Kolumbiáról sok rosszat hallani, de szerencsére egyre többen és többen írnak arról, hogy az ország csodálatos. Nem először vagyunk itt, bár ezúttal csak keresztül rohanunk az országon. Azonban ez a pár nap is elég ahhoz, hogy elmondjuk: Kolumbiában élnek a legrendesebb emberek...

Pár óra alvás után, enyhén másnaposan szedjük össze a cuccainkat, és megindulunk az országúton Popayán felé. El Estrechótól egy kilométerre egy katonai bázis van. Jónak tűnik a helyszín, de tíz perc múlva elzavarnak minket, hogy a katonaság előtt tilos stoppolni.

Visszább vonulunk az úton és várakozunk. Sokan villantanak, mások ugyanúgy felfelé tartják a hüvelykujjukat, mint mi, de megállni senki nem akar. Gúnyosnak érezzük a dolgot, de felrémlik bennem, hogy Kolumbiában a katonák szokták a stopposok nemzetközi jelzését mutatni, ezzel tudtára adni az úton lévőknek, hogy a vidéket megtisztították a gerilláktól. Nincs mit tenni, buszra kell szállni. Dél is elmúlt, s ha nem indulunk el, soha nem érkezünk meg Venezuelába.

Az egyik busz Calíba tart. Az ára borsos, 20 dollár fejenként. Alkudunk, és végül elvisznek kettőnket egy 20-asért. Nem rossz. Calíba 5 óra múlva érkezünk, közben ismét rácsodálkozunk a tájra. Bár már vagy tízszer végigbuszoztam életemben a Popayán-Calí távot, mindig rácsodálkozom az élénkzöld hegyekre.

Calí nagy város, ráadásul a salsa egyik fővárosa, de most nincs időnk rá. A termináltól nem messze veszünk ki egy szobát. Eléggé aljas, de egy éjszakára jó lesz. Kajáldát keresünk, de a legretkesebb kifőzdében sem engednek a 10 dolláros árból egy rizses húsért, így végül a buszpályaudvaron eszünk egy levest.

A nagyvárosokban az a rossz, hogy még annyira sem lehet stoppolni, mint a katonaság előtt. Marad ismét a busz, amivel egész Ibaguéig utazunk. Ezen a szakaszon is volt már szerencsém végigmenni, ha lehet, még fantasztikusabb, mint a Popayán körüli hegyek.

Ibagué környékén csodaszép hegyvidéki ranchek láthatókIbagué környékén csodaszép hegyvidéki ranchek láthatók

Ibaguéban töltjük az éjszakát. Nem szép város, a szálló sem kimondottan vendégmarasztaló, de egy éjszakára megint csak jó lesz. Ibagué a Nevado Tolima lábánál fekszik, csodálatos helyen, de a hangulata inkább perui, sem mint kolumbiai. Kopottas betonépületek, rendezetlen utcakép, szemetes sikátorok. Van egy sétálóutcája, ami azonba él és virul, rengeteg kis kávézóval és evővel. A városon keresztül folyik a Rio Combeima, aminek a völgye állítólag hasonlóan szép, mint a Cocoráé 100 kilométerrel északabbra. Sajnos erre sincs most idő, mert vár Venezuela.

Másnap újra busz és irány Bogotá. Először leereszkedünk a Rio Magdalena völgyébe, ami kétségkívül Kolumbia legszárazabb vidéke, majd megkezdjük az emelkedést fel Bogotába. Az út jó öt órán át tart, de nem bánjuk a sok ücsörgést. Bogotá környéke fenomenális. Melgar felett az erdő ismét kizöldül, mindenfelé medencés villák sorakoznak. Kevés főváros környékén lehet ilyen gazdagságot látni.

Bogotába majd másfél óra tötymögés után érünk be. A külváros déli része nagyon gázul néz ki, nem szívesen szállnék ki, az az igazság. A terminál környéke azonban más tészta. Mindenhol nagyon szépen és igényesen felépített vörös téglából épült lakótelepek láthatók, a parkolók parkosítottak, az utcák tiszták. A belváros sem különb, Bogotá tiszta és rendezett város. Hogy miért, arról majd egy külön bejegyzésben írunk, mert Kolumbia fővárosa megér egy egész cikket.

Másnap egy régi felkérésnek teszünk eleget. Találkozunk Moncsival és Alexszel, akik hónapokkal ezelőtt költöztek Kolumbiába a jobb élet reményében. Őket is meglepte, hogy Kolumbia mennyire modern és biztonságos ország, de ami igazán mellbe vágta a párost, azok az árak. A belvárostól kocsival jó 30 percnyire laknak egy 15 emeletes lakótömb egyik lakásában, aminek bérleti díja havi 2 millió peso, valamivel több mint 1000 dollár. Ennyiért Budapesten a Rózsadombon lehet házat bérelni.

