A paraguayi konyha

Valahányszor elhagyunk egy dél-amerikai országot, szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, pontosabban a helyi konyhaművészet azon remekeinek, amiket ott tartózkodásunk alatt sikerült megkóstolnunk. Paraguayjal sem szeretnénk kivételt tenni, annak ellenére, hogy kevés tipikus étellel rendelkezik. A gasztronómia szerelmesei kénytelenek lesznek beérni ezzel a szösszenettel. 

Pontozásunk a korábbihoz híven:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

1) Sopa paraguaya, vagyis paraguayi leves

A listát mindig a levesekkel szoktuk kezdeni, ennek viszont a nevén kívül az ég világon semmi köze nincs a levesekhez, merthogy egy sós kukoricamassza, vajjal, hagymával, reszelt sajttal és tejjel, valamint tojással összekeverve. Tulajdonképpen nem több egy bonyolultabb puliszkánál. 

Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy ha egyszer nem folyékony, akkor miért hívják levesnek? Paraguay eredeti lakosai a guaraník voltak, akik már a spanyolok érkezése előtt is készítettek és fogyasztottak kukoricamasszát, amit chipa guazúnak hívtak. Állítólag, amikor a spanyolok megérkeztek és látták, hogy valami fő a tűzön az indián családnál, megkérdezték, hogy mi van a vajlingban, de mivel nem értették a guaraníul érkező választ, elnevezték a löttyöt paraguayi levesnek. Aztán rájöttek, hogy a lötty finom. A sajt, a tojás és a tej hozzáadása már a spanyolok leleményességének a műve. 

Mások szerint az étel Carlos Antonio López, volt paraguayi elnök türelmetlenségének következtében jött létre az 1800-as évek közepén. Történt ugyanis egyszer, hogy az elnök úr nagyon megéhezett és ráparancsolt a szakácsára, hogy gyorsan főzzön neki egy kukoricalevest, mire az a nagy kapkodásban elrontotta az arányokat, mindent beleborított a fazékba és leves helyett masszát készített.

A sopa paraguaya minden, csak nem leves

A sopa paraguaya minden, csak nem leves

A ma ismert sopa paraguaya készítéséhez a vöröshagymát felszecskázzák, megsózzák és sok vajon megpárolják. Amikor üvegesre sült és bőségesen beszívta a vajat, leveszik a tűzről és egy nagy tálban hozzáadják a tojássárgáját, a tejet, a sajtot, a kukoricadarát  (amitől masszaszerű lesz az állaga) és egy kis sütőport, végül a tojásfehérjét kemény hab formájában. A hozzávalókat jól eldolgozzák, majd 180 fokon 30-40 percig sütik, amíg tökéletesen átsül a belseje is. Fogyasztása levesek vagy sült hús, kolbász mellé ajánlott, de a paraguayiak annyira odáig vannak érte, hogy üresen is majszolgatják, bulit pedig egészen biztosan nem rendeznek a mama sopa paraguayája nélkül.

Én nagyon szerettem, mert kellemes, sós, hagymás az íze, pillanatok alatt elmulasztja az éhséget. Egy igazi kalóriabomba, ráadásul nincsen benne cukor. 

Pontszám: 4/5 

2) Chipa

Tulajdonképpen Paraguay nemzeti kenyere és legtipikusabb reggelije. Másrészt fogyasztják bárhol, bármivel, bármikor. Vajból, tojásból, tejből és yukkalisztből készült sós, fehér, nagyon lágy pogácsa, ami frissen sülve zseniális, különösen, ha egy kis sajttal is megbolondítják. Nem egyszer sikerült hasfájásig ennem magam belőle. Kihűlve azonban szörnyen kemény és olyan száraz, hogy víz nélkül képtelenség letuszkolni. Pompás nassolnivaló, de ha ezzel akarod fedezni a napi energiaszükségletedet, akkor nagy bajban vagy. Egyébként Bogado falu a hazája, ahol lépten-nyomon mindenki chipát árul.

Pontszám: 3/5

3) Rántott pacal

Bár nem feltétlenül a paraguayi gasztronómia része, de eddigi utazásaink során csak Asunciónban sikerült találkoznunk vele. Nagyjából ugyanúgy készül, mint a rántott karaj, csak épp a pacalt forgatják be a lisztbe, a tojásba, majd a zsemlemorzsába. Ízre kísértetiesen hasonlít a rántott gombára, csak egy kicsit könnyebben emészthető. 

Pontszám: 3/5

Ez nem rántott hús, hanem pacal

Ez nem rántott hús, hanem pacal

4) Parilla

Valószínűleg argentin hatás, hogy hétvégente az emberek összegyűlnek, és felraknak a szénre egy két kilós húst, hadd süljön. Az ilyesmi jópofa dolog, de konyhaművészetnek nehezen nevezhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nap közben elfogyasztott sört valamivel szét kell csapatni, s mivel a marha errefelé olcsó, a célnak pont megfelel. A parilla sokkal inkább sörkorcsolya, mint étel, de felkívánkozik a listára, mert aki Paraguayban utazik, úgyis bele fog botlani.

Pontszám: 2/5

A tűzre rakott hús nem étel

Kolbász és hús a szénen - ez a parilla

5) Hagymás puma

Ne nevezzük tradicionális ételnek, de a Gran Chaco népei mindent megesznek, amit találnak. Endre 2010-ben kóstolta a pumát, amin a hozzáadott két kiló hagyma sem segített. Elmondása szerint élete egyik legrosszabb gasztronómiai élménye volt, a hús elfogyasztása után szülési fájdalmai voltak. Soha ne egyetek ragadozót!

Pontszám: 1/5

Pumát soha, de soha ne egyetek!

Pumát soha, de soha ne egyetek!

