Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig 10 dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...
Tenában a kora reggeli órákban felszállunk egy buszra, ami a Rio Napo partján fekvő, omladozó házakból álló Ahuano ágrólszakadt faluja felé tart. Az LP szerint a faluban található La Punta kikötő a gyűjtőhelye azoknak a csónakoknak, amik a part menti, csak vízen megközelíthető őserdei falvakba szállítják utasaikat. A kikötőben néhány 8-10 ember szállítására alkalmas, ideiglenes tetővel ellátott facsónakot ringat a víz. Egyikük éppen indulásra kész, öt helyivel a fedélzetén. A csónakos bütyköl valamit a motoron, amikor megérkezünk és kérdésünkre, hogy mennyiért vinne el minket a Runa Huasi lodzsig, félvállról odaveti borsosnak tűnő árajánlatát:
- 30 dollár.
Ilyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio Napón
Sokaljuk, így alkudozni kezdünk, ami elég simán megy; végül 20 dollárban egyezünk ki, kettőnkre.
Ecuadornak ezen a vidékén nem ismeretlen fogalom a turizmus, és akit a sors a munkája során gringókkal hoz össze, az nem csak az árát kéri meg, de úgy is viselkedik velük. Az alig több mint fél órás csónakutunk során vagy féltucatszor kötünk ki a part menti dzsindzsában csak azért, mert valaki a hajóból majmot, tukánt, gyíkot, vagy dzsungelcsirkét vél felfedezni a fák vagy bokrok ágai között. A motor leáll, s ahogy a folyó vize ki-kidobja a partra a csónakot, az az érzésem támad, hogy a majmok mindjárt beugranak mellém a csónakba.
Ilyesmi jófejeket fotózunk a csónakban ülve
Temérdek állatfotót lövünk, miközben az utasok ahelyett, hogy elküldenének melegebb éghajlatra, hogy miattunk kell folyton vesztegetni az időt, átmenetileg zoológussá lépnek elő és lelkesen mesélik, hogy éppen mit látunk.
A képen el van rejtve egy kajmán
Kikötünk. A csónakos int, hogy mi ketten megérkeztünk. Adrianért, a lodzsot üzemeltető srácért kiált, majd visszapattan a csónakba és mire a fiatal srác előtűnik a sűrű dzsungelből a csónak már messze jár. Adrian nagyon vicces látvány, leginkább azért, mert zsemleszínű kölyökkutyája és tenyérnyi szürke csirkéje nélkül egy tapottat sem tehet. A csirke annyira közelébe akar férközni, hogy minden harmadik lépésnél majd keresztülesik rajta, néha fel is rúgja szegényt. Ilyenkor a csirke bukfencezik párat a sárban, majd felpattan és újra a lába elé szalad. A mókás társaság hármasban kísér fel bennünket az erdőben megtisztogatott táborhelyre, ahol néhány nádtetővel ellátott teraszos, szép, de a sok csapadéktól belül nyirkos faház fogad. Lepakolunk az egyikben.
A 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsen
A Runa Huasi lodzstól ösvény vezet a 20 percnyi gyaloglásra található AmaZoonico állatmenhelyre, ami illegális állatkereskedőktől és egyéb illetéktelen személyektől elkobzott vadállatoknak ad otthont, amik vagy sosem éltek vadon, vagy annyira régen, hogy már nem tudnak önállóan életben maradni, ezért nem lehet őket szabadon engedni. Az ösvény csúszós és sáros a gyakori csapadék miatt, de azért járható és úgy fél óra dagonyázás után meg is érkezünk. A park bejáratát két nagy kutya őrzi, így kis híján kutyavacsorává leszünk, de szerencsére a nagytesű parkőrök ideges ugatására gyorsan felfigyelnek a parkban dolgozó önkéntesek és elénk sietnek.
Az ösvény elbírna egy nagytakarítást
A park közepén egy meglehetősen rossz állapotú faház áll néhány rozoga ággyal. Azoknak a német és svájci önkéntesnek az átmeneti szálláshelye, akik az állatokat gondozzák.
Egy német srác vezet végig a parkon az állatok között. Nagyon tájékozott, minden állat történetét lelkesen meséli el. A fákon majmok ugrabugrálnak szabadon, a köveken teknősök sütkéreznek, a tóban vízidisznók lubickolnak, másutt tapírok, ocelotok bújnak elő, sőt a végén még egy tekintélyes méretű óriáskígyó is előkerül. Bekukucskálok a parkot szegélyező kerítés csöveibe és tenyérnyi madárpókok hozzák rám a frászt.
Egyike az AmaZoonico jófejeinek
Az AmaZoonico szellemiségének megfelelően az itt otthonra lelt vadállatok olyan módon élhetnek, ami a lehető legközelebb áll a természetes életmódjukhoz. Az ocelotoknak például kis ketrec helyett akkora elkerített rész jutott, amit joggal erdőrészletnek is nevezhetnénk. Nagy mázlink van, mert épp eljött az etetés ideje, ezért ahelyett, hogy elrejtőznének, mindkét ragadozó a kerítés mellett játszadozik egymást kergetve és pofozva, akár két meglett házimacska. Egy-egy megkopasztott véres csirke a mai menü, amit két önkéntes áthajít a kerítés túloldalára és amit a két pajtás másodpercek törtrésze alatt marcangol darabokra.
