Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Néhány hónapja indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb pubblicitást nyerjenek. A spanyolonline.cafeblog.hu oldal szerkesztője minket tisztelt meg Liebster Awarddal. Köszönjük szépen!

Liebster Award díj

A díjhoz tartozó szabályokat kötelességünk ismertetni. Tehát:

1. Nevezd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Ismertesd a szabályokat!

3. Válaszolj a kérdésekre, melyeket a téged jelölő feltett!

4. Jelöld ki saját kedvenc bloggereidet (5-11 blogot) és küldd tovább nekik a díjat a kérdéseiddel együtt!

5. Értesítsd őket arról, hogy díjat kaptak tőled!


Ági által feltett kérdésekre a válaszaink a következők:


1. Miért épp ebben a témában blogolsz? Mi/Ki adta az ötletet a bloghoz?

Az ötlet magától jött, nagyon kézenfekvő volt. Évek óta járjuk a világot, az életünk maga az utazás. Blogunk célja elsősorban az volt, hogy megosszuk veletek mindazt a számtalan kalandot, amit nap mint nap átélünk. Ahogy a blogunk címe is jelzi: Mirador, kilátó a világra. Szeretnénk megmutatni az embereknek azt, amit az elmúlt években, hónapokban átéltünk, láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, közben mélyebb betekintést nyújtva a Dél- és Közép-Amerikában élő emberek hétköznapi életébe, kultúrájába, életkörülményeibe és az adott országok gazdaságpolitikai helyzetébe is.


2. Honnan merítesz új témákat?

Az utazásból. Ebből a szempontból nagyon könnyű helyzetben vagyunk a többi blogíróhoz képest, hiszen az egzotikus latin világ, új kalandok észbontó izgalma és átélése után könnyű tollat ragadni. Kalandandtúrákat, dzsungeltúrákat, körutazásokat, hegymászásokat és fotótúrákat szervezünk, a túrák között és után fennmaradó időnkben pedig új helyekre utazunk és dokumentumfilmeket forgatunk olyan helyszíneken, amelyek a képeslapokról jól ismert turistacélpontok mögött rejtőznek. Amikor hónapokon illetve éveken keresztül csak utazol megállás nélkül egy hátizsákkal, akkor minden nap, sőt a napnak minden órája egy-egy intenzív és különleges élmény. Az ismeretlen tájak, a régi kultúrák sejtelmes romvárosai, az élettel telt, madaraktól és majmoktól hangos dzsungel, a pálmatetős házakban éldegélő indiánok többnejű törzsfőnöke 96 gyerekkel, élet a kopár sivatagban vagy épp az Andok hófödte hegycsúcsai alatt, a gerillák által bevetett kolumbiai kiskatonák, az illegális kokaingyárak, az ayahuasca és még sorolhatnám, mind nagyon hálás témák ahhoz, hogy ne csak minket utazókat, hanem az olvasókat is rabul ejtse.


3. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Nehéz kérdés. A blogot tekintve mindkettőnk nevében mondhatom, hogy az a legnagyobb siker, ha minél többen olvassák. A statisztikát teljes egészében a tavalyi évről ismerjük. 2013 június és július között 127 000 látogatója volt az oldalnak és a legolvasottabb bejegyzés több mint 20 000 emberhez jutott el.

És ami a kalandokat illeti? Az első komoly próbatétel Venezuelában várt rám, ahol egy négy napos túrán megmásztuk a Roraimát, az egyik tepuit Brazília, Venezuela és Guyana találkozásánál. Azelőtt valahányszor meredek sziklák mentén kellett másznom, tériszony gyötört, ezért komoly áttörés ez az életemben. Aztán május végén Peruban sikerült eljutnunk a Qoyllur Rit'ire, a legszentebb kecsua fesztiválra, amit az Ausangate hegy oldalában 5000 méter magasan tartanak. Jártunk a Föld legmagasabban fekvő városában is, ami az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren és ahol mintegy 40 000 bányászember zsúfolódik össze egy gleccser alatt szörnyű körülmények között élve, fűtetlen pléházakban, stb... De úgy vélem, hogy mindez egyfajta belső utazás is és a legnagyobb siker éppen az, hogy az ember nap mint nap újra képes legyőznie önmagát.

4. A te nézőpontod szerint, miben más a te blogod, mint a többi?

Azt hiszem nem tévedek, ha azt állítom, hogy kevesen vállalják, hogy hosszú éveken keresztül egy hátizsákkal járják a világot. Ezért talán ritkán születik ilyen témájú blog magyar nyelven.


5. Mi a kedvenc idézeted?


"Ha nem mész túl a csúcson, soha nem tudod meg, mi vár rád a túloldalon.” 
(Jim Steinman) 


Endrével közösen úgy döntöttünk, hogy a következő blogot szeretnénk jutalmazni Liebster Award-dal:

360° bringa blog
Zita és Árpi 2011-es házasságkötésüket követően úgy döntöttek, hogy övék lesz a világ leghosszabb nászútja, mégpedig két keréken a Föld körül. Ázsiában kezdődött a nagy kaland, jelenleg Mexikóban tekernek dél felé. Bár nem tudjuk rendszeresen olvasni az írásaikat, mert mi is egyfolytában úton vagyunk, de minden tiszteletünk és elismerésünk az övék ehhez a nagy vállalkozáshoz. Példamutató kitartásukkal és bámulatos teljesítményükkel nekem személy szerint sokszor segítenek átlendülni az utazásaink alatt megélt nehéz pillanatokon.

Kérdéseim a 360° bringa blog íróihoz:

1) Melyik a kedvenc országotok és miért?
2) Mi volt az eddigi legnagyobb "csúcsélmény"?
3) Volt-e olyan mélypontja az utatoknak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban és ha igen, hogy sikerült átlendülni rajta?
4) Mi alakult másképp, mint az eredeti terv?
5) Hogy képzelitek el magatokat néhány év múlva?

További sok sikert, erőt és kitartást!

0 Komment

Az ecuadori konyha

Az ecuadori konyha egyáltalán nem híres. Élő emberrel nem találkoztam, aki a fanescán kívül ismert volna bármilyen más helyi ételt, beleszámítva magunkat is. Az elmúlt két évben jó pár hónapot sikerült eltöltenünk az országban, így olyan kajákra is rábukkantunk, amikről még az ecuadoriak sem tudnak. Ilyen például a chontacuro...

Korábban már írtunk a perui és a venezuelai ételekről, most Ecuadoron van a sor. Amíg a perui konyha világhíres (de megfizethetetlen) fogásokkal rendelkezik, addig az északi szomszéd, Ecuador egyetlen árva levest tud felmutatni, a fanescát, ami ráadásul nem is annyira jó. A magyar gyomornak kedves librillót és tigrillót egyetlen útikönyv sem említi, pedig azok valóban élvezhetők, de ezzel sajnos ki is merítettük a választékot.

A kajákat a következők szerint pontoztuk:
1: bűnrossz, ehetetlen
2: ötlettelen, túlélni jó
3: meg tudom enni minden nap, ha kell
4: szívesen választanám étlapról
5: ízorgia

LEVESEK

1) Caldo de pata

Igazából bármelyik országnál le lehetne írni a körömlevest, de Ecuadorban extra sok helyen láttuk kiírva, ezért a piaci kifőzdék nagy kedvence idekívánkozik. Aki ismeri a körömpörköltet, az tudja, hogy a körmöt sokáig, nagyon sokáig kell főzni, hogy ehetővé váljon. Ezt a szabályt sajnos Ecuadorban nem ismerik, ettől a leves egy ízetlen csontleves lesz, rághatatlan húsdarabokkal. Soha nem sikerült ebből jót ennünk, de vígasztal a tudat, hogy sehol nem fizettünk érte többet két dollárnál.

Pontszám: 2/5

2) Locro de habas

Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ebbe nem húst, hanem andoki babot, vagyis habast tesznek. Kíváncsi lennék, hogy mit szólnának az ecuadoriak édesanyám csülkös bableveséhez, mert hogy a locrónak minden íze van, csak bab nincs. Ez a szörnyűség tulajdonképpen egy "mindent bele" fogás, a pár szem habason túl van benne répa, hagyma és gyakran zöldborsó, de csak azért, hogy legyen valami színe a kotyvaléknak. Ha tehetném, államilag tiltanám, vagy kötelezném a szakácsasszonyokat arra, hogy végezzenek el egy főzősulit, mielőtt belépnek a konyhába.

Pontszám: 1/5

3) Fanesca

Ünnepnapokon kerül csak asztalra Ecuador leghíresebb hallevese, a fanesca. Egyszer volt eddig hozzá szerencsénk és nem hagyott bennünk maradandó élményt. Az inkább halfőzelékre emlékeztető levest többnyire főtt tojással és sült banánnal tálalják, amitől jobb íze nem lesz, csak komplettebbnek néz ki. Biztos vagyok benne, hogy nem az ország legjobb fanescáját próbáltuk, úgyhogy kell neki adni még egy esélyt, addig azonban a leves nálunk jó átlagos.

Pontszám: 3/5

A fanesca, amit kóstoltunk, nem váltotta meg a világot

Az a fanesca, amit kóstoltunk, nem váltotta meg a világot

FŐÉTELEK

1) Arroz con menestra de lentejas

Ez a szörnyen primitív étel egy darab jó rágósra főzött húsból, egy adag ízetlen fehér rizsből és egy nagy kanálnyi főtt lencséből áll. Én imádom a lencsét, a szilveszteri mulatságot is csak a lencsesaláta miatt szenvedem végig, de Ecuadorban valószínűleg nem lennék másnapos január 1-jén. Errefelé a lencse úgy készül, hogy víz, só és lencse. Mikor ecet hiányában kérek hozzá citromot, amit belefacsarok, nagyon furcsán néznek rám, nem értik, minek ez a hókuszpókusz. Ha Ecuadorban jársz, biztosan belebotlasz majd ebbe a csodába, úgyhogy jó étvágyat hozzá!

Pontszám: 1/5

2) Chaulafán

Amíg Peruban a kínai éttermek egészen jók, addig Ecuadorban többnyire ötlettelen, kínaihoz egyáltalán nem hasonlítható ételeket szolgálnak fel, nem olcsón. A chaulafánt, amit Peruban köretként kapsz, Ecuadorban főételként fogyasztják. Barna rizs kevés zöldséggel és húsdarabokkal. Ehető, de semmi extrára ne számíts, csak egy 5 dolláros számlára.

Pontszám: 2/5

3) Tigrillo

Ha egy ecuadorit megkérdezel, hogy ismeri-e a tigrillót, rázni fogja a fejét, hogy nem. A kizárólag Zamura környékén készített étel hirtelen pirított főzőbanán sajttal és marhahússal. Szalonnával és túróval jobb lenne, de ezeket errefelé sajnos nem ismerik. Jellegében olyan, mint a ganca (aki nem ismerné, palóc étel), bár azért a magyar gyomornak az kedvesebb. Ettől függetlenül a tigrillo egy kellemes meglepetés, erősen ajánlott a megkóstolása mindenkinek, aki Zamura környékén jár.

Pontszám: 3/5

4) Librillo

Az ecuadoriak szeretik a belsőségeket és az abból készült ételeket. A librillo még a legparasztabb gyomrú magyarnak is sok lehet, mivel a pacalon kívül belet is tartalmaz. A feldarabolt belsőségeket egy tejes mogyorólevesben főzik meg, amihez legtöbbször rizst adnak, ritkább esetben krokettet. Nekünk nagy kedvencünk volt Ecuadorban, de csak azután, hogy megbarátkoztunk a bél szagával.

Pontszám: 4/5

A librillo jó - már ha megbírod enni a belet

A librillo jó - már ha megbírod enni a belet

5) Guatita

Egy másik belsőségekből készült étel, amit többnyire a piacokon lehet kapni. Tulajdonképpen a librillo lebutított, gyorsan elkészített változata, ami nem hagy mély nyomot az emberben. Nincs sok íze, ezért mi inkább azt ajánljuk: ha belsőségből készült ételre vágysz, várd meg, amíg találsz egy helyet, ahol van librillo.

Pontszám: 2/5

6) Chontacuro

Az amazóniai indiánok imádják a jó 10 centisre hízott lárvákat, amik a chonta nevű fában leledzenek (innen a neve). Hogy milyen az ízük? Mint az édes zsíré. Én csak sütve próbáltam, így a nyers fogyasztásról nem tudok szólni, de melegen sem volt tőle gasztronómiai orgazmusom. Véleményem szerint a shuarok sem azért eszik, mert olyan finom, hanem mert így jutnak fehérjéhez akkor, mikor nincs vad. Az íze csak egy picit jobb a kinézeténél, ezért csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánljuk fogyasztásra.

Pontszám: 2/5

Bizonyíték rá, hogy megettem

Bizonyíték arra, hogy megettem

7) Pizza a la Chontacuro

Oké, ehhez nem volt szerencsénk, pedig kerestük keményen. Aki tudja, hogy a hernyós pizzát hol lehet fellelni Ecuadorban, az küldje meg nekünk, mert következő alkalommal útba ejtenénk a helyet. Ránézésre nem tűnik rossznak!

Egyszer muszáj kipróbálni (fotó: Klever Samik)Egyszer muszáj kipróbálni (fotó: Klever Samik)

DESSZERT

1) Espumillas

Ha ettél már édes dolgot! Az éttermi menük végén találkozhat az ember ezzel a tejszínhabból és gyümölcsízből készült sziruppal. Egy kis pohárnyi belőle valószínűleg az egész heti cukorbevitelt fedezi, de sajnos tárolni nem lehet. Mire letolja az ember, már bánja, hogy kólát rendelt a kaja mellé.

Pontszám: 2/5

ITALOK

1) Sörök

Két fajta sörrel lehet találkozni Ecuadorban. A Pilsenerrel és a Clubbal. Ez utóbbi egyre divatosabb, de nekem túl édes, a Pilsener meg egy halálosan egyszerű ászok -szerű sör. Mindkettő jobb a venezuelai, de rosszabb a kolumbiai söröknél, kb. a perui színvonalat érik el, ami nem túl magas. Ha nagy sörös vagy, Ecuador nem lesz a kedvenced.

Pontszám: 2/5

2) Rumok

A sörökhöz hasonlón rumból is két fajtával találkozik a mezei turista Ecuadorban. A Castillo az aljasabbik, ami kizárólag Cuba Librébe vagy Mojitóba keverve fogyasztható, a San Miguel a nemesebbik, bár igazán minőségi eresztéssel ebből sem találkoztunk. Valamivel jobbak a perui Cartaviónál, de nyomába nem érnek a kolumbiai Medellínnek vagy a venezuelai Diplomaticónak, Santa Teresának. Aki kóstolt már San Miguel Blacket, az megoszthatná velünk a tapsztalatait.

Pontszám: 3/5


Még több fotóért és sztoriért látogas el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Rengeteget olvastam az ayahuascáról és annak hatásairól. Felkészült vagyok, de azért van bennem egy kis félsz. A kómától nem tartok, sokkal inkább a hányástól, hányni ugyanis nem szeretek, bár az igazat megvallva, nem is nagyon tudok. Nem félek a halucinált kígyóktól, sem az engem körülvevő problémáktól, pláne, hogy abból szerencsére nincs túl sok. Elvárásaim sincsenek, csak kíváncsiság. Szemben a legtöbb drogszármazékkal, ez lesz rám valamilyen hatással? Lesz, nem is akármilyennel. Az ayahuasca tud valamit...

