MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kezd az az érzésünk támadni, hogy Fusagasugá környékén mindig el lehet tölteni plusz egy napot. Két éjszakával számoltunk, de már az ötödiken vagyunk túl, mivel a város szomszédságában rengeteg a látnivaló. Ezúttal a panche indiánok szent hegye, a Cerro Quinini volt soron. 

Ami érdekes, hogy a Cerro Quininiről ugyanúgy nem írnak az útikönyvek, ahogy a Venecia és Cabrera környéki vízesésekről, a San Bernardó-i múmiákról vagy a San Rafael Parkról sem tették. Ha Veneciából visszafelé nem tekintünk ki a buszablakon, és nem vesszük észre azt az út szélén magányosan ácsorgó barna táblát, ami Kolumbia természeti szépségeire hivatott felhívni a nagyérdemű figyelmét, valószínűleg már ma egy Melgar felé tartó buszon ücsörögnénk. Ezzel szemben - a reggeli heves eső távozása után - késő délelőtt egy Cumacába tartó falusi járaton fészkelődünk.

Először leereszkedünk a Rio Panches partjára, ami mély kanyont vájt a Fusagasugái-felföld és a Cerro Quinini közé. Az út meredek, a folyóhoz közel rengeteg villa és lakópark tűnik fel. A túloldal teljesen más, visszatér az a vidéki hangulat, ami a Rio Sumapaz völgyében annyira magával ragadó volt. Egy óra buszozás után befutunk Tibacuyba, abba a faluba, ami állítólag a Bogotához legközelebb fekvő kávéföldeknek ad otthont. A busz végighalad a településen, de kávét szürcsölő bogotáiak helyett sörtől és aguardientétől tántorgó helyi részegeket látunk csak.

Cumacá nem nagy település

A negyed órányira fekvő Cumacá ugyanolyan apró hegyvidéki falu, mint volt Tibacuy. Egy apró, érdektelen templom és rengeteg, utcára nyíló helyi kocsma alkotja az alig pár házból álló települést. A busz szerencsére elvisz minket El Ocobóig, egy pár kilométerrel odébb található veredáig, ahonnan - a sofőr elmondása szerint - simán feltalálunk az amúgy lélegzetelállító Cerro Quinini tetejére.

Nem hazudik. El Ocobónál egy szép nagy tábla jelzi a park összes ösvényét, a sarki boltos pedig csak annyit mond, hogy kövessük a nyilat, akkor nem lesz baj.

       A Cerro Quinini valójában nem egy csúcs, hanem egy kibillent plató

Kezdetben egy széles földúton baktatunk felfelé, majd az ösvény letér róla, és dús legelőkön át vezet egész a köderdők szintjéig. 

    Eri keresztülvág a legelőkön

Közben a fejünk felett feltűnnek a meredek mész- és homokkősziklák, amik mögött azok a barlangok találhatók, amik a legenda szerint a panche indiánok kincsét rejtik. Az ékszerek az idegenek számára elérhetetlenek, mert azokat egy Moján nevezetű erdei szörny védi. A sztorival már a La Chorrera-vízesésnél is találkoztunk, úgy néz ki, ezt a vidéket a kolumbiai jetinek találták ki.

       A sziklák mögötti barlangokban a panchék kincse rejtőzik

A hegy oldalából egészen fenséges a kilátás a szemközti szirtekre, amik ugyanúgy megérnének egy kirándulást, mint a Cerro Quinini.

Jó másfél óra baktatás után végre felérünk a gerincre, ahová - mint utóbb kiderül - egy földút visz fel. A park
hivatalosan itt kezdődik, ahol levesznek minket 5000 pesóra. Hogy mennyire hivatalos a jegyszedés, azt nem tudom, de egy helyi család ránézésre csak erre rendezkedett be.

Küzdelmes a kaptató a köderdők mélyén

A Cerro Quinini valójában nem egy hegycsúcs, hanem egy vonulat, ami függőleges fallal szakad le a mélybe. Kicsit Roraima érzésem támad, bár a venezuelai táblahegyhez azért nehezen hasonlítható a képződmény. Az ösvény a szirt szélén vezet, az első megállónk a Piedra del Parto, vagyis a Születés köve. Állítólag fontos szakrális helyszíne volt a panchéknak; erre a régészek abból következtetnek, hogy a sziklában termékenységi szimbólumokat véstek az indiánok. Hogy a csiga és a gyík mitől termékenységi szimbólum, nem tudom, de ahogy a legtöbb prekolumbián petroglif, úgy ezek is mind spirálban végződnek. 

