MIRADOR - "Kilátó a világra"

A venezuelai Andok déli részét már keresztül-kasul bejártuk, így most az északi rész van soron. Trujillo nem kápráztatott el minket, és Boconóban sem lelünk rá az igazi andoki hangulatra. Egész Sanaeréig kell utazzunk, hogy valamit elkapjunk az ódon hegyvidéki életből.

A trujullói buszterminálon óriási mázlink van. Amikor berobogunk nyüzsgő pályaudvarra a Boconó feliratú busz sofőre éppen tolat kifelé a kocsiállásból. Bár még csak kora délután van, ez a napi utolsó járat a kicsiny városkába, jóllehet nincsen távol, a csodás zöld dombok látványával kecsegtető út alig hosszabb egy-két órnál.

Boconó elég semmitmondó városka, ha nem volnának a lépten nyomon derűsen üdvözlő barátságos lakói, akkor azt mondanám, teljesen felejthető. Nehezen akadunk szállásra, úgy látszik az LP által preferált valamennyi szállásadó hely megsínylette a politikát, turisták hiányában arra kényszerült, hogy végleg bezárja kapuit. Kifőzdére sem könnyebb ráakadni, ezért egy órás kutyagolás után beérjük egy elfogadható minőségű sajtos pizzával.

Boconó környékén a táj kifejezetten nem csúnya

Mivel a néhány utcás városka felejthető látnivalóit egy este alatt sikerül végigjárni, másnap a hegyek felé vesszük az irányt. Egyéb információ hiányában a buszterminálra vágtatunk a reggeli nyüzsgésben, ahonnan óránként indulnak a helyi buszok a környező hegyi falucskákba. Úticélunk még képlékeny, a terminálon kapott ötletekből csemegézünk. A felkeresésre érdemes Las Pailas nevű vízesést a kimondhatatlan nevű Niquitao nevű falucskából lehet legkönyebben elérni, ezért erre esik a választás.

Niquitao 2000 méteren fekszik a hegyekben, így bár hét ágra süt a nap, nincs melegünk. A falu burjánzóan zöld főterén kölyökkutyák játszadoznak, a szomszédos csendes utcákat a szorosan összeépült, zavarbaejtően színes házikók teszik latinosan vidámmá. A főtértől pár méterre egy idős férfi bajlódik rakoncátlan lovával. Amikor a vízesés felől kérdezzük, vállmagasságba emeli karját és a faluból kivezető ösvény felé mutat. Alig telik bele tizenöt perc, máris a hegy oldalán húzódó, sűrű erdőben találjuk magunat. Az ösvény jól követhető és tiszta, láthatóan rendszeresen használják. Az egyik tisztáson megállunk gyönyörködni a tájban, vagyis Endre így tudja, mert ez nekem mindig jó alibi egy kis szusszanásra. Két fiatal, egy lány és egy fiú tűnik fel mögöttünk, üdvözölnek minket, majd mellénk kucorodnak a fűbe. Egyetemisták Caracasban, a fiú csak látogatóban van a lánynál, s ha már itt vannak, ők is felmásznak a hely nevezetességéhez.

Niquitao végre egy olyan település, amiért érdemes volt ennyit utazni

Jókora szakasz van még hátra az ösvényből, de az út nem túl meredek. Úgy negyven perces séta után tűnik fel a csöpp kis vízesés. Egy tucat fiatal térdig pancsol benne, a helyi fiatalok ide járnak hétvégente piknikezni. A bográcsban leves fortyog, az üveg rum kézről kézre jár. Kóstolóra marasztalnak, de mivel a koraesti órákban vissza kell térnünk Boconóba, ezért csak a rumot fogadjuk el.

A Las Pailas-vízesés nem túl látványos, de miért is ne?

Másnap Boconóból Sanare felé vesszük az irányt. Az út küzdelmes és azt hiszem, több benzingőzt sikerül magamba szívnom, mintha egész nap a Bach-csomópontnál álldogálnék. Mivel Venezuelában a benzin gyakorlatilag majdnem ingyen van, az autók mérete és kora nem fontos. A legtöbb iránytaxi böszme nagy amerikai járgány vagy oldalsó kipufogóval ellátott minibusz, ami az alacsony minőségű benzin gőzét a nyitott vagy épp törött ablakokon át közvetlenül az utastérbe juttatja. Ettől aztán az embernek hasogató fejfájása támad.

Első utunk egy kisbusszal Biscuyba visz, ahol egy hatalmas eső közepette épp csak átszálltunk egy por puestóba, amivel a színes Chabasquénbe, majd a rendetlen Guaricába utazunk, ahol ismét bepréselődünk egy iránytaxiba és irány Tocuyo, végül a nap végállomása, Sanare faluja. A távok nem nagyok, de ezen a szakaszon kevesen utaznak, így kénytelenek vagyunk 40 éves Dodge-okba préselődve utazni.

