A perui tengerpartnál unalmasabb vidéken még nem nagyon jártam. Az ecuadori óceánt másnak képzeltem el; hangulatos bárokra, nyugodtabb és melegebb vízre, napsütésre számítottam. Az elvárások félig-meddig bejöttek, de azért nem estem hasra a látványtól. Illetve csak egy helyen, mikor bálnákat néztünk Puerto Lópeznél.
Miután búcsút veszünk Peña úrtól, buszra szállunk és irány az óceánpart. Utunk első állomása Salinas üdülővárosa, ahol nagy meglepetésemre égig érő elegáns hotelek egész sora váltja egymást sok drága étterem és pizzéria kíséretében. Salinas annyira nem illik bele abba a képbe, ami Ecuadorról eddig kialakult bennem, hogy egyenesen az az érzésem támad, mintha inkább Buenos Aires egyik elit szegletébe cseppentem volna. Ezt a benyomást csak tovább erősíti a tengerparti éttermek árainak színvonala - farkas éhségünket inkább a belső utcák egyik szegényes kifőzdéjében csillapítjuk. Jó döntés. A házinéni olyan remek krumplis, húsos tigrillót szolgál fel, amihez foghatót eddig csak Ecuador Svájcában, Zaruma városában sikerült fogyasztanunk.
Salinas akár Spanyolországban is lehetne
Salinas modern luxushoteleivel egyébként remek hely mindazoknak, akik egy kis kényeztetéssel teli nyaralásra vágynak, de hátizsákos szemmel nem több egy üdülőközpontnál. A Peruból jól ismert garúa sem túl vendégmarasztaló, így bóklászunk egy fél órát a végeláthatatlan nagy kékség partján, majd leintünk a főút mentén egy Santa Elena feliratú autóbuszt, ahová néhány perc alatt meg is érkezünk.
A parányi település merőben más mint a kicsit nyugatabbra fekvő szomszédja. Düledező, kicsi házak sorakoznak az út mentén, olyan az egész, mint egy végtelen nagy külváros. Az igénytelen külső egészen elképesztő múltat rejt. A már 10 000 évvel ezelőtt lakott vidéket Sumpának nevezték, s bár a régészek állandó település nyomaira nem bukkantak, egy közös sírban 200 halottat találtak. Eddig nem is lenne egyedülálló a sztori, de az embereket összeölelkezve temették el, ami már megmozgatja a történészek fantáziáját. Minket azonban első sorban nem a "sumpai szerelmesek" hoztak lázba, hanem egy 4 méter magas őslajhár csontváza, ami ugyancsak Santa Elenában látható. A kihalt élőlény maradványait sokan nézik emberi csontváznak, s kapcsolják össze azt a shuarok óriásokról szóló legendáival.
Az óriás csontváza Santa Elenában (forrás: www.ucmp.berkeley.edu)
Nagyon kíváncsivá tett a dolog, izgatottan várom, hátha a múzeumban többet is tudnak a bámulatos leletről. Az egyik csendes mellékutca végén található múzeum kapuját kulcsra zárva találjuk. Feltűnik egy egyenruhás múzeumőr és közli velünk, hogy a hétfő szünnap, az intézmény zárva tart. Nagy lelkesen magyarázzuk neki, hogy a világ másik végéről utaztunk egészen idáig és mi sem nagyobb vágyunk, mint megtekinteni ezt az óriási csontvázat, ezért ma velünk igazán tehetne kivételt. A fiatalember viszont hajthatatlan és konokul csak a fejét rázza. Lógó orral odébbállunk, konstatáljuk, hogy nem látjuk saját szemünkkel az óriást. A kora esti órákban Montañita kicsiny, de annál hangulatosabb turistaparadicsomában vígasztalódunk egy egészen kiváló pizza és egy kevésbé remek sör társaságában.
Montañita kedves, bambuszból és fából épített hosteleivel, kivilágított lampionos bárjaival, hangulatos kerthelyiségeivel gyorsan belopja magát a szívünkbe. Olyan vidám hely, ahol a kukásautó is amolyan 'Kukori és Kotkoda stílusú' dallal érkezik reggelente, és bájosan közli az emberekkel, hogy "vedd már a fáradságot és hozd ki azt a nyomorult szemetest!". Nincs itt semmi, csak óceán meg sok-sok homok, de azért Montañita remek falucska egy kis láblógatásra. Ez persze nem csupán nekünk tűnik így. A kora esti órákban a kivilágított sétányt fiatal külföldiek csapatai és kisgyerekes családok lepik el annak ellenére, hogy este 9 körül minden vendéglátó hely lehúzza a rolót. Mivel így télvíz idején eléggé borongós az idő, a tenger pedig hideg, nem sokáig húzzuk itt az időt, ismét buszra szállunk és a part mentén Puerto Lópezbe indulunk tovább.
Beszállás!
Puerto López - különösen Montañita után - nemcsak jelentéktelennek tűnik, hanem egyenesen csúfnak. Az sem javít az összképen, hogy a hegyekből leszivárgó víz sártengerré változtatja az utcákat, így már szálláskeresés közben nyakig retkesek vagyunk. Hiába az elrettentő külső, a városban rengeteg a turista. Rá kell döbbennem, hogy Puerto López egyetelen turista csalija, a bálnales, nem rossz üzlet. Évszázados tapasztalat, hogy az évnek ebben a szakaszában a partmenti szigetek közelében bálnák százai tűnnek fel, ugyanis ez a kedvenc randihelyük a párzási időszakban. Ezt meglovagolva számos utazási iroda létesült a faluban, akik motorcsónakokon naponta szállítják a vállalkozó kedvű kíváncsi látogatókat a szigetek közelébe.
