MIRADOR - "Kilátó a világra"

Egy takarítónőnek hála eljutottunk a Rio Sumapaz völgyébe, aminél eddig nem sok szebbet láttunk. Pár éve még gerillák uralták a környéket, de a jövőben Kolumbia egyik szenzációja lesz, ez egészen biztos. Hatalmas vízesések, félelmetes szakadékok és gazdag fincák sorakoznak egymás mellett, Bogotától nem is olyan messze. Ha erre jársz, eszedbe ne jusson kihagyni! 

Bogotát dél felé elhagyni egy kínszenvedés. Szemben a város északi végével dél durván lepukkant, nyomornegyed vált nyomornegyedet. Restrepo és Bosa a főváros legveszélyesebb negyedei közé tartozik, külön zseniális, hogy a déli buszterminált sikerült ez utóbbinak a kapujában kialakítani. Szerencsére a Transmileniót nem kell elhagyjuk, így nem ismerkedünk meg Bosa banditáival és emberrablóival. Mintha ez a rész más világ lenne; a házak lepukkantak, az utcák szemetesek, kátyusak és nincsenek felfestve. Talán változik a helyzet, ha a Transmileniót sikerül kivinni egészen Soacháig, Bogotá külvárosáig, ami pont ugyanolyan lepukkant, mint Dél-Bogotá bármely része. 

Hatalmas a dugó, így jó három óra, mire kiérünk a városból. Az 1990-es évek végéig ez az állapot a város minden részén jellemző volt, de a Transmilenio megváltoztatta a közlekedési normákat. Ahová azonban még nem ért ki a zárt pályás busz, ott megelevenedik a múlt. Bogotá ezen részén nagyon nem szeretnék élni.

Az autópálya elhalad a Muña-víztározó mellett, ami a Sumapaz paramóvidékének kristálytiszta vizét gyűjti össze. Hogy milyen okból kifolyólag kötötték össze a főváros szennyvizét elvezető Rio Bogotával, az ördög tudja, mindenesetre ez utóbbinak hála a környéket pöceszag lengi be. Szerencsére gyorsan elhagyjuk a víztározót, felkapaszkodunk egy 3000 méteres hágóba, majd az út lassan ereszkedni kezd.

Fusagasugá környékén gyönyörű a táj, ezt a gazdag elit is tudja

A Bogotá-fennsík széle mindenhol meseszép, itt is, azonban nem a természet az egyetlen, amin elámulunk. Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedünk, úgy sokasodnak az úszómedencékkel ellátott villák. Subia környékét nehéz bármihez is hasonlítani, megkockáztatom, errefelé több luxust látni, mint bárhol máshol Dél-Amerikában.

Jó két órás utazás után futunk be az 1800 méter magasan fekvő Fusagasugába, ami már a spanyolok érkezése előtt is lakott volt. Mivel közel fekszik a fővároshoz, fontos mezőgazdasági központ vált belőle, lévén errefelé szinte minden megterem. A város mai napig Bogotá első számú éléskamrája, s mint ilyen, a turista számára nem tartogat sok izgalmat. A főterén áll ugyan egy koloniális időkből származó katedrális és parókia, de ennyi és nem több.

Fusagasugában a főtéren kívül nincs semmi érdekes

Hogy miért jöttünk mégis ide? Azért, mert Fusagasugá környéke számtalan szépséget rejt, de csak a helyiektől tudjuk meg, hogy kétszer annyit, mint amennyit előzetesen gondoltunk. A belvárosban szállunk meg egy egészen rendben levő hotelben, ahol mind a recepciós, mind a takarítónő hihetetlenül kedvesen fogad minket. Mikor mondjuk, hogy minimum két éjszakát maradunk, azonnal a legjobb szobájuk kulcsát akasztják le; errefelé nem szokás egy éjszakánál többet eltölteni, pláne nem külföldieknek. 

- Turisták vagytok? - érdeklődik a takarírónő, aki nem lehet több 20 évesnél.
- Igen. Szeretnénk körbejárni a város környéki erdőket.
- Én a Sumapaz-völgyből, Cabrerából származom. Arrafelé nagyon szép a táj - kapjuk a tippet.

Vadul nézni kezdjük a térképet, és a neten találunk is néhány fotót a környékről, úgyhogy azonnal szaladunk is le a recepcióra, és két napos foglalásunkat háromra bővítjük. Mivel még bőven nincsen késő, felpattanunk egy szállónk előtt rostokoló, Pascába induló buszra. Az apró falu nem fekszik messze Fusától (így nevezik Fusagasugát a helyiek), de az út annyira rossz minőségű, hogy a tíz kilométert fél óra alatt sem tudjuk megtenni. Cserébe a táj egészen mesés, így kétharmad távnál leszállunk, és inkább gyalog folytatjuk az utunkat a faluig. 

Pasca felé is egész rendben van a látvány

Pascát granadilla, curuba és fejioa földek veszik körül, a remek klíma miatt évente kétszer szüretelnek. Így könnyű megőgazdaságból megélni.

Granadilla birtok Pascához közel

A falu amúgy a Sumapaz Nemzeti Park hegyeinek lábánál fekszik, rengeteg bővízű patak robog át a völgyön. Egy ilyen paradicsomi helyhez már csak egyetlen dolog kéne, egy pofás település, de az nincs. Pasca a csúnyábbnál is csúnyább, még a főtere is felejtős, pedig a kolumbiai falvak többségének legalább ezen része jól szokott kinézni.

Pasca szép helyen fekszik, de ennyi és nem több

A rengeteg ízletes gyümölcsön túl a falu még egy valamiről híres, mégpedig a bogotái Aranymúzeumban látható aranytutajról, amit a muiscák legszebb kegytárgyai között tartanak számon. A muiscák királyait anno a Guatavita-lagúna vizén avatták be, egy olyan tutajon, ami a múzeumban is látható. Hogy miért pont itt, Pascában leltek erre a csodára, a tudósok sem tudják, mivel a falu a spanyolok érkezése előtt sem volt több néhány parasztcsalád lakta tanyabokornál.

Pascában bukkantak rá az Aranymúzeum leghíresebb leletére, az aranytutajra

Másnap a takarítónő ajánlására Cabrera felé vesszük az irányt, és milyen jól tesszük. Ez a vidék egy újabb példa arra, miért is Kolumbia a legszebb ország Dél-Amerikában. De ne rohanjunk ennyire előre. 

Pascának a főtere is felejtős

Kisétálunk a terminálra, majd felszállunk egy Pandiba tartó buszra. Az autópálya, ami Melgar felé tart ezen a részen is zseniális tájon át tekereg. Chinauta még Subiánál is több luxusvillát rejt, jobbra pedig feltűnik néhány érdekes hegycsúcs, amit állítólag Quinininek hívnak. Már most tudjuk, hogy egy éjszakával megint tovább maradunk, mint azt a recepciósnak meghagytuk, mert erre a hegyre vétek lenne nem felmenni. Chinauta után az út meredeken ereszkedni kezd, nem sokkal később befutunk egy szűk kanyonba, amit Boquerónnak neveznek. Innen egy elég rossz minőségű út vezet a Rio Sumapaz völgyében fekvő Pandiba. 

Az egyik utastól megtudjuk, hogy innen pár kilométerre a Sumapaz-folyó egy keskeny hasadékba folyik bele, ahol esik vagy száz métert, de sajnos pont érkezésünkkor indul egy busz Veneciába,  ahol állítólag van egy meseszép zuhatag, így elnapoljuk a kanyon meglátogatását.

Az út felkapaszkodik a hegyekbe, ahonnan valami egészen hihetetlen a kilátás a Rio Sumapaz völgyére. Ha ez a vidék Peruban vagy Costa Ricában lenne, egészen biztos, hogy naponta turisták ezrei látogatnák, ezzel szemben erre jó eséllyel rajtunk kívül külföldi még nem járt. A másfél órás út alatt nem győzök kattintgatni, levegőt venni sincs időm.

       A kép nem légifelvétel, hanem a busz ablakából készült

A meglepően új kisbusz sofőrje szól, hogy megérkeztünk a vízeséshez vezető bekötőúthoz, innen alig egy óra séta a 120 méter magas zuhatag. Egy apró tábla jelzi, hogy valóban erre van a vízesés, így bár nem tudjuk pontosan hová is tartunk, mégis magabiztosan lépkedünk a hegyek felé. Egy veredán át vezet az út, ami Kolumbiában soha sem életbiztosítás. No nem a banditák, hanem a tanyákról kitörő kutyák miatt; az egyik helyen kis híján megharap egy korcs.

    Eri baktat a Salto La Chorrera felé

Amúgy a táj itt is meseszép, a tanyák pedig szemkápráztatóan zöldek. Fél óra baktatás után felcsendül a vízesés robaja, egyből tudjuk, hogy valami hatalmas dolog vár ránk az út végén. Újabb harminc perc séta után az út véget ér, de a vízesést még mindig nem látjuk. Innen egy ösvény vezet tovább fel a hegyekbe, a bejáratánál egy kopott táblán azt olvassuk, még 758 méter a zuhatag. Közel van. Féltávnál végre felbukkan a Salto La Chorrera, ami magányosan szakad alá a mélybe. Teljesen megbabonáz minket a hely, nem tudunk elszakadni a látványtól.

  120 méter magasból szakad alá a Salto La Chorrera

Egészen közel merészkedem a vízeséshez, de az ösvény annyira csúszik, hogy az utolsó pár métert már nem merem megtenni. A vízpermettől így is csúnyán bepárásodik a fényképezőnk, úgyhogy inkább visszakapaszkodom a kilátóhoz, ahol Eri próbál egy vízmentes lyukba bebújni. Nem ő az egyetlen, aki zugot keres magának a Chorrera körül. Egy legenda szerint a vízesés mögött van egy barlang, amiben a muiscák kincse rejtőzik, de azt fehér ember nem érintheti. A kincs őre Mohán, egy nagyon csúnya, torzonborz hegyi szellem, aki ha betolakodókat lát a barlangban, megöli őket és földrengést küld a Földre. Nekünk a vízpermet is elég, nem foglalkozunk a muiscák kincsével. Inkább visszaindulunk.

Hegyi szellem őrzi a muiscák kincsét a vízesés mögött

Az ösvény mentén hihetetlenül dús a vegetáció, a fák és bokrok levelein színes szöcskék ugrándoznak. Érdekes, hogy ezekkel a jószágokkal eddig csak a San Gil melletti Juan Curinál találkoztunk, mintha ezek a szöcskék szeretnék a vízeséseket.

Színes szöcskék lakják be a vízesés környéki erdőket

Besétálunk Veneciába, ami 1951 óta mondhatja magát falunak, korábban hivatalosan az ide 40 kilométerre fekvő Pandihoz tartozott. Mivel új településről van szó, nincs is itt mit nézni, azonban az útról láttuk, hogy a településtől nem messze a Sumapaz-kanyon sziklái szinte függőlegesen szakadnak bele a folyóba. A kifőzdében - ahol elfogyasztjuk ebédre szánt rizses csirkénket - azt mondják, a kilátó messze van, okosabb tuktukkal megközelíteni. Így teszünk. Egy fiatal srác furikáz el minket a kilátóhoz, de annyira örül az érkezésünknek, hogy csak 5000 pesót kér az egész mókáért, cserébe azt szeretné, ha lefotózkodnánk vele. 

Fotóért cserébe féláron van a menetdíj

Hogy milyen a kilátás? Fenomenális, mint bárhol Kolumbiában. Az ég kezd borús lenni, de így is lelélegzetelállító a velünk szemben tornyosuló 2-300 méter magas sziklafal.

 Ilyen kilátás fogadja az embert a Sumapaz-kanyonra Veneciából

Pont, mikor visszaérünk Veneciába, befut egy busz, ami Cabrerába tart. Ugyanolyan vadonatúj kisbusz, mint volt idefelé, mintha ebben a régióban igényesebb lenne az utazóközönség. Erről természetesen szó sincs, valószínűbb, hogy ezzel próbálták lekenyerezni pár éve a gerillákat, akik a vidéki Kolumbia kizsákmányolása ellen szólaltak fel. Ma már Cabrerában sincsenek gerillák, az új buszok azonban maradtak.

