MIRADOR - "Kilátó a világra"

A Masayán átélt lávaélmény után Isla Ometepe felé vesszük az irányt a Mirador csapattal, hogy megmásszunk egy kihunyt, de annál látványosabb vulkánt, a Maderast. Az ám, csakhogy nem számolunk az El Niño előszelével, ami esőt hoz a szigetre a száraz évszak kezdetén.

Kisétálunk a granadai piacon megbúvó buszbeállóba, és irány Rivas. Ez az első alkalom, hogy csirkebuszon ülünk a túra során, de nincs kulturális sokk, lévén a csapatban szinte csak törzsutasok vannak, akik bejárták már velünk Tolnát-Baranyát. A minden sarkon feltülekedő árusok és koldusok egyáltalán nem idegesítőek, hozzátartoznak a nicaraguai utazáshoz, de az, hogy a busz nem hajlandó megállni a San Jorge-i elágazásnál, már az. Az ok egyszerű: Rivas buszpályaudvaráról indulva a taxisok sokkal többet tudnak lehúzni a gringókról, mintha a kikötőbe vezető út mentén engednék őket beszállni. Amint elhagyjuk az elágazást, vagy féltucat sofőr esik nekünk, hogy a hajóhoz szállítson minket. Végül sikerül megállapodni fejenként öt dollárban, ami nicaraguai mérlegen mérve elég súlyos összeg.

Csirkebusszal utazni élvezet

Szerencsére komppal utazunk, így nem olyan rázós az út, mint volt 2015-ben, mikor Erivel a szigetre érkeztünk. Mind a Concepción, mind a Maderas felhőben áll, ráadásul a következő két napra esőt mondanak, úgyhogy fel kell kössük a gatyát, ha vulkánt akarunk mászni.

Felhőben áll a Concepción-vulkán

A csapattal Santo Domingóban szállunk meg, mivel ez az egyetlen olyan pontja az Ometepe-szigetnek, ahol nyolc fő közel hasonló minőségű szobát tud kapni úgy, hogy a közelben van strand, étterem és vulkán is. Persze Santo Domingót sem kell nagynak elképzelni, mivel alig százan lakják, viszont van pár vendégház és étterem, bár ez utóbbiak valószínűleg csak a nicaraguaiak számára élvezhetők, lévén gallo pintón és halon kívül semmit nem tudnak elkészíteni. 

Estefelé elered az eső, és hajnalig el sem áll. Szép túrának nézünk elébe. Korán kelünk, hogy legyen elég időnk felérni az 1394 méter magas Maderasra, de hiába mondogatták tegnap este a recepción, hogy hattól reggelizhetünk, a személyzet csak fél hétkor érkezik a hotelbe. Nem is tudom, mit vártam.

Felhő alatt van a Maderas, holnap nem lesz könnyű napunk

Végül hét óra magasságában nekiveselkedünk egy helyi vezetővel, akit a sziget szabályai szerint kötelező felbérelnünk. Persze ki lehet cselezni a rendszert, de ha az ember csapatban megy, nehezen marad észrevétlen az ösvényen. 

Egészen egyedi művészeti alktoás

A Finca El Porvenirig nem sok érdekességgel találkozunk, kivétel ez alól a Tiki Bar uszadékfáiból összetákolt chopperje és egy gigantikus pókháló, amihez hasonlót még én sem láttam errefelé, pedig nem először járok az Ometepén.

Arachnofóbiások biztosan lájkolnák ezt a képet

A fincán befizetem a belépőket, aztán irány a hegyoldal. Bár a szigeten rengeteg a turista, nem sokan vágnak neki a Maderasnak, amiről az ösvény állapota is árulkodik. Eléggé elhagyatott, néhol derékig ér a fű, máshol elvész a kávécserjék sűrűjében. Bár száraz évszak van, meglepően zöld minden, ami nem jellemző a szigetre.

Keressük az ösvényt

- Teljesen felborult az időjárás - magyaráz a huszonéves vezetőnk - Néhány éve senki nem tudja, mikor kéne vetni, és mikor aratni.

Kolumbiában pár hónapja iszonyú szárazság volt, Peru sivatagi területein pedig elég hosszú ideje ömlik az eső. Az El Niñót 2010 körülre várták, de csak most csapott le. Bár a 2000-es évek elején tanultam róla valamit az egyetemen, a tudomány máig nem érti, hogy pontosan mi okozza a jelenséget, ráadásul nem tudjuk előrejelezni, hogy mikor kezdődik és meddig tart. Bár Közép-Amerikában kevésbé fejti ki hatását, az évszakok itt is össze tudnak keveredni, mégha embertelen árvizektől és sárlavináktól nem is kell miatta tartani.

Összefutunk néhány csuklyásmajommal

A táv felénél az egyik kukoricaföld végében van egy kilátó, ami valójában csak egy pad. Ez a felhő szintje, e felett már csak kávét termesztenek, de azt sem sokáig, mert a Maderas túl sokat van felhőben ahhoz, hogy jó, minőségi kávét lehessen szüretelni. 

Kilátás az Ometepe-szigetre

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy válik egyértelművé, hogy nem fogjuk elérni a csúcsot. Az ösvény az éjszakai özönvíztől egyszerre csúszós és ragadós, ráadásul ismét elered az eső, úgyhogy délután fél 2 körül, kb. fél órányira a hegy tetejétől feladjuk. Nem jó így kezdeni egy vulkántúrákra kihegyezett utazást, de be kell lássuk, hogyha a többi tűzhányót abszolválni akarjuk, ezt a puklit most el kell engedjük.

Sokáig küzdünk az elemekkel, de végül feladjuk

Naplementére érünk vissza a szállóhoz, ahol levakarjuk magunkról a sarat, majd a tegnapi ócska rizses halból kiindulva beülünk Santo Domingo egyetlen jó éttermébe, a Villa Paraisóba, ahol bár tíz dollár egy spagetti, inkább ez, mint az ehetetlen gallo pintójuk fele annyiért. Holnap visszatérünk a szárazföldre, aztán irány észak!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kitört a Masaya-vulkán, úgyhogy csapatunkkal meg is néztük jól. Előtte pedig csónakáztunk egyet a Granadát körülölelő szigetek között, és láthattuk, miként él a nicaraguai elit. Még mindig nagyon jó a vulkánok földjén.