Számhoz emelem az ivótököt és két ökörkorttyal lenyelem a benne lévő natemet. Keserű, de nem annyira, mint amilyennek előzetesen gondoltam. Eközben Warush kiáztatott dohánylevet szív fel az orrába, amitől krákog és köpköd. Azt mondja, a dohány azért kell, hogy éberebb legyen és ideje korán észrevegye, ha valakinek problémája akad a főzettel.

Warush vezetésével próbáljuk ki az ayahuascátWarush vezetésével próbáljuk ki az ayahuascát

- Jó fél óra, mire hat a natem, addig beszélgessetek nyugodtan, viszont ne mászkáljatok, mert akkor már a legelején hányni fogtok - adja ki az instrukciókat Warush - Elsőként majd helikopter hangokat fogtok hallani, mintha a propeller a fületekben zúgna.

Ülünk a tűz körül és várunk. Bámuljuk a lángokat, közben beszélgetünk. No nem Warushsal, mivel ő a harmadik adag dohánylétől annyira bebódul, hogy szólni sem tud. Jóval több, mint fél óra telik el, mire érezni kezdem a főzet hatását. Elsőként tényleg hangokat hallok, de engem sokkal inkább egy egyre erősödő morzejelre emlékeztet, semmint helikopterre. Leginkább arra a hangra tudok asszociálni, amit a Mézga családban hall az ember, mikor Aladár kapcsolatot teremt MZ/X-szel, a köbükivel.

A ritmikus zúgást folyamatosan hallom, de egyebet nem érzek. Még fel tudok állni, a beszéd sem esik nehezemre, azonban teszek egy igen furcsa felfedezést. Ha befogom a fülem, nem hallom a zúgást. Kezdem érteni, miért tartják a shuarok a natemet kapcsolattartó italnak Arutammal. Ha a szer pusztán az idegrendszerre hat, akkor hogy lehet az, ha befogom a fülem, nem hallom a zúgást? Olyan érzésem van, mintha tényleg kinyílna egy másik dimenzió, mintha ez az egész nem csak halucináció lenne, hanem valóság.

- Ha kezdtek állatokat látni, ne ijedjetek meg - próbálja Warush formálni a szavakat -
Egyszerűen csak tudjátok, hogy ezek víziók. Ne ragadjatok le semmilyen alaknál vagy
formánál, ha nem tudtok szabadulni tőlük, akkor egyszerűen csak nyissátok ki a szemeteket.

Valami ilyesmit motyog Warush a nem létező bajsza alatt, majd megpróbál rázendíteni egy dalra, de két hang után rájön, hogy ez nem fog menni. Teljesen szétcsúszott.

Eltelik újabb 20 perc, mire a natem egyéb hatásait érezni kezdem. Sötét alakok jelennek meg mellettem. Benyúlnak oldalról, felülről, minden irányból. Nem ijesztegetnek, csak egyszerűen ott vannak. Balra fordulok és azt látom, mintha Warush nyújtana felém egy tányért. Gyorsan leesik, hogy halucinálok, Warush valószínűleg nem hogy tányért nem nyújtogat felém, még ülni is alig bír. Olykor alakokat látok elsétálni magam előtt, majd mikor letekintek a parázsra, azt látom, hogy zöld kígyók kúsznak ki a lángokból, pont felém. Meglepődöm magamon, mert a drogszármazékok nem igen szoktak hatással lenni rám, most azonban pont azokat látom, amiket látni kell. A kígyók eltűnnek a sötétben és ezzel a víziók végetérnek. A hang ugyanolyan erősen zakatol, mint korábban, de ha befogom a fülemet, minden elnémul.

Warush és segítője sem józanokWarush és segítője sem józanok - nem könnyű fényképezni ebben az állapotban

A fekete alakok egyszer csak eltűnnek, helyettük színes vonalakat kezdek látni. Olyan, mint a '80-as évek táncos filmjeiben a diszkók lézervilága. Elhalad a szemem előtt egy piros, fekete és zöld csíkokból álló szarvas. Szigorúan két dimenzióban mozog, jobbról balra. Kezd az egész egy commodore 64-es számítógépes játékra hasonlítani.

Az ayahuasca egyetlen negatívuma, amit állítólag mindenki átél, a hányás. Körülöttem is majdnem mindenki kidobta már a taccsot, én azonban nem érzek semmit. Aztán eltelik negyed óra és egyik pillanatról a másikra én is a vödör után nyúlok. Tudni kell rólam, hogy 12 éves korom óta egyetlen egyszer sikerült szájon keresztül ürítkeznem, tavaly januárban egy remek venezuelai rumtól. Nem vagyok tehát egy hányós gyerek. Belém lehet tukmálni egy liter pálinkát, amit leöblítek két liter ócska borral, és attól is max öklendezem.

Nem tudok hányni, pedig jó lenneNem tudok hányni, pedig jó lenne

- Kevesen vannak, akik nem hánynak. Náluk általában másnap hasmenés szokott jelentkezni, de vannak, akiknél egyszerre mindkettő beüt - valami ilyesmit halandzsázik Warush, de vagy ő van nagyon beállva a dohánytól vagy én nem hallok már jól.

Fogom a vödröt és várom a csodát, hátha sikerül hánynom. Egyszer csak megjelenik előttem a nyelőcsövem és látom, ahogy jön fel benne az ayahuasca. Próbálom kiadni, de nem megy, visszacsúszik a gyomromba. Gusztustalanul hangzik, de látom, miként erőlködik a gyomrom tartalma, hogy távozzon belőlem, de a nyelőcsövem erősebb és minden liftezést legyőz. Nem tudok hányni, ez van.

Egy kép, ami kifejezi, mit is láttam közbenEgy kép, ami kifejezi, mit is láttam közben

Eközben a víziók szépen eltűnnek, csak a zúgás nem akar múlni. Ebben a lehetetlen állapotban üldögélek jó másfél órán át. Ennyi lett volna az egész? Néhány benyúló kéz, egy zöld kígyó és egy lézerszarvas? Ettől esnek annyira hasra a népek? Lassan mindenki elmegy aludni, én meg ülök a farönkön összeroskadva.

- Andres! Már mindenki alszik, neked is menni kéne - veti oda Warush.
- Ennyi? Nem éreztem sok mindent - panaszkodom ki magam.
- Vannak, akiknek nem okoz nagy élményt a szer. Gyere, állj fel! Bekísérlek az ágyadhoz.

Felállok és azzal a lendülettel ülök vissza a farönkre. Magam elé veszem a vödröt, öklendezni kezdek ismét, de hányni nem tudok. Egyszer csak bekerülök egy fényfolyosóra, amin vadul száguldani kezdek.

- Nem tudok felállni, Warush. Egy fényfolyosón vagyok - nyögöm ki nagy nehezen.
- Három óra után hat a szer? - fordul Warushoz a segítője - Ilyen van?

Warush vállat von és bámul rám nagy kerek szemekkel. Ránézek, de hirtelen Erit látom magam előtt ücsörögni. Tudom, hogy Warush az, így elkapom a tekintetemet és ismét a fényfolyosón vagyok. Lézerfények jelennek meg, majd szívárványt látok és hihetetlen sebességgel repülök a semmi felé. Egyszer csak kint vagyok a világűrben, de a kép nem túl éles, minden halvány vagy színtelen. A nagy sötét térben feltűnnek a csillagok. Repülök feléjük, majd hirtelen megállok az egyiknél, s mint egy érintőképernyőn magam elé húzom. Nem szállok le rá, csak körbeforgatom, s mikor megunom, megyek át egy másik csillagra.

Abban a fényes pontban van a tudásAbban a fényes pontban van a tudás

Hirtelen kérdések fogalmazódnak meg bennem. Melyik bolygón van a Földön kívül élet? Mi az a létezés? Az ayahuasca a válasz a kérdésekre? Számtalan egymásba fonódó kérdést teszek fel a világgal kapcsolatban, de mikor a mindent megdöntő válaszra várok, beugrik a világegyetem végén egy nagy fényes pont, s csak annyit hallok: végtelen. Bármelyik irányba indulok a világegyetemben, végül mindig ugyanannál a pontnál kötök ki. Mintha az egész űr egy nagy spirálra lenne felfűzve. Nem spirál ez, hanem egy DNS-szál. Illetve pont úgy néz ki, mint amiket az ember dokumentumfilmeken lát DNS-ként. Lehet ez nem is vízió csak valami filmélmény kiforgatva?

Nem merek közelebb menni a ponthoz, pedig tudom, tehetném. Végül megunom, hogy minden olyan kérdésre, amire nem tudom a választ, megjelenik a világ végén heverésző fehérség, így más vizekre evezek. Ismét feltűnik előttem Eri. Azt olvastam korábban, hogy az ayahuasca hatására az emberek fel tudják dolgozni a párkapcsolati problémákat. Lássuk hát, vannak-e gondjaink Erivel? Egész simán ugrom át a témán, ami azt sugallja nekem, hogy a világon semmilyen problémánk nincs.

Jönnek a barátok. Olyan idióta kérdésre akarok választ kapni, hogy mégis melyik cimbora gondol rám a legtöbbet. Egy ideig egy helyben toporgok, majd megjelenik egy excel tábla-szerű valami, amiben nevek, dátumok és számok vannak. Véletlenszerűen bökök és választ kapok a kérdésemre. Nem írok le nevet, de meglep engem is a válasz. Március 13. és 16. között 162-szer gondolt rám az egyik gyerekkori barátom.

Elfáradok. Vizet kérek Warushtól, aki odanyújtva felém a bögrét csak ennyit mond:

- Túl vagy rajta. Következőre többet iszol, akkor talán hányni is tudsz és megkönnyebbülsz.

KifeküdveKifeküdve

Felállok, de az izmaim annyira elernyedtek, hogy lépni nem tudok. Kihozzák a szobámból a matracot és lefektetnek rá a teraszon, közvetlen Peti mellé, aki már órák óta fekvő állapotban van. A vödröt magam mellé veszem, hátha hánynom fog kelleni, de megnyugtatnak, hogy a fényfolyosó után lassan elmúlik a hányinger. Egy percet nem alszom, pedig állítólag a látomások folytatódnak tovább az álomban.

Mikor mindenki felkel, körbeüljük a még mindig pislákoló parazsat és Warush kéri, hogy meséljük el, mit láttunk. Mindenkinek elmondja egyesével, hogy az adott víziók mit jelentenek.

- Aki a világűrben repült, annak a jövőben nagyon sok földi utazással kell számolnia. Andres - szólít meg Warush, aki elmondása szerint nem sok mindenre emlékszik az estéből a dohány hatására -, ha láttad a fényes pontot a világvégén, akkor valamit fel fogsz fedezni. Talán egy ismeretlen közösséget.

Legyen úgy! Végül a hasmenés is elkerül, pedig reggelire sült pajort szervíroznak fel a shuar asszonyok. Édeskés az íze, s közben nagyon zsíros. Egyszer ehető, de nem kínoznám ezzel a családomat, sem magamat hosszú távon.

A megérdemelt reggeliA megérdemelt reggeli

Hogy mi a véleményem az ayahuascáról? Nehéz megfogalmazni. Régóta vágytam rá, hogy kipróbálhassam, és mindig ilyen körülmények között akartam, nem megrendezett turistafogásként, kamu sámán által körbetáncolva. A folyamatos hányinger nagyon kellemetlen, pláne úgy, ha nem tudod magadból kiadni azt, ami ki akar jönni. A víziók elég haloványak, sokkal markánsabb élményre számítottam. A commodore 64-es látványvilág nekem elég gagyi volt, sokszor röhögtem magamban az egészen. Negatívuma a szernek, hogy unalmas. Elég gyorsan belefáradtam a látványba és abba, hogy minden kérdésemre ugyanaz volt a válasz. Azonban nagyon érdekesnek találtam a spirálra felfűzött világot, a világvégén leledző fényes pont létezését és azt, amit megtudtam a barátaimról.

Hogy kipróbálnám-e újra? Nem tudom, talán. Akkor biztosan bátrabban repülnék a végtelen irányába, s talán választ kapnék a végső kérdésekre is. Erősen ajánlom az ayahuasca kipróbálását fizikusoknak, csillagászoknak és minden olyan tudós embernek, aki többet tud a világ működéséről nálam. Nekem sok tudományos kérdésre adott választ, de egy valamire nem. Ha az ayahuasca a központi idegrendszerre hat, akkor hogy lehet az, hogy mikor befogtam a fülemet, nem hallottam a zúgást?

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Évekkel ezelőtt hallottam először az ayahuascáról, az amazóniai törzsek misztikus italáról, amit tisztító szertartások során fogyasztanak sámánjaik, hogy segítségével kapcsolatba lépjenek isteneikkel. Egyre többet és többet olvastam a mára igen divatossá vált kábítószerről, no meg arról, milyen méreteket öl az erre épített turizmus, s úgy ment el a kedvem az egésztől. Aztán megtudtam, hogy sámánok tulajdonképpen nincsenek is...

Ma, ha az ember Ecuadorban, Peruban vagy Bolíviában hátizsákol, naponta fut bele olyan túraszervezőkbe, akik a legautentikusabb sámán szertartást ajánlják alig párszáz dollárért cserébe. Kilencedik éve utazom Latin-Amerikában, nagyon jól tudom, hogy mit jelent az, mikor egy útszéli utazási iroda eredetinek látszó indián ceremóniát próbál rásózni az emberre horror áron, meglovagolva a drogturizmusban rejlő lehetőségeket. Több tucat olyan turistával találkoztam, még magyarokkal is, akik huszad, harmincad vagy éppen század magukkal vettek részt egy ayahuasca szertartáson, átélve a drogok királynőjének számító lián halucinogén hatását.

Sámánok márpediglen nincsenekSámánok márpediglen nincsenek

Lassan az ayahuasca olyan Ecuadorban, mint a Machu Picchu Peruban; aki arra jár, kipróbálja magának, még akkor is, ha nem nagyon vágyik rá. Én is kerestem a lehetőséget, de az elmúlt években időt töltve az embera, az asháninka vagy éppen a shuar törzsek között mindig azt a választ kaptam, hogy az ayahuascát már nem nagyon fogyasztják, sámánjaik sincsenek, akik ismernék a pontos elkészítési módot. Nem demóindiánok állították mindezt, hanem olyan közösségek lakói, akiket azelőtt turista még nem igen látogatott, ezért joggal merült fel bennem a kérdés, hogy az oly népszerű ayahuasca szertartásokat vajon mégis kik vezetik és mennyire eredetiek az olyan ceremóniák, amiket néhány kilométerre népszerű turistaközpontoktól tartanak egyszerre több tucat gringónak. Ezekre a kérdésekre végül Yuwintsban kaptam meg a választ, egy apró shuar falu egyik öregjétől, Warushtól.

