Az El Salvador-i tengerpart nem varázsol el minket, Alegría hegyi faluja viszont annál inkább. Felmászunk egy ébredező vulkánra, majd úgy beszivat minket a bankunk, hogy pénz nélkül kell átvészeljük a hétvégét San Miguelben. Végül rátalálunk egy maja romvárosra, aminek létezéséről az ott élők sem tudnak. Mozgalmasak a napjaink El Salvadorban.
La Uniónban mindenki arról beszélt, hogy a Las Tunas Beach a legjobb az országban, így annak ellenére vesszük arra az irányt, hogy nem vagyunk strandőrültek. Fél óra buszozás után meg is érkezünk a tengerparti faluba, ahol összesen negyed órát töltünk el, mivel hétköznap lévén minden zárva tart. Az utcák kihaltak, az éttermeknél le van húzva a roló, a hotelek ajtaja is be van reteszelve. Az idő sem túl fényes, így lövünk pár fotót az amúgy nem túl impozáns partszakaszról, majd visszasétálunk a bekötőútig, és felpattanunk az első San Miguelbe tartó buszra.
Playa Las Tunas
A parti út nem túl izgalmas, de rövid időn belül a hegyek között találjuk magunkat, ahol az esős évszaknak hála kizöldült a trópusi szárazerdő. Egy El Delirio névre hallgató elágazásnál (vajon miről kaphatta a nevét?) szállunk le, és rohanunk át a túloldalra, mert éppen ott várakozik egy Usulután felé tartó busz.
Nincs fél óra az út, így dél magasságában már Usulután főterén mászkálunk. A város minden, csak nem szép, de az emberek itt is hihetetlenül kedvesek. Nem kinézik az embert, mint sok latin-amerikai országban, hanem mosolyognak ránk, biccentenek vagy egy hangos "Buenos días!" kiáltással tudatosítják, örülnek nekünk. Mi meg annak örülünk, hogy sikerül beülnünk egy büfészerű kifőzdébe, ahol nem kell kötelező jelleggel csirkét ennünk rizzsel, hanem magunk választhatunk a köretek és húsok között.
Usulután polgármesteri hivatala
El Salvador nem látványos ország, de azért itt is meglapul néhány természeti csoda. Az egyik ilyen az innen nem messze fekvő hegyi falu, Alegría és a közelében fekvő krátertó. Ebéd után buszra szállunk, és felkapaszkodunk a Cerro El Tigre és a Tecapa-vulkán között tekergőző úton Santiago de Mariába. Ez a falucska már áraszt valamiféle koloniális hangulatot, de emlékeim szerint Alegría sokkal szebb és hangulatosabb település, ezért itt sem időzünk sokat, a következő busszal már megyünk is tovább.
Utcakép Santiago de Mariából
Két mormon hittérítő sráccal utazunk a faluig. Az egyikük guatemalai, a másikuk amerikai, mindketten azt a klasszikus fekete-fehér hittérítő ruhát viselik, amit minden mormon. Nicaraguától délre nem sűrűn látja őket az ember, de errefelé minden buszon össze lehet velük futni. Ahogy mindenki El Salvadorban, úgy ők is nagyon kíváncsiak ránk, így végigdumáljuk az utat. Megtudjuk például azt, hogy minden fiatal mormonnak hittérítői szolgálatot kell vállalnia, ezért van az, hogy úton-útfélen belebotlik az ember fiatal amerikaiakba, akik faluról falura járva kutatják a jelenkor prófétáit. Tíz éve utazgatok Latin-Amerikában, de ez az első alkalom, hogy párbeszédbe keveredek velük, és egész kellemes meglepetést okoznak.
Mobil cipőárus Santiago de Mariában
Jól emlékeztem, Alegría meseszép falu. Csodás helyen fekszik, hihetetlen kilátással fél El Salvadorra. Ami azonban megváltozott, hogy mostanra minden sarkon áll egy szálló. Ennél már csak az meglepőbb, hogy mind tele is van. Két alkesz észreveszi, hogy tanácstalanul csatangolunk a főtéren, így rendes salvadoriként felajánlják, segítenek nekünk hotelt keresni. Fél órán át járják velünk a falut, de még a paplakon is azt mondják, nincs több szobájuk. Ott tartunk, hogy visszamegyünk Santiago de Mariába vagy lebuszozunk Berlínbe, mikor az egyik részegnek bevillan, hogy a falu híres éttermének, a La Fondának a tuladonosnője régebben adott ki bungallókat. Ez azonban régen volt, így könyörögnünk kell neki, hogy nyissa ki újra az egyik lezárt házikót. Végül 20 dollárért cserébe megteszi, de kitakarítanunk nekünk kell.
