Egy takarítónőnek hála eljutottunk a Rio Sumapaz völgyébe, aminél eddig nem sok szebbet láttunk. Pár éve még gerillák uralták a környéket, de a jövőben Kolumbia egyik szenzációja lesz, ez egészen biztos. Hatalmas vízesések, félelmetes szakadékok és gazdag fincák sorakoznak egymás mellett, Bogotától nem is olyan messze. Ha erre jársz, eszedbe ne jusson kihagyni! 

Bogotát dél felé elhagyni egy kínszenvedés. Szemben a város északi végével dél durván lepukkant, nyomornegyed vált nyomornegyedet. Restrepo és Bosa a főváros legveszélyesebb negyedei közé tartozik, külön zseniális, hogy a déli buszterminált sikerült ez utóbbinak a kapujában kialakítani. Szerencsére a Transmileniót nem kell elhagyjuk, így nem ismerkedünk meg Bosa banditáival és emberrablóival. Mintha ez a rész más világ lenne; a házak lepukkantak, az utcák szemetesek, kátyusak és nincsenek felfestve. Talán változik a helyzet, ha a Transmileniót sikerül kivinni egészen Soacháig, Bogotá külvárosáig, ami pont ugyanolyan lepukkant, mint Dél-Bogotá bármely része. 

Hatalmas a dugó, így jó három óra, mire kiérünk a városból. Az 1990-es évek végéig ez az állapot a város minden részén jellemző volt, de a Transmilenio megváltoztatta a közlekedési normákat. Ahová azonban még nem ért ki a zárt pályás busz, ott megelevenedik a múlt. Bogotá ezen részén nagyon nem szeretnék élni.

Az autópálya elhalad a Muña-víztározó mellett, ami a Sumapaz paramóvidékének kristálytiszta vizét gyűjti össze. Hogy milyen okból kifolyólag kötötték össze a főváros szennyvizét elvezető Rio Bogotával, az ördög tudja, mindenesetre ez utóbbinak hála a környéket pöceszag lengi be. Szerencsére gyorsan elhagyjuk a víztározót, felkapaszkodunk egy 3000 méteres hágóba, majd az út lassan ereszkedni kezd.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraFusagasugá környékén gyönyörű a táj, ezt a gazdag elit is tudja

A Bogotá-fennsík széle mindenhol meseszép, itt is, azonban nem a természet az egyetlen, amin elámulunk. Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedünk, úgy sokasodnak az úszómedencékkel ellátott villák. Subia környékét nehéz bármihez is hasonlítani, megkockáztatom, errefelé több luxust látni, mint bárhol máshol Dél-Amerikában.

Jó két órás utazás után futunk be az 1800 méter magasan fekvő Fusagasugába, ami már a spanyolok érkezése előtt is lakott volt. Mivel közel fekszik a fővároshoz, fontos mezőgazdasági központ vált belőle, lévén errefelé szinte minden megterem. A város mai napig Bogotá első számú éléskamrája, s mint ilyen, a turista számára nem tartogat sok izgalmat. A főterén áll ugyan egy koloniális időkből származó katedrális és parókia, de ennyi és nem több.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraFusagasugában a főtéren kívül nincs semmi érdekes

Hogy miért jöttünk mégis ide? Azért, mert Fusagasugá környéke számtalan szépséget rejt, de csak a helyiektől tudjuk meg, hogy kétszer annyit, mint amennyit előzetesen gondoltunk. A belvárosban szállunk meg egy egészen rendben levő hotelben, ahol mind a recepciós, mind a takarítónő hihetetlenül kedvesen fogad minket. Mikor mondjuk, hogy minimum két éjszakát maradunk, azonnal a legjobb szobájuk kulcsát akasztják le; errefelé nem szokás egy éjszakánál többet eltölteni, pláne nem külföldieknek. 

- Turisták vagytok? - érdeklődik a takarírónő, aki nem lehet több 20 évesnél.
- Igen. Szeretnénk körbejárni a város környéki erdőket.
- Én a Sumapaz-völgyből, Cabrerából származom. Arrafelé nagyon szép a táj - kapjuk a tippet.

Vadul nézni kezdjük a térképet, és a neten találunk is néhány fotót a környékről, úgyhogy azonnal szaladunk is le a recepcióra, és két napos foglalásunkat háromra bővítjük. Mivel még bőven nincsen késő, felpattanunk egy szállónk előtt rostokoló, Pascába induló buszra. Az apró falu nem fekszik messze Fusától (így nevezik Fusagasugát a helyiek), de az út annyira rossz minőségű, hogy a tíz kilométert fél óra alatt sem tudjuk megtenni. Cserébe a táj egészen mesés, így kétharmad távnál leszállunk, és inkább gyalog folytatjuk az utunkat a faluig. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraPasca felé is egész rendben van a látvány

Pascát granadilla, curuba és fejioa földek veszik körül, a remek klíma miatt évente kétszer szüretelnek. Így könnyű megőgazdaságból megélni.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraGranadilla birtok Pascához közel

A falu amúgy a Sumapaz Nemzeti Park hegyeinek lábánál fekszik, rengeteg bővízű patak robog át a völgyön. Egy ilyen paradicsomi helyhez már csak egyetlen dolog kéne, egy pofás település, de az nincs. Pasca a csúnyábbnál is csúnyább, még a főtere is felejtős, pedig a kolumbiai falvak többségének legalább ezen része jól szokott kinézni.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraPasca szép helyen fekszik, de ennyi és nem több

A rengeteg ízletes gyümölcsön túl a falu még egy valamiről híres, mégpedig a bogotái Aranymúzeumban látható aranytutajról, amit a muiscák legszebb kegytárgyai között tartanak számon. A muiscák királyait anno a Guatavita-lagúna vizén avatták be, egy olyan tutajon, ami a múzeumban is látható. Hogy miért pont itt, Pascában leltek erre a csodára, a tudósok sem tudják, mivel a falu a spanyolok érkezése előtt sem volt több néhány parasztcsalád lakta tanyabokornál.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraPascában bukkantak rá az Aranymúzeum leghíresebb leletére, az aranytutajra

Másnap a takarítónő ajánlására Cabrera felé vesszük az irányt, és milyen jól tesszük. Ez a vidék egy újabb példa arra, miért is Kolumbia a legszebb ország Dél-Amerikában. De ne rohanjunk ennyire előre. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraPascának a főtere is felejtős

Kisétálunk a terminálra, majd felszállunk egy Pandiba tartó buszra. Az autópálya, ami Melgar felé tart ezen a részen is zseniális tájon át tekereg. Chinauta még Subiánál is több luxusvillát rejt, jobbra pedig feltűnik néhány érdekes hegycsúcs, amit állítólag Quinininek hívnak. Már most tudjuk, hogy egy éjszakával megint tovább maradunk, mint azt a recepciósnak meghagytuk, mert erre a hegyre vétek lenne nem felmenni. Chinauta után az út meredeken ereszkedni kezd, nem sokkal később befutunk egy szűk kanyonba, amit Boquerónnak neveznek. Innen egy elég rossz minőségű út vezet a Rio Sumapaz völgyében fekvő Pandiba. 

Az egyik utastól megtudjuk, hogy innen pár kilométerre a Sumapaz-folyó egy keskeny hasadékba folyik bele, ahol esik vagy száz métert, de sajnos pont érkezésünkkor indul egy busz Veneciába,  ahol állítólag van egy meseszép zuhatag, így elnapoljuk a kanyon meglátogatását.

Az út felkapaszkodik a hegyekbe, ahonnan valami egészen hihetetlen a kilátás a Rio Sumapaz völgyére. Ha ez a vidék Peruban vagy Costa Ricában lenne, egészen biztos, hogy naponta turisták ezrei látogatnák, ezzel szemben erre jó eséllyel rajtunk kívül külföldi még nem járt. A másfél órás út alatt nem győzök kattintgatni, levegőt venni sincs időm.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera       A kép nem légifelvétel, hanem a busz ablakából készült

A meglepően új kisbusz sofőrje szól, hogy megérkeztünk a vízeséshez vezető bekötőúthoz, innen alig egy óra séta a 120 méter magas zuhatag. Egy apró tábla jelzi, hogy valóban erre van a vízesés, így bár nem tudjuk pontosan hová is tartunk, mégis magabiztosan lépkedünk a hegyek felé. Egy veredán át vezet az út, ami Kolumbiában soha sem életbiztosítás. No nem a banditák, hanem a tanyákról kitörő kutyák miatt; az egyik helyen kis híján megharap egy korcs.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera    Eri baktat a Salto La Chorrera felé

Amúgy a táj itt is meseszép, a tanyák pedig szemkápráztatóan zöldek. Fél óra baktatás után felcsendül a vízesés robaja, egyből tudjuk, hogy valami hatalmas dolog vár ránk az út végén. Újabb harminc perc séta után az út véget ér, de a vízesést még mindig nem látjuk. Innen egy ösvény vezet tovább fel a hegyekbe, a bejáratánál egy kopott táblán azt olvassuk, még 758 méter a zuhatag. Közel van. Féltávnál végre felbukkan a Salto La Chorrera, ami magányosan szakad alá a mélybe. Teljesen megbabonáz minket a hely, nem tudunk elszakadni a látványtól.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera  120 méter magasból szakad alá a Salto La Chorrera

Egészen közel merészkedem a vízeséshez, de az ösvény annyira csúszik, hogy az utolsó pár métert már nem merem megtenni. A vízpermettől így is csúnyán bepárásodik a fényképezőnk, úgyhogy inkább visszakapaszkodom a kilátóhoz, ahol Eri próbál egy vízmentes lyukba bebújni. Nem ő az egyetlen, aki zugot keres magának a Chorrera körül. Egy legenda szerint a vízesés mögött van egy barlang, amiben a muiscák kincse rejtőzik, de azt fehér ember nem érintheti. A kincs őre Mohán, egy nagyon csúnya, torzonborz hegyi szellem, aki ha betolakodókat lát a barlangban, megöli őket és földrengést küld a Földre. Nekünk a vízpermet is elég, nem foglalkozunk a muiscák kincsével. Inkább visszaindulunk.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraHegyi szellem őrzi a muiscák kincsét a vízesés mögött

Az ösvény mentén hihetetlenül dús a vegetáció, a fák és bokrok levelein színes szöcskék ugrándoznak. Érdekes, hogy ezekkel a jószágokkal eddig csak a San Gil melletti Juan Curinál találkoztunk, mintha ezek a szöcskék szeretnék a vízeséseket.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraSzínes szöcskék lakják be a vízesés környéki erdőket

Besétálunk Veneciába, ami 1951 óta mondhatja magát falunak, korábban hivatalosan az ide 40 kilométerre fekvő Pandihoz tartozott. Mivel új településről van szó, nincs is itt mit nézni, azonban az útról láttuk, hogy a településtől nem messze a Sumapaz-kanyon sziklái szinte függőlegesen szakadnak bele a folyóba. A kifőzdében - ahol elfogyasztjuk ebédre szánt rizses csirkénket - azt mondják, a kilátó messze van, okosabb tuktukkal megközelíteni. Így teszünk. Egy fiatal srác furikáz el minket a kilátóhoz, de annyira örül az érkezésünknek, hogy csak 5000 pesót kér az egész mókáért, cserébe azt szeretné, ha lefotózkodnánk vele. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraFotóért cserébe féláron van a menetdíj

Hogy milyen a kilátás? Fenomenális, mint bárhol Kolumbiában. Az ég kezd borús lenni, de így is lelélegzetelállító a velünk szemben tornyosuló 2-300 méter magas sziklafal.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera Ilyen kilátás fogadja az embert a Sumapaz-kanyonra Veneciából

Pont, mikor visszaérünk Veneciába, befut egy busz, ami Cabrerába tart. Ugyanolyan vadonatúj kisbusz, mint volt idefelé, mintha ebben a régióban igényesebb lenne az utazóközönség. Erről természetesen szó sincs, valószínűbb, hogy ezzel próbálták lekenyerezni pár éve a gerillákat, akik a vidéki Kolumbia kizsákmányolása ellen szólaltak fel. Ma már Cabrerában sincsenek gerillák, az új buszok azonban maradtak.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraVeneciát 65 éve alapították, úgyhogy nem túl varázslatos

Áthaladunk egy apró falun, Aposentoson, majd az út élesen balra kanyarodik, a szemközti hegyen pedig feltűnik egy Chorreránál is magasabb vízesés. Sem a sofőr, sem a buszon utazó utasok nem tudják mi a neve, többségük azt állítja, hogy nincs is neki. Bár Cabrera még 5-6 kilométer, mi ismét leszállunk a buszról, és vállaljuk, hogy néhány fotó kedvéért sétálunk másfél órát a faluig. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera     Az ott a háttérben semmi különös, csak egy névtelen, 200 méter magas vízesés

Mit mondjak? Ha egy negyed ekkora vízesésünk lenne Magyarországon, fél Európa a csodájára járna, ezek a jó kolumbiaiak meg még nevet sem adnak neki. Az interneten sem lehet róla szinte semmit sem találni, egyszerűen csak ott van, és évezredek óta zúdul alá három lépcsőben kb. 200 méter magasból.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraSumapaz-kanyon

A Rio Sumapaz kanyonja mostanra egészen kinyílt, de attól még a Cabrerába tartó séta meseszép. Az utat hatalmas sziklák alá vájták, amiket köderdei növények borítanak be. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraFantasztikus út vezet Cabrerába

Cabrerába délután három magasságában futunk be. Elsőre feltűnik, hogy ez a falu más, mint a többi. Kevés ember van az utcákon, a házak előtt régi autók sorakoznak. Olyan a hely, mint volt Támara, ahol a FARC egészen 2014-ig jelen volt. 

