MIRADOR - "Kilátó a világra"

Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt. 

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.

Dzsipünk a Salar közepén

A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.

Az Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak

Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.

A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.

Endre nagyon büszke a méreteire

Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.

Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.

A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.

Nekivágnak a Salarnak

A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.

Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.

Így jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!

Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.

Repülök!!!

Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.

Bolíviában szörnyen nagyok az autók

Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.

Két óra a tűző napon, a tengely meg sehol

A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.

A 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet

Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Bolíviában van egy tó, ami -50 fokon sem fagy be. A Laguna Verde nem messze fekszik az argentin-bolíviai-chilei határtól, de amíg odaérünk, számtalan csodát látunk. Gejzírek és iszapfortyogók között pózolunk 4850 méter magasan, flamingókat valamint dzsipünk elől menekülő vikunyákat fotózunk és vizcachákat etetünk elzárt kanyonokban. Azt tudtad, hogy itt kelt életre Salvador Dalí egyik festménye?

A Hold még magasan jár az égen, amikor kibújunk az ágyból. A helyi asszonyságok már a konyhában sürögnek-forognak, hogy karamellás amerikai palacsintával, forró teával és tejeskávéval kényeztessék el a karikás szemű, vacogó gringókat az épület közös helyiségében. Sokat nem ücsörgünk az asztal körül. A csapból folyó 2-3 fokos víz, amiben megmosdunk úgy hat, akár a világ legerősebb kávéja. Nem telik bele 10 perc már mindenki a dzsipekben ül indulásra készen. Franco és Carlos lekapargatják a jeget a szélvédőkről, majd útnak indulunk.

Holdlemente 4500 méter magasan, a Cerro Pabellón lábánál

Mikor a jégvirágok leolvadnak az ablakról, a halvány fényben felsejlik a tekintélyes méretű, szikár vulkán, amit tegnap éjjel a hóvihar miatt nem volt lehetőségünk alaposan szemügyre venni. Lassan pirkad, a sejtelmes, narancsszínű félhomályban magunk mögött hagyjuk az 5498 méter magas Cerro Pabellónt és a lába előtt elterülő, élénk színekben játszó, kristálytiszta Laguna Colorádát. A Sol de Mañana felé vesszük az irányt.

Megérkeztek a turisták a gejzírekhez

A 4850 méter magasan található iszapfortyogóknál ér minket a napfelkelte, ami kétségkívül az egyik legszebb és legkülönlegesebb, amit életemben láttam. A vulkáni működés hatására a föld felszíne alól kénes kigőzölgések törnek fel, amik akár 50 méter magasba is kilövellhetnek az alig 30 cm átmérőjű lyukakból. Bár ezen a magasságon a hőmérséklet a nappali órákban is fagypont alatt marad, a fumarolákból így is nagyon forró kéngőz távozik. A lecsapódó párától teljesen átnedvesedik a ruhánk.

A Sol de Mañana igazán hálás fotótéma

A ként esetenként egyéb mérges gázok kísérik, ezért a vezetőink óvva intenek attól, hogy túl sok időt töltsünk a fortyogók és a sziklák közötti vályatokban kialakult apró, gőzölgő tavak közelében. A páratlan látvány könnyen feledteti az emberrel ezt a veszélyt, így a gőzfelhőkben egész turistatömegeket kell kerülgetni és percekig várakozni, hogy mindenki sorra kerüljön a legnagyobb fumarolák mellett pózolva. Fájdalmasra fagynak az ujjbegyeim, mire visszülünk a dzsipekbe.

Endre is beállt a pózolók közé

Fél óra múlva megérkezünk a termálfürdőkhöz. Itt sem kevesebb a turista, de könnyebb a tájat fotózni, mint a gejzíreknél, mert legtöbbjük a ruhájától megszabadulva olvadozik a betonmedencében összegyűlt forró vízben. A lubickolást kihagyjuk, hogy több időnk legyen a Laguna Verdénél és a Salvador Dalí sivatagnál, de Carlos és Franco teljesen eltűnnek. Negyed órán át hajkurásszuk őket, mire Endre rájuk talál a medence mögötti épületben, amint éppen söröznek. Végülis rendőrrel egészen biztosan nem találkozunk, hát akkor meg miért is ne?

