MIRADOR - "Kilátó a világra"

Sokak álma végigutazni a Pánamerikai autóúton Alaszkától Tűzföldig, de ki kell ábrándítsunk mindenkit; Panama és Kolumbia között van egy kb. 150 kilométeres szakasz, ahol soha nem készült el az út, ráadásul a közeljövőben sem tervezik a megépítését. Ennek oka az, hogy a két ország határvidéke máig nem biztonságos a gerillák miatt. Őrültségnek tűnhet ide utazni, de ez nem nagyon érdekel minket. Csak ne lenne az a sok bevándorló!

Hét órán át utazunk Metetíig, Darién kapujáig. Hivatalosan persze Darién nem itt kezdődik, hanem egy Cañazas nevű indián falunál, de mivel Metetí volt évtizedeken keresztül az a település, ahonnan a panamai speciális alakulatokat szétszórták az esőerdőben, ezért ezt a kisvárost tartják a helyiek Darién bejáratának.

Mióta a gerillákat sikerült visszaszorítani egészen a határvidékig, Yaviza és El Real is felszabadult, így mára biztonságosnak mondható az utazás ezekbe a falvakba is. A gerillaháborúk nyoma máig érződik a vidéken; mindenről lesüt a szegénység és az elmaradottság. A Pánamerikai autóúthoz sem sikerült 50 éve hozzányúlni, így az alig 40 kilométeres távot több mint két óra alatt tesszük meg. Mivel az út nagyon rossz minőségű, ezért a közlekedés is drága; öt dollárt kérnek el tőlünk a nyúlfarknyi szakaszért.

Yaviza egészen apró település, alig pár utca alkotja. A sofőr ajánlására egy fekete asszonyság vendégházához igyekszünk. 16 dollárt kér egy ócska lyukért, amiben se zuhanyzó, se ventillátor, de a falu többszöri körbejárása után sem találunk nála jobbat és olcsóbbat. Jó lesz egy éjszakára, úgy sem tervezünk többet itt tölteni.

Yaviza központja

Érdekes módon Yaviza nem indián falu, többségében feketék lakják. Őseiket anno a kaucsuk miatt hozták ide, de a 20. század közepén a természetes gumi iránti kereslet csökkenni kezdett, így a többség munka nélkül maradt. A kilátástalanságból menekülve sokan a kolumbiai gerillákkal kezdtek kereskedni, főként Colónba befutó hajókról véletlenül lehulló fegyvereket adtak el nekik. Ahogy a FARC az 1990-es években gyengülni kezdett, úgy változott át a fegyverkereskedés drogfutárkodássá. A Riosucio és Yaviza közötti ösvény máig az egyik legfontosabb kokainsztráda, bár újabban a kolumbia kormány sokat tesz a kábítószertermelés visszaszorításáért, így Darién évről évre biztonságosabb. Mostanra azonban új problémával kénytelen szembesülni az állam, ez pedig az illegális bevándorlás. 

Panamát is elérte a migráció, s mivel a határvidék kolumbiai oldalról tulajdonképpen elleőrizetlen, újabban rengeteg ázsiai és afrika lépi át a határt illegálisan. Ezt onnan tudjuk, hogy Yavizában le kell adjuk az adatainkat a panamai határőrség bázisán, ahol ott létünk alatt két csónaknyi embert hoznak be a katonák.

     A folyó túlpartján élnek az emberák

- Honnan jönnek ezek az emberek? - kérdezzük a bázisparancsnokot, aki nem csak a mi papírjainkkal foglalkozik, hanem az illegális bevándorlókéval is.
- Ott van a hátam mögött a tábla, azon látja - mutat a falra.

Nepál, Guinea, Banglades, Szomália és még Mongólia is szerepel a listán, napi lebontásban. Ma már több mint 150 bevándorlót regisztráltak. Ezek azok az emberek, akiket sikerült elkapni, de ki tudja hányan vannak, akik most is bolyonganak az erdőben. Egyetlen nő sincs közöttük, mindannyian 20 és 40 év közötti férfiak.

- Mit keresnek itt a bevándorlók? - érdeklődünk.
- Tudom én? Kérdezze meg tőlük. Naponta jönnek százával, többségüknél nincs semmilyen papír, ráadásul nem beszélnek spanyolul.
- Nem drogfutárok?
- Nem. Többségénél nincs semmi. No, de... önök hova utaznak? - emeli tekintetét felénk a parancsnok.
- Canába szeretnénk eljutni, ha lehet.
- Nem lehet. Cana évek óta zárva tart. Veszélyes.
- De hát az ANAM honlapján láttuk, hogy szerveznek túrát a völgybe - győzködjük a szervet.
- Nem hiszem én azt. Három éve nem engedünk be senkit. De itt van szemben az ANAM irodája, kérdezzenek rá. Innen kizárólag a Rancho Fríohoz utazhatnak, de ezt is az ANAM-mal beszéljék meg - utasít minket rendre.

Cana a Föld legizgalmasabb madarász helye. Az alig 200 négyzetkilométer kiterjedésű völgyben több mint 1000 fajta madarat regisztráltak, amivel világcsúcstartó. Nem véletlen tehát, hogy szeretnénk bejutni, de hiába battyogunk át az ANAM, vagyis a panamai nemzeti parkokat tömörítő szervezet irodájába, zárva tart. A szomszédok azt mondják, hogy reggel 8 körül nyitnak, jöjjünk vissza akkor. Így is teszünk.

Darién ezen részét többségében feketék lakják

A hölgy sajnos igazolja azt, amit a parancsnok mondott: Cana zárva tart. Rancho Fríora viszont szívesen ad mellénk vezetőt, ráadásul nem is kérnek sokat, az egyetlen gond, hogy vissza kéne utaznunk Metetíbe, mert ott van egyedül bank, ahol a pénzt be tudjuk fizetni. Hogy az ANAM miért máshol tartja fenn az irodáját, mint ahol a pénzt beszedi, az ördög tudja. Nem akaródzik visszautazni, ráadásul szombat van, így jó eséllyel két napon át csak ücsörögnénk Metetíben, amíg kinyit a bank, ezért úgy döntünk, hogy magunk vágunk neki Dariénnek.

Lekocogunk Yaviza kikötőjébe, ahonnan szerencsére elég sűrűn indulnak csónakok El Realba. A hajóút alig fél óra, a menetdíj öt dollár fejenként. A Rio Chucunaque ezen a részen iszonyatosan szutykos, olajos dobozok, üdítős flakonok úsznak a felszínén. 

   Eri arra vár, hogy induljon a csónak

El Realba érve azonnal katonákba botlunk. Elkérik az útlevelünket, kifaggatnak, hogy mi járatban vagyunk, majd közlik, hogy az ANAM engedélye nélkül sajnos nem mehetünk el a Rancho Fríohoz, ami egyébként a hárpiák legnagyobb közép-amerikai fészkelő helye. Az egyik kiskatona megkér, hogy fáradjak be az örsre, hogy felvegyék az adatainkat, addig Erire vigyáznak a parton. Jó másfél óra, mire oda-vissza megjárom a távot, közben figyelem az El Real-i embereket. Ami feltűnik, hogy mindenki mennyire be van lassulva. Ücsörögnek a házaik előtt, beszélgetnek, mintha senkinek nem lenne semmi dolga. Messze van már a panamavárosi nyüzsi. A szegénység itt is kézzel fogható; mindenhol áll a szemét, a kertekben az 1950-es évekből visszamaradt teherautók és furgonok roncsai ácsorognak. Itt tényleg olyan, mintha megállt volna az idő.