Veneciát 65 éve alapították, úgyhogy nem túl varázslatos

Áthaladunk egy apró falun, Aposentoson, majd az út élesen balra kanyarodik, a szemközti hegyen pedig feltűnik egy Chorreránál is magasabb vízesés. Sem a sofőr, sem a buszon utazó utasok nem tudják mi a neve, többségük azt állítja, hogy nincs is neki. Bár Cabrera még 5-6 kilométer, mi ismét leszállunk a buszról, és vállaljuk, hogy néhány fotó kedvéért sétálunk másfél órát a faluig. 

     Az ott a háttérben semmi különös, csak egy névtelen, 200 méter magas vízesés

Mit mondjak? Ha egy negyed ekkora vízesésünk lenne Magyarországon, fél Európa a csodájára járna, ezek a jó kolumbiaiak meg még nevet sem adnak neki. Az interneten sem lehet róla szinte semmit sem találni, egyszerűen csak ott van, és évezredek óta zúdul alá három lépcsőben kb. 200 méter magasból.

Sumapaz-kanyon

A Rio Sumapaz kanyonja mostanra egészen kinyílt, de attól még a Cabrerába tartó séta meseszép. Az utat hatalmas sziklák alá vájták, amiket köderdei növények borítanak be. 

Fantasztikus út vezet Cabrerába

Cabrerába délután három magasságában futunk be. Elsőre feltűnik, hogy ez a falu más, mint a többi. Kevés ember van az utcákon, a házak előtt régi autók sorakoznak. Olyan a hely, mint volt Támara, ahol a FARC egészen 2014-ig jelen volt. 

Mehetnénk akár ilyen furgonnal is

A házak udvarán mindenhol harci kakasokat látni. Egyre kevesebb helyen divat ez a fajta sport, jellemzően a nagyon szegények szórakozása, amiből Kolumbia ezen részén nem sok van. Felelevenedik bennem a venezuelai Manacal, ahol bele is csöppentünk egy viadalba.

Harci kakasok várják a viadal napját

A falu főterén mindenki kíváncsian néz ránk. Az egyik padon ücsörgő asszony odahív minket magához, és azt kérdi, hittérítők vagyunk-e. A turista szóra felcsillan a szeme, bár azt egy foglalkozásnak tartja. Elmeséli, hogy 2012-ben a paramilitárisok itt még kivégzéseket hajtottak végre, s bár négy évvel ezelőtt elzavarták őket innen, a faluban máig mindenkinél fegyver van, mert attól tartanak, az a két rendőr, aki a falu biztonságáért felel, kevésnek bizonyulna.

Cabrera más, mint a többi andoki falu

Nincs sok időnk a falura, mert négy óra magasságában indul az utolsó busz Fusába. A takarítónőnek igaza volt: a Rio Sumapaz völgye csodálatos hely, amit nagyon gyorsan fel kéne helyezni a térképre.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Ezúttal négyesben, két Kolumbiában élő magyarral kirándultunk egy nagyot nem messze Bogotától. Láttunk pár meseszép vízesést, és jártunk Vergarában, Kolumbia egyik legkegyetlenebb drogbárójának, Gachának a szülőfalujában. Tudta, hova kell születni. 

Alexszel és Moncsival, a Kolumbiában élő két magyarral alig két hónapja találkoztunk utoljára. Akkor megígértették velünk, hogyha visszatérünk a Los Llanosról, ismét felkeressük őket San Franciscóban, és elmegyünk közösen egy rövid kirándulásra. Mivel megkaptam az újabb 90 napos tartózkodási engedélyemet, elég szabadon mozoghatunk, úgyhogy a Portal 80-nál felpattanunk egy Villetába tartó buszra, s röpke másfél óra alatt meg is érkezünk Alexék fincájához, ahol két kutyájuk, Hermész és Denisz csaholva fogadnak. Jellemzően bizalmatlanok minden olyan emberrel, aki zsákot hord a hátán, de minket szerencsére megismernek, így az ugatáshoz farokcsóválás társul.

A mai napon nem csinálunk semmi különöset, csak mesélünk a magyar párosnak az elmúlt hetek csodáiról néhány Huncol sonka és szalámi elfogyasztása közben. Moncsiék meglepődnek azon, hogy mennyire biztonságosnak találtuk az Andok és a Los Llanos eldugott részeit. Jellemzően még az itt élő kolumbiaiak sem tudnak ezekről a vidékekről, az elmúlt évtizedekben ők is csak a híradásokból értesültek az ottani gerilla- és drogháborúkról, s mióta ezek az összecsapások végetértek, senki nem hall semmit Socháról, El Totumóról vagy éppen Tenzáról.

Este néhány pohár rum elfogyasztása után bámuljuk a térképet, merre is kéne megejtsük a holnapi kirándulásunkat. Választásunk a La Vega-Nocaima-Vergara háromszögre esik, mely falvak közelében két szép vízesést is jelöl a Google Maps.

Reggel Moncsi sonkával, magyar szájjal is szerethető kenyérrel és lulólével kínál minket - két hónapja nem volt részünk ilyen fejedelmi lakomában. Aztán bepattanunk Alex kocsijába és irány La Vega, a bogotáiak egyik kedvenc hétvégi üdülője.

     La Vega hátizsákos szemmel nem túl izgalmas

A kisváros alig tíz kilométerre fekszik San Franciscótól, viszont 500 méterrel lejjebb, így errefelé már kellemesen meleg van ahhoz, hogy minden szállodához és nyaralóhoz tartozzon egy medence, amit annyira szeretnek a folyton fagyoskodó fővárosiak. Mindemellett La Vega nem túl izgalmas hely, nem sok minden marasztalja a magunkfajta hátizsákost, leszámítva néhány jobb éttermet és hétvégente kinyitó diszkót. 

La Vegából meseszép út vezet Nocaima apró hegyi falujába, ami szinte semmiben nem különbözik San Franciscótól, még a főtere is olyan, mintha "ctrl c ctrl v" idemásolták volna. 

Nocaima főtere pont olyan, mint minden itteni falunak

A térkép alapján a falu határában van egy apró vízesés, ezt alátámasztandó egy eldugott és kopott táblán feltűnik egy Cascada Charcón felirat, de csak az irányt mutatja, hogy milyen messze van és hogy kell odajutni, azt nem. Csalinkázunk egy keveset a kocsival, mire végre rálelünk az ösvényre, ami borzasztóan sáros, de Alex megnyugtat minket, hogy éppen takarítani készül a kocsiját, úgyhogy nyugodtan nézhetünk úgy ki, mint a disznók.

Jó negyed órát kell bokáig érő sárban baktatnunk egy guaduaerdő mélyén. A guadua bambuszféle, de nem Ázsiából, hanem innen, az Andok köderdőinek mélyéről származik, s ahogy Kínában, úgy Kolumbiában is építőanyagként tekintenek rá. A Charcón-vízesés nem nagy és nem is túl látványos, így néhány fotó után visszasétálunk a kocsihoz, és folytatjuk utunkat északnak, Vergara irányába. Igazából a cél nem a falu, hanem az El Escobo-vízesés, de hogy pontosan hogyan lehet odajutni, arról fogalmunk nincs. Talán majd Vergarában útba tudnak minket igazítani.

   Eri, Alex és Moncsi pózol a Charcón-vízesés előtt

Ha Nocaima felé szép volt az út, nem tudom, mit mondhatnék erről a vidékről. Hihetetlen, hogy alig 50 kilométerre vagyunk Dél-Amerika egyik legnagyobb metropoliszától és ilyen érintetlen erdőkre bukkanunk. Itt-ott elvétve feltűnik egy lodzs vagy finca, amik létezéséről max a bogotái kirándulók tudnak, pedig simán kenterbe vágják némelyik menő Costa Rica-i vagy ecuadori turistaközpontot. Ami hiányzik Kolumbiából, az az információ. Ha valaki nekiállna ezen helyek összeírásának angol nyelven, egész biztos, hogy tízszer többen látogatnának az országba. Vannak ugyan útikönyvek Kolumbiáról, de még a Lonely Planet is úgy béna, ahogy van.

Vergara felé nem csúnya a táj

Féltávnál ketté válik az út. Az egyik Vergarába, a másik egy Alto de Puerta Grande nevű kilátóhoz vezet. Felkanyarodunk, hátha látunk valami még szebbet. Nincs hiba a tervben, húsz perc múlva fent állunk pár rádiótorony lábánál, és onnan bámulunk le a környező völgyekre. Az idő nem túl jó, csöpögni kezd az eső, de ettől még teljesen elvarázsol minket a táj. Az egyik oldalon feltűnik a Rio Negro völgye, a másik oldalon pedig Nocaimát pillantjuk meg madártávlatból.

Kilátás az Alto de Puerta Grandétól: a Rio Negro völgye és Nocaima faluja

Vergarába dél magasságában futunk be. Ez a falu sem érdekesebb, mint volt Nocaima vagy San Francisco, egy valamiről, jobban mondva egy valakiről mégis híres. A helyiek nem verik nagy dobra, de állítólag 1947-ben itt született José Gonzalo Rodríguez Gacha, a Medellín kartel egyik kegyetlen vezetője, Pablo Escobar jobbkeze. Gacha, ismertebb nevén "A mexikói" az innen nem messze fekvő Muzo smaragdbányákat felügyelte 1988-as haláláig. Kolumbiai smaragdbányákat birtokolni és vezetni nem életbiztosítás, az egyetlen, aki az elmúlt 50 évben nem erőszakos halált halt, az a politikusok bizalmát is élvező Víctor Carranza volt. 

 José Gonzalo Rodríguez Gacha

Gacha sertéstenyésztő családból származott. Állítólag csak két általánost végzett, mert tanulás helyett inkább pénzt akart keresni. Tíz évesen már Muzo bányáiban tevékenykedett, de nem sokkal később kitört a smaragdháború, amiben bérgyilkosként vett részt. Senki nem tudja pontosan hány emberrel végzett, de a falusi legendák szerint Gacha egy igazi mészáros volt, nem válogatott a módszerekben, nem kímélt senkit. A smaragdcárok is rettegtek tőle, így még nem volt 25 éves, mikor a háttérből már ő irányította a muzói bányákat. Akinek nem tetszett a képe, azt kérdezés nélkül lelőtte, ezért figyelt fel rá Pablo Escobar is, akinek szüksége volt egy véreskezű társra, hogy a kokainbizniszben minden üzletfél fenyegetve érezze magát. Végül 1988-ban Tolúban a DEA lőtte szitává, amit a Medellín kartel sem bánt annyira, mivel Gacha kegyetlenkedése még nekik is sok volt.

Vergara nem túl izgalmas falu

Vergara teljesen jelentéktelen falu, egy valami azonban nem hiányzik belőle, és az az élet. Állítólag ezren sem lakják a települést, de azok mind a főtéren gyülekeznek, valamint a helyi kocsmákban ücsörögnek és söröznek. Mi sem teszünk másképp, ráadásul a kocsma mindig jó hely az informálódásra; hátha valaki tud nekünk segíteni abban, hogy jutunk el az El Escobo-vízeséshez. A pultnál egybehangzóan állítják, hogy a vízesésügyi referens a falu utolsó házában lakik a Nimaimába vezető úton.

A fickót nem találjuk otthon, azonban a szomszédja roppant segítőkész. Rajzol nekünk egy térképet, hol, merre kanyarodjunk, majd utunkra bocsát, mondván, könnyen megtaláljuk a zuhatagot. Legyen úgy!

Vergara és az El Escobo-vízesés is a köderdők mélyén fekszik

A térkép az első elágazásig használható, utána kénytelenek vagyunk a szimatunkra hagyatkozni. Szerencse, hogy Alex kocsija 4x4-es, mert az El Escobóhoz vezető földút nagyon rossz állapotban van. Sehol egy tábla, egy útjelzés, semmi. Végül leparkolunk egy bedrótozott kapunál, majd gyalog indulunk neki az erdőnek, hátha szerencsénk lesz. Egészen hihetetlen, de a kocsit sikerült pont a vízeséshez legközelebbi ösvénynél leparkolnunk, így tíz perc séta után megpillantunk egy Charcónhoz nagyon hasonló zuhatagot. Ez lenne az El Escobo? 