Azért erre a képre kellett várni egy keveset
A következő körülkerített részen Marco, a barnásszürke csuklyásmajom lakik, de csak távolabbról nézhetem, mert állítólag, ha nőt lát, erős párzási kényszer tör rá. Rendszeresen molesztálja a német lányönkénteseket is. A fekete hosszú hajúakra viszont pikkel, őket általában megtépi.
Némelyik majom furcsán viselkedik a parkban
Elhagyjuk az AmaZoonicot és a térdig érő sárban átevickélünk egy luxuslodzshoz, hogy a szállásárak felől érdeklődjünk. A lodzs varázslatosan szép, bárral és étteremmel van felszerelve és minden egyes bútordarab mesteri faragvány is egyben. Meg is kérik az árát. Egy egyszerű faház két ággyal több mint 100 dollár éjszakánként. Hát nem itt alszunk az tuti, de azért egy sört megiszunk, majd visszatérünk a 10 dolláros Runa Huasi lodzsra, ahol egyébként nincs okunk panaszra.
Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!
Az este nagy része láblógatással telik, igazi paradicsomi környezetben. Az erdő elképesztő hangosan éli a maga éjszakai életét és az a érzésem, hogy sötétedés után minden ízeltlábú, sőt még az öszes béka is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy valami vicces hangot hallasson. Nincsen áram, Adrian vagy 20 gyertyát gyújt meg a teraszon a függőágyak körül és csak a temérdek vérszívó tart vissza attól minket, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltsük, na meg az a trópusi felhőszakadás, amiből hajnalban olyan mennyiségű csapadék hull alá, hogy reggel egy kisebbfajta Balatont vélek felfedezni az házunk ajtaja előtt.
Hála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőben
Még alig kel fel nap, amikor Adriantól búcsút veszünk. A csónak rendszerint a kora reggeli órákban halad el a folyónak ezen a szakaszán és biztosak akarunk lenni benne, hogy nem nélkülünk fog távozni. Már háromnegyed 7-kor a kikötésre alkalmas tenyérnyi kis partszakaszon toporgunk a hajnali harmattól és esőtől nyirkos fák között. A csónak megérkezik és készségesen felvesz minket, azonban ezúttal nem Ahuano falujáig szállít, mert a csónakosnak támad egy jobb ötlete. Ismerjük már ezeket a "jobb ötleteket", amikből ritkán szokott jó kisülni, de most mégis bedőlünk neki, és hagyjuk, hogy Puerto Barantillánál tegyen partra minket. Ez a partszakasz épp olyan dzsungeles mint ahol a Runa Huasi lodzs állt, csak épp a part menti ösvény egy szélesebb úthoz vezet, ahol nagyjából fél óránként nagy csirkebuszok közlekednek. Ez idáig nem is hangzik rosszul. Nagy vígan leintjük az elsőt, de az lassítás nélkül továbbhajt. Aztán épp így tesz a második, meg a harmadik is, míg végül Endre kitér hitéből és dühében a következő előtt széttárt karokkal keresztbeáll az út közepén. A sofőr kénytelen lassítani, de kiderül, hogy még az ablaktörlőn is utasok lógnak, így egyetlen plusz utast sem tud már elvinni.
Puerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfelé
Egyéb opció híjján gyalog eredünk a nyomába. Szemerkél az eső, így bő két óra múltán bőrig ázva, farkaséhesen érünk ki az erdőből Campo Cochába, ahol sikerül egy kis olajos halat vásárolnunk reggelire. A rossz hír, hogy itt sem áll meg egyetlen busz sem. Nem lehet 50 kilométert legyalogolni, így várunk. Fél óra múlva érkezik egy fát szállító kamion, aminek sofőrje örömmel felvesz bennünket és a misahualli elágazásig szállít. Innen újabb 30 perc gyaloglás vár ránk Misahuallig. Nagyon kedves trópusi városka, ahol a főtéren szabadon garázdálkodnak a kisebb-nagyobb csuklyásmajmok.
A főtéren végre sikerül buszt fognunk, ami elvisz a Cascada de las Latas bejáratához. Mire megérkezünk, annyira kimerültnek érzem magam, hogy a maradék oda-vissza másfél órás sétát a vízeséshez nem vállalom és a fotózást Endrére bízom. Amíg megfordul, addig kiszedem az erdőben szerzett jókora kullancsot a lábujjaim közül.
A Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélni
A délutáni órákban egész könnyen fogunk kocsit Tenáig, ahol felvesszük a csomagokat és meg sem álluk Puyóig, ahonnan már csak néhány óra Quitó és kezdődhet a következő Mirador dzsungeltúra...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
