Hosszú idő után tértem vissza a nicaraguai El Castillóba, ami kevésbé ugyan, mint Nicaragua más részei, de változik. Az egykori spanyol erőd és az azt körülölelő kisváros Nicaragua rejtett csodája, amit ma nem a turistahordák, hanem az olajpálma fenyeget. Most még zseniális hely, de nem marad így örökre.
Anéval átlépünk a határ nicaraguai oldalára, ami szemben a Costa Rica-i állomással egy minden igényt kielégítő csarnok pénzváltóval, kulturált mosdóval és egy bolttal, ahol harmad annyiba kerül a kóla, mint a túloldalon. Mivel a határátkelőt csak 2014-ben nyitották meg, a turisták többsége nem ismeri, pedig a Nicaragua-tó keleti partvidéke van olyan izgalmas, mint a nyugati.
A határ és a Rio San Juan közötti egykori mocsárvidéken az új útnak köszönhetően olajpálmaligeteket telepítettek. Érdekes, hogy alig tíz éve még senki nem látott üzletet a közép-amerikai pálmaolajban, mára azonban egykori banánültetvények helyén is pálmákat ültetnek. És kik teszik mindezt? A guatemalaiak. Bár Guatemala még nem tartozik a legnagyobb pálmaolaj-termelők közé, Közép-Amerika termőterületeinek jó része guatemalai cégek kezében van.
Ma még banánból van több, de nem lesz ez mindig így
Nincs a mezőgazdaságon belül mégegy olyan ágazat, ami akkora mértékben növekedne, mint a pálmaolajipar. A 2015-ös 12 %-os növekedést 2016-ban 21 %-os bővülés követte, ami csak Nicaraguában 33 millió dollár bevételt hozott. Az útnak hála 2018-ra évi 150 millió dollárt remélnek az új ligetektől, ami a nicaraguai GDP 1,5 %-át jelentené. A 19. század végi banánőrület óta nem volt olyan haszonnövény, ami ilyen rohamosan alakította volna át Nicaragua gazdaságát és - sajnos - természetes növénytakaróját.
A Rio San Juan Közép-Amerika harmadik legnagyobb természetvédelmi területén, az Indio Maízon át csorog. Az útnak köszönhetően az olajpálmát telepítő vállalatok vészesen közel kerültek a sajátos ökoszisztémával rendelkező trópusi esőerdőkhöz. Félő, hogy az új beruházások visszafordíthatatlan károkat okoznak majd a természetben.
Mióta megépült a Santa Fé híd, megváltozott a környék
- Sokkal jobb itt az élet, mint volt pár éve - meséli egy mögöttünk ülő fickó a buszon azután, hogy megemlítem neki, 2009-ben ez a környék még nagyon nem így nézett ki - Mióta megépült az út, van értelme gazdálkodni. Korábban 15 órába telt Managuába jutni, ráadásul direkt erre a terepre felkészített kamionok tudtak csak az úton közlekedni. Senkinek nem jutott eszébe ültetvényeket létrehozni, de 2014-ben minden megváltozott. Azóta sokan költöztek ide, mert van munka, és egész jól megfizetik az embert.
San Carlos is megváltozott. A poros és veszélyes putriból egy egészen élhető, már-már turista szemmel is értékelhető kisváros lett. A Nicaragua-tó partján kialakítottak egy hangulatos sétányt, az utcákat leaszfaltozták, a házakat lefestették. Annak a munkásszállónak a helyén, ahol anno Erivel 100 córdobáért (kb. 4 dollár) megaludtunk, ma egy pláza áll. San Carlos ugyanúgy sokkol, mint tette azt tavaly San Andrés.
Régen éjszaka nem mászkálták San Carlos utcáin, most pedig zajlik az élet
A parti sétánytól nem messze nyílt egy hostel. Itt szállunk meg Anéval, aki fejébe vette, hogy velem tart holnap El Castillóba. Értem én, hogy szegény egyedül utazó nőként el van veszve kicsit, de remélem, nem akar egész Granadáig kísérni.