Régebben San Carlosból Granadába eljutni maga volt a rémálom. Az ember vagy 15 órán ült a buszon és nyelte a port, vagy 10 órát a hajón és sugárban hányta le az előtte ülőt. Aztán 2014-ben egyszerre minden szenvedés véget ért, mivel megépült a sztráda Managuáig. A 15 órás út leharmadolódott, így a hajó is okafogyottá vált. Gondoltam, Cabo Reyjel kényelmesen visszacsónakázom a szárazföldre, kora délután pedig már Nicaragua legszebb városában, Granadában iszogatom a hűs Toñákat. Aztán kora reggel a csónakos azzal forráz le, hogy választások vannak, ezért jó eséllyel nem közlekednek a buszok, persze ha ettől még szeretném, ő eldob engem (és persze Anét is, aki a reggeli során bejelenti, hogy velem tart Granadába) San Carlosba. Muszáj vagyok menni, mert két nap múlva érkezik a Mirador csapat, úgyhogy hiába ráncolja a homlokát Cabo Rey, irány a szárazföld.

San Carlos valóban kihalt. Minden be van zárva, sehol egy lélek az utcákon. Kislattyogunk a pályaudvarra, ahonnan épp kikanyarodik egy busz, ami Juigalpába tart. Felpattanunk rá, és már robogunk is északnak. Illetve robognánk, ha a sofőr nem egy lajhár sebességével hajtaná a szakadt fémkasznit. Először azt hisszük, azért megyünk lassan, hogy az utcán lófráló embereket a jegyszedő meggyőzze, hogy jó ötlet pont ma, pont velük Juigalpába utazni (errefelé ez így szokás), de a másfél óra alatt megtett 15 kilométer után egészen nyilvánvalóvá válik mindenkinek, hogy a busz enyit tud és nem többet. Hogy mi a fenéért indultak neki egy ekkora távnak egy olyan busszal, amit már kettesbe sem lehet felváltani, csak ők tudják, mindenesetre Laurel Galánnál a gépszörny végleg megadja magát. A népek nem hisztiznek, végülis 2014-ig a 15 km/órás átlagsebesség teljesen normális volt errefelé.

Hiába van új út, ha a busz lerobban

Egy órán át szerelik, de a helyzet menthetetlen. Közlik, valószínűleg két órával utánunk elindult egy másik járat, amire fel tudnak minket tenni, és persze vannak akkora urak, hogy a jegyért nem kell pluszba fizetnünk. Mázlink van, befut a remélt járat, amivel sikerül egészen Juigalpáig eljutnunk. Itt átszállunk egy managuai járatra (méghogy választások idején nincs tömegközlekedés), de az annyira teli van, hogy egy jó darabon állva kell Anéval utazzunk. Az út egészen idáig nem volt valami izgalmas, Juigalpa mögött azonban feltűnik az Amerrisque-hegység, ami már 2009-ben is megbabonázott. Egyszer biztos, hogy ide eljövök túrázni.

       A fotó nem adja vissza, de a háttérben húzódó Amerrisque-hegység varázslatos hely

A managuai busz Tipitapában rak le minket. Késő van, már megy le a nap, Tipitapa pedig minden, csak nem biztonságos ebben az órában egy hátizsákos turista számára. Forgolódunk, honnan indulhat busz Granadába, közben betalál minket pár nagyon durván bekarmolt srác (pedig választások idején nem is lehet piát kapni), de mielőtt nagyon szemet szúrnánk, szerencsére befut egy alaposan telepakolt masayai busz. Jó lesz. Ennél, ami itt van, minden jobb. Ezen is kénytelenek vagyunk ácsorogni, ahogy azon a buszon is, ami Masayából visz minket Granadáig. Reggel 8-kor indultunk és este 8-ra érkeztünk meg. Még jó, hogy az új útnak hála ez maximum öt órát vesz igénybe. 

Éjszakai Granada

Anéval ugyanarra a szállóra igyekszünk, ahol tavaly Erivel is megaludtunk. A dormban rajtunk kívül van egy argentin srác, aki a nap 24 órájában gyakorol a gitárján. Szegénynek az is kevés lenne, ha egy nap 48 órából állna. Szerencsére csak egyetlen éjszakát kell itt kihúzzak, mert másnap átköltözöm arra a szállóra, ahol a csapattal fogok megszállni. Reggel búcsút intek Anénak, akinek mostantól egyedül kell elboldogulnia Nicaraguában. Biztos talál majd mást maga mellé, akinek lyukat tud beszélni a hasába.

Granada továbbra is gyönyörű

Ami jó hír, hogy a granadai katedrális belső felújítását befejezték. A templom új freskókat kapott, bár nehezemre esik elhinni, hogy a mázolmányt komolyan gondolták. Az első freskóról az Ablak-Zsiráf jut eszembe, de mikor Michelangelo Ádám teremtése jön velem szembe naiv újraértelmezésben, elfog a röhögőgörcs. Sokkal inkább a solentinamei festészet, mint ez.

Hogy lehet ilyen freskót csinálni egy katedrálisban?

A csapat éjjel érkezik a managuai repülőtérre. A Granadába vezető úton féltávnál feltűnik a Masaya-vulkán, ami felett vöröslik az ég alja. Hosszú idő után pár hete ismét aktív lett a tűzhányó, mindenki annyira lázba jön, hogy azonnal döntés születik: holnap este irány a vulkán teteje.

Életkép Granadából

A program szerint délelőtt a Mombachóra vagyunk hivatalosak, az azonban napok óta felhőben áll. Bár körbejárjuk a kráterét, túl sok mindent nem látunk. Pár ködös képen kívül nem sikerül semmit sem lőnünk, így hamar elunjuk a dolgot, és visszatérünk Granadába.

Művészi kép a Mombachóról

A Mombacho 20 ezer évvel ezelőtt szétrobbant, a vulkáni anyag pedig a Nicaragua-tóban rakódott le. Ezekből 365 apró sziget született, amiket nem túl nagy fantáziával Las Ilsetasnak (magyarul: szigetecskék) neveztek el. Ma a legtöbb sziget magántulajdonban van, csak a legelső tartozik Granadához, ezen ugyanis egy erőd áll, a San Pablo. Az épület nagyon pici, ráadásul tömve van turistával, ezért nem szállunk ki rajta, csak körbecsónakázzuk.

