MIRADOR - "Kilátó a világra"

Végigrobogtunk a maja riviérán, érintve Tulumot, ahová azóta vágytam, mióta megismertem Endrét. Bármelyik karibi partszakaszra rácsodálkoztam, ő mindig csak annyit mondott, várd ki, míg eljutsz Tulumba. Hát most eljutottam... és csalódtam. De nagyon.

Chetumalból Tulum nagyjából két órás buszúttal érhető el, s mivel kora délután indulunk, még az is belefér, hogy félúton lerobban a járat. A busztársaság elég rutinosan kezeli a helyzetet, szinte azonnal megjelenik egy másik busz, ami továbbszállítja a pórul járt utasokat.

A koraesti órákban a rendkívül népszerű nyaralóváros pompásan kivilágított utcáin bóklászunk szállás után kutatva. Mivel nem a sok csillagos, pazar luxushotelek valamelyikére pályázunk, úgy döntünk, hogy nem megyünk le egészen a tengerpartig, hanem a tőle 4 km-re beljebb húzódó városrészben teszünk egy próbát. Tulum azonban itt is a turizmusra érzékeny arcát mutatja. Mindenütt pompás fényben úszó, hívógató szórakozóhelyek, kellemes hangulatú, lampionos éttermek sorakoznak, a latin bárokban fülsüketítő hangerővel bömböl a salsa. Jó egy órán át szédelgünk a nyüzsgő utcán mire rábukkanunk egy latin viszonylatban roppant mód dekoratív, tágas, de nem utolsó sorban hátizsákos tárcával is megfizethető szobára. A matrac már megzöldült a vastagon rárakódott penészgombától, de ez nem sokat ront a komfortérzetünkön, ugyanis csak akkor döbbenünk rá, mikor a tacosvacsora után holtfáradtan bezuhanunk az ágyba.

A másnap kicsit lassan indul. Endre annyira belemerül a levelek megválaszolásába, hogy alig lehet kirobbantani a gépe mellől. A nap már elég magasan jár és szinte perzsel, amikor végre kidugjuk az orrunkat a szállás ajtaján. Alig várom, hogy megpillantsam a tengerpart rejtélyes, maja romjait, de miután konstatáljuk, hogy Tulum romvárosa a Yucatán-félsziget keleti oldalán helyezkedik el, és ennélfogva a legvarázslatosabb fotókat a délelőtti órákban lehet róla lőni, a programot rövid tanácskozás után másnapra halaszjuk. Irány a stand! 

Endre 2004-ben járt először a tulumi riviérán, és attól a pillanattól kezdve vágyott vissza annak ellenére, hogy nem egy nagyon lubickolós fajta. Ami engem illet, az elmúlt három évben rengeteg egzotikus tengerparton és trópusi szigeten volt szerencsém megfordulni, de miután Endrétől folyton csak azt hallgattam, hogy ez mind semmi Tulumhoz képest, bakancslistám dobogósa vált belőle. Ujjongva kapkodom a lábam, amikor kikocogunk a hoteltől pár sarokra található buszmegállóba, ahonnan nagyjából negyven percenként helyi járatok száguldanak végig az Avenida Cuba négy kilométeres, nyílegyenes szakaszán egészen a tengerpartig. A megállóban két helyi fazon szobrozik, akik épp lemaradtak a néhány perce indult buszról. Nem  telik bele fél perc sem, a sarkon megjelenik egy láthatóan utasokra vadászó taxis, aki felajánja, hogy fejenként 20 pesoért vállalja a tíz perces fuvart. Ez nem sokkal drágább a buszjegynél, és mivel semmi kedvünk további háromnegyed órát aszalódni a napon, belemegyünk.

A taxis közvetlenül a szabadstrand előtt válik meg tőlünk, ahol meseszép resortok között áthaladva egy fehér sziklák által körülzárt, talpalatnyi, homokos öbölre bukkanunk. Ledobom a pólóm és alig várom, hogy a tengerbe vessem magam. Igen ám, azonban épp csak közelebb lépek a vízhez, máris megtorpanok. A felszínét a parttól mérve 3-4 méteres vastagságban gusztustalan, bűzös, nyákos, sötétzöld hínár borítja. Akkora a csalódásom, hogy kis híján sírva fakadok, mígnem Endre sovány vígaszul belém tölt egy korsó hideg sört az egyik part menti, pálmaligetes bár teraszán. A bár épp úgy kong az ürességtől, mint az összes fényűző resort. Most már tudjuk, miért.

Tényleg ez lenne a Föld egyik legszebb tengerpartja?

A mosolygós pincérfiú nagyon örül nekünk, mert végre van kinek felszolgálnia egy italt, miközben sajnálkozva megjegyzi, hogy az elmúlt 2-3 évben a híres tulumi strand csaknem összes vendéglátóhelye kénytelen volt lehúzni a rolót. Valahányszor vihar kerekedik a tengeren, a Mexikói-öbölnek ezt a szakaszát ellepi a hatalmas mennyiségű, förtelmes, zöld trutyi, amibe még a legbelevalóbb strandkedvelőknek sincsen gusztusa belevetni magát. Márpedig hűsítő tengervíz nélkül a tikkasztó napon égni nem jó móka, így a sör után mi is inkább a part menti pálmák árnyékában maradunk.

Naponta tisztítják a partot, nem sok sikerrel

2010-ben sokat lehetett olvasni a Föld történetének legnagyobb olajkatasztrófájáról. Azév április 21-én felrobbant a Deepwater Horizon fúrótorony, és a balesetet követően a szivárgás megszűntetésére tett kísérletek közben naponta több mint 700 ezer liternyi nyersolaj ömlött a tengerbe. Az olajfolt már egy hónap elteltével hatalmas volt, az űrből készült fotókon jól láthatóan rajzolódott ki az akkor 4600 négyzetkilométer területű fekete folt. A média híradásai szerint a kiszivárgott olaj jó része északnak, vagyis az Egyesült Államok felé haladt, de egyes foltoknak sikerült a mexikói partok felé venniük az irányt. Az itteni tengeri és partmenti élővilág kipusztulásáról szinte senki nem tett említést, pedig Mexikó azóta is szenved a katasztrófa okozta károktól. A katasztrófaelhárítás többszáz millió dollárt emésztett fel, és hogy mennyire volt eredményes, az csak a következő évtizedekben derül majd ki. Bár nem lehet tisztán állítani, hogy az eset összefüggésbe hozható Tulum strandjának mostani, kiábrándító helyzetével, de hogy a turistáknak harmadik éve bottal üthetik a nyomát, az sajnos tény. 

Kiábrándultan andalgunk tovább a part menti fák között, amikor egyszer csak egy cenote feliratot pillantunk meg. Ez mondjuk nem meglepő, tudvalevő a természetes módon kialakult, barlangszerű víznyelők száma a Yucatán-félszigeten 7-8000 közé tehető, ráadásul Tulum alatt több föld alatti barlang is húzódik, aminek a helyenkénti beszakadása sok cenote létrejöttét eredményezte. 

    Ezt a cenotét inkább csak a helyiek használják

Követjük a táblán látható nyilat, mire a fák között egy kis házikóhoz érkezünk, ahol pár dolláros belépőt szednek a mangróvéval sűrűn körülvett, csöppnyi kis tavacskához, amiben egy helyi család pancsol. A parányi üregben kristálytiszta víz gyűlt össsze, fürdőzés közben bátran megszámlálhatjuk a benne fickándozó picike halacskákat. 

A koraesti órákban visszasétálunk a tulumi bekötőútnál található buszmegállóhoz, de most sem helyi járattal utazunk vissza a városba. Annak ellenére, hogy a sűrűn közlekedő buszok miatt eszünkbe sem jut stoppolni, megáll mellettünk egy kedves helyi fickó és örömmel szállít be a központba.

Reggel korán kelünk, és irány a romváros! A rejtélyes maja kultúra iránti lelkesedéstől olyan bizsergető izgalom lesz úrrá rajtam, hogy kialvatlanságom cseppet sem akadályoz a korai indulásban. Egy helyi járat Tulum központjából egészen a romváros bejáratához visz, ahol fejenként 64 pesós belépő kifizetése után egy újabb lélegzetelállítóan szép helyen találjuk magunkat.

Ezekért a romokért megérte Tulumba jönni

Tulum majául erődítményt jelent, és ez az egyetlen maja romváros, amit közvetlenül a Karib-tenger partján építettek fel. A maják valahogy jobban csípték a bőgőmajmoktól hangos, párában úszó trópusi esőerdőt, mint a kopár, sziklás tengerpartot, így Tulumot csak későn, Kr.u. 1200 körül alapították. Mindenesetre gyorsan kiderült, hogy kereskedelmi szempontból nagyon is kedvező a hely, így vált a maja történelem posztklasszikus korszakának legfontosabb kikötőjévé.

Tulum legnagyobb épülete az El Castillo

Az egész várost egy nagyjából 4-5 méter magas, tömör kőfal veszi körül, amiken kövér iguánák sütkéreznek már ezen a korai órán is.