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraMehetnénk akár ilyen furgonnal is

A házak udvarán mindenhol harci kakasokat látni. Egyre kevesebb helyen divat ez a fajta sport, jellemzően a nagyon szegények szórakozása, amiből Kolumbia ezen részén nem sok van. Felelevenedik bennem a venezuelai Manacal, ahol bele is csöppentünk egy viadalba.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraHarci kakasok várják a viadal napját

A falu főterén mindenki kíváncsian néz ránk. Az egyik padon ücsörgő asszony odahív minket magához, és azt kérdi, hittérítők vagyunk-e. A turista szóra felcsillan a szeme, bár azt egy foglalkozásnak tartja. Elmeséli, hogy 2012-ben a paramilitárisok itt még kivégzéseket hajtottak végre, s bár négy évvel ezelőtt elzavarták őket innen, a faluban máig mindenkinél fegyver van, mert attól tartanak, az a két rendőr, aki a falu biztonságáért felel, kevésnek bizonyulna.

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia Cabrera

Kolumbia Fusagasugá Pasca Sumapaz-kanyon Salto La Chorrera Venecia CabreraCabrera más, mint a többi andoki falu

Nincs sok időnk a falura, mert négy óra magasságában indul az utolsó busz Fusába. A takarítónőnek igaza volt: a Rio Sumapaz völgye csodálatos hely, amit nagyon gyorsan fel kéne helyezni a térképre.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

5 Komment

Ezúttal négyesben, két Kolumbiában élő magyarral kirándultunk egy nagyot nem messze Bogotától. Láttunk pár meseszép vízesést, és jártunk Vergarában, Kolumbia egyik legkegyetlenebb drogbárójának, Gachának a szülőfalujában. Tudta, hova kell születni. 

Alexszel és Moncsival, a Kolumbiában élő két magyarral alig két hónapja találkoztunk utoljára. Akkor megígértették velünk, hogyha visszatérünk a Los Llanosról, ismét felkeressük őket San Franciscóban, és elmegyünk közösen egy rövid kirándulásra. Mivel megkaptam az újabb 90 napos tartózkodási engedélyemet, elég szabadon mozoghatunk, úgyhogy a Portal 80-nál felpattanunk egy Villetába tartó buszra, s röpke másfél óra alatt meg is érkezünk Alexék fincájához, ahol két kutyájuk, Hermész és Denisz csaholva fogadnak. Jellemzően bizalmatlanok minden olyan emberrel, aki zsákot hord a hátán, de minket szerencsére megismernek, így az ugatáshoz farokcsóválás társul.

A mai napon nem csinálunk semmi különöset, csak mesélünk a magyar párosnak az elmúlt hetek csodáiról néhány Huncol sonka és szalámi elfogyasztása közben. Moncsiék meglepődnek azon, hogy mennyire biztonságosnak találtuk az Andok és a Los Llanos eldugott részeit. Jellemzően még az itt élő kolumbiaiak sem tudnak ezekről a vidékekről, az elmúlt évtizedekben ők is csak a híradásokból értesültek az ottani gerilla- és drogháborúkról, s mióta ezek az összecsapások végetértek, senki nem hall semmit Socháról, El Totumóról vagy éppen Tenzáról.

Este néhány pohár rum elfogyasztása után bámuljuk a térképet, merre is kéne megejtsük a holnapi kirándulásunkat. Választásunk a La Vega-Nocaima-Vergara háromszögre esik, mely falvak közelében két szép vízesést is jelöl a Google Maps.

Reggel Moncsi sonkával, magyar szájjal is szerethető kenyérrel és lulólével kínál minket - két hónapja nem volt részünk ilyen fejedelmi lakomában. Aztán bepattanunk Alex kocsijába és irány La Vega, a bogotáiak egyik kedvenc hétvégi üdülője.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesés     La Vega hátizsákos szemmel nem túl izgalmas

A kisváros alig tíz kilométerre fekszik San Franciscótól, viszont 500 méterrel lejjebb, így errefelé már kellemesen meleg van ahhoz, hogy minden szállodához és nyaralóhoz tartozzon egy medence, amit annyira szeretnek a folyton fagyoskodó fővárosiak. Mindemellett La Vega nem túl izgalmas hely, nem sok minden marasztalja a magunkfajta hátizsákost, leszámítva néhány jobb éttermet és hétvégente kinyitó diszkót. 

La Vegából meseszép út vezet Nocaima apró hegyi falujába, ami szinte semmiben nem különbözik San Franciscótól, még a főtere is olyan, mintha "ctrl c ctrl v" idemásolták volna. 

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésNocaima főtere pont olyan, mint minden itteni falunak

A térkép alapján a falu határában van egy apró vízesés, ezt alátámasztandó egy eldugott és kopott táblán feltűnik egy Cascada Charcón felirat, de csak az irányt mutatja, hogy milyen messze van és hogy kell odajutni, azt nem. Csalinkázunk egy keveset a kocsival, mire végre rálelünk az ösvényre, ami borzasztóan sáros, de Alex megnyugtat minket, hogy éppen takarítani készül a kocsiját, úgyhogy nyugodtan nézhetünk úgy ki, mint a disznók.

Jó negyed órát kell bokáig érő sárban baktatnunk egy guaduaerdő mélyén. A guadua bambuszféle, de nem Ázsiából, hanem innen, az Andok köderdőinek mélyéről származik, s ahogy Kínában, úgy Kolumbiában is építőanyagként tekintenek rá. A Charcón-vízesés nem nagy és nem is túl látványos, így néhány fotó után visszasétálunk a kocsihoz, és folytatjuk utunkat északnak, Vergara irányába. Igazából a cél nem a falu, hanem az El Escobo-vízesés, de hogy pontosan hogyan lehet odajutni, arról fogalmunk nincs. Talán majd Vergarában útba tudnak minket igazítani.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesés   Eri, Alex és Moncsi pózol a Charcón-vízesés előtt

Ha Nocaima felé szép volt az út, nem tudom, mit mondhatnék erről a vidékről. Hihetetlen, hogy alig 50 kilométerre vagyunk Dél-Amerika egyik legnagyobb metropoliszától és ilyen érintetlen erdőkre bukkanunk. Itt-ott elvétve feltűnik egy lodzs vagy finca, amik létezéséről max a bogotái kirándulók tudnak, pedig simán kenterbe vágják némelyik menő Costa Rica-i vagy ecuadori turistaközpontot. Ami hiányzik Kolumbiából, az az információ. Ha valaki nekiállna ezen helyek összeírásának angol nyelven, egész biztos, hogy tízszer többen látogatnának az országba. Vannak ugyan útikönyvek Kolumbiáról, de még a Lonely Planet is úgy béna, ahogy van.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésVergara felé nem csúnya a táj

Féltávnál ketté válik az út. Az egyik Vergarába, a másik egy Alto de Puerta Grande nevű kilátóhoz vezet. Felkanyarodunk, hátha látunk valami még szebbet. Nincs hiba a tervben, húsz perc múlva fent állunk pár rádiótorony lábánál, és onnan bámulunk le a környező völgyekre. Az idő nem túl jó, csöpögni kezd az eső, de ettől még teljesen elvarázsol minket a táj. Az egyik oldalon feltűnik a Rio Negro völgye, a másik oldalon pedig Nocaimát pillantjuk meg madártávlatból.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesés

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésKilátás az Alto de Puerta Grandétól: a Rio Negro völgye és Nocaima faluja

Vergarába dél magasságában futunk be. Ez a falu sem érdekesebb, mint volt Nocaima vagy San Francisco, egy valamiről, jobban mondva egy valakiről mégis híres. A helyiek nem verik nagy dobra, de állítólag 1947-ben itt született José Gonzalo Rodríguez Gacha, a Medellín kartel egyik kegyetlen vezetője, Pablo Escobar jobbkeze. Gacha, ismertebb nevén "A mexikói" az innen nem messze fekvő Muzo smaragdbányákat felügyelte 1988-as haláláig. Kolumbiai smaragdbányákat birtokolni és vezetni nem életbiztosítás, az egyetlen, aki az elmúlt 50 évben nem erőszakos halált halt, az a politikusok bizalmát is élvező Víctor Carranza volt. 

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesés José Gonzalo Rodríguez Gacha

Gacha sertéstenyésztő családból származott. Állítólag csak két általánost végzett, mert tanulás helyett inkább pénzt akart keresni. Tíz évesen már Muzo bányáiban tevékenykedett, de nem sokkal később kitört a smaragdháború, amiben bérgyilkosként vett részt. Senki nem tudja pontosan hány emberrel végzett, de a falusi legendák szerint Gacha egy igazi mészáros volt, nem válogatott a módszerekben, nem kímélt senkit. A smaragdcárok is rettegtek tőle, így még nem volt 25 éves, mikor a háttérből már ő irányította a muzói bányákat. Akinek nem tetszett a képe, azt kérdezés nélkül lelőtte, ezért figyelt fel rá Pablo Escobar is, akinek szüksége volt egy véreskezű társra, hogy a kokainbizniszben minden üzletfél fenyegetve érezze magát. Végül 1988-ban Tolúban a DEA lőtte szitává, amit a Medellín kartel sem bánt annyira, mivel Gacha kegyetlenkedése még nekik is sok volt.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésVergara nem túl izgalmas falu

Vergara teljesen jelentéktelen falu, egy valami azonban nem hiányzik belőle, és az az élet. Állítólag ezren sem lakják a települést, de azok mind a főtéren gyülekeznek, valamint a helyi kocsmákban ücsörögnek és söröznek. Mi sem teszünk másképp, ráadásul a kocsma mindig jó hely az informálódásra; hátha valaki tud nekünk segíteni abban, hogy jutunk el az El Escobo-vízeséshez. A pultnál egybehangzóan állítják, hogy a vízesésügyi referens a falu utolsó házában lakik a Nimaimába vezető úton.

A fickót nem találjuk otthon, azonban a szomszédja roppant segítőkész. Rajzol nekünk egy térképet, hol, merre kanyarodjunk, majd utunkra bocsát, mondván, könnyen megtaláljuk a zuhatagot. Legyen úgy!

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésVergara és az El Escobo-vízesés is a köderdők mélyén fekszik

A térkép az első elágazásig használható, utána kénytelenek vagyunk a szimatunkra hagyatkozni. Szerencse, hogy Alex kocsija 4x4-es, mert az El Escobóhoz vezető földút nagyon rossz állapotban van. Sehol egy tábla, egy útjelzés, semmi. Végül leparkolunk egy bedrótozott kapunál, majd gyalog indulunk neki az erdőnek, hátha szerencsénk lesz. Egészen hihetetlen, de a kocsit sikerült pont a vízeséshez legközelebbi ösvénynél leparkolnunk, így tíz perc séta után megpillantunk egy Charcónhoz nagyon hasonló zuhatagot. Ez lenne az El Escobo? 