Másnap mi is benevezünk egy bálnás kiruccanásra. A délelőtti órákban néhány fiatal párral együtt a kikötőben hajóra szállunk. A csajok gondosan kenegetik magukat illatos naptejjel, jóllehet a napnak esze ágában sincs megmutatnia magát, leégés veszélye nem fenyeget, az egész égboltot összefüggő, vastag felhőréteg borítja. De ha már vakáció, akkor naptej.
Jobb a horizontot bámulni
A hajó elindul, benne az utasok két sorban, egymással szemben helyezkednek el. Ez két szempontból is butaságnak tűnik. Egyrészt, ha az ember bálnalesre indul, akkor nem a szembe ülő turista arcát akarja bámulni. Másrészt alig lehet kilátni, a hullámok pedig nagyok és mire a szigetek közelébe érkezünk, már a fél hajó nyakatekert testhelyzetben bokákol a víz fölé hajolva. Megérkezünk. A hajó leáll, a motorzúgást izgalmas csend váltja fel, ahogy ringatózunk a nagy vízen. Aztán egyszer csak jönnek. A csónaknak hol az egyik, hol a másik végéből sikít fel valaki, s amikor odakapom a fejem, a tengerből kiemelkedik egy óriási test, majd egy hatalmas uszony, ami önmagában nagyobb, mint az egész hajónk. A legnagyobb élmény az a pillanat, amikor egy kis bálna szüleivel egyszerre érkezik a felszínre, hogy oxigénhez jusson. Jobbra-balra kapkodjuk a fényképezőgépet, de gyorsan kiderül, hogy a bálnafényképezés a fotózás egyik legbonyolultabb műfaja. Jókat mulatunk az elszalasztott pillanatokon.
Nehéz a bálnafotózás, többynire csak a hátukat mutatják meg
Visszafelé lencsevégre kapunk még néhány madarat a környező szigeteken, majd felfordult gyomorral, de elégedetten kikötünk Puerto Lópezben. Hosszú út áll még előttünk ma délután Canoáig. Jipijapában buszt váltunk. Ekkorra már a gyomrunk is megnyugszik annyira, hogy vásároljunk egy kis főtt kukoricát és némi harapnivalót a buszra felszálló piaci árusok portékái közül. A buszon csak egyetlen gringó van rajtunk kívül, a spanyol Carlos, aki egy hete indult útnak Peru fővárosából, Limából, hogy fél év alatt bejárja Dél-Amerikát. Nem fér a fejembe, hogyan tudott egyetlen hét alatt egészen Canoáig eljutni, miközben egyetlen egyszer sem repült. Mindenesetre most itt van és a következő két napot remek társaságával teszi érdekesebbé a számunkra.
Bahía de Caráquez egész tűrhető városnak tűnik, mégsem az
A canoai szállásunk igencsak spártai. A plafon szigetelő funkciója annyira esetleges, hogy a szobában padlásról leáramló csípős guanószag terjeng. Amikor éjjel félálomban megébredek szilárd meggyőződésem, hogy egy barlang belsejében ért az éjszaka, nem pedig egy hostelben.
Bahía de Cáraquez meglátogatása másnapra marad. A város egy folyó és az óceán találkozásánál jött létre, azon a ponton, ahol a folyó széles tölcsértorkolattal érkezik a tengerbe. Egész Bahía olyan, mint a szellemek üdülővárosa sok-sok üresen álló, frissen épült, elegáns épülettel, amik vélhetően a helyi elit és felső-középréteg nyaralói lesznek idővel, egyelőre azonban üresen állnak. Felmászunk Carlosszal a dombtetőre épült kilátóba, ahonnan remek kilátás nyílik a félszigetre. Nem értem miért ilyen elhagyatott ez a város, mikor mind fekvését, mind épületeit nézve sokkal többre érdemes.
Mióta van híd, könnyebben jutsz el Bahíából Canoába
Ellenben Canoa merőben más, nekem Montañitára hajaz. Színvonalas hátizsákos hostelek, pálmafás utcák (ahol mezítláb bokáig gázolhatsz a langyos homokban), hosszan elnyúló, széles óceánpart. Minden adott ahhoz, hogy egy népszerű tengerparti üdülő legyen, a garúa azonban itt sem kíméli az időjárást. Szürke köd telepszik a városkára.
Canoában szörfösnek lenni a legjobb
Épp ráérősen sétálunk az egyik nyugodt kis utcán, amikor ismerős arcokba botlunk. Bañosi barátaink, a spanyol Isa és az angol Luke jönnek szembe néhány amerikai fiatal társaságában, akikről mint utóbb kiderül, önkéntesek a falu nyelviskolájában. Az egész estét együtt töltjük egy hangulatos bárban a tenger partján ünnepelve. Remek a hangulat, így nehezünkre esik ágyba parancsolni magunkat. Pedig ránk férne egy kis pihenés, mielőtt újra bevetjük magunkat az esőerdőbe, hogy találkozzunk a tsáchila indiánokkal...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Faceook oldalunkra!
