokat láttunk, addig itt tényleg betekintést nyerhettünk Patagónia élővilágába. Ahhoz, hogy ez a sziget így megmaradt, valószínűleg az is kellett, hogy Puerto Deseadóról az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. A helyiek talán nincsenek így vele, de én azt mondom, hála Istennek, hogy a vasút tönkrement, és nem épült nagyobb kikötő a városban. Remélhetőleg még sokan láthatják azt, amit egykor Darwin, és most mi is láttunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

0 Komment

Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegos-ban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására: a cseresznyére.

Ushuaiából két módon lehet Buenos Airesbe utazni: egy könnyed négy órás repülőúttal vagy egy röpke, három napig tartó buszozással. Naná, hogy a buszt választjuk, de első körben csak a másfél órányira fekvő Tolhuínig jutunk. 

Az 1973-ban alapított településről mindent elmond, hogy az egyetlen nevezetessége a buszmegálló túloldalán álló pékség. Hogy mi a fenéért szálltunk itt le a buszról? Gondoltuk, inkább töltjük itt az éjszakát, mint a híresen szeles Rio Grandéban. A gond csak az, hogy főszezonon kívül egyetlen szálló sem tart nyitva, így jobb híján visszabattyogunk a buszmegállóba, és várunk valamit, ami Tűzföld fővárosába repít minket. 

Alig két óra múlva már Rio Grandéban nézünk szállás után, ami nem megy könnyen. Mivel errefelé nincsenek turisták, kizárólag üzleti hotelekbe vagy lepukkant munkásszállókba botlunk. Nem állítom, hogy az elmúlt években nem volt rosszabb szobánk a mostaninál, de ha tényszerű akarok lenni, akkor azt kell mondjam, az argentin nívót ezúttal nem sikerül hoznunk. Öröm az ürömben, hogy a szálló recepciósa egy hihetetlenül jópofa srác, aki megvesz a tudattól, hogy két külföldi az ő panziójában tölti az éjszakát. Meglepő módon - az amúgy kicsit sérült gyerek - egész jól beszél angolul, s hogy meg legyen az öröme, szívesen diskurálunk vele külföldiül.

Rio Grande főtere ilyen szép  Rio Grande főtere ilyen szép

Miután lecuccolunk a nem kicsit retkes szobánkban, nyakunkba vesszük a várost. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Olyan hiper erejű szél tombol odakinn, hogy a nylonzacskóktól kezdve a faleveleken át a műanyag flakonokig minden a nyakunkban köt ki. 90-100 kilométer/órás szelet tippelek, de lehet, némelyik lökés a 120-at is eléri. A bolttulajdonosok igen nagy örömére több ízben sikerül felkenődünk a kirakatok ablakára, ízlésesen hátrahagyván tenyerünk lenyomatát. 

Negyed óra kúszás-mászás után befutunk a főtérre, ahol néhány ñire fa árnyékában végre sikerül kinyitni a szemünket. Hogy mit látunk? Semmit. Rio Grande olyan érdektelen hely, hogy még a főtéren sincs semmi látnivaló. Nem értem, hogy miként képes majd 70 000 ember egy ilyen világvége helyen élni? A legmegdöbbentőbb, hogy Rio Grande Argentína állítólag legdinamikusabban fejlődő városa. Az van ugyanis, hogy Tűzföld vámmentes övezet, ezért az elektronikai cikkek ára itt a legolcsóbb az országban. Ettől persze nem kéne, hogy évente 3000 fővel növekedjen a város lakossága, de 2010-ben néhány befektető laptop összeszerelő üzemet hozott létre, amit követtek a fényképezők, a TV-k és a kamerák. Rio Grandéból egy mini Tokió lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy szép módszeresen lebontja a szél.

Másnap, amilyen gyorsan csak lehet, kikocogunk a terminálra és hátunk mögött hagyjuk Tűzföld legszörnyűbb települését. A munkásszállónk recepciósa volt annyira jófej, hogy kitelefonált a pályaudvarra, hogy a két turistának tegyenek félre két jegyet, így semmi más dolgunk nincs, csak letenni a hátsónkat az előre lefoglalt ülésekre. (A srác nevét elfelejtettük megkérdezni, de ha van az olvasók között olyan, aki  valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jár egyszer ezen az elátkozott helyen, keresse már fel a Hotel Rawsont, és hívja meg egy sörre a srácot a nevünkben.)