- Nem maradunk itt sokáig. Nagyon drága Bogotá, nézünk házat valahol Melgar környékén - mondja Alex sörözés közben.
- Nekem mindig is álmom volt Kolumbia. Caratgenában szerettem volna élni gyerekkoromtól fogva - szól közbe Moncsi, akivel egyébként egy egyetemre jártunk, rengeteg a közös ismerősünk, de találkozni soha nem találkoztunk.

Jó magyarokhoz mérten kellemesen elhajlunk az este végeztével. Másnap mázlink van, mert Alexék éppen Tunjába készülnek, ami nekünk kapóra jön. El Estrechótól végig busszal jöttünk terveinkkel ellentétben, így kezdünk kifogyni a pénzből. Tunja felé az út nem túl izgalmas, viszont semmivel sem kevésbé zöld, mint ezidáig volt. Sőt! A legelőkön tehenek jelennek meg, ami a környéknek Tirol hangulatot ad.

Tunjában jártam már párszor. Ibaguéhoz hasonlóan nem egy szép város, de főtere a legnagyobb Kolumbiában. 3000 méteren fekszik, amitől igen hűvös a klímája, ráadásul gyakran szitál az eső. Ezúttal nem töltjük itt az éjszakát, hanem felbaktatunk a kivezető úton a városhatárhoz, majd várakozunk. Egy órán belül szerencsénk van, egy fiatal srác áll meg dzsipjével. Javier két kislányát, Matildát és Oliviát viszi kirándulni San Gilbe.

Tunja főterén egész pofásak a házakTunja főterén egész pofásak a házak

- Spanyolországban éltem éveken át. Napszemüvegeket árultam, szabadidőmben pedig utazgattam Európa szerte. Ott láttam hozzátok hasonló stopposokat. Ember! Ez errefelé nem divat, haladtok egyáltalán?
- Ahogy látod - adom az egyértelmű választ.

Tény, Kolumbia nem a stopposok paradicsoma. Ahogy egész Latin-Amerika nem az, csak ott állnak meg az autósok, ahol nincs, vagy csak nagyon ritkán van tömegközlekedés. Sokan csak pénzért hajlandóak elvinni, ahogy volt az pl. Tobago szigetén még 2013 elején.

Az úton sokat dumálunk az európai és a kolumbiai életről, arról, hogy Javier egyszerűen a jobb élet reményében költözött vissza Kolumbiába. Igen, ma Kolumbiában - vagyis annak gerillamentes részében - az életszínvonal magasabb, mint Magyarországon vagy Spanyolországban. Persze nem a favellákról beszélek, ahol sokan írni és olvasni sem tudnak, hanem az átlag nagy- vagy kisvárosi emberről, akinek biztos a megélhetése. Az átlagkeresetek jóval a magyar felett vannak, bár az árak is magasabbak.

Javier olyan szállót keres éjszakára, ami a gyerekeknek is megfelel. Így kötünk ki egy útszéli csárdánál, aminek úszómedencés apartmanjai vannak. Horror az ára, 50 dollár egy éjszaka, így megkérjük a tulajt, hadd verjünk sátrat a parkolóban.

- Ne vicceljetek már! Verjétek itt fel a a szálló területén! - veti oda a jómódú 60-as fickó.

Annyira jófejek, hogy egy fillért nem fogadnak el az ott töltött éjszakáért, így benevezünk a csárdában egy ananászos csirkére. Tényleg úgy érzem magam, mintha Nyugat-Európa gazdag vidékére csöppentem volna.

Másnap korán útra kelünk, így nem tudunk elbúcsúzni Javieréktől. Két földműves vesz fel minket, olyan tájszólással beszélnek, hogy egy szavukat nem értjük. Annyit kiveszünk a mondókájukból, hogy meghívnak minket a tanyájukra, ahol addig maradunk, ameddig csak akarunk. Biz' Isten kihasználnánk a lehetőséget, ha lenne időnk, de sajnos nincs. Egy közeli faluig jutunk velük, ahol kisbuszra szállunk, s egy óra múlva San Gilben vagyunk. A környéket korábban már körbejártuk, így ezúttal csak a terminálig jutunk, ahonnan irány Bucaramanga.

Bucaramangában ehhez hasonló üvegpaloták vannak mindenfeléBucaramangában ehhez hasonló üvegpaloták vannak mindenfelé

Az ország ötödik legnagyobb városa nem túl látványos, viszont hihetetlenül tiszta és rendezett. Az éjszakát a belvárostól nem messze töltjük annak a Yaddynak köszönhetően, akivel még a buszon futottunk össze. Annyira megörült nekünk, hogy ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a taxinkat a pályaudvarról. Az elmúlt három napban annyi jófejjel találkoztunk, hogy az már nekünk kellemetlen.

