Mi is érezzük, hogy egy kicsit sok lesz a templomokból, de hát ez Dél-Amerika, ahol minden Jézusról és Szűz Máriáról szól. Chiquiniquirában jártunk, Kolumbia legszentebb zarándokhelyén, meg egy szénből meggazdagodott faluban, Cucunubában, amiről érthetetlen módon egyetlen útikönyv sem ír. Van mit felfedezni Kolumbiában.
Visszatérünk La Playába, ahol még mindig terjeng a dögszag. Nincs szerencsénk a buszokkal, egyik északnak tartó járat sem áll meg nekünk, így nekiállunk stoppolni. Pont mielőtt elhánynánk magunkat a rothadó kutyahús szagától, megáll mellettünk egy furgon. A két fickó Chocontába megy, pont oda, ahová mi is, de előtte még megállnak a Sisga-víztározónál egy rövid értekezletre, mivel a cundinamarcai nemzeti parkok felügyelőségétől vannak. Az elmúlt években rengetegszer elmentünk már a víztározó mellett, de megállni soha nem volt lehetőségünk, így tulajdonképpen még örülünk is a pihenőnek.
Eri nézelődik a Sisga-víztározónál
A tó szép, de nem emiatt marad emlékezetes a pauza. A két figura olyan, mintha egy burleszkből lépett volna elő, amihez nyúlnak, elromlik, összeomlik, megsemmisül. Húsz perc után szólnak, hogy indulunk tovább, az ám, csakhogy bezárták a kulcsot a kocsiba. Negyed órán át próbálják kinyitni az ajtót a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül, de sehogy nem megy. Végül feltörik a saját kocsijukat, leszedve az ablaküveg takaróléceit és szétbarmolva a zárat. Mire sikerül kinyitniuk, kiderül, hogy az anyósülés felőli ajtó mindvégig nyitva volt. A víztározónál dolgozó parkőrök nagyokat röhögnek a két szerencsétlenen, akik persze egymást kezdik hibáztatni a rongálás miatt.
Chocontá ide nincs negyed óra, de ezt a rövid időt is sikerül szórakoztatóvá tenniük. Az ablak takaróléceit a kocsi tetején hagyták, amiket egy erősebb széllökés lerepít, szétszórva a darabjait az autópályán. Én szedem össze nekik, mire megint egymásra kezdenek mutogatni. Végül beérük Chocontába, ahol búcsút intünk a két jószándékú, de teljesen félkegyelmű fickónak.
A várost a 16. században alapították a spanyolok egy korábbi indián falu helyén. Állítólag a környéken van valami termálfürdő, de az ilyenek nem szoktak minket lázba hozni, így lövünk pár képet a főtérről, majd megkeressük azt a terminált, ahonnan állítólag buszok indulnak Ubatéba.
Chocontá nem varázsolt el minket
Kolumbiában jellemzően jók a buszok, ez alól azonban kivétel Chocontá. Ennyire lepukkant csotrogánnyal szerintem Nicaragua óta nem találkoztunk, pedig eltelt azóta pár hónap. Rajtunk kívül csak egy fiatal lány utazik a buszon, ő is leszáll negyed órán belül, így már érthető, miért nincs pénz karbantatrtásra. Az út ismét elég szörnyű, úgy néz ki, hogy a 45-ös és az 55-ös országút között csak földutakon át lehet közlekedni. Mondjuk ilyen útra tényleg felesleges lenne jó buszokat küldeni.
Egy órányi pornyelés után elérjük a Laguna Suescát, ami inkább hasonlít horgásztóra, mint lagúnára. Innen cikkcakkban haladunk tovább a Bogotái-fennsíkot lezáró hegyek között, amiket az itt élők szétfurkáltak szén után kutatva. Ettől a pillanattól kezdve szénport szívunk a klasszikus helyett, így nem kicsit könnyebbülök meg, mikor feltűnnek a távolban Ubaté körvonalai. Áthaladunk egy apró falun, amit nem jelöl a nálunk lévő térkép, pedig minden kétséget kizáróan ez az eddigi legszebb település az összes közül, amit az elmúlt napokban láttunk. Mikor befutunk Ubatéba, azonnal el is döntjük, hogy visszabuszozunk a faluba, csakhogy nem tudjuk a nevét.