     A katonák nem engednek minket tovább

Felveszik az adatainkat, majd közlik, hogy engedélyek nélkül egy tapodtat se tovább. Próbálom rábeszélni őket, hogy legalább Boca de Cupéig engedjenek el minket, de teljesen elzárkóznak a dologtól.

- Mindenféle emberek masíroznak arrafelé, azt sem tudjuk, honnan jönnek. Nem engedhetünk be semmilyen turistát arra a vidékre - veszik el végleg a kedvünket az egésztől.

Nincs mit tenni, köszönhetően a hétvégének és a bevándorlóknak, vissza kell csónakáznunk Yavizába. Egy halom pénzt elköltöttünk a semmire, így dühünkben beülünk egy buszba, és irány Metetí. Nem fogunk hétfőig várni, hogy kinyisson a bank, ehelyett beszállunk egy kisbuszba, és a közeli Puerto Quimbába utazunk. 

Csónak a Rio Tuirán

Puerto Quimba nem egy falu, hanem egy kikötő, ahonnan csónakok indulnak La Palmába. 2010-ben is innen jutottunk el az emberákhoz Gábor barátommal, talán most is szerencsénk lesz.

A Rio Tuira partján fekvő La Palma egy fokkal hangulatosabb Yavizánál, azonban van egy nagy gondja. Egy félsziget csücskén fekszik, ahol nincs édesvíz (a Rio Tuira a tenger közelsége miatt errefelé már sós), ezért minden évben több hónapon át vízhiánnyal küzd. Így van ez most is.

   La Palma a Rio Tuiráról nézve

A szállók nagyon drágák, jobb híján ugyanott kötünk ki, ahol öt éve is megszálltam Gáborral, a folyóra néző Pensión Tuirában. 25 dollárt kér a nő a szobáért, végül lealkudjuk 20-ra, lévén nincs víz a fürdőszobában, csak napi fél órán át.

La Palma csupán annyit változott, hogy végre lebetonozták a főutcát, így nem kell egy kiadós eső után bokáig gázolni a sárban. Hasonlóan Yavizához, ez a település is a kaucsuknak köszönhette a felfutását, de mostanra mindenki áttért a halászatra és a kereskedelemre. Érdekes, hogy La Palmát soha nem támadták be a gerillák, pedig évtizedek óta ez a város számít Darién legnagyobb és leggazdagabb településének.

   La Palma-i utcakép

Amiben különbözik azonban Yavizától, hogy itt az utcán már látni indiánokat. Ugyanúgy civilizáltak, mint voltak Ipetíben, már csak a szoknyájuk maradt meg hírmondónak, de legalább vannak. Nem tudjuk, merre induljunk, így próbálom felkutatni Gerairo barátomat, La Marea falu vezetőjét, akivel öt éve sikerült összeismerkednem, de az önkormányzaton azt mondják, három éve visszavonult a falujába, és azóta nem nagyon látták. Tanácstalanok vagyunk.

Megvacsorázunk, veszünk pár sört, majd kiülünk a teraszra bámulni a dagályt. Canát és Rancho Fríot elbuktuk, az embera falvakról nem maradhatunk le. Holnap új nap, talán sikerül valamerre elindulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Darién neve az elmúlt évtizedekben összefonódott a gerillákkal, éppen ezért a panamaiak többsége nem tartja jó ötletnek oda utazni. Az elmúlt évtizedben enyhült valamelyest a helyzet, így mertem egy alkalommal, 2010-ben a panamai-kolumbiai határvidékre látogatást tenni. Egyáltalán nem éreztem veszélyesnek, így Erivel újra nekivágtunk Közép-Amerika talán legkevésbé járt szegletének.

Ha az ember Dariénbe készül, le kell mondjon néhány civilizációs dologról, mint az áram, a térerő, az internet vagy a közlekedés, cserébe azonban érintetlen természetet, indián kultúrát és mérhetetlen nyugalmat kap. Egy ilyen utazásba nem lehet csak úgy belevágni, jobb, ha az ember előbb informálódik, így elsőként Yavizába, a Pánamerikai autóút végénél fekvő kisvárosba szeretnénk eljutni. Mielőtt azonban nekivágnánk, tartunk egy rövid megállót Ipetí falujában, ahol egy picit bele tudunk kóstolni az embera indiánok mindennapjaiba.

A Panamavárostól kb. három órányira fekvő Ipetít igazából nem csak emberák, hanem gunák is lakják, ami nem szokványos jelenség errefelé. Tulajdonképpen még soha nem láttunk olyat, hogy két különböző nyelvet beszélő és kultúrát ápoló népcsoport egy faluban éljen. A szituáció elég érdekes ahhoz, hogy egy pár napot eltöltsünk Ipetíben néhány Mirador csapatból itt ragadt cimborával, annak ellenére, hogy Erivel 2009-ben már jártunk itt.

Teherautóplatón utazva érkezünk Ipetíbe

A falu gunák által lakott része a Pánamerikai autóút bal oldalán helyzkedik el. A házak rendetlenek, az utcák szemetesek, az emberek arcáról lesüt, hogy nem kíváncsiak ránk. Sokban hasonlít a falu a Guna Yala lakott szigeteihez, annyi különbséggel, hogy ott legalább próbálnak jó arcot vágni az ott létünkhöz. Mivel a gunákat már ismerjük, ráadásul nem marasztalnak a tekintetükkel, ezért egy gyors vizit után hátunk mögött hagyjuk a falut.

Az út jobb oldalán indul egy két kilométer hosszú földút az embera településre. Emlékszem, hat évvel ezelőtt Erivel térdig gázoltunk a sárban, ezért azt ajánlom, ezúttal várjunk egy kocsit. Tíz percbe sem telik, mire befut egy teherautó, aminek sofőrje szó nélkül megáll és elfurikáz minket Bahu Ponoba. Ez nem egy új falu, csak az emberák a közösségen belül is szeretik magukat elkülöníteni, így minden család máshogy nevezi el a birtokát. 

Embera ház Ipetíben

2009-ben Bahu Pono úgy nézett ki, mint ahová járnak turisták. Volt egy szép faluházuk, ahol tánceseteket lehetett szervezni a külföldieknek, a birtok pedig rendezett és tiszta volt. Mára minden megváltozott. A faluház leégett pár hónapja, azóta nem jön ide senki, s mivel az állam nem fizetett kárpótlást, a megmaradt WC-t is szétkapták a helyiek. 

     A szagelszívással nincs gond

Mikor megpillantanak minket, nem tudják hova szaladjanak. Leültetnek minket egy palapa alá, majd előkeresik Esthert, Ipetí turisztikai referensét. Nem vicc, tényleg van ilyen a faluban.