 Nem értjük, mitől szakrális a Piedra del Parto

Újabb húsz perc gyaloglás után kötünk ki a Pico del Águilánál, ami lentről nézve állítólag olyan, mint egy sasfej. A plató tetejéről nem olyan, a kilátás viszont káprázatos róla.

Ezért a kilátásért már megérte

A tanösvény egy újabb sziklában, a Cabeza del Indióban, vagyis az Indián fejben végződik. Ez sem emlékeztet a névadójára, viszont ha lehet, még zseniálisabb, mint volt a Pico del Águila. 

Ritka az olyan kép, amin mindketten látszódunk. Háttérben Fusagasugá.

Innen egy tölgyfaerdőn keresztül térünk vissza a park bejáratához. A kolumbiai tölgyek mások, mint az otthoniak, nagyobbak annál, a törzsük pedig olykor egészen furcsa formát ölt. 

 Elég furcsák errefelé a tölgyfák

A földúton sétálunk vissza El Ocobóba, ami hosszabb, viszont könyebben járható, mint volt az erdei ösvény. Délután ötkor már a buszon ülünk, ami Cumacába és Tibacuyban felvesz néhány, mostanra magát tanácstalanra ivó farmert, akiket ingyen szállít vissza a sofőr a fincájukra.

  Egy rövid kirándulást a szemközti hegy is megérdemelne

Akármennyire is vonzó a Cumacá mögötti hegyvidék, most már tényleg ideje továbbindulnunk, úgyhogy a hatodik éjszaka után végre búcsút intünk Fusának.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Tudtad, hogy van egy növény, amiből ha jó sokat eszel, halálod után mumifikálódsz? Elég bizarul hangzik, nem? Pedig a kolumbiai San Bernardóban meg vannak róla győződve, hogyha minden nap elfogyasztasz egy guatilát, belőled is lehet kiállítási tárgy egy mauzóleumban. Már ha persze ez a vágyad. Nekik ez. Isten hozott Kolumbia legmorbidabb településén!

Fusagasugá környéke már két alkalommal babonázott meg minket, de még mindig van mire rácsodálkozni. Néha az is lenyűgözi az embert, amiről néhány órával korábban azt sem tudta, hogy létezik. Kolumbiában bármilyen buszra fel merünk ülni véletlenszerűen, mert tudjuk, a végén úgyis imádni fogjuk azt, ahol letesz minket.

Arbeláez és San Bernardo faluit célozzuk meg, amikről nem sokat tudunk, csak azt, hogy ez utóbbitól nem messze van egy újabb vízesés. Már megint egy. Annyit láttunk ezekből a vízesésekből az elmúlt két hétben, hogy kezdünk megcsömörleni, de ha útba esik, ám legyen.

Arbeláez felé ugyanaz a gazdagság fogad minket, mint Chinauta körül. A köderdők mélyén gondosan elzárt luxus lakóparkok sorakoznak saját portaszolgálattal, élményfürdővel, mélygarázzsal. Nem tudom, hogy a városi elit ezeket csak nyaralónak használja vagy tényleg benne élnek, mindenesetre Erivel eljátszunk a gondolattal, hogy itt bizony tudnánk élni.

Köderdők mélyén bújnak meg Kolumbia legjobb lakóparkjai

Arbeláezben már kevésbé. Nem csúnya a falu, de nem is szép, olyan klasszikus kolumbiai. Van egy szép parkja egy hatalmas fával, egy felejtős templom a főtéren, néhány koloniális hangulatot árasztó régi ház, de valójában ugyanaz a klasszikus mezőváros, mint volt Gachetá vagy Guateque. Nincs miért itt időzni, így bepattanunk egy iránytaxiba, ami San Bernardóba tart.

Arbeláez közepén áll ez a gyönyörű fa

Nem hiszem, hogy ennél a falunál van elzártabb település Cundinamarcában, lévén csak földúton érhető el, ami azért errefelé már elég ritka. Nem tudom miért van ez így, mivel San Bernardo kaliberekkel nagyobb település, mint volt például Arbeláez, ráadásul fontos mezőváros, granadilla és guatila földek veszik körbe. Ez utóbbi növény több mint fontos a város életében. 

