Latin-Amerika legszentebb városában, Esquipulasban jártunk. Bár régebben elég hosszú ideig éltem Guatemalában, ez a hely eddig kimaradt, ami az itt élők szemében felér egy skandallummal. Esquipulast ugyanis minden itt élőnek egyszer fel kell keresnie, akár hisz Istenben, akár nem. Mondjuk ez utóbbiból errefelé nem sok van.
Elhagyjuk El Salvadort. Majdnem egy hónapon át jártuk ennek az apró, de annál izgalmasabb országnak az ösvényeit, és minden percét élveztük. Soha nem felejtjük el, mennyire kedvesek voltak az itteni emberek. Bármerre jártunk, mindenkinek volt hozzánk egy jó szava, folyton volt valaki, aki meg akart hívni minket egy sörre vagy üdítőre, még azt is imádták bennünk, hogy abból az országból jöttünk, ami elverte őket a világbajnokságon 10:1-re. Ennél zseniálisabb szocioélményben sehol nem volt részünk, pedig egy pár éve már úton vagyunk. Két hét múlva azonban indul a repülőnk Cancúnból, így gyorsítanunk kell.
La Palmából a határra buszozunk. A fociháború idején ezt a térséget lőtték rommá a salvadori és hondurasi katonák, de a polgárháború idején sem volt biztonságos errefelé. Most béke van és nyugalom. El Poy El Salvador legkisebb határátkelője, ennek köszönhetően alig tíz perc alatt megkapjuk a ki- és belépő pecséteket. Kifizetjük a 65 lempirás belépési adót, majd váltunk tíz dollárt, hogy fussa buszjegyre és egy kevés kajára Hondurasban. Délután már Guatemalában akarunk lenni.
A határtól alig öt kilométerre fekszik Nuevo Ocotepeque városa. A fociháború idején itt kezdték a vérontást a salvadori seregek, amiről egy magányosan ácsorgó katona szobra tanúskodik a város szélén. Ocotepeque nem szép város, de miért is lenne az? Messze esik Honduras vérkeringésétől, normális út csak Guatemala és El Salvador irányába van. Az egyetlen összeköttetést az anyaországgal egy elég rossz állapotban lévő, kanyargós hegyi út jelenti, amin meglehetősen gyér a forgalom. Minden, ami itt kapható, vagy salvadori, vagy guatemalai, az itt élők egytől egyig seftelésből próbálnak megélni.
Ocotepeque nem egy szép város
Beülünk reggelizni egy helyre. Ujjongunk, mikor kiderül, hogy nincs pupusa, helyette babkrém van tojással. Egy hónap pupusaevés után végre valami új íz. Élvezni nem tudjuk sokáig, mert anno, mikor évekkel ezelőtt Guatemalát körbeutaztuk, akkor folyton ezt ettük, és az igazat megvallva, ezt sem komázzuk. Ettől persze még jó, hogy nem kell újra pupusát a számhoz emelnem.
Tojás és babkrém - a pupusa után minden jó
Körbejárjuk Ocotepequét, majd felülünk egy szakadt buszra, ami az Agua Caliente-i határátkelőhöz tart. Szemben El Poyjal Agua Caliente eléggé zsúfolt. Rengeteg a kamion, nagy a felfordulás. Turistaként gyorsan sorra kerülünk, és szerencsénkre elfelejtik elkérni tőlünk a kilépési díjat, amit amúgy az összes hondurasi, salvadori és guatemalai határátkelőn szednek. Hogy mennyit, az mindig attól függ, milyen kedve van a határőrnek, mert az igazat megvallva, ezek a ki- és belépési illetékek teljesen random módon vannak megállapítva.
Ocotepeque főterén van szökőkút, csak víz nincs benne
A guatemalai határőrség Agua Calientétől kicsit messze fekszik, így kisbuszba szállunk. Zöld cédruserdőkön át kanyarog az út. Megcsap Guatemalának az a megfoghatatlan, bizsergető szele, ami miatt annyira imádom ezt az országot. Tíz éve itt kezdődött minden, itt lettem utazó, itt vált belőlem ember. Guatemalára mindig úgy fogok tekinteni, mint második hazámra, arra a bölcsőre, ami ráébresztett, hogy Európában mennyire értéktelen, világtól elrugaszkodott életet éltem. 23 évesen itt születtem újjá, itt íródott újra a sorsom. Itt lettem az, aki ma vagyok.
Megérkeztünk Guatemalába
Gyors pecsételés után egy csirkebuszon találjuk magunkat, ami a közeli Esquipulasba tart. Bár korábban sokáig éltem Guatemalában, ide soha nem sikerült eljutnom, pedig minden chapínnak kötelező egyszer. A chapínok a városi, nem őslakos guatemalaiakat jelölik, akiknek köszönhetően a maják megtértek. Guatemalánál katolikusabb ország nem sok van a Földön, itt a klasszikus "hány gyereked van?" kérdés után mindig azt szeretnék tőled megtudni, hogy hiszel-e Istenben és az ő fiában, Jézusban. Mivel Esquipulas a guatemalai kereszténység alfája és omegája, ezért igen nagy helyet foglal minden itt élő szívében.
Esquipulasbe minden chapínnak egyszer el kell látogatnia
Leszállván a buszról szállás után nézünk. 2012 óta nem jártam Guatemalában, így rendesen meglepődöm az árakon. 40 dollár alatt nincs normális szoba, ami ennél kevesebbe kerül az vagy kupleráj vagy munkásszálló. Hüledezünk Erivel, mert Guatemalát eddig a legolcsóbb országok egyikének tartottuk a kontinensen, most azonban minden olyan, mintha Costa Ricában járnánk. Hiába van a városban vagy ötven szálloda, mindenhonnan elhajtanak minket. Végül az egyik kevésbé szép hotelben addig könyörgünk, míg egy éjszakára oda nem adják a legkisebb szobájukat 20 dollárért, cserébe megígérjük, hogy csak egyetlen napig maradunk.