Ubatéban nagyon kevés koloniális jellegű épület maradt
Ubaté jelentése 'Véres Föld', de hogy pontosan miért kapta ezt a nevet az indiánoktól, nem tudjuk. Bár a spanyolok már a 16. században megvetették a lábukat a völgyben, sajnos nem sok koloniális bája maradt a városnak a 21. századra. A főtéren áll egy felejthető neogótikus templom, de ennyi és nem több. A régi házakat az itt élők elbontották, a helyükre pedig ugyanolyan ronda téglakockákat építettek, mint amikből oly sokat láttunk Peruban és Bolíviában. Nem tudom miért van így, de minél magasabban van egy város, annál kevésbé törődnek az ott élők a házak kinézetével.
Ubaté neogótikus temploma
Egy gyors ebéd után visszasétálunk a főúthoz, és felszállunk egy visszafelé tartó buszra. Alig tíz perc múlva megérkezünk a szép faluba, aminek most már a nevét is tudjuk: Cucunubá. Furcsa, de a falut nem jelölik a térképek és nem írnak róla az útikönyvek, pedig Cucunubá van olyan szép, mint Villa de Leyva vagy Barichara. Hogy miért tudott ez a falu megmaradni koloniálisnak és Ubaté nem? Hát azért, mert amíg a nagytestvér a rosszul jövedelmező tejtermelésnek állt neki, addig ez az apró falu Kolumbia legjobb szenét bányássza ki a környező hegyek mélyéről. Annyira menő errefelé a bányászat, hogy állítólag Cucunubában 100 %-os a foglalkoztatottság, ráadásul a falu lakóinak többsége nem mezei bányászok, hanem mérnökök és bányatulajdonosok. Így könnyű szép házakat építeni.
Cucunubáról senki nem hallott, pedig a Bogotá környéki falvak legszebbje
Szeretünk az ilyesfajta falvakban ücsörögni a főtéren, bámulni az embereket, szóba elegyedni velük, rácsodálkozni a mérhetetlen nyugalomra. Cucunubá jó hely, aki errefelé jár, mindenképpen keresse fel, nem fog csalódni.
Idősöső indián Cucunubá főterén
Visszatérünk Ubatéba, ahonnan az 50 kilométerre északra fekvő Chiquinquirába szeretnénk eljutni. Péntek lévén buktuk az utolsó közvetlen buszt, az egyetlen esélyünk a fél háromkor induló tanyasi járat, ami tele van diákokkal. Nem kis felfordulást keltünk a jelenlétünkkel, nem hiszem, hogy ezidáig túl sok gringó utazott volna ezzel a busszal. Mindenki mosolyog ránk, megkínálnak rágóval, próbálnak kommunikálni velünk. Gyorsan elszáll az első óra, de ahogy fogyatkozik a gyereksereg, úgy kezdjük egyre elárvultabbnak érezni magunkat. Engem mindig frusztrál, ha nem tudom, merre járunk, és ez most egy ilyen eset.
A tanyákat bozótos váltja fel, így futunk be egy San Miguel Sema nevű településre, ahol az utolsó utas is leszáll. Megtudjuk, hogy a jegy 20 000 peso volt Semáig, ami eléggé húzos, mivel ha sikerült volna egy közvetlen buszt fognunk Ubatéban, egy tizesből megúsztuk volna a kalandot Chiquinquiráig. A sofőr megnyugtat minket, hogy nekünk turistáknak féláron adja a jegyet, de cserébe üljünk mellé, és meséljünk az országunkról. Nem hiszem, hogy a világon van mégegy olyan ország, ahol a turistától csak azért nem kéri el egy buszsofőr a jegy árát, mert az külföldi. Kolumbia ilyen.