Warush legkisebb kislánya Warush legkisebb kislánya pózol a kamerának

Még 2013-ban Taishába tett kiruccanásunk során kaptuk a tippet, hogyha szeretnénk meglátogatni egy turistabarát, fejünket levágni nem akaró shuar közösséget, akkor repüljünk be a várostól negyed órányira fekvő Yuwintsba, ahol a helyi közösség most bontogatja szárnyait és nyitna a turizmus felé. Felvettem Facebookon a kapcsolatot a faluból az egyik sráccal (igen, 2014-et írunk, az indiánok is facebookoznak), aki nagyon segítőkész volt és segített leszervezni a csapatomnak a látogatást. Ez annyiban merült ki, hogy értesítette a falut, miszerint érkezik néhány turista, akik szeretnék látni, miként éltek a shuarok egykoron.

Shuar anya gyermekévelShuar anya gyermekével

Ismervén a déli shuar falvak "vendégszeretetét" nem várok sokat, de Yuwintsban kellemesen csalódom. Mikor a kisrepülő leszáll a falu közepén húzódó füves reptéren, beöltözött indiánok tűnnek fel az erdő szélén. Nem próbálják magukat megjátszani, mert ugyanúgy sétálgatnak a faluban a klasszikus gumicsizmás shuarok is, akik nylonzsákban éppen yukkát cipelnek a hátukon. Warush és családja istápol minket, elvezetnek a falutól jól elszeparált turistabázisra, egy egészen remek ökolodzsra, amit ők maguk építettek és üzemeltetnek. Kényelmes ágyak, szúnyogháló, angol WC és generátorról működtetett áram fogadja a turistát, kicsit ismét a Rio Napo környékén érzem magam, csak ezért nem kell több száz dollárt fizetni. Az ok egyszerű, az állam nem adott még engedélyt a falunak, hogy turistákat fogadjanak, minket is baráti jóindulatból vállaltak be, no meg azért, mert tudják, túravezetőként a jövőben akár több turistát is hozhatok nekik.

Saját erőből ilyen lodzsot hoztak létreSaját erőből ilyen lodzsot hoztak létre

- Azt reméljük, hogy a turistáknak megváltozik a véleménye a shuarokról. Már nem akarunk fejeket levágni, tárt karokkal fogadjuk a külföldieket - kezdi Warush a hivatalos szöveget.
- Azért ez nem mindenhol van így. Kapisunban és Nantipban egyenesen kiutáltak minket még úgyis, hogy ismernek korábbról - adom fel a labdát az öregnek.
- Itt Yuwintsban is vannak, akik inkább bezárkóznának, de lassan meggyőzzük őket, hogyha a szülőföldünkön akarunk maradni, akkor egyetlen esélyünk a turizmus.

Igaza van Warushnak. Számtalan indiánközösséget ismerek, amik halálra vannak ítélve amiatt, mert nem jönnek rá, hogy az egyetlen lehetőségük az idegenforgalom. Ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé, ronda kőházakat építenek abból a pénzből, amit földjeik eladásából nyernek. Segélyért állnak sorba, aki pedig ki akar törni, az a közeli nagyvárosok piacain talicskából árulja a mangót.

Boldogabb az élet a falubanBoldogabb az élet a faluban

- Az egészet mi építettük fel. Minimális állami támogatást kaptunk, a kavicsmintákat a betonba pl. a gyerekek rakták - mutat körbe büszkén az épületen.

Eközben megérkezik az ebéd. Banánlevélen szervírozott hal a már jól ismert palmitóval. Hozzá papayalé dukál, de mielőtt nekifognánk, Warush ismét felém fordul:

- Este szeretnétek natemet inni?

Érkezik az ebédÉrkezik az ebéd

Nem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém kipróbálni az ayahuascát (shuarul natem), s bevallom, kicsit tartok tőle, mert mindenhol azt olvastam róla, hogy sámánnal kell kipróbálni.

- Van uwishin hozzá? - kérdezem.
- Én vezetem a szertartást - mondja Warush.
- Sámán vagy?
- Andres! Ma már nincsenek uwishinek. Az egyik nagybátyám volt az utolsó a környéken, az ő halála után többé senki nem akart uwishin lenni.
- Miért?
- Az uwishin lehet jó és rossz. A jó gyógyít, a rossz betegségeket oszt. Nagybátyám jó uwishin volt, de egy szomszédos törzs másik uwishinje azzal vádolta meg, hogy titokban átkokat szórt, s őmiatta betegedett meg valaki a faluban. A törzs tagjai végül betörtek a falunkba, megölték a nagybátyámat és a családját. Ezután úgy döntöttünk, hogy Yuwintsban többé nem lesz sámán.
- A déli falvakban sem találkoztunk egyetlen uwishinnel sem. Ugyanez lehet az oka?
- Mi shuarok civilizált népek vagyunk. Nem nagyon hiszünk a babonákban és a vajákosságban. Az uwishinek a múlté, magam sem nagyon ismerek egyetlen sámánt se.

Ennyi hát. Minden sámánnal eladott ayahuasca szertartás egy kamu. Persze nem állítom, hogy más törzsek között ne lennének még a közösség által elfogadott sámánok, de egész közelről ismervén közüllük párat nem hiszem, hogy sokat tévedek akkor, ha azt mondom, ez az egész ayahuasca biznisz egy nagy átverés. No nem magáról a natemről beszélek, hanem arról, hogy magukat sámánnak kikiáltó emberek több száz dollárt húznak le a turistákról azt a tévhitet meglovagolva, hogy a főzet elfogyasztásához egy szakavatott sámán kell.

Warush nagybátyja volt az utolsó sámán a falubanWarush nagybátyja volt az utolsó sámán a faluban

- Ti hogy fogyasztjátok a natemet?
- Általában magunkban. Kimegyünk a szent fához és ott. Ha tudod, hogy miként kell használd, nem kell semmilyen sámán. A végén egy segítő kéz kell, mert nem tudsz lábra állni, de nem szoktunk énekelni és táncolni közben. Beszélgetünk, aztán ha jönnek a víziók, csak élvezzük.
- És ha mi szeretnénk kipróbálni?
- Én vezetem a ceremóniát, de nem vagyok sámán. Csak segítek mindenben, amiben tudok. A legfontosabb, hogy ha szeretnétek kipróbálni a natemet, akkor csak nagyon keveset egyetek és igyatok.

Eszünk két falatot, majd félretoljuk a tányért, jöjjön, aminek jönnie kell. Délután ellátogatunk a szent fához, az egyetlen óriás ceibához, ami túlélte a viharokat és erdőirtásokat.

Warush kíváncsian figyeli, milyen kép születikWarush kíváncsian figyeli, milyen kép születik

- Én idejárok natemet inni. A ceiba segít kapcsolatot teremteni Arutammal, a teremtő erővel - magyarázza Warush.
- Milyen gyakran fogyasztotok ayahuascát?
- Változó. Passzióból soha. Általában akkor jövök ide ki, ha betegnek érzem magam vagy gondokkal küzdök. Segít feldolgozni őket.
- Évenete kb. kétszer, háromszor?
- Maximum.

A shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségéA shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségé

Estefelé vacsora helyett megnézzük táncaikat és meghallgatjuk népdalaikat. Olyan érzésem támad, mint négy éve Panamában az emberák között; ők is életükben először mutatták be, hogy pontosan mit tudnak. Az egy órás előadás gyermekien egyszerűre sikeredik, de jó nézni, ahogy ez a kis közösség próbál túlélni kihasználva a turizmus nyújtotta lehetőségeket. Pista az előadás végén salsát oktat a helyi fiataloknak, majd mikor az utolsó fénysugár is kihúny az égen, Warush int, hogy kezdünk. Mindenki szerteszéled, csak Warush marad ott két segítőjével, majd felloban a tűz a terasz közepén...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

A shuar indiánok földjén az utazás nem könnyű. Conagos és Nantip után úgy gondoltuk, már nem érhet minket meglepetés, de nem számoltunk előre egy félnótás csónakossal, aki elfeledkezvén arról, hogy embereket szállít, Taisha ipari kikötőjében rak minket partra. Három tonna árut kell bepakolnunk egy kamionba ahhoz, hogy megérkezzünk Taishába.

Felocsúdva a csaknem fejvesztéssel járó nantipi kalandból, pihenőnapot rendelünk el. Endrével az elmúlt évben találtunk rá a Tiwintzától alig pár kilométerre fekvő Ayauch-lagúnára a körülötte fekvő őserdei parkkal, ami színes csodabogarak sokaságának ad otthont. Pista a másfél órás séta után annyira belekesül a lagúna látványától, hogy azonnal alsógatyára vetkőzik és a vízbe veti magát. Peti pedig, ahogy azt kell, percek alatt előkerít a faluból pár doboz jéghideg sört a kitikkadt csapatnak.

Pista pancsol az Achuay-lagúnábanPista pancsol az Ayauch-lagúnában

A következő napon Peñasba indulunk, mégpedig azért, hogy tekeregjünk egyet a mesés liánok, tekintélyes méretű gyökerek és mészkőoszlopok alkotta Óriások labirintusában. Csodák csodájára minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben, vagyis inkább a túraprogramban meg van írva. Azaz majdnem minden. Az ösvény sokkal rosszabb állapotban van, mint tavaly, gyakorlatilag tökéletesen benőtte a gaz, és néhány száz méter után annyira járhatatlanná válik, hogy nem tudunk utat törni magunknak a labirintus végén rejtőző lagúnáig.

Eri és Pista kijáratot keres a labirintusbólEri és Pista kijáratot keres a labirintusból

Sok bánkódásra nincs időnk, mert a délután folyamán indul a busz velünk Moronába, hogy onnan Ecuador legelzártabb dzsungelvárosába, Taishába utazzunk. Előtte azonban még vár ránk egy jó ebéd.

Ecuador tradícionális ünnepi eledele a fanesca, amit jellemzően karácsonykor és húsvétkor készítenek. Mázlink van, hogy egy Tiwintza méretű településen sikerül belebotlanunk, mert tényleg ritka vendég az asztalon. A leves leginkább egy kevésbé fűszerezett halászlére hajaz, sűrűre turmixolt hallal és sok zöldséggel. Rendszerint fehér sajttal és keményre főtt tojással tálalják. Biztos vagyok benne, hogy a tiwintzainál lehet ezt jobban is csinálni, de az elmúlt napok yukka és papa china menüje után felüdülés minden falat.

Biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca EcuadorbanBiztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca Ecuadorban

A délutáni órákban érkezünk San Jose de Morona poros kikötőfalujába, ami ma kivételesen nem is annyira poros, mivel a délutáni trópusi felhőszakadás sártengerré változtatta az utcákat. Az esőtől és a sártól moccanni sem lehet, de nem bánjuk, hogy a tetemes mennyiségű csapadék nem másnap, a Kashpaim-folyón ringatózva zúdul a nyakunkba.

Erdőszéli, hangulatos szállásunk recepciósa egy félkegyelműnek tűnő, de amúgy nagyon jóindulatú lányka, aki mihelyt meghallja, hogy Taishába igyekszünk, telefonál csónakos öccsének. A srác olyan lelkes, hogy hajnali 5-kor már a bejáratnál toporog, hogy a csapatot teherautója platóján a kikötőbe szállítsa a saját csónakjához. A reggel derűs, még mit sem sejtünk a a későbbi megpróbáltatásokból, ami felülmúlja a lefejezéstől végül eltekintő shuar ítélőszék okozta izgalmakat is.

Útban MoronábaÚtban Moronába

Morona kikötőjétől Tutinentzáig csónakkal az út - tavalyi tapasztalataink szerint - nem több öt óránál. A csónakút az esőerdőben lélegzetelállítóan szép, még akkor is, ha kezdetben néhány teknősön kívül nem sok állatot látunk. Aztán egyszercsak az egyik lombkorona alól vagy egy tucat hoacín dugja elő a csőrét. Elődugja? Mi az hogy! Ezek a durván kakas méretű búbostyúkok egyenesen pózolnak a kameráink előtt, mintha élveznék, hogy fotózzuk őket. Persze lehet, hogy csak puszta tunyaságukból kifolyólag nem kezdenek eszeveszett szárnycsapkodással menekülni. Már fióka korukban is nehéz mozgásúak, a szárnyaik végén növesztett denevérkarmokkal kapaszkodnak meg az ágakban, azok segítségével másznak fáról fára. Ekkortájt még jó úszók(!!!), de felnőtt korukra ezt a képességüket is elvesztik (ahogy karmaikat is), így nem marad más, mint az unalmas ringatózás a fák ágain. Olyan lassúak, hogy egy muslincát is képtelenek lennének elkapni, így aztán marad a zöld levelek rágcsálása, amiből viszont olyan sokat sikerül elfogyasztaniuk, hogy tohonya testtel a fák ágán ücsörögve szó szerint egész nap kérődznek.

A hoacín egészen biztos Amazónia leghülyébb madaraA hoacín egészen biztos Amazónia leghülyébb madara

A madárfotózás jó móka, könnyen feledteti az idő múlását, annyira könnyen, hogy csak a hatodik óra elmúltával fogunk gyanút Endrével, hogy már régen el kellett volna érnünk a tutinentzai kikötőt. A csónakos srác váltig állítja, hogy biztos a dolgában, s a kikötő itt lesz valahol a következő, vagy a másik következő kanyar után. A nyolcadik óra elteltével szállunk partra egy általunk tökéletesen ismeretlen kikötőben, amit - utóbb kiderül - a helyiek áruszállításra használnak. Ezzel még nem is volna semmi baj, csakhogy ebből a kikötőből nem közlekedik semmilyen személyszállításra alkalmas jármű Taishába, csak akkor, ha éppen áru érkezik.

Tehénszállítás a Kashpaim-folyónTehénszállítás a Kashpaim-folyón

A parttól nem messze áll egy faház, aminek tornácán három ember ücsörög. Egyikük azt állítja, hogy tíz percnyire fölfelé a folyón van egy ösvény, ami elvisz egy indiánfaluhoz; onnan talán lehet telefonálni, hogy küldjenek értünk egy kocsit a városból. Visszapattanunk a csónakba és nekiindulunk, de nem sikerül rábukkannunk az ösvényre. Lehet, hogy Peñas labirintusához hasonlóan ezt is benőtte a gaz. Az egész akció arra jó csupán, hogy bőrig áztasson minket az időközben érkező trópusi felhőszakadás.

Csodálatos AmazóniaCsodálatos Amazónia

Visszatérünk az elhagyatott kikötőbe, ahol egy helyi srác épp a motorját mossa. Endre megkéri, hogy furikázza be őt az innen 10 kilométernyire található faluba, hátha ott van telefon. A srác egy ideig vonakodik, de pénzzel meggyőzhető, mint mindenki ezen a vidéken. Endre és a srác felpattannak a motorra, majd eltűnnek az erdő mélyén.

A kikötőbe időközben érkezik egy csónak, benne több raklapnyi cementeszsákkal, valamint legalább 30 darab, százliteres benzines hordóval. Este 8, mire Endre visszaér. Bár telefonálnia nem sikerült, de menet közben találkozott egy teherautóval, ami a benzinért és a cementért jön Taishából. Negyed óra elteltével megérkezik a rozoga teherautó. A csónakból eközben a folyóba dobálták a hordókat, amit a sofőr, a felesége és annak az anyja kezd el felpakolni a platóra.