Kilátás Alegríából, háttérben a Rio Lempa víztározója
Azon túl, hogy Alegría egy kellemes hely, sok mindent nem lehet itt csinálni. Esténként ugyan a főtéren megjelennek a pupusasütők, de elég korán becsukják a boltot. Nem is akkora baj, mert így legalább másnap korán útra tudunk kelni a Tecapa-vulkán krátertavához.
Alegría főtere
Bár vezet fel út, emlékeim szerint nem kell sokat sétálni a vulkán tetejéig, így valamivel napfelkelte után gyalogosan vágunk neki a hegynek. Egyáltalán nem bánjuk, mert a Cosigüina óta nem sokat túráztunk, s már kezdett hiányozni a hegymenet. Egy órába se telik, és megpillantjuk a krátertavat, ami fele akkora sincs, mint volt 2006-ban. Akkortájt annyi víz volt benne, hogy nem lehetett lemenni a partjára; egy cseh sráccal a kráter peremén növő bozótosban törtünk magunknak utat, hogy tudjuk fényképet készíteni róla. Ezúttal azonban a kráter közepén csak egy pocsolya van, ami élénkzöld színben pompázik.
A Tecapa-vulkán krátertava apróra zsugorodott
Körbejárjuk a krátert, majd lesétálunk a tó partjára, ahol erős kénszag üti meg az orrunkat. Régen ez sem volt, úgy néz ki, a Tecapa-vulkán kezd mozgolódni. Állítólag a tudósok soha nem térképezték fel a vulkánt, mert azt kihunytnak titulálták, a helyiek azonban arról számolnak be, hogy amíg itt eltűnőben van a víz, addig a szomszédos, Berlín fölé emelkedő kiszáradt kráterben ismét gyűlik. Mintha a vulkán egyik helyről a másikba pumpálná át a vizet, csak senki nem tudja, hogyan.
Eri a lagúna partján
A kénszag hamar lezavar miket a Tecapáról, így visszasétálunk a faluba, ahol felülünk egy Berlínbe tartó buszra. A pár kilométerre fekvő falu sokkal rendezetlenebb, mint volt Alegría, viszont a pupusa itt is zseniális. Kicsit egyhangúvá vált az étkezésünk, de El Salvador a sajtos pupusáról szól, amit most még szeretünk.
Alegríában minden ház színes
Berlínből a Pánamerikai autóút mellett fekvő Umañába buszozunk, majd onnan a Chinameca- és a Chaparrastique-vulkánok mentén San Miguelbe. Amíg a Chinameca kihunyt, addig a San Miguel-vulkánnak is nevezett Chaparrastique aktív, a közös bennük azonban az, hogy egyiket sem ajánlják megmászásra a környéken ólálkodó banditák miatt. El Salvador a Föld legveszélyesebb országai között szerepel, s mivel van még vagy egy tucat biztonságban mászható tűzhányója, így lemondunk ennek a kettőnek a meghódításáról. Legalább lesz miért visszatérni a jövőben.
San Miguelben nincs sok értelme időzni, nekünk azonban sikerül a következő három napot El Salvador második legnagyobb városában eltöltenünk. Ennek oka, hogy pénzt kéne kivegyünk, de ez errefelé nem könnyű. Péntek lévén sietünk, hogy nyitva találjuk a Citibankot (ott van kártyánk), de az automata száz dollárnál többet nem akar kiadni. Nem lenne ezzel semmi gond, ha El Salvadorban mindnehol lehetne kártyával fizetni, de nem lehet. Száz dollár készpénz errefelé max. két napra elég, az automatahasználat pedig minden egyes alkalommal 14 dollárba kerül, mint azt megtudtuk 2013-ban, amikor az összes készpénzünket ellopták, és kénytelenek voltunk kártyát használni hét hónapon keresztül. Abban az évben csak a kártyahasználaton 220 000 forintot buktunk. Ezt csak azért írom le, hogy mindenkiben tudatoslujon, Latin-Amerikában kizárólag bankkártyával utazni full ostobaság, itt a cash működik.