Rengeteg az iguána

A romváros legmagasabb, toronyszerű épülete az El Castillo, de a legjobb fotókat a közvetlenül a part menti sziklák kiszögellésére épült Templo del Dios del Viento épületéről lehet lőni, aminek a maja építészetben nagyon ritka, félkör alakú alapzata van.

Templo del Dios del Viento és a Templo del Dios Descendente épületei 

A romváros jóval kisebb Tikalnál, egy óra alatt kényelmesen körbejárható, az épületek sokkal alacsonyabbak, ezért hiányzik belőlem az az érzés, mint a guatemalai romoknál, ahol az esőerdő rengetegéból kiemelkedő, méltóságteljes piramisok között valósággal eltörpültem. A mélykék tenger és a part menti fehér sziklák így is varázslatossá teszik a romváros hangulatát, bár a hínár sajnos itt is belerondít a képbe.

Tulum romjai aprók Tikalhoz képest

Visszarobogunk a városközpontba, majd innét egy collectivóval ellenkező irányba, a szárazföld belseje felé vesszük az irányt. Tesszük mindezt azért, hogy ellátogassunk a messze földön híres Gran Cenotéba. A meseszép barlangfürdőbe elég borsos belépőt szednek. Szerencsére a keletkezésén kívül semmi másban nem hasonlít a tegnapi, hétköznapi tócsának nevezhető cenotéhoz. A lenyűgöző, festői környezetben húzódó barlangrendszer alagútjait nagy kiterjedésű, kristálytiszta, már-már vakítóan élénk, zöldeskék víz tölttötte meg, a bejáratoknál kiterjedt mélyebb tavak képződtek.

 Elég jól néz ki a Gran Cenote

A vízben vidám teknőscsaládok úszkálnak a lubickoló családok mellett. Noha a tó több méter mély, az alján található, mohákkal borított sziklákat és a víz alatti növényzetet így is tökéletesen látni lehet. Bár a hely marasztaló, nincs sok időnk. Estére Cancúnba kell érkeznünk, így röpke 40 perc után már a barlangfürdő előtti 109-es országúton egy robogó taxiban ülünk.

Teknősök és motmotok lakják be a cenotét

A buszterminálról szinte azonnal indul a buszunk Cancúnba. Már csak egy napunk van, azután elhagyjuk Közép-Amerikát. Még világosban érkezünk a Yucatan-félsziget északkeleti csücskében épült turistaparadicsomba, ahol a parti luxuszállodáktól távol eső, nincstelenekkel teli, délnyugati városrészben találunk egy viszonylag olcsó, és tiszta szobát. Oltári nagy a hőség, így nem sokat alszunk.

Csak az esti órákban indul a gépünk, így reggel lezuhanyzunk, a nehéz csomagokat leadjuk a recepción, majd a nekivágunk Cancúnnak. A strand elég messze van, taxira a maradék pénzünkből már nem futja, az utolsó napra váltani pedig nem akarunk. Meglátjuk, meddig jutunk gyalog.

Cancún egyik halálosan jellegtelen installációja

Egy hosszú, több sávos sugárút mentén, széles sétányon haladunk kilométereken át. Minden pont olyan, mint az USA déli államaiban játszódó filmekben. Durván egy óra alatt érkezünk azokhoz a több szintes, nagy teraszos, rongyrázós luxushotelekhez, amik az egyik leghíresebb mexikói strand mentén sorakoznak. 

Ízléstelen monstrumok sorakoznak a parton

A tenger vize itt is zöld a partra vetett hínártól, de a valamirevaló szállodák külön személyzetet alkalmaznak a tisztítására. Reggelente egy hálóval kiszaladnak a partra és összegyűjtik, vagy más irányba terelik a trutyit. Mindezt úgy tűnik, elég eredményesen bonyolítják le, mert a szállodai vendégek most is tömegével, zavartalanul pancsolnak a vízben, miközben pár száz méterrel odébb hegyekben áll a rothadó hínár.

Némelyik öt csillagos szálloda tisztítja a partot és a tengert

Jó egy órán át sétálunk a parton, de Cancún nem nyeri el a tetszésemet. Nekem túl rongyrázó, az egész város túl idegen, valahogy nem Közép-Amerikába való. Busszal térünk vissza a szállásunkhoz, aminek szomszédságában eszünk egy hamburgert, majd utolsó pesóinkat elköltve taxival megyünk a reptérre. Egy rövid időre elbúcsúzunk Közép-Amerikától, irány ismét dél...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Három nap múlva indul a gépünk Cancúnból, így épp csak keresztülutazunk Belize-en, ami így is elnyeri a tetszésemet. Kicsit bánom, hogy elhagyjuk Közép-Amerikát, muszáj lesz még errefelé egy fél évet eltölteni, mert Guatemalából sem láttunk túl sokat.  

Megkockáztatom, hogy a guatemalai Floresben árulják a világ legszebb függőágyait. Hamarosan megnyíló hostelünkre gondolva 20 kilónyi színes függőággyal egészítjük ki a már így is egyenként 18 kilót nyomó zsákjainkat. A hátralévő néhány napban összesen több mint 60 kilót kell magukkal cipelnünk a mexikói Cancúnig. Ennek tudatában kicsit kedvetlenül, fáradtságtól gyűrötten lépünk ki a Los Amigos ajtaján és vágunk neki a néptelen utcának a hajnali órán. Szerencsére gyorsan rábukkanunk egy szabad tuktukra, így nem kell gyalog kutyagolnunk a Petén Itza-tó túlpartján található terminálig. 

A Belize-i határra közlekedő busz járó motorral pöfékel a kijáratnál, amikor befutunk. Épp csak bedobáljuk a zsákokat a csomagtartóba, máris indulunk. Melchor de Mencosig nem történik semmi, füves pusztaságok váltják egymást megmaradt erdőfoltokkal. A határon aztán megkapjuk a ki- és a belépő pecséteket, majd bepattanunk egy taxiba, ami már a Belize-i Benque Viejo del Carmenbe repít bennünket. Már csak 3 napunk van arra, hogy Cancúnba érkezzünk, ezért Belize-re most nem marad időnk. Bánom, mert az első benyomásom azt mondatja velem, hogy ez az ország is megérne pár hónapot az életünkből. Öröm az ürömben, hogy tudomásunk szerint a 24 órán belül távozó turista legalább megússza a meglehetősen borsos kilépési illetéket.

A színes, sűrűn összeépült guatemalai városokat nagy zöld foltok váltják fel, amik határában olykor roskadozó, karibi faviskók sorakoznak. Hol spanyol, hol meg angol nevű városkákon haladunk keresztül, ahogy száguldunk újra a tengerpart irányába, északkeletnek. A legviccesebb a Teakettle, azaz a Teáskanna elnevezés, alig 10 km-re a főváros előtt.

Ezen a vidéken mindenki sötét bőrű, jól táplált, formátlan melák, és fülsüketítő hangerővel a kreol angol egy spanyollal összemosott zavaros nyelvén hadovál, ami szépnek egyáltalán nem nevezhető, de legalább érdekes. A buszra egyszer csak felszáll két nagyjából 140 kilós karibi "mamma". Alighogy meglátják egymást elgurul a gyógyszer. Valami tartozás miatt óbégatnak egymással, és választékos hangnemben "dícsérgetik egymás puta madréját" utasítva, hogy fentebb említettek hogyan nyalják ki méretes hátsójukat. Először az az érzésem támad, hogy ölre mennek, de ahelyett, hogy élet-halál harcba fordulna a vita, az egész busz a sofőrrel az élen fuldoklani kezd a röhögéstől. A mókás kabaré sajnos véget ér azután, hogy az egyik mamma leszáll, így tovább bámuljuk a favityillókat, meg az előttünk ülő helyiek vaskos, fekete hajfonatát, és hallgatjuk a bömbölő reggaet.  

A csirkebusz nagy robajt csapva suhan át a Belize-i fővároson, Belmopanon, ami meglepő módon a Föld legkisebb fővárosa. A közepén áll a parlament, egy lepukkant, rémronda szürke épület, amit egy bedöglött téglagyárnak nézek, egészen addig, amíg Endre fel nem világosít a tévedésemről. 

1970-ig  a tengerparti Belize City volt az ország fővárosa, ami  nagysága, jellege, ipari és kereskedelmi szerepe folytán ma is jobban kiérdemelné ezt a címet. Mivel azonban az a város alig fekszik magasabban a tenger szintjénél, folyamatosan ki volt szolgáltatva a trópusi ciklonok által keltett árhullámoknak, így már korábban is felmerült a közigazgatási intézmények átköltöztetése. Az i-re a pontot végül a Hattie névre hallgató hurrikán tette fel, ami 1961-ben súlyos károkat okozva söpört végig az egykori főváros partvidékén. Az új főváros, Belmopan, Belize kellős közepén fekszik és semmiféle hegyvonulat nem választja el a tengerparttól, így értetlenül állok az előtt, hogy miért ítéltetett biztonságosabbnak elődjénél. Ha egy hurrikán erejű szélviharnak kedve támad végignyargalni egész Belizén milyen megfontolásból kímélné meg éppen Belmopant?

