MIRADOR - "Kilátó a világra"

San Andrés szigetére azért jutottunk el, mert csak rajta keresztül tudtunk Kolumbiából Panamába repülni. Egyáltalán nem bántuk meg a kalandot, annak ellenére sem, hogy három nap alatt egy kisebb fajta vagyont hagytunk ott. Többek között itt pillantottuk meg az elmúlt két év legszebb tengerpartját és olcsón jutottunk új fényképezőhöz is...

Kolumbiából Panamába az átjutás nem egyszerű. Mivel a két ország között nem épült meg a Pánamerikai autóút, ezért az ember vagy repül, vagy hajózik, vagy gyalogol. Ez utóbbi a kontinens egyik legkockázatosabb vállalkozása: a Darién Gapen az elmúlt 50 évben kevesebben jutottak át élve, mint ahányan egy nap megmásszák a Mount Everestet. 

A legtöbb turista az öt napos vitorlázást választja, de ennyi időnk sajnos nincsen, mivel Endrének négy nap múlva indul egy túrája Costa Ricában. Nem marad más, mint a repülés, azonban ez sem kis kihívás. Cartagenából nincs közvetlen járat az alig 40 percre fekvő Panamavárosba, így vagy visszatérünk Bogotába, vagy felrepülünk a Nicaragua partjainál található San Andrés-szigetre és onnan panamavárosi átszállással San Joséba. 

Karibi ház és hulladék rák

Latin-Amerikában fapados légitársaság nem lévén, a legolcsóbb jegy Cartagenából Panamába Bogotá érintésével 450 dollár, vagyis 125 000 forint, egy irányba. Picivel többért San Andrésnak is repülhetünk, így bár nem volt tervben Kolumbia luxusszigete, bevállaljuk a plusz 30 dollárt, és eltöltünk ott három napot.

San Andrés Kolumbia partjaitól északnyugatra található a Karib-tengeren, a geológusok szerint egy régi vulkánkitörés hozta létre. A szigetet 1527-től jelölik a térképek, bár állítólag Kolumbusz a negyedik expedíciója alkalmával járt itt korábban. A zsebkendőnyi sziget Nicaragua partjaihoz van közel, ami a két ország között mindig is diplomáciai vihart kavart. Nicaragua 1980-ban állt elő azzal a mai napig vita tárgyát képező követelésével, hogy a politikailag Kolumbiához tartozó sziget földrajzilag őt illeti. 2012-ben Nicaragua nagy bánatára a Nemzetközi Bíróság meghagyta Kolumbia fennhatóságát San Andres és Providencia felett, azt azonban elérte, hogy a 82. szélességi foktól nyugatra eső tengeri területek felett felügyeleti jogot kapott.  

 San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás

A szigetet 2000-ben az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította Providenciával közösen, bár az igazat megvallva San Andrés-en szinte semmi nem maradt az eredeti növényzetből és állatvilágból. A turizmus fejlődésével rohamosan nőni kezdett a lakosság, ma mintegy 75 ezer ember él a szigeten. Ennyi embert kizárólag az idegenforgalom képtelen eltartani, ezért néhány éve bevezették, hogy mindenkinek, aki a szigetre akar repülni, fizetnie kell 21,5 dollár belépési díjat. Mi erről csak a reptéren értesülünk, ami Endrénél rendesen kivágja a biztosítékot. 

Rengetegszer repültem már, de nemigen volt még olyan szép látványban részem, mint ezen az úton; a mélykék tengerben olykor világító foltként tűnnek fel a korallzátonyok, amik egyszer zöldre, máskor sárgára színezik a vizet. Másfél órás repülés után landolunk a levegőből túlnépesedettnek tűnő szigeten. 

Mókásan hangzik, de a repülőtérről gyalog indulunk be a városba, mivel a központ alig 15 perc sétára van a kifutópályától, így itt ez a bevett szokás. Bő fél óra alatt érünk a gyümölcsárusoktól, fürdőruhás csajoktól, kókuszdiót szürcsölgető gyerekektől hemzsegő strandra. Abban a reményben, hogy találunk valami olcsó szállást, a karibi stílusú, szedett-vedett belső utcák felé vesszük az irányt. Csalódnunk kell; 100 dollár alatt két főre csak a legócskább bordélyházak kínálnak fekhelyet. A sziget egyetlen hostelében is 120 dollár egy két ágyas szoba és 40 dollár egy ágy dormitorióban. Már öreg este van, amikor távol a nyüzsgő parttól az egyik eldugott utcában sikerül megegyeznünk egy kis panziót üzemeltető fickóval: 40 dollárért egy hiányosan felszerelt, de tiszta szobát kapunk.

Mirador túrák egész sora után kissé kimerültek vagyunk, így az első napot láblógatással töltjük. Nem ébredünk korán, a reggelit és az ebédet költséghatékonyan összekötjük, majd körbejárjuk a sziget fővárosának minden utcáját, hátha sikerül lecserélnünk a fényképezőgépünket, ami mostanra végleg felmondta a szolgálatot. Sajnos szieszta idején érkezünk, és ez San Andrés szigetén komoly dolognak tűnik, mert minden üzlet ajtaján a cerrado felirat fityeg. Dolgunk végezetlenül lekocogunk a strandra. A látvány meseszép, az időjárás azonban megtréfál bennünket. Másodpercek alatt olyan vihar kerekedik, hogy bőrig ázunk, mielőtt a part menti épületek valamelyikének terasza alá húzódhatnánk.

   Az első fénykép az új géppel

Délután négy után kinyitnak a boltok, így ismét nyakunkba vesszük a várost, hogy fényképezőt vehessünk. Jogos a kérdés, hogy miért itt és nem a szárazföldön veszünk kamerát, de San Andrés szigete vámmentes, így jóval olcsóbb minden, mint Cartagenában vagy Bogotában. További pozitívuma a városnak, hogy a nagy túlkínálat miatt minden üzletben lehet alkudni. Az azért kicsit vad, hogy egy hivatalos Sony boltban 100 dollárt engednek az árból alig pár perc üzletelés után. 