Granada szigeteit ezekkel a csónakokkal lehet elérni

Ami mögötte van, az sokkal érdekesebb. Csónakosunk egyesével bemutatja a szigeteket, amiket nicaraguai és külföldi milliomosok tulajdonolnak. Látjuk azt a szigetet, amin a Somoza-család villája tornyosul, de van itt háza az ország legnagyobb kávétermelőjének, a Costa Rica-i elnöknek, énekeseknek és színészeknek is.

   Las Isletast milliomosok lakják

Csónaktúránkat a Majmok szigetén fejezzük be, ami lakatlan, illetve egy pókmajomcsalád lakja. Van belőlük vagy egy tucat, állítólag cirkuszoktól és állatkereskedőktől kobozták el őket. A sziget egyetlen nem pókmajma Michael, ami Michael Jacksonról kapta a nevét, és egy fehérarcú csuklyásmajom. Vicces.

Pókmajmok lakják a Majmok szigetét

Lemegy a nap, mi pedig beülünk egy kisbuszba, ami a Masaya-vulkán bejáratához szállít minket. Iszonyatos a sor, boldog-boldogtalan látni kívánja a lávát, ami pár hete gyűlik a tűzhányó kráterében.

    Ott a láva!

Legalább egy órán át állunk a sorban, mire bejutunk, odafent ráadásul negyed óránál tovább nem engednek időzni. Mindenki lökdösődik, keresi a legjobb helyet, de nem nagyon találja, ugyanis a kilátóból nem látható a kráter alja. Aztán egy kiszögellésről csak megpillantom a lávát, de azért ezt nehéz igazi lávaélménynek nevezni.

Ami viszont izgalmas, az a kráter túloldalán megjelenő arc, amit a parkőrök az ördög manifesztációjának tartanak. Ők azt mondják, nem véletlen, hogy pont a Masayánál jelent meg az ördög, hiszen a vulkánt már az itt élő indiánok is az alvilág kapujának tartották, később pedig a konkvisztádorok is a pokol szájaként emlegették feljegyzéseikben.

Maga az ördög jelenik meg a vulkáni kráterben

Negyed óra elteltével minket is lezavarnak a hegyről, mert érkezik a következő eresztés, és ez így megy minden éjszaka, mióta a vulkán ismét aktív. Visszatérünk granadai szállásunkra, ahol semmi másra nem vágyunk, csak egy hűsítő csobbanásra a medencében, no meg néhány pohárka Flor de Cañára...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van néhány sziget a Nicaragua-tó közepén, ahol parasztok és halászok úgy döntöttek, festeni fognak. Azért ezt a hobbit választották, mert a Somoza-diktatúrának hála olvasni sajnos nem tanultak meg. Egy marxista pap (!!!), bizonyos Ernesto Calderon művésztelepet hozott létre a Solentiname-szigeteken, ami a politikai elnyomás elleni lázadás egyik jelképévé vált. Mára a solentinamei naiv festészet nem csak a szembenállás szimbóluma, hanem stílus is, aminél őszintébbet én még nem nagyon láttam. A Solentiname-szigetek teljesen elvarázsoltak.  

Mivel a Rio San Juanon már párszor végigcsónakáztam életem során, ezért visszatérek San Carlosba, ahol szeretném elkapni a délután 3-as csónakot azokra a Solentiname-szigetekre, amiken még soha nem jártam. Egyedül terveztem az utat, de nem meglepő módon Ane velem tart. Az ördög se gondolta, hogy mikor rábólintok a csónakázásra a Costa Rica-i Caño Negrón, akkor napokra megöröklöm a baszk lány társaságát, aki akár még szórakoztató is lehetne, ha nem beszélne folyton lyukat az ember hasába. Nem tudom miért, de a legtöbb spanyol, akit ismerek, heveny szófosásban szenved, mintha kötelezőnek éreznék a beszédet akkor is, ha a világon semmi közlendőjük nincsen. Ane is ilyen, képes akármiről órákon át hadoválni, mint első bálozó a lány WC-ben.

Szerencsére a szigetekre vezető csónakút elég szép ahhoz, hogy néhány percre ő se dumáljon, csak csendben figyeljen. A víztükröt mintha kifeszítették volna, ha nem tűnnének fel a háttérben a szigetek, nem tudnám megmondani, hogy merre van a fent és merre a lent. Aztán jön egy fuvallat, ami befodrozza a vízfelszínt, Ane pedig felszedi leesett állát, de csak addig, amíg levegőt vesz, és máris ömlik ismét belőle a szó. A fecsegését azzal zárom le, hogy csónakosunk felé fordulok, és arról érdeklődöm, hol tudnánk olcsón megszállni.

 Elég jól néz ki a Nicaragua-tó

- A Mancarrón-szigeten van pár vendégház. Ha rám hallgattok, a Buen Amigóba mentek, szerintem az a legjobb. Nyolc dollár a szoba fejenként, és egész jó a konyhájuk.

Mi bajom lehet? Egy-két éjszakát bárhol kibírok, és hátha nem hazudik a fickó azt illetőleg, melyik a legjobb vendégház.

A Solentiname 36 szigetből áll, de ebből csak négy lakott. A többi sűrű esőerdővel borított vulkáni szirt, de csónakosunk - aki ugyanúgy Cabo Reynek hivatja magát, mint tette azt a kollégája Los Chilesben - azt meséli, hogy mind magántulajdonban van.

- Látjátok ott azt a szigetet? Na, azt egy német vette meg az 1990-es évek közepén mindössze 1000 dollárért. Most tudjátok mennyiért árulja? 40 000-ért - rázza a fejét.

Arra már rég rájöttem, hogyha 10-15 évvel ezelőtt lettem volna 35 éves, és lett volna 1000 dollárom, akkor mostanra jó eséllyel én is itt, Közép-Amerikában élnék. No, de akkor nem volt ennyi pénzem, most meg 40 000-em nincs, úgyhogy egy ideig még nem költözöm ide.

Csónakok Isla Mancarrónon

Közben feltűnik a Solentiname főszigete, Mancarrón. Kikötünk, de nem látok falut, csak néhány kósza épületet. Cabo Rey int, hogyha a Buen Amigót keressük, sétáljunk fel az ösvényen úgy 300 métert, és jobb kéz felől megtaláljuk a vendégházat. Így teszünk.