Sanare faluja sem fekszik rossz helyen

Sanare hangulata már első megtetszik. A kacskaringós, kurta utcákon mindenütt emberek üldögélnek a takaros, fehérre meszelt házak ajtajában. A gyakorlatilag nem létező turisták számára az állam egy ötven-hatvan fő elszállásolására alkalmas felújított, tornácos, nádtetős épületet tart fenn, bámulatosan rendbetartott kerttel. A szobákat nyolc dolláros áron lehet kivenni, ami venezuelai viszonylatban meglehetősen drága. A recepción állandó személyzet van, igaz, többnyire csak az ürességtől kongó szobákat kell felügyelniük, így kifejezetten örülnek a látogatásunknak. A recepciós srác nem mulasztja el megosztani velünk véleményét a mostani politikai helyzetről:

Sanaréi utcakép

- Munkáltatóról csak jót vagy semmit - mondják -, de ami most itt van, az egy vicc.
- Mire gondolsz?
- Nézd meg ezt a szállót. Az állam kisajátította pár évvel ezelőtt, azóta nem jönnek a turisták.
- Akkor minek van?
- A politikusok és családjaik járnak ide pihenni. Nekik persze minden ingyen van, semmiért nem kell fizetniük.
- Te jól keresel ezzel?
- 3000 bolívárt. Az mi?
- Semmi. Egy farmer 1500 bolívárba kerül.
- Pontosan. Semmit nem ér. De legalább van munkám, az is valami.

Ez a szoba két főnek nyolc dollárba kerül - a venezuelaiaknak megfizethetetlen

Vacsora után elindulunk egy esti sétára, hogy felfedezzük Sanarét. Az egyik szomszédos kivilágított épületből nagy zaj szűrődik ki, a kaput nyitva találjuk. Sok helyi mászkál ki-be, így mi is vesszük a bátorságot, hogy benézzünk. Mindenki kezében sörös üveg figyel, de nem hagyományos kocsmával van dolgunk, mert az udvar nagy részét egy homokkal borított, gondosan körülkerített tér foglalja el, ahová maroknyi fagolyókat hajigálnak a helyiek. A játék neve Bolas criollas és a francia pétanque szabályainak megfelelően játszák. Középen egy mingo névre keresztelt apró golyó hever, a nagyobb golyókat pedig két csapatra szakadva minél közelebb kell dobni hozzá. Az a csapat nyer, amelyiknek a végén a golyója a mingóhoz legközelebb kerül. A fickók nagyon ügyesen játszanak, minden második dobás telibe talál, pedig vagy 15 méter távolról próbálkoznak.

Bolas criollas, vagyis a venezuelai pétanque

Iszunk egy sört, elnézegetjük őket, de mikor csatába hívnak, megfutamodunk. Kinek kell, hogy lefekvés előtt két dobással agyonverjék? Holnap amúgy is korán kelünk, mert állítólag Sanare körül van mit nézni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A venezuelai Andokon végigutazni nagy élmény. Nincsenek errefelé csodaszép falvak, bulis városok vagy egzotikus ökolodzsok, viszont van a táj, ami miatt az ember azonnal beleszeret ebbe a turisták által alig látogatott vidékbe.

Azért szeretem a venezuelai kicsiny falvakat, mert mindenki úgy üdvözöl az utcán, mintha az évek óta nem látott régi szomszédja volnék. A második estén mosolyogva hozza a pizzánkat a pincér csaj, aki tegnap még képtelen volt kiszolgálni, mert tátva maradt a szája nagy meglepetésében, mivel most látott először fehéreket Rubióban. A vacsora után betérünk a sarki közértbe egy üveg vízért. Fizetnénk a pultnál, mire egy helyi férfi legyintve kiált oda a boltosnak:

- A gringókét írd az én számlámhoz!

Hol máshol történhet meg az az emberrel, hogy a pénztárhoz érve egy vadidegen közli, hogy ő akarja fizetni a számládat? 

Rubio feldobja a hangulatunkat. Nehéz szívvel hagyjuk el a falut, de másnap már kora reggel a buszmegállóban toporgunk, ugyanis a 2014-es túrák szervezéséhez San Cristobalba szólít a kötelesség. Már többször is jártunk a csalógatónak cseppet sem nevezhető otromba városban, így amennyire lehet lerövidítjük a látogatást.

Felhők felett utazunk Méridába

Két nap multán - dolgunk végeztével - sietősen odébbállunk, irány fölfelé az Andok. A cél ezúttal Trujillo, de mivel nem áll szándékunkban ismét belefutni a guardia szánalmas és gerinctelen turistakifosztó akcióiba, ezért gondosan kerüljük a hegyek lábánál épített "gyorsforgalmi autópályát". Helyette marad a hegyek oldalán kacskaringózó igen lassú, de annál szebb út. Így persze órák telnek el pár kilométer megtétele alatt, de a Perut idéző csodás táj látványával kárpótolva érzem magam.