  San Bernardo nehezen elérhető kisváros

San Bernardo amúgy kifejezetten csúnya, szedett-vedett kisváros, ahová mindenki csak azért jön, hogy eladja a zöldségeit. A főtérre sikerült valami egészen abszurd templomot építeniük egy gigantikus kereszttel, aminél egy öt éves gyerek csukott szemmel simán szebbet épít legóból. Gyorsan elunjuk a dolgot, úgyhogy taxi után nézünk, hátha sikerül eljutnunk valahogy a vízeséshez, de a világon senki nem hallott róla. Egyáltalán nem bánjuk, mivel így marad idő a falu végi temetőre, amiről még a minket ideteleportáló sofőr mesélt a kocsiban.

 Ilyen ronda templomot nem sok helyen látni

Két éve egyszer már sikerült véletlenül kifognunk egy izgalmas temetőt az ecuadori Tulcánban, de ez még rajta is túltesz. Maga a park semmi extra, de a közepén álló mauzóleum egyszerűen letaglózza az embert. Az épületet zárva találjuk, de az ajtón lobog egy papír egy Dora nevű nő számával, ő állítólag a kulcsok őre. Mióta a Los Llanoson elhagytam a telefonomat, nem tudunk hívást kezdeményezni, így elbaktatunk a temetővel szembeni boltba, és megkérjük az ott ücsörgő nénit, hogy csörgesse már meg nekünk Dorát.

- Nem kell neki csörögni. Itt lakik kétszáz méterrel lejjebb. Csöngessenek be hozzá! - kapjuk a tippet.

Dora éppen beteg, tolószékben ücsörgő férjét eteti. Int, hogy tíz perc múlva jön, úgyhogy az út szélén ácsorogva várunk rá.

- Honnan hallottak a múmiákról? - érdeklődik Dora, mikor kilép a kapun.
- Múmiákról? Nem hallottunk róluk semmit, csak egy sofőr ajánlotta, hogy keressük fel a temetőt és menjünk be a mauzóleumba, mert érdekes dolgot fogunk látni. Ezek szerint múmiákat?
- Igen, azokat. A rokonainkat innen a faluból.

Nehezemre esik elhinni, hogy ezek a jó San Bernardó-iak kiállították szüleik és nagyszüleik holttestét a mauzóleumban, pedig tényleg így tettek. Perverz egy népség. Ahogy belépünk mindenfelé üvegvitrinben fekvő halottakat látunk meglepően jó állapotban. Némelyikben csecsemők holttestei tűnnek fel. Mindegyik vitrin felett fent lóg a falon egy kép és rövid élettörténet az elhunytról. Van, akit már az 1950-es években eltemettek, van, akit alig tíz éve.

  Idős asszony saját ruhájába öltöztetve

- A 20. század közepén megtelt a temetőnk, így az önkormányzat úgy döntött, a régen nem látogatott sírokat ki kell hantolni. Ekkor fedezték fel, hogy egyes halottak nem elporladtak, hanem mumifikálódtak. A tudósok vizsgálták a tetemeket, de nem tudták megmondani mi az oka a jelenségnek, főleg azért, mert nem mindenki mumifikálódik, csak egyesek, tehát nincs köze a talaj összetételéhez, sem pedig a halott korához. 
- Hát akkor?
- A falusiak szerint csak az mumifikálódik, aki sok guatilát eszik.

     Az nem ing a csecsemőn, hanem a saját bőre

Nyilván hülyeség. Ha ez így lenne egész Guatemala mumifikálódna még halála előtt, mert ott mindenbe beleteszik ezt a növényt. Ha nem ismerős a neve, ne lepődj meg, mert ahány ország, annyi elnevezés. Guatemalában huisquilnek, Brazíliában chuchunak, Hondurasban patastének, Dominikán tayotának, Hawaiin pipinolának, Mexikóban pedig chayotének hívják. Az egy dolog, hogy egyesek mumifikálódnak a temetőben, viszont amit Dora mond zárásként, egészen morbid:

- San Bernardóban mindenki abban reménykedik, hogy egyszer őt is kiállítják a mauzóleumban. Én is szeretnék mumifikálódni.