Az ösvény meredeken kanyarog fel a hegy oldalában. Elsőként jobbra feltűnik a templom, ami csak annyiban emlékeztet Isten házára, hogy az ablakai festett üvegből készültek. A következő épület a Hotel Mancarrón, amiről nem sokkal később megtudjuk, hogy a sziget legdrágább szálláshelye, és az itt élők erősen támadják amiatt, hogy kisajátítja a turizmust, vissza pedig szinte semmit nem csepegtet a közösségnek. Aztán megpillantjuk a Buen Amigót, ahol valóban sikerül 8 dollárért nem csak ágyat, de Anéval külön-külön szobát is kapnunk. Legalább éjszaka nem kell őt hallgatnom.

   Isla Mancarrón temploma

Solentiname nahuatl nyelven annyit jelent: a vendégek szigete. Nem tudom, hogy régen mi volt a helyzet, de a mára abszolút illik a név, mivel vagy egy tucat vendégház van abban a faluban, ahol mindössze 300-an laknak. Nem tart sokáig, amíg Anéval körbejárjuk a települést. Ellátogatunk a sziget múzeumába, ahol kiállítottak néhány szigeteken talált kerámiát, amiket a 9-14. század közé datálnak. Nem egy nagy tárlat, de van egy vendégkönyv, amiből megtudom, hogy az utolsó magyar 2014 decemberében járt erre. 

Furcsa kerámiákból sincs hiány a szigeten

Az igazat megvallva megértem, hogy nem jön ide sok turista (Anén és rajtam kívül csak két francia srác tartózkodik a szigeten), mert nem igazán van itt mit csinálni. A legizgalmasabbnak azt a házat találjuk, aminek teraszán egy fickó épp egy madarat farag ki balsafából, de ez sem köti le az ember figyelmét tovább, mint fél óra.

    Aki nem szobáztatásból, az kézművességből próbál megélni

Solentiname két dologról híres: az egyik a polihisztor Ernesto Cardenal, a másik az általa létrehozott solentinamei művésztábor. A ma 92 éves Ernesto Cardenal granadai felsőosztálybeli családba született, egyetemi irodalmi tanulmányait Managuában, Mexikóvárosban és New Yorkban végezte. 1950-ben visszatért Nicaraguába, és részt vett az 1954-es Somoza elleni puccsban, ami után az Egysült Államokba menekült, ahol teológiai és egyházi tanulmányokba kezdett. 1965-ben tért vissza Nicaraguába, egy rövid granadai kitérő után a Solentiname-szigeteken kötött ki, mint pap. Az amerikabarát Somoza-diktatúra hatására kommunista ideológiát kezdett vallani, melynek eredményeképp kiadta Solentiname Evangéliumát, amiben hihetetlen módon mixeli Marx és Jézus tanait. A szigeteken ráébredt arra, hogy a vidéki nicaraguaiaknak nem sok fogalma van a világról, többségük se írni, se olvasni nem tud, és a világ változásaira semmilyen módon nem tudnak reagálni. Létrehozott hát egy művésztábort, ahol a halászok és földművesek a művészetet segítségül hívva nyitni tudtak a világ felé. A többnyire természetet ábrázoló képek révén új stílus született, a solentinamei naiv festészet.

Solentiname híres a balsafából készült színes madarakról

Cardenal beállt a szandinisták mögé, aminek köszönhetően 1977-ben a Nemzeti Gárda felgyújtotta a művésztábort, elvéve az egyetlen esélyt a szigeten élőktől. Az atya Costa Ricába menekült, ahonnan két év múlva tért vissza, mint a szandinista párt kulturális minisztere. Ortegát egészen az 1990-es évekig támogatta, ezután azonban csalódottságában eltávolodott a politikától. 2006-ban vissza akarták rángatni, de Ortega mögé az 1980-as években elkövetett háborús bűnei miatt nem volt hajlandó ismét beállni. Az 1990-es évek óta a költészetnek és műveszeteknek él, jelölték irodalmi Nobel-díjra, és számtalan művészeti elismerést bezsebelt. És hogy mi lett a művésztáborral? Húsz évvel ezelőtt újraélesztették, és azóta is működik az Isla la Venadán.

Visszatérünk a szállásunkra, ahol ismét belebotlunk Cabo Reybe, aki egy függőágyban heverészve TV-t néz. Ügyesen marketingelte a Buen Amigót, mert mint utóbb kiderül, az övé. Egész este beszélgetünk vele arról, miként változott meg a sziget Cardenal művésztábora óta, és mit hozott az elmúlt évek turizmusa. 

Minden háznál van papagáj

- Ernesto Cardenalra nagyon büszkék vagyunk, de a mi korosztályunk még gyerek volt, mikor ő a szigeteken tevékenykedett - meséli az 50-es éveiben járó Cabo Rey - Az 1977-es gyújtogatásra tisztán emlékszem, utána néhány évig elég nehéz volt. Mindenkinek, az én családomnak is vissza kellett térnie a halászathoz, de hal nem sok volt a tóban. Valamikor 2000 körül változott meg minden, mikor az első gringók felfedezték maguknak a festményeinket. Azóta a művésztábor újra virágzik, bár tisztán megélhetést nem jelent senkinek.

Cabo Rey felajánlja, hogy holnap elvisz minket a művésztelepre Isla La Venadára, és egy kicsit többért átdob a Duende-barlanghoz, ahol láthatunk petroglifeket. Felkeressük a két francia srácot, hátha velünk tartanak, és sikerül a költségeket lefelezni, de ők sajnos visszautaznak a szárazföldre, így megint kettesben maradok Anéval.

Majomcsalád a róluk elnevezett szigeten

Útban az Isla La Venadára megállunk a Majmok-szigetén, ahol belebotlunk egy bőgőmajom családba. Kicsit odébb gémeket és kormoránokat látunk az ágakon ücsörögni. Hihetetlen, hogy amíg az innen alig 50 kilométerre található Ometepe-sziget milyen száraz és kiégett, addig ezek a szigetek mennyire zöldek és élettel teltek.

Kormoránok és gémek ücsörögnek a fákon

- Errefelé a víz sokkal melegebb, mint máshol a tavon. Azt mondják, a tó fenekén hőforrások vannak, azok melegítik fel - okoskodik Cabo Rey, miközben megérkezünk az Isla La Venada északi csücskébe, a Cueva del Duendéhez.

A barlang nem nagy, viszont annál izgalmasabb. A bejárat falát meghatározhatatlan korú, arcokat és spirálokat ábrázoló petroglifek sorakoznak.