PóktámadásPóktámadás

Endre megegyezik velük, hogy segítünk cipelni a hordókat, cserébe vigyenek el minket Taishába. Belemennek az üzletbe, így Endre és Peti egy órán át küzd a hordókkal, mire végre minden a helyére kerül. A plató csaknem tökéletesen megtelik, a hordók mögött fennmaradó méterszer két méteres helyre tudjuk hatunkat bepréselni. Őserdei léptékkel öreg éjszaka van, mikor útnak indulunk a hordók mögött kapaszkodva.

A kocsi által okádott tömény kipufogógáz folyamatosan beáramlik a raktérbe, ahol a korábban a tűző napon felforrósodott hordókból amúgy is forró és elviselhetetlen szagú benzingőz árad. Az út tele van több méteres kátyúkkal, ahogy zötyögünk, a hordók kiszorítanak minket a helyünkről. Néha attól tartok, hogy a kocsi a feje tetejére áll és kapok a nyakamba néhány mázsa cementet is.

Emlékezzünk meg félnótás csónakosunkrólEmlékezzünk meg félnótás csónakosunkról

A csúcspontot egy vén, recsegő-ropogó függőhíd jelenti, amin nem hiszem, hogy valaha ekkora súlyú jármű átkelt. Túléljük mi is, a híd is. Taisha ugyan csak 30 kilométerre van, mégis több mint három órán át zötykölődünk Ecuador legsűrűbb esőerdőjén keresztül. Éjfél is elmúlik, mire Taishába érünk. A hotel, amiben a szobákat foglaltuk, még nyitva van. A tulajdonos meglátván minket, csak ennyit mond:

- Nem hittük volna, hogy megérkeznek. Kiadtuk a szobáikat, de talán lesz elég ágyunk.

Összeütnek nekünk egy tál salchipapát, amit hideg sörrel öblítünk le. Végül mindenkinek találnak ágyat, így pihenhetünk egyet túránk utolsó állomása, Yuwints előtt.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Hogy milyen érzés az, amikor összeül egy indiánfalu vezetése, ami arról dönt, levágják-e a fejedet vagy sem? Furcsa, de egyben izgalmas. Örök igazság, hogy minden megvehető pénzzel, még az életed is. Persze alkudni azért illik egy keveset.

Coangosban sikeresen megszabadítottak minket az engedélyünktől, így a shuarok számára roppant fontos papírok nélkül vágunk neki Nantipnak. Az ösvény a Rio Santiago partjáig egészen rendben van, csak az első néhány kanyar sáros, de a folyó túloldalán ismét meg kell küzdjünk az elemekkel. Ezúttal nagy zsákjainkat Tiwintzában hagytuk, így sokkal könnyebb dolgunk van, mint Coangos felé.

Eri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőreEri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőre

Megérkezünk Kapisunba, ahol furcsa szemmel néznek ránk. Nem meglepő a dolog, tavaly sem voltak túl vendégszeretőek, de ezúttal a shuar asszonyok túllőnek a célon. Az egyik házból egy mosolygós fickó lép oda hozzánk:

- Én vagyok a sindico. Merre tartanak? - érdeklődik.
- Nantipba igyekszünk, hogy találkozzunk Juan Ramosszal.
- Önök voltak itt tavaly is, igaz?
- Igen, mi voltunk a párommal.
- Láthatnám az engedélyüket?
- Sajnos nincs nálunk. Coangosban elvették, pedig nem csak oda, ide is szólt.
- Értem. Semmi gond. Akkor hagyják itt az útlevelüket, majd felveszik, ha jönnek visszafelé.

Ehhez senkinek sem fűlik a foga, így meggyőzöm a barátunkat, hogy vegye fel az adatokat, ha kívánja, de az útlevelet nem hagyjuk hátra.

Ilyen csodák ülnek a falevélenIlyen csodák ülnek a faleveleken

- Van fénymásolónk - büszkélkedik el a sindico.
- Már van áram a faluban?
- Igen. Pár hónapja bevezették ide is. Nantipba még nincs, de már csak néhány hét és ott is lesz.

A roppant készséges faluvezető bekísér minket a tanácsterembe, leültet minket a sarokba, miközben fénymásolni kezd. Ez idő alatt a falu népe lassan ellepi az épületet és annak környékét. A gyerekek mosolyognak, a férfiak lepacsiznak velünk, majd érkezik egy maroknyi asszonyság, akik azonnal üvölteni kezdenek a sindicóval, hogy milyen alapon ad nekünk engedélyt keresztülhaladni a falun.

Amíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunkAmíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunk

- Tavaly is engedély nélkül jöttek és most is. Takarodjanak a falunkból - visítja az egyik fognélküli szépség.
- Ne haragudjon, hölgyem! Volt engedélyünk, de elvették tőlünk Coangosban. Nem akarunk mi zavarni, csak eljutni Nantipba - próbálok védekezni.

Az asszonysereg olyan felfordulást csinál, hogy jobbnak látjuk gyorsan továbbállni. A sindico a kezünkbe nyomja az útleveleket, s csak annyit mond:

- Ne is foglalkozzatok velük. A nők folyton csak rikácsolnak. Visszafelé, ha van egy kis aprótok, azt szívesen vennénk.

Úgy hagyjuk el a falut, hogy a háttérből milliónyi szitkot szórnak ránk. Elképzelni nem tudom, mit tesznek majd ezek a hárpiák szegény sindicóval, de momentán nem is nagyon érdekel, örülök, hogy az első akadályon túlvagyunk.

Elég simán jutunk át a folyókonElég simán jutunk át a folyókon

Nantip felé az ösvény se nem rosszabb, se nem jobb, mint tavaly volt. A folyókon is aránylag könnyen kelünk át. Az utolsó pataknál beér minket egy nő és egy fickó. Illedelmesen köszönünk, a nő viszonozza is az üdvözlést, de a fickó csak annyit szól oda:

- Van önöknél engedély?

Elmagyarázzuk, hogy miért nincs nálunk papír, de csak rázza a fejét, s csak annyit mond:

- Majd a sindico eldönti, mi lesz a sorsuk.

A faluba érvén szembejön velünk José Manuel, Juan Ramos fia. Tárt karokkal fogad, felesége körbecsókolja Erit és engem, de a fickó neki is beszól:

- Mit üdvözlöd őket? Nincs engedélyük.
- Tényleg nincs, Andrés? - fordul felém José Manuel.
- Tényleg nincs. Elvették tőlünk Coangosban.
- Hívd össze a falut, most azonnal - követeli a fickó, akinek mostanra kétszer akkora az amúgy sem kicsi feje.
- Ha nincs engedélyetek, Andrés, akkor össze kell hívjam a falutanácsot. Én vagyok a sindico - fordul felém régen látott barátunk.

Balról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagamBalról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagam

Ha össze kell hívni, hát össze kell hívni. José Manuel a faluvezető, nagy bántódásunk nem eshet - gondolom magamban. Amíg összecsődítik a falut, mi békésen beszélgetünk a családdal, majd megjelenik Juan Ramos is. A kis öreg sokkal rosszabb bőrben van, mint volt tavaly. Összement, nem lehet több 45 kilónál és sokkal nehezebben jár, mint korábban.

- Andrés! - totyog oda hozzám - Micsoda meglepetés!
- Hogy van, Juan? A lába javul?
- Dehogy javul. Egyre rosszabb.
- Nem ment kórházba tavaly?
- Nem mentem. Túl sokat kértek a lóért a fiatalok.
- Pénzért akarták kivinni az úthoz?
- Pénzért hát. Ilyen világot élünk. Miattatok le akarták vágni a fejemet.
- Miért?
- Azt hiszik, tavaly azért voltatok itt, hogy elvigyétek a fejemet zanzának. Úgy gondolják, hogy megvásároltam tőletek az életemet és cserébe felajánlottam másét.

Eközben összegyűlik a faluvezetés. Mi egy központi emelvény szélén ücsörgünk, a nantipiak pedig a padokon a fal mentén.

A tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, ezért íme itt egy gyíkA tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, helyette itt egy faluszéli gyík

- Azért kellett összegyűlnünk - kezdi a hivatalosnak tetsző beszédet José Manuel -, mert Andrés és csapata engedély nélkül érkezett a faluba. Elmagyaráznád, Andrés - fordul felém -, mi az oka annak, hogy nincs papírotok?

Előadom ismét a coangosi sztorit, majd José Manuel átadja a szót a falugyűlésnek. Kézfeltétel után azonnal a nagy fejű kap szót, aki kioktat minket, hogy nem lehet ám csak úgy mindent, majd a gyűlés felé fordul és követeli tőlük, hogy szavazzanak meg egy több ezer dolláros büntetést, amit most azonnal ki kell fizetnünk. Én eközben csak pislogok. Félszemmel José Manuelt figyelem, aki rezzenéstelen arccal ül és bámul maga elé. A felszólalás után ezúttal Adrián kap szót, az a fickó, akivel tavaly is parázs vitánk volt a belépési engedélyekről és a táblákról. Ő is azt harsogja, hogy a helyzet tarthatatlan, de ő nem követel pénzt, a döntést a sindicóra bízza. A többség eközben hallgat. Úgy bámulnak maguk elé, mint José Manuel, arcukra van írva, hogy jobb dolguk is lenne annál, mint hallgatni ezt a sok badarságot. José Manuel végül átadja nekem a szót.

Elmagyarázom ismét az engedély hiányának okát sűrű bocsánatkérések közepette, de megjegyzem, hogy az általuk kért több ezer dolláros tétel egy kicsit túlzás.

- Nem rossz szándékkal jöttünk, eszünk ágában sincs levágni Juan Ramos fejét. Tavaly azért kerestük fel a falut, mert Móricz János nyomait kutattuk, s belebotlottunk a falualapító nevébe. Idén pedig azért jöttünk, mert a falujukat csodaszépnek tartjuk és mert tavaly nagyon jól éreztük itt magunkat. Természetesen az itt töltött éjszakákat ki fogjuk fizetni, de több ezer dollárunk nincsen arra, hogy saját sátrunkban aludjunk. 150 dollárt tisztességes árnak tartanék.

Végül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikatVégül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikat

Eközben előveszek néhány kinyomtatott fotót, amit tavaly készítettünk és leteszem az asztalra. Bár ne tenném. Adrián a kezébe veszi az egyiket és üvölteni kezd, hogy mégis ki adott engedélyt arra, hogy a kislányáról fotót készítsünk?! Pista nyugtatgatni próbálja, hogy inkább legyen büszke arra, hogy a kislánya milyen szép a képen, de ehelyett karöltve a nagy fejűvel követelik, hogy fizessünk.

- Ha nem fizettek, levágjuk a fejeteket. Ez a shuarok földje. Ha valaki nem tetszik nekünk, annak levágjuk a fejét - harsogják ránk mutogatva.

Ekkor odalép José Manuel felesége (aki mindeközben a hátunk mögött kiseperte a későbbi alvóhelyünket) és annyit súg a fülembe, hogy tegyem le a 150 dollárt az asztalra. Megfogadom a tanácsát és a nagy hangzavar közepette előveszem a pénzt. Hirtelen csend támad. José Manuel a kezébe veszi a zöldhasúakat, Juan Ramos pedig csak ennyit kérdez az összegyűltektől:

- Kell a pénz vagy sem?

A nagy fejű legyint egyet és így szól:

- 150 dollár. Mi az? Alig jut fejenként 2 dollár.

Végül én zárom le a vitát azzal, hogy:

- A 150 dollár nem arról szól, hogy ezt a falu szétosztja a tagjai között. Pár hét és bevezetik az áramot. 150 dollárból a falu három havi számláját tudja úgy fizetni, hogy senkinek nem kell a pénztárcájába nyúlnia.

Ismét csend támad, amit újfent José Manuel felesége tör meg:

- Mit szeretnétek vacsorára? Palmito és hal jó lesz?

Hirtelen mindenki szívéről leesik a kő. A miénkről azért, mert nem vágják le a fejünket, a két jómadár kivételével a többiekéről pedig azért, mert végre véget ért a felesleges szájtépés. José Manuel odalép hozzám:

- Ne haragudj, Andrés! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vita kerekedik ebből az egészből. Annak a két embernek az a baja, hogy tavaly nem náluk aludtatok. Azt hitték, hogy mi ezreket kerestünk azzal, hogy ti Erikával tavaly pár napot itt töltöttetek. Holnap, hogy megmaradjon a béke, hagyjátok el a falut.

Felállítjuk a sátrakat, közben megérkezik a palmito és a hal, majd megjelennek a falu asszonyai, hogy vásároljunk tőlük láncokat és karkötőket. A vita végeztével minden pont olyan, mint egy átlagos indiánfaluban.

A legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzselA legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzsel, köretnek papa china és főtt banán

Mivel kifelé lóháton mennénk, hátasok után nézünk. Lovai csak Adriánnak vannak, aki gond nélkül fogad minket. Chichával kínál és úgy viselkedik, mintha egy órával korábban nem akarta volna levágni a fejünket. A pénz végülis pénz; 10 dollárért cserébe egész a kapisuni dombig kísér minket, José Manuellel közösen.

Egészen hihetetlen, hogy ez a közösség a civilizáció és a hagyomány határait milyen szélsőségesen hágja át. Egyik pillanatban az idegen fejét vennék, a másik pillanatban egy ló árán alkudozunk. Minden közösségi érdek csak addig áll fenn, amíg nem az egyének saját pénztárcájáról van szó. Így változik egy közösség életmódja pár évtized alatt vadászóból kapitalistává.

Persze érhet minket is vád, hogy minek megyünk ilyen helyre, ezzel is hozzájárulva egy indiánközösség "tönkretételéhez". Az áram azonban már be van vezetve, s az egyik srác már tavaly is laptoppal fotózta azt a vízesést, amit ezúttal nem láthattunk. A shuarokkal nehéz, nagyon nehéz, de biztos vagyok benne, hogy megyünk mi még Nantipba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000%-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal...

A kettővel ezelőtti bejegyzésünkben már írtunk arról, hogy a shuar önkormányzat vezetőjének röplabdamérkőzése miatt csak a titkárnővel tudtunk értekezni belépési engedély ügyében. Mert hogy a shuarokhoz csak úgy nem lehet ám bemenni, ahhoz muszáj beszerezni valamilyen firkálmányt az önkormányzattól.

Sucúába érve azonnal az iroda felé veszem az irányt, ahol a titkárnő közli - nem meglepő módon -, hogy teljesen kiment a fejükből a dolog, de mindjárt intéznek valamit. Az önkormányzat vezetője természetesen nagyon elfoglalt, de kézzel ír két sort, amiben engedélyezi csapatunknak a belépést Coangosba és Nantipba.

Csónakkal a Rio Santiagón

Csónakkal közelítjük meg Coangos faluját

Következő utam a rádióba visz, hogy újra az éterbe juttassam az üzenetet, miszerint Andrés és Erika a következő napokban egy kisebb csapattal Coangosba és Nantipba érkezik, és hogy Coangosból küldjenek lovakat értünk a folyópartra, ne kelljen a 20 kilós zsákokkal a térdig érő sárban hegynek felfelé baktatnunk. Megint lehúznak 5 dollárra, s én csak abban bízhatok, hogy ahogy két hete, most is bemondják a rádióba az üzenetemet, s hogy a falvakban valaki hallja is azt.