Baptista templom a Cerro Lomán

Másnap kibérlünk két iszonyatosan szakadt kerékpárt. A sziget pici, egy negyven kilométer hosszú út fut rajta körbe a part mentén, ami biciklire pattanva egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A KRESZ szabályait teljes egészében mellőző városi közlekedéstől már az első kilométer után égnek áll a hajam; minden kereszteződésben frászt kapok az elém kihajtó kocsiktól. Szerencsére a város kicsi, így gyorsan kiérünk, és rögtön le is térünk a főútról. A sziget legmagasabb pontjára, a 85 méteres Cerro La Lomára épített baptista templom felé kanyarodunk. Jó meredek kaptató vezet fel, eltart fél óráig mire a tűző napon felküzdjük magunkat a templom bejáratához. Egy nagyon laza, meghatározhatatlan korú, sötét bőrű nő szedi a belépőt, ami fejenként 5000 peso. Endre felmászik a toronyba és lő néhány képet, majd tovább indulunk a sziget tavához, a Lago Grandéhoz.

  Dél felé haladva vadabbá válik a táj

Épp hogy legurulunk a dombról a völgybe, máris egy jegyszedő állja az utunkat közölve, hogy a lagúna megtekintése újabb két és fél dollár. Nem jelentős összeg, de ha minden utca végén ki kell egy ilyet fizetnünk, akkor gyorsan elfogy mind a pesónk, mind pedig a türelmünk. Távolról rápillantunk a max horgásztó nagyságú pocsolyára, és megyünk tovább. 

Endrét bántja a tengeri gejzír

Keresztültekerünk San Francisco faluján. Az egyik comedorban bedobunk egy frissen sült halat ebédre, majd újra nyeregbe pattanunk és röpke fél óra alatt egy egészen varázslatos helyre jutunk. A partot mindenütt óriási mészkősziklák borítják, amikbe itt-ott alagutat fúrt a tenger sós vize. A nagyobb hullámok alámossák a part menti köveket, és félelmetes zaj kíséretében törnek a felszínre alig fél méter átmérőjű lyukakon keresztül. Itt is odalép hozzánk egy magát jegyszedőnek nevező alak, de mostanra rájöttünk, hogy a sziget minden lakója azzá válik, ha külföldit lát.

     A nyugati partvidék sokkal vadabb

A sziget déli csücskén áttekerve a vadabb, nyugati parton folytatjuk utunkat. Bámulatosan szép öblök mentén haladunk, jobbra pálmaültetvények, zöld legelők, 10-15 méter magas ősöreg fák szegélyezik utunkat, olykor pedig kis falvak uszadékfából összetákolt, düledező viskói tűnnek fel. Úgy belefeledkezünk a világoskék vizű öblök és élénkzöld korallzátonyok látványába, hogy majdnem elhajtunk a Morgan's Cave feliratú Kalózmúzeum mellett.

Henry Morgan barlangjában pózolok

A múzeum nem nagy durranás, viszont drága; 15 000 peso fejenként a beugró. A helyiek nagyon büszkék arra a tényre, hogy a sziget egykor Henry Morgan búvóhelye volt. Épített hajóroncsokban és pinceszerű helyiségekben elhelyezett viaszbábuk között kalóznak öltözött, nagyon lelkes fiatalok kísérgetik a látogatókat, és mesélik el a walesi kalóz történetét. Időnként a teljes sötétben nekivágják a kardjukat egy hordónak vagy egy kincses ládának, hogy az óriási robajjal a szívbajt hozzák a nagyérdeműre. Aztán a végén színes szoknyába bújt lányok tartanak táncbemutatót a rozsdás vasmacskák és rumos hordók között. Endrét is magukkal rángatják, igen nagy örömére. Nem szeretjük ezt a fajta turistabutítást. 

Endre pörgeti a fekete csajokat

Naplementére érkezünk vissza San Andrés városába. A nyereg úgy feltöri a hátsómat, hogy közlöm Endrével, holnap egy métert nem vagyok hajlandó tekerni. Nem is kell, inkább hajóval indulunk útnak a környező lakatlan szigetekre. Nem túl jó előjel, hogy a motorcsónakok olyan sűrűséggel közlekednek, mint Budapesten a 6-os villamos. 

Aquario szigete körül kicsit sok a turista

Röpke 20 perc alatt érkezünk az Aquario névre hallgató szigetre. Az alig pár négyzetméternyi fehér homokdűnén több mint száz turista zsúfolódik össze, akik fel-alá szaladgálnak hol a derékig érő vízben, hol pedig a szárazföldön méregdrágán buvárszemüveget és gumicipőt osztogató túravezetők között. A szigeten egyetlen fa sincs, csupán két fából épített bár azoknak, akik megunták már a snorkelt és ahelyett, hogy tovább aszalódnának a napon, elkortyolgatnak egy méregdrága sört. 

Nem sok helyen ilyen tiszta a tenger

Aquarióban az a jó, hogy a halványkék víz annyira kristálytiszta, hogy igazából semmi szükség búvárszemüvegre, a vízben sétálva és úszva is több méteres mélységig láthatod az összes varázslatosan színes halacskát és tengeri herkentyűt. Endrével egyetértünk abban, hogy ennyire gyönyörű színű tengert még soha életünkben nem láttunk, pedig jártunk már néhány egzotikus tengerparton. 

Régen készült ugrálós fotó

A vezetőnk, aki 11 órára rendelt minket a csónakhoz, hogy az egész csapat továbbinduljon az Aquariónál jóval nagyobb Johnny Cayre, eltűnt. Felismerünk egy amerikai párt, akikkel egy hajóval érkeztünk és hozzájuk szegődünk. A New York-i Adam és Jessica azonban viccesen szintén csak minket jegyzett meg a tömegből, így négyesben tanácstalankodunk tovább a sziget mellett ringatózó motorcsónakok között, majd ezt megunva bepattanunk egy idegen vezető ladikjába, ami szerencsénkre ugyanúgy a Johnny Cayre tart. 

Johnny Cay

Az Aquario nagy testvére már sokkal hangulatosabb. A helyiek jó néhány kellemes bárt építettek a kókuszpálmaligetben, ahol a sörön túl már koktélokat is árusítanak. Nem profi mixerek kutyulják az italokat, egyszerűen kiteszik az alaplét a pultra egy kókuszdióban, a vevő pedig annyi rumot tölt bele, amennyit csak akar. A piña coladán túl frissen sült halakat és tengeri herkentyűket is be lehet kebelezni, de az árlapra tekintve nem élünk a lehetőséggel.