Pózolok a Duende-barlang petroglifjeivel

Odabenn koromsötét van, lámpánk nem lévén a fényképezőmön időközönként felvillanó vakuval próbálunk világítani. Ahogy mélyebbre hatolunk, úgy szűkül be a folyosó, ráadásul denevérek szárnycsapásaira leszünk figyelmesek. Aztán az egyik villanás után a képen több száz bőregér jelenik meg. Egészen félelmetes érzés így mászkálni a jófejek között.

    Be mernél ide menni?

- A barlang Sisimique otthona - okít ki minket Cabo Rey, mikor visszaülünk a csónakba.
- Sisi... mi? - értetlenkedünk.
- Sisimique. Ő egy majomember, aki csak akkor jön ki az erdőből, ha nőt akar. Azt mondják, ha egy férfi megpillantja Sisimiquét, akkor vagy elviszi magával a nőjét, vagy valami rossz történik vele.
- És te láttad már ezt a Sisimiquét? - kíváncsiskodunk.
- Persze, kétszer is.
- És elvitte a feleséged?
- Sajnos nem - nevet.

 Ilyen közel engednek magukhoz a denevérek

Átevickélünk a sziget túloldalára, ahol a művésztábor működik. Elsőként egy fiatal asszony házába nyerünk bebocsátást, aminek falain ott lógnak azok a festmények, amikről a szigetek oly híresek. Nem lehet fotózni, de én stikában azért lövök egy képet az egyik festményről, csakhogy a blogban meg tudjam mutatni, milyen csodálatos is a solentinamei naív művészet.

Engem megbabonáz a solentinamei naiv festészet

Engem egészen magával ragadnak a színek, a formák, az, ahogy az itteniek látják a saját szigetüket. Vennék is tőlük képet, de sajnos annyiba kerül egy festmény, amennyibe húsz éve egy sziget került, 1000 dollárba. Lehet, 2035-ben ezek is 40 000-et érnek majd?

A szomszédos háznál egy nagyon öreg pár lakik és alkot. Az ő festményeik egyszerűbbek, kevésbé kidolgozottak, ha lehet így fogalmazni, primitívebbek. Ernesto Cardenal első tanítványai közül valók, azt mondják, a művészetnek hála éltek meg ilyen szép kort. Beszélgetünk velük egy keveset, mesélnek pár mondatban Cardenalról, de egyikük sem a szavak embere, inkább az ecseté és palettáé.

 Erről szólnak a Solentiname-szigetek

Visszafelé még beugrunk a San Fernando szigetre, ahol Solentiname második legnagyobb települése látható. Kb. 200-an laknak a faluban, az összes ház egy gyönyörűen kialakított sétány mentén lett felépítve. Tudják a helyiek, hogyan lehet néhány virággal paradicsomivá varázsolni a környezetüket.

  San Fernando főútja

Az ösvény egy hotelhez, az Albergue Celentinaméhoz vezet, amit egy idős pár igazgat. Állítólag ez volt Solentiname első vendégháza. Mára kicsit lepukkant, de a kilátás az erkélyről egészen pazar. Ami tovább emeli a hely fényét, az a két igen jámbor arapapagáj, amik fel-alá mászkálnak a hotel területén. Erről a helyről is sugárzik a nyugalom, mint amúgy az egész szigetvilágról. Bár nincs sok mindent csinálni errefelé, bőven el tudnék még pár napot itt képzelni, csak hát jön a Mirador csapat, úgyhogy holnap Granadába kell érjek. 

     Az Albergue Celentiname a régmúltat idézi

Visszamegyünk a Buen Amigóba, ahová közben érkezett egy amerikai srác. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, felkiált:

- Pálinka! Egész elképesztő egy ital. Hogy ti azt hogy bírjátok meginni?!

Én sehogy. Én a rumot szeretem, úgyhogy este Anéval, a sráccal és Cabo Reyjel négyesben meg is iszunk egy üveggel. A srác odáig van Magyarországért, azt mondja, sehol olyan jókat nem evett, mint nálunk. Ebben speciel egyet tudok vele érteni. Jó lenne már enni valami hazait...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hosszú idő után tértem vissza a nicaraguai El Castillóba, ami kevésbé ugyan, mint Nicaragua más részei, de változik. Az egykori spanyol erőd és az azt körülölelő kisváros Nicaragua rejtett csodája, amit ma nem a turistahordák, hanem az olajpálma fenyeget. Most még zseniális hely, de nem marad így örökre.  

Anéval átlépünk a határ nicaraguai oldalára, ami szemben a Costa Rica-i állomással egy minden igényt kielégítő csarnok pénzváltóval, kulturált mosdóval és egy bolttal, ahol harmad annyiba kerül a kóla, mint a túloldalon. Mivel a határátkelőt csak 2014-ben nyitották meg, a turisták többsége nem ismeri, pedig a Nicaragua-tó keleti partvidéke van olyan izgalmas, mint a nyugati.

A határ és a Rio San Juan közötti egykori mocsárvidéken az új útnak köszönhetően olajpálmaligeteket telepítettek. Érdekes, hogy alig tíz éve még senki nem látott üzletet a közép-amerikai pálmaolajban, mára azonban egykori banánültetvények helyén is pálmákat ültetnek. És kik teszik mindezt? A guatemalaiak. Bár Guatemala még nem tartozik a legnagyobb pálmaolaj-termelők közé, Közép-Amerika termőterületeinek jó része guatemalai cégek kezében van.

    Ma még banánból van több, de nem lesz ez mindig így

Nincs a mezőgazdaságon belül mégegy olyan ágazat, ami akkora mértékben növekedne, mint a pálmaolajipar. A 2015-ös 12 %-os növekedést 2016-ban 21 %-os bővülés követte, ami csak Nicaraguában 33 millió dollár bevételt hozott. Az útnak hála 2018-ra évi 150 millió dollárt remélnek az új ligetektől, ami a nicaraguai GDP 1,5 %-át jelentené. A 19. század végi banánőrület óta nem volt olyan haszonnövény, ami ilyen rohamosan alakította volna át Nicaragua gazdaságát és - sajnos - természetes növénytakaróját. 

A Rio San Juan Közép-Amerika harmadik legnagyobb természetvédelmi területén, az Indio Maízon át csorog. Az útnak köszönhetően az olajpálmát telepítő vállalatok vészesen közel kerültek a sajátos ökoszisztémával rendelkező trópusi esőerdőkhöz. Félő, hogy az új beruházások visszafordíthatatlan károkat okoznak majd a természetben.