A termálfürdőből ilyen a kilátás

A táj a következő egy órában teljesen megváltozik. A szürke, kopár, égbe törő kúpokat vörös homok váltja fel, ahol az út teljesen eltűnik a kerekeink alól, a homokból meredező sziklák között csupán az érzékeink vezetnek. Ez a Desierto Salvador Dalí. A sivatag annak köszönheti a nevét, hogy az egyik kihunyt vulkán lábánál pont olyan sziklák heverésznek, mint amilyeneket a neves festő vászonra vetett néhány évtizeddel ezelőtt. Hogy Dalí valaha járt-e a később róla elnevezett sivatagban, azt nem tudjuk, de a látvány tényleg olyan, mintha megelevenedett volna a festmény. Fotózunk párat az egyre erősödő szélben, majd folytatjuk utunkat tovább, dél felé.

Mikor egy festmény megelevenedik

Fél óra múlva már az egész Mirador csapat a Laguna Verde előtt fotózkodik. A zöld színű tó 4400 méteren fekszik, ahol napközben sem ritka a -10 fokos hideg, de a víz különleges összetételének köszönhtően soha nem fagy be. Állítólag csak -56 fokos hidegben kezd hártyásodni a teteje.

Desierto Salvador Dalí

A tó mögött büszkén emelkedik a tökéletes formájú Licancabur-vulkán, ami arról nevezetes, hogy a Föld legmagasabb, állandó hótakaró nélküli csúcsa. Amúgy ezen a ponton található az argentin-chilei-bolíviai hármas határ, így a jóból a másik két országnak is kijutott, bár azt mondják, egyik oldalon sem olyan szép a Siloli-sivatag, mint itt. Tény, ezzel a látvánnyal napokig el tudnék lenni.  

Mirador csapat pózol a Laguna Verde partján, háttérben a Licancabur-vulkánnal

A többség a zöld tótól Los Lípez felé fordul, mi azonban más útvonalon mozgunk, hogy ne kelljen a többi dzsip által felvert port nyelnünk. Másfél óra elteltével ismét a Laguna Colorada partján ácsorgunk, elsősorban azért, mert szeretnénk lencsevégre kapni a nappal előbújó rózsaszínű jégflamingókat.

A Laguna Colorada nappali fényben sem csúnya. Franco felvisz bennünket a tó fölé magasodó kilátóba, ahonnan gyalog ereszkedünk le a tó partjára. Fantasztikus a táj, bár ezúttal minden figyelmem lekötik a kecses, hosszúlábú tojásrakók.

Irány a Laguna Colorada partja!

Endréék lemaradtak valahol az úttalan utakon, így van időnk nézelődni, amíg várunk rájuk. A lagúna környékén orkánerejű, dermesztően hideg szél tombol, így egy idő után úgy döntünk, nélkülük idulunk tovább, bízva benne, hogy a következő megállónknál, az Árbol de Piedránál, vagyis a Kőfánál ismét megtaláljuk egymást.

Az Árbol de Piedra a Siloli-sivatag egyik jelképe

Így is lesz. Készítünk pár képet a semmiből kinövő, fa formájú sziklánál, majd szélvédettebb helyet keresünk, hogy megebédeljünk. Erre egy befagyott patak medre válik akalmassá. Ahogy a kősivatag sziklái között tömjük a gyomrunkat, nagy örömünkre előkerül néhány társaságra vágyó, bátor, hosszúfülű vizcacha is. A magashegyi rágcsáló a vadnyúlra hasonlít és szívesen veszi, ha párolt zöldséggel, kiváltképp, ha répával kínálják.

Jófej állva elaludt mellettünk

Ebéd után a chilei határ felé vesszük az irányt, hogy estére Salar de Uyuní peremén fekvő Atulcha egyik sóhoteljében töltsük az éjszakát. Előtte azonban még vár ránk egy hosszú délután néhány boráttartalmú lagúnával, amihez hasonlót már tegnap is láttunk.

A napos időnek és a délutáni időpontnak köszönhetően megszámlálhatatlan jégflamingó tisztel meg a jelenlétével. Bár a madárfotózás általában nem túl hálás feladat, mégiscsak igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy nehéz dolgunk van. Sosem láttam még ilyen "modell-lelkű" madarakat; karnyújtásnyira jönnek és már-már úgy tűnik, hogy élvezettel pózolnak a kamerának.

Elképzelni nem tudom, milyen képek születtek volna, ha valóban profi géppel készítettük volna őket

Elhagyjuk a lagúnákat. Még négy órás út vár ránk a faluig, ideje csípkedni magunkat, ha sötétedés előtt szeretnénk megérkezni. Közvetlenül a chillei határon, ahogy a 6000 méter magas vulkánok lábánál haladunk, óriási mázlink van. Kitör az Ollagüe. Égbe törő, pöfékelő csúcsát a szomszédos hágóból fotózzuk le.