Újra a tengerpartra érkezünk. Belize Cityben aztán épp csak annyi időt töltünk, amíg buszt váltunk. Vagyis váltanánk, mert amint a mexikói határra közlekedő járat begurul a terminálra, a helyiek úgy rohanják meg, mintha épp egy atomtámadás miatt evakuálnák a várost. Endrével hátra húzódunk és megvárjuk, amíg mindegyik Tonna Donna felszáll, így a következő egy órára csak álló helyünk marad a csordulásig zsúfolt járaton. Naplemente előtt nem sokkal, a koraesti órákban szállunk le a mexikói határátkelőhelyen, amit szintén Santa Elenának neveznek. A Belize-i oldalon meglepő módon 30 dollártól szabadítanak meg minket kilépési illeték címén. Endre kiakad, mert remélte, minden úgy van, mint korábban, vagyis hogy tranzitutasoknak nem kell fizetniük. A paprikás hangulatunkon nem sokat javít amikor kiderül, hogy a mexikói pecsételőhely innét másfél kilométerre van, így 60 kilóval a hátunkon és a hónunk alatt, röpke fél órás séta vár ránk.

Chetumal nem túl látványos város

Jó egy óra telik el mire a belépő pecsétek birtokába jutunk. Hasogat a fejünk a sok cipekedéstől, de végül rábukkanunk egy buszra, amivel tovább utazhatunk Mexikó belsejébe. Este van, a Belize-i határ környékén Chetumal tűnik a legközelebbi és egyúttal a legalkalmasabb desztinációnak az éjszakai szálláskeresésre. Sötétben viharzik be a buszunk a városközpontba, így ha nem akarjuk a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, nem sok időnk maradt tollászkodni. A fáradtságnál csak az éhségünk nagyobb, így azután, hogy rábukkanunk egy nem túl szép, de cserébe olcsó szobára, egy tacossütő nénikénél kötünk ki vacsorára, nagyra értékelve, hogy nem rizst készít sült csirkével. Be kell valljam, számomra a mexikói az egyetlen latin konyha, amit gasztronómai értelemben értékelni tudok, így elégedetten térek nyugovóra. 

 Elég jól néz ki a Museo de la Cultura Maya bejárata

Másnap marad még néhány óránk mielőtt továbbutaznánk. Chetumal latin viszonylatban elég pofás, hangulatos hely, de inkább tranzitváros, mint sem turistaközpont. Őslakói maják voltak, az ő chactemal (nagy úr) szavukból származik az elnevezés, és ha valami igazán felkeltheti itt az érdeklődésünket, akkor az a piac mellett épült Museo de la Cultura Maya, amit 1994-ben nyitottak meg. 

Minden replika, de jó replika

Amikor 2009-ben először jártam Közép-Amerikában, akkor tulajdonképpen az első utam Tikalba, a maja építészet csodájába vezetett. A burjánzóan zöld esőerdőből kiemelkedő, meredek lépcsőjű piramistemplomok úgy ejtettek rabul egyszer s mindörökre, hogy szinte észre sem vettem. Azóta jártam már más, az esőerdő által rejtélyesen benőtt, tukánoktól, arapapagájoktól és bőgőmajmoktól hemzsegő romvárosban is, így a szerelem továbbfokozódott. Nem várom, hogy ugyanezt a "romváros a dzsungel közepén" élményt kapom egy múzeumtól, de meglepődöm.

       A kerámiak eredetiek és zseniálisak

A Museo de la Cultura Maya egészen egyedülálló abban, hogy egy több szintes kiállítóteremben modern számítógépes programokkal repprezentálják a maja civilizáció mindennapjait és hitvilágát, bár a valósághoz képest parányi makettek nyilván nem képesek visszaadni építészet zsenialitását. Maja uralkodók szobrai, kőhajók, ékszerek, áldozati szertartások kellékei, domborművek és festmények sorakoznak minden szinten, de ami igazán egyedülállóvá teszi a kiállítási csarnokot, az a megvilágítás és a dzsungel hangjait idéző hangeffektek. Vannak pillanatok, amikor tényleg Palenquében és El Miradorban érzem magam. 

Ebből az átszellemült állapotból Endre zökkent ki úgy másfél óra múltán, aki a kijáratnál rágja a kefét, hogy lekéssük a tulumi buszt. Átszáguldunk a szállásra a zsákokért, majd meg sem állunk a terminálig, ahol megvesszük a jegyeket. Még kettő sincs, a busz háromkor indul, így ráérősen kényelembe helyezem magam az egyik műanyag székben és nekilátok írni, Endre pedig elmegy ebédet vásárolni. Eközben bejön egy busz a tulumi kocsiállásra, mindenki felpattan és bepakol. Kezd gyanússá válni a dolog, amikor rádöbbenek, hogy elfelejtettük átállítani az óránkat. Mexikónak ezen a részén egy órával több van, mint Belize-ben volt. 2 percem marad rá, hogy a nyakamban 60 kilóval felkutassam a mit sem sejtő Endrét és felszálljunk a buszra. A feladatot csak az utolsó pillanatban sikerül abszolválni, kis híján Chetumalban ragadunk. Pedig a tulumi maja romvárost a világért sem hagynám ki nem is beszélve arról a riviéráról, amiről Endrétől már 8 éve hallgatom az ódákat...

Copán... oda is vissza kéne mennünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

San Andrés az a falu, ahol beleszerettem Guatemalába. Nincs itt a világon semmi, csak néhány jó barát, akik miatt szívesen térek ide vissza. Hetek óta vártam ezt a néhány napot, így egy kicsit bánom, hogy gyorsan elszállt.

Reggel hétkor indul a buszunk Esquipulasból Santa Elenába. Hosszú, unalmas az utazás, ami alatt semmi másra nem tudok gondolni, csakhogy sok-sok év után újra láthatom a fogadott családomat, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy beleszeressek Latin-Amerikába.

Chiquimula után a táj ellaposodik. A Motagua völgyében lassan, lépésben haladunk Rio Dulcéig. Itt épült az ország legnagyobb hídja, amivel 1977-ben végre sikerült összekötni Petén esőerdőit Dél-Guatemala hegyvidékével. Az út hatására rengeteg földműves érkezett a térségbe, akik az elmúlt négy évtizedben leirtották az erdőket, ettől Petén déli része dimbes-dombos füves pusztasággá vált. Kár érte, főként a Belize határán emelkedő hegyek miatt, amik egykor egészen paradicsomiak lehettek.

Délután ötre futunk be Santa Elenába. A város 80 000 lakójával Petén legnagyobb települése. Minden út ide fut be, éppen ezért állandó a hangzavar. Korábban minden busz a piacról indult, de tíz éve, mikor először jártam itt, átadták a város határában épült pályaudvart, ami mostanra meglehetősen lepukkant. Ma a távolsági buszok többsége ide érkezik a turisták nem túl nagy örömére, ugyanis amíg a piacról Flores, a környék turistapardicsoma lábon is elérhető volt, addig a pályaudvarról muszáj vagy tuktukkal végigfurikázni a városon.

Santa Elena régi pályaudvara a piacon volt

A Los Amigosban kötünk ki, abban a hostelben, amit évek óta Közép-Amerika legjobb hostelének tartanak. Már többször megírtuk, hogy nem szeretjük a hosteleket, de a Los Amigos nekem mindig más marad. 2005-ben, mikor a Petén Itza-tó északi partján fekvő San Andrés falujába költöztem, havonta egyszer kikapcsolódás céljából néhány cimborámmal átcsónakáztunk Floresbe. Akkortájt a turizmus még gyerekcipőben járt Guatemalában, nem voltak bárok és hostelek, kivéve a Los Amigost, ami akkor ünnepelte egy éves fennállását. Messze nem volt teltház, a hátizsákosok valóban közösséget alkottak, nem az volt, mint most, hogy mindenki megpróbálja magát hihetetlen világutazónak beállítani, csak mert eljutott Tikalba. Nem voltak gringókat háztól házig szállító kisbuszok, nem voltak szervezett túrák, mindenki úgy utazott, ahogy tudott. Leültünk egy asztalhoz és garantáltan jó sztorikat hallhattunk, nem pedig azt, hogy miként itta halálra magát Lanquínban harmincad magával egy magát hátizsákosnak mondó, spanyolul egy szót nem beszélő fiatal azt megünnepelve, hogy részt vett egy befizetett pancsoláson Semuc Champeyben. Aki járt már Guatemalában, az tudja miről beszélek. A turisták 99 %-a ugyanazt a kirakat karikát járja végig az országban, helyi szervezőkre támaszkodva, ugyanazokban a trendi hostelekben megszállva, amiket kifejezetten nekik találtak ki. Hogy ennek ellenére mégis miért a Los Amigosban szállunk meg? Hát csak azért, mert tíz éve láttam, honnan indult ez a hely, s mert ez idő alatt haverrá lett a helyet működtető két holland srác, Jeronimo és Matthias.

Emlékszem, 2005-ben nem volt itt több, csak két dorm valamint egy önkiszolgáló bár néhány műanyag asztallal és székkel. És mi lett belőle? Egy dzsungel hangulatot árasztó hippitanya, ahol favágó kinézetű, Converse cipőben tetszelgő divat backpackerek csapják a szelet az erre vágyó, napbarnított, harsány gringáknak, akik csak azért nem bőrönddel utaznak, mert az most nem trendi. Mindegy is, mi azért jöttünk ide, hogy váltsunk pár szót Jeronimóval és Matthiasszal, hiszen több mint három éve, hogy nem találkoztunk.