Ennél a néninél nehéz lenne bankkártyával fizetni a banánért
Egy másik banknál végül találunk olyan automatát, ami kiad 600 dollárt, azonban a kártyát érvénytelennek minősíti. Nem értjük a dolgot. Gyorsan hazatelefonálunk, hátha a család tud valamit intézni, lévén összesen tíz dollárunk maradt. Közben írunk a Citibanknak, de azt a választ kapjuk, hogy a kártya ismételt érvényesítéséhez be kéne fáradnunk a budapesti fiókba. WTF? 2009-ben egyszer Erivel már eljátszotta az OTP, hogy letiltotta a kártyáját, mert vett ki pénzt Costa Ricában. Később közölték, hogy a zárolást csak személyesen tudja feloldani, ami nonszensz, de az még inkább, hogy évekkel később ezt a Citibank is eljátssza velünk.
El Salvadorban az automaták biztonsági okokból a bankon belül vannak elhelyezve, így ha bezár a fiók, az ATM-hez sem lehet hozzáférni. Addig levelezünk a hazai Citibankkal, amíg mindegyik bank bezár, így ott ragadunk San Miguelben hétfőig, tíz dollárral a zsebünkben.
San Miguel katedrálisa háttérben a Chaparrastique-vulkánnal
Hogy van-e bármi látnivaló a városban? Nincs. A főtéren áll egy modern templom, a belváros nyugati végében pedig a Medella Milagrosa kápolna, de ennyi, nem több. Jobb híján a hétvégét az emberek bámulásával, galambok etetésével és unalmas semmittevéssel töltjük, spórolás gyanánt pedig éjjel-nappal sajtos pupusát eszünk, amihez csapvizet iszunk.
San Miguel-i utcakép
Hétfőn édesanyámnak sikerül odahaza elintéznie, hogy a nálunk lévő két kártyából legalább az egyiket lehessen ideiglenesen használni, aminek hála sikerül pénzhez jutnunk. A kártyát közvetlen a pénzfelvétel után ismét blokkolják, hivatalos magyarázatot azonban e-mailben nem küldenek, a budapesti fiók erőlteti, hogy fáradjunk be hozzákjuk valamelyik nap személyesen. Mintha nem lenne világos, hogy 10 000 kilométerre vagyunk tőlük, és ez nem megy olyan könnyen. 2009 és 2013 után újfent megbizonyosodom arról, hogy a bankok bénák, és hogy azok vezetői nincsenek tisztában a való világ működésével. Szerencsére ismét van pénzünk, de automatát jó pár évig nem akarok látni.
Medella Milagrosa kápolna
Megünnepelvén, hogy gazdagok vagyunk, a közeli Quelepa falujába teszünk kirándulást. Ne keresd El Salvador látványosságai között, csak azért jöttünk ide, mert a határon kapott turistatérkép romvárost jelöl a közelében. A buszsofőr és a buszon ülők nem hallottak róla, de a végállomáson lévő bolt tulajdonosa a folyó túlpartja felé mutogat azt magyarázván, hogy néhány éve volt itt pár régész, akik kapirgáltak az erdő mélyén, de hogy találtak-e valamit, nem tudja.
Quelepából szépen látszik a San Miguel-vulkán
Átkelünk a vízfolyáson, de sehol egy tábla, csak messzeségbe vesző földutak, amik valószínűleg a környék legelőire visznek. Jó fél órája gyaloglunk, mikor belebotlunk egy rancheróba. Azt mondja, menjünk vissza a folyóhoz, forduljunk balra, majd később lesz egy ösvény, ami bevezet a romok közé. Búcsúzóul hozzáteszi, hogy ne várjunk túl sokat, mert a helyszínt évek óta senki nem tisztította meg.
Eri keresi az ösvényt
Igazat mond a srác. Az instrukcióit követve a tüskés bozót mélyén feltűnik néhány faragott kő, az akácos alatt pedig mintha egy épület sziluettje bontakozna ki. Ez persze puszta feltételezés, mert ép falrészletet sehol nem látunk, csak néhány egymásra hordott követ. Mindenesetre elkönyveljük magunkban, hogy láttuk Quelepa maja romjait, de ezúttal teljesen világos, miért nem említi egyetlen útikönyv sem.
Quelepa maja városából ennyi maradt
Még egy éjszaka San Miguelben, aztán irány észak, El Salvador legkevésbé látogatott része.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