Ezért kár lett volna ennyit utazni

Amíg azon töprengünk, hogy miért is utaztunk ennyit, megjelenik két fiatal srác és az apjuk, akik ugyancsak a vízeséshez jöttek kirándulni. Nem először járnak itt, ezért tudják, honnan indul az az ösvény, ami a mélybe vezet, s ahonnan egészében belátható a közel 40 méter magas vízesés.

Moncsi küzd az ösvénnyel

Az ösvény nagyon meredek és rettentően csúszós, így négykézláb ereszkedünk alá. A jó húsz perces dagonyázás minden szenvedést megért, az El Escobo egészen zseniális. Ekkora vízeséshez ilyen közel menni csak kevés helyen lehet.

     Az El Escobóhoz nem szervez senki túrát, az útikönyvek sem írnak róla

Visszakapaszkodunk a kocsihoz, közben pedig elered az eső. Sikerül rendesen összegányolnunk Alex autóját, de egy cseppet sem bánja, mert amit ma láttunk, az tényleg mesés volt. Úgy néz ki, az El Niñónak befellegzett, úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. La Vegánál egyszerűen le kell parkoljunk, mert az autópályán méter vastagságban zúdol le a víz, az abalaktörlő pedig nem bírja a munkát.

Kolumbia újabb, csak kevesek által látogatott vidékét sikerült megismernünk hála Moncsinak és Alexnek. Estére ismét Huncol sonka és szalámi a menü. El tudnánk rajta lenni még pár napig, de ideje továbbutazni délnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs olyan turista, aki ne szeretné Bogotát. Ez a város él, olyan, mintha egy európai metropoliszt nyakon öntöttek volna egy kis latin mázzal. Remek bulik, jó múzeumok és izgalmas történelem várja az utazót egy olyan városban, ami most kezdi levetkőzni magáról a ráaggatott sztereotípiákat. Szeretnék egy lakást a Parque de la 93-nál, és kíváncsi vagyok arra, mi zajlik a Pussycat pornómoziban.

Hogy miért jöttünk vissza Bogotába? Egyrészt azért, mert Alexéktól van egy meghívásunk egy hétvégi kirándulásra San Francisco körül, másrészt pedig azért, mert kezdek kifutni a 90 napos kolumbiai tartózkodásból, ezért fel kell keressem a bevándorlási hivatalt Usaquén városrészben.

Hétvégéig még van idő, így három teljes napot tölthetünk el Candelariában, Bogotá óvárosában. Hiába vagyunk itt vagy tizedszer, Candelaria mindig tartogat valami meglepetést, ezúttal abban a szerencsében van részünk, hogy két napon át süt a Nap. Ez Bogotában igen ritka, mivel 2700 méteres magasságának köszönhetően állandóan felhős az égbolt. Azonnal leszaladunk a főtérre, és lefotózzuk a katedrálist, amiről egészen eddig a pillanati soha nem sikerült értékelhető képet készítenünk.

     Az első nem iszonyatosan szürke képünk a bogotái katedrálisról

A Plaza Bolívar északi oldalán áll az Igazságügyi palota, amit 1985. november 6-án megszállt az M-19 nevű gerillaszervezet állítólag azért, hogy megsemmisítsék azokat a Pablo Escobarról szóló dokumentumokat, amik elegendőek lettek volna ahhoz, hogy eljárást kezdeményezzenek ellene drogkereskedelem címén. Az akció balul sült el, aminek az eredménye 102 halott és 7 eltűnt személy, akiknek azóta sem sikerült a nyomára akadni. A palota végül leégett, de hogy a tüzet ki okozta, máig tisztázatlan. Feltételezhetően a hadsereg egy eltévedt bombája keltette a lángokat. A palota porrá égett, most egy csúnya betonkocka áll a helyén. 

     Ez lett az Igazságügyi palotából

Korábban már írtunk a Botero és az Aranymúzeumról, de a Nemzeti Múzeum eddig mindig kimaradt, így kihasználva a szabadidőnket, csütörtökön elkocogunk a Calle 28 mentén fekvő erődszerű épülethez. A kinézete nem véletlen, mivel 1946-ig börtönként üzemelt, csak ezután lett belőle múzeum. Van itt minden a kőkori embertől kezdve Simón Bolívár ereklyéin át a modern képzőművészetig. 

Börtön volt, most múzeum

Az egyik legizgalmasabb az a barlangrajzokkal díszített sziklafal, ami a Chiribiquete Nemzeti Park magányos táblahegyeinek oldalában található. Egyes rajzok állítólag közel 20 000 évesek. Chiribiquetébe is nagyon el kéne már menni.

 Ilyen csodák várják az embert Amazóniában

Másnap az Usaquén városrészbe teszünk egy rövid kiruccanást, azért, hogy meghosszabbítsam a lejárt tartózkodásimat. Itt sem őrölnek gyorsabban a bürokrácia malmai, majd három órán át vagyok kénytelen várakozni, mire benyomják az új pecsétet az útlevelembe. Szegény Eri ez idő tájt az épület előtt kell toporogjon, mert nem engedték be velem.

       A kortárs képek elmesélik nekünk Bogotá elmúlt száz évét

Usaquén már erősen külvárosnak minősül, innen már "csak" száz utca van északra. Bogotá utcahálózata amúgy igen könnyen kiismerhető, mivel az észak-déli futású carrerákra kb. merőlegesen érkeznek a kelet-nyugat irányú callék. Mindennek az origója az óvárostól délre található El Triunfo nyomortelep, itt válik ugyanis el a déli számozás az északitól. 

Szemben Dél-Bogotá favelláival Usaquén egy meglepően kulturált városrész. A bevándorlási hivatal mellett áll pl. a kolumbiai World Trade Center, ahol hatalmas a sürgés-forgás. A közelben számtalan bank központi épülete található, de van itt golfklubtól kezdve luxusszállodákig minden. Megszületik a döntés: sétáljunk vissza Candeláriába!

Innen hét sarokra terül el a Parque de la 93, Bogotá talán leggazdagabb negyedének központi parkja. Errefelé több Mercedest látni, mint Toyotát, kicsit ismét Panamavárosban érzem magamat.

Itt lakást venni csak a kiváltságosok tudnak, a környék is pont olyan, amilyennek az ember az ilyet elképzeli. Minden lakóparkhoz tartozik őr, mélygarázs, sehol egy darab szemét a járdákon. Sok fiatalt látunk rengeteg kutyával, ők a gazdag urak ebeinek bérsétáltatói. Az itteni kávézók akár Párizs központjában is lehetnének, a lakók pedig mindenkinél divatosabban öltözködnek.

Luxuslakások sorakoznak a Parque de la 93 körül

Ami érdekes, hogy az itteni épületek is mind ugyanúgy vörös téglából lettek felépítve, mint a főváros több emblematikus épülete. Ennek oka a történelemben keresendő. 1946-ban 18 évnyi liberális vezetés után egy konzervatív elnök, bizonyos Mariano Ospina Pérez került hatalomra, akinek a feladata amerikai nyomásra a szovjet mintából táplálkozó kommunizmus visszaszorítása volt. A szegények támogatását élvező Liberális Párt azonban ellenezte, hogy az Egyesült Államok beleszóljon Kolumbia belpolitikájába, ami ellen kiállt az 1949-es választásokra készülő liberális elnökjelölt, Jorge Eliécer Gaitán is. 1948. április 9-én egy rendőr lelőtte Gaitánt, ami után a liberális töltetű Utolsó Állomás Rádió bemondója felszólította a híveket, hogy fogjanak fegyvert és vegyenek revansot a konzervatívokon. Több ezer ember vonult az utcákra, megtámadták az elnöki palotát, aminek során a katonaság a tömegbe lőtt. Elszabadult a pokol, a felbőszült tömeg gyújtogatni kezdett. Egész éjszaka járták az utcákat, és romboltak, amit csak lehetett. A történelembe El Bogotazo néven bevonuló lázadás közel 5000 emberéletet követelt, reggelre véget is ért. 

Hogy mi lett az eredménye? Bogotá belvárosának jó része megsemmisült, amit újjá kellett építeni. Egy párizsi születésű, de kolumbiai építész, bizonyos Rogelio Salmona azzal a tervvel állt elő, hogyha a vezetés egységes városképet szeretne, igazodni kell a megmaradt városrészek hangulatához. Mivel a szegényeknek nem volt pénzük lefesteni házaikat, így Bogotát - igazodva a megmaradt városképhez - vörös téglából építették újjá. Néhány negyedet leszámítva Bogotá épületeit mai napig a Salmona által megálmodott városkép alapján tervezik. 

     Az irodaházakat is Rogelio Salmona eképzelései szerint tervezik

Az utóbbi években azonban egy újfajta városképi elem is bekerült Bogotá arculatába, ez pedig a graffiti. Ma már a világ leghíresebb graffiti művészei is tiszteletüket teszik a városban, számtalan iskola nyílt arra, hogy a fiatalokat megtanítsa "firkálni". Nem tagekről és falakat elrondító mázolmányokról van szó, hanem valódi művészi alkotásokról.

Guna indián arcképe Candelaria egyik épületének falán

Újabban számít, milyen az épületek tűzfala, így aki teheti, felbérel pár művészt, hogy szebbé tegye vele a házát. Candelaria tele van szebbnél szebb portrékkal, de újabban vállalatok, köztük bankok is rendelnek maguknak saját graffitit.

  Egy normális graffiti valahogy így készül

Bogotá luxusnegyedétől néhány sarokra található a Zona Rosa, Bogotá bulinegyede, amiről már meséltünk régebben. Napközben a diszkók és bárok zárva tartanak, messze nem olyan vonzó a környék, mint esténként. Itt emelkednek azonban Bogotá legelitebb plázái, ahol minden többszörösébe kerül, mint Budapest hasonló bevásárlóközpontjaiban. Beülünk egy kávézóba enni egy sütit (étteremről itt szó sem lehet), de egy mezei almás pite 10 000 pesóba kerül. Azt már régen tudjuk, hogy ez a környék nem a magyar hátizsákos pénztárcájához lett igazítva.

     Az Andino egyike a megfizethetetlenül drága bevásárlóközpontoknak

A Calle 72 és Calle 67 között húzódik meg a Quinta Camacho nevű városrész, ami erősen hajaz Londonra. A 19. század elején Bogotá még jóval kisebb volt, Quinta Camacho nem volt több egy városszéli haciendánál. Ahogy beindult a népességrobbanás, úgy vált a főváros részévé a birtok, amit száz évvel ezelőtt még egy csendes, spanyol nemesi család lakott. Hiába voltak spanyolok, haciendájukat a klíma miatt angolosra építették. A város az 1920-as években elkezdte felvásárolni a környező telkeket, a család azonban csak egy feltétellel adott túl a földterületein, ha azokon angol jellegű házakat építenek. Így is lett, ezért látni errefelé rengeteg brit stílusú házat.

Quinta Camacho olyan, mintha Londonban járnánk

Chapinerónak eddig csak az éjszakai életét ismertük, pedig a belvárosára is érdemes vetni egy pillantást. A városrész főterén taláható a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, ami ötvözi a mór és gótikus stílust. Kicsit tájidegen Chapinero szedett-vedett üzletközpontjai között.

Szép templom a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, csak nem idevaló

A Chapinerót és Candelariát összekötő városrészt Marlynak hívják. Bár azt mondják, ez Chapinero elit része, mi nem érezzük magunkat biztonságban, de lehet csak amiatt, hogy mire ideérünk, már sötétedik. Még vagy harminc sarok van vissza, de nem szállunk buszra, hiszen még délelőtt megfogadtuk, hogy gyalog térünk vissza Usaqénből a központba.