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésEzért kár lett volna ennyit utazni

Amíg azon töprengünk, hogy miért is utaztunk ennyit, megjelenik két fiatal srác és az apjuk, akik ugyancsak a vízeséshez jöttek kirándulni. Nem először járnak itt, ezért tudják, honnan indul az az ösvény, ami a mélybe vezet, s ahonnan egészében belátható a közel 40 méter magas vízesés.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesésMoncsi küzd az ösvénnyel

Az ösvény nagyon meredek és rettentően csúszós, így négykézláb ereszkedünk alá. A jó húsz perces dagonyázás minden szenvedést megért, az El Escobo egészen zseniális. Ekkora vízeséshez ilyen közel menni csak kevés helyen lehet.

Kolumbia La Vega Nocaima Vergara El Escobo-vízesés     Az El Escobóhoz nem szervez senki túrát, az útikönyvek sem írnak róla

Visszakapaszkodunk a kocsihoz, közben pedig elered az eső. Sikerül rendesen összegányolnunk Alex autóját, de egy cseppet sem bánja, mert amit ma láttunk, az tényleg mesés volt. Úgy néz ki, az El Niñónak befellegzett, úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. La Vegánál egyszerűen le kell parkoljunk, mert az autópályán méter vastagságban zúdol le a víz, az abalaktörlő pedig nem bírja a munkát.

Kolumbia újabb, csak kevesek által látogatott vidékét sikerült megismernünk hála Moncsinak és Alexnek. Estére ismét Huncol sonka és szalámi a menü. El tudnánk rajta lenni még pár napig, de ideje továbbutazni délnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs olyan turista, aki ne szeretné Bogotát. Ez a város él, olyan, mintha egy európai metropoliszt nyakon öntöttek volna egy kis latin mázzal. Remek bulik, jó múzeumok és izgalmas történelem várja az utazót egy olyan városban, ami most kezdi levetkőzni magáról a ráaggatott sztereotípiákat. Szeretnék egy lakást a Parque de la 93-nál, és kíváncsi vagyok arra, mi zajlik a Pussycat pornómoziban.

Hogy miért jöttünk vissza Bogotába? Egyrészt azért, mert Alexéktól van egy meghívásunk egy hétvégi kirándulásra San Francisco körül, másrészt pedig azért, mert kezdek kifutni a 90 napos kolumbiai tartózkodásból, ezért fel kell keressem a bevándorlási hivatalt Usaquén városrészben.

Hétvégéig még van idő, így három teljes napot tölthetünk el Candelariában, Bogotá óvárosában. Hiába vagyunk itt vagy tizedszer, Candelaria mindig tartogat valami meglepetést, ezúttal abban a szerencsében van részünk, hogy két napon át süt a Nap. Ez Bogotában igen ritka, mivel 2700 méteres magasságának köszönhetően állandóan felhős az égbolt. Azonnal leszaladunk a főtérre, és lefotózzuk a katedrálist, amiről egészen eddig a pillanati soha nem sikerült értékelhető képet készítenünk.

Kolumbia Bogotá     Az első nem iszonyatosan szürke képünk a bogotái katedrálisról

A Plaza Bolívar északi oldalán áll az Igazságügyi palota, amit 1985. november 6-án megszállt az M-19 nevű gerillaszervezet állítólag azért, hogy megsemmisítsék azokat a Pablo Escobarról szóló dokumentumokat, amik elegendőek lettek volna ahhoz, hogy eljárást kezdeményezzenek ellene drogkereskedelem címén. Az akció balul sült el, aminek az eredménye 102 halott és 7 eltűnt személy, akiknek azóta sem sikerült a nyomára akadni. A palota végül leégett, de hogy a tüzet ki okozta, máig tisztázatlan. Feltételezhetően a hadsereg egy eltévedt bombája keltette a lángokat. A palota porrá égett, most egy csúnya betonkocka áll a helyén. 

Kolumbia Bogotá     Ez lett az Igazságügyi palotából

Korábban már írtunk a Botero és az Aranymúzeumról, de a Nemzeti Múzeum eddig mindig kimaradt, így kihasználva a szabadidőnket, csütörtökön elkocogunk a Calle 28 mentén fekvő erődszerű épülethez. A kinézete nem véletlen, mivel 1946-ig börtönként üzemelt, csak ezután lett belőle múzeum. Van itt minden a kőkori embertől kezdve Simón Bolívár ereklyéin át a modern képzőművészetig. 

Kolumbia BogotáBörtön volt, most múzeum

Az egyik legizgalmasabb az a barlangrajzokkal díszített sziklafal, ami a Chiribiquete Nemzeti Park magányos táblahegyeinek oldalában található. Egyes rajzok állítólag közel 20 000 évesek. Chiribiquetébe is nagyon el kéne már menni.

Kolumbia Bogotá Ilyen csodák várják az embert Amazóniában

Másnap az Usaquén városrészbe teszünk egy rövid kiruccanást, azért, hogy meghosszabbítsam a lejárt tartózkodásimat. Itt sem őrölnek gyorsabban a bürokrácia malmai, majd három órán át vagyok kénytelen várakozni, mire benyomják az új pecsétet az útlevelembe. Szegény Eri ez idő tájt az épület előtt kell toporogjon, mert nem engedték be velem.

Kolumbia Bogotá       A kortárs képek elmesélik nekünk Bogotá elmúlt száz évét

Usaquén már erősen külvárosnak minősül, innen már "csak" száz utca van északra. Bogotá utcahálózata amúgy igen könnyen kiismerhető, mivel az észak-déli futású carrerákra kb. merőlegesen érkeznek a kelet-nyugat irányú callék. Mindennek az origója az óvárostól délre található El Triunfo nyomortelep, itt válik ugyanis el a déli számozás az északitól. 

Szemben Dél-Bogotá favelláival Usaquén egy meglepően kulturált városrész. A bevándorlási hivatal mellett áll pl. a kolumbiai World Trade Center, ahol hatalmas a sürgés-forgás. A közelben számtalan bank központi épülete található, de van itt golfklubtól kezdve luxusszállodákig minden. Megszületik a döntés: sétáljunk vissza Candeláriába!

Innen hét sarokra terül el a Parque de la 93, Bogotá talán leggazdagabb negyedének központi parkja. Errefelé több Mercedest látni, mint Toyotát, kicsit ismét Panamavárosban érzem magamat.

Itt lakást venni csak a kiváltságosok tudnak, a környék is pont olyan, amilyennek az ember az ilyet elképzeli. Minden lakóparkhoz tartozik őr, mélygarázs, sehol egy darab szemét a járdákon. Sok fiatalt látunk rengeteg kutyával, ők a gazdag urak ebeinek bérsétáltatói. Az itteni kávézók akár Párizs központjában is lehetnének, a lakók pedig mindenkinél divatosabban öltözködnek.

Kolumbia BogotáLuxuslakások sorakoznak a Parque de la 93 körül

Ami érdekes, hogy az itteni épületek is mind ugyanúgy vörös téglából lettek felépítve, mint a főváros több emblematikus épülete. Ennek oka a történelemben keresendő. 1946-ban 18 évnyi liberális vezetés után egy konzervatív elnök, bizonyos Mariano Ospina Pérez került hatalomra, akinek a feladata amerikai nyomásra a szovjet mintából táplálkozó kommunizmus visszaszorítása volt. A szegények támogatását élvező Liberális Párt azonban ellenezte, hogy az Egyesült Államok beleszóljon Kolumbia belpolitikájába, ami ellen kiállt az 1949-es választásokra készülő liberális elnökjelölt, Jorge Eliécer Gaitán is. 1948. április 9-én egy rendőr lelőtte Gaitánt, ami után a liberális töltetű Utolsó Állomás Rádió bemondója felszólította a híveket, hogy fogjanak fegyvert és vegyenek revansot a konzervatívokon. Több ezer ember vonult az utcákra, megtámadták az elnöki palotát, aminek során a katonaság a tömegbe lőtt. Elszabadult a pokol, a felbőszült tömeg gyújtogatni kezdett. Egész éjszaka járták az utcákat, és romboltak, amit csak lehetett. A történelembe El Bogotazo néven bevonuló lázadás közel 5000 emberéletet követelt, reggelre véget is ért. 

Hogy mi lett az eredménye? Bogotá belvárosának jó része megsemmisült, amit újjá kellett építeni. Egy párizsi születésű, de kolumbiai építész, bizonyos Rogelio Salmona azzal a tervvel állt elő, hogyha a vezetés egységes városképet szeretne, igazodni kell a megmaradt városrészek hangulatához. Mivel a szegényeknek nem volt pénzük lefesteni házaikat, így Bogotát - igazodva a megmaradt városképhez - vörös téglából építették újjá. Néhány negyedet leszámítva Bogotá épületeit mai napig a Salmona által megálmodott városkép alapján tervezik. 

Kolumbia Bogotá     Az irodaházakat is Rogelio Salmona eképzelései szerint tervezik

Az utóbbi években azonban egy újfajta városképi elem is bekerült Bogotá arculatába, ez pedig a graffiti. Ma már a világ leghíresebb graffiti művészei is tiszteletüket teszik a városban, számtalan iskola nyílt arra, hogy a fiatalokat megtanítsa "firkálni". Nem tagekről és falakat elrondító mázolmányokról van szó, hanem valódi művészi alkotásokról.

Kolumbia BogotáGuna indián arcképe Candelaria egyik épületének falán

Újabban számít, milyen az épületek tűzfala, így aki teheti, felbérel pár művészt, hogy szebbé tegye vele a házát. Candelaria tele van szebbnél szebb portrékkal, de újabban vállalatok, köztük bankok is rendelnek maguknak saját graffitit.

Kolumbia Bogotá  Egy normális graffiti valahogy így készül

Bogotá luxusnegyedétől néhány sarokra található a Zona Rosa, Bogotá bulinegyede, amiről már meséltünk régebben. Napközben a diszkók és bárok zárva tartanak, messze nem olyan vonzó a környék, mint esténként. Itt emelkednek azonban Bogotá legelitebb plázái, ahol minden többszörösébe kerül, mint Budapest hasonló bevásárlóközpontjaiban. Beülünk egy kávézóba enni egy sütit (étteremről itt szó sem lehet), de egy mezei almás pite 10 000 pesóba kerül. Azt már régen tudjuk, hogy ez a környék nem a magyar hátizsákos pénztárcájához lett igazítva.

Kolumbia Bogotá     Az Andino egyike a megfizethetetlenül drága bevásárlóközpontoknak

A Calle 72 és Calle 67 között húzódik meg a Quinta Camacho nevű városrész, ami erősen hajaz Londonra. A 19. század elején Bogotá még jóval kisebb volt, Quinta Camacho nem volt több egy városszéli haciendánál. Ahogy beindult a népességrobbanás, úgy vált a főváros részévé a birtok, amit száz évvel ezelőtt még egy csendes, spanyol nemesi család lakott. Hiába voltak spanyolok, haciendájukat a klíma miatt angolosra építették. A város az 1920-as években elkezdte felvásárolni a környező telkeket, a család azonban csak egy feltétellel adott túl a földterületein, ha azokon angol jellegű házakat építenek. Így is lett, ezért látni errefelé rengeteg brit stílusú házat.

Kolumbia BogotáQuinta Camacho olyan, mintha Londonban járnánk

Chapinerónak eddig csak az éjszakai életét ismertük, pedig a belvárosára is érdemes vetni egy pillantást. A városrész főterén taláható a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, ami ötvözi a mór és gótikus stílust. Kicsit tájidegen Chapinero szedett-vedett üzletközpontjai között.

Kolumbia BogotáSzép templom a Lourdes-i Miasszonyunk Bazilika, csak nem idevaló

A Chapinerót és Candelariát összekötő városrészt Marlynak hívják. Bár azt mondják, ez Chapinero elit része, mi nem érezzük magunkat biztonságban, de lehet csak amiatt, hogy mire ideérünk, már sötétedik. Még vagy harminc sarok van vissza, de nem szállunk buszra, hiszen még délelőtt megfogadtuk, hogy gyalog térünk vissza Usaqénből a központba.

Kolumbia BogotáÉjszakai kép Bogotá felhőkarcolóival

Hatalmas megkönnyebbülés, mikor feltűnik a Carrera 7, Bogotá leghosszab sétálóutcája, ami Kolumbia legmagasabb épületét, a Colpatriát köti össze az óvárossal. A csúnya felhőkarcolót esténként általában kivilágítják, de nem ma. A város ezen része egyébként az olcsóbb éttermeknek és mulatóknak az otthona, valamint itt található a Teatro Esmeralda Pussycat is, Bogotá pornómozija. Nem tudom, máshol van-e ilyen, és azt is nehezemre esik elképzelni, hogy 2016-ban erre van igény, pedig mikor elsétálunk előtte, látjuk, ahogy párok kézen fogva sétálnak be az épületbe. Állítólag a vetítés gyakran gangbang partikba torkollik. Ha valakinek van tapasztalata a hellyel, elmesélhetné, milyen belülről.  