A 4737 méter magas La Culata csúcsa emelkedik egy andoki falu fölé

Majdnem végig 3000 méter alatt haladunk (csak a Pico El Águila alatt kapaszkodunk fel 4000 méterre), így mindent zöld növényzet borít. A táj gyönyörű, de a rengeteg kanyar miatt hullámvasúton érzem magam. Első megállónk La Grita, a második a már korábban is érintett Bailadores. Méridából (ahol eltöltünk két napot ügyes-bajos dolgaink intézésével) Apartaderosba, onnan pedig a hágó túloldalán fekvő Timotesbe utazunk. Az anyósülésen utazó szegény venéz csaj is bizonyosan síkabb vidékhez szokott, mert a következő egy óra alatt háromszor állítja meg a sofőrt, hogy háborgó gyomrán könnyítsen. Épp, mikor már kezd kissé terhessé válni, hogy lassan többet parkolunk az út mentén, mint amennyit haladunk, végre befutunk Jajóba.

A hegyek által körülölelt faluról az LP ódákat zeng, ezért lelkesen kipattanunk a kocsiból a csomagjainkkal együtt. Akár itt is tölthetnénk az éjszakát mentesülve ezzel a további kacskaringós zötykölődésektől, de a település összes szálláshelyét zárva találjuk. Bár a környezet mesés, csalódva nyugtázzuk, hogy a faluban nincsen semmi komoly látnivaló, a koloniális jelleg a múlté. Egyetlen vendéglátóhelyre sem sikerül rábukkannunk, ahol a szokásos íztelen rizses csirkét elfogyaszthatnánk ebéd gyanánt. Miután lövünk pár fotót a templomról, korgó gyomorral felszállunk a falu határában álldogáló Trujillo feliratú buszra.

Jajó egyetlen látnivalója a főtéren álló templom

Dobhártyapróbáló három óra következik. A helyi buszok lejátszóiból általában hiányzik a basszus, s bár zene terén mindenevő vagyok, órákon át egy macskanyávogásra hajazó felső C-ét hallgatni még nekem is sok, Endrének pedig már-már kezd égnek állni a haja, mire a busz komótosan bekocog Trujillóba. Esni kezd, így húsz perc baktatás után feladjuk, hogy gyalog érjünk be a központba - fogunk egy taxit, amivel a főtérre igyekszünk.

Trujillo, ahogy egész Venezuela, egykoron jobban nézett ki

A térnek igazi latin hangulata van. Zene, vidám sürgés-forgás. Az idősebbek a padon ücsörögnek, az egyetemisták a tér sarkában bandáznak. Egy Venezuelában meglehetősen szokatlan, hippi kinézetű fiatal srác, Alexandro azonnal kiszúr minket, ahogy a nagy csomagokkal tanácstalankodunk. Félénk barátját is magával cibálja, hogy közelebb lépve a származásunk felől érdeklődjön. Ezzel kezdetét veszi egész estés programunk, azaz egy könnyed eszmecsere Venezuela gazdaságpolitikai helyzetéről egy pizza és néhány sör mellett a két egyetemista társaságában.

Csak a fiatalokat érdekli a válság Venezuelában

Alexandro másodéves egyetemista francia-angol szakon, bár minden órája spanyol nyelvű és ezért még a móka kedvéért sem hajlandó velem angolul kommunikálni. Saját bevallása szerint alig beszéli a nyelvet, jóllehet hamarosan kiszabadul az egyetemről és hivatalosan is angolt taníthat a venezuelai állami iskolák tanulóinak. Barátja, Eduardo egy igazi kis csodagyerek. Két évvel korábban kezdte az egyetemet, mint az szokásos, és ha minden a tervek szerint alakul, 20 évesen újságírói diplomájának birtokába jut. A fiatalok álláspontja Venezuela jövőjéről egyértelműen előrevetíti azokat a lázongásokat, amik napjainkban azóta már be is következtek és a rendszer teljes összeomlását sejtetik. Az este hosszúra nyúlik, bár az egész napos utazás után nem kis fáradtság gyötör és a következő napot sem a henyélésre szánjuk.

Venezuela legmagasabb szobra a Virgen de la Paz

Trujillo városától mintegy 11 kilométerre található az ország legmagasabb Szent Mária szobra, amit Monumento a la Virgen de la Paznak neveznek. Alig kel fel a nap, már kanyargunk is fel a hegyre, ahonnan Manuel de la Fuente szobrász és Rosendo Camargo mérnök közös munkája, a közel 47 méter magas szent szűz tekint le a völgyre.

Eri küzd a lépcsőkkel

A legenda szerint az 1550-es években Szent Mária többször is megjelent a környező falvakban, így Trujillo védőszentje lett. Az 1983-ban emelt szobor belseje üres. Csigalépcső áll a kíváncsi látogatók rendelkezésére, hogy a lábfejénél a szobor belsejébe jutva egészen a feje bubjáig merészkedhessenek, és a szeménél kialakított nyíláson keresztül lenézhessenek Trujillóra. Mi is így teszünk. A cél az volt, hogy a szobrot olyan hegyre emeljék, ahonnan a régió minden területét belátni. Ezt a tervet kétségkívül jól sikerült megvalósítani. A látvány lélegzetelállító és a táj tovább csalogat északra.

Kilátás Trujillóra

Másnap irány Boconó és a venezuelai Andok eldugodtabb szegletei. No de erről később...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!