Éjszakai kép Bogotá felhőkarcolóival

Hatalmas megkönnyebbülés, mikor feltűnik a Carrera 7, Bogotá leghosszab sétálóutcája, ami Kolumbia legmagasabb épületét, a Colpatriát köti össze az óvárossal. A csúnya felhőkarcolót esténként általában kivilágítják, de nem ma. A város ezen része egyébként az olcsóbb éttermeknek és mulatóknak az otthona, valamint itt található a Teatro Esmeralda Pussycat is, Bogotá pornómozija. Nem tudom, máshol van-e ilyen, és azt is nehezemre esik elképzelni, hogy 2016-ban erre van igény, pedig mikor elsétálunk előtte, látjuk, ahogy párok kézen fogva sétálnak be az épületbe. Állítólag a vetítés gyakran gangbang partikba torkollik. Ha valakinek van tapasztalata a hellyel, elmesélhetné, milyen belülről.  

Pornómozi is van Bogotában

Többedszerre is meg kell állapítsam, hogy Bogotá jó város. Egész nap mentünk, és rengeteg olyan dolgot láttunk, amit eddig még nem, pedig nem először jártunk itt. Holnap visszabuszozunk San Franciscóba, ahol Moncsi és Alex már várnak ránk. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Bogotától egy köpésre fekvő Gachetá környékén kalandoztunk, és rengeteg csodába botlottunk. A Sueva-vízesést képeslapokon kéne mutogatni, a Guavio-víztározót körülölelő hegyeken pedig kirándulók ezreinek kéne túrázni. Hogy miért nincs itt mégsem egyetlen turista sem? Persze, hogy a smaragd miatt. A zöld ékkővet bányászni máig sokkal nagyobb biznisz, mint a turistákat körbekalauzolni ezen a mesés vidéken.  

Gachetá bár közel van Guatequéhez, mégis igen komplikált az elérése. Közvetlen busz csak a mantai elégazásig van, ahonnan iránytaxival kell eljussunk az apró, ám igen hűvös andoki faluba. Már délelőtt 9-kor ott toporgunk a főtéren, a napi egyetlen busz azonban csak fél 11-kor indul Gachetába, így van időnk körbejárni a települést. 

Van időnk bóklászni Manta utcáin

A legenda szerint régebben Manta helyén egy tó volt, aminek a közepén egy sziget terült el. Ezen a szigeten megjelent Mária apjának, Szent Joachimnak az arcképe, az egyház pedig a jelenést felkarolva 1772-ben kápolnát emletetett rajta. Később a tavat lecsapolták, a 19. századtól kezdve pedig gazdák költöztek a templom közelébe. Manta nem nőtt nagyra, pedig a völgy, ahol megalapították, fontos állomás volt már a muiscák idejében is. Nem csak azért, mert összeköti a Rio Súnuba és a Rio Gachetá völgyét, hanem azért is, mert a város fölé emelkedő La Petaca csúcs árnyékában meghúzódik egy meseszép lagúna, amit az indiánok - hasonlóan a Guatavita-lagúnához - szakrális célokra használtak. Ezúttal nincs időnk a lagúna felkeresésére, mert néhány nap múlva találkozónk van Bogotában, így megelégszünk a falu sárgára és barnára festett házaival, valamint a Szent Joachimnak ajánlott templommal.

Manta templomát Mária apjának, Szent Joachimnak ajánlotta az egyház

Amíg a buszra várunk, beülünk enni egy levest az egyik kifőzdébe, aminek étkezdéje egybe van nyitva a férfi WC-vel. Az emberek nagyban falatoznak, közben akire rájön a szükség, odaáll a fal mellé és könnyít magán. Ilyet se sűrűn látunk.

Az út Mantából Gachetába meseszép. A földút felkapaszkodik 3000 méter magasba, ahol alpesi jellegű legelőkön jól lakott marhák heverésznek. Erre sem járhat túl sok turista, mert a buszsofőr rákérdez, szeretnénk-e megállni az egyik vízesésnél fotózni, mert ha igen, szívesen elrendelnek egy pár perces pihenőt. Naná, hogy igen. Természetesen a megálló miatt senkinek nincs egy szava sem, örülnek, hogy megmutathatják azt, amit ők szépnek tartanak.

Csak azért állt meg a busz, hogy láthassuk ezt a noname vízesést

A hágóból meredeken ereszkedik alá az út abba a Gachetába, amit már a 16. század végén megalapítottak a spanyolok, de csak a 18. században vált igazán fontossá. Ekkor ugyanis sóbányákat tártak fel a környéken, de mindössze két évtizedig aknázták ki őket, mivel Zipaquirából és Nemocónból könnyebb volt a szállítás. 

Alpesi tájon át vezet az út Gachetába

Gachetá 1939-ben került be legközelebb a történelem könyvekbe, mégpedig egy politikai tüntetéssel, amit az akkori liberális vezetés vérfürdővel zárt le. A Bogotából küldött katonai alakulat a tüntetők közé lőtt, megölve 9 embert.

Gachetá nem szép város

Hogy milyen a mostani Gachetá? Semmi extra, pont ugyanolyan izgalmas, mint volt Guateque. A főtér szép, de körülötte szedett-vedett minden utca, mintha az 1939-es mészárlásból még nem tért volna magához a város. Normális hotel sincs a településen, egy elég ramaty munkásszállón sikerül kikötnünk, ahol a recepciós arra a kérdésünkre, hogy van-e wifi, azt feleli, hogy természetesen van kábel TV.

Nincs miért a városban időzni, így délután felszállunk egy Bogotába tartó buszra, amiről fél óra elteltével le is pattanunk. Hogy miért? Mert a Rio Sueva és a Rio Concepción összefolyásánál van egy vízesés, amit mindenképp szeretnénk látni. 

    Eri útban a Sueva-vízesés felé, háttérben a Cingaza Nemzeti Park

Az 50-es országúttól egy földút vezet a Sueva-folyó partjára, aminek túloldala már a Chinguza Nemzeti Parkhoz tartozik. Jó húsz perc séta után érkezünk meg a két folyó torkolatához, ahol egy apró vízerőmű fogad minket, háta mögött egy zuhataggal, azonban ez abszolút nem hasonlít arra, amit mi az interneten láttunk. Szerencsére összefutunk egy fickóval, aki útbaigazít minket, csak ekkor még nem sejtjük, hogy valójában a vízeséshez nem vezet semmiféle út.

 Nem rossz helyen fekszik a Nemosten vereda

A vízerőmű mögött egy keskeny, elég sáros ösvény vezet fel a Nemosten veredába, ahol néhány földműves épp kukoricát vet. Mivel a csapás csúnyán elkanyarodik a folyótól, rákérdezünk, hogy merre van az arra, de ők csak mutogatnak, hogy haladjunk nyugodtan tovább. Már vagy fél órája botorkálunk céltalanul a szántók között, mikor elunjuk a dolgot és átvetjük magunkat az ösvényt a földektől elzáró kőkerítésen, és egy legelőn keresztül elindulunk a Rio Concepción felé. Nem sokkal később feltűnik a Chingaza hegyeiről mélybe szakadó Sueva-vízesés.

Megpillantjuk a Sueva-vízesést

Jó húsz percen keresztül baktatunk a legelőn keresztül, mire megérkezünk az 50 méter magas, meseszép zuhataghoz. Sok szép vízesést láttunk már Kolumbiában, de ezidáig ez a legszebb.

    Eri közelít a zuhataghoz

Sikerül jó sokáig elhúznunk a pihenőt a Sueva lábánál, így már erősen szürkül, mire visszaérünk az országúthoz. Busz nem jön, csak rengeteg teherautó, amik miatt kicsit félünk az út szélén kutyagolni. Egy óra baktatás után jön végre egy személyautó, amit sikerül lestoppolnunk. Két nő az anyukáját jött meglátogatni Bogotából, szívesen visszavisznek minket Gachetába.

Érthetetlen, hogy egy ezt a meseszép vízesést hogy nem fedezte fel magának a turizmus

Gachetától délre húzódik a Guavio-víztározó, aminek gátja a Föld 12. legnagyobb ilyen építménye. Az Itaipú után nagy csodára nem számítunk, a tájért azonban egyértelműen megéri az egész napos kirándulás.

A Rio Gachetá táplálja a Guavio-víztározót

Elsőként abba az Ubalába futunk be, ami létrejöttét egy házasságtörésnek köszönheti. 1845-ben egy bizonyos Catalina Rojas megcsalta férjét, Caledonio Urrego polgármesterét egy Pedro Daza nevű fickóval, aki jó kapcsolatot ápolt az akkori elnök, Mariano Ospina Rodríguez öccsével, Pastorral. Mikor a polgármester rájött, hogy a felesége felszarvazta, vérdíjat tűzött ki a neje és szeretője fejére, akik menekülni kényszerültek. Pedro Daza beszélt barátjával, Pastor Ospina Rodríguezzel, hogy bujtassa el őket, aki azonban nem akart összetűzést a polgármesterrel, így egy távoleső fincájára, Ubalába szállította a szerelmeseket, ahol ekkor már létezett egy parókia. Catalina és Pedro szerettek volna gazdálkodni, ahhoz azonban, hogy Ubalá környékén új erdőket törjenek be, települést kellet létrehozni, így 1846-ban az elnök öccse barátainak kérésére megalapította Ubalá falut.

Ubalá egy házasságtörésnek köszönheti, hogy létezik

A főtéren most is ott áll az a templom és parókia, ami a 19. században is, amúgy a település nem túl izgalmas. Amíg rójuk az utcákat, elered az eső, így bemenekülünk egy kifőzdébe, majd mikor eláll, felpattanunk egy buszra, ami megkerüli a Guavio-víztározót. A táj egészen hihetetlen. Mostanra elérte Kolumbiát a La Niña, az a ciklon, ami heves esőzéseket okoz az El Niño távozása után. A víztározó még sekély, de az égi áldás már megérkezett, misztikus ködbe burkolva a környező hegyeket.  

Káprázatos a táj a Guavio-víztározó körül

Fél óra múltán lekanyarodunk a főútról, és teszünk egy rövid kitérőt egy Santa Rosa nevű faluba, aminek közelében húzódik a Fé nevű bánya. Megtudjuk a buszsofőrtől, hogy Santa Rosa mellett a víztározó túloldalán fekvő Gachalá faluja is a smaragdból él, sőt, itt találták meg 1967-ben az egyik leghíresebb ékkövet, az Emiliát, ami több mint 170 grammos súlyával a Föld tíz legnagyobb smaragdjának az egyike.

Gachalá egyik bányájában leltek az Emilia nevű smaragdra

Gachalá felé átkelünk a gáton, ami valószínűleg lenyűgözne, ha nem ömlene az eső. A faluba délután 2-kor futunk be, de sajnos nem marad rá sok időnk, mivel az utolsó busz vissza Gachetába fél óra múlva indul. Lövünk pár fotót a főtéren, iszunk egy jugót, majd visszaszállunk a buszra.

Az út a víztározó ezen oldalán a szebb, pedig az ubalái oldal sem volt kutya. Remek völgyeken és lélegzetelállító kanyonokon át vezet az út, csak azt bánjuk, hogy nem szántunk erre a vidékre legalább két napot. A busz ablakából fotózunk, és próbáljuk elképzelni, milyen lenne a táj, ha nem esne, hanem sütne a Nap.

Lélegzetelállító a vidék

Elég korán érünk vissza Gachetába ahhoz, hogy felmásszunk a város fölött kialakított temetőhöz, amit érdekes módon sziklák között hoztak létre. Számtalan 19. századi sírt nem is a földben, hanem magában a sziklában alakítottak ki.

Gachetá egyetlen érdekessége a temető

Harmadnap visszatérünk Bogotába, de előtte még beugrunk a közeli Junínba körülnézni. Az apró falu a 19. századig Chipazaque néven szerepelt a térképeken, mivel az 1700-as évek végéig 100 %-ban indiánok lakták. Bár templom már 1600 óta állt a faluban, parókiát csak 1831-ben kapott a település, és ekkor kezdődött meg a mesztic földművesek betelepítése is. 