Ott füstöl a hátunk mögött a vulkán

Órákig kocsikázunk a világ végén, mire a vörös kősivatagot félig-meddig fehér sóvidék váltja fel, de ez még nem a Salar. Endréék dzsipje ismét eltűnik a szemünk elől, ahogy a hegyoldalon végiggurulva döcögünk Atulcha felé a kietlen nagy semmiben. Carlos a másik dzsippel nem a hegyoldalban, hanem a sík sóvidéken hasít végig. Állítólag ez a természetes földfelszín a legjobb minőségű aszfaltnál is jobb utat varászol a kerekek alá, nem véletlenül használják gyorsulási versenyeknél a sómezőket. Csak a falu határában bukkanunk rá ismét a másik dzsipre.

Számtalanszor keresztezik vikunyák az utunkat

Elmacskásodott lábbal, kimerülten érkezünk a faluba, éppen naplementekor. Mindnehol abból kell építkezni, amiből sok van, így Atulchában az összes épület, így a hotelek is sóból készülnek. Az első helyen minden foglalt, a második helyen akad néhány egyszerű szoba. Nincsen benne semmi különös, azon kívül, hogy ha íztelen a levesed, elég ha megkaparod a falat. Minden sóból van, a fal, az ágy, az asztal, de még a padlót is finom, apró, fehér kristály borítja. Fűtés, ablak nincs. A zuhanyzóban 10 bolíviánóért vásárolható 8 perc forróvíz, amiben nagy öröm lezuhanyozni és átmelegedni a két nap fagyoskodás után, de biztos, ami biztos, erre még egy kis chilei piscóval is rásegítünk. És ami eddig elmaradt és holnap vár majd ránk az épp csak a lényeg, vagyis a Salar de Uyuní...

Hotelszobánk Atulchában

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

Butch Cassidy és a Sundance kölyök történetét Paul Newman és Robert Redford ismertette meg a világgal. Az 1969-es filmből nem jön át, hogy a vidék, ahol a két bandita garázdálkodott, mennyire zord és kietlen. Pedig az. A Sziklák völgye után Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb vidéke vár ránk, ahol néhány flamingón és vikunyán kívül nem él meg semmi. Éjszaka -10 fokban, 100 km/órás szélben, 4300 méteren. 

Mai törénetünk a bolíviai Uyuníban kezdődik, 3700 méter tengerszint feletti magasságban. Pompásan mutatna, ha úgy folytatnám: "ott, ahol a madár se jár", de az a legkevésbé sem fedné a valóságot. Bár magában a városban nem találni semmi turistacsalogatót, évente így is több mint 60 ezer külföldi rója Uyuní poros utcáit. Hogy miért? Mert Uyuní csak egy köpésre fekszik a Föld legnagyobb sóvidékétől, a Salartól.

Minden épületben hostel vagy utazási iroda üzemel, a helyiek sürögnek-forognak, futkosnak, telefonálnak, szervezik az egy-, kettő- vagy három napos dzsiptúrákat az ország első számú látnivalójához. A Salar de Uyuní az amatőr és profi fotósok paradicsoma, de az igazi élményt az azúrkék, vörös vagy épp smaragdzöld lagúnák, a kopár vulkánok, a gejzírek, a Siloli-sivatag és a Sziklák völgye adja.

A Mirador csapattal együtt kilencen vagyunk. A két dzsip, amiket pár hete foglaltunk le Endrével a túra időpontjára, az iroda előtt várakozik a sofőrökkel, Francóval és Carlosszal, amíg a csapat összekészíti a következő három napra szükséges meleg holmit és a hálózsákokat. Bolívia ezen részén nem ritka a mínusz 15 fokos hideg éjszakánként, fűtéssel pedig egyetlen menedékház sem rendelkezik, mivel ezen a magasságon egyetlen növény sem él meg, tehát tüzifa sincsen.

Izgatottan bepattanunk a dzsipekbe és útnak indulunk Bolívia vélhetően leghidegebb, de egyben legmesésebb vidéke felé. A turisták többsége a sómezővel kezd, s a chilei határ mentén halad a Laguna Colorada irányába, mi azonban megfordítjuk a sorrendet, így ugyanis nem kell nyelnünk a többi dzsip által felvert port. Sofőrjeink évek óta a turizmusban dolgoznak, remekül ismerik a vidék minden szeglelét, és persze mindig tudnak egy rövidebb vagy szebb utat, így a dzsipekkel sokszor eltűnünk egymás szeme elől.