6) Italok

Paraguayban is a rumok a nyerők, de a Papagayú és a Fortín is több, mint felejthetők. Sörök közül a Pilsen és az Ouro Fino paraguayi, de sok helyen tűnik fel az argentin import Schneider is. Pont ugyanolyan mindhárom, hozza a jó Kőbányai minőséget. Ahogy enni, úgy inni sem Paraguayban fogod a legjobbakat. Van azonban egy sajátos italuk, a terere, ami pont ugyanabból a fűkeverékből készül, mint az argentin maté, de ezt nem forró, hanem hideg vízzel locsolják nyakon. Finom? Nem az, de legalább hűsít.

Pontszám: 2/5
 

Paraguayban jót enni hátizsákosként semmivel nem egyszerűbb, mint Peruban vagy Bolíviában volt. És ez nem csak annak köszönhető, hogy az ország kifejezetten drága, hanem annak a fantáziátlanságnak is betudható, ami általánosan jellemzi a latin konyhákat. Nekem mindenesetre a chipa és a sopa paraguaya is kellemes emlék marad, bár mindekettőből ki lehetne hozni egy kis fűszerrel azt a bizonyos maximumot, ami után Endre is megnyalná mind a tíz ujját.  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment
hirdetés

Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén, közben rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.

Az elmúlt két napban már megnéztünk három jezsuita romot, de szerencsére a határ túloldalán, Paraguayban is megbújik még pár. Tudom, hogy nem lesznek unalmasak, mert 2010-ben kettőt már láttam belőlük, s szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor egymagam barangoltam be Dél-Paraguay ezen vidékét.

Nem messze a szállásunktól fogunk egy városi buszt, ami a paraguayi határra tart. A pecsételés gördülékenyen megy, így alig 45 perc alatt megérkezünk Encarnación termináljára. Szinte tíz percet sem kell várnunk a buszra, ami Trinidad romjainak a bejáratához visz.

Trinidad templommaradványaTrinidad templommaradványa

A romok alig pár percnyi sétára vannak a főúttól, így valamivel 10 óra előtt már kezünkben van a belépő, amivel Jesús és San Cosmé y Damián romjai is megtekinthetők. Az argentin jezsuita romok kicsik és szörnyen unalmasak voltak, nem úgy Trinidad, ami megelevenedik az ember előtt, mikor az épületek között tekereg.

Eri a romtemplom belsejébenEri a romtemplom belsejében

A jezsuita misszionáriusok spanyol felkérésre érkeztek Dél-Amerikába azzal az ürüggyel, hogy segítsenek megtéríteni az agresszív nomád és félnomád népcsoportokat, támogatva ezzel a spanyol korona terjeszkedését. A jezsuiták feladata többek között a guaraník urbanizálása volt, amivel párhuzamosan meg kellett őket tanítani a spanyol nyelvre. A guaraník azonban nem voltak okos emberek, a spanyolt nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudták elsajátítani, így végül a misszionáriusoknak kellett megtanulni az indiánok nyelvét, hogy kommunikálni tudjanak velük. Ez olyan jól sikerült, hogy mikor a 19. században kikiáltották Paraguay függetlenségét, hivatalos nyelvnek nem a spanyolt, hanem a guaranít jelölték meg. Hiába lakják 98%-ban spanyol felmenőkkel bíró fehérek és meszticek Paraguayt, az anyanyelv a guaraní maradt, így bár Paraguay Uruguay mellett a "legeurópaibb" ország, a spanyolt csak második nyelvként használják.

Jófejek figyelnek minketJófejek figyelnek minket

Trinidad volt az összes misszió közül a legnagyobb, így legalább két órán át barangolunk az épületek között. A templomot San Ignacio Miníhez hasonlóan itt is felgyújtották a guaraník, így a tetőszerkezet a múlté. A szobrok azonban a helyükön maradtak, bár fejük az nincsen, mert azokat állítólag magukkal vitték az indiánok, emlékeztetve a spanyolokat korábbi kegyetlenkedéseikre.

Lefejezett szobrok mindenfeléLefejezett szobrok mindenfelé

A látképet egy torony bitorolja, amibe 2010-ben még fel lehetett menni, mostanra azonban lezárták, így "légi felvételeket" nem sikerül lőnünk. 

Trinidad legismertebb épületeTrinidad legismertebb épülete

Délben hagyjuk el Trinidadot, elég későn ahhoz, hogy lekéssük a Jesús de Tavarangüébe tartó buszt. Stoppolunk és persze szerencsénk van. Egy diplomata rendszámú kocsi áll meg mellettünk, amiből meglepő módon angolul szólnak ki. Ashley az amerikai nagykövetségen dolgozik, időskorú édesapjával éppen szünidejét tölti Dél-Paraguayban. Velük járjuk körbe Jesús romjait, ami jóval kisebb Trinidadnál, egy érdekesség azonban így is fűződik a nevéhez: a 70 méter hosszú és 24 méter széles templomrom az olaszországi Loyola város templomának pontos mása.

Jesús temploma a loyolai templom másolataJesús temploma a loyolai templom másolata

Ellentétben Trinidaddal, itt még nincs megtiltva, hogy felmásszunk a templom tetejére, így egész jó fotókat sikerül lőnünk a templom belső teréről is.

Kép a tetőrőlKép a tetőről

Ashleyék egész Encarnaciónig visznek minket, ahol búcsút intünk nekik, mivel ők mennek vissza Asunciónba. Mi besétálunk a határváros központjába, majd onnan le a Rio Paraná partjára, amit az elmúlt öt évben egész szépen kipofoztak. Széles sétányt építettek a vízparton, ahol kocogók és biciklisek váltják egymást. Egész a határt jelentő hídig sétálunk, ami legalább másfél órás kutyagolást jelent, de egyáltalán nem bánjuk, mert így pont naplementére érkezünk meg Posadasba. Amíg az argentin nagyváros központja meglehetősen jellegtelen és csúnya, addig a korzó élettel teli és nagyonis szerethető. Fiatalok zenélnek a padokon ülve, szerelmes párok andalognak kézen fogva, bámulva a lemenő Nap által vörösre festett ég alját.

