Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételenPuerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltókPuerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felettHófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti ParkbanHajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbeVízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhezIlyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

Én a Serrano-gleccser előtt   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!