70 éve eszi őket a rozsda

Első megállónk a mozdonytemető, amit sivatagi homokba fektetett vén vasúti sínek kötnek össze a három kilométerre fekvő várossal. Több sínpár fut egymással párhuzamosan, többségük ma már használaton kívül van, és csak néhány ősöreg mozdony álldogál rajtuk magányosan. A vasutat brit mérnökök tervei alapján építették az Antofagasta és Bolívia Vasúttársaság megbízásából 1888 és 1892 között. Az aktuális bolíviai elnök, Aniceto Arce igen nagy fantáziát látott a bolíviai tehervasút felvirágoztatásában, az őslakosok azonban rendszeresen szaboltálták az építkezést. A szállítmányozás nehezen indult be, s a vidék elszigeteltsége miatt a fuvarozás nem volt veszélytelen. A bolíviai bányákból származó haszonra ugyanis a banditáknak is fájt a foga.

Ez a gőzös bizony nem megy Kanizsára

A leghíresebb eset Butch Cassidy és a Sundance kölyök nevéhez köthető. A két amerikai Uyunítól délre, San Vicente falujától nem messze lépett meg egy közeli bánya teljes bevételével. Az ellenük folytatott hajtóvadászat sikeres volt, mivel pár nappal a rablás után bekerítették a rablókat, akik látván, hogy nincs esélyük a szökésre, öngyilkosságot követtek el. Innentől kezdve a bányatulajdonosok kész hadsereggel védték az Uyuní, Tupiza és Antofagasta között közlekedő vonatokat, azonban az 1940-es években leállították a vasúti szállítást, mivel a kimerülő bányák hatására annyira lecsökkent a profit, hogy nem érte meg importálni a szenet, amivel a vonatokat felfűtötték.

A bolíviai ezüstlázból nem maradt más, mint néhány vén mozdony és pár kósza vagon a sivatagban, valamint egy remek film George Roy Hill amerikai filmrendező jóvoltából Robert Redford és Paul Newman főszereplésével. Szegény rozsdás vonatokról meg is feldekezett volna a világ, ha nem éppen itt, a világ legnagyobb sóvidékétől néhány kilométerre álldogálnának és várnák, hogy megrágja őket az idő vasfoga. Gazdasági szempontból az Uyunít Antofagastával összekötő vasútvonal jelentősége csaknem teljesen megszűnt, csak az utóbbi években kezdték rehabilitálni a vonalat. Mi is látunk egy meglepően hosszú tehervonatot, ahogy komótosan tovatűnik a horizonton.

San Cristóbal kőtemploma

Visszapattanunk a dzsipbe és tovább rajzoljuk a nyomokat a szikár talajba egészen addig, amíg San Cristóbal fagyos szellemfalujába nem érkezünk. A néhány vályogház között futó utcákon egyetlen teremtett lélek sincs, mivel ez idő tájt mindenki a bányákban fejti a cinket. Nem azért jöttünk ide, hogy megtudjuk, milyen a San Cristóbal-i bányászok élete, hanem a régi kőtemplom miatt, ami kívülről inkább egy erődre hasonlít, semmint egy keresztény épületre. A kaput zárva találjuk, így nem tudjuk meg, hogy belülről milyen, azonban a toronyba fel tudunk mászni, mivel oda lépcső vezet a bejárat mellől. A bányákhoz közeli templomok tornyába gyakran lehet kívülről felmászni, mivel bányarobbanás esetén ez a leggyorsabb módja szólni a falu lakóinak.

A Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszik

Templommászás után folytatjuk utunkat dél felé. Átkelünk néhány patakon, majd röpke pár óra alatt megérkezünk a 4000 méter magasan fekvő Sziklák völgyéhez, azon belül is a Bosque del las Piedrashoz, egy többszáz hektáron elterülő kőerdőhöz. Kevés olyan varázslatos vidék van a világon, mint ez. A víz és a szél olyan mesteri munkát végzett, már-már nehezemre esik elhinni, hogy a 20-30 méter magas sziklaszobrokat nem egy ősi kultúra hagyta hátra.

A Bosque de las Piedras a környék legizgalmasabb természeti csodája

A jéghideg, üvöltő szél majd letépi a fejem, 20 perc után beparancsol a kocsiba, ahol kiderül, hogy Carlos és Franco barátunk nem csak remek sofőrök, de kiváló vendéglátók is egyben. Képesek a szublimált nagy semmi kellős közepén olyan "terülj, terülj asztalkámat" varázsolni, ami a legjobb bolíviai éttermeknek is dícséretére válna. Vegyes párolt zöldség, egy nagy tál quinoa, sült marhahús, üdítő, kávé, minden mi szem-szájnak ingere. Na jó, desszert az nincs, de a kőerdő lenyűgöző látványáért cserébe eltekintünk tőle.