A chilei határon megint megy a tökölés. Minden csomagot átvilágítanak, kutyákkal szagoltatnak körbe, az emberekkel papírokat töltetnek ki. Mindezt azért a röpke öt óráért, amit a Rio Gallegos-i határig elérvén az országukban töltünk.

Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat

Három óra földúton zötykölődés után megérkezünk a Magellán-szoroshoz, majd annak túlodalán a Pali Aike Nemzeti Park érintésével újabb egy órát buszozunk az argentin határra. A Pali Aike Patagónia egyik legritkábban látogatott nemzeti parkja, annak ellenére, hogy minden busz keresztülrobog rajta. Az indok egyszerű: a környék egyáltalán nem látványos. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes, hiszen a Pali Aike a Föld azon kevés helyeinek egyike, aminek létezésére a tudomány nem igazán tud magyarázatot

Patagónia egy jellemzően óidei, üledékes kőzetekből álló táblás vidék, ezért senki nem érti, hogy alakult ki alig 250 000 éve a déli végében vulkáni tevékenység. Közel, s távol nincs egy törésvonal, vulkáni vonulat, lemezhatár, a természet mégis létrehozott egy lávamezőt. A tanácstalanság egész odáig vezetett, hogy néhány évvel ezelőtt az argentin állam felterjesztette a Pali Aikét az UNESCO Világörökség listájára, de végül a nemzeti park nem kapta meg a címet. 

Nincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó útonNincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó úton

A látvány tényleg nem egy nagy durranás, bőven megelégszünk azzal a pár fotóval, amit a busz ablakából és a határon készítünk róla. Sajnos van rá időnk, mert a chileiek itt sem spórolnak az idővel. Az előző határátkelőnél annyival rosszabb a helyzet, hogy a pecsételő szalon túl pici a tömeg befogadására, így kénytelenek vagyunk fél órán át a hideg szélben ácsorogni.

Rio Gallegos nincs egy órányira a határtól. A külvárosban kiábrándító kép fogad minket: a közeli szeméttelepről tonna szám hordja vissza a szél a szemetet a házak kertjébe, ahonnan képtelenség azt kitakarítani, így a házak falát nylonzacskók és kartonpapírok borítják. Ennyire koszos és rendezetlen városrészt utoljára Indiában láttam. 

A belvárosban sem jobb a helyzet. Hiába tiszták az argentinok, a folyamatosan tomboló szél kirántja a kukákból a zacskókat és üvegeket, majd szétteríti az utcákon. Az egykori elnök, a 2010-ben elhunyt Néstor Kirchner regnálása idején a város rengeteg pénzt kapott a helyzet javítására, de a problémát megoldaniuk nem sikerült. Annyit azért elért az önkormányzat, hogy a Rio Gallegos-i bevásárlóközpontokban nem lehet nylonzacskót kapni.

Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor  Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor

A város amúgy pont ugyanolyan szép, mint volt Rio Grande, bár itt egy fokkal melegebb van. Nem kell szaharai forróságra gondolni, de az esti sétához legalább már nem kell magunkra húzni az összes ruhánkat.

Rio Gallegos sem az a hely, ahol az ember szívesen időzik, így hát következő nap ismét buszra szállunk, és a 360 kilométernyire északra fekvő Puerto San Julianba utazunk. A 4 órás út során mindössze két települést, az alig párszáz fős Piedrabuenát és a hasonló méretekkel bíró Puerto Santa Cruzt érintjük. Az egész úton nincs egy kanyar, olyan szinten unalmas a vidék, hogy az már fájdalmas. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor guanacókat látunk átszaladni a busz előtt. Néhányan fennakadnak a minimális élővilágot rendesen tizedelő szögesdrót kerítésen.

Guanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukatGuanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukat

Puerto San Juliánba délután két óra magasságában futunk be, pont akkor, amikor minden bezár. Bár Patagóniában teljesen értelmetlen sziesztázni, az északi városokhoz hasonlóan itt is minden zárva tart egészen este 8-ig. Szállást könnyen találunk, ráadásul olcsón, így ha enni nem is sikerül, legalább van hol lepakolnunk.