Iguánák és kék gyíkok lakják a szigetet

Amíg az asztaloknál ücsörgünk, helyi vezetőink ellátnak minket néhány, szerintük nélkülözhetetlen információval, többek között azzal, hogy hol a strand. Nem mintha ezt egy ekkora szigeten olyan nehéz volna kitalálni, lévén Johnny Cay semmivel nem nagyobb egy focipályánál. A sziget 15 perc alatt körbejárható, aminek egyik felében óriási iguánák egész csoportja pózol a turisták fényképezőgépeinek. Bár Endre nem egy strandkakas, biztosan meg tudnám győzni, hogy töltsünk egy kicsit több időt ebben az idilli környzetben, de délután 5-kor indul a gépe San Andrésról Costa Ricába.

   Én Johnny Cayen

Endre összerámolja a holmiját a szálláson, majd kisétálunk a reptérre. Ő San Joséba repül, én pedig másnap Panamavárosba. Két év után elhagyjuk Dél-Amerikát.

San Andrés szigete pont olyan, mint Tobago volt, de annál jóval drágább és turistásabb. Három napot töltöttünk a kolumbiai álomszigeten, ennél sokkal többet szerintünk nem is nagyon lehet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az elmúlt pár évben többször jártunk a Tayrona Nemzeti Parkban, 2013-ban írtunk is róla itt a blogban. Most azért ragadunk újra klaviatúrát, mert a park az utolsó, 2014-es látogatásunk óta nagyon megváltozott. Több lett a turista, mint elfogyasztott rum egy Mirador túrán, ami nem akármilyen teljesítmény, s ami miatt kénytelenek vagyunk alternatív útvonalakon túrázni. Tayrona ma már nem hátiszákos központ, sokkal inkább amerikai pénzes fiatalok kalandparkja. Egy igazi gringolandia!

Már a bejáratnál meglepődünk. Hiába érkezünk korán, kígyózó sor tekereg az újonnan felállított jegyszedő kabinnál. Beállok a sorba, míg a csapat egy hűs ivóban lulót szürcsöl. Tíz perc is eltelik, mire feltűnik, hogy az előttem állók egy papírfecnit szorongatnak a kezükben. Felvilágosítanak, hogy enélkül a cetli nélkül valószínűleg nem vehetek jegyet. Hátrafelé mutogatnak, ahol egy fiatal kolumbiai srác egy térkép előtt spanyolul magyaráz valamit a 99%-ban amerikai közönségnek.

  Ide vágyunk, de nehéz a bejutás

Miután befejezte a bemutatót, megkérdem tőle, mi ez az egész, de ő csak annyit mond, hogy üljek le és hallgassam végig, amit magyaráz. 

- A sorban állva már végighallgattam. Ráadásul tizedszer vagyok a parkban, mindent tudok - magyarázom azt remélvén, hogy nem kell kiállnom a sorból csak azért, hogy végignézzem, ahogy leolvassa a térképről az öbölneveket.
- Ha nem hallgatja végig, akkor nem adhatok igazolást Önnek és a csapatának, és nem vehetnek belépőt a parkba - okít ki a srác.
- Rendben! Hívom a csapatomat. Szerezzen addig legyen szíves egy magyar tolmácsot, lévén a csapatom nem beszél spanyolul - kötözködöm.
- Az előadás spanyolul van - válaszol.
- Nézzen körbe, ember! Önön kívül itt mindenki külföldi, senki nem beszél spanyolul.
- A szabály az szabály. Ha nem akarja végighallgatni, csak tessék, de ebben az esetben nem adok igazolást Önnek.

Végigülöm. Meghallgatom, ahogy végigmondja az öbölneveket, közben azon mosolygok, hogy körülöttem senki nem ért egy szót se, mert mindenki vagy amerikai, vagy európai.

Megkapom a régen várt cetlit, majd beállok újra a sor végére. Másfél órán át sínylődök a Napon, mire sorra kerülök. Útlevelek, karszalagok, két tonna papír, no és egy valag pénz cserél gazdát, mire végre bebocsátást nyerünk a Tayronába. Te jó ég! Tavaly az egész procedúra 3 percet vett igénybe.

Ezen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek se

A tömegre nem csak a jegyszedők nincsenek felkészülve, de a buszosok sem. Hiába tízszereződött meg a forgalom egyetlen év alatt, ugyanazzal a 4-5 szakadt kisbusszal furikázzák be az embereket a parkba, mint korábban. Zsúfolódunk, s mivel klíma az nincs, egymás izzadtságában tocsogunk az öt kilométeres út alatt.

A parti ösvénynél libasorban haladunk, aztán az első dombnál végre kicsit szétszéled a tömeg. Állatot egyet sem látunk, pedig ha belegondolok, hogy tavaly itt titimajmokat, kajmánokat és baziliszkuszokat fotóztunk, megfájdul a szívem. Mi lett veled, Tayrona?

Arrecifes után egy belső ösvényen túrázunk a Cabo San Juanhoz. Jól tesszük, mert itt legalább nem jön szembe minden másodpercben egy turista. Végre látunk egy madarat is: egy meseszép jacamar ücsörög az egyik ágon arra várva, hogy lencsevégre kapjuk.

Jacamarból van elég a parkban

Cabo San Juanhoz érve ismét jön a döbbenet; a bejáratnál is nagyobb sor kacskaringózik az öbölben felvert sátrakért és felkötött függőágyakért. Újabb másfél órán át toporgok ezred magammal, mire sorra kerülök. Semmi másra nem tudok gondolni, csak egy üveg sörre. Jóska a csapatból - kiolvasván a gondolataimat - megjelenik egy doboz Aguilával - az Úr foglalja imába a nevét!

Mázlink van, pont van még négy szabad sátor. A mögöttem ácsorgó osztrák család már lemarad, szegények sétálhatnak vissza Arrecifesbe, hátha ott még maradt hely. Az egész hercehurca iszonyú primitív módon van levezényelve, itt és most döntöm el, hogy én következő alkalommal csapatot bent nem altatok a Tayronában.