Esther egyáltalán nem tűnik emberának, pedig elmondása szerint az. Bár fekete a haja, a bőre fehér, a szeme pedig csak annyira vágott, hogy akár magyarnak is elmenne. Azonnal utasítást ad, hogy söpörjék össze a faleveleket, hozzanak nekünk függőágyakat, és főzzenek egy adag rizst. A hirtelen határozottság aztán néhány perc leforgása alatt átvedlik kényelmes mañana életérzéssé, így három órán át ücsörgünk a padokon, mire minden a helyére kerül. Éppen ezért a mai napon semmi másra nem marad idő, csak körbejárni a falut.

Kitakarítják nekünk Bahu Ponot

Megtudjuk, hogy nyílt egy bolt, ahol legalább tudunk sört venni, valamint az állam pár éve telepített az iskola elé egy szatelites telefonfülkét, amit persze senki nem használt semmire, így a trópusi klímán egyszerűen szétrohadt.

Állami fejlesztés, ahogy az állam gondolja

Amúgy Ipetí hiába indiántelepülés, az itteni emberák és gunák már nem hordják a népviseletüket. A nőkön ugyan még van szoknya, de már melltartót és pólót hordanak, láncaikat nem viselik, a testüket nem festik a jagua névre keresztet gyümölccsel.

Jól alszunk a függőágyakban, így kipihenten indulunk neki másnap a délelőtti kirándulásnak. Egy fickót rendel mellénk Esther, aki nem túl közlékeny, csak megy előttünk kukán. Így szokott ez lenni az olyan indián falvakban, ahová ritkán járnak turisták. 

Sokan azt hiszik, kényelmetlen, pedig nem az

Másfél óra földúton baktatás után egy folyóhoz érünk, ahol csobbanunk egyet. Semmi extra nincs a helyben, viszont látunk pár egzotikus békát, no meg egy titimajom családot. 

 Egy kis élővilág az Ipetí körüli erdőkből

Ebédre rizs van lencsével, mindenféle fűszer nélkül, sós vízben kifőzve. Régen voltunk indián kosztra ítélve, kifejezetten jól esik, hogy semminek nincsen íze.

Délután egy másik folyóhoz kalauzol el minket botcsinálta vezetőnk. Hosszabb és nehezebb az út, folyókon kell átkeljünk, mert a cél egy vízesés. Elkísérnek minket vezetőnk gyerekei is, akik vidáman magyarázzák, melyik gyümölcs micsoda, mi a kedvenc ételük (naná, hogy a rizs csirkével), és hogy Panamavárosban szeretnének tanulni.

Irány a vízesés!

A vízesést végül nem érjük el, mert az egyik folyó túl bővízűnek bizonyul, de legalább itt is lehet csobbanni egyet. Mikor vezetőnk beleveti magát a habokba a gyerekeivel, akkor látjuk, hogy az ő teste be van festve jaguával.

- A fiatalok már egyáltalán nem festik magukat, de én szeretem - hallatja a hangját csendeske vezetőnk.

Visszafelé még találkozunk egy süketnéma emberával, akinek a teste teljesen feketére van festve.

Inkább a gyerekek vezetnek minket, semmint mi őket

- Nem hall és nem tud beszélni szegény - kezd szószátyárrá válni vezetőnk - Magányosan él az erdőben.
- Miből tartja fenn magát?
- Fát vág. Ha valaki házat akar építeni, akkor hozzá fordul. Együtt kiválasztják a fát, ő pedig kivágja azt.

Bírom azt az indián közösségekben, hogy a sérült embereket is valamilyen szinten integrálják a törékeny kis társadalmukba.

Vezetőnk próbál diskurálni a süketnéma favágóval

Elmúlik a nap, már sötétedik, mire visszaérünk a faluba. A vacsora ismét rizs, de ezúttal kapunk hozzá csirkét is. Bár ma többször fürödtünk a folyóban, a visszaséta alatt sikerült leizzadnunk, így jól esne a zuhanyzás. Ahogy a WC-nek, a zuhanyzónak sincsen már fala, így az éjszaka leple alatt, egymásnak hátat fordítva locsoljuk magunkra vödörből a vizet.

Bár Ipetí már megszabadult a hagyományaitól, turistacsalogató táncaikat még be tudják mutatni az idegeneknek. Többször láttam már ilyesfajta műsort, így felkészítem a csapatot, hogy az 50 dollárért cserébe ne várjanak túl sokat.

Embera anyuka gyermekével

A táncok és énekek eléggé butácskák, tisztán látható, hogy betanult, de ritkán gyakorolt dologról van szó. Ettől függetlenül jó látni, ahogy készülődnek; magukra kötik láncaikat, fejükre teszik virágkoronájukat.

   Az előadás gyermeteg, de élvezhető

Csapatunk lányait is beöltöztetik emberának. Ahogy oldódik a hangulat, úgy lesznek az indiánok is egyre lazábbak. Az idősebbek gond nélkül kezdenek vetkőzni előttünk, mintha táncaikkal visszacsöppentek volna kicsit a múltba. A táncok után kipakolják kézműves tárgyaikat, többnyire gyöngyből készült láncokat, fűből csomózott madárfejeket, festett kerámiákat. 

Bevontak minket a táncokba

Feltűnik, hogy a nők között ücsörög egy srác is. Ritka az ilyen, mert az indiánok között megvannak a női és férfi szerepek, a gyöngyfűzés pedig nem túl maszkulin. Ahogy a srác sem az. Emlékszem, a shuar Nantipban is volt egy meleg fiú, aki önmagának sem merte bevallani, hogy az, ezzel szemben itt mindenki tisztában van vele, hogy ez a srác soha nem fog vadászni járni, házat építeni vagy csónakot faragni a falu férfiaival. A nők tök normálisnak tartják, hogy mos, főz és gyöngyöt fűz, és a srác sem görcsöl a másságán. 

Embera-magyar barátság

Az emberákat 2010-ben az egyik legnyitottabb és legboldogabb közösségnek ismertem meg. Ipetíben már nehezen oldódnak, de két nap elég volt ahhoz, hogy pironkodás nélkül vegyék le a nők a pólójukat és önfeledten kacarásszanak előttünk. Kicsit bánom, hogy nem maradunk még pár napot, de a Mirador csapatnak haza kell repülnie, mi pedig megindulunk végre Yavizának. Dariénben úgyis őszintébbek az emberák, ott talán kicsit többet is megtudunk majd róluk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Panama karibi oldalán van két erőd, amik a Világörökség részét képezik. De nem csak miattuk utaztunk ide, hanem azért is, hogy lássuk milyen az élet Panamavároson túl. Annyit stoppoltunk, mint eddig még sehol, de így olyan falvakba is eljutottunk, amik nem szerepelnek a térképeken. Szeretjük a vidéki Panamát. 

Nem meglepő módon Puerto Lindóban ismét nem sikerül buszt fognunk. Bár hivatalosan minden órában indul egy járat Colónba, az itt eltöltött két nap alatt mégsem találkoztunk egyetlen busszal sem. Jön azonban egy Claro logóval ellátott kisbusz, amiben két srác és egy lány ücsörög. 

- Elviszünk titeket Portobelóba, ha segítetek kiosztani a telefonokat - veti oda a sofőr.

