1981. december 11. - a dátum, ami örökre beégett minden salvadori emlékezetébe. Ezen a napon történ ugyanis az El Mozote-i mészárlás, aminek során 800 embert, többségben nőket és gyerekeket kaszaboltak halomra a kormány zsoldosai Ronald Reagen amerikai elnök asszisztálása mellett. Megnéztük, mi a helyzet ma El Mozotéban, három és fél évtizeddel a népirtás után.
Hiába kis ország El Salvador, az utazás egyáltalán nem könnyű, mivel minden busz csak a szomszédos kisvárosig, faluig közlekedik. Első körben San Francisco Goteráig, majd onnan Osicaláig utazunk, ahonnan azonban egy nap csak két-három alkalommal indul busz Perquínbe, abba a faluba, ahol az éjszakát szeretnénk tölteni. Nincs kedvünk órákon át ülni és várni, így az elágazásnál stoppolni kezdünk. Tíz perc múlva már egy vízszállító teherautóban ülünk, így még délelőtt sikerül befutnunk a faluba.
Észak-Salvadorban szép táj fogad minket
Perquín egyetlen hotele megfizethetetlen a számunkra, így a helyi hospedajék között kutakodunk. 16 dollárért egy igen csak spártai szobát sikerül felhajtanunk. Öröm az ürömben, hogy rajtunk kívül nincs senki a szállón, csak egy macska, ami viszont az őrületbe kerget minket azzal, hogy megállás nélkül gekkókra vadászik.
Perquín nem túl látványos település. A főtéren áll egy csúnyácska templom, aminek külső falán egy naiv festmény látható, de ennyi és más semmi. Mindenképp pozitívuma a helynek, hogy a környező cédruserdőknek hála napközben sincs meleg.
Perquín temploma
Bedobunk a falu egyetlen kifőzdéjében egy gyors rizses csirkét, majd a deles busszal az El Mozote-i elágazáshoz vitetjük magunkat. Állnak néhányan buszra várva a sarkon, de azt nem tudják megmondani, hogy mikor jön. El Mozote nincs olyan messze, a buszt ráadásul bárhol leinthetjük, úgyhogy nekivágunk gyalog.
Alig húsz perc séta után elfogy a lábunk alól az út, az előttünk tátongó hatalmas gödörbe hatalmas betoncsöveket fektetnek le. Elképzelésem sincs, miként kel át ezen a busz. Megkerüljük az útépítést, nem sokkal később pedig befut egy piros furgon, ami egy anyát és annak fiát, valamint egy köteg műanyag csövet szállít a közeli ranchekre. Annak ellenére felszállunk, hogy közlik, a közeli Arambala faluban tartanak egy negyed órás megállót.
Ezzel a furgonnal utazunk El Mozote felé
Mikor a sofőr visszatér a dolgáról, megemlíti, hogy ők El Mozotén túlmennek a Rio Sapo irányába, de hogy az - ellentétben a faluval - nagyon szép, így ha szeretnénk, letesznek minket ott. Van időnk, úgyhogy hajlunk a dologra.
Arambala főtere egészen kedves
A Rio Sapo csak El Salvador-i szemmel szép, de azért nem bánjuk, hogy látjuk ezt is, legalább kicsit jobban megismerjük a környéket. A folyótól végül egy kék furgon platóján jutunk vissza az El Mozote-i elágazásig, ahonnan egy sörszállító teherautó hátuljában utazva érkezünk meg a népirtás helyszínére.
Végülis megérte elmenni a Rio Sapóhoz
El Mozote inkább tanyabokor, mint falu, bár van temploma, ami települési címre pedesztrinálja a helyet. A templom mellett áll egy apró ajándékbolt, mellette pedig az 1981-es mészárlás áldozatainak emlékműve. A fekete emberalakok mögött egy magas fal emelkedik, benne a kivégzett 800 ember, köztük rengeteg nő és gyerek urnájával.