Miénk lett az utolsó négy sátor

Alig marad időnk strandolni, a Nap már haloványan pislákol a horizonton. A vízben legalább kétszáz ember lubickol, a parton egy gombostűt nem lehetne leejteni. Olyan az egész, mint mikor nyár közepén ellepik az olasz és spanyol partokat a last minute nyaralók. Innánk valamit, de azt nem lehet. A kajálda és bár 2-től 6-ig zárva tart; addig dögölj szomjan!

Rengetegen vannak a parton

Este jön az újabb tortúra: ételhez kell jutni. Ugyanaz a kígyózó sor alakul ki, mint a bejáratnál és a sátorfoglalásnál, csak itt mindenki sokkal feszültebb az éhségtől. A kaja, mint mindig, most is iszonyatosan drága, de eddigre már teljesen mindegy, tőlünk akár Michelin-áron is mérhetnék a rizst, akkor is megvennénk. Teljes a fejetlenség, mindenki össze-vissza rendel, az a pár pincér, aki a közel ezer fős vendégsereget próbálja kiszolgálni, nem kicsit frusztrált.

Irány Pueblito!

Alighogy letesszük a villát, már néznek is ki minket a helyünkről, mert mondanom sem kell, asztalból és székből sincs elég. Jobbnak látjuk lemenni a partra. Amíg a csapattal bámuljuk a felkelő Holdat, egy srác rohan vissza a kajáldához segítségért kiáltva. Cimboráját megmarta egy kígyó. Hirtelen felbojdul a tábor, mindenki a szerencsétlen amerikait nézi, aki öntudatlanul remeg a földön, miközben bokája az ötszörösére dagad. Pár parkőr próbál segíteni rajta, másfél óra küszködés után sikerül annyi életet lehelni a hosszú időn át ájultan fekvő srácba, hogy áttegyék egy függőágyba, s abban néhány markos legény átszállítsa Arrecifesbe, ahol állítólag van ellenszer.

Meredek ösvény vezet fel Pueblitóba

Tayrona híres a kígyókról, az útikönyvek is mind megjegyzik, hogy éjszaka ne mászkálj mezítláb az erdőben, de mindig akad egy-két barom, aki Indiana Jones-nak képzeli magát. Az persze megint a fejetlenség csúcsa, hogy egy ekkora táborhoz nem tartozik orvos, és ellenméreg csak egy óra gyaloglásra lelhető fel. 

Pueblito első terasza

Másnap a csapat egyik felével az erdő felé indulunk. A cél Pueblito, egy tayrona romváros. Ciudad Perdida után tudjuk, hogy nem lesz eget rengető élmény, de a strandon fetrengésnél még mindig jobb program.

Húsz perces séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin liánok segítségével kelünk át. Innentől hosszú, jó egy órás kaptató következik fel a romokig. Iszonyú meleg van, de ahogy mászunk fölfelé, úgy lesz egyre árnyékosabb az ösvény. Végre nincsen tömeg, csak néhány kósza túrázó barangol errefelé. 

Teljesen rekonstruálták Pueblitót

Pueblito ugyanabban a korszakban futott fel, mint Teyuna, de annál azért sokkal kisebb volt. Jóval Ciudad Perdida előtt fedezték fel, de csak az utóbbi néhány évben tárták fel teljesen. Ugyanolyan kör alakú teraszokat képeztek, mint a fővárosban, a régészek itt is felépítettek pár klasszikus indián kunyhót rájuk. Ami pozitívuma a helynek, hogy tényleg kevés a turista, és hogy a partvidékhez képest kellemes a klímája. 

Vadabb partokon alig vannak turisták

Egy másik ösvényen ereszkedünk vissza a partra. Állatokat itt sem látunk, leszámítva azt a milliárdnyi csatornabogár-szerű férget, amik úgy nyílnak szét a bakancsunkat megpillantva, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Negyven perc hegyről lekocogás után érkezünk meg ismét a Karib-tengerhez, egy elhagyatott, vadabb partszakaszhoz. Bár a Cabo San Juan innen alig fél óra séta, még sincs itt egy lélek sem. Úszni nagyon nem lehet, mert erősek az áramlatok, így a pancsolást későbbre hagyjuk.

Klasszikus kép Cabo San Juanról

Végül az állatok sem maradnak el. Sikerül a nagy tömeg előtt kiindulnunk a parkból, így látunk néhány iguánát, titimajmot és mókust. A kijáratnál ugyanaz a szervezetlenség fogad minket, mint befelé jövet. Amíg tavaly a buszban üldögélve kellett arra várnunk, hogy beessen még pár turista, hogy indulhassunk, addigra most vagy egy órát kell arra várjunk, hogy felférjünk az egyik helyi járatra.

Megmutatta magát a végén az élővilág is

Tayrona egy év alatt egy kellemes őserdei parkból tömegnyomorrá vált. A szervezők képtelenek kezelni a helyzetet, a szabályozással pedig csak lassítják a bejutást és a sátorhelyek kiadását. Jövőre jövünk újra, addigra talán kitalálják majd a megoldást.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

2009-ben jártam először Kolumbiában, akkor döntöttem el, hogy egyszer eljutok Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. 2015-ben végre valóra vált az álmom, öt napos túra keretében megpillanthattam a tayronák egykor szent városát. 

Bucaramangából 10 órás buszúttal érkezünk meg a Karib-tenger partján álló Santa Martába. Mivel csapattal vagyunk, így Taganga hippifalujában szállásoljuk el magunkat. A mediterrán hangulatú öbölben kicsit elszálltak az árak; 60 dollárért tudjuk kivenni ugyanazokat a szobákat, amiket három éve még 30-ért dobtak utánunk. Maga a falu semmit nem változott tavalyhoz képest, kivéve, hogy még több lett a turista és még drágábbak lettek az éttermek.

Taganga

A délutánt egy közeli öbölben, Bahía Conchán töltjük el. A part szép, de olyan erős a szél, hogy a homokszemcsék pillanatok alatt beterítenek mindent. Pár órás akupunktúrás kezelés után kibaktatunk a parkolóba, ahová 5 óra magasságában kéne érkeznie az iderendelt kisbusznak, de nem jön. Szerencsénkre befut egy szakadt dzsip, aminek sofőrje aránylag olcsón visszavisz minket Santa Martába, így még naplemente előtt megérkezünk Tagangába. A kisbusz sofőrjét telefonon érjük el. Valami olyasmit hebeg, hogy egy amerikai csapatot kellett Palominóba vinnie, így késve indult vissza, nézzük el neki. Szerencsére szállásadónk érti a turizmust; azonnal kifizeti nekünk a kisbusz árát, amit majd - elmondása szerint - kiver a sofőrből.