Másnap délelőtt érkezünk Yukiantzába, ahonnan csónakkal indulnánk Coangos irányába. A parton elkap minket a coangosi idegenforgalmi referens fia, hogy láthatná-e az engedélyünket. Átnyújtom neki, de ő csak rázza a fejét, hogy hol van a pecsét?!

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

- Nekünk ezt adta az önkormányzat - nyugtatgatom a kb. 18 éves srácot.
- Menjetek, majd édesapám tudja, mit kell tenni az ügyben.

Érzem, hogy valami gebasz van, így rákérdezek, hogy várnak-e minket lovakkal a parton.

- Nem várnak. Miért várnának?
- Bemondattam a rádióba kétszer is, hogy jövünk.
- Én nem hallottam semmit - veti oda a srác flegmán.

És valóban, a folyóparton sehol egy ló. Remek, indulhatunk neki az erdőnek teljes menetfelszereléssel. A tavalyi bejegyzésben már megírtuk, hogy milyen állapotban van az ösvény Coangosba. Na, azóta semmit nem javult a helyzet. A hegy tetejéig nincs egy kilométer a táv, mégis két órán át küzdünk vele. Mindenki nyakig sáros, esünk-kelünk, a zsákjaink úgy néznek ki, mintha moslékos vízben mosták volna ki őket. Szerencsénkre van velünk egy coangosi fickó is, aki benzint visz a falujába. Előreszalad és értesíti a falu lakóit, hogy érkezünk, így a dombtetőn megjelenik Alfonso és Elena a gyerekekkel és pár lóval. A zsákokat felpakoljuk a lovakra, mi pedig végre súly nélkül dagonyázunk tovább az iszapban.

Pista küzd az elemekkelPista küzd az elemekkel

Az őserdei sárnak más a fizikája, mint az európainak. Ezt azt hiszem Pista barátunk tudná a leghitelesebben átadni, mivel legalább negyed óráig próbálja magát és gumicsizmáját kirángatni a mocsárból, amibe beletévedt. Segíteni nem tudunk neki, mert csak mi is beleragadnánk a szutyokba. Közben Alfonsót arról faggatom, hogy nem kapták-e meg az üzenetemet, hogy érkezünk.

- Nem. Semmit nem mondtak be a rádióba, pedig egész nap szól minden házban. Ha bemondták volna, tudtunk volna rólatok.

Gyerekportré CoangosbólGyerekportré Coangosból

Pompás. Kétszer fizettünk 5 dollárt a nagy semmiért. Alfonso ismét rendelkezésünkre bocsátja az egykori egészségházat, amiben sátrat verünk, majd egy óra múlva megjelenik a falu turisztika referense, az apja annak a srácnak, aki még Yukiantzában leellenőrizte az engedélyünket. Ő is rázza a fejét:

- Ez nem hiteles. Ezzel nem ereszkedhettek le a Tayosba.
- Nekünk ezt adták az önkormányzaton - védekezek.
- Nincs rajta pecsét, pecsét nélkül pedig nem mehettek le.

Vannak bizony szép indiánlányokVannak bizony szép indiánlányok

Emelt hangon kioktatom barátunkat, hogy nem az én hibám, hogy az önkormányzat trehány és elfelejt pecsétet nyomni a papírra. Az akció sikeres, végül rábólint a dologra, de az engedélyünket zsebre vágja, hogy ezt megbeszéli majd Sucúában a nagyfőnökkel.

- Írok nektek egy hiteles engedélyt, azzal lemehettek a barlangba.

Az egész procedura egy ökörség, mert ezt a papírt azért írja, hogy ő maga elfogadja azt. Persze nem lepődöm meg, mert aki a shuar életfelfogásban logikát keres, az nem teljesen ép.

Hivatalos eljárás coangosi módraHivatalos eljárás coangosi módra

Egy ezer éves kiszuperált írógépen áll neki a dokumentum megírásának. A rugó rég eltört a gépben, így a henger nem ugrik vissza. A találékony indián simán megoldja a felmerült problémát; egy elhasznált biciklibelsőt szegelnek a hengerhez és az asztalhoz, így válik ismét húzhatóvá az irófej.

- Kész! Itt kell aláírni - mutat a pontozott vonalra - Ez így 1800 dollár lesz.

Kikerekedik a szemem.

- Mi 1800 dollár?
- Hát az engedély, hogy lemehettek a barlangba.
- 1800 dollárt kérsz egy félnapos kirándulásért?
- Igen. Ez az ára. A lovak nincsenek benne.
- Már ne haragudj, de tavaly 20 dollárt kértél a leereszkedésért.
- Igen, de most én írtam az engedélyt, és most ennyi az ára.

Egyszerűen kiröhögöm a fickót és kimegyek a szobából, amibe eddigre a fél falu összegyült.

- Mi 1800 dollár nektek, gringóknak? - kérdezi az egyik öreglány felszegett orral.

A gyerekek még jópofák CoangosbanA gyerekek még jópofák Coangosban

Nem tudom mi ütött a coangosiakba. Tavaly még jó fejek voltak, idénre azonban mind meghibbant. Az egyedüli fickó, aki rázza a fejét, Alfonso. Miután szétszéled a falu és eltűnik a főokos is, odalép hozzám szállásadónk:

- Ezek nem normálisak. 1800 dollárt az egész falu nem keres egy év alatt, ő meg egy nap alatt akar rólatok ennyit lehúzni.
- San! Találjunk ki valamit.
- Ne aggódj, Andres! Van ide egy órányira egy másik barlang. Lemenni nem tudunk, mert nincs kötelünk, de elviszlek titeket, csak várjuk meg, amíg mindenki lenyugszik.

Szerencsére a csapat sem mérgelődik sokat a dolgon, érzi, hogy az egész a lehúzásról szól. Végülis mindegy, hogy a Tayos melyik bejáratához megyünk. Móricz János is azt állította, hogy a fémkönyvtárat nem a főbejáraton keresztül lehet elérni.

Irány a Tayos-barlang ismeretlen bejárataIrány a Tayos-barlang ismeretlen bejárata

Felnyergelünk pár lovat és nekiindulunk az erdőnek. Háromnegyed óra múlva annyira sűrűvé válik a dzsungel, hogy kikötjük a lovakat és gyalog megyünk tovább. Negyed óra múlva már ott állunk a Tayos másik bejáratánál.

- Ezt a járatot pár éve fedeztük fel - kezdi Alfonso - Tavaly tartottak nekünk itt barlangászok képzést, miként kell leereszkedni a köteleken, de sajnos azokat nem hagyták itt nekünk.
- Milyen mély? - tesszük fel együtt a kérdést a csapattal.
- Nem tudom. Nem annyira mély, mint a Tayos, de ez is nagyon mély.

Eri az esőerdő közepénEri az esőerdő közepén

Végülis jól sült el a dolog. Leereszkedni ugyan ezúttal sem sikerült a Tayosba, de legalább tudjuk, hogy a Föld állítólag második leghosszabb barlangrendszerének nem csak egy bejárata van.

Visszafelé meglátogatjuk José Bajarét, aki elindított minket a nyomozásban, merre keressük Juan Ramost, Móricz egykori vezetőjét. Az öreg nagyon megörül, mikor megpillant minket, azonnal banánnal és bagoával kínálja az egész csapatot.

A Tayos-barlang nem ismert bejárataA Tayos-barlang nem ismert bejárata

Szívesen mesél a fiatalkoráról és Móriczról, de semmivel nem tudunk meg többet, mint tavaly. Rákérdezünk a bélákra, a shuarok állítólag azon titkos csoportjára, akik tudják, merre van a fémkönyvtár. A bélák jellemzője az arctetoválás, ami Josénak is van, de semmilyen titkos csoportól nem tud.

- A bélák shuarul shiripik - kezd bele egy zavaros történetbe José - Ők hozzák a vizet és a fát. Egyetlen béláról tudok, aki akkora, mint egy gyermek. A barlangban él, ott találtak rá.
- Ember?
- Igen. De olyan, mint egy szobor. Kőből van.

José szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermekJosé szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermek

Nem tudom összerakni a képet, de abban biztos vagyok, hogy José a bélákat nem tartja titkos csoportnak. Hogy ez a gyermekméretű emberi szoborlény micsoda vagy kicsoda, nem tudom. Többeket kérdeztünk róla, de senki nem ismerte a sztorit. A bélák legendáját tehát sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, csak azt, hogy a coangosiak nem hallottak róla.

Délután kiürül Coangos. Állítólag pedagógus nap van a szomszéd faluban, így a gyerekeken és Josén kívül mindenki odatart. Alfonso és Elena is eltűnik, mi meg ott maradunk kaja nélkül a fiatalokkal. Egyik csapattársunk, Peti, unalmában frizbizni tanítja a gyerekeket, ami annyira megtetszik nekik, hogy végül ott hagyjuk ajándékba, hadd játszanak vele. Korgó gyomorral tesszük el magunkat éjszakára.

Búcsú CoangostólBúcsú Coangostól

Másnap elbúcsúzunk Cangostól. Alfonso és Elena az éjszakai chicházás után kissén fáradtan kísér le minket a folyópartra. Szerencsére kapunk pár lovat a cuccoknak, így csak magunkat kell ismét átvonszolni a sártengeren. Cristóbal, a csónakos rendesen megvárat minket. Több mint három órán át ücsörgünk az erdő szélén, mire végre megjelenik, de közli, hogy neki most melósokat kell vinnie a készülő vízlépcsőhöz, majd jön. Újabb másfél óra telik el, mire végre csónakba ülhetünk. Barátunk időzítése tökéletes, mire elindulunk, ömleni kezd az eső. Legalább kimossa a sarat a ruhánkból.

A Tayosba nem jutottunk le, a bélákról nem tudtunk meg semmit, a végén pedig jól szétáztunk, de úgy vélem, a csapat egyetlen tagja sem bánta meg a Coangosban eltöltött két napot. Irány Nantip, már engedély nélkül, mert a falu főokosa zsebre vágta azt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig 10 dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...

Tenában a kora reggeli órákban felszállunk egy buszra, ami a Rio Napo partján fekvő, omladozó házakból álló Ahuano ágrólszakadt faluja felé tart. Az LP szerint a faluban található La Punta kikötő a gyűjtőhelye azoknak a csónakoknak, amik a part menti, csak vízen megközelíthető őserdei falvakba szállítják utasaikat. A kikötőben néhány 8-10 ember szállítására alkalmas, ideiglenes tetővel ellátott facsónakot ringat a víz. Egyikük éppen indulásra kész, öt helyivel a fedélzetén. A csónakos bütyköl valamit a motoron, amikor megérkezünk és kérdésünkre, hogy mennyiért vinne el minket a Runa Huasi lodzsig, félvállról odaveti borsosnak tűnő árajánlatát:

- 30 dollár.

Ilyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio NapónIlyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio Napón

Sokaljuk, így alkudozni kezdünk, ami elég simán megy; végül 20 dollárban egyezünk ki, kettőnkre.

Ecuadornak ezen a vidékén nem ismeretlen fogalom a turizmus, és akit a sors a munkája során gringókkal hoz össze, az nem csak az árát kéri meg, de úgy is viselkedik velük. Az alig több mint fél órás csónakutunk során vagy féltucatszor kötünk ki a part menti dzsindzsában csak azért, mert valaki a hajóból majmot, tukánt, gyíkot, vagy dzsungelcsirkét vél felfedezni a fák vagy bokrok ágai között. A motor leáll, s ahogy a folyó vize ki-kidobja a partra a csónakot, az az érzésem támad, hogy a majmok mindjárt beugranak mellém a csónakba.

Majom

Ilyenfajta jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Ilyesmi jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Temérdek állatfotót lövünk, miközben az utasok ahelyett, hogy elküldenének melegebb éghajlatra, hogy miattunk kell folyton vesztegetni az időt, átmenetileg zoológussá lépnek elő és lelkesen mesélik, hogy éppen mit látunk.

A képen el van rejtve egy kajmánA képen el van rejtve egy kajmán

Kikötünk. A csónakos int, hogy mi ketten megérkeztünk. Adrianért, a lodzsot üzemeltető srácért kiált, majd visszapattan a csónakba és mire a fiatal srác előtűnik a sűrű dzsungelből a csónak már messze jár. Adrian nagyon vicces látvány, leginkább azért, mert zsemleszínű kölyökkutyája és tenyérnyi szürke csirkéje nélkül egy tapottat sem tehet. A csirke annyira közelébe akar férközni, hogy minden harmadik lépésnél majd keresztülesik rajta, néha fel is rúgja szegényt. Ilyenkor a csirke bukfencezik párat a sárban, majd felpattan és újra a lába elé szalad. A mókás társaság hármasban kísér fel bennünket az erdőben megtisztogatott táborhelyre, ahol néhány nádtetővel ellátott teraszos, szép, de a sok csapadéktól belül nyirkos faház fogad. Lepakolunk az egyikben.

A 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsenA 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsen

A Runa Huasi lodzstól ösvény vezet a 20 percnyi gyaloglásra található AmaZoonico állatmenhelyre, ami illegális állatkereskedőktől és egyéb illetéktelen személyektől elkobzott vadállatoknak ad otthont, amik vagy sosem éltek vadon, vagy annyira régen, hogy már nem tudnak önállóan életben maradni, ezért nem lehet őket szabadon engedni. Az ösvény csúszós és sáros a gyakori csapadék miatt, de azért járható és úgy fél óra dagonyázás után meg is érkezünk. A park bejáratát két nagy kutya őrzi, így kis híján kutyavacsorává leszünk, de szerencsére a nagytesű parkőrök ideges ugatására gyorsan felfigyelnek a parkban dolgozó önkéntesek és elénk sietnek.

Az ösvény elbírna egy nagytakarítástAz ösvény elbírna egy nagytakarítást

A park közepén egy meglehetősen rossz állapotú faház áll néhány rozoga ággyal. Azoknak a német és svájci önkéntesnek az átmeneti szálláshelye, akik az állatokat gondozzák.

Egy német srác vezet végig a parkon az állatok között. Nagyon tájékozott, minden állat történetét lelkesen meséli el. A fákon majmok ugrabugrálnak szabadon, a köveken teknősök sütkéreznek, a tóban vízidisznók lubickolnak, másutt tapírok, ocelotok bújnak elő, sőt a végén még egy tekintélyes méretű óriáskígyó is előkerül. Bekukucskálok a parkot szegélyező kerítés csöveibe és tenyérnyi madárpókok hozzák rám a frászt.

Egyike az AmaZoonico jófejeinekEgyike az AmaZoonico jófejeinek

Az AmaZoonico szellemiségének megfelelően az itt otthonra lelt vadállatok olyan módon élhetnek, ami a lehető legközelebb áll a természetes életmódjukhoz. Az ocelotoknak például kis ketrec helyett akkora elkerített rész jutott, amit joggal erdőrészletnek is nevezhetnénk. Nagy mázlink van, mert épp eljött az etetés ideje, ezért ahelyett, hogy elrejtőznének, mindkét ragadozó a kerítés mellett játszadozik egymást kergetve és pofozva, akár két meglett házimacska. Egy-egy megkopasztott véres csirke a mai menü, amit két önkéntes áthajít a kerítés túloldalára és amit a két pajtás másodpercek törtrésze alatt marcangol darabokra.

