MIRADOR - "Kilátó a világra"

2009-ben jártam először Kolumbiában, akkor döntöttem el, hogy egyszer eljutok Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. 2015-ben végre valóra vált az álmom, öt napos túra keretében megpillanthattam a tayronák egykor szent városát. 

Bucaramangából 10 órás buszúttal érkezünk meg a Karib-tenger partján álló Santa Martába. Mivel csapattal vagyunk, így Taganga hippifalujában szállásoljuk el magunkat. A mediterrán hangulatú öbölben kicsit elszálltak az árak; 60 dollárért tudjuk kivenni ugyanazokat a szobákat, amiket három éve még 30-ért dobtak utánunk. Maga a falu semmit nem változott tavalyhoz képest, kivéve, hogy még több lett a turista és még drágábbak lettek az éttermek.

Taganga

A délutánt egy közeli öbölben, Bahía Conchán töltjük el. A part szép, de olyan erős a szél, hogy a homokszemcsék pillanatok alatt beterítenek mindent. Pár órás akupunktúrás kezelés után kibaktatunk a parkolóba, ahová 5 óra magasságában kéne érkeznie az iderendelt kisbusznak, de nem jön. Szerencsénkre befut egy szakadt dzsip, aminek sofőrje aránylag olcsón visszavisz minket Santa Martába, így még naplemente előtt megérkezünk Tagangába. A kisbusz sofőrjét telefonon érjük el. Valami olyasmit hebeg, hogy egy amerikai csapatot kellett Palominóba vinnie, így késve indult vissza, nézzük el neki. Szerencsére szállásadónk érti a turizmust; azonnal kifizeti nekünk a kisbusz árát, amit majd - elmondása szerint - kiver a sofőrből.

Bahía Concha kellemes strand

Tagangában tényleg tudják, mitől döglik a légy. Annak ellenére érkezik ide napi több száz turista, hogy a strand nem kimondottan szép, az utcák porosak és a szállások drágák. Nem kell más, csak néhány lampionos kocsma, pár aránylag olcsó koktélbár és olyan éttermek, amikben ugyan európai árakon, de mást is lehet enni, mint a rizses csirke. 

Naplemente Tagangában

No, de mi nem a gasztronómia miatt jöttünk Tagangába, hanem azért, hogy elkalauzoljunk egy Mirador csapatot Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. Én sem jártam még itt, így izgatottan várom a következő öt napot. Tulajdonképpen Patagónia óta nem voltunk kitéve sorozatterhelésnek, de Endre megnyugtat, hogy simán bírni fogom, mert bár lesznek szintek, kis távokat fogunk sétálni. 

Helyi vezető nélkül nem lehet Ciudad Perdidába eljutni, így már hetekkel korábban leszerveztük a túrát, nehogy valami hibádzon. Szemben a tegnapi kisbuszos sztorival, most minden stimmel. A kora reggeli órákban érkezik egy dzsip tagangai szállásunkra Pedróval, aki a következő öt napban vállalja a velünk együtt tíz fős, nagyon lelkes Mirador csapat vezetését a tayrona indiánok letűnt romvárosához.

Dzsippel érkezünk El Mameybe

A dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkezünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagyjuk a kocsit és végre bevetjük magunkat az esőerdő sűrűjébe. 

Az első, Loma Solterónak nevezett pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kell átkeljünk, majd egy meredek kaptató következik. Az erdőt ezen a részen eléggé leirtották, így mire felérünk, mindenkinek vörösen izzik a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogat a turistáknak.

Indul a menet!

Rövid pihenő után újra a nyakunkba kapjuk a zsákokat és 630 méteres magasságba kapaszkodunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következik a következő hegy oldalába, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. 