Megérkeztünk El Mozotéba
Miközben fotózunk, mellénk lép Sra. Serapia, az ajándékbolt vezetője, s afelől érdeklődik, honnan és miért jöttünk. Rövid eszmecsere után beinvitál minket a boltjába, ahol mindenféle kacat kapható, valamint egy könyv, ami Rufina Amaya, az egyetlen túlélő történetét meséli el. Sra. Serapia látja rajtunk, hogy a mészárlás története jobban érdekel minket, mint a karkötők és hűtőmágnesek, így felajánlja, megosztja velünk, mi történt 1981. december 11-én:
Az El Mozote-i áldozatoknak emelt emlékmű
- Azon szerencsések közé tartozom, akik nem voltak a faluban, mikor a katonák bevonultak. Édesanyámmal San Salvadorba mentünk pár nappal korábban, ott értesültünk arról, mi történt a falunkban - kezdi az 50-es éveinek közepén járó asszony - Utána hónapokig nem mertünk hazatérni, nem akartuk látni a felégetett házunkat és leölt rokonainkat. A következő pár év iszonyú volt.
- Mi történt pontosan?
- Az 1970-es évek végétől egyre megosztottabbá vált az ország. A vezetésünk nyalta az amerikaiak hátsóját, a vidéki szegény emberre pedig tettek magasról. Ennek köszönhetően a kommunista ideológia mentén gerillamozgalmak alakultak, akik a városokban terrorcselekményeket hajtottak végre, jelezvén, a vidéki emberekkel is illene foglalkozni. Csakhogy kormányunk az amerikaiak kezében volt, akik utáltak mindent, ami kommunista.
- Hogy jött a képbe El Mozote?
- Úgy, hogy az amerikai hírszerzés tévedett. Azt gondolták, El Mozote lakói rejtegetik, támogatják a gerillákat. Pedig azok soha nem bújkáltak falvakban, veszélyes lett volna. Fincákon szállásolták el magukat és két napnál tovább soha nem maradtak egy helyen. Mivel állandóan mozgásban voltak, senki nem tudta ki gerilla és ki nem. Aztán jött a Reagen-kormány, akik eldöntötték, kifüstölik El Salvadorból a kommunistákat. A CIA azonban hibázott. A gerillák megtudták, hogy zsoldos sereget küldenek ellenük, és szétszéledtek. Voltak a faluban olyanok, akik képben voltak, így azok is távoztak, de az idősek, nők és gyerekek semmit nem sejtettek. Ez lett a vesztük.
El Mozote pár héttel a mészárlás után (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)
- Hogy történt a mészárlás?
- December 10-én este több tucat katona vonult be a faluba. A gerillákat keresték, de a falusiak hiába mondták, hogy nincs egy szál se, a sereget ez nem érdekelte. Egy éjszakányi gondolkodási időt adtak mindenkinek. Reggel kihajtottak mindenkit az utcára, és újra feltették a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. A katonák nem hitték el, hogy nincsenek gerillák a faluban, így a férfiakat kivezényelték az erdőbe, majd halomba lőtték őket. Közben az anyákat elválasztották a gyermekeiktől, akiket betereltek a templomba.
- A katonák salvadoriak voltak?
- A többségük. De állítólag voltak köztük amerikaiak is, illetve azok, akik a katonák vonulása közben délebbre találkoztak velük, azt mesélték, hogy volt velük néhány gringó is.
- Mi lett a gyerekekkel?
