Kolumbiában az a jó, hogy minden sarkon van egy koloniális falu, amiért megéri leszállni a buszról. Playa de Belén is egy ilyen falu. Mellette Los Estoraques pedig pont olyan, mint Kappadókia. Miért nem járnk ide turisták?!
Valledupar nincs rajta a gringó ösvényen, pedig egészen pofás kis város. Persze nem egy Cartagena vagy Villa de Leyva, de egy napot Nabusimake után pont el lehet itt tölteni levezetés képpen.
Valledupart 1560-ban alapították a spanyolok, de érdekes módon nevét nem az aktuális spanyol királytól vagy valamilyen szenttől örökölte, hanem egy chimilia törzsfőnökről, Eupariról. Bár a konkvisztádorok erőltették a Santos Reyes nevet, az itt élők Valle de Euparinak hívták a várost, ami az évszázadok során Valleduparrá lett.
Valledupar főtere
A főtér, amit egy neves kolumbiai politikusról, Alfonso López Pumarejóról neveztek el, nagyon szépen meg van csinálva. A templom pofás, a teret körbevevő koloniális házikók nem kevésbé, csak a függetlenségi háború emlékére emelt szobor zavar be egy kicsit a látképbe.
Nekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbe
A városka legjobb étterme a főtértől egy sarokra áll, ahol olyan csodákat lehet enni, mint a maracuyalében főzött marhanyelv. A kaja Kolumbiában kifejezetten drága és rossz tud lenni, de ebben az étteremben amellett, hogy jól főznek, az árakkal sem szálltak el nagyon. Az öt dolláros menübe még egy tamarindolé is befigyel, amit Közép-Amerika óta nem ittam.
Mivel pár nap múlva Mirador csapat érkezik Bogotába, ideje elindulnunk délnek. Nincs kedvünk 20 órát buszon ülni, ezért úgy döntünk, Ocañánál megszakítjuk az utunkat, már csak azért is, mert a várostól nem messze van egy La Playa de Belén névre keresztelt koloniális falu, amiről meseszép képeket láttunk az interneten. Hogy miként jutunk oda Ocañából, azt még nem tudjuk, mert a képeken kívül túl sok infót nem találtunk róla.
Ocañába az út elméletben hat órás, a valóságban azonban más a helyzet. Másfél óra sem telik el, mikor hatalmas kocsisor alakul ki a puszta közepén. Először valamilyen tüntetésről magyaráz a sofőr, majd tíz perc ácsorgás után a homlokához csap:
- Dehogy tüntetés! Ma van a becerrili fesztivál - fordul a kisbuszban ücsörgő kb. tíz utashoz - Sokáig fogunk itt ücsörögni.
És tényleg. Három órán át lépésben haladunk, tisztes távolból követve a felvonulókat, akik Casacara faluból Becerrilbe cipelnek át egy Mária-szobrot. Azt mondjuk nem értem, hogyha ez a fesztivál minden évben ezen a napon van, akkor a busztársaságok miért nem terveznek vele és mennek kerülőúton? Merthogy mehetnének, van olyan. Mondjuk az sem világos, hogy a rendőrség miként engedélyezhet egy olyan felvonulást, ami órákra lezárja a Valleduparból Bogotába vezető főutat?
Ebben a pusztában ácsorgunk három órán át
Két órányi éhezés és szomjazás után azért a türelem kezd elfogyni. Az sem derít minket jobb kedvre, hogy a hülye jelmezekbe öltözött embersereglet szappanos vízzel locsol minket. Az út mentén végig kerítés van, így nincs hova menekülni, rommá áztatnak nem csak minket, a hátizsákjainkat is. Vannak bulik, amiket nem szeretek, és a becerrili felvonulás ilyen.
Három óra ácsorgás után végre megnyílik az út, és megindulhatunk Ocaña felé. Délután 4 órakor sikerül először ételhez és italhoz jutnunk, nemsokra rá befutunk Aguachicába. Szerencsére nem kell sokat az átszállással tökölnünk, azonnal indul egy kisbusz Ocañába. Az út egészen mesés, Bolívia óta nem láttunk ilyen szakadékokat. Annyi a különbség, hogy itt jó az út, bár a szembejövő kamionok itt sem kevésbé félelmetesek.