Közép-Amerika legjobb hostele a Los Amigos Floresben

Szerencsére a személyzet nem változott. A konyhán dolgozók és a takarítók mind a nevemen szólítanak, olyan, mintha az ember rég nem látott barátokkal találkozna. Jeronimo is kezet ráz velem, s bár nincs sok ideje, váltunk néhány szót. Elmeséli, hogy Matthias már alig vesz részt a dolgokban, mert elege lett a hostelből, inkább utazgat. Ő még húzza az igát, de sajnos a Los Amigosnak is az lett a sorsa, mint a legtöbb jó hostelnek. Híre ment, hogy itt gyülekeznek a guatemalai utazók, ezért mindenki idetódul, de a többségük mára sajnos már nem utazó, hanem bulira vágyó backpacker, akinek Guatemala annyit jelent, miként tudja magát szétcsapni a vele hasonló érdeklődésű léhűtőkkel.

Az éjszaka egészen szörnyű. Bár arra a Los Amigosban gondosan ügyelnek, hogy éjjel 11-kor bezárjon a bár, a magukat hátizsákosnak mondó divat utazók tesznek az egészre, és hajnalig vircsaftolnak az udvaron. A favágó kontra harsány gringa jól szokott elsülni, mármint nekik, nekünk kevésbé, így egész éjjel hallgathatjuk, ahogy az udvaron csengő-bongó ordenáré üvöltést olykor a szomszéd szobából kiszűrődő kéjes nyögés töri meg. Nem vagyok kipihent, mikor reggel 6-kor megébredek. Az élménynek köszönhetően újra eldöntöm, hogy soha többé nem alszom meg parti hostelben, még akkor sem, ha azt Jeronimo üzemelteti. Így hát nagy zsákokkal megpakolva indulunk San Andrésba, fogadott családomhoz.

Azt hiszem, egy kis magyarázatot kell adjak, mi is ez a fogadott család sztori. 2005-ben, mikor kikerültem az
egyetemről, nem éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy dolgozni kezdjek. Mindig is utazni szerettem volna, de otthon folyton azt hajtogatták, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Utolsó évesként szerencsére kaptam egy tippet, hogy az EVS (European Volunteer Service) keretében lehet menni önkéntesnek Latin-Amerikába. Mivel én voltam Magyarországról az első, aki Európán kívüli programban akartam részt venni, nyertem egy fél éves programot Guatemalába. Így jutottam el San Andrésba, ahol egy amerikai vezetésű ökoparkban kellett munkálkodjak. A szállást egy helyi család, a falu egyetlen kakchíkel maja famíliája, a Curruchichik biztosították, de a vendégeskedésnél sokkal többre jutottunk egymással.

2005-ben ugyanolyan egyetemről kikerülő budapesti ficsúr voltam, mint bárki más. Bár azt mondják, aki nagyvárosban nő fel és él, nyitottabb a világra, alig pár nap alatt megtanultam, hogy addig a pillanatig burokban nevelkedtem és léteztem. Elsősorban nem San Andrés igénytelen utcái és szegény emberei sokkoltak, hanem az a nyugalom, ami őket körbevette. Európában is lehet csendes kis falvakat találni, de az áram, a vezetékes víz és a TV mindenhol adott, és ezek nagyon felgyorsították az életet. 2005-ben San Andrés olyan volt, mint ahol az élet csak úgy telik, és ez senkit nem zavart. Az itt élőknek nem igazán voltak álmaik, mindenki úgy gondolta, jól van, ahogy van.

Négy órában dolgoztam pár másik önkéntessel együtt, ami pont arra volt elég, hogy a park fenntartsa kezdetleges jellegét. Nem akarták, hogy fejlődjön, csak úgy, mint az egész falu. És ettől volt csodálatos az egész. A négy óra munka után semmi más dolgom nem volt, csak heverészni a függőágyban, lemenni fürdeni a tóra, és fecsegni a családom tagjaival olyan dolgokról, amikről amúgy otthon eszembe nem jutott volna. Nyolc testvérem volt, köztük Erwin volt a legfiatalabb, akivel minden nap fociznom kellett, és Jorge volt a legidősebb, akit ritkán láttam, mert útépítéseken dolgozott, távol San Andréstól. Két könyvet tele tudnék írni arról, milyen is az élet egy ilyen apró faluban, most legyen annyi elég, hogy 2011 után először sikerül találkoznom a családdal. 

A papa, Gonzalo sajnos már nincs köztünk, 2015 elején elment. Hogy érzékeltessek kicsit mégis az itteni emberek gondolkodásából, a családom minden tagja úgy véli, azért kellett korán, alig 60 évesen távoznia, mert összeveszett az egyik fiával, Carlosszal, és a bánattól meghasadt a szíve. Az orvosi diagnózis nyilván más lenne, de ez az itt élőket nem érdekli, inkább haragszanak a testvérükre, amiért viselkedésével megölte az apját. Primitív? Nem az annak, aki élt már San Andrésban.

Családom egy része, kék pólóban Gonzalo, mellette felesége, Maria

Reggel, indulás előtt egyik fogadott testvéremtől, Sylviától rossz hírt kapok: mama kórházban van. Kiszaladunk a piacra, veszünk gyümölcsöt, és tuktukkal a San Benitó-i kórházba igyekszünk. Itt találkozunk Enivel, a másik testvéremmel, aki ápolónőként dolgozik az intézményben. Nagyon meglepődik, mikor meglát, nem mondta neki Sylvia, hogy érkezünk. Megölel, majd bekísér Mariához, fogadott anyámhoz, aki csendben ünnepli, hogy az elveszett fia hazatért. Nincs komoly baja, csak tegnap rosszul lett. Pár nap pihenés, és mehet is haza. 

Férje elvesztése megviselte. Meglepő módon kicsit elkezdett őszülni, ami a guatemalai asszonyoknál nem sűrűn forul elő, többségüknek 80 éves korukban is korom fekete a haja. Elpanaszolja, hogy Carlos milyen csúnyán viselkedett az apjával, és hogy azóta elbarikádozták magukat tőle, lévén egy birtokon laknak, csak külön házban. A viszály tárgya az, hogy Carlos felesége, aki modernebb felfogású csaj, nehezen jött ki a hagyománytisztelő és roppant konzervatív apóssal és anyóssal, a férjét pedig próbálta ellenük hangolni, amiből állandó lett a perpatvar. Carlos állítólag inni kezdett, mire a felesége elhagyta, és Maria elmondása szerint mindenféle férfiakkal hált együtt. Carlos a szakításukért a családot kezdte hibáztatni, de egy év múlva Azucena visszatért, aminek a család nem örült, mivel a házasságtörés náluk megbocsáthatatlan bűn. Megromlott a viszony, s egy este állítólag Carlos részegen nagyon megbántotta az apját, aki rá egy hétre meghalt. Azóta testvérem nem kívánatos személy a család háza táján.

Beszélgetünk egy órát, majd beesik Jorge és Fredy is. Miután lejár a látogatási idő, beülünk Fredy mellé a kocsiba, és San Andrés felé vesszük az irányt. Az első szembetűnő változás, hogy aszfaltút vezet a faluba. Korábban Floresből mindenki csónakkal kelt át, mert az út annyira rossz volt, hogy sokkal gyorsabb volt vizen közlekedni. San Andrés nagyon más lett. Bank és bevásárlóközpont nyílt a központjában, rengeteg lett az ember. Fredy azt meséli, hogy alig három év alatt megduplázódott az itt élők száma, mostanra senki nem ismer senkit.

Életkép a régi San Andrésból

Beugrunk Cesarhoz, akinek papírboltja van, és aki az egyetlen, angolul valamit beszélő tagja a családnak. Éppen ezért 2005-ben vele voltam a legjobb viszonyban, lévén akkor még nem beszéltem spanyolul, csak vele tudtam szót érteni. Azt mondja, a papírboltot hitelre vette, még vagy tíz évig fizeti vissza a banki kölcsönt. San Andrés a "fejlődés" útjára lépett. Mindenki üzletel, tervez, álmodik. 

A ház Gonzalo nélkül üres. Eladták a boltot, ami a ház első szobájából lett kialakítva, a ranch sem úgy működik, mint rég. Sylvia, legkisebb húgom azonban nyitott egy fodrászatot, amire nagyon büszke. Újabban szétspameli a Facebook falamat a legújabb hajkölteményeivel. A szalon a legnagyobb jóindulattal sem kaphatna engedélyt Magyarországon, de San Andrésban jó lesz. Ő örül nekem a legjobban, valószínűleg azért, mert ő a legnyitottabb az egész családban, nagy vágya lett eljutni Európába, amihez én vagyok hozzá a kapocs. Egész biztos, hogy látom őt még Budapesten valamikor.