Bahía Concha kellemes strand

Tagangában tényleg tudják, mitől döglik a légy. Annak ellenére érkezik ide napi több száz turista, hogy a strand nem kimondottan szép, az utcák porosak és a szállások drágák. Nem kell más, csak néhány lampionos kocsma, pár aránylag olcsó koktélbár és olyan éttermek, amikben ugyan európai árakon, de mást is lehet enni, mint a rizses csirke. 

Naplemente Tagangában

No, de mi nem a gasztronómia miatt jöttünk Tagangába, hanem azért, hogy elkalauzoljunk egy Mirador csapatot Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. Én sem jártam még itt, így izgatottan várom a következő öt napot. Tulajdonképpen Patagónia óta nem voltunk kitéve sorozatterhelésnek, de Endre megnyugtat, hogy simán bírni fogom, mert bár lesznek szintek, kis távokat fogunk sétálni. 

Helyi vezető nélkül nem lehet Ciudad Perdidába eljutni, így már hetekkel korábban leszerveztük a túrát, nehogy valami hibádzon. Szemben a tegnapi kisbuszos sztorival, most minden stimmel. A kora reggeli órákban érkezik egy dzsip tagangai szállásunkra Pedróval, aki a következő öt napban vállalja a velünk együtt tíz fős, nagyon lelkes Mirador csapat vezetését a tayrona indiánok letűnt romvárosához.

Dzsippel érkezünk El Mameybe

A dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkezünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagyjuk a kocsit és végre bevetjük magunkat az esőerdő sűrűjébe. 

Az első, Loma Solterónak nevezett pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kell átkeljünk, majd egy meredek kaptató következik. Az erdőt ezen a részen eléggé leirtották, így mire felérünk, mindenkinek vörösen izzik a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogat a turistáknak.

Indul a menet!

Rövid pihenő után újra a nyakunkba kapjuk a zsákokat és 630 méteres magasságba kapaszkodunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következik a következő hegy oldalába, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. 

Mesés a táj Ciudad Perdida felé

A völgy alján elszórtan néhány ház áll, amiket egy parányi függőhíd köt össze a patakká szelídülő folyó fölött. Az egyik házon La Casa de Adán felirat áll; ez az első, szállásra alkalmas táborhely. Naplementéig még van ugyan másfél óránk, de a csapat túlságosan kimerült ahhoz, hogy legyen esélyünk sötétedés előtt elérni az innen pár kilométerre álló Alfredo táborhelyet. Úgy döntünk, hogy jöjjön a jól megérdemelt vacsora és pihenés, töltsük az éjszakát itt, még akkor is, ha ez a következő napot nehezebbé teszi. 

     Ó úgy élvezem én a strandot!

Az Ádán háza táborhely több mint kellemes. A házaktól pár percnyi sétára a folyó vize természetes medencéket alakított ki, amik a sziklákról aláhulló parányi vízesésekkel valóságos élményfürdőként szolgálnak. Bár a víz hőmérséklete langyosnak egyáltalán nem nevezhető, a hat órás gyaloglás után így is jó érzés megmártózni benne és lemosni magunkról az út porát. 

Az itt élő népes család ma már csak a turizmusból él. Teraszukon vagy 25, szúnyoghálóval ellátott, összetákolt emeletes ágyat helyeztek szorosan egymás mellé és biztos, ami biztos a körülöttük lévő tartógerendákra néhány függőágyat is kikötöttek. Ma este teltház van, mert nem sokkal utánunk beesik egy amerikai turistacsapat is.

Tömegszállás az Ádán házban

Az erdőben általában korán nyugovóra szoktunk térni, itt azonban sokáig fészkelődünk az emeletes ágyak vacak és orrfacsaróan büdös matracán. A családnak már van generátora, így az álmatlan órákban a patak csobogása helyett telenovellák gondosan megszerkesztett dialógjait vagyunk kénytelenek hallgatni.

Napkelte előtt kissé gyűrödten kászálódódunk ki az ágyból, miközben Pedro és fia már a konyhában serénykedik, hogy a nyílt tűzön elkészítse a reggelinket. Elered az eső, de szerencsére mire megpirkad, alábbhagy és a fák között felszálló párában útnak indulhatunk.

Kogi öszvérháton

Az első két és fél órában egy erősen emelkedő, csúszós ösvényen kapaszkodunk fel, majd meredek lejtő vezet a Mutanzhi nevű kogi indiánfaluig. 

A pici völgyben fekete hajú, népviseletes gyerekek játszadoznak, az ösvényen magányos lovas kerül el bennünket, aki éppúgy földig érő fehér lepelt visel, mint délebbre élő arhuaco szomszédai. Elszórtan néhány tradícionális házikó áll, amiket ugyanúgy tapasztott sárból építettek és pálmalevél tetővel láttak el, mint Nabusimake házait, de szemben az arhuacókkal a kogik a köralapú épületeket szeretik.

Muthanzi faluja

A házak között kokabokrok sorakoznak. A Sierra Nevada de Sanata Marta területén csak az indiánoknak engedélyezte a hatóság a koka termesztését, az okokat majd este tudjuk meg Pedrótól, no de erről később. 

Kokacserjék Muthanziban

Bár az ösvény a falu mellett vezet, a kis indiántelepülésre tilos a belépés. Egyes házakat drótkerítéssel zártak el a külvilágtól, Pedro elmondása szerint azért, mert sok turista nem képes felfogni, hogy a kogik nem akarnak érintkezni az idegenekkel, és engedély nélkül bementek a házaikba.  

Dél magasságában pihenőt rendel el a csapat a Tezumake táborban. Pedro mindenkinek ebédet oszt, majd a folyóban hűsölve vészeljük át a legnagyobb hőséget. Erőt kell merítenünk a romváros előtti utolsó nagy kaptató leküzdéséhez. Mostanra szerencsére mindenki belejött a túrázásba, így az öt órára tervezett szakaszt alig négy óra alatt tudjuk le. 