A következő hidegzuhany a kaja. Anno bármelyik kifőzdében 10 quetzálért (kb. 400 forint) ehettél egy tál levest, de úgy néz ki ennek is vége. 30 quetzalba, 1200 forintba kerül az a mindent bele leves, ami amúgy egy fillért sem ér. Reméljük, ezek az árak csak Esquipulas sajátosságai, és nem lett az országból a második Costa Rica.
Esquipulas amúgy egészen pofás kis város. Bár koloniális bájából nem sok maradt amiatt, hogy az elmúlt száz évben mindenki azt építhetett, amit csak akart, de a bazilikára és környékére azért odafigyelnek.
Esquipulas bazilikája az egyik legszebb a kontinensen
A legenda szerint a 18. században egy Abeyta nevű chortí-maja férfi éppen bűnbánatot gyakorolt az egyik ősi, maja szakrális kőnél, mikor a domboldalban fényes villanásra lett figyelmes. Odasietett és látta, hogy a földből egy feszület áll ki, rajta Jézus fekete szobrával. Elvitte magával a falujába, azonban a feszület másnapra eltűnt. Visszament hát oda, ahol találta, és csodák csodájára, az ismét ott volt. Még kétszer próbálta Abeyta elvinni a faluba, de a feszület minden alkalommal visszakerült a helyére, így a közösség úgy döntött, szentélyt állít a feszületnek azon a helyen, ahol a férfi megtalálta. 1813-ban a szentély helyére az egyház a mostani bazilikát építtette, ezzel párhuzamosan a jelenés emlékére zarándoklatot hirdetett. Azóta Esquipulas nem csak Guatemala, de az egész katolikus egyház egyik legfontosabb vallási központjává vált. 1996-ban II. János Pál itt jártakor a Hit Fővárosa címet adományozta Esquipulasnak, ezzel az amerikai kontinens legfontosabb vallási helyévé téve a várost.
A szobor most is ott figyel az oltárnál, de lefényképeznünk sajnos nem sikerül, mert a közelébe férkőzni csak a zarándoklat idején lehet.
Szeretnénk a városról és a bazilikáról egyszerre képet készíteni, így felbaktatunk a Cerrito Morola névre hallgató kálváriára. Nincs rajtunk kívül egy lélek se errefelé, csak néhány sövényleguán, amik elpilledve sütkéreznek a cédrusfák ágain.
Bírjuk ezeket a színes gyíkokat
A kálvária tetején áll egy parókia, aminek szomszédságában van egy házikó. Épp, mikor fotózunk, érkezik egy tuktukos fickó. Rodrigo egy 50 év körüli, pocakos ürge, aki amint meglát minket, azonnal felajánlja, hogy 20 quetzalért körbefurikáz minket a környéken. Belemegyünk, végülis nincs jobb dolgunk.
Esquipulas bazilikája a Cerro Moroláról
Többek között elvisz minket egy pár kilométerre fekvő apró kápolnához, ahová a maják áldozni járnak.
- Mi esquipulasiak ide járunk imádkozni. A bazilika nagyon fontos az életünkben, de a kisebb gondokkal ott nem zaklatjuk az Urat - meséli Rodrigo - Ti hisztek Istenben?
Ha az ember Guatemalában nem akar több órás hitvitába keveredni, jobb, ha bólint, de ezúttal van időnk, így mindketten vázoljuk Erivel, pontosan mit is gondolunk erről a dologról. Rodrigo meglepően jól veszi a félig evolucionista, félig buddhista, félig kreacionista szemléletünket, és nagyon kulturált módon nem próbálja bizonygatni a keresztény isten mindenhatóságát, mint úgy általában egy átlag chapín tenné. Olyan értelmes beszélgetésbe keveredünk Rodrigóval, amire nem gondoltam, hogy Guatemalában valaha sor kerül.
Eri és Rodrigo a kápolnánál
- Elviszlek titeket még valahová - ültet vissza minket a tuktukjába.
Húsz percen át csalinkázunk úttalan utakon a város északi végében fekvő kőrengeteghez. A legnagyobbat, amit szépen kiemeltek a többi közül, most is egy sámán ugrálja körbe egy fiatal maja pár társaságában.
- Mi sem csak Istenben hiszünk - kezdi Rodrigo - Bizonyos feladatokat ősi isteneinkre és a természetre bízunk. Ha áldás kell egy új autóra vagy üzletre, a sámánjaink segítségét kérjük.
- Mennyibe kerül egy ilyen ceremónia? - érdeklődöm.
- Attól függ, mennyire komoly az áldás. Akár 2-3000 quetzált is elkérhet a sámán, de mi szívesen adjuk. Tudjuk, enélkül nem úgy mennének a dolgok, ahogyan.
Piedra de los compadres, vagyis a Keresztapák sziklája
Számtalanszor láttunk már ehhez hasonló ceremóniákat szerte a kontinensen, de az tény, a legnagyobb hívők a guatemalaiak. Bárhol, bármikor képesek összeugrani egy jó kis áldozásra, akár az erdőben, akár egy templomban. Ez is hozzátartozik ahhoz, miért is szeretem annyira ezt az országot. Most azonban sok időnk nem lesz rá, mert lassan meg kell érkezzünk Mexikóba.
Elbúcsúzunk Rodrigótól, majd veszünk két buszjegyet a holnap reggeli, Santa Elena-i buszra. Estefelé még sétálunk egyet a bazilika körül, majd korán eltesszük magunkat, mert holnap sokat fogunk utazni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