Mesés a táj Ciudad Perdida felé

A völgy alján elszórtan néhány ház áll, amiket egy parányi függőhíd köt össze a patakká szelídülő folyó fölött. Az egyik házon La Casa de Adán felirat áll; ez az első, szállásra alkalmas táborhely. Naplementéig még van ugyan másfél óránk, de a csapat túlságosan kimerült ahhoz, hogy legyen esélyünk sötétedés előtt elérni az innen pár kilométerre álló Alfredo táborhelyet. Úgy döntünk, hogy jöjjön a jól megérdemelt vacsora és pihenés, töltsük az éjszakát itt, még akkor is, ha ez a következő napot nehezebbé teszi. 

     Ó úgy élvezem én a strandot!

Az Ádán háza táborhely több mint kellemes. A házaktól pár percnyi sétára a folyó vize természetes medencéket alakított ki, amik a sziklákról aláhulló parányi vízesésekkel valóságos élményfürdőként szolgálnak. Bár a víz hőmérséklete langyosnak egyáltalán nem nevezhető, a hat órás gyaloglás után így is jó érzés megmártózni benne és lemosni magunkról az út porát. 

Az itt élő népes család ma már csak a turizmusból él. Teraszukon vagy 25, szúnyoghálóval ellátott, összetákolt emeletes ágyat helyeztek szorosan egymás mellé és biztos, ami biztos a körülöttük lévő tartógerendákra néhány függőágyat is kikötöttek. Ma este teltház van, mert nem sokkal utánunk beesik egy amerikai turistacsapat is.

Tömegszállás az Ádán házban

Az erdőben általában korán nyugovóra szoktunk térni, itt azonban sokáig fészkelődünk az emeletes ágyak vacak és orrfacsaróan büdös matracán. A családnak már van generátora, így az álmatlan órákban a patak csobogása helyett telenovellák gondosan megszerkesztett dialógjait vagyunk kénytelenek hallgatni.

Napkelte előtt kissé gyűrödten kászálódódunk ki az ágyból, miközben Pedro és fia már a konyhában serénykedik, hogy a nyílt tűzön elkészítse a reggelinket. Elered az eső, de szerencsére mire megpirkad, alábbhagy és a fák között felszálló párában útnak indulhatunk.

Kogi öszvérháton

Az első két és fél órában egy erősen emelkedő, csúszós ösvényen kapaszkodunk fel, majd meredek lejtő vezet a Mutanzhi nevű kogi indiánfaluig. 

A pici völgyben fekete hajú, népviseletes gyerekek játszadoznak, az ösvényen magányos lovas kerül el bennünket, aki éppúgy földig érő fehér lepelt visel, mint délebbre élő arhuaco szomszédai. Elszórtan néhány tradícionális házikó áll, amiket ugyanúgy tapasztott sárból építettek és pálmalevél tetővel láttak el, mint Nabusimake házait, de szemben az arhuacókkal a kogik a köralapú épületeket szeretik.

Muthanzi faluja

A házak között kokabokrok sorakoznak. A Sierra Nevada de Sanata Marta területén csak az indiánoknak engedélyezte a hatóság a koka termesztését, az okokat majd este tudjuk meg Pedrótól, no de erről később. 

Kokacserjék Muthanziban

Bár az ösvény a falu mellett vezet, a kis indiántelepülésre tilos a belépés. Egyes házakat drótkerítéssel zártak el a külvilágtól, Pedro elmondása szerint azért, mert sok turista nem képes felfogni, hogy a kogik nem akarnak érintkezni az idegenekkel, és engedély nélkül bementek a házaikba.  

Dél magasságában pihenőt rendel el a csapat a Tezumake táborban. Pedro mindenkinek ebédet oszt, majd a folyóban hűsölve vészeljük át a legnagyobb hőséget. Erőt kell merítenünk a romváros előtti utolsó nagy kaptató leküzdéséhez. Mostanra szerencsére mindenki belejött a túrázásba, így az öt órára tervezett szakaszt alig négy óra alatt tudjuk le. 