Kogi kislány

A koraesti órákban érjük el a Rio Buritaca partját. A bővizű folyó sodrása elég erős ahhoz, hogy ne a köveken szökdécselve kíséreljük meg az átkelést, hanem szandálban a vizen keresztül, botokkal egyensúlyozva az ár ellenében. Innen már csak néhány szikla állja az utunkat, de amint leküzdjük őket, befutunk az El Paraíso táborhelyre. 

   Az utolsó szakaszon mindenki belejött

Pedro és fia fáradhatatlannak tűnik. Amíg a csapat többi tagja pancsol a táborhely melletti kis vízesésekben, ők zsenális vacsorát készítenek. A szabadtéri étkező egyik hosszú asztalánál, gyertyafénynél összegyűlik a csapat a vacsorához, Pedro pedig mesélni kezd.

A '70-es években, miközben egy helyi család a Buritaca folyónak ezen a szakaszán csónakázott, sziklákból épített lépcsősorra lett figyelmes a gazzal benőtt hegyoldalban. Követni kezdték az egymásra helyezett köveket és bő egy óra alatt megérkeztek a ma Elveszett Városként ismert, akkor még feltáratlan romokhoz. Rábukkantak a tayrona indiánok aranyszobraira és ékszereire, amiket elkezdtek a piacon értékesíteni. A kincsrablásból származó vagyon azonban nézeteltéréshez vezetett, végül irigységből a családtagok legyilkolták egymást. A vérengzés okán a romokról az állam gyorsan tudomást szerzett. A feltárások megkezdődtek ugyan, de ekkor még a gerilláktól hemzsegő Sierra Nevadában turizmusra senki nem mert gondolni. 

   Az El Paraíso táborhely

A gringók 2002 körül indultak meg a Machu Picchunál is nagyobb területű ősi város felfedezésére, de ez a túra ekkor még korántsem volt veszélytelen. 2003-ban például nyolc turistát raboltak el váltságdíj fejében. 

Pedro családja két generáció óta lakja a Sierra Nevada de Santa Marta domboldalait. A '60-as években a család a FARC árnyékában fakitermelésből tartotta fenn magát, hasonlóan sok más rancheróhoz. A gerillaszervezetek jó árat ajánlottak azoknak, akik fakitermelés és hagyományos gazdálkodás helyett marihuánát kezdtek termeszteni. Ez persze a kolumbiai kormánynak szemet szúrt, így rövidesen lepermetezték az ültetvényeket. 

Igen ám, de a permet nem csak a marihuánát pusztította el, hanem minden egyebet is, így sok családot nyomorba döntött. A gerillaszervezetek újra megjelentek a rancheróknál. Sokukat sikerült meggyőzni arról, hogy a kokacserje nem csak szívós, a méreg nyomán is újraéledő növény, hanem jobban is fizet a piacon a kitermelt fánál. 

Kosztol a csapat

Maga a kokalevél egy gyógynövény, aminek rengeteg pozitív élettani hatása van, a baj csak az volt, hogy a gerillák nem gyógyteát akartak főzni belőle. A rancherók két csoportra oszlottak. Egyikük a gerilákkal tartott, mások Hernán Giraldo vezetésével - ellenezve a FARC-kal való együttműködést - visszatértek a hagyományos földműveléshez és állattartáshoz. A kokatermesztők egyre nagyobb területeket hódítottak el a farmerektől, ami fegyveres összetűzésekhez vezetett. Pár évig lőtték egymást, majd újabb állami repülők érkeztek. Baklövés volt, az állam maga alatt vágta a fát. Az amúgy is szegény parasztoknak mindene odalett, a kokacserje azonban megmaradt, így a más gazdáktól kokát vásároló és kokaint termelő gerillák jó fegyvereket tudtak vásárolni, amivel a rancherók már nem tudták felvenni a versenyt. Hernán Giraldo párbeszédet kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy a FARC a gazdag nagybirtokost a térség gerillavezérévé tette. A vérengzés véget ért ugyan, de ezzel a lépéssel az utolsó paraszt is drogtermelővé vált.

Virágzott a kokaintermelés mindaddig, amíg 2002-ben az akkori elnök, Álvaro Uribe be nem állt Bush mögé a terrorellenes háborúba. Az Egyesült Államok felfegyverezte a kolumbiai állami hadsereget és megindult a háború. Mivel a FARC a Szovjetunió felbomlása után gyengülni kezdett, Hernán vállalta, hogy az állam oldalára állva lefegyverzi a gerillákat, de csak abban az esetben, ha nem adják ki őt az USA-nak. Uribe belement az alkuba, de a háború végeztével, 2008-ban mégis kiadta Hernán Giraldót az USA-nak, aki azóta is börtönben ül. Hogy jogosan-e vagy méltatlanul, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az Elveszett Város környékén lassan tíz éve szent a béke. Olyannyira, hogy 2014-ben már több mint 20 000 turista érkezet a romokhoz.  

Átvergődöm a folyón

Végre elérkezik a nagy nap, elérjük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt.

Pirkadatkor indulunk útnak. Az ösvény kezdetben egy folyó partján visz, a medret szegélyező nagy, gömbölyű sziklákon kell keresztülmásznunk, amit fél óra után egy a folyót keresztező keskeny ösvény vált fel. Az átkelés után a hegy oldalában felfelé ívelő, mohával borított titokzatos lépcsősorhoz érkezünk, ami 1000 méterre emelkedve közvetlenül az Elveszett Várohoz vezet. Az 1200 lépcsőfokon bő fél óra alatt sikerül felküzdenünk magunkat a köderdők szintjére. Elsőként érkezünk, a többi csapat még nem indult útnak. 

1200 lépcsőfok a célig

A kora reggeli órákban sejtelmes köd borul a fák között megbúvó, misztikus hangulatú teraszokra. Ez volt az egykori városnak az a része, ahová a kereskedők érkeztek, és ahol alávetették őket annak a tisztító szertartásnak, ami nélkül a városba senki nem tehette be a lábát. 

Az egykori házak alapzatát képező kör alakú teraszok egy méterrel emelkednek a föld szintje fölé, felszínűket élénkzöld fű borítja. A belső területükre lépni szigorúan tilos, lévén a tayronák a halottaikat a házaikban helyezték örök nyugalomra, így ezek egyben sírhelyek is.