A nagy ölelkezés után mindenki megy a dolgára. Minket leraknak egy újabban épült, kertvégi kőházban, amit Maria és Gonzalo magának tervezett, elszeparálva magukat a gyerekektől és unokáktól. Csakhogy Gonzalo meghalt, így a ház üresen maradt. Kiseprünk, felhúzzuk az ágyneműt, majd nyakunkba vesszük a falut. Erinek kicsit sok az inger, mivel hatalmas a család, nem tudja összerakni a képet, ki kinek a kicsodája. 

Beugrunk a régi ismerősökhöz. Elsőként Danielhez, akivel anno El Miradorba túráztunk el. Az még az az időszak volt, amikor nem vezetett normális ösvény a romokhoz, és napi 40-50 kilométereket kellett gyalogoljunk derékig érő mocsárban. Azóta többször voltam vele a legnagyobb maja romvárosnál, de erre most nincsen lehetőség, lévén Daniel ágyhoz van kötve. Leesett egy platós kocsiról és eltörte a gerincét, hónapokig lesz kénytelen feküdni, amíg felépül. Amúgy tök jól van, épp sörözik a haverokkal, csak ugye nem nagyon mozoghat.

2005-ben velük jutottam el El Miradorba (Jenny, Ademír, Elena, én, René, Gäetan, Clim és Daniel)

Beugrunk Tito kocsmájába, ahová San Andrés őslakói jártak és járnak még most is mulatni. Tito lánya, Gloria (aki a falu egyetlen szőke lánya volt), azóta az Egyesült Államokban él férjével és gyerekeivel. Gloriába minden helyi srác szerelmes volt a haja miatt, az már senkit nem érdekelt, hogy valójában egyáltalán nem volt szép, ráadásul elviselhetetlen volt, mivel tudta, hogy mindenki őt csodálja. 

A kocsma mellett áll Hectornak a boltja. Hector kiválóan beszél angolul, lévén korábban Kanadában dolgozott. Hasonlóan El Salvadorhoz, Guatemalában is elég sokan vannak azok, akik lehúztak pár évet az USA-ban vagy Kanadában, de a többségük visszatért, mert Közép-Amerikában nincs akkora hajtás.

Leszédelgünk a tópartra, ami nekem a legszebb tó marad a világon. Csupán öt település van a partján, amúgy esőerdő veszi körbe. Az egyik ilyen település San José, ami alig tíz perc sétára van San Andréstól. Érdekes, hogy amíg San Andrés bár szépen nőtt, megmaradt porfészeknek, addig San José ugyanolyan kicsi, mint volt, és guatemalai szemmel ragyog. Errefelé az állam nem súlyozza a támogatást, minden departamento ugyanannyi pénzt kap, függetlenül attól, hány falu tartozik hozzá. San Joséhoz csak egy tartozik, San Pedro, San Andréshez azonban vagy húsz másik falu, így már érthető, miért néz ki úgy a két település, ahogy. Hogy mást ne mondjak, San Joséban a 2000-es évek elején épült egy stadion, ahol a Heredia Jaguares csapata játszik, tavalyig első osztályúak voltak. Na ugye, nem csak a Felcsút eshet ki az első osztályból.

Régen ilyen volt a hentes, ma már hűtőből adják a húst

Délután Sylviával elmegyünk a henteshez, mert úgy döntünk, főzünk nekik egy jó pörköltet. Ez nem egyszerű mutatvány, mert bár a családomnak van konyhája, ők inkább a kert végében kialakított nyári konyhában tevékenykednek, ahol a higiénia nem ismert fogalom. Ez amúgy kevésbé zavar minket, mint az, hogy tudom, a családomnak nem könnyű főzni. 

Sylvia kíváncsi, mi lesz ebből

Guatemala ezen részén furcsa ételeket esznek. Ilyen pl. a macuy, ami egy gyógynövényből készült keserű leves, vagy a bledo, ami valamilyen áztatott falevél tortillába tekerve. A narancsot sóval eszik, banánt tejkrémmel és babbal, úgyhogy nem kis kihívás pörkölttel próbálkozni. Emlékszem, 2005 karácsonyán egyszer vadast készítettem nekik zsemlegombóccal, végül az egészet a kutyák ették meg, mert azt mondták, túl sok benne a hozzávaló, így biztosan ehetetlen. Meg se kóstolták.

Na, ezt most megkóstolják, de nem arat osztatlan sikert. Az uborkasalátát mindenki a csirkéknek adja, mert ecetes, és az náluk nem divat. A galuskába belenyalnak, de a kutyáké lesz. Cesar átrohan torilláért a szomszéd boltba, és azzal kanalazzák ki a húsokat a szószból. Egyáltalán nem zavar, tudtam, hogy nem fog nekik ízleni, de legalább volt mi miatt összehozni a családot. Nevetgélés közben Eni rákezd az Érik a szőlőre, amit tíz éve tanítottam neki a ranchen chiliszüret közben. Azóta is emlékszik rá, mégha a kiejtésén van is mit csiszolni. Próbálom őket meghívni egy sörre Titóhoz, de mióta Carlosszal összevesztek, senki nem iszik egy kortyot sem. Carlos sem.

Tényleg meg kell ezt enni? - néz kérdőn Eni és férje, Alvaro

Másnap reggel átmegyek hozzájuk, ahol ugyanolyan szívesen fogadnak, mint a család többi tagja. Én vagyok az egyetlen, akire nem haragszik senki, rajtam keresztül próbál mindenki üzenni a másiknak. Nem vállalom fel ezt a szerepet, ehelyett konstatálom, hogy testvérem nem túl boldog a kialakult helyzet miatt. Majd csak enyhül a viszony a közeljövőben.

Visszafelé beugrunk a kórházba Mariához. Azzal fogad, hogy el akar repülni az én országomba. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy Gonzalóval folyton csak dolgoztak és dolgoztak, soha nem mentek sehová, de most már utazna. Remélem, fog is. Megnézném, mit szólnának a budapestiek, ahogy fogadott anyám végigflangál a Váci úton a díszes hupiljében és a rakott szoknyájában, mert hogy ő mindig népvisletet hord.

Naplemente San Benito felett

Az elmúlt két nap a nosztalgiáról szólt. Jó visszatérni San Andrésba bizonyos időközönként, nem csak a családom miatt, hanem amiatt is, hogy látom, miként válik egy apró falu néhány év leforgása alatt várossá, és miként nyílik ki a világ az itt élő maják számára. Még egy éjszaka Floresben, aztán holnap irány Mexikó!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Latin-Amerika legszentebb városában, Esquipulasban jártunk. Bár régebben elég hosszú ideig éltem Guatemalában, ez a hely eddig kimaradt, ami az itt élők szemében felér egy skandallummal. Esquipulast ugyanis minden itt élőnek egyszer fel kell keresnie, akár hisz Istenben, akár nem. Mondjuk ez utóbbiból errefelé nem sok van.

Elhagyjuk El Salvadort. Majdnem egy hónapon át jártuk ennek az apró, de annál izgalmasabb országnak az ösvényeit, és minden percét élveztük. Soha nem felejtjük el, mennyire kedvesek voltak az itteni emberek. Bármerre jártunk, mindenkinek volt hozzánk egy jó szava, folyton volt valaki, aki meg akart hívni minket egy sörre vagy üdítőre, még azt is imádták bennünk, hogy abból az országból jöttünk, ami elverte őket a világbajnokságon 10:1-re. Ennél zseniálisabb szocioélményben sehol nem volt részünk, pedig egy pár éve már úton vagyunk. Két hét múlva azonban indul a repülőnk Cancúnból, így gyorsítanunk kell.

La Palmából a határra buszozunk. A fociháború idején ezt a térséget lőtték rommá a salvadori és hondurasi katonák, de a polgárháború idején sem volt biztonságos errefelé. Most béke van és nyugalom. El Poy El Salvador legkisebb határátkelője, ennek köszönhetően alig tíz perc alatt megkapjuk a ki- és belépő pecséteket. Kifizetjük a 65 lempirás belépési adót, majd váltunk tíz dollárt, hogy fussa buszjegyre és egy kevés kajára Hondurasban. Délután már Guatemalában akarunk lenni.

A határtól alig öt kilométerre fekszik Nuevo Ocotepeque városa. A fociháború idején itt kezdték a vérontást a salvadori seregek, amiről egy magányosan ácsorgó katona szobra tanúskodik a város szélén. Ocotepeque nem szép város, de miért is lenne az? Messze esik Honduras vérkeringésétől, normális út csak Guatemala és El Salvador irányába van. Az egyetlen összeköttetést az anyaországgal egy elég rossz állapotban lévő, kanyargós hegyi út jelenti, amin meglehetősen gyér a forgalom. Minden, ami itt kapható, vagy salvadori, vagy guatemalai, az itt élők egytől egyig seftelésből próbálnak megélni.

Ocotepeque nem egy szép város

Beülünk reggelizni egy helyre. Ujjongunk, mikor kiderül, hogy nincs pupusa, helyette babkrém van tojással. Egy hónap pupusaevés után végre valami új íz. Élvezni nem tudjuk sokáig, mert anno, mikor évekkel ezelőtt Guatemalát körbeutaztuk, akkor folyton ezt ettük, és az igazat megvallva, ezt sem komázzuk. Ettől persze még jó, hogy nem kell újra pupusát a számhoz emelnem.