Junínt a 19. századig kizárólag indiánok lakták

Junín, mivel magasan fekszik, krumplijáról híres, a többség vagy ezt, vagy granadillát termeszt. Még az odavezető úton kapjuk a tippet az iránytaxi sofőrjétől, hogy ha van időnk, sétáljunk fel az Ararátra, mert onnan nagyon szép a kilátás. Hogy a török Ararátról milyen, azt nem tudom, de a kolumbiairól valóban az. Ezek a kolumbiaiak tudják, hová kell építkezni.

 Ilyen a kilátás az Ararát-hegyről

Délben már a bogotái buszon ülünk, amivel kezdetben a Guavio-völgyben utazunk, majd felkapaszkodunk a Guasca-hágóba, ahol feltűnnek a Nevado Tolimáról és Ocetáról ismerős frailejónok. A távolban feltűnnek a Chingaza hegyei, ahová egyszer el kell még menjünk. Sajnos a nemzeti park az El Niño miatt zárva tart.

Guasca felé ilyen táj fogad minket

A már korábban megismert Guascából La Calera felé fordul a busz. Errefelé is zseniális a táj, hiába no, Kolumbia felfedezésére egy élet is kevés lenne. A késő délutáni órákban futunk be a fővárosba, ahol lesz egy pár napunk pihenni, mielőtt folytatnánk utunkat délnek.

Egyszer a Chingaza hegyeit is körbe kell járjuk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Tudtad, hogy létezik kolumbiai zsidóság? És hogy ők az egyetlenek, akik származásuk szerint európai állampolgárok lehetnek? Mi sem tudtuk, egészen addig, amíg egy apró andoki faluba, Guayatába nem értünk. A környék mégsem erről híres, hanem a smaragdról, hiszen Somondoco és Chivor a Föld egyik legértékesebb drágakövének a hazája.

Mióta rájöttünk, hogy a kolumbiai Andok minden faluja rejt valami szépet és érdekeset, próbálunk egyetlen települést sem kihagyni. Eri allergiás rohama szerencsére alig egy nap alatt alábbhagy, így újult erővel vágunk neki a vidéknek, elsőként a Rio Súnuba túlpartján fekvő Guayatának. 

Szemben a Tenza-völgy néhány településével, mint Guateque, Tenza vagy Chinavita, Guayatának nincs koloniális múltja, mivel csak a spanyolok legyőzése után, 1821-ben alapították. Az akkor élt emberek gyűlölvén a spanyol elnyomást, semmi olyat nem akartak építeni, ami egy kicsit is emlékezteti őket a múltra, így Guayatá egy szedett-vedett mezőfalu lett. Neve sem latin eredetű, a korábban itt élő chibchák nyelvén azt jelenti: a törzsfőnök szántója.

Guayatá a hegyek között van, mégis mezőfalu

A spanyol időknek ma már romantikája van, a kolumbiaiak sem úgy tekintenek konkvisztádoraikra, mint véres elnyomókra. Az igazat megvallva a sok kegyetlenkedés mellett rengeteget köszönhetnek nekik, ilyen például az úthálózat, az új mezőgazdasági termékek behozatala és az oktatás is. A 21. században a kolumbiaiak többsége szeretne kicsit európai lenni, ráadásul a spanyol kormány lehetőséget is biztosít erre. 2012 óta, akinek vezetékneve "z" betűre végződik (Ramírez, López, Sánchez, stb.), vagy Camachónak és Medinának hívják, az beadhatja kérelmét spanyol állampolgárságra, de csak akkor, ha igazolni tudja, hogy felmenői között van legalább egy szefárd zsidó. Furcsa, nem igaz? 

A történet 1492-ben kezdődött, mikor is a spanyolok kiűzték a mórokat, és minden ott maradt nem kasztíliait felszólítottak, hogy vagy keresztény hitre térnek, vagy elhagyják Spanyolországot. Az addig békében élő szefárd zsidók többsége Marokkó és Törökország felé vette az irányt, de volt egy kisebb közösség, akik állítólag jó kapcsolatot ápoltak Kolumbusz Kristóffal, s hogy ne kelljen mohamedán földre költözniük, inkább vállalták a vakmerő kalandot Amerikába. Azt se felejtsük el, hogy Kolumbusz expedícióit nem csak a spanyol korona, de zsidó kereskedők is támogatták.  

     Mi köze Guayatának a zsidókhoz?

A felfedező harmadik expedíciójának hat hajóval és négyszáz emberrel vágott neki, köztük állítólag sok szefárd zsidóval. Partot csak Venezuelában értek, ahol létrehoztak pár kolóniát, majd hátrahagyták a szefárdokat, akik idővel szétszóródtak a kontinensen. A 19. század elején sok, azóta persze kereszténnyé lett szefárd család sarja csatlakozott Simón Bolívar függetlenségi háborújához, így érkeztek meg Kolumbiába. Tisztában voltak a múlttal, a szefárdok nem akartak spanyol városokban letelepedni, ráadásul a Tenzában, Monguíban vagy Villa de Leyvában élő spanyol nemesség leszármazottai nem voltak túl befogadók. A szefárdok kénytelenek voltak saját településeket létrehozni, de hogy a jövőjük megalapozott legyen, azt gazdag, spanyolok által lakott települések közelében tették. 

    Ők már valószínűleg nem fognak Európába költözni

Andrés José de Medina Ramírez (akinek mindkét vezetékneve, a Medina és a Rámírez is szefárd eredetre utal) közvetlen a függetlenség kikiáltása után megalapította Guayatá faluját, vagyis a törzsfőnök szántóját. Guayatá mai napig mezőgazdaságból él, és a Tenza-völgyben azt mondják, itt teremnek Kolumbia legfinomabb gyümölcsei. 

Állítólag Guayatában teremnek a legfinomabb gyümölcsök

2012 óta kolumbiaiak tízezrei adták be az állampolgársági kérelmüket a spanyol nagykövetségen, többségük a Guayatá jellegű kisvárosokból származik, amiket feltehetően szefárd családok alapítottak. Érdekes módon azok az antioquiai családok, akik mai napig tartják spanyol származásukat (közüllük kerülnek ki a Föld legszebb emberei, ezt nem csak én mondom), esélytelenek a spanyol útlevélre. A 20. század közepe óta tartó népességrobbanás miatt egyre nehezebb kiszűrni, kinek folyik szefárd vér az ereiben, így a több tízezer kérelemből alig pár ezer ért célt. 

Mivel a Kolumbiában maradók is szeretnének európainak tűnni, a szedett-vedett városokat is próbálják spanyolossá tenni. Guayatá nem szép, viszont egységesen fehér-sárga házaival egészen kellemes hely. 

    Így lehet egy csúnya kisvárosból kedves települést faragni

A falu határában kialakítottak egy tanösvényt, aminek végéről remek kilátás nyílik a Rio Súnuba völgyére. Ebből nem sokat tudunk élvezni, mivel elered az eső, így rohamléptekben térünk vissza Guayatába.

Napfényben biztos jobban mutatna a Rio Súnuba völgye

A völgy ezen oldalán is fut egy út, összekötve Guayatát Somondocóval és Chivorral, azonban nincs rajta közlekedés. Egy taxis felajánlja, hogy 150 000 pesóért eldob minket Chivorba, de ezt sokaljuk egy faluért, amiről ráadásul úgy hírlik, hogy nem túl biztonságos, mivel a határában smaragdbányák üzemelnek, s Victor Carranza halála óta elég gyakoriak az összecsapások a bányák felügyeleti joga miatt.

Somondoco csak 12 kilométerre van, így nekivágunk gyalog, annak ellenére, hogy olykor-olykor elered az eső. A földút guayaba és granadilla ligetek között tekereg, néhol mélabúsan legelésző marhákat látunk. Ezek a ranchek nem lakottak, aminek oka a Smaragdháború. A smaragdért folytatott harcokat az 1980-as évek végéig vívták Muzo és Chivor környékén. Akkortájt mindenki a smaragd körül sertepertélt, többek között az a José Gonzalo Rodríguez Gacha is, aki haláláig Pablo Escobar jobb keze volt a Medellín kartelben. A smaragdbányászat Escobar haláláig összefonódott a gerillákkal, a paramilitárisokkal és a drogkereskedőkkel, majd a kokainbáró "kivégézse" után Victor Carranza nevével. A smaragd mostani politikai szerepe egészen a mostani kolumbiai elnök Nobel-békedíjáig elér, erről itt írtunk korábban.

   Rio Súnuba

A múlt egy apró tanyán elevenedik meg, aminek kertjében egy kisrepülő maradványai tűnnek fel. Régen ezekkel a gépekkel szállították a kokaint az USA-ba, a Samaragd cárok pedig nyakig benne voltak a bizniszben. Victor Carranza 2012-ben meghalt, azóta attól tartanak az itt élők, hogy a Smaragdháború újból kitör. Persze ehhez lesz néhány szava a mostani elnöknek is.

    Mit keres egy régi kisrepülő a hegyek mélyén?

Féltávnál belebotlunk egy fickóba, aki az út szélén ücsörög a kutyájával. Távolról köszönt minket, de a beszéde furcsa. Ahogy közelebb érünk hozzá, látjuk, hogy az arca sem ép. Tiszta a gyerek, csak olykor furcsa dolgokat mond, és nehezen is jár.

- Honnan jöttetek? Én José vagyok, itt lakom anyámmal az egyik ranchen - mutatkozik be a fickó - Elkísérhetlek titeket egy darabon?

Biccentünk, hogy persze, az út végülis mindenkié.

- Azért vagyok furcsa, mert fejbe lőttek húsz éve Bogotában - fagyaszt le minket a srác.
- Mi történt?
- Fiatal gyerek voltam, s mint mindenki, én is csempésztem.
- Mit?
- Tudjátok, smaragdot. Egyszer aztán fejbe lőttek közvetlen közelről. A golyó átment az agyamon, de nem haltam meg. Csak a beszéd- és mozgásközpontomat roncsolta kicsit - mosolyog.
- Hogy élted túl?
- Azt hitték, meghaltam. De nem. Fél évig kómában voltam, aztán felébredtem. Sajnos azóta nem tudok dolgozni, az anyámmal élek, és segítek neki a ház körül. Nem adnátok pár pesót?

Kap tőlünk némi aprót, majd lemarad, mert a tüdeje is sérült és nem tud felfelé sétálni. Már jó két órája baktatunk, mire feltűnik az első autó. Somondocóba tart, így az utolsó három kilométeren velük tartunk. 

Somondoco látképe az útról

Somondoco, szemben Guayatával, koloniális hangulatú falu. A spanyolok egy chibcha falu helyén hozták létre, és 1930-ig a legfontosabb smaragdbánya volt. Aztán megalapították a közeli Chivort, valamint a Pacho környéki Muzót, és Somondoco szerepe leértékelődött. Persze mai napig mindenki a smaragdból él, a legtöbb helyinek a nyakában lóg egy drágakőből készült medál.

Betérünk egy boltba kóláért, ahol éppen négy helyi fickó talaj részegre issza magát. Meglátnak minket, azonnal odaültetnek az asztalukhoz, és elkezdenek meghívogatni sörökre. Eri mondja, hogy nem iszik, mivel az allergia gyógyszerre nem ajánlott, így ő kénytelen több üveg mangólevet leönteni a torkán.

Somondoco szép helyen fekszik

Barátaink annyira be vannak állva, hogy nehezebb velük szót érteni, mint Joséval, a szétlőtt fejű samaragdcsempésszel. Annyit azért megértünk a mondandójukból, hogy bár Somondoco ma már messze nem a legnagyobb smaragdbánya, de a gerillák kivonulása óta jut annyi az emberek zsebébe, hogy megérje a smaragddal foglalkozni.

Húsz perc alatt legurítok három sört, majd kirendelnek nekem egy negyediket, aztán felállnak az asztaltól és távoznak. Félek, hogy nem fizették ki a meghívásukat, de a boltos nő közli, hogy Don Ricardo igazi úr, természetesen a számla rendezve van. Hogy melyikük volt Don Ricardo, azt nem tudom, de a nő nagy tisztelettel beszél róla. Nyilván nem kis ember a smaragdbizniszben.