   Ez itt állítólag egy térkép

Az egyik terasz oldalában érdekes követ pillantunk meg. Rengeteg véset látszik rajta, amik Pedro szerint a tayronák ösvényeit és a folyókat jelölik. Nem tűnik térképnek, de elfogadjuk, amit mond.

Teyunát egykoron 8000 tayrona lakta. A várost vélhetően Kr.u. 800 körül alapították és a spanyol hódítások idején hagyták el. Virágzásának idején jóval nagyobb volt, mint a Machu Picchu.  

Endre örül magának Ciudad Perdidában

Feljebb merészkedünk a domboldalon elterülő romok között és néhány órára átadjuk magunkat a hangulatnak. Szerencsénk van, a következő csapat csak jóval utánunk ér fel, akkor, amikor mi már a hegyoldalon lefelé vesszük az irányt. 

Klasszikus kép a romokról

A romok több pontján katonák legeltetik a szemüket a turistalányokon. Bár a környéken tíz éve béke van, a hadsereget az állam máig nem vonta ki teljesen. 

A lépcső lefelé sokkal több koncentrációt igényel, lassan haladunk a mohás, csúszós köveken. Az egyik terasznál a régészek felépítettek egy klasszikus tayrona házat, ami kiköpött mása a kogik bungallóinak.

Mirador csapat a Ciudad Perdidánál

Élményektől megittasodva vágunk neki a visszafelé vezető ösvénynek. Hosszú lesz az út, de ismervén a járást, tudjuk mire számítsunk. Jó volt itt lenni és látni Nabusimake után, honnan is jöttek a Sierra Nevada de Santa Marta indiánjai. Még két nap gyaloglás és ismét megérkezünk a Karib-tenger partjára.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Rio, Buenos Aires, Panamaváros, Cartagena... néhány azok közül a dél-amerikai városok közül, amik miatt érdemes átrepülni az óceánt. Villa de Leyváért vagy Baricharáért már nem sokan taxiznak ki Ferihegyre, bár ezek után a képek után talán változik majd a helyzet...

Mivel az észak-kolumbiai koloniális falvakról már írtunk korábban, most csak képeket mutatunk róluk. Szépek a Káli-medence települései, de azért sokkal inkább Barichara, mint Köveskál!

   Az 1572-ben alapított Villa de Leyva 2150 méter magasan fekszik egy aránylag száraz andoki völgy közepén. A bogotái és tunjai gazdagok kedvelt kirándulóhelye, éppen ezért az árak sem gyengék.

  Aki számít, annak van háza Villa de Leyvában. Ingatlanhoz jutni nagyon nehéz, nem elsősorban az ára miatt, hanem azért, mert a házát itt senki nem akarja eladni.

Hétköznap este Villa de Leyva csendes, de hétvégente megélénkül a falu. Ilyenkor gazdag családok gyermekei lepik el a főtér körüli bárokat és mulatókat.

    Mi hétköznap voltunk a faluban, így nyugodtan szürcsölhettük a Marqués Pince remekeit. Bár a kolumbiai borok nem túl híresek, a Villa de Leyva határában álló borászat egészen iható lőréket állít elő.

Villa de Leyvában egyetlen dolog tud zavaró lenni, az a bármelyik pillanatban eleredő eső. Persze ebben is van valami jó. Ilyenkor egészen jó képeket lehet lőni a kiürült főtérről.

   Eri és a Mirador csapat baktat végig Barichara egyik meredek utcáján. A falut a latin sorozatok tették ismerté a nagyvilág számára, lévén vagy egy tucat novellát forgattak itt.

     A háttérben látható templom helyén 1702-ben megjelent Szűz Mária egy helyi pásztornak, így a spanyolok azonnal falut alapítottak a tiszteletére. Jól tették, mert Barichara tényleg csodaszép falu.

Hihetetlen, hogy a Baricharához hasonló településeken nem csak az ott élők, de a papok és apácák is fehérek.

Barichara kevésbé elit, mint Villa de Leyva, de házhoz jutni itt is képtelenség. Egy 300 éves, átlagos méretű ház ára a 100 millió forintot is elérheti.

Baricharában számtalan hotel működik, de 100 dollár alatt egyikben sem lehet megaludni. Ha a telenovellák sztárjaira akarsz hasonlítani, azért bizony csúnyán pengetni kell.

     A Baricharától 8 kilométerre fekvő Guanéban mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy egy román Arót látunk majd a főterén.

     A Bucaramanga mellett található Girónban minden hétvége buli. Ilyenkor emberek ezrei lepik el a tereket, és késő estig majális van. Igen, minden hétvégén!

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra! 

Kolumbiában az a jó, hogy minden sarkon van egy koloniális falu, amiért megéri leszállni a buszról. Playa de Belén is egy ilyen falu. Mellette Los Estoraques pedig pont olyan, mint Kappadókia. Miért nem járnk ide turisták?!

Valledupar nincs rajta a gringó ösvényen, pedig egészen pofás kis város. Persze nem egy Cartagena vagy Villa de Leyva, de egy napot Nabusimake után pont el lehet itt tölteni levezetés képpen. 

Valledupart 1560-ban alapították a spanyolok, de érdekes módon nevét nem az aktuális spanyol királytól vagy valamilyen szenttől örökölte, hanem egy chimilia törzsfőnökről, Eupariról. Bár a konkvisztádorok erőltették a Santos Reyes nevet, az itt élők Valle de Euparinak hívták a várost, ami az évszázadok során Valleduparrá lett.

Valledupar főtere

A főtér, amit egy neves kolumbiai politikusról, Alfonso López Pumarejóról neveztek el, nagyon szépen meg van csinálva. A templom pofás, a teret körbevevő koloniális házikók nem kevésbé, csak a függetlenségi háború emlékére emelt szobor zavar be egy kicsit a látképbe.

Nekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbe

A városka legjobb étterme a főtértől egy sarokra áll, ahol olyan csodákat lehet enni, mint a maracuyalében főzött marhanyelv. A kaja Kolumbiában kifejezetten drága és rossz tud lenni, de ebben az étteremben amellett, hogy jól főznek, az árakkal sem szálltak el nagyon. Az öt dolláros menübe még egy tamarindolé is befigyel, amit Közép-Amerika óta nem ittam.