Posadas látképe EncarnaciónbólPosadas látképe Encarnaciónból

Posadas a lemenő Nap fényébenPosadas a lemenő Nap fényében

A parti sétány végében egy hatalmas alumínium szobor éktelenkedik. Nem tudom, hogy egy halászt, egy indián harcost vagy egy konkvisztádort személyesít-e meg, de mérete ellenére nem tűnik tájidegennek.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomHogy ő kicsoda, azt nem tudom

Másnap ismét átkelünk a határon, hogy az utolsó, eddig még nem érintett jezsuita missziót, San Cosmé y Damián romtemplomát is útba ejtsük. Csak 11 órakor indul busz a városka felé, így már előre látjuk, hogy ki fogunk futni az időből. Ettől függetlenül felszállunk a buszra, de az meglepetésünkre nem megy San Cosmé y Damiánba, csak a bekötőútig, ahonnan még legalább 30 kilométer a település. Egy fickó ácsorog az útszélén, tőle tudjuk meg, hogy a következő busz csak délután 2-kor érkezik, ráadásul 4-kor már megy is vissza, így jobb híján ismét stoppolunk. Tíz perc múlva egy teherautó áll meg mellettünk, de ő csak fél útig megy. Felszállunk rá, majd a puszta közepén kirak minket, ő pedig rákanyarodik egy földútra, ami vélhetően távoli legelőkre tart.

Negyed óra ácsorgás után egy furgon áll meg mellettünk. Sofőrje egy 60 év körüli nyugdíjazott rendőr. San Cosmé y Damiánig arról mesél, hogy az elmúlt években mekkora változáson esett át Paraguay, és hogy mennyire boldog, hogy ebben az országban lakik:

- Minden nagyon drága lett, de szerencsére a fizetések is követik az áremelkedéseket - magyarázza, mikor odavetjük neki, hogy Paraguay ma sokkal drágább, mint Argentína vagy Bolívia - Én tíz éve alig 200 dollár nyugdíjat kaptam, ma 1400-at utalnak át havonta. Annyiból azért itt vidéken nagyon könnyedén megél az ember.

1400 dollár az majdnem 400 000 Ft. Kíváncsi vagyok, hogy egy-két csókoson kívül odahaza van-e olyan nyugalmazott rendőr, aki ekkora nyugdíjjal büszkélkedhet.

Eközben beérünk a településre, mely nevét egy görög ikerpárról, Cosméról és Damiánról kapta. Mindketten orvosok voltak, s a legenda szerint soha egyetlen fillért nem fogadtak el a gyógyításért. Azt nem tudom, hogy az itteni misszió mennyire szolgált rá a San Cosmé y Damián névre, de az biztos, hogy ez legalább megmaradt az utókornak. A misszió máig működik, iskola van benne berendezve, így csak egyik szárnyába tudunk betérni.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomSan Cosmé y Damián missziója máig működik

Amiért igazából idejöttünk, az nem a misszió, hanem egy sziget, ami a Rio Paraná kellős közepén emelkedett ki, alig pár évre rá, hogy létrehozták a Yacyretá-víztározót. A dűnét elérni nem könnyű, mivel nincs közel a partokhoz, de hétvége lévén mázlink van. Egy asuncióni baráti társaság épp a szigetre tart, ráadásul a csónakos egyikük unokatestvére, így jutányosan elvisznek minket magukkal. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomIrány a sziget!

Indulás előtt megkínálnak minket egy kis parillával (sült hús) és sopa paraguayával, az egyetlen hagyományos paraguayi étellel, ami leginkább a puliszkára hasonlít. Belénk töltenek egy raklapnyi sört, így jó hangulatban telik a csónakút. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomVízben is jól megvan a pampabíbic

A szigetek (vagy inkább homokdűnék) kisebbek, mint egy focipálya, így tíz perc alatt sikerül őket meghódítanunk. A Rio Paraná kristálytiszta és meleg, de mivel a fürdőruhánkat sikerült Posadasban hagynunk, csak a partról nézzük, ahogy paraguayi barátaink pancsolnak a vízben. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomEri a homokban

Csónakosunk elmondja, hogy a szigetek pár hónappal azután születtek, hogy az 1990-es évek közepén a Rio Paraná vízéből feltöltötték a Yacyretá-víztározót. A tervezők nem számoltak vele, hogy a tó életre kel és saját áramlásai lesznek. Hogy a homok pontosan honnan érkezett, nem tudják, de a 2000-es évek elejére több hektáros dűnék születtek. Az utóbbi években azonban pusztulni kezdtek, állítólag öt éven belül ismét elnyeli őket a víz.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomMiért nem hoztunk fürdőruhát?

Naplementére érünk vissza San Cosmé y Damiánba. Az utolsó busz délután 4-kor elhagyta a falut, így ismét kénytelenek vagyunk stoppolni. Másfél órán át nem történik semmi. Épp feladni készülünk az út szélén ácsorgást, mikor egy kisbusz áll meg mellettünk. Az encarnacióni focicsapat az néhány feleséggel kiegészülve. Győztek San Cosmé y Damián ellen, így nem szomjasak. Őrült hangulatban hagyjuk el a falut, Eri igen nagy örömére. Gondolhatjátok, mit vált ki húsz megittasodott paraguayi focistából egy szőke, göndör csaj látványa.