Kogi kislány

A koraesti órákban érjük el a Rio Buritaca partját. A bővizű folyó sodrása elég erős ahhoz, hogy ne a köveken szökdécselve kíséreljük meg az átkelést, hanem szandálban a vizen keresztül, botokkal egyensúlyozva az ár ellenében. Innen már csak néhány szikla állja az utunkat, de amint leküzdjük őket, befutunk az El Paraíso táborhelyre. 

   Az utolsó szakaszon mindenki belejött

Pedro és fia fáradhatatlannak tűnik. Amíg a csapat többi tagja pancsol a táborhely melletti kis vízesésekben, ők zsenális vacsorát készítenek. A szabadtéri étkező egyik hosszú asztalánál, gyertyafénynél összegyűlik a csapat a vacsorához, Pedro pedig mesélni kezd.

A '70-es években, miközben egy helyi család a Buritaca folyónak ezen a szakaszán csónakázott, sziklákból épített lépcsősorra lett figyelmes a gazzal benőtt hegyoldalban. Követni kezdték az egymásra helyezett köveket és bő egy óra alatt megérkeztek a ma Elveszett Városként ismert, akkor még feltáratlan romokhoz. Rábukkantak a tayrona indiánok aranyszobraira és ékszereire, amiket elkezdtek a piacon értékesíteni. A kincsrablásból származó vagyon azonban nézeteltéréshez vezetett, végül irigységből a családtagok legyilkolták egymást. A vérengzés okán a romokról az állam gyorsan tudomást szerzett. A feltárások megkezdődtek ugyan, de ekkor még a gerilláktól hemzsegő Sierra Nevadában turizmusra senki nem mert gondolni. 

   Az El Paraíso táborhely

A gringók 2002 körül indultak meg a Machu Picchunál is nagyobb területű ősi város felfedezésére, de ez a túra ekkor még korántsem volt veszélytelen. 2003-ban például nyolc turistát raboltak el váltságdíj fejében. 

Pedro családja két generáció óta lakja a Sierra Nevada de Santa Marta domboldalait. A '60-as években a család a FARC árnyékában fakitermelésből tartotta fenn magát, hasonlóan sok más rancheróhoz. A gerillaszervezetek jó árat ajánlottak azoknak, akik fakitermelés és hagyományos gazdálkodás helyett marihuánát kezdtek termeszteni. Ez persze a kolumbiai kormánynak szemet szúrt, így rövidesen lepermetezték az ültetvényeket. 

Igen ám, de a permet nem csak a marihuánát pusztította el, hanem minden egyebet is, így sok családot nyomorba döntött. A gerillaszervezetek újra megjelentek a rancheróknál. Sokukat sikerült meggyőzni arról, hogy a kokacserje nem csak szívós, a méreg nyomán is újraéledő növény, hanem jobban is fizet a piacon a kitermelt fánál. 

Kosztol a csapat

Maga a kokalevél egy gyógynövény, aminek rengeteg pozitív élettani hatása van, a baj csak az volt, hogy a gerillák nem gyógyteát akartak főzni belőle. A rancherók két csoportra oszlottak. Egyikük a gerilákkal tartott, mások Hernán Giraldo vezetésével - ellenezve a FARC-kal való együttműködést - visszatértek a hagyományos földműveléshez és állattartáshoz. A kokatermesztők egyre nagyobb területeket hódítottak el a farmerektől, ami fegyveres összetűzésekhez vezetett. Pár évig lőtték egymást, majd újabb állami repülők érkeztek. Baklövés volt, az állam maga alatt vágta a fát. Az amúgy is szegény parasztoknak mindene odalett, a kokacserje azonban megmaradt, így a más gazdáktól kokát vásároló és kokaint termelő gerillák jó fegyvereket tudtak vásárolni, amivel a rancherók már nem tudták felvenni a versenyt. Hernán Giraldo párbeszédet kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy a FARC a gazdag nagybirtokost a térség gerillavezérévé tette. A vérengzés véget ért ugyan, de ezzel a lépéssel az utolsó paraszt is drogtermelővé vált.