Kolumbia BogotáPornómozi is van Bogotában

Többedszerre is meg kell állapítsam, hogy Bogotá jó város. Egész nap mentünk, és rengeteg olyan dolgot láttunk, amit eddig még nem, pedig nem először jártunk itt. Holnap visszabuszozunk San Franciscóba, ahol Moncsi és Alex már várnak ránk. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

10 Komment

A Bogotától egy köpésre fekvő Gachetá környékén kalandoztunk, és rengeteg csodába botlottunk. A Sueva-vízesést képeslapokon kéne mutogatni, a Guavio-víztározót körülölelő hegyeken pedig kirándulók ezreinek kéne túrázni. Hogy miért nincs itt mégsem egyetlen turista sem? Persze, hogy a smaragd miatt. A zöld ékkővet bányászni máig sokkal nagyobb biznisz, mint a turistákat körbekalauzolni ezen a mesés vidéken.  

Gachetá bár közel van Guatequéhez, mégis igen komplikált az elérése. Közvetlen busz csak a mantai elégazásig van, ahonnan iránytaxival kell eljussunk az apró, ám igen hűvös andoki faluba. Már délelőtt 9-kor ott toporgunk a főtéren, a napi egyetlen busz azonban csak fél 11-kor indul Gachetába, így van időnk körbejárni a települést. 

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésVan időnk bóklászni Manta utcáin

A legenda szerint régebben Manta helyén egy tó volt, aminek a közepén egy sziget terült el. Ezen a szigeten megjelent Mária apjának, Szent Joachimnak az arcképe, az egyház pedig a jelenést felkarolva 1772-ben kápolnát emletetett rajta. Később a tavat lecsapolták, a 19. századtól kezdve pedig gazdák költöztek a templom közelébe. Manta nem nőtt nagyra, pedig a völgy, ahol megalapították, fontos állomás volt már a muiscák idejében is. Nem csak azért, mert összeköti a Rio Súnuba és a Rio Gachetá völgyét, hanem azért is, mert a város fölé emelkedő La Petaca csúcs árnyékában meghúzódik egy meseszép lagúna, amit az indiánok - hasonlóan a Guatavita-lagúnához - szakrális célokra használtak. Ezúttal nincs időnk a lagúna felkeresésére, mert néhány nap múlva találkozónk van Bogotában, így megelégszünk a falu sárgára és barnára festett házaival, valamint a Szent Joachimnak ajánlott templommal.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésManta templomát Mária apjának, Szent Joachimnak ajánlotta az egyház

Amíg a buszra várunk, beülünk enni egy levest az egyik kifőzdébe, aminek étkezdéje egybe van nyitva a férfi WC-vel. Az emberek nagyban falatoznak, közben akire rájön a szükség, odaáll a fal mellé és könnyít magán. Ilyet se sűrűn látunk.

Az út Mantából Gachetába meseszép. A földút felkapaszkodik 3000 méter magasba, ahol alpesi jellegű legelőkön jól lakott marhák heverésznek. Erre sem járhat túl sok turista, mert a buszsofőr rákérdez, szeretnénk-e megállni az egyik vízesésnél fotózni, mert ha igen, szívesen elrendelnek egy pár perces pihenőt. Naná, hogy igen. Természetesen a megálló miatt senkinek nincs egy szava sem, örülnek, hogy megmutathatják azt, amit ők szépnek tartanak.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésCsak azért állt meg a busz, hogy láthassuk ezt a noname vízesést

A hágóból meredeken ereszkedik alá az út abba a Gachetába, amit már a 16. század végén megalapítottak a spanyolok, de csak a 18. században vált igazán fontossá. Ekkor ugyanis sóbányákat tártak fel a környéken, de mindössze két évtizedig aknázták ki őket, mivel Zipaquirából és Nemocónból könnyebb volt a szállítás. 

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésAlpesi tájon át vezet az út Gachetába

Gachetá 1939-ben került be legközelebb a történelem könyvekbe, mégpedig egy politikai tüntetéssel, amit az akkori liberális vezetés vérfürdővel zárt le. A Bogotából küldött katonai alakulat a tüntetők közé lőtt, megölve 9 embert.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésGachetá nem szép város

Hogy milyen a mostani Gachetá? Semmi extra, pont ugyanolyan izgalmas, mint volt Guateque. A főtér szép, de körülötte szedett-vedett minden utca, mintha az 1939-es mészárlásból még nem tért volna magához a város. Normális hotel sincs a településen, egy elég ramaty munkásszállón sikerül kikötnünk, ahol a recepciós arra a kérdésünkre, hogy van-e wifi, azt feleli, hogy természetesen van kábel TV.

Nincs miért a városban időzni, így délután felszállunk egy Bogotába tartó buszra, amiről fél óra elteltével le is pattanunk. Hogy miért? Mert a Rio Sueva és a Rio Concepción összefolyásánál van egy vízesés, amit mindenképp szeretnénk látni. 

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesés    Eri útban a Sueva-vízesés felé, háttérben a Cingaza Nemzeti Park

Az 50-es országúttól egy földút vezet a Sueva-folyó partjára, aminek túloldala már a Chinguza Nemzeti Parkhoz tartozik. Jó húsz perc séta után érkezünk meg a két folyó torkolatához, ahol egy apró vízerőmű fogad minket, háta mögött egy zuhataggal, azonban ez abszolút nem hasonlít arra, amit mi az interneten láttunk. Szerencsére összefutunk egy fickóval, aki útbaigazít minket, csak ekkor még nem sejtjük, hogy valójában a vízeséshez nem vezet semmiféle út.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesés Nem rossz helyen fekszik a Nemosten vereda

A vízerőmű mögött egy keskeny, elég sáros ösvény vezet fel a Nemosten veredába, ahol néhány földműves épp kukoricát vet. Mivel a csapás csúnyán elkanyarodik a folyótól, rákérdezünk, hogy merre van az arra, de ők csak mutogatnak, hogy haladjunk nyugodtan tovább. Már vagy fél órája botorkálunk céltalanul a szántók között, mikor elunjuk a dolgot és átvetjük magunkat az ösvényt a földektől elzáró kőkerítésen, és egy legelőn keresztül elindulunk a Rio Concepción felé. Nem sokkal később feltűnik a Chingaza hegyeiről mélybe szakadó Sueva-vízesés.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésMegpillantjuk a Sueva-vízesést

Jó húsz percen keresztül baktatunk a legelőn keresztül, mire megérkezünk az 50 méter magas, meseszép zuhataghoz. Sok szép vízesést láttunk már Kolumbiában, de ezidáig ez a legszebb.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesés    Eri közelít a zuhataghoz

Sikerül jó sokáig elhúznunk a pihenőt a Sueva lábánál, így már erősen szürkül, mire visszaérünk az országúthoz. Busz nem jön, csak rengeteg teherautó, amik miatt kicsit félünk az út szélén kutyagolni. Egy óra baktatás után jön végre egy személyautó, amit sikerül lestoppolnunk. Két nő az anyukáját jött meglátogatni Bogotából, szívesen visszavisznek minket Gachetába.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésÉrthetetlen, hogy egy ezt a meseszép vízesést hogy nem fedezte fel magának a turizmus

Gachetától délre húzódik a Guavio-víztározó, aminek gátja a Föld 12. legnagyobb ilyen építménye. Az Itaipú után nagy csodára nem számítunk, a tájért azonban egyértelműen megéri az egész napos kirándulás.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésA Rio Gachetá táplálja a Guavio-víztározót

Elsőként abba az Ubalába futunk be, ami létrejöttét egy házasságtörésnek köszönheti. 1845-ben egy bizonyos Catalina Rojas megcsalta férjét, Caledonio Urrego polgármesterét egy Pedro Daza nevű fickóval, aki jó kapcsolatot ápolt az akkori elnök, Mariano Ospina Rodríguez öccsével, Pastorral. Mikor a polgármester rájött, hogy a felesége felszarvazta, vérdíjat tűzött ki a neje és szeretője fejére, akik menekülni kényszerültek. Pedro Daza beszélt barátjával, Pastor Ospina Rodríguezzel, hogy bujtassa el őket, aki azonban nem akart összetűzést a polgármesterrel, így egy távoleső fincájára, Ubalába szállította a szerelmeseket, ahol ekkor már létezett egy parókia. Catalina és Pedro szerettek volna gazdálkodni, ahhoz azonban, hogy Ubalá környékén új erdőket törjenek be, települést kellet létrehozni, így 1846-ban az elnök öccse barátainak kérésére megalapította Ubalá falut.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésUbalá egy házasságtörésnek köszönheti, hogy létezik

A főtéren most is ott áll az a templom és parókia, ami a 19. században is, amúgy a település nem túl izgalmas. Amíg rójuk az utcákat, elered az eső, így bemenekülünk egy kifőzdébe, majd mikor eláll, felpattanunk egy buszra, ami megkerüli a Guavio-víztározót. A táj egészen hihetetlen. Mostanra elérte Kolumbiát a La Niña, az a ciklon, ami heves esőzéseket okoz az El Niño távozása után. A víztározó még sekély, de az égi áldás már megérkezett, misztikus ködbe burkolva a környező hegyeket.  

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésKáprázatos a táj a Guavio-víztározó körül

Fél óra múltán lekanyarodunk a főútról, és teszünk egy rövid kitérőt egy Santa Rosa nevű faluba, aminek közelében húzódik a nevű bánya. Megtudjuk a buszsofőrtől, hogy Santa Rosa mellett a víztározó túloldalán fekvő Gachalá faluja is a smaragdból él, sőt, itt találták meg 1967-ben az egyik leghíresebb ékkövet, az Emiliát, ami több mint 170 grammos súlyával a Föld tíz legnagyobb smaragdjának az egyike.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésGachalá egyik bányájában leltek az Emilia nevű smaragdra

Gachalá felé átkelünk a gáton, ami valószínűleg lenyűgözne, ha nem ömlene az eső. A faluba délután 2-kor futunk be, de sajnos nem marad rá sok időnk, mivel az utolsó busz vissza Gachetába fél óra múlva indul. Lövünk pár fotót a főtéren, iszunk egy jugót, majd visszaszállunk a buszra.

Az út a víztározó ezen oldalán a szebb, pedig az ubalái oldal sem volt kutya. Remek völgyeken és lélegzetelállító kanyonokon át vezet az út, csak azt bánjuk, hogy nem szántunk erre a vidékre legalább két napot. A busz ablakából fotózunk, és próbáljuk elképzelni, milyen lenne a táj, ha nem esne, hanem sütne a Nap.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésLélegzetelállító a vidék

Elég korán érünk vissza Gachetába ahhoz, hogy felmásszunk a város fölött kialakított temetőhöz, amit érdekes módon sziklák között hoztak létre. Számtalan 19. századi sírt nem is a földben, hanem magában a sziklában alakítottak ki.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésGachetá egyetlen érdekessége a temető

Harmadnap visszatérünk Bogotába, de előtte még beugrunk a közeli Junínba körülnézni. Az apró falu a 19. századig Chipazaque néven szerepelt a térképeken, mivel az 1700-as évek végéig 100 %-ban indiánok lakták. Bár templom már 1600 óta állt a faluban, parókiát csak 1831-ben kapott a település, és ekkor kezdődött meg a mesztic földművesek betelepítése is. 

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesés

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésJunínt a 19. századig kizárólag indiánok lakták

Junín, mivel magasan fekszik, krumplijáról híres, a többség vagy ezt, vagy granadillát termeszt. Még az odavezető úton kapjuk a tippet az iránytaxi sofőrjétől, hogy ha van időnk, sétáljunk fel az Ararátra, mert onnan nagyon szép a kilátás. Hogy a török Ararátról milyen, azt nem tudom, de a kolumbiairól valóban az. Ezek a kolumbiaiak tudják, hová kell építkezni.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesés Ilyen a kilátás az Ararát-hegyről

Délben már a bogotái buszon ülünk, amivel kezdetben a Guavio-völgyben utazunk, majd felkapaszkodunk a Guasca-hágóba, ahol feltűnnek a Nevado Tolimáról és Ocetáról ismerős frailejónok. A távolban feltűnnek a Chingaza hegyei, ahová egyszer el kell még menjünk. Sajnos a nemzeti park az El Niño miatt zárva tart.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésGuasca felé ilyen táj fogad minket

A már korábban megismert Guascából La Calera felé fordul a busz. Errefelé is zseniális a táj, hiába no, Kolumbia felfedezésére egy élet is kevés lenne. A késő délutáni órákban futunk be a fővárosba, ahol lesz egy pár napunk pihenni, mielőtt folytatnánk utunkat délnek.

Kolumbia Guavio-víztározó Gachetá Manta Sueva-vízesésEgyszer a Chingaza hegyeit is körbe kell járjuk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tudtad, hogy létezik kolumbiai zsidóság? És hogy ők az egyetlenek, akik származásuk szerint európai állampolgárok lehetnek? Mi sem tudtuk, egészen addig, amíg egy apró andoki faluba, Guayatába nem értünk. A környék mégsem erről híres, hanem a smaragdról, hiszen Somondoco és Chivor a Föld egyik legértékesebb drágakövének a hazája.

Mióta rájöttünk, hogy a kolumbiai Andok minden faluja rejt valami szépet és érdekeset, próbálunk egyetlen települést sem kihagyni. Eri allergiás rohama szerencsére alig egy nap alatt alábbhagy, így újult erővel vágunk neki a vidéknek, elsőként a Rio Súnuba túlpartján fekvő Guayatának. 

Szemben a Tenza-völgy néhány településével, mint Guateque, Tenza vagy Chinavita, Guayatának nincs koloniális múltja, mivel csak a spanyolok legyőzése után, 1821-ben alapították. Az akkor élt emberek gyűlölvén a spanyol elnyomást, semmi olyat nem akartak építeni, ami egy kicsit is emlékezteti őket a múltra, így Guayatá egy szedett-vedett mezőfalu lett. Neve sem latin eredetű, a korábban itt élő chibchák nyelvén azt jelenti: a törzsfőnök szántója.

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorGuayatá a hegyek között van, mégis mezőfalu

A spanyol időknek ma már romantikája van, a kolumbiaiak sem úgy tekintenek konkvisztádoraikra, mint véres elnyomókra. Az igazat megvallva a sok kegyetlenkedés mellett rengeteget köszönhetnek nekik, ilyen például az úthálózat, az új mezőgazdasági termékek behozatala és az oktatás is. A 21. században a kolumbiaiak többsége szeretne kicsit európai lenni, ráadásul a spanyol kormány lehetőséget is biztosít erre. 2012 óta, akinek vezetékneve "z" betűre végződik (Ramírez, López, Sánchez, stb.), vagy Camachónak és Medinának hívják, az beadhatja kérelmét spanyol állampolgárságra, de csak akkor, ha igazolni tudja, hogy felmenői között van legalább egy szefárd zsidó. Furcsa, nem igaz? 

A történet 1492-ben kezdődött, mikor is a spanyolok kiűzték a mórokat, és minden ott maradt nem kasztíliait felszólítottak, hogy vagy keresztény hitre térnek, vagy elhagyják Spanyolországot. Az addig békében élő szefárd zsidók többsége Marokkó és Törökország felé vette az irányt, de volt egy kisebb közösség, akik állítólag jó kapcsolatot ápoltak Kolumbusz Kristóffal, s hogy ne kelljen mohamedán földre költözniük, inkább vállalták a vakmerő kalandot Amerikába. Azt se felejtsük el, hogy Kolumbusz expedícióit nem csak a spanyol korona, de zsidó kereskedők is támogatták.  

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor     Mi köze Guayatának a zsidókhoz?

A felfedező harmadik expedíciójának hat hajóval és négyszáz emberrel vágott neki, köztük állítólag sok szefárd zsidóval. Partot csak Venezuelában értek, ahol létrehoztak pár kolóniát, majd hátrahagyták a szefárdokat, akik idővel szétszóródtak a kontinensen. A 19. század elején sok, azóta persze kereszténnyé lett szefárd család sarja csatlakozott Simón Bolívar függetlenségi háborújához, így érkeztek meg Kolumbiába. Tisztában voltak a múlttal, a szefárdok nem akartak spanyol városokban letelepedni, ráadásul a Tenzában, Monguíban vagy Villa de Leyvában élő spanyol nemesség leszármazottai nem voltak túl befogadók. A szefárdok kénytelenek voltak saját településeket létrehozni, de hogy a jövőjük megalapozott legyen, azt gazdag, spanyolok által lakott települések közelében tették. 

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor    Ők már valószínűleg nem fognak Európába költözni

Andrés José de Medina Ramírez (akinek mindkét vezetékneve, a Medina és a Rámírez is szefárd eredetre utal) közvetlen a függetlenség kikiáltása után megalapította Guayatá faluját, vagyis a törzsfőnök szántóját. Guayatá mai napig mezőgazdaságból él, és a Tenza-völgyben azt mondják, itt teremnek Kolumbia legfinomabb gyümölcsei. 

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorÁllítólag Guayatában teremnek a legfinomabb gyümölcsök

2012 óta kolumbiaiak tízezrei adták be az állampolgársági kérelmüket a spanyol nagykövetségen, többségük a Guayatá jellegű kisvárosokból származik, amiket feltehetően szefárd családok alapítottak. Érdekes módon azok az antioquiai családok, akik mai napig tartják spanyol származásukat (közüllük kerülnek ki a Föld legszebb emberei, ezt nem csak én mondom), esélytelenek a spanyol útlevélre. A 20. század közepe óta tartó népességrobbanás miatt egyre nehezebb kiszűrni, kinek folyik szefárd vér az ereiben, így a több tízezer kérelemből alig pár ezer ért célt. 

Mivel a Kolumbiában maradók is szeretnének európainak tűnni, a szedett-vedett városokat is próbálják spanyolossá tenni. Guayatá nem szép, viszont egységesen fehér-sárga házaival egészen kellemes hely. 

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor    Így lehet egy csúnya kisvárosból kedves települést faragni

A falu határában kialakítottak egy tanösvényt, aminek végéről remek kilátás nyílik a Rio Súnuba völgyére. Ebből nem sokat tudunk élvezni, mivel elered az eső, így rohamléptekben térünk vissza Guayatába.

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorNapfényben biztos jobban mutatna a Rio Súnuba völgye

A völgy ezen oldalán is fut egy út, összekötve Guayatát Somondocóval és Chivorral, azonban nincs rajta közlekedés. Egy taxis felajánlja, hogy 150 000 pesóért eldob minket Chivorba, de ezt sokaljuk egy faluért, amiről ráadásul úgy hírlik, hogy nem túl biztonságos, mivel a határában smaragdbányák üzemelnek, s Victor Carranza halála óta elég gyakoriak az összecsapások a bányák felügyeleti joga miatt.

Somondoco csak 12 kilométerre van, így nekivágunk gyalog, annak ellenére, hogy olykor-olykor elered az eső. A földút guayaba és granadilla ligetek között tekereg, néhol mélabúsan legelésző marhákat látunk. Ezek a ranchek nem lakottak, aminek oka a Smaragdháború. A smaragdért folytatott harcokat az 1980-as évek végéig vívták Muzo és Chivor környékén. Akkortájt mindenki a smaragd körül sertepertélt, többek között az a José Gonzalo Rodríguez Gacha is, aki haláláig Pablo Escobar jobb keze volt a Medellín kartelben. A smaragdbányászat Escobar haláláig összefonódott a gerillákkal, a paramilitárisokkal és a drogkereskedőkkel, majd a kokainbáró "kivégézse" után Victor Carranza nevével. A smaragd mostani politikai szerepe egészen a mostani kolumbiai elnök Nobel-békedíjáig elér, erről itt írtunk korábban.

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor   Rio Súnuba

A múlt egy apró tanyán elevenedik meg, aminek kertjében egy kisrepülő maradványai tűnnek fel. Régen ezekkel a gépekkel szállították a kokaint az USA-ba, a Samaragd cárok pedig nyakig benne voltak a bizniszben. Victor Carranza 2012-ben meghalt, azóta attól tartanak az itt élők, hogy a Smaragdháború újból kitör. Persze ehhez lesz néhány szava a mostani elnöknek is.

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor    Mit keres egy régi kisrepülő a hegyek mélyén?

Féltávnál belebotlunk egy fickóba, aki az út szélén ücsörög a kutyájával. Távolról köszönt minket, de a beszéde furcsa. Ahogy közelebb érünk hozzá, látjuk, hogy az arca sem ép. Tiszta a gyerek, csak olykor furcsa dolgokat mond, és nehezen is jár.

- Honnan jöttetek? Én José vagyok, itt lakom anyámmal az egyik ranchen - mutatkozik be a fickó - Elkísérhetlek titeket egy darabon?

Biccentünk, hogy persze, az út végülis mindenkié.

- Azért vagyok furcsa, mert fejbe lőttek húsz éve Bogotában - fagyaszt le minket a srác.
- Mi történt?
- Fiatal gyerek voltam, s mint mindenki, én is csempésztem.
- Mit?
- Tudjátok, smaragdot. Egyszer aztán fejbe lőttek közvetlen közelről. A golyó átment az agyamon, de nem haltam meg. Csak a beszéd- és mozgásközpontomat roncsolta kicsit - mosolyog.
- Hogy élted túl?
- Azt hitték, meghaltam. De nem. Fél évig kómában voltam, aztán felébredtem. Sajnos azóta nem tudok dolgozni, az anyámmal élek, és segítek neki a ház körül. Nem adnátok pár pesót?

Kap tőlünk némi aprót, majd lemarad, mert a tüdeje is sérült és nem tud felfelé sétálni. Már jó két órája baktatunk, mire feltűnik az első autó. Somondocóba tart, így az utolsó három kilométeren velük tartunk. 

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorSomondoco látképe az útról

Somondoco, szemben Guayatával, koloniális hangulatú falu. A spanyolok egy chibcha falu helyén hozták létre, és 1930-ig a legfontosabb smaragdbánya volt. Aztán megalapították a közeli Chivort, valamint a Pacho környéki Muzót, és Somondoco szerepe leértékelődött. Persze mai napig mindenki a smaragdból él, a legtöbb helyinek a nyakában lóg egy drágakőből készült medál.

Betérünk egy boltba kóláért, ahol éppen négy helyi fickó talaj részegre issza magát. Meglátnak minket, azonnal odaültetnek az asztalukhoz, és elkezdenek meghívogatni sörökre. Eri mondja, hogy nem iszik, mivel az allergia gyógyszerre nem ajánlott, így ő kénytelen több üveg mangólevet leönteni a torkán.

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorSomondoco szép helyen fekszik

Barátaink annyira be vannak állva, hogy nehezebb velük szót érteni, mint Joséval, a szétlőtt fejű samaragdcsempésszel. Annyit azért megértünk a mondandójukból, hogy bár Somondoco ma már messze nem a legnagyobb smaragdbánya, de a gerillák kivonulása óta jut annyi az emberek zsebébe, hogy megérje a smaragddal foglalkozni.

Húsz perc alatt legurítok három sört, majd kirendelnek nekem egy negyediket, aztán felállnak az asztaltól és távoznak. Félek, hogy nem fizették ki a meghívásukat, de a boltos nő közli, hogy Don Ricardo igazi úr, természetesen a számla rendezve van. Hogy melyikük volt Don Ricardo, azt nem tudom, de a nő nagy tisztelettel beszél róla. Nyilván nem kis ember a smaragdbizniszben.

Kolumbia Guayata Somondoco ChivorSomondoco temploma

Somondoco a smaragdon túl az édességeiről híres. Itt készül a dulce de cuajada, ami sajt karamellbe forgatva, valamint a sagú, ami hasonlít a mi linzerünkhöz. Az egyik boltban veszünk belőlük pár szemet és nem csalódunk. Szerintem ez a két édesség az eddigi legjobb, amit Dél-Amerikában kóstoltunk.

Kolumbia Guayata Somondoco Chivor       A karamellás sajt finom

A faluból van vissza iránytaxi Guatequébe, de csak este 5-kor, ráadásul a sofőr masszívan iszik a bányászokkal az egyik helyi kocsmában. Mellénk gurul egy coyote, vagyis illegális taxis, aki közli, hogy most indul vissza a városba, és iránytaxi áron elvisz minket.   

Érdekes volt látni ezt a két teljesen eltérő települést egymás mellett. Chivorba pedig egyszer biztos, hogy elmegyünk, mert Kolumbiát nem lehet úgy magára hagyni, hogy ne lássunk egy smaragdbányát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ismét Kolumbia hegyei között találjuk magunkat, és olyan meseszép falvakra lelünk, mint Chinavita és Tenza. A táj valami mesés, mégsem jár erre egyetlen turista sem, pedig innen nem messze, Villa de Leyvában minden évben tízezrek pihenik ki a bogotái fáradalmakat. Eri azonban kemény lány, ő Guatequében teszi meg mindezt, miután egy allergiás roham után az orvos egy nap pihenőt rendel el neki. Ja, azt tudtátok, hogy négy év alatt eddig szinte semmit nem költöttünk orvosra? Még jó, hogy nincs biztosításunk. 

Kora reggel kikutyagolunk Monterrey nyüzsgő busztermináljára. Megközelítőleg tíz percenként érkezik egy-egy zsúfolásig tömött járat, amit mindenre elszánt utasok rohamoznak meg csoportokba verődve. Mindhiába. Az érkező buszokra egy szalmaszál sem fér fel, pedig az emberek többsége már hajnali 4 óta hasztalan vesztegel a megállóban, mert a szomszédos falvak valamelyikébe szeretne eljutni.

Hátunkra kapjuk a zsákokat és nekivágunk gyalog az útnak El Cruce de Agua Clara irányba, abban a reményben, hogy felvesz majd egy pick-up vagy egy teherautó. Kolumbiának ezen a vidékén azonban elég ismeretlen közlekedési mód a stoppolás, ráadásul a következő másfél órában nem megy el mellettünk 3-4 kocsinál több. Ellentétben azokkal a hatalmas kamionokkal, amik olajat szállítanak a Los Llanosról a fővárosba, és amik sajnos nem vehetnek fel stopposokat. Pár kilométerre Monterrey után megérkezünk a Rio Tua partjára. A lomha, széles folyón hosszú híd ível át, partján egy szerény viskó álldogál, annak a családnak a lakhelye, akik a híd lábánál apró közértet üzemeltetnek. Letelepszünk a boltocska bejáratánál és várunk.  

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita Sutatenza       A Rio Túa szabad strandja hétvégenként megtelik monterreyiekkel, de most csendes

Bő fél óra múltán érkezik egy kisbusz, amire végre sikerül feltuszkolni magunkat az ülések közé görnyedve.
Szerencsére az El Cruce de Agua Clara névre hallgató hármas kereszteződés csak húsz perc. Az út menti fák között egyetlen házikó áll csupán, ami egyszerre comedorként és jegyirodaként üzemel. Az épület előtt egy kis sárga busz parkol, sofőrje a comedor előtti árnyékos asztalok egyikénél ráérősen rágcsálja az ebédre szánt sült csirkéjét. Fél egykor indulunk tovább.

Kolumbiai utazásaink egyik legmesésebb útja, ahogy a Rio Upia mentén felkacskaringózunk a burjánzóan zöld erdőkkel borított hegyekbe. Olykor varázslatos, sziklás kanyonok, máskor zöld völgyek terülnek el előttünk. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita Sutatenza       A Rio Upia mesés völgyben tör magának utat a Los Llanos felé

Rövidesen San Luis de Gaceno városkájába érkezünk. A parányi település meglehetősen jellegtelen, az egyetlen emlékezetes dolog az a fém hulladékokból készült, precízen megmunkált lovas szobor a főtéren, ami egy ugyancsak fémdarabokból összetákolt nagy marhát hajt maga előtt. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita Sutatenza  San Luis de Gaceno főtere

San Luis de Gaceno után elfogy az aszfalt a kerekek alól és rozoga földúton bukdácsolunk tovább Santa Maria még Gacenonál is kisebb városkájáig. A Los Llanoson megszokott tikkasztó hőség kellemes, langyos klímává szelídül, a táj egyre bámulatosabbá válik. A hegyek oldalában tekergő szerpentinek helyett szokatlan módon a hegyek gyomrába vájt 2-300 méter hosszú alagutakon gurulunk át, amikből kibukkanva csodaszép vízesések zuhognak alá az út menti szakadékokba. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaÉletkép Santa Maria főteréről

Belefeledkezünk a tájba, miközben az 1700 méter magasan épült chibcha település, Macanal alatt haladunk végig. A város neve állítólag a macana chibcha szóból ered, amit egyesek nem az azonos nevű fával rokonítanak, hanem azzal a kínzó- és kivégzőeszközzel, amit a második világháborúig világszerte előszeretettel alkalmaztak a kivégzendő személy megfojtására. Az áldozatot megkötözve egy faszékre ültették, fejét egy satuba fogták, a nyakán áthurkolt kötelet pedig egyre erősebben szorították. A konkvisztádorok is így végeztek a behódolni nem akaró indiánokkal, innel tehát a falu neve. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaMacanal körül rengeteg az alagút, mellettünk pedig az éppen kiszáradni kívánó Chivor-víztározó

Délután fél 4 körül tesz le bennünket a busz egy bizonyos Huntas nevű kereszteződésben. Hűvös, hegyvidéki szél fújdogál, de nem kell sokáig fagyoskodnunk benne, mert szinte azonnal érkezik a guatequei járat, amivel rövidesen befutunk az 1800 méteres magasságban fekvő város főterére.

Guateque már 1556-ban is létezett, mint muisca település, de a mai várost 1636-ban a spanyol konkvisztádorok újraalapították, átépítették. Sajnos a koloniális bája a múlté, bár a főtere egészen hangulatos. Guateque nem turistaközpont, így nincsenek normális vendégházak, csak üzleti hotelek és munkásszállók. Ráadásul errefelé az árak is sokkal magasabbak, mint a Los Llanoson voltak, így elég sokért sikerül kivennünk egy meglehetősen csúnya szobát.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaGuatequének csak a főtere említésre méltó

Egész éjjel félálomban forgolódom, nehezen alszom el. Hajnal tájban fulladni kezdek, egyszerűen nem kapok levegőt. Endre ébreszt fel azzal, hogy biztosan rosszat álmodtam, de ekkor már egészen közel jár a reggel. Úgy tápászkodom ki az ágyból, mint egy zombi. Valami motoszkál bennem, de lehet, csak a megváltozott klíma teszi. Szerencsére nem vagyok annyira rosszul, hogy ne tudjuk körbejárni a köryező falvakat. 

Kora reggel sikerül elcsípnünk egy iránytaxit, ami a 40 percnyire fekvő Garagoába tart. Szokatlan módon egy hölgy vezeti, a garagoai küldetése előtt azonban el kellene juttatnia egy hajlakkot Guateque egyik fodrászüzletébe, de mivel szörnyen rosszul tájékozódik, jó egy órát keringünk fel és alá a város meredek és kanyargós utcáin, mire megtaláljuk a címet. A mellettem ülő csaj rosszul tolerálja a hegyi utakat és egyik pillanatról a másikra mindenkit lehány, aki a közelében ül. Köztük vagyok én is. Nem szeretem azt mondani, hogy "ez nem az én napom", de a hajnali rosszulléttel és ezzel minden jel erre utal, hogy ez valóban nem az én napom.

A csirkefarmjairól híres poros Garagoa jó eséllyel Kolumbia legrondább városa, ismét a perui Juliacában érezzük magunkat. Az esztétikai értelemben értékelhetetlen minősítésen az a neogótikus betontemplom sem javít, amit a főtérre biggyesztettek. Az egyetlen dolog, ami fél órás maradásra bír bennünket, a korgó gyomrunk. A főtér melletti comedorba ülünk be és sült marhanyelvet rendelünk (a csirke hazájában, hát nooormális?!), amit latinok is egész ügyesen szoktak elkészíteni. De nem itt. Nem vagyunk finnyás fajták, az elmúlt négy évben ettünk már hangyától kezdve a tocoshon át a pajorig mindent, de ezúttal a tányéron figyelő, büdös és feketére sült valamit olyan lendülettel küldjük vissza a szakácsnak, amilyennel kihozták. Garagoából elég is ennyi.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaGaragoa olyan szép, mint Peruban Juliaca

Lelkesen pattanunk be egy iránytaxiként működő dzsipbe, aminek a szélvédőjén Chinavita felirat fityeg. A városka alig tíz kilométerre fekszik Garagoától, de az utazás a hegyek között kacskaringózva szűk egy órát vesz igénybe. Chinavita koloniális falu, s bár nem túl izgalmas, még így is szemrevalóbb délre fekvő szomszédjánál. Lencsevégre kapjuk féloldalas, főtéri templomát, majd beülünk egy újabb iránytaxiba, amivel Tenzán át La Capillában kötünk ki. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita Sutatenza

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaChinavita szép kisváros

La Capilla nagyon hangulatos, de nem több annál a néhány kis utcánál, amik a csendes, piros templomos főteret veszik körül. Körbesétáljuk, majd egy fickó megáll mellettünk egy dzsippel, és teljesen ingyen visszafurikáz minket Tenzába, cserébe mesélnünk kell neki Európáról. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita Sutatenza     La Capilla furcsa, babaházra emlékeztető temploma

- Miért nem jönnek ide is a turisták? Olyan szép itt, nem igaz? - teszi fel a költői kérdést, amire nincsen válasz - Villa de Leyva és Guatavita tele van külföldiekkel, de Tenzába nem jön senki, pedig szerintem sokkal szebb falu. 

Igaza van. Villa de Leyvánál talán nem, de Guatavitánál biztosan szebb és hangulatosabb Tenza, nekem leginkább Monguíra hasonlít, csak annál sokkal kellemesebb a klímája. A település minden épülete több száz éves, fehér falai és zöld spalettái ódon hangulatot árasztanak, az ablakpárkányokban színes virágoktól roskadozó cserepek sorakoznak. Ami még ennél is feltűnőbb, hogy errefelé mindenki fehér bőrű. 

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaTenza minden utcája meseszép

Tenza jelentése chibcha nyelven "a szelek ura", amit a Tenza-völgyben állandóan fujdogáló kellemes szellőnek köszönhet. Az egyik utolsó spanyol település volt, ami megadta magát a forradalmároknak 1821-ben, az itt élők máig nagyon büszkék spanyol származásukra. Többségük a somondocói smaragdbányákból valamint ánizstermesztésből él, turizmusból egyelőre senki, pedig Tenza nem sokkal van messzebb Tunjától, mint Villa de Leyva.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaTenzát többnyire fehér emberek lakják

Beülünk ide-oda meginni egy üdítőt, beszélgetni a helyiekkel, csak úgy elütni az időt. Kicsit bánjuk, hogy nem itt szálltunk meg, hanem Guatequében, de most már mindegy. Sikerül úgy elhúznunk az időt, hogy lekéssük az utolsó, Garagoába közlekedő iránytaxit, de szerencsére majdnem ugyanennyiért sikerül fognunk egy dzsipet, ami chirimoya- ás ánizsföldeken keresztül egész Guatequéig visz minket.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaMinden épület több száz éves

Közben megállunk Sutatenzánál, ami Tenzához hasonlóan koloniális múltra tekint vissza, azonban 1915-ben, majd 1967-ben is leégett, aminek köszönhetően nem maradt sok a régi házakból. A falu lakói kemény munkával újból és újból talpra álltak, ezt hivatott szimbolizálni a templommal szemben felállított emlékmű.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaSzegény sutatenzaiaknak nem volt szerencséjük a várostüzekkel

Mire visszaérünk Guatequébe, már sötét este van. Nehezen jön álom a szememre, amiért minden bizonnyal azok a hatalmas, szúnyogcsípésnek vélt vörös foltok a felelősek, amik irgalmatlanul viszketnek, és lassan kezdik beborítani az egész testemet. Különös, szúnyogot a Los Llanos óta egyet sem láttam. Hajnali fél négykor ébredek erős fejfájásra, hányingerre, tüzesen égő bőrre, de a szemem nem tudom kinyitni, mert az arcom bedagadt és teljesen eldeformálódott. Endrét keltegetem, hogy valami nincsen rendben. Orvosra lenne szükségem, de a recepción nincsen senki, a hotel ajtaját zárva találjuk, nem tudunk kijutni. Megnyugtatom Endrét, hogy nem kell rögtön pánikba esni, levegőt kapok, a torkom nem dagadt. Úgy döntünk, megpróbáljuk kihúzni reggelig. 

Hat órakor Endre megint leszalad a recepcióra, tesz egy újabb próbát, ezúttal nagyobb sikerrel. A recepciós épp az orvos telefonszámán töri a fejét, amikor a nyitott kapu előtt elsétál a szomszédos magán rendelő doktornője, Milena. Endre utánaered. Milena azonnal fogad bennünket, így 20 perc múlva már az orvosi rendelőben ücsörgünk, amiből én a világon semmit nem látok, mert úgy bedagadtak a szemeim, mint aki most jött egy boxmeccsről. A diagnózis: ételmérgezés. A közvetlen kiváltó ok ismeretlen, de a gyógymód két nagy injekcióban és egy marék kapszulában rejlik. Milena gondosan felír mindent egy papírra, megírja a recepteket és mindezért egyetlen fillért sem fogad el.

- Nálunk a külföldieknek nem kell fizetniük az orvosi ellátásért - kacsint.

Kolumbia Guateque Garagoa Tenza Chinavita SutatenzaMilyen az új sminkem?

A receptekkel átballagunk a közeli patikába és megvásároljuk a gyógyszereket. Kolumbiában az injekciót nem az orvos, hanem a gyógyszerész adja be a páciensnek, így bevezetnek a patika hátsó zugába és megszúrnak. A srác sem kér egy fillért sem, csak a gyógyszert kell kifizessük, ami szerencsére filléres tétel. Még jó, hogy nem költöttünk el százezreket biztosításra. 

Az egész napot ágyban töltöm, de a szuritól 4-5 óra leforgása alatt leapad a duzzanat az arcomról, és a vörös foltok is kezdenek felszívódni. A fejfájás enyhül. Milena olyan lelkiismeretes, hogy a rendelési idő lejárta után megjelenik a hotelszobánkban leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, és a lelkünkre köti, hogy reggel menjünk vissza a patikába a második injekcióért. Másnap már egész jól vagyok. A szuri után a patikából visszatérünk Milenához egy nagy doboz csokival, aki ezúttal sem fogad el tőlünk pénzt, de legalább az édességet jóízűen elmajszolja. 

Megszámolni nem tudom, hányadik éve utazunk, ez idő alatt háromszor kellett orvoshoz forduljak. Kolumbiához hasonlóan Thaiföldön sem fogadtak el tőlünk pénzt, ahol kutya harapott meg, Indiában pedig egy heveny hasmenés miatt kellett hozzám orvost hívni, de annyiba került, hogy vétek lett volna felhívni miatta a biztosítót. Ha belegondolok, hogy 2012-ben, mikor nekivágtunk Latin-Amerikának, fejenként 350 000 forintért akartak minket biztosítani évente, akkor azt kell mondjam, beljebb vagyunk 2,8 millió forinttal. Ebből elég sokat fogunk még utazni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Los Llanos déli része messze nem olyan izgalmas, mint volt az északi, de azért jó megtapasztalni, hogyan nyílnak meg az itt élők négy évtized gerilla uralom után. Amerre megyünk, mindenhol sztárként kezelnek minket. Mintha a llanerók soha nem láttak volna fehér embert. 

Yopal felé egyetlen település, San Luís de Palenque esik útba. Sikerül meggyőznöm a buszsofőrt, hogy álljunk meg egy pillanatra, hadd nézzünk le a folyóparti sétányra, mert a trinidadi szállásunk recepciósa azt mondta róla, hogy szép. Valószínűleg sehol máshol nem teljesítene ilyen kérést a buszsofőr, de errefelé a turista jelenléte felülírja a menetrendet.

- A jabiruk a legszebbek, balra - kiáltják utánunk, miközben a Rio Pauto partja felé vesszük az irányt.

Azt reméljük, látunk egy nagy csapat madarat, valami olyasmit, mint anno a Gran Chacón, Bañado La Estrellánál, ehelyett azonban csak egy nem működő szökőkútra lelünk, amit gipszből készült jabiruk díszítenek. Hát, ha nekik ez a szép, ám legyen.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní  San Luís de Palenque büszkesége

Innentől az út nem túl izgalmas, ráadásul poros, mert csak szakaszonként van aszfalt. Majd három órán át utazunk, mire befutunk Yopalba.  

Yopal a Los Llanos fővárosa. Több mint 100 000-en lakják, így az ember joggal várná tőle, hogy van mit nézni rajta, pedig nincs. A város a 20. század közepén emelkedett ki a semmiből, majd a gerillák elnyomása alatt nehezen fejlődött. Hízásnak csak a 21. században indult, mikor is sikerült a FARC-ot kisöpörni a városból.

Mivel nem tervezünk sokáig itt időzni, a buszpályudvar mellett veszünk ki egy szobát. Olcsó, szép, tiszta, mintha nem is Latin-Amerikában járnánk. A rendezettség és tisztaság alapból jellemző Kolumbiára, az olcsóság már kevésbé, de a Los Llanos meglepő módon kilóg a sorból. Errefelé szállodai szobáért sehol sem fizettünk 15 dollárnál többet, míg Cartagenában vagy Bogotában ennyi pénzért max egy ágyat kap az ember dormitorióban. 

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíYopalban az emberek miatt érdemes időzni

Yopal oly annyira érdektelen város, hogy a főterén sincs mit fotózni. Kivéve az embereket. Úgy bámulnak minket a helyiek, mintha Oscar-díj átadáson volnánk. Mindenki mosolyog, köszön, s mikor visszabiccentünk, összerezzenek, mintha valami nagy ember tisztelte volna meg őket szalutálásával. Errefelé a turista sztár. Mi is azok vagyunk. 

Épp csak elsétálunk egy árus mellett, aki azonnal a kezünkbe nyom két pohár narancslevet, majd közli, hogy a vendégei vagyunk. Szól a téren játszadozó gyerekeknek, hogy hozzanak két széket, mert a turisták nyilván fáradtak. Körbevesznek minket, de szólni nem mernek, csak röhögcsélnek, majd elpirulnak, mikor rájuk nézünk. Végül az egyik bátrabb kissrác odalép hozzám, és azt kérdezi:

- Mit fotóztok?
- Kolumbiát - válaszoljuk.
- Akkor fotózzatok le engem is - követeli.

Elszabadul a pokol. Mintha egész Yopal azt szeretné, hogy őt fényképezzük. Mindenki odarohan, van, aki jégkrémet hoz cserébe, mások mandarint dobálnak bele a zsákunkba. Mikor az ember Peruban vagy Guatemalában próbál fényképet készíteni, a helyiek azonnal tartják a markukat a dollárért, ezzel szemben itt a fényképért cserébe elhalmoznak minket minden jóval. Hihetetlen ország.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíEgész Yopallal fényképezkednünk kell

Másnap Aguazul felé vesszük az irányt. Az alig fél órára fekvő település pont olyan, mint Yopal, csak kisebb. Ami feltűnő, hogy errefelé az átlagosnál sokkal több a motor, aminek az a magyarázata, hogy Aguazul lakói már nem a mezőgazdaságból élnek. A környéken hatalmas gázmezők vannak, a többség ott dolgozik.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíAguazul teljesen érdektelen turista szemmel

Következő megállónk a Rio Cusiana partján fekvő Maní, aminek lakói nagyon büszkék arra, hogy a falut tartják a Los Llanos zenei központjának. Amúgy teljesen jellegtelen, csendes kisváros, déli csücskében azonban kialakítottak egy széles sétányt, ahol furcsa installációkat látunk. A legjobb indulattal is csak a naiv művészet remekének nevezhető szoborcsoport egy gitárból, egy csónakázó halászból és egy katonai repülőből áll, bemutatván ezzel mindazt, amiről a Los Llanos ezen része szól: halászat, zene, háború. 

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíZene és háború - erről szól a Los Llanos

San Luíshoz hasonlóan a folyóparton itt is felállítottak pár állatszobrot, amik viccesek ugyan, csak a város kihalt részén foglalnak helyet, ezért elhanyagoltak. 

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíVízidisznó betonból

Aguazulban töltjük az éjszakát, majd másnap a közeli Tauramenába utazunk egy iszonyatosan zsúfolt kisbuszon. A kisváros már nem a Los Llanoson, hanem a hegyek között fekszik egy katlanban, így hiába van kétszáz méterrel magasabban, itt van a legmelegebb. A zsákjainkat a terminálon hagyjuk, majd besétálunk a központba, ahol egy nagyon furcsa templom fogad minket. A két tornyát egymás mellé építették, ki tudja, mi okból.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní       A tauramenai templom kicsit furcsa

Amiért a szörnyen párás és forró Tauramenát felkerestük, az nem más, mint a tőle nem messze fekvő Zambo-vízesés. Bárkit kérdezünk az utcán, hogy miként lehet odajutni, mindenki azt mondja, hogy kizárólag taxival. Az ám, csakhogy a taxis 70 000 pesót kér az oda-vissza útért, ami elég sok pénz. Végül belemegyünk, végülis most vagyunk itt, nem máskor. A zuhatag jó 20 kilométerre van a várostól, de az út annyira tré, hogy majdnem egy órán át autókázunk csak oda.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní  Egy békés iguana Tauramena főterén

Az El Niño szárította Los Llanos után jól esik végre erdőt látni, beszippantani a párás levegőt. Ennek a levegőnek azonban furcsa, savanykás szaga van. Sofőrünktől megtudjuk, hogy amit mi párának vélünk, az valójában a tauramenai gáztározóból kiszabaduló gáz, ami harmadik évtizede szennyezi a levegőt és pusztítja a környezetet. Azért cserébe, hogy a kisváros Kolumbia gázközpontja, minden tauramenai lakos fillérekért tankolhat, így taxisunk is, aki ennek fényében nem is keres olyan rosszul ezzel a fuvarral.

Egy meredek, csúszós ösvény vezet a zuhataghoz. A fél órás séta során átkelünk egy függőhídon, közben látunk mókusokat és érdekes, párducmintás gyíkokat.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíTauramena körnékén nem csak a táj, az élővilág is más

Hétvége lévén elég sokan vannak a 7-8 méter magas vízesésnél, minden tauramenai idejön, ha szeretne egy kicsit felfrissülni. Elég furcsán néznek ránk, errefelé sem sűrűn látnak turistákat. Fotózunk párat, majd elindulunk visszafelé. 

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíZambo-vízesés

Taxisunk szerencsére megvárt minket, ráadásul nem csak a városig, hanem egészen az El Venado nevű elágazásig visz minket, ahol rengeteg ember vár buszra. Van, aki már három órája itt ácsorog, így inkább odébb sétálunk és stoppolunk. Nincs szerencsénk, mert errefelé csak gázt szállító kamionok mennek, amiknek tilos stoppost felvenniük.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey Maní Nem túl jó a kép, de ő itt egy tukán

Végül jön egy busz, melyre nagy nehezen felpaszírozzuk magunkat. A következő település Monterrey, úgy döntünk, a mai estét itt töltjük. A falu jó három kilométerre fekszik a főúttól, így kénytelenek vagyunk a negyven fokban aszalódni az út szélén battyogva. Csatlakozik hozzánk egy család, aminek minden tagja jól beszél angolul. Az apuka angol, az anyuka kolumbiai. Sokáig Londonban éltek, de most, hogy beköszöntött a béke, az egész család visszaköltözött Kolumbiába.

- Nagyon hiányzott a hazám - meséli az asszony, aki egyébként magán hordozza azokat a felsőbbrendűségi jegyeket, amik azokra a kolumbiaiakra jellemzők, akik már éltek az Egyesült Államokban vagy Európában - Londonban az ember csak dolgozik és dolgozik, a klíma pedig szörnyű.
- Jobb itt?
- Sokkal. Minden fillérekbe kerül, állandóan meleg van, és mindenki azt csinál, amit akar. Ha nem lettek volna a gerillák, soha nem utaztam volna Angliába. Viszont a gyerekeim így jó iskolába jártak, mérnökök és orvosok lettek - mutat a lányára és a fiára - Szép jövő vár itt rájuk.

Ez így van. Az, aki Európából egy jó végzetséggel Kolumbiába költözik, garantáltan rommá keresi magát. Kolumbia alapjáraton nem drága ország, de a minőséget meg kell fizetni, legyen szó ételről vagy munkaerőről. Egy jó orvos vagy mérnök bőven keres annyit, mint tenné azt Nyugat-Európában, csak ezt sokan nem tudják.