Fél óra múlva muszáj megállnunk egy kocsmánál, hogy hidratálni tudjanak további sörökkel. Lévén kifogytunk a guaraníból, meghívnak minket néhány rundra, majd Bogado falujánál kapunk tőlük egy csomag chipát (yukkából készült pogácsa) is. Az egész utat végigökörködjük, Erin gyakran élcelik a nyelvüket, de ő tartja magát.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomBuli van a buszban

Este 10 óra magasságában futunk be Encarnaciónba. Az utolsó utáni busszal sikerül átkelnünk a határon, éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk. Csodás két napunk volt Paraguayban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

2 Komment

Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. században elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.

Kora reggel indul a buszunk Posadas irányába. 105 pesót, kevesebb mint 8 dollárt fizetünk a 250 kilométeres útért, amit röpke öt óra alatt teszünk meg egy olyan luxusbusszal, amilyen Európában nem is létezik. Egyre szimpatikusabb ez az Argentína.

Az út nem túl izgalmas, pont ugyanolyan, mint Paraguayban volt; füves puszta, ameddig a szem ellát. San Ignaciónál szállunk le a buszról, ahol elkap minket egy fickó. Egy hostelt ajánl a figyelmünkbe innen negyed óra sétára. Nincs ötletünk, így megfogadva tanácsát a Jesuita Hostelben kötünk ki, egy öreg házban, amit megörökölt egy argentin srác, s most cimborájával hátizsákos szállót üzemeltet benne. Szoba privát fürdővel 18 dollárért nem rossz. Rajtunk kívül van egy német és egy argentin páros, ezzel megtöltve az összes szobát.

San Ignacio Miní templomának maradványaiSan Ignacio Miní templomának maradványai

San Ignacio egy roppant unalmas kisváros. A széles utcákat kertes házak szegélyezik, egyetlen élelmiszer boltja és pár kifőzdéje van, amik persze zárva tartanak. Nem várost nézni jöttünk ide, hanem hogy megvizsgáljuk magunknak San Ignacio Minít, a legszebb argentin jezsuita misszió maradványait.

A templom mögött  A templom mögött

A szállótól mindössze három sarokra álló romokhoz egy szép, koloniális kastélyon át vezet az út. Egy lélek nincs rajtunk kívül a Világörökség részét képező romok között, így kedvünkre fotózhatunk, fetrenghetünk a fűben.

San Ignaciót 1610-ben alapították a jezsuiták, de nem itt, hanem innen 150 kilométerre, Brazíliában. Portugál banditák többször megtámadták a missziót, így 1632-ben költözni kényszerültek. Így került San Ignacio a mostani helyére, a Rio Paraná partjára. A Miní nevet azért biggyesztették mögé, hogy az utókor tudja, egykoron létezett egy nagyobb San Ignacio is.

Homokkő oszlopokHomokkő oszlopok

A 18. század elején San Ignaciót több mint 3000 guaraní lakta, majd 1767-ben európai nyomásra a jezsuitáknak el kellett hagyniuk a missziókat. Az indiánok pártfogó nélkül maradtak, végül 1817-ben felgyújtották és végleg magára hagyták a várost. A romokat benőtte az erdő, amit csak 80 évvel később, 1897-ben tártak fel újra. 

San Ignacióból a restaurálások ellenére nem sok maradt. Néhány oszlopon még feltűnnek a vörös homokkő faragványok, de az egykori templom főbejáratán túl nem rejt sok izgalmat. Alig egy óra alatt körbesétáljuk a helyszínt, majd az egyik kifőzdében eszünk egy szelet marhát salátával. Argentínában a húsokhoz ritkán jár köret, csak úgy önmagában eszik a marhát, ami eléggé szokatlan a sok rizses csirke után.

Gyíkokat legalább látunk a parkbanGyíkokat legalább látunk a parkban

A szállónkon megtudjuk, hogy a várostól nem messze található a Teyu Cuaré Park. Ódákat zengenek róla a hostel tulajdonosai, így másnap nekiindulunk a 8 kilométerre fekvő parknak. Az éjszaka esett, így a földút csúszós, sáros. Tíz perc dagonya után érkezik a segítség; egy szerelő autó járja a vidéket, hogy az éjszakai viharkárokat felmérje. Bár a park nem esik nekik útba, egész a bejáratig visznek minket. Egy fillért nem fogadnak el a fuvarért, ami egészen hihetetlen Bolívia után, ahol még akkor is lehúznak pénzzel a sofőrök, ha Te segítesz nekik kitolni a kocsit a sárból.

Lehet, hogy a Teyu Cuaré egy átlag argentinnak érdekes, de nekünk nem sikerül tőle hátast dobnunk. Néhány lepkén és gyíkon kívül semmi egyebet nem látunk, bár a kilátás a Rio Paranára azért bevésődik az agyunkba

Kilátás a Rio ParanáraKilátás a Rio Paranára

Visszafelé már nincs olyan szerencsénk, egész San Ignacióig kell sétáljunk. Közben érintünk néhány guaraní házat, amikről lerí a szegénység. Ugyanolyan érzésünk van, mint volt a Gran Chacón bő három hete. Az őslakosok a városon kívülre szorultak, nincstelenek és igénytelenek. Argentína ezen részén az indiánkérdés ugyanolyan problémás, mint Magyarországon a cigányok helyzete. Az igazat megvallva, nem érzem magunkat biztonságban, de szerencsére semmi nem történik.

Loreto nincs jó állapotbanLoreto nincs jó állapotban

Nincs miért továbbmaradnunk San Ignacióban, így másnap folytatjuk utunkat Posadas felé, de közben még érintjük Loreto és Santa Ana jezsuita romjait is. Nyolc kilométerre San Ignaciótól, egy bekötőútnál rak ki minket a busz, ahonnan négy kilométert kéne besétáljunk. Iszonyú a hőség, így jobbnak látjuk stoppolni. Két perc múlva már egy furgon platóján ücsörgünk. A fickó csak féltávig menne, de eldob minket a romok bejáratához. Hihetetlen jó fejek ezek az argentinok!