Portobelo a környék legnagyobb települése

Naná, hogy segítünk. Ecuadorban 110 literes olajos hordókat pakoltam két órán át egy fuvarért, néhány mobillal nem gyűlik meg a bajom. Alig megyünk öt percet, máris megállunk egy háznál. A sofőr int, hogy vigyem oda az egyik dobozt a kertben ülő fekete családhoz. Mikor odaérek az asztalhoz, az egyik tenyeres-talpas asszonyság üvölteni kezd velem, hogy miért most hozom ezt a szart, mikor már napok óta itt kéne legyen. Hiába védekezek, hogy mezei turista vagyok, aki a fuvarért cserébe bevállalta a doboz idecipelését, a nő továbbra is csak hadonászik és káromkodik. Végül két vigyor közepette visszamenekülök a kisbuszba, ahol a srácok kajánul röhögni kezdenek. 

- Ne aggódj, cimbora! Nem szivatunk meg többször - azzal a sofőr rálép a gázra.

Életkép Portobelóból

Portobelóban már jártunk 2009-ben, akkor a főtéren álló Hospedaje Aduanában szálltunk meg. Emlékeim szerint iszonyú lelakott volt a szálló, így próbálunk más hotelt keresni. Nem megy. Portobelóban minden hotel nagyon drága, így jobb híjján megint marad az Aduana. Hat év elteltével annyi változott, hogy mostanra se villany, se víz nincs a szobában, az ára viszont a háromszorosára ment fel. Tudomásul kell vegyük, hogy Panamában 20 dollár alatt nem lehet megszállni. 

A szomszéd szobában egy kanadai páros lakik. A harmincas éveinek közepén járó Marie meleg barátjával, Stefane-nal utazgat két héten át, bérelt kocsival. Hogy miért alszik ilyen helyen egy olyan páros, akiknek van pénzük két hétre autót bérelni, nem tudom, de én valószínűleg inkább a hátsó ülést választanám, mint ezt a lyukat. 

   Eri Palenque főterén

Ebéd közben sikerül összehaverkodnunk. Megbeszéljük, hogy délután elugrunk a parti út végén fekvő Palenquébe. Az ám, csakhogy a kocsijukban nincs elég benzin, így Stefane-nal nekilátunk üzemanyagot vadászni. Egy óra elteltével egy halásztól sikerül egy öt literes kannát megvennünk, persze dupla áron, no de hát Palenque, az Palenque.

   Ez alapján a kép alapján Palenque szép

Negyven perc autókázás után futunk be a világ végén fekvő halászfaluba. Patagónia kihalt üdülőtelepeit juttatja eszembe a település, annyira nincsen benne élet. A part sem szép. Mivel hamisítatlan halászfalu, uszadékfák és szakadt csónakok borítják a partot. Palenque mégis híres valamiről, az pedig a minden év februárjában itt tartott goafesztivál, ami állítólag Közép-Amerika legjobb ilyen jellegű bulija. Más fajta fesztivált el sem tudnék itt képzelni, mert ahhoz, hogy ezt itt valaki élvezni tudja, drog kell.

Marie az elhagyatott parton

Marie kiszúrja a térképen, hogy Palenquétől pár kilométerre még van egy falu, bizonyos Miramar. Bár utat nem jelöl a GPS-ük, mégis nekivágunk. Jól tesszük, mert az út vége tényleg nem Palenque, hanem ez a halászfalu, ami - ha lehet - még egy fokkal szemetesebb. A kikötőben szakadt halászhajók sorkoznak, az egyikből éppen két rossz arcú pakol ki pár ládát. Mint utóbb megtudjuk, Miramar Panama egyik legfontosabb drogkikötője azóta, hogy a Guna Yalán a katonaság minden kocsit ellenőriz.

Állítólag ez Panama legfontosabb drogkikötője

Semmi értelme nem volt idáig autókáznunk, de legalább láttuk Panama ezen részét is. Az új ismeretségre veszünk Stefane-nal egy jó fajta Abuelót, amit az este során néhány sör kíséretében sikerül magunkévá tenni. Máris nem érdekel, hogy van-e víz és áram a szobában.

     A többség halásztból él

Portobelo amúgy kedves hely. Állítólag Kolumbusz Kristóf fedezte fel és nevezte el az öblöt Portobelónak, vagyis 'szép kikötőnek', mert annyira tetszett neki a hely. Várost csak száz évvel később, 1597-ben alapítottak itt a spanyolok, azért, hogy a Peruból Panamavároson át ide szállított ezüstöt hajóra tudják rakni. Hiába volt Portobelo egy zárt öbölben, nem sokáig maradt ismeretlen a kalózok előtt. 1601-ben William Parker, 1668-ban Henry Morgan, 1739-ben pedig Edward Vernon rabolta ki a várost és mészárolt le mindenkit. A spanyol korona bukása után Portobelo szerepe leértékelődött, egyszerű halászfalu lett belőle. 

Portobelo erődje

Az erőd 1980-ban a Világörökség része lett a Panama-csatorna másik oldalán álló San Lorenzóval együtt, de mintha nem lenne pénz állagmegóvásra. Lehet, hogy kevesebb felhőkarcolót kéne a fővárosban építeni, és egy kicsit odafigyelni Portobelóra, mert félünk, pár év múlva visszajövünk, és az egész erőd a tengerben lesz.

   35 éve az UNESCO Világörökség része

Portobelót már kétszer láttuk, de a San Lorenzót még egyszer sem. Nem véletlen, az odajutás nem egyszerű, privát jármű nélkül szinte lehetetlen. Marie-nak és Stefane-nak nincs több ideje, mert indul a gépük haza, így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat. 

Mielőtt azonban elmennénk az erődhöz, megcélozzuk magunknak a csatornától nyugatra fekvő karibi falvakat, lévén azokat egyetlen útikönyv sem említi. Colónból elsőként elküld minket az egyik agyalágyult sofőr Cuipóba, hogy majd ott simán fogunk valamit Chagres irányába. A csatornán átkelve látjuk, milyen grandiózus projekt is a csatorna kibővítése. Életemben nem láttam ilyen méretű építkezést. Több kilométer hosszan, több száz méter szélességben és vagy húsz méter mélyen markolózzák ki a földet, mintha erőszakkal szakítanák szét Kelet- és Nyugat-Panamát.

Helyi gyerekek tekernek a parti úton

A Panama-csatorna keleti oldala sokkal vadabb, mint a nyugati. Nincsenek lakott települések, az út sűrű esőerdőn át tekereg. Cuipo az út vége, a helyiek csak néznek, hogy mit keresünk itt. Végül a sofőr elárulja, hogy a karibi falvakhoz nem erre a buszra kellett volna szállnunk, hanem egy Palmas Bellas-ba vagy San Miguel de la Bordába tartóra. Remek. Két óra múlva indul vissza a busz, úgyhogy ülhetünk ezen a világvége helyen. 