Puerto San Julian valójában egy egyutcás faluPuerto San Julian valójában egy egyutcás falu

A városkának mindössze egyetlen látványossága van, Magellán egykori hajójának a másolata. Azért került ide, mert a portugál hajós 1520. március 31-én kikötött az öbölben, hogy tartson egy hosszabb pihenőt. Feltett célja volt, hogy körbehajózza a Földet, a szelek azonban nem kedveztek neki, így elnyúlt a megálló. A legénység ételadagját a felére csökkentette, hogy nagyratörő vágyát teljesíteni tudja. Ez lázadshoz vezetett, de Magellán minimális vérengzéssel leverte azt. San Julian öblét augusztus végén hagyták el, hogy október és november között, alig egy hónap alatt átkelljenek a hajósról elnevezett szoroson.

Magellán hajójának a másolataMagellán hajójának a másolata

Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a hajó élethű mása-e az eredetinek, de ha igen, minden tiszteletem a legénységé. El nem tudom képzelni, hogy ilyen pici bárkával hogy lehetett megkerülni a Földet?!

Magellán volt az első, aki körbehajózta a FöldetMagellán volt az első, aki körbehajózta a Földet

Odabenn fából faragott szobrok fogadnak minket, a kapitány szobájában magával, Magellánnal. Fotózunk párat, majd berobgunk az első boltba, ami megelőzvén a többieket, már 6-kor kinyit. És mit látunk? Egy láda cseresznyét. Három éve nem ettünk ilyet, így az árát nem kérdezvén berámolunk egy kilót a zacskóba. Öt dollárba kerül, de teszünk rá. Hát ezért kellett három napon át a buszon ülnünk, hogy ilyet ehessünk. Kezd visszatérni az életkedvem...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

3 Komment

Tűzföldet egykoron öt indiántörzs lakta. Mára mindössze egyetlen yamana asszony maradt, hála a fehérek által behurcolt betegségeknek és egy román fejvadásznak, aki egymaga kiirtott egy egész népcsoportot. Alig 40 év alatt sikerült a fehér embernek mindenkit elpusztítania a szigeten, mindezt azért, hogy birkát tarthasson. Hogy melyik évszázadról beszélünk? A huszadikról...

A Tűzföld Nemzeti Parkot 1960-ban azzal a szándékkal alapították meg, hogy megóvják a sziget törékeny ökoszisztémáját. Ekkor még nem gondolták úgy az argentin hatóságok, hogy a parkból a 21. századra turistaparadicsom válik, pedig ahogy körbenézünk, bizony az lett belőle. Ennek megfelelően az árak is igen borsosak. A 140 pesós belépő még megemészthető, de a 380 pesós erdei kisvasút ára már korántsem filléres tétel.

A tűzföldi kisvasút több mint 20 dollárba kerülKisvasút, ami több mint 20 dollárba kerül

Ettől függetlenül Endre és a Mirador csapat benevez a kirándulásra, én azonban megspórolva több mint 20 dollárt, busszal megyek a kisvasút végállomására. Toporgok vagy 40 percet a nyirkos hűvösben, mire a vonat befut. A többiek azt mondják, hogy felejthető kaland volt, így nem bánom meg a döntésemet. Jöhet végre a lényeg: túra az El fin del Mundóra, vagyis a Világ végére! 

Mesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partjánMesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partján

Útunk első állomása az Ensenada-öböl partján található postahivatal, ami arról nevezetes, hogy ennél délebbről a Földön nem lehet levelet feladni. Néhányan azonnal postáznak is maguknak egy képeslapot, bár kötve hiszem, hogy meg fog érkezni. 

Az Ensenada-öböltől a Világ vége alig több mint 10 kilométer, de mivel menet közben számtalan szép lagúnába és tengeröbölbe botlunk, lassan haladunk. Rengeteget fotózunk, kagylókat gyűjtünk, nem tudunk betelni a természet csodáival.

Kagylók a Beagle-csatorna partjánKagylók a Beagle-csatorna partján

Két óra gyaloglás után feltűnik a zöldeskék színű Laguna Roca, aminek a túlpartján a chilei Cerro Condor égbe nyúló, havas csúcsa magasodik. A két ország közti választóvonal nagyjából a hóhatárnak felel meg, így magával a csúccsal már az Argentínával meglehetősen viharos viszonyt ápoló nyugati szomszéd büszkélkedhet. Nem vitás, hogy a Cerro Condor is megérne egy pár napos gyalogtúrát, de erre most nincs idő. Különben is, a Torres del Paine után egy ideig nem kívánkozom chilei hegyek közé.