Szépen megújult San Carlos is
Amiért nagyon megéri San Carlosban megállni egy éjszakára, az a naplemente, amihez foghatót még életemben nem láttam. A Nicaragua-tó felett gyülekező felhők beleütköznek Costa Rica vulkáni vonulatába, felemelkednek, és a magasban viharfelhőket hoznak létre. A két különböző jellegű légtömeg izgalmas fényjátékot produkál; a vulkánok mögött vörösre festi az ég alját, a viharfelhők alatt pedig ezüst színűvé. Rajzolni sem lehetne szebbet, vagy száz képet lövök röpke húsz perc alatt.
Ilyen naplemente egyszerűen nincs
Hallgatunk a hostelt üzemeltető fickóra, aki szerint 9-kor megy egy csónak El Castillóba, így reggel nem kapkodunk. A kikötőben persze megtudjuk, hogy csónak csak 8-kor és 10:30-kor van, úgyhogy ücsörgünk egy sort a felújított váróteremben.
A Rio San Juanon csónakázni mindig hatalmas élmény
Amit szeretek Nicaraguában, hogy a közlekedés - szemben a szállásokkal és kajaárakkal - szinte semmit nem drágult. Most is 5 dollár a jegy El Castillóba, mint 2009-ben, ami egy másfél órás csónakútért igen csak baráti. A Rio San Juan sajnos ugyancsak sokat változott. Korábban El Castillót trópusi esőerdők ölelték körbe, ma legelők és ültetvények. Mivel Sábalosba is vezet már földút, a Refugio Bartoláig tulajdonképpen leirtották az erdőket. Elég szomorú látvány, de hát ez a 21. század. Túl sok ember lát nagy üzletet az esőerdők felszámolásában, ezzel pedig nem igazán lehet semmit sem kezdeni.
El Castillo még most is meseszép
El Castillóba dél magasságában futunk be. A városka a dombtetőre épített erőddel és az azt körbevevő, karibi hangulatú házakkal egészen paradicsomi. Kikötünk, majd szállás után nézünk. Melany hospedajejában lelünk menedéket, ahol fejenként 10 dollárért kapunk ágyat. Anén és rajtam kívül van még két lengyel srác, de ennyi és nem több. El Castillo hiába csodaszép, nem sok turista téved erre, ami nekem jó, az országnak viszont kevésbé.
El Castillo látképe az erődből
El Castillót 1673-ban alapították a spanyolok azzal a céllal, hogy biztosítsák Granada biztonságát. A spanyol kereskedő- és hadihajók a Rio San Juanon felvitorlázva érték el Nicaragua leggazdagabb városát, az út azonban veszélyessé vált azután, hogy az angolok segítségével kikiálltották Nicaragua karib-tengeri partvidékén a Miskito Királyságot. A spanyol hajókat ettől kezdve nem csak angol és holland kalózok csáklyázták, hanem a miszkítók is.
Az erődöt 1675-ben építették
Az erődöt alig két év alatt húzták fel, de 1685-ben William Dampier már fel is gyújtotta. Ezzel megkezdődött El Castillo vesszőfutása, hiszen a következő száz évben vagy egy tucatszor esett el és fosztották ki. A legemlékezetesebb ütközet 1762. július 26. és augusztus 3. között zajlott. Néhány nappal korábban az erődöt irányító José de Herrera y Sotomayor meghalt egy trópusi betegségben, az erőd így védtelen maradt. Mikor ez az angolok tudomására jutott, William Lyttelton és csapata felhajóztak a Rio San Juanon, és megtámadták El Castillót. Az alig pár tucatnyi spanyol várvédő élére Herrera lánya, a 19 éves Rafaela állt, aki egy héten át küzdött az angolokkal. Erőfesztíéseit siker koronázta, mert az angolok végül feladták a harcot, és visszavonultak Jamaikára. Rafaela ezután férjhez ment egy nemes úrhoz Granadában, de mikor az meghalt, szegénysorsra jutott. Végül III. Károly spanyol király az El Castillónál teljesített szolgálataiért 1781-ben birtokot és örökös apanázst adományozott Rafaelának.