Tojás és babkrém - a pupusa után minden jó

Körbejárjuk Ocotepequét, majd felülünk egy szakadt buszra, ami az Agua Caliente-i határátkelőhöz tart. Szemben El Poyjal Agua Caliente eléggé zsúfolt. Rengeteg a kamion, nagy a felfordulás. Turistaként gyorsan sorra kerülünk, és szerencsénkre elfelejtik elkérni tőlünk a kilépési díjat, amit amúgy az összes hondurasi, salvadori és guatemalai határátkelőn szednek. Hogy mennyit, az mindig attól függ, milyen kedve van a határőrnek, mert az igazat megvallva, ezek a ki- és belépési illetékek teljesen random módon vannak megállapítva.

Ocotepeque főterén van szökőkút, csak víz nincs benne

A guatemalai határőrség Agua Calientétől kicsit messze fekszik, így kisbuszba szállunk. Zöld cédruserdőkön át kanyarog az út. Megcsap Guatemalának az a megfoghatatlan, bizsergető szele, ami miatt annyira imádom ezt az országot. Tíz éve itt kezdődött minden, itt lettem utazó, itt vált belőlem ember. Guatemalára mindig úgy fogok tekinteni, mint második hazámra, arra a bölcsőre, ami ráébresztett, hogy Európában mennyire értéktelen, világtól elrugaszkodott életet éltem. 23 évesen itt születtem újjá, itt íródott újra a sorsom. Itt lettem az, aki ma vagyok.

Megérkeztünk Guatemalába

Gyors pecsételés után egy csirkebuszon találjuk magunkat, ami a közeli Esquipulasba tart. Bár korábban sokáig éltem Guatemalában, ide soha nem sikerült eljutnom, pedig minden chapínnak kötelező egyszer. A chapínok a városi, nem őslakos guatemalaiakat jelölik, akiknek köszönhetően a maják megtértek. Guatemalánál katolikusabb ország nem sok van a Földön, itt a klasszikus "hány gyereked van?" kérdés után mindig azt szeretnék tőled megtudni, hogy hiszel-e Istenben és az ő fiában, Jézusban. Mivel Esquipulas  a guatemalai kereszténység alfája és omegája, ezért igen nagy helyet foglal minden itt élő szívében.

Esquipulasbe minden chapínnak egyszer el kell látogatnia

Leszállván a buszról szállás után nézünk. 2012 óta nem jártam Guatemalában, így rendesen meglepődöm az árakon. 40 dollár alatt nincs normális szoba, ami ennél kevesebbe kerül az vagy kupleráj vagy munkásszálló. Hüledezünk Erivel, mert Guatemalát eddig a legolcsóbb országok egyikének tartottuk a kontinensen, most azonban minden olyan, mintha Costa Ricában járnánk. Hiába van a városban vagy ötven szálloda, mindenhonnan elhajtanak minket. Végül az egyik kevésbé szép hotelben addig könyörgünk, míg egy éjszakára oda nem adják a legkisebb szobájukat 20 dollárért, cserébe megígérjük, hogy csak egyetlen napig maradunk.

A következő hidegzuhany a kaja. Anno bármelyik kifőzdében 10 quetzálért (kb. 400 forint) ehettél egy tál levest, de úgy néz ki ennek is vége. 30 quetzalba, 1200 forintba kerül az a mindent bele leves, ami amúgy egy fillért sem ér. Reméljük, ezek az árak csak Esquipulas sajátosságai, és nem lett az országból a második Costa Rica.

Esquipulas amúgy egészen pofás kis város. Bár koloniális bájából nem sok maradt amiatt, hogy az elmúlt száz évben mindenki azt építhetett, amit csak akart, de a bazilikára és környékére azért odafigyelnek. 

Esquipulas bazilikája az egyik legszebb a kontinensen

A legenda szerint a 18. században egy Abeyta nevű chortí-maja férfi éppen bűnbánatot gyakorolt az egyik ősi, maja szakrális kőnél, mikor a domboldalban fényes villanásra lett figyelmes. Odasietett és látta, hogy a földből egy feszület áll ki, rajta Jézus fekete szobrával. Elvitte magával a falujába, azonban a feszület másnapra eltűnt. Visszament hát oda, ahol találta, és csodák csodájára, az ismét ott volt. Még kétszer próbálta Abeyta elvinni a faluba, de a feszület minden alkalommal visszakerült a helyére, így a közösség úgy döntött, szentélyt állít a feszületnek azon a helyen, ahol a férfi megtalálta. 1813-ban a szentély helyére az egyház a mostani bazilikát építtette, ezzel párhuzamosan a jelenés emlékére zarándoklatot hirdetett. Azóta Esquipulas nem csak Guatemala, de az egész katolikus egyház egyik legfontosabb vallási központjává vált. 1996-ban II. János Pál itt jártakor a Hit Fővárosa címet adományozta Esquipulasnak, ezzel az amerikai kontinens legfontosabb vallási helyévé téve a várost.

A szobor most is ott figyel az oltárnál, de lefényképeznünk sajnos nem sikerül, mert a közelébe férkőzni csak a zarándoklat idején lehet. 

Szeretnénk a városról és a bazilikáról egyszerre képet készíteni, így felbaktatunk a Cerrito Morola névre hallgató kálváriára. Nincs rajtunk kívül egy lélek se errefelé, csak néhány sövényleguán, amik elpilledve sütkéreznek a cédrusfák ágain.

Bírjuk ezeket a színes gyíkokat

A kálvária tetején áll egy parókia, aminek szomszédságában van egy házikó. Épp, mikor fotózunk, érkezik egy tuktukos fickó. Rodrigo egy 50 év körüli, pocakos ürge, aki amint meglát minket, azonnal felajánlja, hogy 20 quetzalért körbefurikáz minket a környéken. Belemegyünk, végülis nincs jobb dolgunk.

Esquipulas bazilikája a Cerro Moroláról

Többek között elvisz minket egy pár kilométerre fekvő apró kápolnához, ahová a maják áldozni járnak.

- Mi esquipulasiak ide járunk imádkozni. A bazilika nagyon fontos az életünkben, de a kisebb gondokkal ott nem zaklatjuk az Urat - meséli Rodrigo - Ti hisztek Istenben?

Ha az ember Guatemalában nem akar több órás hitvitába keveredni, jobb, ha bólint, de ezúttal van időnk, így mindketten vázoljuk Erivel, pontosan mit is gondolunk erről a dologról. Rodrigo meglepően jól veszi a félig evolucionista, félig buddhista, félig kreacionista szemléletünket, és nagyon kulturált módon nem próbálja bizonygatni a keresztény isten mindenhatóságát, mint úgy általában egy átlag chapín tenné. Olyan értelmes beszélgetésbe keveredünk Rodrigóval, amire nem gondoltam, hogy Guatemalában valaha sor kerül. 

    Eri és Rodrigo a kápolnánál

- Elviszlek titeket még valahová - ültet vissza minket a tuktukjába.

Húsz percen át csalinkázunk úttalan utakon a város északi végében fekvő kőrengeteghez. A legnagyobbat, amit szépen kiemeltek a többi közül, most is egy sámán ugrálja körbe egy fiatal maja pár társaságában. 

- Mi sem csak Istenben hiszünk - kezdi Rodrigo - Bizonyos feladatokat ősi isteneinkre és a természetre bízunk. Ha áldás kell egy új autóra vagy üzletre, a sámánjaink segítségét kérjük.
- Mennyibe kerül egy ilyen ceremónia? - érdeklődöm.
- Attól függ, mennyire komoly az áldás. Akár 2-3000 quetzált is elkérhet a sámán, de mi szívesen adjuk. Tudjuk, enélkül nem úgy mennének a dolgok, ahogyan.

Piedra de los compadres, vagyis a Keresztapák sziklája

Számtalanszor láttunk már ehhez hasonló ceremóniákat szerte a kontinensen, de az tény, a legnagyobb hívők a guatemalaiak. Bárhol, bármikor képesek összeugrani egy jó kis áldozásra, akár az erdőben, akár egy templomban. Ez is hozzátartozik ahhoz, miért is szeretem annyira ezt az országot. Most azonban sok időnk nem lesz rá, mert lassan meg kell érkezzünk Mexikóba.

Elbúcsúzunk Rodrigótól, majd veszünk két buszjegyet a holnap reggeli, Santa Elena-i buszra. Estefelé még sétálunk egyet a bazilika körül, majd korán eltesszük magunkat, mert holnap sokat fogunk utazni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében El Salvadort vetjük össze Magyarországgal. A két ország között nincs sok kapcsolat, leszámítva az 1982-es 10:1-re végződött világbajnoki meccset, egy valami miatt azonban nagyon is érdemes odafigyelnünk erre az apró országra. Ez pedig nem más, mint a fiatalok elvándorlása. Csak remélhetjük, hogy Magyarország nem jut El Salvador sorsára.

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy El Salvadorban jobb-e lenni salvadorinak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-ben El Salvador GDP/fő mutatója 3854 US$ volt, ami alig 27 %-a a magyar adatnak (14 023 US$).