Virágzott a kokaintermelés mindaddig, amíg 2002-ben az akkori elnök, Álvaro Uribe be nem állt Bush mögé a terrorellenes háborúba. Az Egyesült Államok felfegyverezte a kolumbiai állami hadsereget és megindult a háború. Mivel a FARC a Szovjetunió felbomlása után gyengülni kezdett, Hernán vállalta, hogy az állam oldalára állva lefegyverzi a gerillákat, de csak abban az esetben, ha nem adják ki őt az USA-nak. Uribe belement az alkuba, de a háború végeztével, 2008-ban mégis kiadta Hernán Giraldót az USA-nak, aki azóta is börtönben ül. Hogy jogosan-e vagy méltatlanul, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az Elveszett Város környékén lassan tíz éve szent a béke. Olyannyira, hogy 2014-ben már több mint 20 000 turista érkezet a romokhoz.  

Átvergődöm a folyón

Végre elérkezik a nagy nap, elérjük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt.

Pirkadatkor indulunk útnak. Az ösvény kezdetben egy folyó partján visz, a medret szegélyező nagy, gömbölyű sziklákon kell keresztülmásznunk, amit fél óra után egy a folyót keresztező keskeny ösvény vált fel. Az átkelés után a hegy oldalában felfelé ívelő, mohával borított titokzatos lépcsősorhoz érkezünk, ami 1000 méterre emelkedve közvetlenül az Elveszett Várohoz vezet. Az 1200 lépcsőfokon bő fél óra alatt sikerül felküzdenünk magunkat a köderdők szintjére. Elsőként érkezünk, a többi csapat még nem indult útnak. 

1200 lépcsőfok a célig

A kora reggeli órákban sejtelmes köd borul a fák között megbúvó, misztikus hangulatú teraszokra. Ez volt az egykori városnak az a része, ahová a kereskedők érkeztek, és ahol alávetették őket annak a tisztító szertartásnak, ami nélkül a városba senki nem tehette be a lábát. 

Az egykori házak alapzatát képező kör alakú teraszok egy méterrel emelkednek a föld szintje fölé, felszínűket élénkzöld fű borítja. A belső területükre lépni szigorúan tilos, lévén a tayronák a halottaikat a házaikban helyezték örök nyugalomra, így ezek egyben sírhelyek is.

   Ez itt állítólag egy térkép

Az egyik terasz oldalában érdekes követ pillantunk meg. Rengeteg véset látszik rajta, amik Pedro szerint a tayronák ösvényeit és a folyókat jelölik. Nem tűnik térképnek, de elfogadjuk, amit mond.

Teyunát egykoron 8000 tayrona lakta. A várost vélhetően Kr.u. 800 körül alapították és a spanyol hódítások idején hagyták el. Virágzásának idején jóval nagyobb volt, mint a Machu Picchu.  

Endre örül magának Ciudad Perdidában

Feljebb merészkedünk a domboldalon elterülő romok között és néhány órára átadjuk magunkat a hangulatnak. Szerencsénk van, a következő csapat csak jóval utánunk ér fel, akkor, amikor mi már a hegyoldalon lefelé vesszük az irányt. 

Klasszikus kép a romokról

A romok több pontján katonák legeltetik a szemüket a turistalányokon. Bár a környéken tíz éve béke van, a hadsereget az állam máig nem vonta ki teljesen. 

A lépcső lefelé sokkal több koncentrációt igényel, lassan haladunk a mohás, csúszós köveken. Az egyik terasznál a régészek felépítettek egy klasszikus tayrona házat, ami kiköpött mása a kogik bungallóinak.

Mirador csapat a Ciudad Perdidánál

Élményektől megittasodva vágunk neki a visszafelé vezető ösvénynek. Hosszú lesz az út, de ismervén a járást, tudjuk mire számítsunk. Jó volt itt lenni és látni Nabusimake után, honnan is jöttek a Sierra Nevada de Santa Marta indiánjai. Még két nap gyaloglás és ismét megérkezünk a Karib-tenger partjára.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunk. Ahogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Brutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!