Somondoco temploma

Somondoco a smaragdon túl az édességeiről híres. Itt készül a dulce de cuajada, ami sajt karamellbe forgatva, valamint a sagú, ami hasonlít a mi linzerünkhöz. Az egyik boltban veszünk belőlük pár szemet és nem csalódunk. Szerintem ez a két édesség az eddigi legjobb, amit Dél-Amerikában kóstoltunk.

       A karamellás sajt finom

A faluból van vissza iránytaxi Guatequébe, de csak este 5-kor, ráadásul a sofőr masszívan iszik a bányászokkal az egyik helyi kocsmában. Mellénk gurul egy coyote, vagyis illegális taxis, aki közli, hogy most indul vissza a városba, és iránytaxi áron elvisz minket.   

Érdekes volt látni ezt a két teljesen eltérő települést egymás mellett. Chivorba pedig egyszer biztos, hogy elmegyünk, mert Kolumbiát nem lehet úgy magára hagyni, hogy ne lássunk egy smaragdbányát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Ismét Kolumbia hegyei között találjuk magunkat, és olyan meseszép falvakra lelünk, mint Chinavita és Tenza. A táj valami mesés, mégsem jár erre egyetlen turista sem, pedig innen nem messze, Villa de Leyvában minden évben tízezrek pihenik ki a bogotái fáradalmakat. Eri azonban kemény lány, ő Guatequében teszi meg mindezt, miután egy allergiás roham után az orvos egy nap pihenőt rendel el neki. Ja, azt tudtátok, hogy négy év alatt eddig szinte semmit nem költöttünk orvosra? Még jó, hogy nincs biztosításunk. 

Kora reggel kikutyagolunk Monterrey nyüzsgő busztermináljára. Megközelítőleg tíz percenként érkezik egy-egy zsúfolásig tömött járat, amit mindenre elszánt utasok rohamoznak meg csoportokba verődve. Mindhiába. Az érkező buszokra egy szalmaszál sem fér fel, pedig az emberek többsége már hajnali 4 óta hasztalan vesztegel a megállóban, mert a szomszédos falvak valamelyikébe szeretne eljutni.

Hátunkra kapjuk a zsákokat és nekivágunk gyalog az útnak El Cruce de Agua Clara irányba, abban a reményben, hogy felvesz majd egy pick-up vagy egy teherautó. Kolumbiának ezen a vidékén azonban elég ismeretlen közlekedési mód a stoppolás, ráadásul a következő másfél órában nem megy el mellettünk 3-4 kocsinál több. Ellentétben azokkal a hatalmas kamionokkal, amik olajat szállítanak a Los Llanosról a fővárosba, és amik sajnos nem vehetnek fel stopposokat. Pár kilométerre Monterrey után megérkezünk a Rio Tua partjára. A lomha, széles folyón hosszú híd ível át, partján egy szerény viskó álldogál, annak a családnak a lakhelye, akik a híd lábánál apró közértet üzemeltetnek. Letelepszünk a boltocska bejáratánál és várunk.  

       A Rio Túa szabad strandja hétvégenként megtelik monterreyiekkel, de most csendes

Bő fél óra múltán érkezik egy kisbusz, amire végre sikerül feltuszkolni magunkat az ülések közé görnyedve.
Szerencsére az El Cruce de Agua Clara névre hallgató hármas kereszteződés csak húsz perc. Az út menti fák között egyetlen házikó áll csupán, ami egyszerre comedorként és jegyirodaként üzemel. Az épület előtt egy kis sárga busz parkol, sofőrje a comedor előtti árnyékos asztalok egyikénél ráérősen rágcsálja az ebédre szánt sült csirkéjét. Fél egykor indulunk tovább.

Kolumbiai utazásaink egyik legmesésebb útja, ahogy a Rio Upia mentén felkacskaringózunk a burjánzóan zöld erdőkkel borított hegyekbe. Olykor varázslatos, sziklás kanyonok, máskor zöld völgyek terülnek el előttünk. 

       A Rio Upia mesés völgyben tör magának utat a Los Llanos felé

Rövidesen San Luis de Gaceno városkájába érkezünk. A parányi település meglehetősen jellegtelen, az egyetlen emlékezetes dolog az a fém hulladékokból készült, precízen megmunkált lovas szobor a főtéren, ami egy ugyancsak fémdarabokból összetákolt nagy marhát hajt maga előtt. 

  San Luis de Gaceno főtere

San Luis de Gaceno után elfogy az aszfalt a kerekek alól és rozoga földúton bukdácsolunk tovább Santa Maria még Gacenonál is kisebb városkájáig. A Los Llanoson megszokott tikkasztó hőség kellemes, langyos klímává szelídül, a táj egyre bámulatosabbá válik. A hegyek oldalában tekergő szerpentinek helyett szokatlan módon a hegyek gyomrába vájt 2-300 méter hosszú alagutakon gurulunk át, amikből kibukkanva csodaszép vízesések zuhognak alá az út menti szakadékokba. 

Életkép Santa Maria főteréről

Belefeledkezünk a tájba, miközben az 1700 méter magasan épült chibcha település, Macanal alatt haladunk végig. A város neve állítólag a macana chibcha szóból ered, amit egyesek nem az azonos nevű fával rokonítanak, hanem azzal a kínzó- és kivégzőeszközzel, amit a második világháborúig világszerte előszeretettel alkalmaztak a kivégzendő személy megfojtására. Az áldozatot megkötözve egy faszékre ültették, fejét egy satuba fogták, a nyakán áthurkolt kötelet pedig egyre erősebben szorították. A konkvisztádorok is így végeztek a behódolni nem akaró indiánokkal, innel tehát a falu neve. 

Macanal körül rengeteg az alagút, mellettünk pedig az éppen kiszáradni kívánó Chivor-víztározó

Délután fél 4 körül tesz le bennünket a busz egy bizonyos Huntas nevű kereszteződésben. Hűvös, hegyvidéki szél fújdogál, de nem kell sokáig fagyoskodnunk benne, mert szinte azonnal érkezik a guatequei járat, amivel rövidesen befutunk az 1800 méteres magasságban fekvő város főterére.

Guateque már 1556-ban is létezett, mint muisca település, de a mai várost 1636-ban a spanyol konkvisztádorok újraalapították, átépítették. Sajnos a koloniális bája a múlté, bár a főtere egészen hangulatos. Guateque nem turistaközpont, így nincsenek normális vendégházak, csak üzleti hotelek és munkásszállók. Ráadásul errefelé az árak is sokkal magasabbak, mint a Los Llanoson voltak, így elég sokért sikerül kivennünk egy meglehetősen csúnya szobát.

Guatequének csak a főtere említésre méltó

Egész éjjel félálomban forgolódom, nehezen alszom el. Hajnal tájban fulladni kezdek, egyszerűen nem kapok levegőt. Endre ébreszt fel azzal, hogy biztosan rosszat álmodtam, de ekkor már egészen közel jár a reggel. Úgy tápászkodom ki az ágyból, mint egy zombi. Valami motoszkál bennem, de lehet, csak a megváltozott klíma teszi. Szerencsére nem vagyok annyira rosszul, hogy ne tudjuk körbejárni a köryező falvakat. 

Kora reggel sikerül elcsípnünk egy iránytaxit, ami a 40 percnyire fekvő Garagoába tart. Szokatlan módon egy hölgy vezeti, a garagoai küldetése előtt azonban el kellene juttatnia egy hajlakkot Guateque egyik fodrászüzletébe, de mivel szörnyen rosszul tájékozódik, jó egy órát keringünk fel és alá a város meredek és kanyargós utcáin, mire megtaláljuk a címet. A mellettem ülő csaj rosszul tolerálja a hegyi utakat és egyik pillanatról a másikra mindenkit lehány, aki a közelében ül. Köztük vagyok én is. Nem szeretem azt mondani, hogy "ez nem az én napom", de a hajnali rosszulléttel és ezzel minden jel erre utal, hogy ez valóban nem az én napom.

A csirkefarmjairól híres poros Garagoa jó eséllyel Kolumbia legrondább városa, ismét a perui Juliacában érezzük magunkat. Az esztétikai értelemben értékelhetetlen minősítésen az a neogótikus betontemplom sem javít, amit a főtérre biggyesztettek. Az egyetlen dolog, ami fél órás maradásra bír bennünket, a korgó gyomrunk. A főtér melletti comedorba ülünk be és sült marhanyelvet rendelünk (a csirke hazájában, hát nooormális?!), amit latinok is egész ügyesen szoktak elkészíteni. De nem itt. Nem vagyunk finnyás fajták, az elmúlt négy évben ettünk már hangyától kezdve a tocoshon át a pajorig mindent, de ezúttal a tányéron figyelő, büdös és feketére sült valamit olyan lendülettel küldjük vissza a szakácsnak, amilyennel kihozták. Garagoából elég is ennyi.

Garagoa olyan szép, mint Peruban Juliaca

Lelkesen pattanunk be egy iránytaxiként működő dzsipbe, aminek a szélvédőjén Chinavita felirat fityeg. A városka alig tíz kilométerre fekszik Garagoától, de az utazás a hegyek között kacskaringózva szűk egy órát vesz igénybe. Chinavita koloniális falu, s bár nem túl izgalmas, még így is szemrevalóbb délre fekvő szomszédjánál. Lencsevégre kapjuk féloldalas, főtéri templomát, majd beülünk egy újabb iránytaxiba, amivel Tenzán át La Capillában kötünk ki. 

Chinavita szép kisváros

La Capilla nagyon hangulatos, de nem több annál a néhány kis utcánál, amik a csendes, piros templomos főteret veszik körül. Körbesétáljuk, majd egy fickó megáll mellettünk egy dzsippel, és teljesen ingyen visszafurikáz minket Tenzába, cserébe mesélnünk kell neki Európáról. 

     La Capilla furcsa, babaházra emlékeztető temploma

- Miért nem jönnek ide is a turisták? Olyan szép itt, nem igaz? - teszi fel a költői kérdést, amire nincsen válasz - Villa de Leyva és Guatavita tele van külföldiekkel, de Tenzába nem jön senki, pedig szerintem sokkal szebb falu. 

Igaza van. Villa de Leyvánál talán nem, de Guatavitánál biztosan szebb és hangulatosabb Tenza, nekem leginkább Monguíra hasonlít, csak annál sokkal kellemesebb a klímája. A település minden épülete több száz éves, fehér falai és zöld spalettái ódon hangulatot árasztanak, az ablakpárkányokban színes virágoktól roskadozó cserepek sorakoznak. Ami még ennél is feltűnőbb, hogy errefelé mindenki fehér bőrű. 

Tenza minden utcája meseszép

Tenza jelentése chibcha nyelven "a szelek ura", amit a Tenza-völgyben állandóan fujdogáló kellemes szellőnek köszönhet. Az egyik utolsó spanyol település volt, ami megadta magát a forradalmároknak 1821-ben, az itt élők máig nagyon büszkék spanyol származásukra. Többségük a somondocói smaragdbányákból valamint ánizstermesztésből él, turizmusból egyelőre senki, pedig Tenza nem sokkal van messzebb Tunjától, mint Villa de Leyva.

Tenzát többnyire fehér emberek lakják

Beülünk ide-oda meginni egy üdítőt, beszélgetni a helyiekkel, csak úgy elütni az időt. Kicsit bánjuk, hogy nem itt szálltunk meg, hanem Guatequében, de most már mindegy. Sikerül úgy elhúznunk az időt, hogy lekéssük az utolsó, Garagoába közlekedő iránytaxit, de szerencsére majdnem ugyanennyiért sikerül fognunk egy dzsipet, ami chirimoya- ás ánizsföldeken keresztül egész Guatequéig visz minket.