A falu egyetlen boltja előtt gyűlik össze mindenki, aki buszra vár. Mi sem teszünk másképp. Két meglehetősen illuminált alaknak szemet szúrunk, de jó fejek, csak beszélgetni akarnak velünk. Egyikük nyugalmazott sheriff. Arról hadovál, hogy személyes jó barátja John McCain politikus, akivel fiatal korukban medencés partikra jártak, és együtt hajtották a csajokat. Tény, McCain Panamában töltötte a fiatalságát, tehát a sztori akár még igaz is lehet, de nem tűnik túl életszerűnek Cuipo közösségi priccsén ülve.

   Te felvennéd?

A busz végül nem visz minket vissza Colónba, csak letesz egy elágazásnál, mondván, lesz még busz Palmas Bellas-ba. Várunk, nagyon sokáig várunk. Se innivalónk, se kajánk, a legközelebbi falu pedig vagy 20 kilométerre van innen. Kocsi egy sem jön, majd jó másfél óra útszélén fetrengés után végre megjelenik egy busz. Itt volt az ideje, mivel fél óra múlva naplemente.

Elsőként egy Achiote, majd egy Piña nevű falun hajtunk keresztül, majd a sofőr odaszólít magához. 

- Hova mentek? - kérdezi.
- Nem tudom, Chagres, Palmas Bellas, ami szembe jön. Oda, ahol van valamilyen szállás, lehetőleg nem túl drágán - adom a roppant konkrét választ.
- Honnan jöttök? Amerikából?
- Nem. Magyarok vagyunk.
- Értem. Van egy hely innen nem messze, ahol beszélik a nyelveteket, ott kiraklak titeket.

Nyilván, majd pont itt fog valaki magyarul beszélni. Egyértelmű, hogy sofőrünknek fogalma nincs arról, hol van Magyarország, azt hiszi, hogy az USA része. Lelassít a semmi közepén, majd rámutat egy sziklaszirten ácsorgó házra. A bejáratnál az áll, hogy Morgan Bay Hotel. Mi bajunk lehet?

Három napig ez az öböl csak a miénk volt

A teraszon két ötven év körüli fickó ücsörög, nem beszélnek spanyolul. Mutogatnak, hogyha szoba kell, a tulajt bent találjuk. Egy fiatal, 30 év körüli srác lép elénk. Mikor megkérdi honnan érkeztünk, elvigyorodik, és annyit mond szlávos akcentussal:

- Jó napot kívánok!

A buszsofőr vagy egy zseni, vagy egyszerűen csak beletrafált. A srác szlovák, egyik nagyapja ráadásul magyar volt, de csak pár szót tud a nyelvünkön. Néhány éve vitorlázni jött Panamába, de beleunt a hajóba, és megvette ezt a házat a világ végén. Három éve üzemelteti, de azt mondja, mostanra elege lett belőle. A két fickó a teraszon cseh, ők fogják tőle átvenni az üzemeltetést. 22 dollárért adja a szobát, ami fényévekkel jobb a tegnapinál. Nem utolsó sorban itt van víz.

Ilyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partot

A hely egyébként zseniális. Van egy saját ki öble a háznak, aminek a partján furcsa, kék és lila színű medúzák vívják haláltusájukat. A legközelebbi falu Chagres, kb. 3 kilométerre innen. A szlovák srác azt mondja, ott tudunk kaját venni magunknak, de ha sör kell, azzal ő is szolgálhat.

Három nyugis napot töltünk itt. Csak mi vagyunk itt a sráccal, a két cseh fickó esténként tér vissza Colónból, ahol valamilyen üzletet futtatnak. Az igazat megvallva, nem akarom megtudni, hogy mivel foglalkoznak.

   Én San Miguel de la Bordában

Az egyik napon fejünkbe vesszük, hogy itt is elutazunk az út végéig. Délelőtt felpattanunk egy San Miguel de la Bordába tartó buszra, ahová másfél óra zötykölődés után futunk be. Itt sincs semmi, ahogy Palenquében sem volt, viszont az emberek itt legalább kedvesen mosolyognak ránk. Leszólítanak, kérdezősködnek, hogy mi járatban vagyunk, mivel turisták nem szoktak errefelé megfordulni. 

 San Miguel de la Borda éppen épülő temploma

Azt is megtudjuk, hogy innen csak csónakkal lehet továbbutazni Cocléba, onnan pedig Veraguas-ba, mivel út tényleg nem visz tovább. Sétálunk egyet az uszadékfákkal borított fövenyen, majd beülünk egy rákos rizsre egy helyi asszonyság kifőzdéjébe. Kellemes hely San Miguel, de nem túl izgalmas, így rövid időn belül elunjuk magunkat. Buszt nem látunk, így gyalogosan indulunk vissza, közben fotózzuk a tengert és a pálmaligeteket. Végül érkezik egy szakadt csirkebusz, de csak Rio Indióig jutunk vele, onnan ismét sétálni és stoppolni kényszerülünk. Három fekete srác visz minket vissza a hostelhez.

Ilyen a part errefelé

Elég volt az elhagyatott karibi partvidékből, itt az ideje, hogy tényleg nekiveselkedjünk a San Lorenzo erődnek. A csatornáig visszavisz minket egy busz, de onnan még 16 kilométer a rom, ami gyalogosan kicsit messze lenne. Szombat van, így bízunk benne, hogy fogunk valamilyen kocsit, ami az erődhöz tart. 

Innen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskos

Húsz perc napon aszalódás után végül egy orosz házaspár vesz fel minket, akik három tök ugyanolyan kislányukkal egy eldugott öbölhöz tartanak fürdőzni. A park bejáratáig azért elvisznek, ahol sikerül felére lealkudnunk a belépő árát. Innen még mindig vagy hat kilométer a rom, de már belátható a távolság, így gyalog indulunk neki a vadonnak. Nagyon megéri. Mindenhol bőgő- és csuklyásmajmokat látunk, itt-ott feltűnik egy-egy tukán, papagáj és néhány olyan madár is, amit korábban soha nem pillantottunk meg. Végül egy spanyol párt sikerül leintenünk az úton, ők visznek be a romokig. 

Rengeteg bőgőmajmot látunk

A San Lorenzo erődöt nem sokkal Portobelo után építették azért, hogy védje nagytestvérét. Mivel a kalózok korábban csak észak felől támadtak, ezért jó ötletnek tűnt a Chagres-folyó torkolatánál erődöt emelni. A kalózok azonban gyorsan rájöttek, hogy a félszigetet meg kell kerülni, így Portobelo megalapítása után négy évvel már el is tudták foglalni a várost. Mivel a kincsek jó része oda érkezett, ezért a San Lorenzo erőd megúszta a nagy pusztításokat, kárt csak a természet tett benne a 19. században.

 San Lorenzo erőd

Ahogy Portobelónál, úgy itt is hagyták az erődöt lepusztulni. Körbejárjuk minden irányból, közben a spanyol párossal fecsegünk, akik összesen öt napra jöttek Panamába. Azt mondják, Madridból olcsóbb volt a repjegy ide, mint a Kanári-szigetekre, így jó ötletnek tűnt az út, de közben rájöttek, hogy Panamára két hét is kevés lenne. Szerintünk két hónap is.

   Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata

Mivel rohannak, így végül megint stoppolásra kényszerülünk. Egy négy gyerekes kanadai család vesz fel minket, akik lakóautóval utazzák körbe Közép-Amerikát. Kilenc hónapja indultak, most értek Panamába, holnap pedig már fordulnak is vissza, mert három hónap múlva lejár a szabadságuk, és haza kell érjenek. Hihetetlen jó fejek. Ha egyszer családunk lesz Erivel, mi is így fogunk utazni. 

Egy Buena Vista nevű faluban raknak ki minket, mert ott fel kell hajtsanak az autópályára, mi pedig fogunk egy buszt és visszatérünk Panamavárosba. Végigjártuk a karibi oldalt, mostmár jöhet Darién!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Panamaváros egy csoda, de mi van a csatorna túloldalán fekvő Colónnal? Ott is épülnek a felhőkarcolók és az autópályák? Ott is minden második ember Porschéval jár? Elárulom, nem. Colón és környéke teljesen más világ. A város Közép-Amerika talán legnagyobb gettója, aminek okait maguk a panamaiak sem nagyon értik. Mi sem maradtunk sokáig, inkább felkerestük Isla Grandét.

A közép-amerikai földhíd Panama közepén a legkeskenyebb, nem véletlen tehát, hogy a 19. század végén itt kezdték meg a csatorna kiásását. A 21. századra a Csendes-óceán partján fekvő Panamavárosból a kontinens legmodernebb metropolisza lett, a tőle mindössze 60 kilométerre fekvő Colón azonban nemhogy fejlődött volna, igazi putrivá vált.

- A panamai kormány ki akarja éheztetni Colónt, hogy olcsón tudja felvásárolni a területet az ott élőktől. Egy Panamavároshoz hasonló várost szeretnének létrehozni, de a colóniak kitartanak. Kemény fába vágta a fejszéjét a vezetés, mert az ott élő feketék nagyon szívósak, a végtelenségig kitartanak - meséli Ariel barátunk.

   Az ő jövőképük nem túl fényes"

A kormány viselkedése kicsit olyan, mint a kínaiaké, akik ha autópályát akarnak építeni egy városon keresztül, akkor elég durván kizsákmányolják azokat, akik a nyomvonal útjában állnak. Az autópálya Colóntól öt kilométerre véget ér, a város körül hatalmas árkok jelzik, hogy a csatornát bővítik, a senki földjére pedig néhány éve felhúztak egy hatalmas duty free plázát, ahol a nagy cruiserek tehetős turistái zsákszám költik el a pénzüket. Colón körül lassan elfogy a levegő, az ott élő feketék egyre kisebb helyre kénytelenek összezsúfolódni.

Pedig Colón egyáltalán nem lenne csúnya város. A busz ablakából látszik, hogy itt is vannak olyan koloniális és karibi stílusú épületek, mint Casco Viejóban, csakhogy hagynak mindent lepusztulni. Az itt élők a panamavárosi fehér vezetés korrupciójára hivatkozva zárkóznak el az új beruházásoktól, szeretnék megtartani a városukat maguknak. Hosszú távon ez persze nem lesz fenntartható, a pénz győzedelmeskedni fog. Addig azonban Colón megmarad leprafészeknek, egy olyan városnak, ahová a magunk fajta turista nem teszi be a lábát.

Colónban a színes buszokon kívül semmi látványos nincsen

Elég sokkoló a központtól pár sarokra álló pályaudvar is. Amíg Panamavárosban a terminál úgy néz ki, mint egy jobb repülőtér, addig Colónban a buszok egy olyan szakadt beállóban pöfögtetik a benzint, ahol minden ragad a mocsoktól, és percenként környékeznek meg hajléktalanok és tolvajok. Az élelmesebbikje próbál segíteni csomagot cipelni néhány centért, de a többség csak ücsörög és arra vár, hogy elmúljon az élete. Ekkora nyomort nem tudom mikor láttunk utoljára, talán néhány perui külvárosban volt ilyenhez szerencsénk.

Nincs miért itt időzzünk, úgyhogy várunk egy buszt, és a Karib-tenger partján fekvő Puerto Lindóba utazunk. 2009-ben már jártunk errefelé, a helyzet azóta sem sokat változott. Tényleg elképesztő a kontraszt a csatorna két vége között. Amíg a Csendes-óceán partján felhőkarcolók, menő parkok, négy sávos sztrádák épülnek, addig itt mintha megállt volna az idő. 

Naplemente Puerto Lindóban

Puerto Lindo kb. 30 kilométerre fekszik Colóntól, egy csendes karibi halászfalu. Azért jöttünk ide, mert utolsó alkalommal, mikor itt jártunk, nem maradt időnk elmenni Isla Grandéra, s most szeretnénk bepótolni a hiányt. Isla Grande egy innen pár kilométerre fekvő karibi sziget, s mint olyan, pofátlanul drága, így az éjszakát ebben a halászfaluban akarjuk eltölteni. Egy falu végében álló hostel dormitoriójában veszünk ki két ágyat 16 dollárért. Ennyiért Venezuela óta nem sikerült megaludnunk.

A hostelt egy eléggé szakadt spanyol srác üzemelteti. Az a fajta utazó, akinek Európában nem jött be az élet, így mindent hátrahagyva nekivágott a nagyvilágnak, hátha lesz valahogy. Az első adandó alkalommal beleszeretett egy kolumbiai csajba, teherbe ejtette, így a nagy utazásból rövid időn belül letelepedési kényszer lett (a leányzóval nem találkozunk, mert hetek óta kórházban van Panamavárosban). Pénz hiányában itt kötöttek ki, így az év elején létrehozták ezt a kis lakot, amit senki nem ismer. Vendégek se nagyon vannak, leszámítva azt a három havert, akik kiugrottak meglátogatni cimborájukat Panamába, meg egy orosz srácot, akinek a vitorlása néhány hete összetört egy viharban, s próbálja a szerelési időt a lehető legkevesebből megúszni. Jól választott, mert itt tényleg lehet spórolni. Puerto Lindóban annyira nincsen semmi, hogy az már fájdalmas. Sörön kívül semmi mást nem lehet kapni, csak nyers halat és virsli konzervet. Nem baj, Costa Rica és Panamaváros után ránk fér egy kis költségoptimalizálás.

Ilyen a partvidék Puerto Lindo környékén

Másnap korán kelünk, mert a srác szerint 7 körül megy busz La Guairába, abba a faluba, ahonnan csónakot lehet fogni Isla Grandéra. Húsz perc út mellett ácsorgás után elunjuk a dolgot, így gyalog indulunk neki a távnak. A falu határában fülsüketítő vinnyogásra leszünk figyelmesek; éppen most van az etetés a közeli arapapagáj farmon. Bemenni sajnos nem lehet, így megkerülve a Linton Bay Marinát (egy több hektár nagyságú, éppen épülő luxus yachtkikötőt) folytatjuk sétánkat a part mentén. A tenger szép, de azért messze nem olyan egzotikus ez a partszakasz, mint volt a Guna Yalán.

Egyetlen busszal nem találkozunk, így végül jó másfél órába telik, mire megérkezünk La Guairába. Fejenként 2,5 dollár a csónak az alig pár száz méterre fekvő Isla Grandéra, ami egy centivel nem nagyobb a Margit-szigetnél. Hétköznap van, sehol egy lélek. Minden kis étterem zárva tart, a szállók is üresek. 