A háttérben látható Cerro Condor már Chiléhez tartozikKözeledünk a világ végéhez

A havasok alatt elterülő hideg vízű lagúnákat többnyire lengákból és ñirékből álló erdő veszi körül. Döbbenet, hogy ezek a fák mennyire jól tudnak alkmalmazkodni a mostoha időjárási körülményekhez. A lombkoronájuk egyik fele szánalmasan megtépázott, jelezvén, hogy a szél egész évben viharos erővel tombol és száguld végig ezen a vidéken. Törzsükön úgy telepedtek meg a gombák, mint a szemölcsök az ember bőrén. 

Ronda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréketRonda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréket

Helyenként nagy kiterjedésű, pitypanggal vegyülő füves puszták váltják fel a fásszárú növényeket a patagóniai ludak és a görbe csőrű íbiszek igen nagy örömére.

Íbiszek mindenholÍbiszek mindenhol

Úgy két óra múlva érkezünk meg a Laguna Negra partjára, aminek kávéfekete a vize a felszíne alatt felgyülemlő tundranövényzettől. Dél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található, bár azok sem túl nagy kiterjedésűek, mivel most sem vagyunk lejjebb, mint az 55. szélességi fok. 

A déli félteke tundráinak 99%-a Tűzföldön találhatóDél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található

Egy kis hidegvizes láblógatás után indulunk tovább. Egy órás kényelmes séta után érkezünk meg a sárga sziklákkal szegélyezett Lapataia-öböl északi szegletébe, ahol a kontinens déli csücskébe vezető út hivatalosan véget ér. Ezen a vidéken - beleértve a szoros túloldalán sorakozó fagyos, chilei szigetvilágot - éltek egykoron a yamanák, Tűzföld talán leghányatottabb sorsú indiánjai.

Megérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhezMegérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhez

Ferdinánd Magellán 1520-ban fedezte fel a kontinens legdélebbi csücskét. Hajója fedélzetéről jól látszódtak a partvidéken élő indiánok tábortüzei, ezért a szárazföldet Tűzföldnek nevezte el. A területet ekkor öt indián törzs lakta. A legdélebbi részen a yamanák (más néven yaghanok), tőlük keletre, Tűzföld csücskében a haushok, északra a selknamok (más néven onák), északnyugatra a kaweskarok, nyugatra pedig a tehuelchék éltek. 

A legnehezebb életük vélhetően a Magellán-szorostól délre húzódó, zsebkendőnyi méretű szigetekre visszaszorított, vadászó-gyűjtögető yamanáknak volt. A kopár és fagyos szigeteken nem élt meg a guanaco, így nem voltak szőrméik. A tudósok a mai napig nem értik, hogy a mínusz 20 fokos hidegben és a süvítő fagyos szélben hogyan tudtak anyaszült meztelenül életben maradni. Állítólag testüket fókazsírral kenték be, így legalább a víz lepergett róla, melegük azonban valószinűleg ettől nem volt. 

Yamanák egy 20. század elején készült fényképenYamanák egy 20. század elején készült fényképen

A tüzet sosem oltották el, még a csónakokba is magukkal cipelték, hogy köréje kuporodjanak halászat közben. Nagyjából egész életükben guggoltak - csökkentve ezzel a testfelületen keresztül távozó hőt -, így csupa ránc volt a térdükön a bőr, valamint a lábfejük is nagyra nőtt (a Patagónia név is innen származik, megközelítőleg annyit jelent: a nagy lábúak földje). A leszármazottaikon végzett későbbi orvosi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a yamanák egészséges testhőmérséklete nem 36,5, hanem 38 fok volt, mert a magasabb hőmérséklet késleltette a szervezet kihűlését, és ezzel növelte az életbenmaradási esélyeiket.  

A tengerparton talált kagylókkal, valamint fóka- és bálnahússal táplálkoztak. A férfiak feladata volt a vadászat, a nőké pedig a halászat, és úszni is csak ők tudtak. A csónakokat nem a parton kötötték ki, hanem a tengeren hagyták, hogy a rátelepedő algák megvédjék az alját a sérülésektől. Fából, gallyakból és falevelekből építkeztek, s mivel az éghajlat tökéletesen alkalmatlan volt a földművelésre, nomád életmódot folytattak.

Ehhez hasonló viskókban éltek a yamanákEhhez hasonló viskókban éltek a yamanák

Bár Magellánnak volt tudomása a Tűzföldön és Dél-Patagóniában élő indiánokról, a 19. századig az európaiak nem szenteltek nagy figyelmet az őslakóknak. Aztán az 1830-as években, mikor Robert Fitzroy expedíciót vezetett Tűzföldre, valamelyik törzs tagjai ellopták egy csónakját. Büntetésből elfogatott négy indiánt, akiket Angliába vitetett  tanulmányozás céljából. Az utat csak hárman élték túl, ők később legalább visszatérhettek szülőföldjükre. 

