Le a térképről! - lehetne ez a mottója a hétvégének, amit a Tama Nemzeti Park környékén töltöttünk. Szembesültünk azzal, hogy a vidéki venezuelai mennyire elégedett a sorsával, s hogy Kolumbiában sem fenékig tejfel az élet. Rubio, Delicias, Ragonvalia... Miért nem ismeri ezeket a helyeket senki?
Túllépvén a guardia aljas lehúzásán, megérkezünk Rubióba. Az útikönyvek nem írnak róla, csak a határvárosról, San Antonióról és San Cristóbalról, pedig Rubio kétségkívül a legpofásabb település a vidéken. Semmi extrára nem kell gondolni, de ez végre egy olyan kisváros, ahol este 6 után is nyugodtan sétálhat egyet az ember, nem kell attól tartania, hogy kirabolják. Az utcák aránylag tiszták, a házak rendezettek, a főtér és az annak végében emelkedő neoklasszikus templom pedig talán a legszebb, amit eddig Venezuelában láttunk.
Vasárnap esti mise Rubio neoklasszikus templomában
Naplementekor érkezünk, így gyorsan szállás után nézünk, de valamilyen össznépi sporthétvége miatt minden hotel tele van. Végül a városka keleti végében sikerül találnunk egy túlzottan is intim szobát; a lehasznált ágyon kívül nincs benne semmi. Egész nap csak az ideget rágtuk a guardia miatt, így végre valami ehető után nézünk. A sarki pizzériára esik a választásunk, ahol nem kis meglepetést okozunk jelenlétünkkel. A pultos kislány úgy lefagy, mint anno a Windows98, kikerekedett szemekkel bámul ránk, mintha most látna először fehér embert. Harmadszorra mondjuk el a rendelésünket, mire egy széles mosoly közepette papírért és tollért nyúl. Nem bírja megállni, hogy ne kérdezze meg, kik vagyunk, de sokadik nekifutásra sem érti, hogy Venezuelán kívül van más ország is. A pizza egészen remek, talán a legjobb, és egyben a legolcsóbb, amit Venezuelában ettünk. Két dollárért még reggelire is marad a családi méretű olasz jóságból.
Az éjszaka eléggé szörnyű az 1 méter 20 centi széles, középen kihancúrozott matracon, így reggel 7-kor már egy másik szállón vagyunk, ahonnan állítólag délután kicsekkol a focicsapat. Kisétálunk a buszpályaudvarra, mert szeretnénk egy másik, még a google mapsen is csak alig jelölt falucskába, Deliciasba eljutni. Elsőként Bramón falujáig jutunk, ami kb. 20 percnyire délre fekszik Rubiótól. Nincs itt a világon semmi, így várunk egy másik buszt, amivel a helyiek által hidegnek tartott Deliciasba jutunk.
Kilátás a Tama Nemzeti Parkra a busz ablakából Delicias felé
Az út gyönyörű, átszeli a Tama Nemzeti Parkot, amiről szinte semmilyen infót nem sikerült fellelnünk az interneten, csak hogy egy Betania nevű falucskánál kezdődik a paramo. Odáig nem sikerül eljutnunk, de nem bánjuk, mert cserébe ismét Kolumbiában találjuk magunkat. Delicias nem, hogy nem hideg, inkább forró. A nemzeti park túloldalán fekvő falucska egy csodálatos völgy nyugati lejtőjén fekszik, alig pár kilométerre a határtól. A völgy túloldala már Kolumbia, de a nemzeti park ott is folytatódik.
Eri pózol Delicias utcáin - szerintem jól teszi
Delicias nagyon kedves település, ha lehet itt mégjobban megnéznek minket, mint Rubióban. Mindenki a főtéren ücsörög egy Polar Lighttal a kezében és vidámkodik. Ebédre eszünk egy szelet disznóhúst, ismét pofátlanul olcsón, majd egy kis mászkálás után úgy döntünk, hogy visszatérünk Rubióba. Egy dzsip ácsorog a főtér végében, de kiderül, hogy nem Rubióba, hanem a határra, Ragonvaliába megy. Ragonvalia... olyan szép a neve, muszáj látnunk.
- Látod ott a völgy túloldalán azt a falut? - mutat a távolba a sofőr.
- Igen!
- Na, az Ragonvalia. Az már Kolumbia...
- Arra nincs guardia?
- Nincs, simán át lehet menni.
Ragonvalia főtere és temploma
Menjünk! Ha nincs guardia, akkor nem érdekel semmi. A rozoga dzsip alig negyed óra alatt legurul a völgy aljába, majd átkell a nemzeti lobogó színeire festett hídon, aztán 10 perc alatt felkapaszkodik a kolumbiai faluba. Ragonvalia Deliciashoz hasonlóan egy nagyon kedves település, de itt sokkal kevesebb az ember az utcákon és a főtéren. Senki nem sörözik, csak ül a padon és néz ki a fejéből. Az egyik ilyen padon mellénk ül egy öregúr és sóhajtozni kezd.
- Minek is jöttem el Venezuelából?
- Elnézést, mit mondott?
- Itt minden olyan szörnyen drága. De a gyerekeim mind ide akartak költözni, mert anno jobb volt az élet errefelé. De most?!
- Nem értem, papa. Azt mondja, hogy jobb az élet Venezuelában?
- Igen. Ott nem gond megvenni az ételt, de itt? Egy sör 3000 peso (330 Ft). Deliciasban meg 10 bolívár (25 Ft).
- Kap nyugdíjat?
- Semmit. A gyermekeim segítenek, mert dolgozni már nem tudok. Volt egy nagy földem, de már senki nem műveli. A gyerekek mind Cúcutában vagy Bucaramangában élnek.
Ragonvalia egy nagyon helyes falucska, csak élettelen
Venezuelában az a jó, hogy aki munkaképtelen, az sem semmirekellő. Sok termékből hiány van ugyan, de éhezni senki nem éhezik, és kevés munkával elérhető a minimum, ami az életbenmaradáshoz kell. Elhiszem, hogy Kolumbiában munkaképtelennek lenni nem jó, mert az állam nem foglalkozik veled. Viszont aki dolgozik, annak Kolumbia édenkert.
Visszatérünk Deliciasba, majd onnan Rubióba. Furcsa volt látni a két falut egymástól alig 10 kilométerre. Ugyanazok az emberek lakják mindkettőt, s míg a lesajnált Venezuelában a krízis ellenére az emberek most is vidáman sörözgetnek a téren, addig a ragyogásáról ismert Kolumbiában az emberek arra panaszkodnak, hogy velük a kutya nem törődik és minden megfizethetetlenül drága.
Életkép Ragonvaliából
Másnap Rubióból elindulunk az Andok mentén fölfelé. A cél Trujillo és környéke, de nem a hegyek lábánál futó "autópályán", hanem a kacskaringós hegyi utakon, hogy kijátszuk a guardiát. De ez már egy másik történet...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldlaunkra!