Bár korábban nem terveztük, ügyes-bajos dolgaink miatt mégis Facatativában kötünk ki. Hivatalos ügyeink végeztével úgy döntünk, nem utazunk vissza délnek, hanem maradunk a környéken, mivel teljesen mindegy merre tart az ember Kolumbiában, úgyis belebotlik valami csodába. Ezúttal sem csalódunk. Megismerkedünk egy névtelen kultúra emlékeivel a Piedra de Tonja régészeti parkban, ellátogatunk a muiscák utolsó fellegvárába, Zipacónba, valamint egy szép vízesés után a fény és szeretet földjének apró falvaiban bóklászunk. Megérte maradni.
Facatativá a Bogotái-fennsík nyugati peremén fekszik közvetlenül az albáni és cachipayi köderdők felett. Ennek köszönhetően ide áramlanak a trópusi terület felől felszálló légtömegek, amik állandóan borússá, ködössé teszik a vidéket. Bár Facatativá ugyanazon a tengerszintfeletti magasságon fekszik, mint Bogotá (2700 méter), mégis pár fokkal hűvősebb a klímája, mert errefelé csak szökőévente látni a Napot. Állítólag a leghidegebb hónapokban, decemberben és januárban éjszaka akár -5 fokot is mérhetnek.
Ritka pillanat, mikor a Nap megsüti Facatativá főterét
A város nem sok mindent rejt a turista számára, éppen ezért nem épült ki a rájuk támaszkodó infrastruktúra sem. Facatativában nemes egyszerűséggel nincsenek hotelek, de még munkás szállók se nagyon, így óráink mennek el arra, mire a város határában, a buszpályaudvar közelében rábukkanunk arra a Hotel Blancóra, ami a véletlenül Facatativában ragadt üzletemberekre rendezkedett be. Az ilyen szállók drágák szoktak lenni, de ez meglepően olcsó; 50 000 pesóért akkora lakosztályt kapunk, amekkorához évek óta tartó utazásunk során egyszer sem volt szerencsénk.
Facatativá templomának belseje inkább színházra hasonlít
Facatativá chibcha nyelven annyit tesz: síkság szélén emelt erőd. Az itt élő muiscák fontos szakrális központot alakítottak ki a mai város keleti végében található kőerdő közepén, mégpedig azért, mert korábban már az ő őseik is ide jártak imádkozni. A Piedra de Tunjo névre keresztelt szakrális központ ma archeológiai park, ami elsősorban nem a muiscák, hanem az előttük évezredeken keresztül itt élő, ám máig ismeretlen indiánok miatt izgalmas. A névtelen és teljesen eltűnt (vagy asszimilálódott) törzs tagjai 12 000 éven át festettek a sziklák szélére főként geometriai alakzatokat, de láthatóak itt ember- és állatábrázolások is. A régészek nehezen hatátozzák meg a piktogramok korát, mert többségük nem növényi vagy állati eredetű, hanem földpátokból kinyert vörös festékkel készült.
Nehéz megmondani, az indiánok mit akartak pontosan ábrázolni
Hosszan gyaloglunk, míg megérkezünk a parkhoz, ahová a helyieknek ingyenes a belépés, a külföldeiktől azonban beszednek 3500 pesót. Nem hiszem, hogy meggazdagodnának belőle, mert Facatativába évente egy tucat turista sem érkezik.
Szőke nőt erre nem sokat látnak, az biztos
A kőerdő nem túl látványos, viszont elég nagy területen helyezkedik el. Itt-ott érdekes formájú sziklákra bukkanunk. Az egyik ilyen az az áldozókő, amiben egykoron víz helyett állítólag vért fogtak fel. Nyilván úgy van, ha a régészek ezt mondják.
Ezer éve ebből még vér folyt
Szerencsére a bejáratnál a kezünbe nyomtak egy térképet, ami jelöli a piktogramok helyeit, így könyebben találjuk meg az ősi indián falfirkákat. A park békaformákkal reklámozza magát, amiből valóban van néhány, de általában alig pár centisek, amiket elég nehéz észrevenni a sok krikszkraksz között.
Ezek itt állítólag békák
A park közepén van egy csónakázó tó, ami valószínűleg annak a nagyobb tónak a maradványa, ami egykoron a felszínt olyanná formálta, amilyen.
Eri pózol a Piedra de Tonja tavánál
Két óra alatt sikerül körbejárnunk a régészeti parkot, majd a belvárosban beülünk egy pizzára, ami meglepően jóra sikerül. Facatativá nem is annyira rossz hely. Egész jó kis kocsmák és éttermek sorakoznak a sétáló utca mentén, amik tömve vannak fiatalokkal. Mint később megtudjuk, a város az ország legjobb főiskoláinak ad otthont, ezért Facatativá éjszaka kezd megéledni, a mi legnagyobb bánatunkra. Éjszaka tudatosul bennünk, hogy a bulinegyedet a hotelünk utcájában alakították ki, így hajnali 4-ig üvölt a salsa és a reggaeton.
Egész jó hely Facatativá
Nem állítom, hogy kipihentek vagyunk, mikor kora reggel a buszok dudálására megébredünk. Hát ezért ilyen olcsó ez a hotel! Éjszaka a diszkóktól, hajnalban a buszoktól nem lehet aludni.
Pihentető kirándulást terveztünk mára, ehelyett letoljuk kolumbiai utazásunk egyik legsűrűbb napját. Elsőként a közeli Bojacába buszozunk, ami Chiquinquirá mellett Cundinamarca második legfontosabb vallási központja. Az alig ezer lakosú falu főterén áll egy apró templom, amit egy Szűz Mária jelenés után emeltettek a domonkosok. A hét minden napján teltházas misét tartanak Mária tiszteletére, a teret így kegytárgyakat árusító boltok veszik körbe. A hideg ködöt jól viselő pálmák árnyékában lehet fozózkodni hintalóval, kiskutyával, talán még magával Shakirával is, ha lenne rá igény. Hihetetlen, hogy Dél-Amerikában a vallás milyen szépen összefonódik a majálissal.
Mise után egy jó hintalovacskázás?
A templomot leszámítva Bojacában nincsen semmi, így egy rövid séta után felpattanunk egy buszra, ami a cartagenitai elégazásig visz minket. Itt átszállunk, alig negyed óra múltán pedig már kászálódunk is le Kolumbia valószínűleg legködösebb településén, Zipacónban. A 2550 méter magasan fekvő település még Facatativánál is párásabb és hűvösebb, a köd ráadásul olyan sűrű, hogy azt sem tudjuk, valójában a faluban vagy a puszta közepén szálltunk-e le. Úgy vergődünk a tejszerű ködben, mint két hajótörött, akik próbálnak felkapaszkodni egy hajódeszkára. A szó szoros értelmében az orrunkig sem látunk, így várunk, hátha felszáll egy kicsit a köd mentőcsónakot dobva nekünk. Negyed óra tétlen ácsorgás után végre felsejlik az úttest túloldala, ami egy korlátban végződik. Leereszkedünk egy lépcsőn, ami után egy tér szerű valami közepén találjuk magunkat. Egy nem működő szökőkútra bukkanunk, ami mögött körvonalazódni látszik pár épület. Talán egy templom lesz az.
Szép időnk van Zipacónban
Ha már ellátunk öt méterre, akkor akár sétálhatunk is egyet a faluban. Zipacón utcái a köd ellenére is bájosak, a színes házak és macskaköves utcák koloniális település vízióját kelti bennünk. Nem tévedünk sokat. Zipacón, ahogy az nevéből is kitűnik, muisca település volt, ráadásul nem is akármilyen. A spanyolok elől menekülve az utolsó zipa (muisca uralkodó), Sagipa itt talált menedéket, de eddigre már tudta, népük elesett a hódítókkal szemben. A panche indiánok ellen épült erőd sem tarthatta magát sokáig, az utolsó napokat Sigapa és kísérői mély letargiában töltötték, ezért kapta a település a Zipacón nevet, ami chibchául annyit tesz: a zipa siránkozása.
Sagipa muisca szobra Zipacón főterén
Mivel Zipacón esett el utoljára, a spanyolok azonnal templomot emeltettek az erőd helyén. Zipacón fontos kereskedelmi útvonal mentén feküdt, a konkvisztádorok sokáig rajta keresztül hordták a mezőgazdasági terményeket a Rio Magdalena völgyéből fel Bogotába. A Zipacón nevet csak a 18. század végén vehették fel, mivel eddigre a spanyol korona meggyengült, így kénytelen volt engedményeket adni az ott élőknek, akiknek az volt a követelésük, hogy falujuk kapja vissza csibcsa nevét.
Ködben is hangulatos Zipacón faluja
A köd egy óra elteltével felszáll, így megmutatja nekünk magát az egész főtér háttérben a templommal, amit az elmúlt évszázadokban többször is átépítettek.
Zipacón főtere, miután felszállt a köd
Miután végigjártuk a falu utcáit, ismét buszra szállunk, és abba a Cachipayba utazunk, aminek neve annyit tesz: a fény és szerelem ábrándjának földje. Ilyen névvel az ember azt gondolná, hogy egy csodát lát, pedig Cachipay minden, csak nem szép. Nevét valószínűleg a klímájának köszönheti, mivel szemben a fennsík ködös és hűvös időjárásával itt sokat süt a Nap és mindig kellemesen langyos az idő. Ennyi és nem több, Cachipay egy ronda mezőváros, ahová azért jönnek fel a veredákról a parasztok, hogy eladják terményeiket a városból érkező kereskedőknek. Rengeteg a teherautó, hatalmas a sürgés-forgás, mindenki jön valahonnan vagy megy valahová. Hogy mi az ördögért jöttünk mégis ide? Azért, mert innen nem messze állítólag van egy szép vízesés, a Salto de la Monja.
Cachipay főtere nem olyan, mint maga a város
A helyiek azt mondják, egy La Esperanza nevű veredáig kell eljussunk, mert a zuhatag annak a határában található. Egy szakadt dzsippel jutunk el a jelzett tanyabokorra, a sofőr az ösvény bejáratánál rak ki minket. Ha nem itt tenne ki, valószínűleg nem bukkannánk rá, mert a vízesést jelző táblát szépen benőtte a gaz.
Elég szép a táj Cachipay körül
Nem hiszem, hogy sűrűn látogatják a vízesést, mert az ösvény eléggé elhanyagolt. Bár két kilátót is építettek a völgy aljáig, azok is lepukkantak. Ráadásul az utolsó szakasz iszonyatosan gáz, csak négykézlábra ereszkedve tudunk lejutni rajta a zuhatag lábához. A Salto de la Monja, vagyis az Apáca-vízesés kb. 20 méter magas. Szép, de ennyi szenvedést talán nem ér.
A 20 méter magas Salto de la Monja, vagyis Apáca-vízesés
Visszamászunk a tanyabokorig, majd egy előzőhöz hasonló szakadt dzsippel visszatérünk Cachipayba. Még nincs késő, ezért úgy döntünk, a völgy másik két faluját, Anolaimát és La Floridát is útba ejtjük. Iránytaxival jutunk el Anolaimába, ahol épp az éves falunapot tartják. Rengeteg az ember, a sátrak alatt őstermelők árulják a portékájukat, de van itt koncert és gyerekeknek felállított ugrálóvár is. Érkezésünkkor épp a polgármester magyaráz valamit a család és a szeretet fontosságáról, de a népek inkább magukkal vannak elfoglalva.
Buli van Anolaimában
Anolaimát egy azonos nevű indiántörzs lakta, akiket igen korán, már 1538-ban legyőztek a spanyolok. Cachipayhoz hasonlóan Anolaimának is jó a klímája, ezért a 18. század végén fekete rabszolgákkal telepítették be a völgyet, akik cukornádat, granadillát és Európából behozott zöldségeket termesztettek a bogotái uraknak. Hogy a fekete lakosság hová tűnt az elmúlt 200 évben, nem tudom, de a falu főterén egyet sem látunk belőlük.
Anolaima temploma
La Florida ide alig tíz perc. Egykoron a falu nagyobb volt, de a 20. század második felében megfeledkeztek a Facatativát Girardottal összekötő vasútról, ami egykoron sokaknak adott munkát. Mióta nem szállítmányoznak a vonalon, La Floridát elhagyták a népek, aki maradt, az virágtermesztésbe kezdett. A falu nagyon lepukkant, igazi koszfészek. Az utcák nincsenek leaszfaltozva, és az élet is hiányzik belőle. Épp csak annyi időt töltünk itt, amíg a kisbusz, amivel jöttünk, megtelik utassal, és már húzunk is vissza Cachipayba.
Ahogy megszűnt a vasút, úgy néptelenedett el La Florida
Innen csak este 6-kor indul busz vissza Facatativába, így beülünk egy helyi ivóba inni egy üdítőt. Két enyhén illuminált fickó azonnal megtalál minket, és el kezdenek meghívogatni minket sörökre. Elmesélik, hogy a vasútnál dolgoznak, és ha szeretnénk, holnap elvisznek minket teljesen ingyen Facatativából Girardotba. Ők tesztelik a pályát ahhoz, hogy a jövőben újra megnyithassák a vonalat, de ezúttal nem zöldséget, hanem turistákat fognak rajta szállítani.
Ehhez hasonló kanárik lakják be a fény és szerelem ábrándjának földjét
Sajnos nincs sok időnk a gépünk indulásáig, így nemet kell mondjunk a felkérésnek, de a jövőben biztos, hogy egyszer végigmegyünk ezen a szakaszon. Mire visszaérünk Facatativába, már bömböl a zene a diszkókban. Bár mára pihenős kirándulást terveztünk, elég sűrűre sikeredett a program, így teszünk a hangzavarra, és bezuhanunk az ágyba.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