Néhány kő és más semmiNéhány kő és más semmi

Loreto tized annyira sem érdekes, mint volt San Ignacio Miní. Az erdő mélyén ugyan feltűnik néhány oszlop és kő, de a nagy dzsindzsa miatt nehéz fotózni őket. Fél óra barangolás után ráununk a dologra, így a bejáratnál felülünk egy buszra, ami Santa Ana irányába tart. 

Az alig öt kilométerre fekvő Santa Ana egy fokkal érdekesebb Loretónál, bár itt sem látunk semmi olyat, amit eddig még sehol. 2010-ben már jártam a paraguayi jezsuita romoknál, és azt kell mondjam, akár Trinidad, akár Jesús kaliberekkel érdekesebb és látványosabb az argentin romoknál.

Santa Ana templommaradványaSanta Ana templommaradványa

Kisétálunk a főútra, majd leintünk egy buszt, ami Posadasba tart. Egy óra múlva futunk be Észak-Argentína legnagyobb városába. A terminálról városi busszal jutunk be a központba, ahol meglepően drágák a szállások. Egy dohos koszfészekben vagyunk kénytelenek megszállni, de nem panaszkodunk. A mostani szállónkat leszámítva eddig tényleg nagyon jó szállókon aludtunk nagyon kevés pénzért. Úgy érzem, élvezni fogjuk Argentínát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Iguazú-vízesés olyan Dél-Amerikában, mint az Eiffel-torony Európában: egyszer az életben kötelező. Nekünk most megvolt. Hála a fényképezőnknek négy napot kellett várnunk arra, hogy lássuk a Világörökség részét képező természeti csodát, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. Nem az Iguazú lesz a kedvenc vízesésünk.

Ciudad del Estével szemben, a Rio Paraguay túlpartján már egy brazil város, Foz do Iguaçu fekszik. Ha valaki az Iguazú-vízeséshez igyekszik, vagy itt, vagy az argentin oldalon, Puerto Iguazúban tölti az éjszakát. Mivel Argentína most nem csak Brazíliánál, de Paraguaynál is olcsóbb, úgy döntöttünk, az esti órákban átrohanunk a hármas határon és Puerto Iguazúban keresünk szállást.

Átrohanni csak úgy nem lehet. Hatalmas a forgalom a paraguayi-brazil határon, akkora a káosz, hogy senki nem tud semmit. A határátkeléssel nincs gond, de hogy melyik busz hova megy és honnan indul, az rejtély. Fél óra után derül ki, hogy ahol eddig várakoztunk az argentin határhoz közlekedő buszra, nem is buszmegálló. Végül sikerül megfognunk egy brazil buszt, ami Foz do Iguaçu termináljára tart. Azonnal kiderül, hogy brazil busszal nem kifizetődő utazni, mert dupla annyiba kerül a jegy, mint az amúgy nem olcsó paraguayi buszra.

A terminálon aztán sikerül rátalálnunk az argentin társaság járatára, ami meg fele annyiért csinálja az utat, mint a paraguayiak. Végül késő este, 9 óra magasságában esünk be Puerto Iguazúba, három különböző pénzzel a zsebünkben. A buszon egy lengyel párral futunk össze, akik nagyon ajánlgatják azt a szállót, ahol ők töltik az éjszakát. Mivel nincs sok ötletünk, megnézzük a hostelüket, és nem csalódunk. 180 pesóért, kevesebb mint 14 dollárért nagyon szép privát szobát kapunk. Ennyiért Paraguayban bordélyházban sem tudtunk volna kivenni egy szobát két órára.

Ciudad del Este így néz ki belülrőlCiudad del Este így néz ki belülről

Reggelre rossz hír fogad: a fényképezőnk felmondta a szolgálatot. Kiment a képstabilizátor, amitől minden kép homályos. Az amúgy kellemes hangulatú Puerto Iguazúban nincs szerviz, mindenki azt ajánlja, hogy vigyük vissza a masinát Paraguayba, ott biztosan meg tudják javítani. Remek! Öröm az ürömben, hogy ezúttal könnyedén rátalálunk a paraguayi határra közlekedő argentin járatra, így legalább nem kerül egy vagyonba az átkelés. A határon átívelő híd közepén elkap minket az eső, így csuromvizesen toppanunk be egy olyan plázába, ahol minden bolt szerviz.

100 dollárt gombolnak le rólunk a javításért, de az elsőre nem sikerül. Barátunk a képstabilizátort ugyan megjavítja, de cserébe összekeni valamivel a lencsét, így ott hagyjuk neki a gépet egész délutánra.

- 4-re gyertek vissza érte, addigra kész lesz - adja a tippet.

Egész délután járjuk a Ciudad del Este-i bevásárlóközpontokat, majd fél nény körül visszamegyünk a szervizplázába, de megdöbbenésünkre zárva találjuk. Egy rakodómunkás közli, hogy a pláza 3-kor bezárt, majd reggel 8-kor nyit.

Azzal a tudattal baktatunk vissza Argentínába, hogy lehet, benyúlták a fényképezőnket. Másnap 8-kor már a pláza bejáratánál vagyunk. Szerencsére nem kelt lába a gépnek, a szerelő srác nagy bocsánatkérések közepette átnyújtja az ismét jól működő fényképezőt. Ma már nem lenne értelme elmenni az Iguazú-vízeséshez, így megnézzük magunknak Foz do Iguaçut. Pont olyan, amilyennek egy nagyobbacska brazil várost elképzel magának az ember; a belváros rendezett és tiszta, néhány sarokkal odébb azonban retek van és zűrös alakokkal van tele az utca. Szemben az argentin Puerto Iguazúval Foz nem nyeri el a tetszésünket.