Az országot előszeretettel állítják párhuzamba Ecuadorral, mivel mindkét ország ugyanakkor, 2001-ben vezette be a dollárt fizetőeszköznek az elszállt infláció miatt. Amíg azonban Ecuadorban az átállás jól sült el (a GDP azóta a négyszeresére nőtt), addig El Salvadorban tulajdonképpen bebetonozta a problémákat. A GDP az elmúlt 15 évben mindössze 80 %-kal nőtt, ami messze elmarad a térség fejlődő országaitól. Ennek oka az elvándorlás, ami El Salvadorban konglomerálta a gazdasági krízist.

A hivatalos statisztikák szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, de ennél valószínűleg sokkal többen vannak, hiszen minden hónapban illegális bevándorlók ezrei lépik át az amerikai határt. Egyes kimutatások 2 millió salvadori bevándorlóról szólnak, ami az ország 6,5 milliós összlakosságának 30 %-a. Mivel az elvándorlók többnyire fiatalok, az ország több mint egy évtizede munkaerőhiánnyal küszködik. A tartós munkaerőhiánynak köszönhetőn az amerikai nagyvállalatok elvitték a termelést El Salvadorból és újabban inkább Guatemalában és Nicaraguában próbálnak szerencsét.

Valószínűleg ők minimálbért sem keresnek

El Salvadorban a megállapított minimálbér szektoronként más és más. 2016-ban az iparban dolgozók minimum 259 dollárt (kb. 72 500 Ft), a szolgáltatásban dolgozók minimum 263 dollárt (kb. 73 600 Ft), a mezőgazdaságban dolgozók pedig minimum 124 dollárt (kb. 34 700 Ft) vihetnek haza. Ezzel szemben Magyarországon a minimálbér egységesen nettó 73 815 Ft.

Ha mezőgazdaságot nem számítanánk, El Salvadorban hasonlóak lennének a keresetek, mint nálunk, de mivel a lakosság több mint 20 %-a mai napig az agrár szektorban dolgozik, az átlagkereset (350 dollár, kb. 98 000 Ft) messze elmarad a magyar mögött. Ennek fényében nem meglepő, ha a salvadori, főként tanulatlan fiatalok az Egyesült Államok felé veszik az irányt.

A problémákat jól szemlélteti, hogy bár a lakosság 30 %-a elhagyta az országot, még így is 7 %-os a munkanélküliség. Magyarországon az 5 %-ot súroljuk úgy, hogy messze nincs akkora elvándorlás, mint El Salvadorból.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

El Salvadorban az ÁFA 13 %-os, de hogy ezt ki fizeti be, nem tudom, mert blokkot szinte sehol nem kaptunk.

Mindenkinek, akinek bejelentett munkahelye van, kötelessége társadalombiztosítást (ISSS) fizetnie, ami a fizetés 3 %-a. Emellett van nyugdíjjárulék (AFP), ami 6,25 %-a a bérnek. 

Az országban létezik személyi jövedelemadó is, amit azonban havi 472 dolláros (kb. 132 000 Ft), már TB-vel és nyugdíjjárulékkal terhelt keresetig nem kell fizetni. Havi 895 dollárig 10, 2038 dollárig 20, afölött pedig 30 %-ot kell az államkasszába átutalni. 

A munkavállalót innentől kezdve nem terheli tovább az állam, tehát az összes adó mindössze 9,25 % plusz az SZJA.

Vegyünk két példát! Egy banki alkalmazott ma El Salvadorban 450 dolláros keresettel számolhat. Ez alapján befizet 13,5 dollár ISSS-t, valamint 28,13 dollár AFP-t. Mivel a nettója nem éri el az SZJA fizetés minimális szintjét, ezért 408,38 dollárt fog kézhez kapni. Egy állami kórházban dolgozó fogorvos, akinek az állam által meghatározott 1300 dolláros fizetése van, befizet ISSS-re és AFP-re 120,25 dollárt. Marad 1179,75 dollárja, ami az SZJA alapján második sávba kerül, így további 235,95 dollárt fog az államkasszába befizetni. Az orvos nettója tehát 943,8 dollár lesz, a fizetésének 27,4 %-át behúzta az állam.

Mivel El Salvadorba kevesen fektetnek be, szívesen veszik a cégalapítást. Ha az ember leküzdte a latin bürokrácia minden nyűgét, rengeteg támogatást kaphat. A probléma azonban az, hogy az utóbbi években inkább mindenki szépen visszaadta az engedélyét, semmint újabb és újabb vállalkozást nyitott volna. Ennek oka a bandák által szedett védelmi pénz, ami megkeseríti a kivállalkozók mindennapjait. Utazásunk során olyannal is találkoztunk, aki a szatócsboltja után havi 1000 dollárt volt kénytelen fizetni a bandáknak addig, amíg be nem zárt.

Bár adózás tekintetében El Salvador nem rossz, a kiszámíthatatlan védelmi pénzek miatt vállalkozni egyáltalán nem életbiztosítás.

3) ÁRAK

El Salvadorban alacsonyak a keresetek, de összehasonlítva a kontinens többi országával, az árak sem túl magasak. Costa Rica vagy Panama mellett egészen filléres országnak hat, nálunk azonban így is valamivel drágább El Salvador. 

1 l tej: 390 Ft
1 kg kenyér: 350 Ft
1 kg rizs: 320 Ft
1 kg csirkemell: 1300 Ft
1 kg hagyma: 310 Ft
1 kg krumpli: 280 Ft
1 kg narancs: 310 Ft
1,5 l víz: 280 Ft
1 kg paradicsom: 370 Ft
1 db tojás: 40 Ft
0,5 l sör: 320 Ft

Kifőzdében enni nem drága, de boltban vásárolni az

...és az éttermekben:

0,5 l sör: 400 Ft
menü egy kifőzdében: 770 Ft
közepes méretű pizza: 2000 Ft 

Ami nagyon olcsó, az a ruha. El Salvador vezető ágazata a textilipar, ami mai napig tartja a lépést a kínaiakkal. Az elektronikai cikkek hasonló árban vannak, mint nálunk.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Az elmúlt pár évben Budapesten elszálltak a lakbérek, amit az Airbnb előretörésével magyaráznak. Nos, San Salvador nem a turisták álma, így errefelé az Airbnb sem érezteti úgy a hatását. Ennek köszönhetően a salvadori fővárosban az albérlet nem drága, 250-300 dollár körül már egészen normális lakásokra lelhet az ember aránylag biztonságos környéken is, mint a Colonia Miramonte vagy San Benito. Mivel San Salvador egyetemi központ is, ezért rengeteg kiadó szobát is találni a piacon, amiket akár már 80 dollárért is meg lehet szerezni egy hónapra.

Vidéken még ennél is olcsóbb minden. El Salvador második és harmadik legnagyobb városában, Santa Anában és San Miguelben már 150 dollárért lehet találni kétszobás lakást, szobát pedig akár 50 dollárért is.

Lakást vagy házat bérelni nem drága

A rezsi olcsó. Elektromos áramra 30-40 dollárt kell fizetni havonta, gázra 10-15 dollárt, vízre kevesebb mint 5 dollárt. Aminek horror ára van, az az internet. A legalapabb csomag ára 40 dollárnál kezdődik, ami közel négyszerese a magyarnak.

Mivel El Salvador teljes területén trópusi a klíma, a házépítés sokkal egyszerűbb. Nem kell szigetelni, bőven megteszik az egyrétegű nyílászárók, a tetővel sincs sok gond. Helyiek elmondása szerint egy házat a nulláról 20-30 000 dollárból lehet felhúzni, hála például annak, hogy az építési hatóságok szinte sehol nem szólnak bele, miből mit építesz.

5) KÖZLEKEDÉS

A tömegközlekedés El Salvadorban olcsó. A városi buszokon 25 centet, kb. 70 forintot kell fizetni, a járművek azonban szakadtak és tele vannak zsebtolvajokkal. A távolsági buszok sem sokkal jobbak, viszont azok is olcsók. Egy egy órás, kb. 50 kilométeres útért 1 dollárt, vagyis 280 forintot kérnek el, ami kevesebb mint harmada a magyar árnak.

Az úthálózat egészen jó. A Pánamerikai autóút, ami Guatemala és Honduras közt végigfut El Salvadoron, majdnem végig kétsávos, gyorsnak azonban nem mondható. Újabban a hegyi utak is egész jó állapotban vannak, a városi utcák azonban kritikán aluliak, mintha az önkormányzatoknak erre egyetlen fillérje sem lenne.

Ahogy minden városi busz, úgy a vízitaxi is 25 cent

A benzin olcsó, egy liter ára kb. 75 cent (210 forint). 

Bár a közlekedés ára töredéke az otthoninak, a minőség sajnos elég gyenge, ráadásul a biztonság sem az igazi. Vasút, metró vagy villamos nincs, mindent busszal próbálnak megoldani, ami meglehetősen környezetszennyező.

Mindent összevetve úgy gondolom, Magyarországon a közlekedés minősége ár-érték arányban nézve még így is jobb.  