Minden épület több száz éves

Közben megállunk Sutatenzánál, ami Tenzához hasonlóan koloniális múltra tekint vissza, azonban 1915-ben, majd 1967-ben is leégett, aminek köszönhetően nem maradt sok a régi házakból. A falu lakói kemény munkával újból és újból talpra álltak, ezt hivatott szimbolizálni a templommal szemben felállított emlékmű.

Szegény sutatenzaiaknak nem volt szerencséjük a várostüzekkel

Mire visszaérünk Guatequébe, már sötét este van. Nehezen jön álom a szememre, amiért minden bizonnyal azok a hatalmas, szúnyogcsípésnek vélt vörös foltok a felelősek, amik irgalmatlanul viszketnek, és lassan kezdik beborítani az egész testemet. Különös, szúnyogot a Los Llanos óta egyet sem láttam. Hajnali fél négykor ébredek erős fejfájásra, hányingerre, tüzesen égő bőrre, de a szemem nem tudom kinyitni, mert az arcom bedagadt és teljesen eldeformálódott. Endrét keltegetem, hogy valami nincsen rendben. Orvosra lenne szükségem, de a recepción nincsen senki, a hotel ajtaját zárva találjuk, nem tudunk kijutni. Megnyugtatom Endrét, hogy nem kell rögtön pánikba esni, levegőt kapok, a torkom nem dagadt. Úgy döntünk, megpróbáljuk kihúzni reggelig. 

Hat órakor Endre megint leszalad a recepcióra, tesz egy újabb próbát, ezúttal nagyobb sikerrel. A recepciós épp az orvos telefonszámán töri a fejét, amikor a nyitott kapu előtt elsétál a szomszédos magán rendelő doktornője, Milena. Endre utánaered. Milena azonnal fogad bennünket, így 20 perc múlva már az orvosi rendelőben ücsörgünk, amiből én a világon semmit nem látok, mert úgy bedagadtak a szemeim, mint aki most jött egy boxmeccsről. A diagnózis: ételmérgezés. A közvetlen kiváltó ok ismeretlen, de a gyógymód két nagy injekcióban és egy marék kapszulában rejlik. Milena gondosan felír mindent egy papírra, megírja a recepteket és mindezért egyetlen fillért sem fogad el.

- Nálunk a külföldieknek nem kell fizetniük az orvosi ellátásért - kacsint.

Milyen az új sminkem?

A receptekkel átballagunk a közeli patikába és megvásároljuk a gyógyszereket. Kolumbiában az injekciót nem az orvos, hanem a gyógyszerész adja be a páciensnek, így bevezetnek a patika hátsó zugába és megszúrnak. A srác sem kér egy fillért sem, csak a gyógyszert kell kifizessük, ami szerencsére filléres tétel. Még jó, hogy nem költöttünk el százezreket biztosításra. 

Az egész napot ágyban töltöm, de a szuritól 4-5 óra leforgása alatt leapad a duzzanat az arcomról, és a vörös foltok is kezdenek felszívódni. A fejfájás enyhül. Milena olyan lelkiismeretes, hogy a rendelési idő lejárta után megjelenik a hotelszobánkban leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, és a lelkünkre köti, hogy reggel menjünk vissza a patikába a második injekcióért. Másnap már egész jól vagyok. A szuri után a patikából visszatérünk Milenához egy nagy doboz csokival, aki ezúttal sem fogad el tőlünk pénzt, de legalább az édességet jóízűen elmajszolja. 

Megszámolni nem tudom, hányadik éve utazunk, ez idő alatt háromszor kellett orvoshoz forduljak. Kolumbiához hasonlóan Thaiföldön sem fogadtak el tőlünk pénzt, ahol kutya harapott meg, Indiában pedig egy heveny hasmenés miatt kellett hozzám orvost hívni, de annyiba került, hogy vétek lett volna felhívni miatta a biztosítót. Ha belegondolok, hogy 2012-ben, mikor nekivágtunk Latin-Amerikának, fejenként 350 000 forintért akartak minket biztosítani évente, akkor azt kell mondjam, beljebb vagyunk 2,8 millió forinttal. Ebből elég sokat fogunk még utazni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Los Llanos déli része messze nem olyan izgalmas, mint volt az északi, de azért jó megtapasztalni, hogyan nyílnak meg az itt élők négy évtized gerilla uralom után. Amerre megyünk, mindenhol sztárként kezelnek minket. Mintha a llanerók soha nem láttak volna fehér embert. 

Yopal felé egyetlen település, San Luís de Palenque esik útba. Sikerül meggyőznöm a buszsofőrt, hogy álljunk meg egy pillanatra, hadd nézzünk le a folyóparti sétányra, mert a trinidadi szállásunk recepciósa azt mondta róla, hogy szép. Valószínűleg sehol máshol nem teljesítene ilyen kérést a buszsofőr, de errefelé a turista jelenléte felülírja a menetrendet.

- A jabiruk a legszebbek, balra - kiáltják utánunk, miközben a Rio Pauto partja felé vesszük az irányt.

Azt reméljük, látunk egy nagy csapat madarat, valami olyasmit, mint anno a Gran Chacón, Bañado La Estrellánál, ehelyett azonban csak egy nem működő szökőkútra lelünk, amit gipszből készült jabiruk díszítenek. Hát, ha nekik ez a szép, ám legyen.

  San Luís de Palenque büszkesége

Innentől az út nem túl izgalmas, ráadásul poros, mert csak szakaszonként van aszfalt. Majd három órán át utazunk, mire befutunk Yopalba.  

Yopal a Los Llanos fővárosa. Több mint 100 000-en lakják, így az ember joggal várná tőle, hogy van mit nézni rajta, pedig nincs. A város a 20. század közepén emelkedett ki a semmiből, majd a gerillák elnyomása alatt nehezen fejlődött. Hízásnak csak a 21. században indult, mikor is sikerült a FARC-ot kisöpörni a városból.

Mivel nem tervezünk sokáig itt időzni, a buszpályudvar mellett veszünk ki egy szobát. Olcsó, szép, tiszta, mintha nem is Latin-Amerikában járnánk. A rendezettség és tisztaság alapból jellemző Kolumbiára, az olcsóság már kevésbé, de a Los Llanos meglepő módon kilóg a sorból. Errefelé szállodai szobáért sehol sem fizettünk 15 dollárnál többet, míg Cartagenában vagy Bogotában ennyi pénzért max egy ágyat kap az ember dormitorióban. 

Yopalban az emberek miatt érdemes időzni

Yopal oly annyira érdektelen város, hogy a főterén sincs mit fotózni. Kivéve az embereket. Úgy bámulnak minket a helyiek, mintha Oscar-díj átadáson volnánk. Mindenki mosolyog, köszön, s mikor visszabiccentünk, összerezzenek, mintha valami nagy ember tisztelte volna meg őket szalutálásával. Errefelé a turista sztár. Mi is azok vagyunk. 

Épp csak elsétálunk egy árus mellett, aki azonnal a kezünkbe nyom két pohár narancslevet, majd közli, hogy a vendégei vagyunk. Szól a téren játszadozó gyerekeknek, hogy hozzanak két széket, mert a turisták nyilván fáradtak. Körbevesznek minket, de szólni nem mernek, csak röhögcsélnek, majd elpirulnak, mikor rájuk nézünk. Végül az egyik bátrabb kissrác odalép hozzám, és azt kérdezi:

- Mit fotóztok?
- Kolumbiát - válaszoljuk.
- Akkor fotózzatok le engem is - követeli.

Elszabadul a pokol. Mintha egész Yopal azt szeretné, hogy őt fényképezzük. Mindenki odarohan, van, aki jégkrémet hoz cserébe, mások mandarint dobálnak bele a zsákunkba. Mikor az ember Peruban vagy Guatemalában próbál fényképet készíteni, a helyiek azonnal tartják a markukat a dollárért, ezzel szemben itt a fényképért cserébe elhalmoznak minket minden jóval. Hihetetlen ország.

Egész Yopallal fényképezkednünk kell

Másnap Aguazul felé vesszük az irányt. Az alig fél órára fekvő település pont olyan, mint Yopal, csak kisebb. Ami feltűnő, hogy errefelé az átlagosnál sokkal több a motor, aminek az a magyarázata, hogy Aguazul lakói már nem a mezőgazdaságból élnek. A környéken hatalmas gázmezők vannak, a többség ott dolgozik.

Aguazul teljesen érdektelen turista szemmel

Következő megállónk a Rio Cusiana partján fekvő Maní, aminek lakói nagyon büszkék arra, hogy a falut tartják a Los Llanos zenei központjának. Amúgy teljesen jellegtelen, csendes kisváros, déli csücskében azonban kialakítottak egy széles sétányt, ahol furcsa installációkat látunk. A legjobb indulattal is csak a naiv művészet remekének nevezhető szoborcsoport egy gitárból, egy csónakázó halászból és egy katonai repülőből áll, bemutatván ezzel mindazt, amiről a Los Llanos ezen része szól: halászat, zene, háború. 

Zene és háború - erről szól a Los Llanos

San Luíshoz hasonlóan a folyóparton itt is felállítottak pár állatszobrot, amik viccesek ugyan, csak a város kihalt részén foglalnak helyet, ezért elhanyagoltak. 

Vízidisznó betonból

Aguazulban töltjük az éjszakát, majd másnap a közeli Tauramenába utazunk egy iszonyatosan zsúfolt kisbuszon. A kisváros már nem a Los Llanoson, hanem a hegyek között fekszik egy katlanban, így hiába van kétszáz méterrel magasabban, itt van a legmelegebb. A zsákjainkat a terminálon hagyjuk, majd besétálunk a központba, ahol egy nagyon furcsa templom fogad minket. A két tornyát egymás mellé építették, ki tudja, mi okból.

       A tauramenai templom kicsit furcsa

Amiért a szörnyen párás és forró Tauramenát felkerestük, az nem más, mint a tőle nem messze fekvő Zambo-vízesés. Bárkit kérdezünk az utcán, hogy miként lehet odajutni, mindenki azt mondja, hogy kizárólag taxival. Az ám, csakhogy a taxis 70 000 pesót kér az oda-vissza útért, ami elég sok pénz. Végül belemegyünk, végülis most vagyunk itt, nem máskor. A zuhatag jó 20 kilométerre van a várostól, de az út annyira tré, hogy majdnem egy órán át autókázunk csak oda.

  Egy békés iguana Tauramena főterén

Az El Niño szárította Los Llanos után jól esik végre erdőt látni, beszippantani a párás levegőt. Ennek a levegőnek azonban furcsa, savanykás szaga van. Sofőrünktől megtudjuk, hogy amit mi párának vélünk, az valójában a tauramenai gáztározóból kiszabaduló gáz, ami harmadik évtizede szennyezi a levegőt és pusztítja a környezetet. Azért cserébe, hogy a kisváros Kolumbia gázközpontja, minden tauramenai lakos fillérekért tankolhat, így taxisunk is, aki ennek fényében nem is keres olyan rosszul ezzel a fuvarral.

Egy meredek, csúszós ösvény vezet a zuhataghoz. A fél órás séta során átkelünk egy függőhídon, közben látunk mókusokat és érdekes, párducmintás gyíkokat.

Tauramena körnékén nem csak a táj, az élővilág is más

Hétvége lévén elég sokan vannak a 7-8 méter magas vízesésnél, minden tauramenai idejön, ha szeretne egy kicsit felfrissülni. Elég furcsán néznek ránk, errefelé sem sűrűn látnak turistákat. Fotózunk párat, majd elindulunk visszafelé. 

Zambo-vízesés

Taxisunk szerencsére megvárt minket, ráadásul nem csak a városig, hanem egészen az El Venado nevű elágazásig visz minket, ahol rengeteg ember vár buszra. Van, aki már három órája itt ácsorog, így inkább odébb sétálunk és stoppolunk. Nincs szerencsénk, mert errefelé csak gázt szállító kamionok mennek, amiknek tilos stoppost felvenniük.