Jól körbejárjuk a várost, de a modern lakóparkokon kívül egyéb látnivalóra nem bukkanunk. Ettől függetlenül a város hangulatos, rengeteg a bár és az apró étterem, amik tele vannak emberekkel. Bucaramanga él.

Másnap ismét kénytelenek vagyunk buszra szállni és a határ felé venni az irányt. Pamplonáig jutunk. Az út ismét emlékezetes, de főként azért, mert rettentően lassú. Gyök kettővel vánszorgunk órákon át egy teherautó mögött, előzni esélyünk sincsen. Naplementére esünk be a 2500 méteren fekvő egyetemi városba. A szállók drágák, így magán házakba csöngetünk be, hátha van valahol kiadó szoba, de semmi. Mindenhol egyetemisták laknak, így végül kikötünk a főutca egyik szobáztató szállásán. A csengő folyamatos nyomása után megjelenik a szálló tulaja leizzadva, sliccét gombolva. Igazi útszéli motel hangulata van a dohos szobának, de legalább csak 12 000 pesóba kerül. Retkes is, büdös is, olcsó is. Pamplona maga amúgy se nem csúnya, se nem szép város, olyan jobb fajta ecuadori település feelingje van. A klíma is pont olyan.

A Pamplona főterén álló templomA Pamplona főterén álló templom

Még Yaddy mondta Bucaramanga felé jövet, hogyha van időnk, akkor ugorjunk be Chinacotába, mert ezen a hétvégén van az éves falunap. Pamplonából délben indul egy busz arrafelé, így kikocogunk a terminálra és várunk. Az egyik bolt előtt néhány fickó üldögél és sörözget. Magukhoz hívnak és azonnal meginvitálnak minket egy üveg Pókerre. Aztán mégegyre, majd megint mégegyre. Éppen szállítmányozási cégük fennállásának tizedik évfordulóját ünneplik, apa és három fia. Sokat kérdeznek az európai válságról, mert nem értik mi történik mifelénk. Barátaik és rokonaik mind hazatértek Spanyolországból, mert hogy állítólag jobb a helyzet Kolumbiában. Kellőképp sikerül ismét elhajolni, persze ezúttal sem engednek semmit sem fizetni, még a pályaudvari pisilést is állni akarják.

Végül valamivel egy után indul a busz a piciny Chinacotába. A nagyon kellemes klímájú faluban valóban falunapokat tartanak. A busz alig tud becsorogni a településre, ahol pörögnek a malacok a nyárson, folyik a sör az utcán, gyerekek ugrálnak a felfújható gumikastélyban. Kedvünkre való hely, így szállás után nézünk, bár az embertömeg láttán sok reményt nem fűzünk hozzá. Egy magánháznál lenne szoba, de a néni a fürdőszoba nélküli lyukért 100 000 pesót kér. Teljesen esélytelen, így sétálunk egyet, majd beülünk enni egy adag kolbászt, végül visszaszállunk a buszra és irány Cúcuta.

A chinacotai majálisA chinacotai majális

Az eddigi nagyvárosok nem varázsoltak Kolumbiában, de mindnehol nagyon kedves emberek fogadtak. Ez Cúcutában sincs másként. Egy enyhén illuminált hajléktalan lép oda hozzánk, gondoljuk kunyerálni. Motyog valamit a bajsza alatt, de többedszerre sem értem meg, hogy mit, így továbblépnék, mire végre normálisan kinyitja a száját:

- Csak azt akartam kérdezni, hogy miben segthetek nektek, turistáknak?

Azaz egy részeg csöves miben tudna a szolgálatunkra lenni. Az ecuadori határtól El Estrechóig elhoz minket egy katona, aki ezek után minden piánkat fizeti. Bogotából egy magyar pár visz minket Tunjáig, onnan Javier szállít minket majdnem egész San Gilig. A helyi hotel tulaja nem engedi, hogy fizessünk az éjszakáért, majd ezután két földműves meghív a tanyájára. Yaddy a bucaramangai buszról fizeti a taxinkat, Pamplonában a pályaudvaron néhány ünneplő fickó meginvitál minket fél tucat sörre, most pedig egy hajléktalan akar a segítségünkre lenni.

Sajnálom, hogy Kolumbiára most csak ennyi idő maradt, de jövünk mi még ide vissza, és remélem, mindenkinek meghálálhatjuk azt a sok jót, amit az elmúlt 5 napban kaptunk. Eddig is tudtam, hogy a legrendesebb emberek Kolumbiában élnek, de hogy minden napra ennyi segítőkész ember jusson, az még nekem is új. Sok szépet a rohanás alatt nem láttunk, de ettől függetlenül ebbe az országba bármikor, bármennyi időre visszatérnék. De most irány San Cristóbal és Venezuela...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!