Mióta megépült a Santa Fé híd, megváltozott a környék

- Sokkal jobb itt az élet, mint volt pár éve - meséli egy mögöttünk ülő fickó a buszon azután, hogy megemlítem neki, 2009-ben ez a környék még nagyon nem így nézett ki - Mióta megépült az út, van értelme gazdálkodni. Korábban 15 órába telt Managuába jutni, ráadásul direkt erre a terepre felkészített kamionok tudtak csak az úton közlekedni. Senkinek nem jutott eszébe ültetvényeket létrehozni, de 2014-ben minden megváltozott. Azóta sokan költöztek ide, mert van munka, és egész jól megfizetik az embert.

San Carlos is megváltozott. A poros és veszélyes putriból egy egészen élhető, már-már turista szemmel is értékelhető kisváros lett. A Nicaragua-tó partján kialakítottak egy hangulatos sétányt, az utcákat leaszfaltozták, a házakat lefestették. Annak a munkásszállónak a helyén, ahol anno Erivel 100 córdobáért (kb. 4 dollár) megaludtunk, ma egy pláza áll. San Carlos ugyanúgy sokkol, mint tette azt tavaly San Andrés.

Régen éjszaka nem mászkálták San Carlos utcáin, most pedig zajlik az élet

A parti sétánytól nem messze nyílt egy hostel. Itt szállunk meg Anéval, aki fejébe vette, hogy velem tart holnap El Castillóba. Értem én, hogy szegény egyedül utazó nőként el van veszve kicsit, de remélem, nem akar egész Granadáig kísérni.

Szépen megújult San Carlos is

Amiért nagyon megéri San Carlosban megállni egy éjszakára, az a naplemente, amihez foghatót még életemben nem láttam. A Nicaragua-tó felett gyülekező felhők beleütköznek Costa Rica vulkáni vonulatába, felemelkednek, és a magasban viharfelhőket hoznak létre. A két különböző jellegű légtömeg izgalmas fényjátékot produkál; a vulkánok mögött vörösre festi az ég alját, a viharfelhők alatt pedig ezüst színűvé. Rajzolni sem lehetne szebbet, vagy száz képet lövök röpke húsz perc alatt.

 Ilyen naplemente egyszerűen nincs

Hallgatunk a hostelt üzemeltető fickóra, aki szerint 9-kor megy egy csónak El Castillóba, így reggel nem kapkodunk. A kikötőben persze megtudjuk, hogy csónak csak 8-kor és 10:30-kor van, úgyhogy ücsörgünk egy sort a felújított váróteremben. 

       A Rio San Juanon csónakázni mindig hatalmas élmény

Amit szeretek Nicaraguában, hogy a közlekedés - szemben a szállásokkal és kajaárakkal - szinte semmit nem drágult. Most is 5 dollár a jegy El Castillóba, mint 2009-ben, ami egy másfél órás csónakútért igen csak baráti. A Rio San Juan sajnos ugyancsak sokat változott. Korábban El Castillót trópusi esőerdők ölelték körbe, ma legelők és ültetvények. Mivel Sábalosba is vezet már földút, a Refugio Bartoláig tulajdonképpen leirtották az erdőket. Elég szomorú látvány, de hát ez a 21. század. Túl sok ember lát nagy üzletet az esőerdők felszámolásában, ezzel pedig nem igazán lehet semmit sem kezdeni.

      El Castillo még most is meseszép

El Castillóba dél magasságában futunk be. A városka a dombtetőre épített erőddel és az azt körbevevő, karibi hangulatú házakkal egészen paradicsomi. Kikötünk, majd szállás után nézünk. Melany hospedajejában lelünk menedéket, ahol fejenként 10 dollárért kapunk ágyat. Anén és rajtam kívül van még két lengyel srác, de ennyi és nem több. El Castillo hiába csodaszép, nem sok turista téved erre, ami nekem jó, az országnak viszont kevésbé.

      El Castillo látképe az erődből

El Castillót 1673-ban alapították a spanyolok azzal a céllal, hogy biztosítsák Granada biztonságát. A spanyol kereskedő- és hadihajók a Rio San Juanon felvitorlázva érték el Nicaragua leggazdagabb városát, az út azonban veszélyessé vált azután, hogy az angolok segítségével kikiálltották Nicaragua karib-tengeri partvidékén a Miskito Királyságot. A spanyol hajókat ettől kezdve nem csak angol és holland kalózok csáklyázták, hanem a miszkítók is. 

     Az erődöt 1675-ben építették

Az erődöt alig két év alatt húzták fel, de 1685-ben William Dampier már fel is gyújtotta. Ezzel megkezdődött El Castillo vesszőfutása, hiszen a következő száz évben vagy egy tucatszor esett el és fosztották ki. A legemlékezetesebb ütközet 1762. július 26. és augusztus 3. között zajlott. Néhány nappal korábban az erődöt irányító José de Herrera y Sotomayor meghalt egy trópusi betegségben, az erőd így védtelen maradt. Mikor ez az angolok tudomására jutott, William Lyttelton és csapata felhajóztak a Rio San Juanon, és megtámadták El Castillót. Az alig pár tucatnyi spanyol várvédő élére Herrera lánya, a 19 éves Rafaela állt, aki egy héten át küzdött az angolokkal. Erőfesztíéseit siker koronázta, mert az angolok végül feladták a harcot, és visszavonultak Jamaikára. Rafaela ezután férjhez ment egy nemes úrhoz Granadában, de mikor az meghalt, szegénysorsra jutott. Végül III. Károly spanyol király az El Castillónál teljesített szolgálataiért 1781-ben birtokot és örökös apanázst adományozott Rafaelának. 

Száz év alatt egy tucatszor támadták meg El Castillót

Nem sokkal Rafaela hőstette után, 1780-ban végül sikerült az angoloknak elfoglalniuk az erődöt, ami kilenc hónapra elzárta a spanyol hajók útját Granada és a Karib-tenger között. A spanyolok 1781-ben visszafoglalták az erődöt, de a 19. század fordulóján, mikor a korona meggyengült, felszámolták a helyőrséget. Ezután El Castillo a nicaraguai esőerdők fogságába került, míg nem a 20. század elején ide is megérkezett a banánőrület. Telepesek érkeztek a folyón, akik beköltöztek az erőd mellé, kialakítva a kisváros mai arculatát.