Átkelünk a paraguayi-btazil határon Átkelünk a paraguayi-btazil határon 

Az egyetlen dolog, amiért érdemes a városban eltölteni egy röpke órát, az a pályaudvar mögötti mini állatkert, ahol egész normális körülmények között tartott trópusi madarakat és kis emlősöket látni.

A fényképezőnek hála sikerült 20 pecsétet begyűjtenünk, félig betelítve az útlevelünket. Az ilyen nagyobb bosszúság, mint a 100 dolláros szerelési költség, mert ha betelik az útlevél, lehet hazarepülni újat csináltatni.

Így néz ki egy magára valamit is adó vízesésÍgy néz ki egy magára valamit is adó vízesés

Negyedik napon végre sikerül eljutnunk az Iguazú-vízeséshez. Helyi járat visz minket az argentin oldalra, ahol megvesszük a 240 pesós belépőt, ami feljogosít minket arra, hogy beállhassunk a kilométer hosszan kígyózó sorba, hogy a kilátópontokhoz jussunk. A jegyhez járó térképen vagy öt különböző ösvényt jelölnek, de bármelyikre is szeretnénk belépni, iszonyú tömeg fogad. Nincs mit tenni, tülekedve kell kiélveznünk a Föld egyik legszebb vízesését.

Az Iguazú-vízesés, ahogy mindenki ismeriAz Iguazú-vízesés, ahogy mindenki ismeri

Az igazat megvallva igazán jó képet szinte sehol nem sikerül lőnünk. Az összes ösvény a vízesések tetjén kanyarog, csak a piros színnel jelölt nyújt valamivel szebb látványt a többinél. Mivel két napja nagyobb esők voltak a vidéken, a víz eléggé sárga, így egy kicsit csalódás az argentin oldal, bár a vízesés nagysága azért lenyűgöző.

Talán a legjobb fotó, amit az argentin oldalról lőni lehetTalán a legjobb fotó, amit az argentin oldalról lőni lehet

Megunva a tömeget, leszaladunk a park legtávolabbi túraútvonalához, ami az Arrechea-vízeséshez vezet. Több mint egy órán át baktatunk egy sáros ösvényen az erdő mélyén, de itt legalább nem kell kerülgetni a kismillió turistát. Látunk tukánt, ormányos medvéket és agutikat. Az apró Arrechea-vízesésben nincs semmi extra, de az élővilág miatt egyértelműen megérte az oda-vissza majd három órás kirándulás.

Egyike a legjobb vízeséseknekEgyike a kisebb vízeséseknek

Másnap irány a brazil oldal. Újabb pecsételés, majd buszozás a park másik bejáratához. A belépő nem meglepő módon majdnem duplája az argentinnak, ráadásul nem engednek csak úgy belépni bármelyik ösvényre. A park mélyén tekergőző csapásokra egyenként külön belépőt szednek 50-100 real (20-40 US$) fejében. A bejárattól nagy turistabuszokkal viszik a tömegeket az első kilátóhoz. Innen végre sikerül normális képeket lőnünk, mert bár az Iguazú-vízesés földrajzilag Argentínához tartozik, az igazi kilátás a brazil oldalon fogadja az embert.

Az Iguazú-vízesés tényleg szépAz Iguazú-vízesés tényleg szép

Szerencsére itt kevesebben vannak, mint tegnap voltak az argentin oldalon, így olykor pár percre sikerül teljes magányunkban kutyagolni két kilátópont között. Az Ördöd-torkánál a jó brazilok egy hidat építettek a vízesések lábához, ahol közelről megtapasztaljuk az Iguazú erejét. A trópusi zápornak is beillő vízpermet egy dolog, de a vízesés által keltett szél majd felborít minket. Sikerül rommá áznunk, a fényképező is kap rendesen, de szerencsére nem mondja fel a szolgálatot.

Az Ördög-torkában ez a kilátás fogad minketAz Ördög-torkában ez a kilátás fogadott minket

Kifelé belebotlunk egy újabb csorda ormányos medvébe. A trópusok egyik legkedvesebb állata Mexikótól Argentínáig megtalálható, s bár vad, egész jól elvan az ember közelében. Tulajdonképpen kézből veszik el a kekszet, így könnyen lövünk róluk képeket.

Eri az ormányos medvékkel

Eri az ormányos medvékkelAz ormányos medvék nagyon jó fejek

Jellemzően nem szeretem a nagy látványosságokat, mert drágák és tömve vannak turistával. Az Iguazúval is úgy vagyok, mint a Machu Picchuval: egyszer megérte, de nem hiszem, hogy vissza fogok vágyni. Persze munkahelyi kötelesség miatt biztosan látjuk még egymást, de ha lehetne választanom, akkor százszor inkább a Salto Monday...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ciudad del Estébe az emberek vásárolni járnak. Mi nem ezért jöttünk ide, hanem a Föld második legnagyobb vízerőműve, az Itaipú, valamint a senki által nem ismert Salto Monday miatt. Két gigantikus élménnyel gazdagodtunk, most már mehetünk Argentínába.

A latin országokban a buszterminálok közelében épített hotelek általában nagyon csúnyák és veszélyesek. Ez alól kivételt képez Curuguaty, ahol példásan tiszta és elegáns szobában pihenhetjük ki az éjszakai buszos árokba csúszás okozta stresszt. Nem élvezhetjük sokáig a kényelmes szobát, mert alighogy felkel a nap, újra a terminálon találjuk magunkat.

A busz egy Cruce Carolina Andrea névre keresztelt elágazásnál tesz le. Paraguayban annyi a tűegyenes útszakasz, hogy ha véletlenül akad egy kanyar, akkor azt a paraguayiak azonnal elnevezik.