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Mivel El Salvadort tulajdonképpen elhagyta a középosztály, túl sok jóra az ember a kultúra terén nem számíthat. San Salvadorban, Santa Anában és San Miguelben van ugyan színház, csak minőségi darabokat nem játszanak bennük. Hiányoznak a zenei fesztiválok, viszont egyes régiókban minden hétvége falunap. A Ruta del Café és a La Libertad körüli strandok népszerű desztinációk, az El Salvador-i elit azonban inkább Floridát, Cancúnt és Panamavárost preferálja.

Tengerparton töltik a szabadságot a salvadoriak

Az országban hivatalosan 11 ünnepnap van, emellett 15 nap szabadsággal rendelkezik az, akinek bejelentett munkahelye van. Szabadságra 200 ledolgozott munkanap után lehet elmenni, bár ezt a munkaadó kezelheti rugalmasan. Az viszont mellbevágó, hogy a szabadság alatt csak a fizetés 65 %-át kapják kézhez.  

Magyarországon mind szabadság, mind pedig kulturális programok tekintetében jobb a helyzet.    

7) KÖZBIZTONSÁG

Ebben a kérdéskörben nincs vita, mivel El Salvador a Föld legveszélyesebb országa. 2015-ben 6650 gyilkosságot jegyeztek fel, ami Közép-Amerika összes halálos kimenetelű bűncselekményének a 35 %-a. Ezzel szemben Magyarországon évente csak kb. 100 ember hal erőszakos halált, ráadásul mi másfélszer annyian vagyunk. Hogy minek köszönhető ez a horrorisztikus adat? Annak, hogy 2014-ben az állam a börtönök telítettsége miatt amnesztiát hirdetett több ezer fogva tartott bandatagnak, akik visszatérve az utcára felszították az erőszakot. Egyetlen év alatt 70 %-kal nőtt az országban a gyilkosságok száma.

 Ahol egy falusi gyerekszépségversenyt katonák őriznek, ott van baj

Turistaként persze más a helyzet. El Salvadorban találkoztunk a legkedvesebb emberekkel, mindenkinek volt hozzánk pár jó szava. A gyilkosságok általában a drog- és fegyverkereskedelem sajátosságai, így az átlag embernek nincs mitől tartania, egy dolgot leszámítva, a védelmi pénzt. Bár bő egy évtizede sikerült a vállalkozásokat sanyargató bandákat leállítani a védelmi pénz szedéséről, 2015 óta sajnos ez a "szektor" ismét aranykorát éli. El Salvadorban nincsen rend, s mivel az országnak nincs pénze, hogy szembemenjen a bandákkal, még egy jó ideig nem is lesz.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

El Salvadorban, aki fizeti az ISSS-t, ingyenes ellátásban részesül az ország 30 állami kórházában. Elmondások alapján ezek a kórházak egészen szörnyűek, nem elsősorban a kezelések minősége, sokkal inkább az infrastruktúra hiánya miatt. Az épületek lerobbantak, a kórtermek zsúfoltak, a higiénia gyenge lábakon áll. Ennek köszönhetően a magánklinikák fénykorukat élik, az elmúlt öt évben duplájára nőtt az ügyfélkörük. Amíg 2010-ben csak az összes regisztrált beteg 11 %-a fordult magánklinikákhoz, addig ez az arány 2015-re 22 %-ra hízott. A magánkilikák jók és nem vészesen drágák, sok Egyesült Államokban született, második generációs salvadori tér haza ebbe az ágazatba befektetni.

A salvadori oktatás a térségben nem rossz, világszinten azonban gyenge. 2015-ben a Föld legjobb 500 egyeteme közé egyetlen salvadorinak sem sikerült beverekednie magát, bár ez elmondható a magyar felsőoktatási intézményekről is.

Iskola helyett sok gyerek dolgozik

2015-ben mintegy 22 000-en nyertek felvételt az ország 40 intézményének egyikébe, melyek közül azonban csak hét állami, a többi privát. Ennek megfelelően a tanulók 70 %-a fizet azért, hogy tanulhasson, és csak 30 százalékuk járhat ingyenes, állami képzésre.

Az ország nem vesz részt a PISA-felmérésben, így az alsó- és középiskolák színvonaláról nehéz lenne értekezni. Személyes tapasztalatunk az, hogy a világról az itt élő fiataloknak nincs sok fogalma, El Salvadoron túl csak az Egyesült Államok létezik.

Egyértelműen jobb a helyzet e téren Magyarországon.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

El Salvadorban a nyugdíjkorhatár férfiaknál 60, nőknél 55 év, vagy pedig 25 éven keresztül fizetett AFP. Ha tehát valaki 18 évesen munkába áll, 43 évesen már nyugdíjaztathatja is magát. Mondjuk nem fog sokat kapni, bár többet, mint egy magyar. Amíg nálunk a minimálnyugdíj 28 500 forint, addig El Salvadorban 207 dollár, kb. 58 000 forint, bár ebből még vonnak a nyugdíjbiztosítók. Ez alapján a nettó nyugdíj csak 167,68 dollár, ami 47 000 forintnak felel meg. Amúgy ugyanennyit kap az is, aki nem fizet SZJA-t, tehát a fizetése nem érte el soha a havi 472 dollárt. 28 500 vagy 47 000, édes mindegy, megélni egyikből sem lehet egyik országban sem.

Annak ellenére, hogy csak 25 éven keresztül kell fizetni a nyugdíjjárulékot, a munkavállalók 60 %-a nem teszi. A fiatalok körében ez a szám még magasabb, mivel a többség azzal számol, hogy néhány éven belül elhagyja az országot.

Sokan semmilyen nyugdíjra nem számíthatnak

Létezik rokkantnyugdíj, amit azonban csak háborús sebesülés után fizet az állam. 14 000 ilyen állampolgár él El Salvadorban, az ő nyugdíjuk 105 és 262 dollár (29 400 és 73 000 forint) között mozog. Aki autóbalesetben veszti a lábát vagy szimplán agyvérzést kap, ne számítson túl sok megbecsülésre.

Létezik munkanélküli segély, de azt csak hat év, járulékok terén tiszta munkaviszony után fizetik. Ha megvan a hat év munkaviszonyod, és egy cégnél egy év ott töltött idő után felmondasz, négy hónapig részesülsz segélyben. Hat ott töltött év után pedig két éven át lehetsz munkanélküli, ami nem rossz, tudván, mennyit is fizetnek. A munkanélküli segély El Salvadorban ugyanis magas. 

A maximum összeg a minimálbér 170 %-a is lehet, aminek okán az ember nem jár rosszul, ha kirugatja magát. No, persze ezt csak a nagyvállalatok esetén fizetik meg az embernek, a legtöbb cég ugyanis megbízási szerződéssel veszi fel az alkalmazottait, így bármikor elbocsáthatja őket anélkül, hogy egy fillérjébe is kerülne.

Családi pótlék nincs, mivel a gyermekvállalási kedvet nem kell feldobni. Így is rengetegen élnek ebben a csöppnyi országban. 

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni (El Salvador esetén a szolgáltató szektorban elhelyezkedve). Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, San Salvadorban vagy Budapesten?

El Salvador-i minimálbér (2 fő): 147 280 Ft

- átlagos San Salvador-i lakás bérleti díja biztonságos környéken: 70 000 Ft
- rezsi+internet: 25 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 60 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 12 300 Ft
MARAD: -20 020 Ft

Magyar minimálbér (2 fő): 147 630 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 100 000 Ft
- rezsi+internet: 35 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -51 370 Ft

Minimálbérből jobb, ha nem próbálkozol megélni sem San Salvadorban, sem Budapesten. Bár az albérlet és a rezsi San Salvadorban olcsóbb, mint Magyarországon, a kajára több megy el, így a hónap végén egy salvadori is max. vajas kenyeret, bocs, sós rizst eszik.

Azonban El Salvadorban így sem a városinak nehéz. Mivel a mezőgazdaságban dolgozók 40 000 forintot sem visznek haza havonta, ezért arrafelé a többség önfenntartásra rendezkedett be, és ők így sajnos kiesnek a gazdaság vérkeringéséből. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött El Salvador és miben Magyarország.

- Amiben El Salvador nyert: adózás, lakhatás és építkezés
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, vállalkozás, árak, közlekedés, kultúra, szórakozás, szabadidő, közbiztonság, egészségügy, oktatás, szociális háló. 
- Amiben döntetlen: nyugdíj.

Mivel nincs mit csinálni, marad a dámajáték

El Salvador ezer sebből vérzik. A fiatal, munkaképes korúak elvándorlása következtében gyenge a termelés, a gazdaság lejtőn van. A vállakozókedvet nem növeli, hogy szabadon bocsátottak több ezer bandatagot, akik védelmi pénzekből tartják fenn magukat.

Az egyetlen pozitívum az országban, hogy olcsón lehet építkezni és a lakhatás nem vészes, minden másban azonban kiábrándítóak az adatok. A közbiztonság romokban, s bár az egészségügy és az oktatás fejlődik, messze még az út vége.

Ki merem jelenteni, hogy ma átlag salvadorinak nem jó lenni. Ilyen helyzetben lehet, én is az Egyesült Államok vagy Panama felé venném az irányt.   

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!