 Nem túl jó a kép, de ő itt egy tukán

Végül jön egy busz, melyre nagy nehezen felpaszírozzuk magunkat. A következő település Monterrey, úgy döntünk, a mai estét itt töltjük. A falu jó három kilométerre fekszik a főúttól, így kénytelenek vagyunk a negyven fokban aszalódni az út szélén battyogva. Csatlakozik hozzánk egy család, aminek minden tagja jól beszél angolul. Az apuka angol, az anyuka kolumbiai. Sokáig Londonban éltek, de most, hogy beköszöntött a béke, az egész család visszaköltözött Kolumbiába.

- Nagyon hiányzott a hazám - meséli az asszony, aki egyébként magán hordozza azokat a felsőbbrendűségi jegyeket, amik azokra a kolumbiaiakra jellemzők, akik már éltek az Egyesült Államokban vagy Európában - Londonban az ember csak dolgozik és dolgozik, a klíma pedig szörnyű.
- Jobb itt?
- Sokkal. Minden fillérekbe kerül, állandóan meleg van, és mindenki azt csinál, amit akar. Ha nem lettek volna a gerillák, soha nem utaztam volna Angliába. Viszont a gyerekeim így jó iskolába jártak, mérnökök és orvosok lettek - mutat a lányára és a fiára - Szép jövő vár itt rájuk.

Ez így van. Az, aki Európából egy jó végzetséggel Kolumbiába költözik, garantáltan rommá keresi magát. Kolumbia alapjáraton nem drága ország, de a minőséget meg kell fizetni, legyen szó ételről vagy munkaerőről. Egy jó orvos vagy mérnök bőven keres annyit, mint tenné azt Nyugat-Európában, csak ezt sokan nem tudják.

Monterrey sem szebb a többi Los Llanos-i városnál

A faluban találunk egy apró hostelt, ami pont megfelelő egy éjszakára. A Los Llanos ezen része nem túl izgalmas, de jó látni, hogy az emberek kezdik megszokni, hogy már nem kell rettegniük a fegyveresektől. Szerencsére Kolumbia korábban legveszélyesebbnek tartott vidékén is béke honol, ami biztosan jót tesz majd az országnak. Két hét Los Llanos után itt az ideje, hogy visszatérjünk az Andok hegyei közé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Ismét sikerült kajmánokat és vízidisznókat fotóznunk a Los Llanoson, majd Trinidad leggazdagabb emberei elmesélték, milyen volt az élet, mikor még a gerillák voltak errefelé az urak. Egy percig nem unatkozunk.

Bár már láttunk állatokat El Totumo környékén, kíváncsiak vagyunk rá, miben másabb a déli Los Llanos az északinál, ezért Poréból Trinidad felé vesszük az irányt. Nem sokkal napfelkelte után már a város dorgériája előtt szobrozunk, hogy leintsük a trinidadi buszt. A drogériában Endre rákérdez, mikor érkezik valami, de a gyógyszerész csaj nem csak a menetrenddel, hanem azzal is tisztában van, hol van a legnagyobb esélyünk állatokkal találkozni.

- Van egy barátnőm, Lívia. A férjével van egy ranchük, a Finca Berlin, aminek a közepén fekszik egy tó, benne rengeteg babillával és chigüiróval. Megadom a számát, hívjátok fel és hivatkozzatok rám - kapjuk a tippet. 

Trinidad főtere a szobánk ablakából

Az út Trinidadba egészen jó, csak húsz kilométerrel a város előtt válik földúttá. A városka egészen kulturált, jóval nagyobb, mint volt El Totumo, így szállást is könnyen találunk. 40 000 pesóért egy egészen varázslatos, légkondis szobát vágnak hozzánk a főtér egyik szállodájában, de ennél sokal fontosabb, hogy úgy megörülnek az érkezésünknek, hogy a recepcióstól a takarítónőig mindenki a mi lépteinket figyeli, ahol tudnak, segítenek. A Finca Berlinről nem tudnak ugyan, de szívesen felhívják nekünk Líviát, aki közli, hogy épp Yopalban van, de térjünk be nyugodtan a ranchre, a gondnok majd körbevezet minket.

A buszterminálról kettőkor induló kisbuszon hatalmas a tömeg. Én a sofőr melletti anyósülések egyikére passzírozom be magam, de Endre csak a hátsó üléssorok közötti folyosón görnyedve fér el. Ez az a fajta latin utazási mód, amire mondani szokás, hogy "nincs az a teli busz, amire ne férne fel még legalább egy 8 tagú család 12 darab csirkével a hóna alatt". Az út rövid, de ezalatt úgy bombáznak minket kérdésekkel, mintha kötelező volna. Mindent tudni akarnak Magyarországról, a történelmétől a gazdaságpolitikáján át az ország összes nevezetességéig. Azt persze senki nem tudja, hogy hol van a Finca Berlin, így fél óra kocsikázás után kezdünk elbizonytalanodni, vajon jó buszra szálltunk-e fel. Szerencsére nem sokkal a cél előtt feltűnik az út szélén két lovát legeltető llanero, akik útbaigazítják sofőrünket, így pár perc múlva egy marhákkal és lovakkal teli, terjedelmes birtokon találjuk magunkat. 

Diana játszik az apró chigüiróval, vagyis vízidisznóval

A birtokon egy kedves pár, Gonzalo és Ingrid köszönt minket, akik a finca gondnokai. Kislányuk, a három éves Diana egy árván maradt bébi vízidisznót dédelget, egész nap simogatja és tehéntejjel szoptatja. Tamarából származnak, de néhány éve, mikor a Los Llanos felszabadult a gerillák elnyomása alól, elhagyták a FARC fészkét, és itt kötöttek ki. Alig váltunk pár szót, érkezik egy magát Stevennek nevező srác, aki Lívia családi barátja, és azért jött ma el a birtokra, hogy gyakorolja a gringókkal az angolt. Sajnos csak annyit tud, hogy yes, de azt nagyon szépen mondja.

Steven és Gonzalo vezetnek minket körbe a birtokon

Gonzalo és Steven elkísérnek minket a háztól nem messze fekvő lagúnához, ami tényleg tömve van állatokkal. Tökéletesen megférnek egymás mellett a kajmánok, a vízidisznók és a gémek, teljes a béke közöttük. Rengeteg fotót készítünk, a két srác pedig csak röhög, mert nem értik, mire jó ez az egész. Mikor elmondjuk nekik, hogy a mi országunkban nincsenek ilyen állatok, meglepődnek. 

Vízidisznók és kajmánok vannak mindenhol

Nem sokkal naplemente előtt megérkezik Lívia és Javier. Kiderül, nem csak ez az egy fincájuk van, a környék legnagyobb földbirtokosai közé tartoznak. Több tízezer marhát tartanak, de ezzel messze elmaradnak Lívia nagybátyjától, akinek a Rio Meta partján, Bocas del Pautónál egy nem kevesebb mint 100 000 hektáros fincája van, amihez a Los Llanos legnagyobb morichal erdeje tartozik. A morichal a dél-amerikai szavannák tipikus növénye, amolyan mocsárpálma féle.

  Egy pampabíbic és egy lile

Beültetnek minket a furgonjukba, és körbevisznek a tó körül. Van egy saját erdőjük, aminek a mélyén rábukkanunk Dél-Amerika legviccesebb madarára, a hoacinre, amivel utoljára Ecuadorban találkoztunk. A hoacinekről elég annyit tudni, hogy röpképtelenek, viszont fióka korukban remek úszok, de ezt a képességüket is elvesztik, mikor a denevérhez hasonlóan karmokat növesztenek a szárnyaik végére. Annak segítségével vergődnek ágról ágra. Ez a madár egy igazi genetikai zsákutca, annak tudhatja be fennmaradását, hogy nincs egyetlen ragadozó sem, ami megenné, mert állítólag szörnyű a húsa. 

Annak köszönheti a hoacin az életben maradását, hogy ehetetlen

Ahogy kikanyarodunk az erdőből, skerül belefutnunk egy csorda vízidisznóba. Épp búvóhelyet keresnek éjszakára. Érdekes, hogy kocsival sokkal közelebb lehet hozzájuk kerülni, mint lábon, valahogy az autótól nem félnek.

 Még néhány chigüiro

Kezd besötétedni, így búcsút intünk a fincának, és Líviáékkal visszatérünk Trinidadba. A család igen nagy tiszteletnek örvend a városban, mindeki előre köszön nekik az utcán. Ragaszkodnak hozzá, hogy meghívjanak miket egy sörre, így betérünk egy belvárosi bárba, amiről persze kiderül, hogy az övéké. Amíg Endre és Javier söröznek, én és Lívia elmegyünk a sarki zöldségeshez venni egy kis gyümölcsöt. Egyszerre három eladó kezd sertepertélni körülöttünk, mintha legalábbis filmsztárok volnánk. Nem tudom, lehet, a zöldséges bolt is az övéké. 

 Lívia és én a Finca Berlinen

Éhesek vagyunk, így pont kapóra jön az az öregúr, aki talicskából árulja az hallacát, egy tamaléhoz hasonló kolumbiai finomságot. Eszünk, iszunk, közben Javier mesélni kezd a Los Llanos múltjáról.

- Kutya világ volt itt még pár éve. Én sem ezzel a kocsival jártam, hanem egy olyan szakadttal, amit úgy kellett betolni, hogy elinduljon. Ha feltűnt, hogy valakinek jobb kocsija van, hát egyik pillanatról a másikra a gerilláké lett.
- Tőled is vettek el kocsit?
- Háromszor is. De ez volt a legkevesebb. Ami sokkal keményebb volt, az az állandó, nagy összegű védelmi pénz, amit havonta megköveteltek. 
- És mi történt ha nem tudtál fizetni?
- Akkor vagy lemészárolták a családod, vagy rád gyújtották a házat és a boltot.
- Veled is megtörtént?
- Mindig tudtam fizetni.
- És hogyan ért véget ez az egész?
- Amikor megjelentek a katonák és tisztogatni kezdtek, a FARC emberei a környező erdőkben találtak menedéket. De onnan is kifüstölték őket. Szó szerint. Rájuk gyújtották az erdőt. Ezekből lettek azok a rizsföldek, amiket most a város környékén láttok. 
- Mi lett a gerilákkal? Elfogták őket?
- Dehogy! Mindenkinek van olyan ismerőse, akinek a kezéhez vér tapad, csak nem firtatjuk, ki, mit és miért csinált. A többség most is Tamará környékén él és kávét termeszt. 

     Az hallaca a Los Llanos tipikus étele

Kellemesebb témákra váltunk és az este gyorsan véget ér. Lívia és Javier tüneményes vendégszeretete csak megkoronázza az itteni emberek érdeklődő kedvességét. Errefelé mindenki örül nekünk, tetszik nekik, hogy végre nem fegyveres bandák, hanem két turista masírozik az utcán.

Reggel a recepciós azzal fogad minket, hogyha szeretnénk még valami szépet látni, akkor látogassunk el a La Palmita ranchre, mert ott többek között pumát is fényképezhetünk. Nem hangzik rosszul, bár azért erősen kétlem, hogy valóban látunk pumát. A taxis az oda-vissza útért 40 000 pesót kér. Nem kevés pénz, de a recepciós olyan átéléssel mesélt a helyről, hogy belemegyünk.

A La Palmita ranch tulajdonképpen egy most induló ökolodzs szerű valami lenne, csak a tulajdonosai nem tudják, hogy kezdjenek neki. Mint első külföldi látogatót, azonnal lehúznak minket 10 000 peso belépőre, majd meghívnak egy reggeli levesre, amiért nem átalkodnak fejenként 20 000 pesót elkérni. Persze ezt csak később közlik. Cserébe megnézhetjük a pumájukat, amit egy húsz négyzetméteres kenelben tartanak, állítólag engedéllyel.

       A La Palmita ranch egy jó nagy átverés, ezt a puma is tudja

Egy valag pénzt fizettünk ki a semmiért, úgyhogy kicsit duzzogva ülünk fel délben az utolsó, Yopalba közlekedő buszra. Aztán megemésztjük a dolgot. Végülis sem a Finca Berlinen, sem El Totumóban nem kellett fizessünk, ez volt az ára az eddigi sok szépségnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!