Csodaszép helyen építették fel az erődöt

Elég sok erődnél jártam már, hiszen többször is voltunk például Cartagenában, Portobelóban és San Lorenzóban, de mind közül El Castillo a nagy kedvenc. No nem azért, mert maga az erőd olyan lélegzetelállító lenne, mert nem az, hanem mert a helynek egészen varázslatos a hangulata. Hiába rendezkedett be El Castillo a turisták fogadására, azok egyelőre nem fedezték fel maguknak, így megmaradt Közép-Amerika egyik utolsó felfedezetlen csodájának. Az autómentes kis utcák, a meseszép karibi házikók és a hihetetlenül közvetlen helyiek nem csak élhető, de élvezhető hellyé teszik ezt az alig párezer fős települést.

    Én háttérben a Rio San Juannal

Anével felmászunk az erődhöz, ahol rajtunk kívül nincs egy lélek sem. Szabadon fotózhatunk, élvezhetjük a kilátást a Rio San Juanra és az egyre ritkuló esőerdőre. Vacsorára eszünk egy halat egy helyi kifőzdében, amiről megtudjuk, hogy tengeri. 

- Alig van már hal a folyóban - panaszkodik a tulaj -, ezért kénytelenek vagyunk San Juan del Nortéból hozatni. 
- Miért nincs hal? - érdeklődünk.
- Nem tudni. Sokan azt mondják azért, mert néhány éve nekiállt a kormány széttúrni a folyó torkolatvidékét, hogy megépítse azt a nyomorult csatornát. Aztán persze nem lett belőle semmi, de sok mangrovét leirtottak, így a halak elhagyták a Rio San Juant.

Jófajta tengeri hal az esőerdő közepén

2010-ben a nicaraguai hadsereg egyszerűen bevonult a Costa Ricához tartozó Isla Caleróra azzal az ürüggyel, hogy 1857-ben tévedésből csatolták azt a déli szomszédhoz. A függetlenség kikiáltása után (1838) a deklaráció arról szólt, hogy a Rio San Juan 100 %-ban Nicaraguához tartozik, s mivel a sziget annak deltáját képezi, ezért a 150 km² területű, főként mangrovéval borított szigetet illene visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának, Nicaraguának.

Nyugalom árad El Castillóból

Hogy miért történt mindez pont 2010-ben? Hát azért, mert 2009 végén az oroszok ismét bedobták a csatornaépítés tervét, ehhez azonban annektálni kellett a szigetet. Mivel az akció nemzetközi konfliktushoz vezetett, az oroszok végül elálltak a tervtől, így az incidens pár hónapon belül, vérontás nélkül véget ért. Azt elérték, hogy abban a rövid időben, amíg a nicaraguai hadsereg a szigeten strázsált, munkagépek lepjék el a tengerpartot, amik széttúrták a mangrovékat. 

       A 19. század óta várnak a nicaraguaiak arra, hogy a csatorna megépüljön

A Rio San Juanon valószínűleg soha nem épül csatorna. Újabban egy kínai milliárdos, bizonyos Wang Jing az, aki csatornaépítésről beszél, de ő a projektet Punta Gordánál képzeli el. A szakértők az építkezést kivitelezhetetlennek tartják, mivel majd 150 kilométeres földhidat kéne átvágni, amire nem csak Wang Jing, de valószínűleg Kína pénze is kevés lenne. 

Holnap is csatornamentes napra ébred El Castillo

Reményeim szerint El Castillót még sokáig láthatjuk olyannak, amilyen. A rombolást valószínűleg nem a csatornaépítők fogják elvégezni, hanem a pálmaolaj-termelők és azok a hátizsákosok, akik nemsokára ezrével lepik majd el ennek a paradicsomnak az utcáit.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kevés olyan nemzeti park maradt Costa Ricában, ahol még nem jártam, a Caño Negro egészen mostanáig közéjük tartozott. Nem olcsó mulatság Közép-Amerika legnagyobb mocsárvidékén csónakázni, de hála egy baszk útitársnak, 25 dollárból megúsztam. Ennyit egészen biztosan megért. 

Rövid európai kitérő után vissza kell térjek Közép-Amerikába, mivel nemsokára érkezik Nicaraguába egy csapat, akikkel vulkánokat fogunk mászni. Mivel Costa Ricába sokkal olcsóbb volt a repülőjegy, így San Joséba érkezem, ahonnan terveim szerint néhány nap leforgása alatt busszal jutok majd el Granadába.

A gépem elég későn, 11 után landol, ezért nem a főváros, hanem Alajuela felé veszem az irányt, ahol van két hostel a későn érkezők számára. Másfél éve a Cala Inn B&B nevű helyen töltöttem az éjszakákat, ami elég lepukkant volt, viszont nyugodt és meglepően olcsó. Most is ide taxizom, azonban tele vannak, így kénytelen vagyok a partihostelnek számító Backpackersben szállás után kuncsorogni. 12 dollár egy ágy a 12 fős hálóteremben, ahol nagyobb a forgalom, mint a Keleti pályaudvaron. Egy percet nem alszom, de legalább nem kellett az első éjszakámat a parkban tölteni.

Colónt kell váltsak, de ez Alajuelában szinte képtelenség. Mindössze két banknál van pénzváltási lehetőség, de azok előtt - fizetésnap lévén - kígyóznak a sorok. A reptéren váltottam egy keveset, így buszjegyre San Carlosig még futja, de továbbutazásra, kajára és szállásra már nem. Ettől függetlenül kibaktatok a hondurasi viszonyokat is alulmúló alajuelai pályaudvarra, és felülök egy északnak tartó járatra. Egy sportcipőkkel házaló nicaraguai srác mellett ülök le, aki két nagy zsák kínai csukát visz San Carlosba, majd utána megy haza bevásárolni, így jól jön neki a valuta, úgyhogy sikerül nála váltanom 80 dollárnyi colónt. Ennyiből csak kijön a következő két nap.

San Carlosban buszt váltok. Costa Ricában Közép-Amerika többi országától eltérően van menetrend, ezért a busz nem akkor indul, mikor megtelik, ami azt jelenti, hogy ücsöröghetek jó egy órán át a terminálon. Ez legalább kulturált, viszont iszonyú zsúfolt, a buszsofőrök pedig valamilyen oknál fogva nem kapcsolják le a motort, így mindenki fuldoklik a benzingőztől. Hogy ez a mentalitás miként fér össze Costa Rica azon törekvéseivel, hogy ők legyenek a Föld legzöldebb országa, nem tudom.