Gondolom Dora beteg férjét is guatilával töltött arepával eteti, hátha úgy marad az öreg. Visszasétálunk a faluba, ahol a taxisofőrök azzal fogadnak minket, hogy kiderítették melyik vízesésről beszélünk, de az ide másfél óra kocsival, majd onnan 3-4 óra gyaloglás. Elvetjük az ötletet, cserébe azonban rábeszélnek La Chapára, egy innen kb. 15 kilométerre fekvő kilátóra, ahonnan állítólag belátni azt a Sumapaz-kanyont, ami pár nappal ezelőtt varázsolt el minket. 30 000 pesót kérnek érte, mi pedig rábólintunk.

Menet közben sofőrünk megáll egy ligetnél, és leszed egy guatilát az egyik bokorról.

- Ezt kell enni, és akkor mumifikálódik az ember - meséli a már általunk is ismert sztorit.
- Tényleg elhiszik, hogyha az ember sokat eszik ebből, akkor halála után múmia lesz belőle?
- Hát persze. Mi más lenne a magyarázat?

    Ha ebből sokat eszel, halálod után mumifikálódsz - állítják San Bernardo lakói

Persze, mi más?! La Chapába fél óra autokázás után érkezünk meg. Ez egy kilátó a Sumapaz-kanyon szélén olyan kilátással, amitől leesik az állunk. Alattunk terül el az egész völgy és három apró falu, Boqueron, Pandi és Icononzo. 

     La Chapából zseniális a kilátás

A hegy tetején egy kőtenger húzódik, némelyik sziklára vallásos képeket festettek. A Szűz Mária felett terebélyeskedő pávát nehezen értelmezem, de Jézus arcképe egészen jól sikerült. Vagy fél órán át fotózunk, majd visszaszállunk a taxiba, és azon az úton, amin jöttünk, Fusagasugába utazunk.

Szűz Mária és Jézus vigyáz az utazókra La Chapánál

Hogy mikor hagyjuk el a várost, fogalmam nincs, hiszen még mindig van olyan szeglete a völgynek, ahol nem jártunk. Holnap megmásszuk a Cerro Quininit, és ha minden jól megy (mondjuk nem mumifikálódunk), akkor utána irány Melgar.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában nem kell ahhoz még fél órát sem utazni, hogy az ember egyik csodából a másikba csöppenjen. Negyedik hónapja utazunk az országban, és eddig egyetlen perc üresjáratunk nem volt. Ezúttal a Reserva Natural San Rafael volt soron, ami olyan, mintha az Avatar megálmodott világa valósággá vált volna. Ki merem jelenteni, hogy Kolumbia az amerikai kontinens legizgalmasabb országa.

Fusai szállásunkon van egy takarítónő, aki minden nap ellát minket egy tippel. Bár előzetesen nem terveztünk két éjszakánál többet itt tölteni, a csaj néhány látnivaló bedobásával mindig maradásra bír minket. Este, mikor leadjuk nála a mosnivalónkat, kezünkbe nyom egy szakadt szórólapot, amin az áll, hogy Reserva Natural San Rafael. Nézzük a Google Mapset, de nem találunk ilyet a térképen, csak egy falut, La Aguaditát, amit a szórólap is említ. Mit veszíthetünk?

Másnap kora reggel vadul buszkeresésbe kezdünk. A környező falvakba nem a terminálról, hanem a város különféle pontjairól indulnak a buszok, amiket megatlálni egy rémálom. Össze-vissza küldözgetnek minket, még Fusa prosti negyedén is áthámozzuk magunkat, mire végre megtaláljuk azt a beállót, ahonnan La Aguaditába mennek a kisbuszok.

Falusi hangulat La Aguaditában

A falu nincsen messze, negyed órát ha buszozunk, mire befutunk a településre. Nincs itt semmi, csak néhány útszéli kifőzde, ahol sikerül magunkba tolni egy adag csülköt reggelire. A kajáldát működtető néni igazít minket útba, a hegyek felé mutogat, mikor a San Rafaelről kérdezzük.

    Eri keresi az utat a Reserva Natural San Rafaelbe

Kisétálunk a falu széléig, ahol egy apró tábla jelzi, valóban létezik a park. Egy keskeny földút indul a környező veredákra a Rio Bravo Blanco mentén, ami már az első percekben elvarázsol minket. Az itteniek valamilyen okból kifolyólag építettek egy mesevilágot furcsa házakkal és színpompás kertekkel. Mintha Alíz csodaországában járnánk, nem is nagyon tudjuk hova tenni a dolgot.