Azért erre a képre kellett várni egy kevesetAzért erre a képre kellett várni egy keveset

A következő körülkerített részen Marco, a barnásszürke csuklyásmajom lakik, de csak távolabbról nézhetem, mert állítólag, ha nőt lát, erős párzási kényszer tör rá. Rendszeresen molesztálja a német lányönkénteseket is. A fekete hosszú hajúakra viszont pikkel, őket általában megtépi.

Némelyik majom furcsán viselkedik a parkbanNémelyik majom furcsán viselkedik a parkban

Elhagyjuk az AmaZoonicot és a térdig érő sárban átevickélünk egy luxuslodzshoz, hogy a szállásárak felől érdeklődjünk. A lodzs varázslatosan szép, bárral és étteremmel van felszerelve és minden egyes bútordarab mesteri faragvány is egyben. Meg is kérik az árát. Egy egyszerű faház két ággyal több mint 100 dollár éjszakánként. Hát nem itt alszunk az tuti, de azért egy sört megiszunk, majd visszatérünk a 10 dolláros Runa Huasi lodzsra, ahol egyébként nincs okunk panaszra.

Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!

Az este nagy része láblógatással telik, igazi paradicsomi környezetben. Az erdő elképesztő hangosan éli a maga éjszakai életét és az a érzésem, hogy sötétedés után minden ízeltlábú, sőt még az öszes béka is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy valami vicces hangot hallasson. Nincsen áram, Adrian vagy 20 gyertyát gyújt meg a teraszon a függőágyak körül és csak a temérdek vérszívó tart vissza attól minket, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltsük, na meg az a trópusi felhőszakadás, amiből hajnalban olyan mennyiségű csapadék hull alá, hogy reggel egy kisebbfajta Balatont vélek felfedezni az házunk ajtaja előtt.

Hála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőbenHála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőben

Még alig kel fel nap, amikor Adriantól búcsút veszünk. A csónak rendszerint a kora reggeli órákban halad el a folyónak ezen a szakaszán és biztosak akarunk lenni benne, hogy nem nélkülünk fog távozni. Már háromnegyed 7-kor a kikötésre alkalmas tenyérnyi kis partszakaszon toporgunk a hajnali harmattól és esőtől nyirkos fák között. A csónak megérkezik és készségesen felvesz minket, azonban ezúttal nem Ahuano falujáig szállít, mert a csónakosnak támad egy jobb ötlete. Ismerjük már ezeket a "jobb ötleteket", amikből ritkán szokott jó kisülni, de most mégis bedőlünk neki, és hagyjuk, hogy Puerto Barantillánál tegyen partra minket. Ez a partszakasz épp olyan dzsungeles mint ahol a Runa Huasi lodzs állt, csak épp a part menti ösvény egy szélesebb úthoz vezet, ahol nagyjából fél óránként nagy csirkebuszok közlekednek. Ez idáig nem is hangzik rosszul. Nagy vígan leintjük az elsőt, de az lassítás nélkül továbbhajt. Aztán épp így tesz a második, meg a harmadik is, míg végül Endre kitér hitéből és dühében a következő előtt széttárt karokkal keresztbeáll az út közepén. A sofőr kénytelen lassítani, de kiderül, hogy még az ablaktörlőn is utasok lógnak, így egyetlen plusz utast sem tud már elvinni.

Puerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfeléPuerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfelé

Egyéb opció híjján gyalog eredünk a nyomába. Szemerkél az eső, így bő két óra múltán bőrig ázva, farkaséhesen érünk ki az erdőből Campo Cochába, ahol sikerül egy kis olajos halat vásárolnunk reggelire. A rossz hír, hogy itt sem áll meg egyetlen busz sem. Nem lehet 50 kilométert legyalogolni, így várunk. Fél óra múlva érkezik egy fát szállító kamion, aminek sofőrje örömmel felvesz bennünket és a misahualli elágazásig szállít. Innen újabb 30 perc gyaloglás vár ránk Misahuallig. Nagyon kedves trópusi városka, ahol a főtéren szabadon garázdálkodnak a kisebb-nagyobb csuklyásmajmok.

A főtéren végre sikerül buszt fognunk, ami elvisz a Cascada de las Latas bejáratához. Mire megérkezünk, annyira kimerültnek érzem magam, hogy a maradék oda-vissza másfél órás sétát a vízeséshez nem vállalom és a fotózást Endrére bízom. Amíg megfordul, addig kiszedem az erdőben szerzett jókora kullancsot a lábujjaim közül.

A Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélniA Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélni

A délutáni órákban egész könnyen fogunk kocsit Tenáig, ahol felvesszük a csomagokat és meg sem álluk Puyóig, ahonnan már csak néhány óra Quitó és kezdődhet a következő Mirador dzsungeltúra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy markáns huszárlépéssel átszeljük Ecuadort, hogy Sucúában belépési engedélyt szerezzünk a shuar indiánok földjére, de mielőtt ismét meglátogatnánk Juan Ramos barátunkat, kicsit még bóklászunk Amazónia labirintusaiban és barlangjaiban. 

Az idei utolsó Kolumbia túra után utunk sebtében Ecuadorba visz. Valósággal átszáguldunk az országon s meg sem állunk Sucúáig, hogy idén ismét megkíséreljük a belépési engedély megszerzését a shuar falvakba az illetékes önkormányzatnál, ezúttal a következő Mirador csapat számára. Ezek azok a bizonyos fiktív engedélyek, amikről a világon senki nem tudja, hogy pontosan micsodák, mégis minden shuar életbevágóan fontosnak tartja ahhoz, hogy egy idegen a földjükre lépjen. Tavaly egy telefirkált, egérrágta papírfecnit nyomtak a kezünkbe, amit persze sem Coangos, sem Nantip shuar faluja nem fogadott el hivatalosnak, de nagy kegyesen eltekintettek a fejvesztés terhétől.

Sucúa és Puyo között ilyesmi a tájSucúa és Puyo között ilyesmi a táj

A shuar önkormányzati ügyintézés idénre sem javult számottevően, ezért nem is lep meg, hogy két órán át ücsörgünk az iroda ajtaja előtt a nagy semmire várva. Kisvártatva kirohan a shuar nagyfőnök egy röplabdával a kezében. Sietőesen közli velünk, hogy neki lejárt a munkaideje, jöjjünk vissza holnap, majd angolosan távozik.

Másnap már nyitáskor az iroda előtt toporgunk, de sehol senki, s mivel a nagyfőnököt órákkal később sem találjuk az irodában - lehet még mindig röpizik - az útlevelek másolatát az amúgy nagyon készséges titkárnőnek adjuk át, és a lelkére kötjük, hogy - térerő nem lévén az erdőben - feltétlenül jelezzék rádión a shuar falvak felé a két hét múlva esedékes érkezésünket.

Hála a sofőrnek bandukolhatunk az országút szélén teljes menetfelszerelésbenHála a sofőrnek bandukolhatunk az országút szélén teljes menetfelszerelésben

Dolgunk végeztével Quito felé vesszük az irányt. Hosszú út áll előttünk, de időnk a csapat érkezéséig még megenged néhány kitérőt. Az idefelé úton láttunk a busz ablakából egy táblát, amin Chiguaza labirintusa volt olvasható. Megkérjük a sofőrt, hogy tegyen ki minket a park bejáratánál, de emberünk csak másfél kilométerrel odébb, a Rio Pastazán átívelő híd túloldalán kap észbe. Marad a gyaloglás az út mentén a tűző napon. Húsz perc után végre feltűnik egy erdőbe vezető ösvény az aszfaltút szélén. Az ösvény egy féligkész, medencés lodzshoz vezet. Zárt kapu fogad minket, ami mögött vagy féltucat kutya acsarkodik. Dühük szerencsére alább hagy, amikor egy öregúr bukkan elő a házból, kulccsal a kezében.

Chiguaza labirintusait a Rio Pastaza faragta kiChiguaza labirintusait a Rio Pastaza faragta ki

Hernán a Chiguaza Park gondnoka, 10 dollár fejében készségesen vállalja, hogy órákig kísérget minket kutyáival a labirintusban. Nagyon izgalmas érzés a több méter magas sziklák és vastag gyökerek között bújkálni az erdő sűrűjében. Chiguaza labirintusa egyébként épp olyan, mint Peñas piciben. Bóklászunk néhány órát a folyóig tekergő, vadregényes útvesztőn, majd visszabaktatunk a park bejáratához. Megköszönjük Hernan segítségét és odébbállunk.

Endrét várja az egyik jófejEndrét várja az egyik jófej

A parkőr lelkes kutyái egy darabig még nem veszik észre, hogy mai napra szóló küldetésük véget ért, és lelkesen elkísérnek bennünket a lodzstól egészen a hídig, ahol egy iskolából hazafelé tartó középiskolás csapat téblábol. Vélhetően ritkán látnak szőkéket, kiváltképpen kék szemű nőt, ezért megkérnek, hadd készítsenek rólunk pár fotót. Hirtelen támadt sztárságunknak egy kis család vet véget, amint egy személyautóval lelassítanak mellettünk. Közlik, hogy éppen Puyóba tartanak és véletlenül éppen akad még két hely a kocsiban. Stoppolnunk sem kellett.

Tena városa csúnya, a táj viszont szépTena városa csúnya, a táj viszont szép

Puyo egyáltalán nem szép. Jellegtelen házak sora néhány piszkos utcával, amit egyébként is túl élénk fantáziám naplementekor rossz arcú tolvajokkal tölt meg. Nem töltünk itt többet egy éjszakánál, másnap reggel már a tenai busz ajtaja előtt álldogálunk. Másfél órás kacskaringózás után meg is érkezünk a tüneményes völgyben fekvő városba. A települést szegélyező zöld hegyoldalon kiváló szállásunk akad, remek kilátással a környező hegyekre és a Puyóhoz hasonlóan nagyon rút városra. Az idő kiváló, így csak beszórjuk a csomagokat a szobába s a helyiek bíztatására az igen népszerű strand, a Jumandi Park felé vesszük az irányt.

Jumandi zavaros vizű medencéje

Jumandi zavaros vizű medencéje

A szabadidőpark egyetlen kis medencéjével nem nagy durranás, hacsaknem azért, mert a medence vízét egy barlangforrás táplálja. A fejenként 8 dolláros strandbelépő tartalmazza a vezetett túrát a hegy mélyén. A bejáratnál közlik velem, hogy a sziklákon való ugrabugrára a papucsom egyáltalán nem alkalmas, így kénytelen vagyok gumicsizmát bérelni, ami a zöld bikinimmel együtt nagyon dögösen mutat. Azt remélem, ez cseppet sem érdekel senkit, de azért próbálok jól elrejtőzni. Szerencsére a barlangban néhány lépés után olyan nagy a sötét, hogy a rejtőzködés okafogyottá válik.

A barlangba nem vittünk fényképezőt, de ilyen a bejárataA barlangba nem vittünk fényképezőt, de ilyen a bejárata

Egy tíz fős csoporttal indulunk útnak fejlámpákkal felszerelkezve. Először csak bokáig, majd térdig, végül nyakig gázolunk az erősen pisiszagú vízben. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak a kövekből kioldott anyagoktól, és nem az emberi vizelettől vagy a guanótól olyan, amilyen. Gyorsan rá kell jönnöm, hogy vízzel teli gumicsizmában nem egyszerű úszni, így egy idő után már nem különösebben köt le a víz összetétele, sokkal inkább az, hogy meg ne fulladjak. A barlangban a magának utat törő víz midenféle formát kreált az útjába álló kövekből, amik mellett elúszunk a félhomályban. Van amelyik olyan, mint egy nagy elefánt, a másik meg, mint egy kicsi teknősbéka, de az ecuadoriak nincsenek túl nagy fantáziával megáldva, és mindössze egy égbe törő hímvesszőt meg egy ormótlan brokkolit sikerült elkeresztelniük.

A táj ezen a vidéken mesésA táj ezen a vidéken egyszerűen mesés

A pisiszagú víz ellenére nekem bejött a Jumandi-barlang, bár Endre azt mondja, ennél a guatemalai Las Marias ezerszer nagyobb élmény. Sajnálom, hogy anno kihagytam, de jövőre talán visszatérünk Guatemalába és akkor én is mászok majd vízesést gyertyával a kezemben.  

Tena környéke tartogat még néhány csodát számunkra, még ha azokat nem is a városban kell keresnünk. Másnap belevetjük magunkat egy nomád kalandba, és Ahuano falujából a majmoktól és tukánoktól hemzsegő esőerdőbe indulunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Popayán környékén sok a kulturális látnivaló. A guambianókról már több alkalommal írtunk, Tierradentróról és San Agustínról is volt már szó, azonban a természeti szépségekről ezidáig hallgattunk. 2011-ben két alkalommal, két hét különbséggel vágtam neki a kb. 4700 méter magas Puracé-vulkánnak, de csak másodjára sikerült elérnem a csúcsot. Hogy megéri-e kétszer ugyanannak a hegynek nekimenni? Ha nem tettem volna, most nem tudnám, hogy a Puracé milyen szép vulkán valójában.

2011-ben egy Mirador csapat készült a dél-kolumbiai Andokba és szerettek volna feljutni pár magas hegyre. Hogy ne maradjanak csúcsélmény nélkül, bevettem a programba a Popayántól 60 kilométerre található Puracé-vulkánt. Nem vezet az ember csoportokat ismeretlen ösvényeken, ezért a túra előtt gondoltam felszaladok a summitpost által könnyűnek nevezett vulkánra.

A Puracé-vulkán San Agustínból fotózvaA Puracé-vulkán San Agustínból fotózva

Popayán terminálján toporogtam már egy jó ideje, mikor egy szakállas srác franciás spanyolsággal megszólít.

- Merre tartasz?
- Pilimbalába, a Puracé lábához.
- Akkor te vagy az. A hostelben mondták, hogy egy srác megy a hegyre. Én is odatartok. Eldin vagyok Algériából - nyújt kezet a srác.

Párban jobb hegyet mászni, mint egyedül, ezért mostantól ketten toporgunk transzportra várva a pályaudvaron. Busz azonban nem jön, s a taxisok elmondása szerint nem is fog jönni, mert az éjjel nagy eső esett a Puracé környékén és az út járhatatlanná vált. Persze a taxisok jó áron bevállalnák a lehetetlent, de érezzük a trükköt, úgyhogy egy helyi busszal a város határába utazunk, ahol stoppolni kezdünk. Senki nem áll meg, de fél óra múlva érkezik egy busz, ami félútig megy, Puracé faluba. Jobb a semminél, így egy óra elteltével már a település főterén kóválygunk, ahol nem kevés állig felfegyverzett katona ácsorog homokzsákok között.

Vízesés, aminek neve sincsenVízesés, aminek neve sincsen

- Tegnap a környéken sok volt a gerilla, de elmenekültek. Most nyugi van, ne aggódjatok! - nyugtatgat minket egyikük.