   Los Chiles unalmas, jelentéktelen falu

Az út San Carlosból Los Chilesbe unalmas. Ez az országrész Costa Rica első számú mezőgazdasági területe, minden irányba cukornád-, ananász-, olajpálma- és banánültetvényeket lehet látni. Az út majd három órán át tart az apró faluba, ahová csak kevés turista érkezik, lévén aki itt kel át a határon, az a Nicaragua-tó túloldalán találja magát, ahonnan komplikált visszatalálni a gringó ösvényre. Los Chilesbe egy dolog miatt mégis érdemes tenni egy kitérőt, ez pedig nem más, mint a Caño Negro Nemzeti Park.

Szállás után nézek, de a hátizsákosok hiánya miatt errefelé nincsenek hostelek, csak munkás szállók valamint egy package turistákra berendezkedett, eléggé túlárazott hotel. 48 órája nem aludtam, úgyhogy ezúttal nem érdekel a napi budget, maradok a hotelben 32 dollárért. A recepción azután érdeklődöm, miként kaphatnék csónakot a nemzeti parkba, de azt mondják, a La Fortunából érkező csoportokhoz újabban nem lehet csatlakozni, ezért egyetlen opció, ha bérlek egyet a kikötőben. Lesétálok hát annak a folyónak a partjára, ami táplálja a Caño Negro mocsárvidékét, és próbálok valamit kialkudni. 50 dollár alatt senki nem áll velem szóba, így hagyom a dolgot. Sétálok egyet a falut körülvevő erdőkben, ahol látok pár bőgőmajmot, majd visszatérek a szállómra, és korán nyugovóra térek.

     50 dollár alatt nincs csónak a Caño Negróba

Reggel a kikötő felé veszem az irányt, de alig hogy kirakom a lábam a hotel ajtaján, valaki az emeletről azonnal utánam kiabál.

- Te vagy az a csíkos gatyás, akiről meséltek nekem. Ne menj sehová! Mindjárt lemegyek - iramodik utánam a spanyol akcentussal hadaró csaj - Ane vagyok Baszkföldről. A hotelben mondták, hogy van a faluban egy srác, aki szeretne eljutni a nemzeti parkba. Tegnap este óta téged kereslek, mert én is a nemzeti parkba tartok. Nem bánod, ha csatlakozom?

Miért bánnám? Ha le tudjuk felezni egy csónak árát, már jó. Pár perc elteltével már együtt bóklászunk a kikötőben, hátha találunk egy csónakost. Végül a magát egyszerűen csak Caboreynek (magyarul: Főnökkirály) hivató 60 év körüli fickóra esik a választásunk, aki a már tegnap is mondott 50 dollárért cserébe vállalja, hogy két órán át csónakázik velünk a mocsárvidéken.

 Ilyen csónakokkal lehet körbejárni a nemzeti parkot

Az út eleje nem túl izgalmas, így van időnk összeismerkedni Anéval, aki bár baszknak tartja magát, anyai ágon teljesen, apai ágon pedig félig spanyol. Úgy volt, hogy a barátjával utazgat Costa Ricában és Nicaraguában egy hónapon keresztül, de a srác a munkája miatt végül nem tudott vele tartani. Ane viszont nem akarta bukni a repülőjegyét és a szabadságát, úgyhogy eljött egyedül.

Az első néhány állatra jó tíz percet kell várjunk. Anhingák, magyarul kígyónyakúmadarak sütkéreznek a folyó partján. Az anhingák a kormoránokhoz hasonlóan sok időt töltenek a víz alatt halakat hajkurászva, mely során rendesen eláznak, így lakmározás után felmásznak a fák ágaira és ott szárítkoznak.

Anhingák, vagyis kígyónyakúmadarak

Kicsit odébb fecskéket pillantunk meg, amint a víz felszínén kapkodják össze a szúnyogokat és a sandflyokat. Érdekes, hogy amint csónakkal közel kerülünk hozzájuk, nem tovaszállnak, hanem leülnek egy közeli, vízből kilógó fatörzsre, és onnan bámulnak minket.

Közel engednek magukhoz a fecskék

Jó fél óra is eltelik, mire megjelennek az első baziliszkuszok, vagy ahogy errefelé nevezik őket, Jézus Krisztus gyíkok. Nevüket arról kapták, hogy hüllő létükre képesek a vízen járni. Ezek sem félnek tőlünk, egészen jó képeket sikerül lőnöm róluk.

Pózolnak a baziliszkuszok

Az egyik fa törzsén kiszúr Caborey pár zsákszárnyú denevért. Ennek a fajnak két jellemzője van, az egyik, hogy a hátukon végigfut két hullámos fehér vonal, a másik, hogy nem barlangban vagy sötét zugban rejtőznek el napközben, hanem a fák törzsein lógnak beleolvadva a környezetükbe.

Szinte észrevehetetlenek

Csónaktúránk vége felé majmokat is sikerül fotóznunk, ráadásul a halál unalmas bőgőmajmok után végre megpillantunk egy pókmajomcsaládot is.

Bőgőmajmot már rengetegszer, pókmajmot viszont elég ritkán láttam Costa Ricában

Slusszpoénként összefutunk néhány kajmánnal is. A kajmán annyiban különbözik az amúgy Közép-Amerikában is őshonos krokodiltól, hogy kisebb nála, a szemei pedig a feje szélén helyezkednek el. Ettől kevésbé tűnnek kegyetlennek, méretük miatt amúgy sem veszélyesek az emberre.

       A kajmánok legfeljebb 2-3 méteresre nőnek, így nem veszélyesek az emberre

Délben már vissza is érünk Los Chilesbe, ahol sem Ane, sem én nem akarunk továbbidőzni. A baszk lány is Nicaraguába tart, így együtt várjuk meg a délutáni esőben azt a buszt, ami a határra közlekedik. 2009-ben Erivel már jártunk erre, akkor Nicaraguába még csak csónakkal lehetett átjutni, mostanra azonban megépült a híd a Rio San Juan felett, így közúton is át lehet kelni a két ország között. 

Szemben Peñas Blancasszal errefelé szinte semmilyen forgalom nincsen, így elég gyorsan sikerül átjununk Nicaraguába. Persze a 7 dollár kilépési és 12 dollár belépési illetéket itt is be kell fizetni, csak hogy a turistának legyen egy kis rossz szájíze. No mindegy, irány San Carlos!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!