El Salvadorban mindenki hihetetlenül kedves velünk, állandóan mosolyognak ránk, ahol tudnak, segítenek. Mégis van bennünk egy kis hiányérzet, mert sok természeti szépséget eddig nem láttunk. Mostanáig. Juayúa környékét barangoltuk be, és ez a vidék teljesen elvarázsolt minket. Egyszerűen jó itt lenni.
A szállásadó család szerint a La Perla irányába közlekedő autóbuszok La Libertad piacáról indulnak, így jó 20 perces séta vár ránk keresztül a tömegen. A színes házakkal szegélyezett poros utca ma reggel is csordultig telt élettel. Meglett asszonyok árulják a frissen facsart gyümölcslevet, az üdítőt és a pupusát, gyerekek szaladgálnak visongva, miközben időnként egy-egy szakadt csirkebusz csap robajt végigszáguldva az utcán.
Felszállunk egy Teotepequébe tartó buszra, ami az óceánpart mentén északnyugati irányba közlekedik. Fél óra múlva érkezünk meg La Perlába, egy kevésbé forgalmas kereszteződésbe, ahol egy fiatal anyuka és két kicsi gyereke várakozik a sonsonatei járatra. Jó másfél órát toporgunk a hármas elágazásnál a tikkasztó déli hőségben, miközben azzal kísérletezünk, hogy lehet elférni öten az egyetelen, útszéli facsemete talpalatnyi kis árnyékában. Mire épp hőgutát kapnánk, végre befut a sonsonatei busz.
Várjuk a sonsonatei buszt
Az út a part mentén kellemes, olykor feltűnik egy-két szép öböl, de semmi olyat nem látunk, ami miatt le akarnánk szállni. Az egész úton egy szakáccsal fecsegünk, aki óceánjárókon bejárta a világ nagy kikötőit. Európát is jól ismeri Ciprustól Norvégiáig, de Magyarország neki is csak az 1982-es vb-ről ugrik be, amikor 10-1-re kikaptak tőlünk.
A jellegtelen Sonsonatéban nem töltünk több időt, mint hogy buszt váltunk. Bő egy óra múlva már a vulkánok által körülvett Juayúa fehér temploma előtt bámészkodunk.
Juayúa jellegzetes temploma
Juayúa egy varászlatos völgyben fekvő bájos település, szökőkutas zöld főterén már nem csak a mosolygós helyiektől pezseg az élet, hanem meglepően sok gringó arcot is látunk. El Salvador, mivel megelőzi a rossz híre a médiában, nem egy turistás ország, az itt töltött másfél hétben eddig csak Alegríában futottunk bele egy holland párosba. Itt azonban meglepően sokan vannak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Juayúában két hostel is működik.
Nem szoktuk a hosteleket preferálni, de ezúttal tényleg ez a legolcsóbb opció. Végülis a nicaraguai Ometepe-sziget óta nem aludtunk meg ilyenben, és igazából nem bánjuk, hogy egy hónap után lehet angolul beszélni. Aztán persze gyorsan rájövünk, miért is nem szeretjük az ilyen gringó gócokat. Éjjel kettőig fülsértő hangerővel bömböl a TV az ajtónk előtti társalgóban, amit 10-15 európai, amerikai és ausztrál fiatal próbál olyan mértékben túlkiabálni, hogy az éjszaka közepén kiszállunk Endrével az ágyból, és csapra verjük a délután vásárolt 8 éves Cihuatán rumunkat, hátha gyorsabban telik vele az idő. Sajnos a Cihuatán nem egy Zacapa; Endre két felestől olyan másnapossá válik, hogy reggel nem tudom őt kicsalogatni az ágyból, és csak a délutáni órákban érez magában elég erőt ahhoz, hogy a környéket körbebóklásszuk.
Salvadori zenészek Juayúában
Azt olvasom a hostel információs falán, hogy a szomszédos faluban, Nahuizalcóban, minden szombat éjjel gyertyafényes piac van. Mivel ma épp szombat van, ráadásul már Endre is szépen gyógyul, felülünk a kövevetkező buszra, ami a Ruta de Los Flores névre hallgató főúton délnek tart. A sofőr nem megy be Nahuizalcóba miután megtudja, hogy csak mi ketten tartunk oda, így 20 percet kell sétáljunk a faluig.
Nahuizalco pont akkora, mint Juayúa, így gyorsan megérkezünk a főtérre. Éppen felvonulás van. A helyes kis falu közepén felállított színpad felé araszol a tömeg néhány virágokkal diszített autót követve. A motorháztetőkön habos-babos ruhákba öltöztetett, alaposan kisminkelt 5-6 éves kislányok üldögélnek, a falu gyermekszépe választás lelkes jelöltjei, akiket felfegyverzett katonák őriznek. Elég abszurd látvány.
Fontos a biztonság, de azért ez egy kicsit erős
A kis csajok fonott kosarakból színes cukrokat szórnak a tömegben viháncoló gyerekeknek azt remélvén, hogy ezzel megnyerik a szakértő tömeg szavazatát. Szegény lánykák nem úgy néznek ki, mint akik élvezik ezt a nagy felhajtást. Egy ideig kísérjük mi is a tömeget, majd a piac felé vesszük az irányt.
Apró salvadori szépségek
Belebotlunk ugyan néhány ajándéktárgyat árusító kofába, de azt sajnos nem sikerül megtudnunk, hogy lesz-e estére gyertyafény, mert az utolsó busz Juayúába 5-kor indul, taxit pedig nem látunk a faluban.