Ciudad del Este a távolbólCiudad del Este a távolból

Stoppolunk. Egy paraguayi fickó áll meg, de csak Nueva Esperanzáig szállít minket. Innen már iránytaxik indulnak a rém ronda kereskedelmi központba, Ciudad del Estébe, Paraguay, Argentína és Brazília hármas határára. A város úgy néz ki, mint egy gigantikus, igénytelenül felépített ázsiai bevásárlóközpont. Az utcákat körülölelő négy-öt emeletes épületek zsúfolt és többnyire parányi üzletei ömlesztve kínálják a rossz minőségű kínai ruhák tömkellegét és a hasznavehetetlen - de nyilván nagyon praktikus - műanyag ketyeréket.

Ciudad del Este nem szép város

Ciudad del Este nem szép város

Ahogy tüzetesebben szemügyre vessszük a boltokat, feltűnik, hogy a szedett-vedett limlom között azért jó minőségű, márkás termékek is akadnak, durván 20%-kal olcsóbban, mint bárhol Paraguayban. Itt mindenki eladni vagy venni akar valamit. Mi nem azért jöttünk ide, hogy vásároljunk, eladni meg végképp nem szeretnénk semmit sem, sokkal inkább azért, hogy megnézzük a város határában alászakadó Salto Mondayt.

Másnap reggel felpattanunk egy helyi járatra, amivel röpke 10 perc alatt megérkezünk a déli városrészben található parkhoz. Az elmúlt két évben kismillió vízesést láttunk már, így egyikünk sem lelkesedik túlzottan, de ahogy messziről meghalljuk a vízesés lármásan morajló hangját, máris nyilvánvalóvá válik, hogy a Salto Mondaytól mást kapunk, mint amit előzőleg vártunk. A bejáratnál nincs egyetlen turista sem, csak egy jegyszedő csaj és pár unalmában őt szórkoztató parkőr. Izgatottan kifizetjük a 3 dolláros belépőt, bár a srácok annyira meglepődnek a külföldi arcokon, hogy majdnem elfelejtik elkérni a jegy árát. Nem meglepő módon a regisztrációs könyvben külföldi neveket egyáltalán nem találunk.

A park bejáratánálA park bejáratánál

A bejárattól igényesen kiépített ösvény vezet a burjánzóan zöld növényzet között a hegy oldalában húzódó, szédítő szakadékhoz, és a félig kész, de azért már használható kilátóhoz. A szomszédos hegyről az 50 méter magas 120 méter széles víztömeg dübörögve hull a mélybe. Ahogy megpillantjuk, visszahőkölünk a meglepetéstől. Az időjárással és az időzítéssel megint mázlink van, a hatalmas vízesés fölött percekig egy nagy szivárvány látható. Az egész parkban csak mi ketten vagyunk, egy óra is kevés, hogy beteljünk a mesés látvánnyal. Egészen törpének érezzük magunkat a döbbenetes erejű víztömeg mellett állva. Ha a Salto Monday Európában volna, egészen biztos, hogy a kontinens highlightjai között tartanák számon, de alig negyven kilométerre nagytestvérétől, az Iguazútól, szegényke méltatlanul feledésbe merült.

Salto Monday Salto Monday 

A látványtól megittasodva, elégedetten utazunk vissza a városba. Délután Paraguay egyetlen jól ismert turisztikai látványossága, az Itaipú vízerőmű felé vesszük az irányt. Ciudad del Estéből közvetlen buszjáratok indulnak az évek óta turisták által ingyenesen látogatható erőmű parkjába, ahol egy dokumentumfilm megtekintését követően buszok szállítanak el minket az erőmű különböző részeihez.

Az Itaipú vízerőmű légi felvételeLégi felvétel az Itaipú vízerőműről

Hogy lesz egy vízerőmű turisztikai látnivaló? A bemutatott film sok mindenre választ ad, de beszéljenek helyettem a számok. Az Itaipú évente körülbelül 100 terrawatt energiát termel (összehasonlításképpen Magyarország éves villamosenergia fogyasztása nem haladja meg a 40 terrawattot), a gát közel 8 kilométer hosszú és 200 méter magas. Az itt termelt áram Brazília áramszükségletének 17%-át fedezi, Paraguayénak pedig 75%át. A vízerőműből annak ellenére Paraguay profitálja a legtöbbet, hogy az építkezést nem a természeti kincsekben szegény, parányi Paraguay finanszírozta, hanem Brazília.

A gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magasA gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magas

A '60-as években a népességnövekedésnek köszönhetően Brazíliában komoly áramellátási gondok adódtak. Ekkor született meg az Itaipú vízerőmű ötlete a Paraná-folyón, de ehhez Paraguay beleegyezése kellett. Azon túl, hogy a két ország ekkortájt nem ápolt felhőtlen viszonyt, az erőmű építése természetvédelmi kérdéseket is felvetett. Végül győzött a profit iránti vágy, így Paraguay belement az építkezésbe, átadva a múltnak a mesés Guaira-vízesést. Az állítólag Iguazúnál is szebb zuhatagot Paraguay csak úgy volt hajlandó beáldozni, ha az áramexportból származó bevételek teljes egészét bezsebelheti. Brazília belement az egyezségbe, így lehet az, hogy bár az erőmű jó részt brazil pénzből épült, profitálni csak Paraguay profitál belőle.

A már nem létező Guaira-vízesésA már nem létező Guaira- vagy más néven Sete Quedas-vízesés (forrás: financiarul.ro)

Első lépésként el kellett terelni a Paranát. A 80 méter mély, 2 kilométer hosszú elterelő csatornát három évig ásta több tízezer munkás, ezalatt durván 70 millió köbméter földet és sziklát mozgattak meg. 1978-ban, egy szép októberi napon, lezárták a folyó természetes útját, és az elképesztő erejű víz fülsüketítő zaj kíséretében behömpölygött a mesterségesen kialakított új mederbe.