Patagóniai indiánok nem ekkor jártak utoljára Európában. 1881-ben európai antropológusok elrángattak magukkal 11 kawéskart, hogy a párizsi és a berlini állatkertben mutogassák őket. A viszontagságokkal teli utat csak négyen élték túl, a halottak testét tanulmányozás céljából a zürichi egyetemre szállították. A túlélők néhány évvel később elhagyhatták az állatkertet és visszatérhettek Chilébe, de valószínűleg egy életre megtanulták, milyen kultúrlény is a fehér ember.

19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról  19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról

Az első birkatartó telepesek az 1880-as évek második felében érkeztek Tűzföldre. Szinte azonnal konfliktus alakult ki köztük és az őslakosok között, mivel azok nemes egyszerűséggel levadászták a jószágaikat. A bevándorlók nem tudtak szót érteni az indiánokkal, így megbízták a román-zsidó származású Julius Poppert - aki ekkortájt aranybányák felkutatása céljából a környéken tartózkodott -, hogy ijesszen rájuk. 

Julius Popper nem volt egyszerű ember. Patagóniában magánhadsereget toborzott, és arra készült, hogy kikiáltja saját országát a pampákon, így a felkérés pont kapóra jött. Hogy jövőbeni országát biztonságban tudja, egytől egyig lemészárolta a selknamokat.

Julius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végénJulius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végén

A többi tűzföldi indiánt - ahogy az lenni szokott - megtizedelték az európaiak által behurcolt betegségek. A folyamat nem tartott sokáig; 40 év alatt tulajdonképpen az összes törzs kihalt vagy asszimilálódott. Az utolsó yamana az az 1928-as születésű Cristina Calderón, aki állítólag máig él a chilei Puerto Williamsben. Rajta kívül nem maradtak sem kawéskarok, sem selknamok, sem haushok, sem tehuelchék. Cristina Calderónnak köszönhetően a yamanák nyelve fent maradt az utókornak, két évtizeddel ezelőtt szótárt készített ősei nyelvéből.

Mára a tűzföldi indiánok kultúrájáról csak néhány írásos emlék maradt fenn. Az egyik legizgalmasabb hagyományuk a haín volt, egy beavatási szertartás, amin fiatal fiúknak kellett átesniük. A férfiak egy sötét házba zárták a felnőtt kor határán lévő fiatalt, hogy az találkozzon a szellemekkel. A szellemek maguk a férfiak voltak, álarcban. Ha a fiú elég bátor volt ahhoz, hogy lerántsa a maszkot a szellemekről, egyrészt férfivá lett, másrészt azonnal rájött, hogy azok saját családtagjai, barátai. 

A ceremónia egy régi legendára vezethető vissza, amiben egy selknam asszony szellemnek öltözve meg akarta regulázni az urát. A férfi nem ijedt meg tőle és lekapta a maszkot a feleségéről, bosszúból pedig a későbbiekben ő rémiszgette a nőt. A nő persze félt a szellemtől, nem sejtette, hogy viszontugratják, ráadásul a férfi, hogy még hihetőbb legyen a történet, barátait is beöltöztette szellemnek. A végén persze minden kiderült, de a móka megragadt az indiánok hagyományaiban. Az utolsó haín szertartást a 20. század elején tartották.

Készülődnek a haínra az egyik közösség tagjaiKészülődnek a haínra az egyik közösség tagjai

Az esti órákban érünk vissza Ushuaiába, és mivel ez a tűzföldi túránk utolsó napja, úgy illik, hogy búcsúvacsora is legyen. A város majd mindegyik éttermében lehet királyrákot enni, ráadásul úgy, hogy a vacsorát magának a vendégnek kell kiválasztania egy akváriumból. Én erre alkalmatlan vagyok, de szerencsére a csapatban vannak férfiak, akik hajlandóak hóhért játszani. 