 Nem tudom, miért épít valaki ilyet, de nagyon jól teszi

Miután elhagyjuk ezt a tündérvilágot, az út elveszik a ranchek és köderdők mélyén. Szerencsére végig ki van táblázva a park, így nem lehet eltévedni, bár az igazat megvallva, nagyon szívesen tennénk, mert a táj valami pazar. Tepuikra emlékeztető meredek sziklafalak emelkednek az erdő fölé misztikusan párába burkolózva.

Bármerre mész Kolumbiába, látsz valami csodát

Az út emelkedni kezd, közben az eső is elered, de ettől még varázslotasabbá válik a környék. Fél óra baktatás után befutunk egy bobaerdőbe. A kolumbiaiak által bobapálmának nevezett fa valójában egy páfrány, ami kizárólag olyan köderdőkben él meg, ahol évente minimum 4000 mm csapadék hullik. Így már érthető, miért esik már most, kora reggel az eső.

Imádjuk a páfrányerdőket

Egyre magasabbra kapaszkodunk, majd találkozunk egy csapat helyi fiatallal, akik már visszafelé tartanak. Fent aludtak a parkban, és azt mondják, a hely valami csoda. Na, most már tényleg kíváncsi vagyok rá. Majd másfél órán át kell felfelé kaptatnunk, mire végre feltűnik a "Bienvenido a Reserva Natural San Rafael" tábla. A bejáratnál van egy ház, amit szederföldek vesznek körbe. Gyorsan szedünk is pár szemet, végülis kell az energia.

Átkelünk egy hídon, ami alatt a folyó meredeken a mélybe szakad. Láttam este pár fotót egy szép vízesésről, talán odalenn van, de egy tábla előrefelé írja a zuhatagot. Átkelünk egy kanyonon, aminek a faláról csöpög le a víz. Iszonyatosan csúszik minden, amit Eri nehezen visel, mivel a bakancsa két év után rommá kopott.

Ebben a völgyben rengeteg eső esik, ezért minden csúszik

Végül megérkezünk a táblán jelzett vízeséshez, a Cascada de los Deseoshoz, de ez nagyon nem az, mint amit a neten láttunk. Irány vissza a hídhoz, hátha valamit elnéztünk. De nem, a tábla semmi egyebet nem jelez, csak a Deseost, így kicsit csalódottan indulunk vissza.

Cascada de los Deseos

Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, egészen biztos valahol nem tértünk le az útról. Aztán a háztól nem messze látom, hogy egy leszakadás mentén mintha tekergőzne le a völgy aljába egy ösvény. Lábnyomokat látok a sárban, így nekiindulok a meredélynek. Eri marad, mert az ösvény durván meredek, a bakancsa pedig alkalmatlan az ereszkedésre. Két éve vettük 50 000-ért, Aku. Ennyit érnek a menő túracuccok. Nem állítom, hogy nincs bennem halálfélelem lefelé kúszva, de szerencsére sok a lián, így van mibe kapaszkodnom. Negyed óra elteltével lent vagyok a folyónál, aminek a medrében felfelé kezdek gyalogolni. És igen, egyszercsak feltűnik az a zuhatag, amit a képeken láttam. Hihetetlen gyönyörű.

Semmi meglepetés nincs abban, hogy a Reserva Natural San Rafaelről nem ír egyetlen útikönyv sem

Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. Szegény Eri azt sem tudja, hová lettem. Már vagy negyed órája szólóngat, de én csak akkor hallom meg a kiáltásait, mikor már azon töri a fejét, hogy visszaszalad a házhoz segítséget kérni. Nem tudta, milyen messze van a vízesés, csak azt, hogy eltüntem egy olyan ösvényen, amire épeszű ember nem merészkedik.

Muszáj voltam lefotózni magamat a vízesés előtt

Néhány perc múlva megnyugszik, ráadásul mostanra az eső is elállt, így elindulunk visszafelé. A pára közben felszállt a hegyekről, teljesen más arcát mutatja a vidék.

Irány vissza Fusagasugába!

Egészen varázslatos ez a völgy is. Kolumbiát egyetlen latin-amerikai országhoz nem tudnám hasonlítani, ráadásul a látnivalók 90 %-át nem mutatják meg a külvilágnak, aminek köszönhetően pontosan nulla turista látogatja őket. Hálás vagyok, hogy úgy láthatom ezt az országot, ahogy az utánunk jövők már biztosan nem fogják. Könyvet kéne írnunk róla...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!