Mivel pár nap múlva Mirador csapat érkezik Bogotába, ideje elindulnunk délnek. Nincs kedvünk 20 órát buszon ülni, ezért úgy döntünk, Ocañánál megszakítjuk az utunkat, már csak azért is, mert a várostól nem messze van egy La Playa de Belén névre keresztelt koloniális falu, amiről meseszép képeket láttunk az interneten. Hogy miként jutunk oda Ocañából, azt még nem tudjuk, mert a képeken kívül túl sok infót nem találtunk róla.

Ocañába az út elméletben hat órás, a valóságban azonban más a helyzet. Másfél óra sem telik el, mikor hatalmas kocsisor alakul ki a puszta közepén. Először valamilyen tüntetésről magyaráz a sofőr, majd tíz perc ácsorgás után a homlokához csap:

- Dehogy tüntetés! Ma van a becerrili fesztivál - fordul a kisbuszban ücsörgő kb. tíz utashoz - Sokáig fogunk itt ücsörögni.

És tényleg. Három órán át lépésben haladunk, tisztes távolból követve a felvonulókat, akik Casacara faluból Becerrilbe cipelnek át egy Mária-szobrot. Azt mondjuk nem értem, hogyha ez a fesztivál minden évben ezen a napon van, akkor a busztársaságok miért nem terveznek vele és mennek kerülőúton? Merthogy mehetnének, van olyan. Mondjuk az sem világos, hogy a rendőrség miként engedélyezhet egy olyan felvonulást, ami órákra lezárja a Valleduparból Bogotába vezető főutat?

Ebben a pusztában ácsorgunk három órán át

Két órányi éhezés és szomjazás után azért a türelem kezd elfogyni. Az sem derít minket jobb kedvre, hogy a hülye jelmezekbe öltözött embersereglet szappanos vízzel locsol minket. Az út mentén végig kerítés van, így nincs hova menekülni, rommá áztatnak nem csak minket, a hátizsákjainkat is. Vannak bulik, amiket nem szeretek, és a becerrili felvonulás ilyen.

Három óra ácsorgás után végre megnyílik az út, és megindulhatunk Ocaña felé. Délután 4 órakor sikerül először ételhez és italhoz jutnunk, nemsokra rá befutunk Aguachicába. Szerencsére nem kell sokat az átszállással tökölnünk, azonnal indul egy kisbusz Ocañába. Az út egészen mesés, Bolívia óta nem láttunk ilyen szakadékokat. Annyi a különbség, hogy itt jó az út, bár a szembejövő kamionok itt sem kevésbé félelmetesek.

A busz Ocaña főterén rak le minket. A 200 ezres város így a koraesti órákban egészen zseniális; a templom gyönyörűen ki van világítva, milliónyi ember korzózik a koloniális utcákon. Néhány sarokra a központtól áll a San Francisco templom, ami ma múzeumként funkcionál. 1828-ban itt írták alá azt a dokumentumot, amiben felfrissítették az 1821-es, Cúcutában elfogadott függetlenségi egyezményt. 

     A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül

Hihetetlen, hogy bár Ocaña az ország egyik legfontosabb történelmi helyszíne, egyetlen útikönyv sem említi a nevét. Így vakon keresünk szállást, de nem tart sokáig, hogy 40 000 pesóért találjunk szobát. A recepciós lány tök aranyos, mindenben segít. Elmondása szerint a városukba szinte soha nem érkezik turista, pedig 30 kilométerre ide La Playa de Belén nagyon szép falu. Azt is megemlíti, hogy akkor sem fogunk csalódni, ha beugrunk Aspasicába.

   La Playa de Belén látképe a Kálváriáról

Másnap kora reggel kibaktatunk a piacra, ahonnan 9 személyes kisbuszok indulnak La Playa de Belén irányába. A falu 1500 méter magasan fekszik, hasonlóan Salentóhoz, Baricharához és a legtöbb koloniális faluhoz Kolumbiában. A három párhuzamos utcára felfűzött település tényleg egy ékszerdoboz, nem véletlenül választották meg 1995-ben Észak-Santander megye legszebb falujának.

Klasszikus utcakép La Playa de Belénben

A legjobb képeket a falu fölé magasodó kálváriáról lehet készíteni, ahonnan azonban nem csak a házakra, de az innen nem messze fekvő, Los Estoraques névre keresztelt badlandig is ellátni.

   Eri háttérben a Los Estorques badlanddel

A La Playa de Beléntől alig negyed órányi sétára álló Los Estoraques pont ugyanúgy alakult ki, mint a törökországi Kappadókia. Némelyik kárpiramis a száz méteres magasságot is eléri, a tornyok gyakran olyan sűrűn állnak, hogy ember át nem fér közöttük. Jó egy órán át mászkálunk a túlvilági homokkővidéken, majd egy gyors, ebédre elfogyasztott leves után elkapunk egy buszt, ami Aspasica irányába tart. 

 Los Estoraques kárpiramisai

Az út innentől nincs leaszfaltozva, az alig 20 kilométeres utat több mint egy óra alatt tudjuk le. A táj, mondanom sem kell, mesés. Mindenhol gazdag birtokok sorakoznak, a földeken káposztát, paradicsomot és chilit termesztenek. 

Aspasica La Playa de Beléntől is sokkal kisebb, tulajdonképpen egy tér és más semmi. A helyiek ujjal mutogatnak ránk, nem szokványos látvány Kolumbia ezen részén a külföldi. Lövünk pár képet, ücsörgünk egy sort a templommal szemben, majd leintünk egy 40 éves teherautót, ami Ocaña felé tart. 

Aspasica főtere

A platón egy észak-santanderi parasztcsalád ücsörög, velük próbálunk kommunikálni, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nem beszélnek spanyolul, hanem mert annyira egyszerűek, hogy nincs miről velük társalogni. Csak az elágazásig visznek, mert a főúton nem lehet idegeneket engedély nélkül szálítani, így végül busszal érünk vissza Ocañába.

Ilyen teherautóval utaztunk mi is

Azért imádjuk annyira Kolumbiát, mert bárhol megáll az ember, talál valami látnivalót. Vagy egy szép vízesést, vagy egy gyönyörű völgyet, vagy egy koloniális falut. Egy percig nem lehet itt unatkozni, s még csak most jön a Mirador csapat!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!