Visszakullogunk a főútra a falu bejáratához, de nem kell megvárnunk a buszt, mert azonnal lelassít mellettünk egy pick-up. Nem Juayúába, hanem csak Salcoatitánba tart, de mivel az alig három kilométer a falunktól, bátran pattanunk fel a platójára. A platón ücsörgő család út közben elmeséli, hogy Salcoatitánban is buli van a főtéren, ráadásul az asztaloknál rigast lehet enni. Nem tudjuk mi az, de kíváncsivá tesz, így mi is elveszünk a salcoatitáni forgatagban. Aztán az egyik standnál látjuk, hogy ki van írva: hay rigas. Az édes kukoricamassza tejkrémmel és fehér, túrószerű sajttal elég rémes kombináció, de errefelé úgy eszik, mint mi a Balatonnál a sajtos-tejfölös lángost. Az édes-sós ízt muszáj lefojtanunk valamivel, így a sarkon benevezünk egy egész ananászban felszolgált helyben préselt és szűrt ananászlére. A rigasszal szemben ez valami mennyei. A felemás gasztronómiai élmény után visszasétálunk Juayúába.
Rigas és a mennyei ananászlé
Másnap a Los Chorros de la Calera nevű vízeséshez indulunk, ami a falu határától néhány kilométerre található. Hétköznap veszélyes lenne a túra a környéket járó banditák miatt, de vasárnap lévén meg merjük kockáztatni a sétát. Hosszú és lankás ösvény vezet a zuhatagot körülvevő park bejáratához, ahol a rekkenő hőségben csúszós kövek nehezítik a gyaloglást, ezért majd fél órán át bukdácsolunk, mire célba érünk. A Los Chorros de la Calera tényleg csodásan hull alá a szomszédos hegy oldalából alatta pár vízgyűjtő medencével, amit a falubeliek hétvége lévén családi pancsolásra használnak.
Los Chorros de la Calera
A túra jó kis bemelegítés a másnapi kiruccanásunkra, amit az El Imposible Nemzeti Parkba tervezünk. A hostelben megint későig tart az üvöltözés, így alig alszunk valamit. Olyan fáradtan ébredek, hogy a ruháimat csukott szemmel rángatom magamra. Az első csirkebusszal Sonsonatéig utazunk, majd ott egy Cara Suciába tartó járatra szállunk fel. Cara Sucia neve nagyon találó, mert a guatemalai határhoz közel fekvő kisváros egy igazi koszfészek. A poros út szélén mindenki valamilyen buszra vár, ahogy mi is. Valamivel tíz után befut az El Refugióba közlekedő napi egyetlen járat, amivel délelőtt 11 körül érkezünk meg a hegyek között megbúvó apró faluba. A táj mesés, bár akkora a pára, hogy nem látunk el túl messzire.
Tiszta időben egészen mesés lehet ez a táj
A faluból gyalog kell felkaptatnunk a park bejáratáig, de mivel a busz 13:30-kor indul vissza Cara Suciába, nagyon meg vannak számlálva a perceink. A hol murvás, hol kövekkel borított úton közel 40 perc alatt érkezünk meg a park bejáratánál fekvő tanyabokorba, San Miguelitóba. A helyiek mindenütt kedvesen üdvözölnek, mosolyogva kiabálnak ki a házak udvaráról. San Miguelito utcájának legvégén egy gyönyörűen kialakított hostel áll étteremmel, de mindkettő kong az ürességtől. A hosteltől 15 percre található az Imposible bejárata. A parkőr háza nem tűnik elhagyatottnak, így Endre fellép a tornácára, de ekkor hiretelen a semmiből előkerül egy nagy termetű, fekete kutya, aki rátámad. Oltári mázlija van, hogy maga elé tudja kapni az egyik tornácon felejtett széket, mert így a kutya annak lábára harap rá. Endre beugrik a nyitva hagyott ajtón, és bevágja maga mögött, én pedig bebújok a tábla mögé, hogy a kutya nehogy észrevegyen. A vicsorgásra előkerül kér parkőr, és nagy röhögcsélés közepette megnyugtatnak minket, hogy a kutya csak játszani akar, de azért biztonság kedvéért bezárják egy ketrecbe. Nyilván, ha egy kutya játékos, azt én is ketrecben tartom.
Az El Imposible Nemzeti Park bejárata
A két parkőr bekísér minket a közeli visitor centerbe, ahol megmutatják, merre haladnak a tanösvények. Az egészet bő egy óra alatt végig lehet járni, de elmondásuk szerint nincs nagy állatvilág errefelé, mert az elmúlt évtizedekben olyan mértékű lett az erdőirtás a környéken, hogy minden nagyobb emlős kipusztult. Kis szerencsével meg lehet pillantani a park emblematikus állatát, a malachit sövényleguánt, de ennyi és nem több. Ráadásul a tanösvényekre kötelező vezetőt bérelni 10 dollárért, plusz 2x6 dollár belépőt fizetni, ami elég sok egy röpke egy órás sétáért, úgyhogy nem erőltetjük a dolgot. Felmegyünk az ingyenes kilátóba, ahonnan alig látni valamit, mert a Csendes-óceán felől vastag pára fedte be a dombokat.
Amint kilépünk a nemzeti park területéről, az egyik fa törzsén megpillantjuk a sövényleguánt. Sok helyen láttunk már kékfarkú gyíkot, de ez az eddigi legszebb példány. Nem véletlenül biggyesztette a park a zászlajára. Így végképp nem bánjuk, hogy nem szabadultunk meg 22 dollártól; hiányérzet nélkül térünk vissza San Miguelitóba, onnan pedig Cara Sucia érintésével Juayúába.
A malachit sövényleguán az El Imposible Nemzeti Park emblematikus állata
El Salvadorból eddig messze ez a környék nyerte el leginkább a tetszésünket, de a java még csak most következik. Itt az ideje, hogy megmásszuk a Santa Ana-vulkánt...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