Nem sokáig kell a faluban időznünk, mert egy dzsip megy Pilimbala irányába, és szívesörömest elfurikáz minket a park bejáratáig. Az út egyáltalán nem sáros, de erre számítottunk, tudtuk, hogy Popayánban csak trükköznek a taxisok. Fél óra múlva megérkezünk egy elágazáshoz, ahol a sofőr szól, hogy innen gyalog kell továbbmenjünk. Fél óra hegymenet után jutunk el a 3200 méter magasan fekvő parkba, ahol egy teremtett lélek sincs. Jó is ez így, mert megspóroljuk a 20 000 pesós belépőt.

A paramo klasszikus növényeA paramo egyik klasszikus növénye

A vidék lélegzetelállító. A paramót mindig imádtam furcsa növényzete miatt, de itt minden valahogy még a zöldnél is zöldebb. A csúcsot nem látjuk magunk előtt, mert ködbe vész, de kitartóan tekergünk felfelé egy keskeny ösvényen, amin itt-ott sárga nyíl mutatja az irányt. 4000 méter magasan járhatunk, mikor feltűnik egy elhagyatott bányaépület, de amilyen gyorsan hámozódik ki a ködből, olyan sebesen is tűnik el. Erős, hideg szél kezd fújni a csúcs irányából, a fellegek pedig egyre baljósabbak. Dörögni kezd, majd havaseső szakad a nyakunkba, így Eldinnel úgy döntünk, visszafordulunk.

Algériai barátom ösvényt keresAlgériai barátom ösvényt keres

Azt mondják, a hegyeken könnyű eltévedni. Nekem eddig soha nem sikerült igazán, ezidáig. Az amúgy is keskeny ösvény egyszercsak eltűnik a lábunk alól és egy lápos mocsárvidéken találjuk magunkat. Nincs mit tenni, meg kell várni, amíg elül a vihar, addig pedig tisztességgel tűrni az áztató esőt. Szerencsénkre fél órán belül felszakadozik a felhőzet, így lokalizálni tudjuk magunkat. Rendesen keletnek jöttünk nyugat helyett, legalább 40 perc, mire visszatalálunk az ösvényre.

Délután fél 5-re érünk vissza a park bejáratához, ahol megjelenik egy nő, aki szeretné beszedni a belépőt, de látván, mennyire szét vagyunk ázva, megesik rajtunk a szíve és elenged minket. Megígérem neki, hogy két hét múlva visszatérek egy csapattal, és nem hogy belépőt veszünk tőle, még meg is szállunk a kempingben, sőt, főzhet is ránk.

Felszakadozik a felhőzetFelszakadozik a felhőzet

A visszajutás nem könnyű Popayánba. Egy óra kutyagolás után Eldin szól, hogy naplemente révén neki imádkoznia kell. Ezidáig nem tudtam elképzelni, hogy mit cipel a zsákjában, de mikor előkap egy termetes szőnyeget, amit leterít a földre, megvilágosodom. Eldin hithű muszlim és sehová nem megy az imához szükséges kellékek nélkül.

Nem utaztam korábban együtt muszlimmal, így nem tudom mi tévő legyek, mikor feltűnni látok az úton egy chivát, amivel visszajuthatnánk Popayánba. Nincs mit tenni, közbe kell vágjak, talán Allah megbocsát nekem.

Coconucóba érve nem tiszták a zsákjainkCoconucóba érve nem tiszták a zsákjaink

- Eldin! Fejezd most ezt be, jön egy chiva!

Eldin azonnal pattan, összepakol és egy perc múlva fent ülünk a chiván.

- Allah ilyen helyzetekben várhat - veti oda.

Már az esti órákban futunk be Puracé faluba, ahonnan egy faszállító teherautóval jutunk vissza Popayánba. Az öreg csotrogány megvan vagy 50 éves, a sofőr minden kanyarnál két kézzel kapaszkodik a rozsdás kormányba, felesége pedig bőszen törölgeti az izzadtságot ura homlokáról. Öröm megérkezni Popayánba.

3700 méteren még minden rendben van3500 méteren még minden rendben van

Két hét múlva csapattal vágunk neki a hegynek. Érkezésünk sokkal szerencsésebb a múltkorinál, Coconuco határában alig öt percet várunk, mire érkezik egy majdnem üres dzsip, ami egész Pilimbaláig visz minket. Az éjszakát sátorban töltjük, és bár rommá fagyunk, napfelkelte előtt elindulunk a csúcsra.

A bányaépülethez, ahová Eldinnel múltkor eljutottunk, aránylag gyorsan megérkezünk. Remek, napos időnk van, de 4000 méteren ismét beüt a vihar. Várunk egy kicsit, de ezúttal nem akar elállni az eső és a szél sem csillapodik. Ketten visszaforulnak, hárman azonban folytatjuk a mászást abban bízva, hogy sikerül átérnünk a felhőtakarón. Kemény, fél órás szélben kaptatás után tisztulni látszik az ég és feltűnik a Puracé csúcsa. A legnehezebb szakaszon pont a viharban sikerült átjutnunk, innen már lankásan vezet fel az ösvény a vulkáni kúpon.

A Puracé-vulkán krátereA Puracé-vulkán krátere

Persze ezen a magasságon nem lehet gyorsan haladni, így a csúcs igen lassan közeledik. Aztán egyszer csak megérkezünk egy hatalmas kráterhez, ami legalább kétszáz méter mély és kb. ugyanilyen átmérőjű. Az ösvény a peremen elhal, a csúcsra pedig köd telepszik, így nem tudjuk eldönteni, hogy megérkeztünk-e a legmagasabb pontra vagy sem. Jobbra feltűnik egy kúp, amire felmászunk, s amit jobb híján kinevezünk a Puracé tetejének.

A két csúcs között egy vékony peremen kellett átegyensúlyoznunkA két csúcs között egy vékony peremen kellett átegyensúlyoznunk

Fotózkodás után éppen ereszkednénk le, mikor a köd felszáll egy pillanatra és feltűnik a kráter túloldalán magasodó valódi csúcs. Nehéz elfogadni a tényt, hogy nem álltunk a Puracé tényleges csúcsán, így visszaereszkedünk a peremre és átkelünk a túloldalra. Egy hihetetlenül keskeny gerincen kell végigegyensúlyoznunk, ami nem könnyű az ismét erősödő szélben és havazásban. Jó 40 perccel az előző kúp után végre elérjük a Puracé valódi csúcsát, amit a különböző internetes oldalak 4650 és 4800 méter közé tesznek. Hogy pontoan milyen magas, nem tudjuk, de szép hét órás emelkedés után sikerült elérnünk.

Fenébe a túracuccal! - vegyvédelmi kabátban a csúcsonFenébe a túracuccal! - vegyvédelmi kabátban a csúcson

Viszzafelé a bányaépületnél ismét elkap minket az eső. Mire visszaérünk a sátrainkhoz, teljesen el vagyunk csigázva, ráadásul mindenünk rommá ázott. A park főépületének kandallójánál szárítkozunk, ami olyan jól sikerül, hogy a bakancsom talpa odaolvad annak pereméhez.

A Puracét nem nehéz megmászni, de a paramo időjárása megkínozza az embert. Az állandó köd és eső (olykor hó) könnyen visszavonulót fúj a próbálkozóknak, de ha kitartóan próbálkozol, sikerrel járhatsz. Vagy csak kérd egyszerűen Allah segítségét...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Isla Gorgona bár mérgeskígyókról kapta a nevét, a legtöbb halálos áldozatért a szigeten az ember a felelős. A Föld legdurvább börtönszigete, ahol egykoron százak haltak kínhalált, ma egy érintetlen trópusi édenkert. Luxus kirándulás luxus áron egyáltalán nem luxus körülmények közepette az evolúció nagy kérdőjelének tartott kék gyíkok között. Hogy megérte-e? Egyértelműen igen!

Egy óra csónakázás után felsejlik a sziget a horizonton. A tenger nem túl vad, de a kétszer kétszáz lóerő a csónak végében rázóssá teszi az utat. Mire kikötünk, szinte semmit nem hallunk, azt sem, hogy a parti őr szól, nyissuk ki a zsákunkat, mert szeretné azt átvizsgálni. Venezuela óta rühellem az ilyet, bár tudom, a kolumbiai szervek nem lopnak. Most sem pénzt keresnek, egyszerűen csak tilos bevinni a szigetre alkoholt és fegyvert. A bicskám a zsákban maradt, így azt bezacskózzák, de megnyugtatnak, hogy kilépéskor természetesen visszakapom.

A nemzeti park bejárataA nemzeti park bejárata

Száz méterrel a parti őrség épülete mögött található az Aviatur komplexuma. A biológiai állomásként is működő épületegyüttest Kolumbia legnagyobb utazási irodája tartja karban abból a pénzből, amit a néhány idetévedt turista költ el. Ezúttal mi vagyunk az a néhány turista, mivel rajtunk kívül csak a parti őrség és az állomás személyzete tartózkodik a szigeten. A sziget mindenese William, egy görög fizimiskával megáldott fickó, akiről távolról süt, hogy nem teljesen ép. Már az is furcsa benne, hogy a két vezetékneve ugyanaz (Kolumbiában sokan az apjuk és az anyjuk vezetéknevét is megkapják).

Isla Gorgonára tilos alkoholt és fegyvert bevinniIsla Gorgonára tilos alkoholt és fegyvert bevinni

- Apám és anyám unokatestvérek, ezért van két ugyanolyan vezetéknevem - magyarázza William a családfáját.

Bingó! Most már tudjuk, miért olyan furcsa a fickó. A szállásunk egészen rendben van, még meleg vizes zuhanyzónk is van, bár ennyi pénzért illik is jót adni. A három napos kiruccanásért nem kevesebb, mint 600 dollárt fizettünk az Aviaturnak fejenként, plusz az 500 dolláros csónakút. Isla Gorgona tehát nem egy kimondott hátizsákos paradicsom, de így legalább magunkban élvezhetjük a sziget minden csodáját.

Baziliszkuszok heverésznek mindenfeléBaziliszkuszok heverésznek mindenfelé

Elsőként a név. A szigetet a spanyolok érkezése előtt a sindagua indiánok lakták, akiket a konkvisztádorok nemes egyszerűséggel elűztek. Miután kialakították a logisztikailag fontos kikötőjüket, a szigetet San Felipének keresztelték el. Három év múlva Pizarro azonban a görög mitológiából ismert Gorgona nevet adta neki, mivel az ott táborozó legénységét megtizedelték a szigeten élő mérgeskígyók.

Az eligazítás alatt (mert hogy azon mindenkinek kötelező résztvennie, aki a szigetre lép) a lelkünkre kötik, hogy éjszaka ne hagyjuk el a szobánkat, mert a mérgeskígyók olyankor a legaktívabbak, még a házak előtti füves részre is kimerészkednek. Az éjszakai mászkálástól nem ez, sokkal inkább egy szellemtörténet tart vissza, de erről kicsit később.

Egyike az elhagyatott öblöknek GorgonánEgyike az elhagyatott öblöknek Gorgonán

Isla Gorgona 1960-tól börtönszigetként működött. Sokan a Föld legkegyetlenebb fegyházának tartották, ahonnan lehetetlen volt megszökni, mivel a szigetet végtelen óceán veszi körbe. Kolumbia legkegyetlenebb gyilkosai kerültek ide, akiknek törölték a nevét a nyilvántartásból, helyére csak egy számot írtak. A náci jellegű rendet nem csak papíron vezették be, a körülmények is olyanok voltak, mint a koncentrációs táborokban. Nem voltak cellák, a rabok száz fős hálótermekben aludtak. A WC-k között nem volt fal, hogy az őrök minden pillanatban láthassák, a foglyok nem szövetkeznek valami vagy valaki ellen.

Délután egy kötelezően mellénk rendelt vezetővel járjuk körbe az 1985-ben felszámolt börtön maradványait. A kórházzal kezdünk, aminek falait teljesen benőtte az esőerdő. Mögötte volt a konyha és az étkező, azok mögött pedig a zuhanyzó és a mosdó. A WC-k egyszerű lyukak voltak, amikből nem vezették el az ürüléket, azt a foglyoknak kellett kitakarítani. A zuhanyzó igazából egy darab nagy nyomású slag volt, amivel hetente egyszer lespriccelték a rabokat.

Az erdő elnyelte a kórházatAz erdő elnyelte a kórházat

A hálótermekbe belépve túlvilági hangulat kerít minket hatalmába. A gyökerek az évek során megették a falakat, az emeletes ágyakról ma denevérek lógnak alá.

- Két éve egyetemisták voltak itt terepgyakorlaton - meséli vezetőnk - Fotózkodtak a hálóteremben, majd este feltöltötték a képeket a laptopjukra és akkor látták, hogy egy ismeretlen fickó állt a hátuk mögött. A képen szereplő fickó az egyik rab volt, akit a börtönőrök halálra kínoztak.

A hálóterem, ahol szellemeket látnakA hálóterem, ahol szellemeket látnak

A falakon ma műanyag táblákon versek olvashatók. Ezek azok az irományok, amiket a rabok papírra vetettek itt töltött idejük alatt. Minden egyes ilyen vers a teljes kilátástalanságról szól, a legtöbb "költő" életében már nem hagyta el a szigetet.

A hálótermek után jön a legdurvább szakasz, a sötétzárka. Ma már csak két sor áll belőle, de vezetőnk elmondása szerint korábban több, ideiglenesen felállított zárka is volt.

A sötét zárkából nem sokan kerültek ki élveA sötétzárkából nem sokan kerültek ki élve

- Amiket itt láttok, azokban volt egy ágy és egy lyuk a földben, ahol a rabok a dolgukat végezhették. Voltak olyan sötét zárkák is, amik nem voltak 1x1 méteresek. Ide azok kerültek, akikért már egyáltalán nem volt kár. Az elítéltek leguggolni sem tudtak, olyan szűk volt a hely. Egy hét múltán mindenki meghalt odabenn, többnyire fáradtságban, de volt, aki a végén belefulladt a saját ürülékébe - ilyen és ehhez hasonló sztorikkal szórakoztat minket a srác a másfél órás börtönbejárás alatt.

- Volt, aki megszökött?
- Igen, ketten is. Az egyik egy sorozatgyilkos volt, akit egyszerűen Kolumbiai mészárosnak neveztek. Tutajjal hagyta el a szigetet, de három évre rá elkapták és visszahozták. A másik egy idősebb gyilkos volt. Őt soha nem találták meg, van aki szerint tengerbe fulladt, mások álnéven ismerni vélik a szárazföldön.

A börtön kijáratánál tucatszám ugrálnak a csuklyásmajmok. Hangoskodnak, rohangásznak mindenfelé, jó látni a mókás képüket ennyi nyomorúságos történet után.