Az első akadály elhárítása után megkezdődött az Itaipú gátak megépítése. A munkaerőhiány pótlására rengeteg munkást szállítottak a térségbe külön lakónegyedeket létrehozva, gyakorlatilag benépesítve Foz do Iguaçu határvárosát. Negyvenezer ember dolgozott óriási tempóban, amikor kiderült, hogy nagy baj van. A gátak építésére alkalmasnak titulált kőzet egy rétege ugyanis morzsalékos lett, kizárt volt, hogy elbírja a rá nehezedő nyomást. Végül az üregeket betontömbökkel töltötték ki, amihez több ezer kilométerről szállították a cementet, és több mint 50 ezer háztartási hűtőgépnek megfelelő hűtőberendezést alkalmaztak, hogy a száradás során keletkező repedések létrejöttét megakadályozzák.

Az Itaipú brutális méretűAz Itaipú brutális méretű

Hét évvel az első munkálatok megkezdése után eljött a próba napja. Egy olyan próbáé, ami ha kudarcot vall, akkor a Paraná-völgyön óriási sebességgel végigömlő víztömeg mindent elpusztít. Az elterelő csatorna zsilipkapujait megnyitották, a víz bedübörgött a tározóba. A vízszint emelkedni kezdett, majdnem két hét alatt érte el a maximális 100 métert. Ezalatt a gátak állták a sarat és a széles Paraná-völgy a Guaira-vízeséssel szép lassan eltűnt a föld színéről.

Akik korábban itt laktak, azokat evakuálták. Bár a próba ideje alatt senki nem tartózkodhatott a területen, így is voltak, akik a közelben maradva, sírva nézték végig, ahogy a házuk víz alá kerül.

Női szemmel a villamosenergia-fejlesztő és -átalakító berendezések látványa nem különsebben izgalmas, sokkal inkább a zsilipeké és a gát peremén épített túlfolyóé. Hatalmas építmény, soha nem láttam még ekkora monstrumot.

Miután körbebuszoztuk a vízerőművet, visszatérünk Ciudad del Estébe. Mivel a szállónk eléggé vacak, ráadásul drága is, így összepakolunk és irány a határ. Persze az átkelés Argentínába nem megy könnyen, de erről majd később...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.
hirdetés

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook

Címkefelhő

Venezuela (50),Peru (49),Ecuador (35),Bolívia (27),Kolumbia (23),Móricz János (13),Paraguay (10),gasztronómia (6),Argentína (6),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Tayos-barlang (4),Mérida (4),gazdaság (4),Cuzco (4),Gran Chaco (4),Los Llanos (3),Yungas (3),sámánizmus (3),Potosí (3),Urubamba-folyó (3),Colca-kanyon (3),Cuenca (3),Samaipata (3),Sucre (3),Vilcabamba (2),Trujillo (2),moche (2),Chiclayo (2),Laguna Colorada (2),shuar indiánok (2),Guayaquil (2),Andok (2),Caracas (2),Ayahuasca (2),Tena (2),Sanare (2),Rio Caura (2),Isla Gorgona (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),inka romvárosok (2),Bogotá (2),Lima (2),Padre Crespi (2),Uyuní (2),Copacabana (2),tsáchilák (2),Bolivia (2),indiánok (2),Salar de Uyuní (2),San Ignacio de Moxos (2),Tarija (2),Isla Margarita (2),Cotahuasi-kanyon (2),Posadas (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),Huacachina (2),Mochima Nemzeti Park (2),Nazca (2),Chávez (2),Paria-félsziget (2),asháninka (2),Angel-vízesés (2),Orinoco-delta (2),Vrae (2),Roraima (2),Iguazú-vízesés (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Itaipú vízerőmű (1),Pozuzo (1),Salto Monday (1),Quillabamba (1),Pablo Escobar (1),Brazília (1),Zipaquirá (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),FARC (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Buga (1),Puyo (1),San Ignacio Miní (1),Calí (1),gerilla (1),San Bernardino (1),jalqa indiánok (1),Coroico (1),Halál útja (1),Tiwanaku (1),Huayna Potosí (1),Tóásó Előd (1),El Fuerte (1),Medellin (1),indián fesztivál (1),Rurrenabaque (1),Santa Cruz (1),Amboro Nemzeti Park (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),Trinidad (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Caacupe (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Filadelfia (1),Asunción (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Laguna Blanca (1),Tulcán (1),Huancayo (1),Huancavelica (1),útlevél (1),Toro Muerto (1),Cotahausi-kanyon (1),Qoyllur Riti (1),Espinar (1),Ayacucho (1),Fényes Ösvény (1),chimú (1),Máncora (1),Sechín (1),Caral (1),Satipo (1),Tarma (1),Rinconada (1),Altiplano (1),Tayrona Nemzeti Park (1),Cartagena (1),Valle Cocora (1),San Gil (1),Villa de Leyva (1),Cueva del Guácharo (1),Araya (1),Popayán (1),San Agustín (1),Paracas (1),Arequipa (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),kokain (1),Tierradentro (1),Zaruma (1),Saraguro (1),Tama Nemzeti Park (1),Boconó (1),Puerto Colombia (1),Maduro (1),Capriles (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Chichiriviche (1),Coró (1),Grans Sabana (1),tepuik (1),Ciudad Bolívar (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Maracaibo (1),gerillák (1),Dél-Amerika (1),Baños (1),Salasaca (1),Chimborazo (1),rovarok (1),Taisha (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Sucúa (1),Ingapirca (1),Cajas Nemzeti Park (1),Quilotoa-lagúna (1),Quito (1),zene (1),Puerto López (1),Montañita (1),Canoa (1),Salto Pará (1)