Sötétedik és esik, mire a városba érünk. Szerencsére a buszsofőr közel áll meg a belvároshoz, így elég gyorsan jutunk szobához. Egy irodaházban kialakított hotelében lelünk menedéket, meglepően olcsón. Úgy néz ki, elhagytuk Bogotá vonzáskörzetét, mert Chiquinquirában nem csak a szállás, a kaja is sokkal olcsóbb.
Chiquiniquirá pont úgy néz ki, mint Zipaquirá
A város pont úgy néz ki, mint Zipaquirá, de ide nem a sóbányák miatt jönnek a turisták, hanem a bazilika miatt, ami Kolumbia legszentebb zarándokhelye. A spanyolok érkezésekor egy Andrés Jadraque nevű szerzetesnek az volt a feladata, hogy kápolnát emeltessen a környéken, amit egy Szűz Máriáról készült képpel kellett felszentelnie. A képet festő hiányában megtért indiánokra bízta, akik azonban gyenge minőségű vásznat használtak fel a műhöz. A kép Chiquinquirá párás levegőjén hamar pusztulásnak indult, így leszedték a kápolna faláról, és egy raktárba került. Néhány évvel később egy María Ramos nevű hívő úgy döntött, felújítja a festményt, erre azonban nem került sor, mert amint kikerült a raktárból a kép, egy jelenés során magától renoválódott. Az esemény hatására Chiquinquirából zarándokhely lett, a jelenést számtalan népdal és mese is megörökítette, beivódott a nemzeti öntudatba.
A chiquinquirái bazilika a legnagyobb az országban
Egy ilyesfajta kegytárgy nem maradhatott egy mezei kápolnában, így a függetlenség kikiáltása után azonnal átpakolták az új, gigantikus méretű bazilikába. A kép azóta túlélt földrengéseket, rongálásokat, végül 1919-ben az akkori elnök, Marco Fidel Suárez a Chiquinquirái Szüzet Kolumbia királynőjévé koronázta. No, hát azóta a város zarándokhely, de nem csak kijelölt alkalmakkor, hanem az év 365 napján folyamatosan. Mivel kismillió hívő érkezik a bazilikába, minden áldott nap hajnali 5-től este 7-ig misét tartanak a nagyérdeműnek. A jeles napokon persze teltház van, de egy mezei hétvégén, mint a mostani is, nincs nagy tömeg, így szerencsére sikerül fotót készítenünk a bazilika belsejéről és a szent képről is.
Az a pici kép az oltár felett Kolumbia legszentebb kegytárgya
A jelenés tehát nem a bazilikában, hanem egy kápolnában történt, ami véletlenül pont szemben van a szállónkkal.
Iglesia de la Renovación - ahol a csoda történt
Az apró templomon belül kiemelt helyszín az alagsor, ahol a csoda történt, s ahová az 1919-es megkoronázott Szűz replikája is került.
1919-ben lett Szűz Mária Kolumbia királynője
Úgy belejöttünk a templomok felkeresésébe, hogy mielőtt elhagynánk a várost, felbaktatunk a Szent Barbara-templomhoz, ami egy apró domb tetején áll. A kilátás innen a legjobb a városra, de egy fotóval nem ússzuk meg a dolgot.
Chiquinquirá látképe a Santa Barbara-templomtól
A templom bejáratánál belebotlunk egy idős ügyvédbe, aki Erire úgy bámul, mintha megjelent volna neki a Szűz Mária. Mikor rájön, hogy nem csoda történt, csupán belebotlott két furcsa gringóba, akik templomról templomra szaladgálnak a városban, azonnal szóba elegyedik velünk. Annyira megörül az ott létünknek, hogy meghív minket az irodájába beszélgetni. Egy órán át tart ott, fiatal titkárnője csak vadul mosolyog, tudja, hogy habókos a főnöke, és hogy két hátizsákosnak igazából semmi keresnivalója nincs egy ügyvédi irodában. Mesél sok mindenről, családjáról, feleségéről, no meg Európáról, ahol nem egyszer járt, csak azt nem érti meg, hogy nekünk már nagyon mehetnékünk van Tunjába. Végül csak szabadulunk, így még sikerül ma elhagynunk Chiquinquirát.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