A csuklyásmajmok a szigeten nagyon szelídekA szigeten a csuklyásmajmok nagyon szelídek

Vacsorára egy teraszon terítenek meg nekünk, gondosan elszeparálva az állomás alkalmazottaitól. Nem bírom az ilyesmit, s mivel rajtunk kívül nincs egyetlen turista se a szigeten, átülünk közéjük. Ezt meglátván William, a gondnok, egyszerűen kérdőre von minket, hogy mégis mit képzelünk, hogy nem a helyünkön eszünk. Világos, 600 dollárért cserébe nem ehetünk ott, ahol akarunk. Közöljük vele, hogy mi márpediglen a munkásokkal együtt fogunk étkezni, amire vállat von és puffogva odébb áll. A kaja egyébként remek. Sült rákot kapunk kókuszos rizzsel és rengeteg maracuyalével.

Másnap, tegnapi vezetőnkkel a sziget déli csücskébe teszünk kirándulást. Az ösvény elhalad a sindagua indiánok egykori teraszai előtt, amin korábban babot és kukoricát termesztettek.

A sindaguák teraszai nem túl impozáns építményekA sindaguák teraszai nem túl impozáns építmények

- A sindaguák majdnem kopaszra nyírták a szigetet, aztán a spanyoloknak fontos kikötőjük volt itt, azért volt lepusztítva minden. A fegyház idején ezeken a teraszokon a rabok ugyancsak növényeket termesztettek, 1985 után foglalhatta csak vissza az erdő a hegyoldalt - magyarázza vezetőnk a teraszok történetét.

Az idő eléggé borongós, így a homokos öblök sem ragyognak úgy, ahogy azt az ember egy ilyen trópusi paradicsomtól elvárná. A szigeten amúgy két majomfaj őshonos, rajtuk kívül lajhárok, kígyók és számtalan madár él itt. A legizgalmasabb mégis az a kék gyík (Anolis gorgonae), ami csak ezen a szigeten él, és aminek evolúcióját a biológusok sem értik. Isla Gorgona ugyanis egy vulkanikus eredetű, hihetetlenül fiatal sziget, egyes öblökben máig érezni a tenger mélyéről feláramló kénszagot. A gyík a többi rokonától ennyire eltérő jegyeket ilyen rövid idő alatt nem szerezhetett, máshol viszont nem él meg, így mégis helyben kellett kialakuljon. A kérdés az: hogyan és egyáltalán minek? Sajnos nem sikerül találkoznunk egyetlen példánnyal sem, így a képzeletünknek megmarad az interneten fellelhető néhány kép.

A gorgonai kék gyík (fotó: Luke Mahler)A gorgonai kék gyík (fotó: Luke Mahler)

A sziget túloldalán, a déli csücsökben egy jó 500 méter hosszú homokos strand húzódik. Elhagyatott a partszakasz, pedig ha egy kicsit összegereblyéznék a hordalékot, Kolumbia egyik legszebb strandja lehetne. A sok turistával azonban valószínűleg tönkrevágnák Isla Gorgona ökoszisztémáját, ezért a nemzeti park hagyja, hogy a part élje természetes életét. Éli is, a rengeteg hínárt és halmaradványt milliónyi apró, piros rák pusztítja szűntelen. Úgy nyílnak szét előttem, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. A víz valószínűleg tele van hallal, mert pelikánok százai csapódnak be percenként.

Kolumbia legszebb strandja lehetneKolumbia legszebb strandja lehetne

William, a gondnok, azt ígérte, hogy vissza csónakkal megyünk. Hiába várunk rá, az nem jön, a dagály miatt a parti ösvény víz alá került. Nincs mit tenni, vízben gyalogolva kell visszainduljunk a bázisra, ahová ebédre érünk vissza. William megpillantva minket nagyokat sajnálkozik, mi pedig csak legyintünk, mivel semmi más dolga nem lenne, csak a turistákkal foglalkoznia, akik momentán mi vagyunk.

Másnap reggel csónakosunk jó két órás késéssel érkezik. Guapíban hatalmas eső volt az éjjel, a kikötőt pedig lezárták. Nem ritka az ilyen, Kolumbia csendes-óceáni partvidéke a Föld legcsapadékosabb helye évi 18 000 mm lehullott esővel. Az esőnek hála a repülőnk is késik, pontosan három órát. Megtudjuk, hogy a Satena járata zónázó repülő, ami minden nap Bogotá-Florencia-Putumayo-Pasto-Guapí-Calí vonalon közlekedik, ezért ha valahol csúszás van, borul az egész program. Végül a késő délutáni órákban sikerül landolnunk Calíban, ahonnan holnap megindulunk Erivel Ecuador felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guapí az a város, ahová az ember nem vágyik. A Nariño és Cauca határán fekvő település évtizedeken át a FARC fogságában volt, de még most sem lélegzett fel teljesen. A gerillák olykor még tiszteletüket teszik errefelé, ezért mindenki csak túlél, ahogy tud. Guapí nem az a Kolumbia, amit korábban megismertünk, Guapí Afrika, annak is a zűrösebb feléről.

Popayánból a lehető legkorábbi busszal távozunk Tibor barátommal, hogy a délelőtt 11-kor, Calíból induló repülőnket elérjük. Isla Gorgonára készülünk, az egykori börtönszigetre, ami ma nemzeti parkként funkcionál. Hiába a rendesen ráhagyott idő, buszsofőrünk úgy dönt, izgalommal tölti meg a napunkat. Minden fűszálnál megállunk, a komótos cammogásnak az lesz az eredménye, hogy még Calí külvárosában le kell pattanjunk a buszról, hogy egy szélvészgyors taxival elcsípjük a gépet.

Calí felett még tiszta az égCalí felett még tiszta az ég

Kolumbiában senki nem ideges, sofőrünk is halál nyugodtan áll be a benzinkútra tankolni azzal védekezve, hogyha most nem tölti meg a tankot, akkor egészen biztosan lekéssük a gépünket, mert féltávnál tutira lerobbanunk. Bámuljuk az órát, aminek mutatója érdekes módon kétszer olyan gyorsan pörög, mint stresszmentes időkben. Végül csak kiérünk a reptérre, ahol tudatják velünk, hogy nem maradtunk le semmiről, sőt, a gép előreláthatólag késik egy fél órát. Hirtelen minden meg van bocsátva a busz- és taxisofőrnek.

Guapíba a Satena ezer éves gépe repülGuapíba a Satena ezer éves gépe repül

A repülőút nem kifejezetten izgalmas Guapíba. Bár átkelünk az Andok nyugati vonulata felett, annyira felhős minden, hogy csak néhány másodpercre tűnik fel egy-két csúcs sziluettje. Guapí a Csendes-óceántól pár kilométerre fekszik az azonos nevű folyó partján. A reptér pont olyan, mint amilyenre számítottam; egy egyszerű csarnoképület néhány székkel. Guapíban - lévén a városnak nincs közúti összeköttetése Kolumbia más részeivel - kevés az autó. A reptéren sem taxik sorakoznak, hanem tuktukok tülekednek azért a néhány utasért, akik a géppel érkeztek.

Az egyik ilyenbe bevágódunk, de félig üresen persze nem indulhatunk el, mellénk pakol az elég rossz arcú sofőr egy terebélyes fekete asszonyságot. Így, édes négyesben tekergünk végig Kolumbia talán legretkesebb és legszedett-vetettebb városának földútjain ki a kikötőbe, ahol másfél mázsás útitársunktól elbúcsúzunk, mi pedig csónak után nézünk. Nem sikerül kiszállni a tuktukból, mert fél tucat fekete suhanc pattan fel rá, rángatva minket, hogy őket válasszuk Isla Gorgonára. A sofőr érzi, hogyha itt kitesz minket, valószínűleg perceken belül kapják szét a kikötői szarkák a csomagjainkat és talán minket is.

Utcakép GuapíbólUtcakép Guapíból

- Olyan, mint Afrika - sóhajt fel Tibor barátom, aki több alkalommal járt már a fekete kontinensen.

Tuktukosunk kanyarodik egy durvát, amitől lepattannak a suhancok a járgányról, majd nyom egy teli gázt és indul visszafelé. Fél kilométerrel odébb ismét lekanyarodik és megáll egy dzsuvás utcában.

MindennapokMindennapok

- Itt kérdezzétek meg, hogy van-e csónakjuk - mutat rá egy üvegajtóra, amin hatalmas Satena felirat virít.

Felhúzzuk a szemöldökünket, mert a Satena az a légitársaság, amivel jöttünk, de a bent üldögélő csaj mutatja, hogy fáradjunk beljebb. A leányzóval szemben üldögél egy srác a padon, aki meglátván minket feláll, kezet nyújt, és csak annyit mond, hogy egy millió.

- Mi egy millió?
- Egy millió peso a csónak Isla Gorgonára - vágja rá azonnal.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Úgy másfél óra.
- Másfél óráért kérsz egy milliót?
- Nézd! Mésfél óra oda, másfél óra vissza. Ennyiért értetek is megyek, az újabb három óra oda-vissza.

Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?

Osztunk-szorzunk, próbálunk alkudni, de a csónakos rázza a fejét.

- 900 000, ez az utolsó ár, ennél olcsóbban nem vállalom - zárja le a vitát.

Nincs mit tenni. Ha nem akarunk a kikötőben semmirekellő fekák martaléka lenni, muszáj fizetnünk. Végülis féláron van ahhoz képest, amit az Aviatur irodájában akartak rólunk lehúzni (az Isla Gorgonára az állami Aviatur irodán keresztül lehet eljutni).

Egy óra haladékot kér a srác, amíg megtankol és kisuvickolja a csónakot, addig mi a szomszédos szálló éttermében megebédelünk. Tudom én, hogy Guapíba mindent repülővel hoznak, ezért a kóla is kétszer annyiba fáj, mint Calíban, de hogy a Csendes-óceán partján mi kerül egy darab sült halon 15 dollárba, azt nem tudom.

Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?

Van fél óránk Guapíra, bár az embernek nem igen akaródzik kimerészkedni az utcára. A több évtizedes FARC jelenlét máig érződik az embereken. Ez az első alkalom Kolumbiában, amikor nem tudom, kiben lehet megbízni és hogy kinek szúr szemet az ott létünk. Lövök pár fotót, de a kikötő felé nem merek elindulni.

- Két napja két embert lőttek agyon a gerillák pár utcányira innen - mondja csónakosunk, miközben kitolatunk a folyóra - Jobb, hogy nem alkudoztatok a fekákkal a kikötőben. Nem biztos, hogy eljutottatok volna a szigetre.

Guapí a folyóról nézve sem szépGuapí a folyóról nézve sem szép

Ezzel a tudattal indulunk neki az óceánnak, s csak reménykedünk, hogy 900 000 pesóért cserébe nem adják el a vesénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

2013 tavaszán már írtunk a guambiano indiánokról. Egy farm határában, a kukoricás mélyén furcsa, spirális alakzatokat fedeztünk fel monolitszerű köveken, s akkor megígértük magunknak, hogy visszatérünk Kolumbia egyetlen hagyományörző hegyi népéhez, hogy jobban megismerjük kultúrájukat, tradícióikat. Idén, 2014-ben belebotlottunk Silviában Enriquébe, egy félig guambiano, félig mesztic merepikbe, vagyis gyógyítóba, aki megengedte, hogy lefilmezzük egy szertartását.

Nem volt egyszerű szülés, mivel ezúttal szerettünk volna mindent szabályosan csinálni. Másfél napon át várattak minket a guambiano önkormányzaton, majd közölték, nem adnak nekünk engedélyt arra, hogy szent lagúnáiknál forgassunk. Arra hivatkoztak, hogy az előljáró megmondó ember nincs bent, helyettesei pedig nem rendelkeznek döntési joggal a kérdésben, illetve kérésben, így inkább nem engednek minket fel a tavakhoz. Lógó orral baktattunk vissza szállásunkra, aminek tulaja látta rajtunk a csalódottságot.

A merepik körbefüstöli a tisztulásra vágyó guambianótA merepik körbefüstöli a tisztulásra vágyó guambianót

- Van egy barátom, Enrique. Neves, elismert gyógyító. Ha gondoljátok, összehozlak vele titeket, hátha tud segíteni.

Estére le is szerveztük a randit a merepikkel, azonban meglepetésünkre nem egy guambianóval, hanem egy meszticcel találkoztunk.

- Apám guambiano volt, anyám mesztic. Még gyerek voltam, mikor leköltöztünk a hegyekből a síkságra, mert anyám nem akart az indiánok között élni.
- Hogy lettél merepik? - érdeklődök Enriquénél.
- Apám is merepik volt és az ő apja, a nagyapám is. Az egyik fiam is az lesz. Így megy ez a guambianók között.

Silvia, a guambianók fővárosaSilvia, a guambianók fővárosa

Bár Enrique nem pont úgy néz ki, mint amilyennek egy európai egy sámánt elképzel, számunkra tökéletes lesz.

- A guambianók fafejűek, ne is törődjetek velük. A szent lagúnákhoz nem megyünk fel, mert nem akarom, hogy kitiltsanak maguk közül, de a közelben van a Chima-tó. Oda is szoktunk járni ceremóniák idején, Manuel barátomat is odaviszem fel megtisztulni.

Manuel a Chima-lagúna partjánManuel a Chima-lagúna partján

Az ilyen dolgokért természetesen fizetni kell, de szerencsére Enrique nem rajtunk akar meggazdagodni, így amit kap, tulajdonképpen jelképes. Első körben Manuelt megszabadítja a rossz szellemektől egy furcsa szagú és ízű itallal. Az ízét onnan tudom, hogy engedte, hogy megkóstoljam, de a maró főzet összetevőit nem volt hajlandó elárulni. Az egészen meglepő, ahogy szegény Manuelt minden irányból összeköpködi a cuccal.

A tisztító folyadék összetevőit szerencsére nem tartja meg magának. Vízből, kukoricaporból, orajuelából (a paramo legtipikusabb növénye) és egy általa alegrónnak nevezett levélből kotyvaszt egy löttyöt, amit betölt egy műanyag üvegbe, majd szól, hogy induljunk a tóhoz.

Indulhat a filmIndulhat a film

A Chima-lagúna valóban nincs messze, dzsippel alig 20 perc alatt megérkezünk a valamivel 3000 méter felett fekvő apró tengerszemhez. Manuelt leülteti a partra, majd újra körbeköpködi, aztán egy ima után megmosdatja barátját a faluban kevert löttyel. Itt még nem ér véget a folyamat, mert Enrique rágyújt egy cigire, majd azzal körbefüstöli Manuelt. A végén előkerül egy wayra névre hallgató, levelekből készített seprű, amivel állítólag a szellemeket kergeti el Manuel körül. No de a sok szöveg helyett álljon itt egy videó, hogy az olvasó is lássa, miként is néz ki egy guambiano tisztító szertartás.

Jó volt látni, hogy 2014-ben a teljesen civilizált guambianók még hisznek a vajákosságban, s hogy az amúgy roppant fejlett Kolumbiában még élnek a tradíciók. Azt is láthattuk, hogy a guambiano sámánizmus nem egy túlmisztifikált hókuszpókusz, hanem igen is élő és működőképes gyógykezelés, már ha az ember szeretne megszabadulni az őt körülvevő gonosz erőktől. Úgy hiszem, a guambianók között kicsit sikerült felkészülnünk arra, hogy utánamenjünk Ecuadorban a shuar indiánok sámánkultúrájának, no de erről később, előbb még vár ránk a Föld legkegyetlenebb börtönszigete, az Isla Gorgona...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)