Száz év alatt egy tucatszor támadták meg El Castillót
Nem sokkal Rafaela hőstette után, 1780-ban végül sikerült az angoloknak elfoglalniuk az erődöt, ami kilenc hónapra elzárta a spanyol hajók útját Granada és a Karib-tenger között. A spanyolok 1781-ben visszafoglalták az erődöt, de a 19. század fordulóján, mikor a korona meggyengült, felszámolták a helyőrséget. Ezután El Castillo a nicaraguai esőerdők fogságába került, míg nem a 20. század elején ide is megérkezett a banánőrület. Telepesek érkeztek a folyón, akik beköltöztek az erőd mellé, kialakítva a kisváros mai arculatát.
Csodaszép helyen építették fel az erődöt
Elég sok erődnél jártam már, hiszen többször is voltunk például Cartagenában, Portobelóban és San Lorenzóban, de mind közül El Castillo a nagy kedvenc. No nem azért, mert maga az erőd olyan lélegzetelállító lenne, mert nem az, hanem mert a helynek egészen varázslatos a hangulata. Hiába rendezkedett be El Castillo a turisták fogadására, azok egyelőre nem fedezték fel maguknak, így megmaradt Közép-Amerika egyik utolsó felfedezetlen csodájának. Az autómentes kis utcák, a meseszép karibi házikók és a hihetetlenül közvetlen helyiek nem csak élhető, de élvezhető hellyé teszik ezt az alig párezer fős települést.
Én háttérben a Rio San Juannal
Anével felmászunk az erődhöz, ahol rajtunk kívül nincs egy lélek sem. Szabadon fotózhatunk, élvezhetjük a kilátást a Rio San Juanra és az egyre ritkuló esőerdőre. Vacsorára eszünk egy halat egy helyi kifőzdében, amiről megtudjuk, hogy tengeri.
- Alig van már hal a folyóban - panaszkodik a tulaj -, ezért kénytelenek vagyunk San Juan del Nortéból hozatni.
- Miért nincs hal? - érdeklődünk.
- Nem tudni. Sokan azt mondják azért, mert néhány éve nekiállt a kormány széttúrni a folyó torkolatvidékét, hogy megépítse azt a nyomorult csatornát. Aztán persze nem lett belőle semmi, de sok mangrovét leirtottak, így a halak elhagyták a Rio San Juant.
Jófajta tengeri hal az esőerdő közepén
2010-ben a nicaraguai hadsereg egyszerűen bevonult a Costa Ricához tartozó Isla Caleróra azzal az ürüggyel, hogy 1857-ben tévedésből csatolták azt a déli szomszédhoz. A függetlenség kikiáltása után (1838) a deklaráció arról szólt, hogy a Rio San Juan 100 %-ban Nicaraguához tartozik, s mivel a sziget annak deltáját képezi, ezért a 150 km2 területű, főként mangrovéval borított szigetet illene visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának, Nicaraguának.
Nyugalom árad El Castillóból
Hogy miért történt mindez pont 2010-ben? Hát azért, mert 2009 végén az oroszok ismét bedobták a csatornaépítés tervét, ehhez azonban annektálni kellett a szigetet. Mivel az akció nemzetközi konfliktushoz vezetett, az oroszok végül elálltak a tervtől, így az incidens pár hónapon belül, vérontás nélkül véget ért. Azt elérték, hogy abban a rövid időben, amíg a nicaraguai hadsereg a szigeten strázsált, munkagépek lepjék el a tengerpartot, amik széttúrták a mangrovékat.
A 19. század óta várnak a nicaraguaiak arra, hogy a csatorna megépüljön
A Rio San Juanon valószínűleg soha nem épül csatorna. Újabban egy kínai milliárdos, bizonyos Wang Jing az, aki csatornaépítésről beszél, de ő a projektet Punta Gordánál képzeli el. A szakértők az építkezést kivitelezhetetlennek tartják, mivel majd 150 kilométeres földhidat kéne átvágni, amire nem csak Wang Jing, de valószínűleg Kína pénze is kevés lenne.
Holnap is csatornamentes napra ébred El Castillo
Reményeim szerint El Castillót még sokáig láthatjuk olyannak, amilyen. A rombolást valószínűleg nem a csatornaépítők fogják elvégezni, hanem a pálmaolaj-termelők és azok a hátizsákosok, akik nemsokára ezrével lepik majd el ennek a paradicsomnak az utcáit.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