- Mind megölték, ráadásul az anyjuk szeme láttára. Rufina egy fán rejtőzött el, onnan bámulta, ahogy a gyerekeket halálra késelik a katonák. A könyvében - amit közben fellapoz Sra. Serapia - azt meséli, hogy látta, ahogy egy fél éves forma kisgyereket kitépnek az anyja kezéből, majd feldobnak a levegőbe és átdöfik egy machetével. Sok nő könyörgött, hogy előbb őket lőjjék agyon, de a katonák kegyetlenek voltak, és előbb a gyerekekkel végeztek. Sajnálták rájuk a golyót, így mindnek átvágták a torkát vagy szétszúrkálták a testüket. Rufina lemászott a fáról és beszökött a templomba, hogy megpróbálja kimenekíteni a gyerekeit, de már késő volt. Mind a négyet meggyilkolták. A saját gyerekei holtteste alá bújt be, hogy ne vegyék észre. Ezután lemészárolták a nőket is, de csak miután megerőszakolták őket. Azt is írja, hogy hallotta a gyermekei alatt feküdve, amint rádión parancsot kapnak a katonák, hogy senkit ne hagyjanak életben. Ezek az állatok még a kutyákat és teheneket is agyonlőtték.
Kép halott férfiakról El Mozotéhoz közel (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)
Közben lapozgatom a könyvet. Régi fotókat látok benne halott emberekről. Sra. Serapia megengedi, hogy lefotózzam a képeket, majd továbbmesél:
- Ezek a képek pár héttel a mészárlás után készültek. Egy amerikai fotóriporter a katonai zárlat ellenére bejutott a faluba. Állítólag cikket írt belőle egy amerikai lapban, de nem volt sok eredménye. Reagenék azt állították, hogy az egész hamisítvány, soha nem ismerték el, hogy közük lett volna a vérengzéshez.
- Mi lett a katonákkal?
- Senki nem tudja. Állítólag mind az Egyesült Államokban él, de ez csak feltételezés. Egyedül a parancsnok személyére derült fény, őt egy hónappal később Perquín közelében meggyilkolták. A többi katonáról azóta sem tudunk semmi konkrétat.
A vérengzés után ott hagyták a holttesteket az utcákon (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)
Az 1980-as években az Egyesült Államok kőkeményen fellépett a kommunistákkal szemben Közép-Amerikában. Korábban már írtunk arról, hogy Ronald Reagen milyen gusztustalanságokat követett el Nicaraguában, ami az Irongate-botrány során balszerencséjére kitudódott, de ahogy a kontra háborúkért, úgy az El Mozote-i mészárlásért sem vállalta soha a felelősséget. Nicaraguának az Egyesült Államok azóta is tartozik 17 milliárd dollárral és annak kamataival, de ne legyenek hiú ábrándjaink, soha nem fogják nekik átutalni a pénzt. Ahogy azt sem fogják soha elismerni, hogy 1981. december 11-én a CIA nyomására végeztek ki 800 öregembert, nőt és gyermeket.
Rufina Amaya, az egyetlen túlélő azóta halott. A falu lakossága az elmúlt 35 évben kicserélődött. Sra. Serapia azt mondja, már csak ő és egy másik idős asszony maradt, akik tőzsgyökeres El Mozote-iek, és ismerik a töténetet. Ha ők is meghalnak, El Salvador legsötétebb napjáról majd csak a történelemkönyvek fognak mesélni abban a formában, ahogy az az aktuális vezetésnek megfelelő. Nem kergetnek ábrándokat, tudják, hogy az igazi felelősöket soha nem fogják rabláncra verni.
Halott nő portréja (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)
- Nekem tíz év kellett, mire sikerült feldolgoznom a történteket - mondja Sra. Serapia - Csak az 1990-es években mertem visszaköltözni a falumba.
- Sokan meghaltak a családjából?
- Mindenki. Unokatestvéreim, nagyszüleim, az összes rokonom itt halt meg. Csak mi ketten maradtunk édesanyámmal.
Eri azt mondja, nem akar innen hűtőmágnest, mert az a szörnyűségekre emlékeztetné. Sra. Serapia megérti, így rámutat arra a ládikára, amiben az adományokat gyűjtik az emlékmű karbantartásához. Bedobunk pár dollárt, majd búcsút intünk Sra. Serapiának és El Mozoténak.
Gyalogosan indulunk vissza Perquínbe, de nem sokkal később jön egy furgon, ami visszavisz minket a faluba. Éjszaka hideg van, nagyon hideg. Legyen ez a legkisebb gondunk.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!