A főtt herkentyű elfogyasztása némi szakértelmet kíván. Először is hatalmas, akkora mint egy tengeri pók (ami egyébként ugyanúgy rák), ezért a lábait fel kell darabolni. Ezt szerencsére megteszik nekünk az étteremben, de az így is termetes lábakat össze kell törni. A baj azonban az, hogy a királyrák páncélja csupa tüske, így mindenkinek véresre böki a tenyerét. A rák bosszúja. És ha búcsúvacsi, akkor búcsúbuli. Na meg rum, amiből egy ilyen fárasztó és hideg nap után nem kell sok ahhoz, hogy kellőképpen feldobja az estét...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.
hirdetés

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook

Címkefelhő

Venezuela (50),Peru (49),Ecuador (35),Bolívia (27),Argentína (24),Kolumbia (23),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),Amazónia (6),gasztronómia (6),Trinidad és Tobago (6),gazdaság (5),Titicaca-tó (5),Gran Sabana (5),jezsuita missziók (5),El Chaltén (4),Chile (4),Tayos-barlang (4),Cuzco (4),Gran Chaco (4),Mérida (4),Yungas (3),Colca-kanyon (3),sámánizmus (3),Sucre (3),Los Llanos (3),Potosí (3),Cuenca (3), Tűzföld (3),Urubamba-folyó (3),Samaipata (3),Hét-tó vidéke (2),Rio Caura (2),tsáchilák (2),Lima (2),Posadas (2),shuar indiánok (2),Andok (2),Guayaquil (2),Padre Crespi (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),San Ignacio de Moxos (2),Vilcabamba (2),moche (2),Trujillo (2),Chiclayo (2),Sanare (2),asháninka (2),Caracas (2),Laguna Colorada (2),inka romvárosok (2),Mochima Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Bogotá (2),Tena (2),Ushuaia (2),Copacabana (2),Isla Margarita (2),Angel-vízesés (2),Roraima (2),Orinoco-delta (2),Chávez (2),Paria-félsziget (2),Vrae (2),Uyuní (2),Salar de Uyuní (2),Isla Gorgona (2),Cotahuasi-kanyon (2),Tarija (2),indiánok (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),Torres del Paine (2), Chile (2),Nazca (2),Huacachina (2),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),jalqa indiánok (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Huayna Potosí (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Titicaca-to (1),Isla del Sol (1),Tiwanaku (1),Halál útja (1),indián fesztivál (1),Trinidad (1),Rurrenabaque (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Santa Cruz (1),Iguazú-vízesés (1),Viedma-gleccser (1),El Calafate (1),Perito Moreno-gleccser (1),Fitz Roy (1),Cerro Torre (1),Villa de Angostura (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Punta Arenas (1),Gaimán (1),Valdés-félsziget (1),Puerto Madryn (1),Comodoro Rivadavia (1), Puerto Deseado (1),Isla Magdalena (1),Rio Gallegos (1),Pingvin-sziget (1),San Martín de los Andes (1),Lanín-vulkán (1),Caacupe (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Sama Nemzeti Park (1), Bolívia (1),Asunción (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Salto Monday (1),Concordia (1),Colón (1),Bariloche (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Itaipú vízerőmű (1),Brazília (1),Bolivia (1),Tupiza (1),Maracaibo (1),Fényes Ösvény (1),Satipo (1),Tarma (1),Caral (1),Ayacucho (1),útlevél (1),Toro Muerto (1),Huancayo (1),Huancavelica (1),Sechín (1),chimú (1),Taisha (1),rovarok (1),Baños (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Máncora (1),Zaruma (1),Saraguro (1),Cotahausi-kanyon (1),Espinar (1),Cartagena (1),Valle Cocora (1),Popayán (1),Tayrona Nemzeti Park (1),San Gil (1),Cueva del Guácharo (1),Araya (1),Villa de Leyva (1),San Agustín (1),kokain (1),Altiplano (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Arequipa (1),Paracas (1),Tierradentro (1),Chachapoyas (1),Ballestas-szigetek (1),Salasaca (1),Chimborazo (1),Salto Pará (1),Medellin (1),Pablo Escobar (1),Zipaquirá (1),tepuik (1),Grans Sabana (1),Dél-Amerika (1),San Fernando de Apure (1),Ciudad Bolívar (1),Calí (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Quillabamba (1),Puyo (1),hegymászás (1),FARC (1),gerilla (1),Puracé-vulkán (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),zene (1),Quilotoa-lagúna (1),Quito (1),Puerto López (1),Canoa (1),Ingapirca (1),Cajas Nemzeti Park (1),Montañita (1),Tulcán (1),gerillák (1),Boconó (1),Puerto Colombia (1),Chichiriviche (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Capriles (1),Pozuzo (1)