A busz Ocaña főterén rak le minket. A 200 ezres város így a koraesti órákban egészen zseniális; a templom gyönyörűen ki van világítva, milliónyi ember korzózik a koloniális utcákon. Néhány sarokra a központtól áll a San Francisco templom, ami ma múzeumként funkcionál. 1828-ban itt írták alá azt a dokumentumot, amiben felfrissítették az 1821-es, Cúcutában elfogadott függetlenségi egyezményt.
A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül
Hihetetlen, hogy bár Ocaña az ország egyik legfontosabb történelmi helyszíne, egyetlen útikönyv sem említi a nevét. Így vakon keresünk szállást, de nem tart sokáig, hogy 40 000 pesóért találjunk szobát. A recepciós lány tök aranyos, mindenben segít. Elmondása szerint a városukba szinte soha nem érkezik turista, pedig 30 kilométerre ide La Playa de Belén nagyon szép falu. Azt is megemlíti, hogy akkor sem fogunk csalódni, ha beugrunk Aspasicába.
La Playa de Belén látképe a Kálváriáról
Másnap kora reggel kibaktatunk a piacra, ahonnan 9 személyes kisbuszok indulnak La Playa de Belén irányába. A falu 1500 méter magasan fekszik, hasonlóan Salentóhoz, Baricharához és a legtöbb koloniális faluhoz Kolumbiában. A három párhuzamos utcára felfűzött település tényleg egy ékszerdoboz, nem véletlenül választották meg 1995-ben Észak-Santander megye legszebb falujának.
Klasszikus utcakép La Playa de Belénben
A legjobb képeket a falu fölé magasodó kálváriáról lehet készíteni, ahonnan azonban nem csak a házakra, de az innen nem messze fekvő, Los Estoraques névre keresztelt badlandig is ellátni.
Eri háttérben a Los Estorques badlanddel
A La Playa de Beléntől alig negyed órányi sétára álló Los Estoraques pont ugyanúgy alakult ki, mint a törökországi Kappadókia. Némelyik kárpiramis a száz méteres magasságot is eléri, a tornyok gyakran olyan sűrűn állnak, hogy ember át nem fér közöttük. Jó egy órán át mászkálunk a túlvilági homokkővidéken, majd egy gyors, ebédre elfogyasztott leves után elkapunk egy buszt, ami Aspasica irányába tart.
Los Estoraques kárpiramisai
Az út innentől nincs leaszfaltozva, az alig 20 kilométeres utat több mint egy óra alatt tudjuk le. A táj, mondanom sem kell, mesés. Mindenhol gazdag birtokok sorakoznak, a földeken káposztát, paradicsomot és chilit termesztenek.
Aspasica La Playa de Beléntől is sokkal kisebb, tulajdonképpen egy tér és más semmi. A helyiek ujjal mutogatnak ránk, nem szokványos látvány Kolumbia ezen részén a külföldi. Lövünk pár képet, ücsörgünk egy sort a templommal szemben, majd leintünk egy 40 éves teherautót, ami Ocaña felé tart.
Aspasica főtere
A platón egy észak-santanderi parasztcsalád ücsörög, velük próbálunk kommunikálni, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nem beszélnek spanyolul, hanem mert annyira egyszerűek, hogy nincs miről velük társalogni. Csak az elágazásig visznek, mert a főúton nem lehet idegeneket engedély nélkül szálítani, így végül busszal érünk vissza Ocañába.
Ilyen teherautóval utaztunk mi is
Azért imádjuk annyira Kolumbiát, mert bárhol megáll az ember, talál valami látnivalót. Vagy egy szép vízesést, vagy egy gyönyörű völgyet, vagy egy koloniális falut. Egy percig nem lehet itt unatkozni, s még csak most jön a Mirador csapat!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