  Isla Grande hétköznap teljesen kihalt

A neten azt olvastuk, hogy Isla Grande drága, amit nehéz elhinni annak fényében, amit látunk. A legolcsóbb szállások helyi halászok által kiadott csótányos szobák, amikért még Costa Ricában sem kérnének el 20 dollárnál többet, de itt tényleg el vannak rugaszkodva az árak a valóságtól. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk néhány halásznál a szobaárakra, de 50 dollárnál kevesebbet senki nem mond.

  Isla Grande jelképe a fekete Jézust evő pelikán

A szigeten nincsen út, csak egy keskeny járda, az azonban elmegy a sziget legnyugatibb végébe. Ez egyben Isla Grande legmagasabb pontja is, ahonnan ha nem is mennyei, de egész szép a kilátás a Karib-tengerre. Alig egy óra alatt sikerül végigjárnunk a sziget minden zugát, s mivel nem reggeliztünk, idejekorán megéhezünk. Az egyetlen nyitva tartó evőt egy testvérpár üzemelteti. Hét dollárért mérnek egy adag tintahalat kókuszos rizzsel. Ennyit a költségoptimalizálásról!

   Eri a sziget legmagasabb pontján

Amiért Isla Grande híres a panamaiak körében, az a sziget keleti csücskében nyújtózó Playa de la Punta, egy keskeny, fehér homokos partszakasz, aminek kétharmadát kisajátította a sziget első, mostanra eléggé leharcolt hotele. Az a néhány ember, aki a mai napot választotta a strandolásra, egy nyúlfarknyi homokbuckán torlódik össze. Mi is kifekszünk egy órácskára, de a partnál sokkal érdekesebb az az orosz-japán-kolumbiai tengerbiológus trió, akik mellettünk vizsgálgatják a sziget körüli vizekben fogott apró rákokat. Az egyik példánnyal sehogy sem jutnak dűlőre, a kutatást vezető orosz fickó nagyon reménykedik benne, hogy egy új fajt sikerült becserkészniük. 

  Isla Grande ennyi és nem több

Isla Grande egy napnál tovább nehezen köti le az embert, így még jóval naplemente előtt visszatérünk a szárazföldre. Busz ezúttal sincsen, viszont egy kocsit sikerül fognunk, ami visszavisz minket egész az épülő yachtkikötőig. 

Playa de la Punta nem is annyira fehér homokos

A szállón a spanyol srácok már javában söröznek. Meghívnak minket pár Balboára, közben megtudjuk, hogy halászok A Coruñában. Mindig érdekelt a halász élet, annak ellenére, hogy a halért magáért nem vagyok oda. Azt mondják, egészen jól fizet, de a téli időszak elég kemény tud lenni Galíciában. Beszélünk fociról, a lehetetlen Unióról, Galícia elszakadásáról és sok minden olyanról, amiről egy hajnalig tartó sörözés alatt lehet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Két hete írtunk Panamavárosról, Közép-Amerika legmodernebb metropoliszáról, ami jelenleg a Föld legdinamikusabban fejlődő városa. Meséltünk az óvárosról, Casco Viejóról (amit 2012-ben alig pár hónap alatt csodaszépen felújíttatott a városvezetés), jártunk Punta Paitillában, Latin-Amerika talán legelitebb negyedében, és persze láttuk San Miguelt is, azt a városrészt, amire a panamaiak egyáltalán nem büszkék. Akkor nem volt időnk végigjárni a város környéki parkokat, pedig nélkülük nehéz megérteni, miért is olyan remek hely Panamaváros. Mert hogy az. Élhető, rendezett és izgalmas metropolisz. 

A legtöbb latin-amerikai nagyvárosnak az a hibája, hogy amint elhagyod a központot, szörnyű nyomortelepekbe, szemét hegyekbe botlasz. Ezzel szemben Panamavárosnak a külvárosaival semmi gond nincsen, egy-két kivételtől eltekintve minden tiszta és rendezett.

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti végében fekszik. A környéke meglepően kulturált kertváros, az egyetlen gond csupán a mangrovéval van, ami a Csendes-óceán partvidékét bűzössé teszi. Mondják, hogy a mangrove erdőket védeni kell, mert azon túl, hogy menedéket biztosít számtalan állatfajnak, purifikálja is a vizet. A gond csak az, hogy egy milliós nagyváros mocskát képtelen megtisztítani az a keskeny sáv, ami megmaradt belőle, arra viszont jó, hogy a szennyvíz és a szemét fennakadjon az ágakon, szörnyű szagot engedve ezzel egyes városrészekre, például Panama Viejóra.

Panama Viejo a Világörökség részét képezi

Hétfő van, így zárva találjuk a romokat. Szerencsére néhány munkás épp térkövezi a múzeum előtti teret, így meg tudják mutatni, hol tudunk belógni az 1519-ben alapított Ó-Panamába. Mivel rajtunk kívül sehol egy lélek, a bevezető utat szegélyező sziklákon iguánák sütkéreznek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ott vagyunk, teljesen szelídek.

Iguánák sütkéreznek a köveken

Panama Viejo a 17. századig fontos arany kikötő volt. Hajókkal szállították ide Peruból az aranyat, innen pedig öszvérek hátán vitték azt a Karib-tenger partjára. Panama Viejo ettől függetlenül nehezen növekedett, mivel húsz évente vagy tűzvész, vagy földrengés pusztította el, amikor pedig nem küzdött az elemekkel, kalózok fosztották ki.

Ezek közül a legemlékezetesebb Henry Morgan 1671-es rombolása volt, mikor is azon túl, hogy minden aranyat felpakolt a hajójára, még porig is égette a várost. Ekkor a spanyol helytartó úgy döntött, elég volt Panama Viejo folyamatos balszerencséjéből, és pár kilométerrel odébb újra alapított a várost a mai Casco Viejo helyén.

Panamavárost a mai Casco Viejóban alapították újra

A romok hátramaradtak, és csak a 19. században szabadították ki újra a mangrove fogságából. A Világörökség részét képezi, így Panamaváros szépen újítgatja az épületeket, de a többségükből nem maradt semmi más, csak az alapjuk. Ettől függetlenül jó itt sétálni egyet, pláne úgy, hogy rajtunk kívül nincsen senki a parkban.

Panamaváros azon túl, hogy rendezett, még zöld is. Casco Viejo fölé emelkedik például az esőerdővel borított Ancon-hegy, aminek tetején egy hatalmas Panama zászló lobog. A Panama-csatorna megépítése után az amerikaiak itt alakították ki logisztikai és katonai központjukat, azonban az épületeket 1999 után Panamaváros vezetése kiárusította. Néhány hivatali épület ugyan maradt, de a legtöbb házból lakópark vagy magánvilla lett.

   Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás a felhőkarcolókra

Taxival megyünk fel a tetőre, ahonnan egészen elképesztő a kilátás. Előttünk terül el Casco Viejo, balra feltűnnek a felhőkarcolók, a hátunk mögött pedig a Panama-csatorna hatalmas darui emelkednek. Mivel hétköznap van, itt sincs rajtunk kívül senki, csak három tengerész srác, akik kocogni jöttek fel a hegyre. A turisták hiányának hála látunk számtalan agutit, tatut, tukánt, a hegyről lefelé ereszkedve pedig még egy lajhárt is sikerül lencsevégre kapnunk. Milyen jó lenne, ha odahaza a Gellért-hegyen is ennyi állat volna.

Panamaváros minden fáján lakik egy lajhár

Mivel taxival mentünk fel, de gyalog jöttünk le a hegyről, sikerül elkavarnunk El Chorrillóban. Nos, ha San Miguelt nyomortelepnek tituláltuk a múltkor, akkor erről a kerületről nem tudom mit kéne írjunk. Maradjunk annyiban, hogy egyetlen képet lövünk csak, utána gyorsabban futunk végig az utcákon, mint azt tenné Usain Bolt. Távolról nem látszik, de Panamavárosnak azért vannak furcsa részei.

    El Chorrillo eléggé le van robbanva

A modern városrész mögött húzódik a Metropolitano Park, ami a legkönnyebben elérhető kirándulóhely az itt élőknek. Az Ancon-hegy után sokat várunk tőle, és szerencsére elég sokat is kapunk. Kifizetjük a pár dolláros belépőt, majd végigjárjuk az ösvényeket. Elsőként a Titi Trailre lépünk rá, ami ali pár száz méter hosszú, mégis látunk rajta névadó állatot, azaz titit. 

   Eri a Titi Trailen

A titi az amerikai kontinens egyik legkisebb majma, súlya az egy kilót sem éri el. Általában bandákba verődve látható, de ez a példány teljesen egyedül van. Állítólag van, hogy kiközösítenek maguk közül valakit, így fordulhat elő, hogy a titi magányos legelészik a lombkoronában. Mivel titit láttunk már eleget életünk során, nem ő, hanem egy gyík jelenti a legnagyobb élményt. Bár barna a feje és kék a teste, mégis sárgafejű gekkónak hívják.

Miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!

A park leghosszabb ösvénye a Caobos Trail, ami az itt található mahagóni fákról kapta a nevét, és egy domb tetején álló kilátóhoz visz. Az ösvényen nem sok állatot látunk, csak egy ormányos medvét, de közel a kilátóhoz megjelennek a madarak és a lajhárok. Nem győzzük kattintgatni a fényképezőt, pedig a java még hátra van. Odafentről zseniális kilátás nyílik Panamaváros felhőkarcolóira, amik alig egy karnyújtásnyira vannak. Nem értem, hogy tud ennyi állat megélni egy ekkora metropolisz mellett, de hála Istennek itt vannak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy errefelé bóklászunk. Szemben Costa Rica parkjaival, itt nincs az az érzésem, hogy csak úgy iderakták őket, ezért nagy kedvencünk lesz a Metropolitana.

Lajhárok mindenfelé

Aki ellátogat Panamavárosba, az nem hagyja ki a csatornát sem. Mi sem tesszük, még a csapattal együtt látogatunk el a Miraflores Lockhoz. A belépő 15 dollár, ami elég sok ahhoz képest, hogy az ember csak hajókat jön nézni, mégis megéri, mert érdekes infókat lehet megtudni. Például azt, hogy a zsilipek 33,5 méter szélesek és 320 méter hosszúak, ami erősen lekorlátozza a 21. századi hajógyártást. Bár a technikai fejlettségünk alapján akár ötször nagyobb hajókat is tudnánk gyártani, ezzel jelentősen csökkentve a szállítási költségeket, a csatorna miatt ez egyelőre nem lenne kifizetődő.

Turistáskodunk

A Panama-csatorna jó részét elfoglaló Gatún-tó 26 méterrel van magasabban, mint a Csendes-óceán, így a beemelést három zsilip végzi el. Egy hajó átemelése egyik szintről a másikra lassú folyamat, így a teljes csatornán való átkelésre akár 10 órát is szánni kell. Ami érdekes, hogy a hajókat soha nem a kapitányok vezérlik a csatorna mentén, hanem arra van egy külön kiképzett személyzet.

Minden hajó maximum 32 méter széles lehet

Egy nagyobb tanker átkelési díja 1 millió dollárba, tehát kb. 280 millió forintba kerül. 2008 óta évente átlag 14 000 hajó halad keresztül a csatornán, ezek több mint harmada tanker, így évente a csatornának mintegy 6 milliárd dolláros, kb. 1,7 billió forintos bevétele van, amiből az államhoz 1 milliárd dollár, kb. 280 milliárd forint vándorol át. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben Panama megkezdte a csatorna szélesítését. A 17 milliárd dolláros beruházás jövőre ér véget, és már az első évben jelentős, 45 %-os bevételnövekedést remélnek tőle. Na ja, így könnyű!

 Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért

A Miraflores Locktól kb. húsz kilométerre található Gamboa faluja, ahová busz hiányában taxival jutunk el. Gamboa az a hely, ahol a csatorna beletorkollik abba a Gatún-tóba, aminek partvidéke hihetetlenül tagolt. Rengeteg apró sziget és nehezen megközelíthető öböl található itt, ami számtalan állatnak nyújt menedéket. A vidék járhatatlansága miatt errefelé nem alakultak ki lakott települések, így adta magát, hogy nemzeti parkká nyilvánítsák a környéket. Így született meg a Soberanía Nemzeti Park, aminek főbejárata Gamboától pár kilométerre található.

     A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk

2009-ben jártunk erre Erivel, akkor sem volt belépő, ahogy most sem. Nem is találkozunk egy lélekkel sem a bevezető úton, ami egyébként egy magán kézben lévő kilátóhoz vezet. Bőgőmajmokat, tukánokat, kajmánokat és agutikat látunk, majd jó egy óra séta után - közel a kilátóhoz - felsejlik, hogy hat évvel ezelőtt itt lajhárt fotóztunk. Nem tudom, meddig él egy lajhár, de azt igen, hogy élete során ritkán hagyja el a körzetét, így nyitott szemmel mászkálunk, hátha újra rátalálunk a kis aranyosra. Nem kell sokat várni a pillanatra, alig pár perc keresgélés után megpillantjuk a valószínűleg hat éve is látott nőstényt, aki most a hasán cipeli a kicsinyét.

Régen látott barátnőnknek kicsinye van

A kilátónál már van belépő, ráadásul 20 dollárt akarnak legombolni rólunk, úgyhogy ezúttal kihagyjuk. Ehelyett továbbtúrázunk a konkvisztádorok által is használt ösvényen, amin anno aranyat szállítottak. Állítólag néhány év múlva újra megnyitják a turisták előtt a majd 70 kilométer hosszú útvonalat. Pénz, gondolom, van rá.

   Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni

Panamaváros nem csak felhőkarcolóival varázsolja el az embert, hanem természetközelségével is. Csodálatos példája annak, hogy miként lehet gondos várostervezéssel (és persze rengeteg pénzzel) alig másfél évtized leforgása alatt egy szurtos kikötőből világvárost építeni. Mi nagyon élveztük, és biztosak vagyunk benne, hogy rengetegszer fogunk még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!