A szél, a víz és a fagy formázta ilyenre a sziklákat

Elhagyjuk a Sziklák völgyét és irány Bolívia legdélebbi csücske. Növényzet alig van, az út már rég eltűnt a kerekek alól. Időnként egy-egy, a semmiből előbukkanó vikunyacsorda keresztezi az utunkat. Átkelve egy 4500 méteres hágón szép lassan teljesen megváltozik a táj. A kősivatagot kemény és szikár, szürkés-fehér föld váltja fel, életnek semmi jele. Nincs több folyó, sem tövises bokor, csak az 5000 méter fölé emelkedő piramis alakú vulkánok tarkítják a holdbéli tájat. Beleborzongok a látványba, amikor a 4278 méter magasan fekvő Laguna Colorádát először pillantom meg a lemenő nap fényében. Könnyen el is tereli a figyelmem a vészjósló jelekről.

Valahol 4500 méter magasan

A hágó túloldalán az egyik vulkán felett hófelhők gyülekeznek. Vihar készül, ami ritka jelenség ezen a vidéken. Az éjszaka átvészelésére az egyetlen lehetőséget a Laguna Colorada melletti menedékházak jelentik. Odáig azonban még el kell jutnunk, de addig még vár ránk néhány óra az úttalan utakon. Franco rezdüléstelen arccal vezet tovább, gondolom, amíg ő nem aggódik, nekem sincs rá okom, bár jól tudom, itt nem az ember, hanem a természet az úr.

A Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna Coloradához

A világ végén, a nagy semmi kellős közepén egy magányos házikó áll. Franco, Carlos és Endre kiszállnak, hogy a parkőrtől megvásárolják a 150 bolivianós belépőt a nemzeti parkba. Kicsit késve érkeztünk, a fickó sietségre int.

- Húzzatok bele! - kiált oda sofőrünknek - Mindjárt itt a hó. 

Szaporán folytatjuk utunkat. Nem sokkal később feltűnik egy borát ásványoktól (ebből nyerik ki a bórt) fehéren csillogó tó, a Laguna Capina. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérjük meg Francót és Carlost, álljunk meg egy fotóért. Nem messze tőlünk a félhomályban egy munkagép álldolgál a parton. A tó azon kevés tavak egyike a Földön, ahol a vegyiparban és a kerámiaiparban használatos bór előállítására használt vegyület megtalálható.

A Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye 

Carlos azt meséli, néhány éve, mielőtt fellendült a turizmus, ő is itt vállalt munkát. Remekül lehetett keresni, de több száz kilométeren belül nincs semmi, ezért fél év után menekült a helyről. Páran maradtak, ők valószínűleg itt élik le az egész életüket, folyton mínuszokban, fűtetlen vályogházakban. A szél tombol, a tó túlpartján egyre sejtelmesebben gyűlnek a hófelhők. Gyorsan visszapattanunk a dzsipekbe és irány a Laguna Colorada.

Húsz perc múlva, mikor a nap lebukik a horizonton, megérkezünk a tó partjára. A nappal piros színű víz éppen jegesedni kezd, mostanra az itt élő flamingók szélvédett helyre menekültek. Nyomaik ott vannak a parton, tojások formájában. A flamingó tojás nehéz, érdes és akkora, mint egy nagyobb körte. Maradnánk még fotózni, de mostanra rendesen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ráadásul esni kezd a hó.

Naplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partján

Rendesen szakad, mire elérjük a menedékházakat. Mivel errefelé nincs térerő, se telefon, előre ágyat foglalni nem lehet. Az ötödik kalyibában találunk két szobát, amibe be tudjuk vackolni magunkat.

A közös helyiségben van egy apró kályha. A sofőrök hoztak magukkal egy kis fát Uyuníból, ami arra pont elég, hogy vacsora közben kiolvasszuk átfagyott végtagjainkat. Mi több, a házat üzemeltető asszonyok fantasztikus, forró zöldséglevest készítenek, így a komfortérzetemhez már csak egy forró fürdő és egy kis oxigén hiányzik. Mindkettőről le kell mondjak.

Lakmározik a csapat

A nyolc fős, kissé puritán hálószobában alig van több 0 foknál. Dideregve, de teli hassal vackolom be magam a hálózsákba erre a rövid éjszakára. Másnapra ugyanis az a terv, hogy még napfelkelte előtt útnak indulunk a gejzírek felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!