Kolumbia Los Llanos Yopal Tauramena Aguazul Monterrey ManíMonterrey sem szebb a többi Los Llanos-i városnál

A faluban találunk egy apró hostelt, ami pont megfelelő egy éjszakára. A Los Llanos ezen része nem túl izgalmas, de jó látni, hogy az emberek kezdik megszokni, hogy már nem kell rettegniük a fegyveresektől. Szerencsére Kolumbia korábban legveszélyesebbnek tartott vidékén is béke honol, ami biztosan jót tesz majd az országnak. Két hét Los Llanos után itt az ideje, hogy visszatérjünk az Andok hegyei közé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Finca Berlin

Ismét sikerült kajmánokat és vízidisznókat fotóznunk a Los Llanoson, majd Trinidad leggazdagabb emberei elmesélték, milyen volt az élet, mikor még a gerillák voltak errefelé az urak. Egy percig nem unatkozunk.

Bár már láttunk állatokat El Totumo környékén, kíváncsiak vagyunk rá, miben másabb a déli Los Llanos az északinál, ezért Poréból Trinidad felé vesszük az irányt. Nem sokkal napfelkelte után már a város dorgériája előtt szobrozunk, hogy leintsük a trinidadi buszt. A drogériában Endre rákérdez, mikor érkezik valami, de a gyógyszerész csaj nem csak a menetrenddel, hanem azzal is tisztában van, hol van a legnagyobb esélyünk állatokkal találkozni.

- Van egy barátnőm, Lívia. A férjével van egy ranchük, a Finca Berlin, aminek a közepén fekszik egy tó, benne rengeteg babillával és chigüiróval. Megadom a számát, hívjátok fel és hivatkozzatok rám - kapjuk a tippet. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadTrinidad főtere a szobánk ablakából

Az út Trinidadba egészen jó, csak húsz kilométerrel a város előtt válik földúttá. A városka egészen kulturált, jóval nagyobb, mint volt El Totumo, így szállást is könnyen találunk. 40 000 pesóért egy egészen varázslatos, légkondis szobát vágnak hozzánk a főtér egyik szállodájában, de ennél sokal fontosabb, hogy úgy megörülnek az érkezésünknek, hogy a recepcióstól a takarítónőig mindenki a mi lépteinket figyeli, ahol tudnak, segítenek. A Finca Berlinről nem tudnak ugyan, de szívesen felhívják nekünk Líviát, aki közli, hogy épp Yopalban van, de térjünk be nyugodtan a ranchre, a gondnok majd körbevezet minket.

A buszterminálról kettőkor induló kisbuszon hatalmas a tömeg. Én a sofőr melletti anyósülések egyikére passzírozom be magam, de Endre csak a hátsó üléssorok közötti folyosón görnyedve fér el. Ez az a fajta latin utazási mód, amire mondani szokás, hogy "nincs az a teli busz, amire ne férne fel még legalább egy 8 tagú család 12 darab csirkével a hóna alatt". Az út rövid, de ezalatt úgy bombáznak minket kérdésekkel, mintha kötelező volna. Mindent tudni akarnak Magyarországról, a történelmétől a gazdaságpolitikáján át az ország összes nevezetességéig. Azt persze senki nem tudja, hogy hol van a Finca Berlin, így fél óra kocsikázás után kezdünk elbizonytalanodni, vajon jó buszra szálltunk-e fel. Szerencsére nem sokkal a cél előtt feltűnik az út szélén két lovát legeltető llanero, akik útbaigazítják sofőrünket, így pár perc múlva egy marhákkal és lovakkal teli, terjedelmes birtokon találjuk magunkat. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadDiana játszik az apró chigüiróval, vagyis vízidisznóval

A birtokon egy kedves pár, Gonzalo és Ingrid köszönt minket, akik a finca gondnokai. Kislányuk, a három éves Diana egy árván maradt bébi vízidisznót dédelget, egész nap simogatja és tehéntejjel szoptatja. Tamarából származnak, de néhány éve, mikor a Los Llanos felszabadult a gerillák elnyomása alól, elhagyták a FARC fészkét, és itt kötöttek ki. Alig váltunk pár szót, érkezik egy magát Stevennek nevező srác, aki Lívia családi barátja, és azért jött ma el a birtokra, hogy gyakorolja a gringókkal az angolt. Sajnos csak annyit tud, hogy yes, de azt nagyon szépen mondja.

Kolumbia Los Llanos TrinidadSteven és Gonzalo vezetnek minket körbe a birtokon

Gonzalo és Steven elkísérnek minket a háztól nem messze fekvő lagúnához, ami tényleg tömve van állatokkal. Tökéletesen megférnek egymás mellett a kajmánok, a vízidisznók és a gémek, teljes a béke közöttük. Rengeteg fotót készítünk, a két srác pedig csak röhög, mert nem értik, mire jó ez az egész. Mikor elmondjuk nekik, hogy a mi országunkban nincsenek ilyen állatok, meglepődnek. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad

Kolumbia Los Llanos TrinidadVízidisznók és kajmánok vannak mindenhol

Nem sokkal naplemente előtt megérkezik Lívia és Javier. Kiderül, nem csak ez az egy fincájuk van, a környék legnagyobb földbirtokosai közé tartoznak. Több tízezer marhát tartanak, de ezzel messze elmaradnak Lívia nagybátyjától, akinek a Rio Meta partján, Bocas del Pautónál egy nem kevesebb mint 100 000 hektáros fincája van, amihez a Los Llanos legnagyobb morichal erdeje tartozik. A morichal a dél-amerikai szavannák tipikus növénye, amolyan mocsárpálma féle.

Kolumbia Los Llanos Trinidad  Egy pampabíbic és egy lile

Beültetnek minket a furgonjukba, és körbevisznek a tó körül. Van egy saját erdőjük, aminek a mélyén rábukkanunk Dél-Amerika legviccesebb madarára, a hoacinre, amivel utoljára Ecuadorban találkoztunk. A hoacinekről elég annyit tudni, hogy röpképtelenek, viszont fióka korukban remek úszok, de ezt a képességüket is elvesztik, mikor a denevérhez hasonlóan karmokat növesztenek a szárnyaik végére. Annak segítségével vergődnek ágról ágra. Ez a madár egy igazi genetikai zsákutca, annak tudhatja be fennmaradását, hogy nincs egyetlen ragadozó sem, ami megenné, mert állítólag szörnyű a húsa. 

Kolumbia Los Llanos TrinidadAnnak köszönheti a hoacin az életben maradását, hogy ehetetlen

Ahogy kikanyarodunk az erdőből, skerül belefutnunk egy csorda vízidisznóba. Épp búvóhelyet keresnek éjszakára. Érdekes, hogy kocsival sokkal közelebb lehet hozzájuk kerülni, mint lábon, valahogy az autótól nem félnek.

Kolumbia Los Llanos Trinidad Még néhány chigüiro

Kezd besötétedni, így búcsút intünk a fincának, és Líviáékkal visszatérünk Trinidadba. A család igen nagy tiszteletnek örvend a városban, mindeki előre köszön nekik az utcán. Ragaszkodnak hozzá, hogy meghívjanak miket egy sörre, így betérünk egy belvárosi bárba, amiről persze kiderül, hogy az övéké. Amíg Endre és Javier söröznek, én és Lívia elmegyünk a sarki zöldségeshez venni egy kis gyümölcsöt. Egyszerre három eladó kezd sertepertélni körülöttünk, mintha legalábbis filmsztárok volnánk. Nem tudom, lehet, a zöldséges bolt is az övéké. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad Lívia és én a Finca Berlinen

Éhesek vagyunk, így pont kapóra jön az az öregúr, aki talicskából árulja az hallacát, egy tamaléhoz hasonló kolumbiai finomságot. Eszünk, iszunk, közben Javier mesélni kezd a Los Llanos múltjáról.

- Kutya világ volt itt még pár éve. Én sem ezzel a kocsival jártam, hanem egy olyan szakadttal, amit úgy kellett betolni, hogy elinduljon. Ha feltűnt, hogy valakinek jobb kocsija van, hát egyik pillanatról a másikra a gerilláké lett.
- Tőled is vettek el kocsit?
- Háromszor is. De ez volt a legkevesebb. Ami sokkal keményebb volt, az az állandó, nagy összegű védelmi pénz, amit havonta megköveteltek. 
- És mi történt ha nem tudtál fizetni?
- Akkor vagy lemészárolták a családod, vagy rád gyújtották a házat és a boltot.
- Veled is megtörtént?
- Mindig tudtam fizetni.
- És hogyan ért véget ez az egész?
- Amikor megjelentek a katonák és tisztogatni kezdtek, a FARC emberei a környező erdőkben találtak menedéket. De onnan is kifüstölték őket. Szó szerint. Rájuk gyújtották az erdőt. Ezekből lettek azok a rizsföldek, amiket most a város környékén láttok. 
- Mi lett a gerilákkal? Elfogták őket?
- Dehogy! Mindenkinek van olyan ismerőse, akinek a kezéhez vér tapad, csak nem firtatjuk, ki, mit és miért csinált. A többség most is Tamará környékén él és kávét termeszt. 

Kolumbia Los Llanos Trinidad     Az hallaca a Los Llanos tipikus étele

Kellemesebb témákra váltunk és az este gyorsan véget ér. Lívia és Javier tüneményes vendégszeretete csak megkoronázza az itteni emberek érdeklődő kedvességét. Errefelé mindenki örül nekünk, tetszik nekik, hogy végre nem fegyveres bandák, hanem két turista masírozik az utcán.

Reggel a recepciós azzal fogad minket, hogyha szeretnénk még valami szépet látni, akkor látogassunk el a La Palmita ranchre, mert ott többek között pumát is fényképezhetünk. Nem hangzik rosszul, bár azért erősen kétlem, hogy valóban látunk pumát. A taxis az oda-vissza útért 40 000 pesót kér. Nem kevés pénz, de a recepciós olyan átéléssel mesélt a helyről, hogy belemegyünk.

A La Palmita ranch tulajdonképpen egy most induló ökolodzs szerű valami lenne, csak a tulajdonosai nem tudják, hogy kezdjenek neki. Mint első külföldi látogatót, azonnal lehúznak minket 10 000 peso belépőre, majd meghívnak egy reggeli levesre, amiért nem átalkodnak fejenként 20 000 pesót elkérni. Persze ezt csak később közlik. Cserébe megnézhetjük a pumájukat, amit egy húsz négyzetméteres kenelben tartanak, állítólag engedéllyel.

Kolumbia Los Llanos Trinidad       A La Palmita ranch egy jó nagy átverés, ezt a puma is tudja

Egy valag pénzt fizettünk ki a semmiért, úgyhogy kicsit duzzogva ülünk fel délben az utolsó, Yopalba közlekedő buszra. Aztán megemésztjük a dolgot. Végülis sem a Finca Berlinen, sem El Totumóban nem kellett fizessünk, ez volt az ára az eddigi sok szépségnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

7 Komment

A Los Llanos minden szeglete rejt valami csodát. A Zancudo-lagúna élővilága egészen elképesztő, ahogy a FARC utolsó bástyájaként emlegetett Támara is az. Kolumbia legjobb kávéját nem sikerült ugyan megkóstolnunk, de cserébe jártunk Poréban, Kolumbia egykori fővárosában.

Korán kelünk, mert a busz indulása előtt még tiszteletünket kell tegyük Maria lányánál, aki reggelivel vár minket. Alig pirkad, Flavio már idegesen toporog a Casa Violetta előtt azt várván, mikor indulunk végre. Első körben nem jutunk sokáig, mert Maria motrának a kereke defektes lesz, ezt azonban egy Colombina nevű tanyabokron orvosolja néhány helyi fickó. A mód, ahogy a lyukat eltüntetik, elég érdekes. Egy használt belsővel körbetekerik kívülről az abroncsot, majd felfújják azt, ami annyira megfeszíti a gumibelsőt, hogy a kerék nem szelel. Kevés reményt fűzök ahhoz, hogy ilyen kerékkel megérkezünk Maria és Flavio lányához, de tévedek. Miután megesketik a Colombinából induló busz sofőrjét, hogy La Vigiában várja be a két gringót, még vagy fél órán át motorozunk keresztül a Los Llanoson vendéglátónk lányához és annak férjéhez, akik úgy megörülnek nekünk, hogy azonnal leölnek egy csirkét a tiszteletünkre, és röpke egy óra alatt összeütnek belőle egy levest. 

Kolumbia Los Llanos Pore Támara    Így sem láttam még gumit javítani

A lány agrármérnök, a férje is diplomás. Nem akartak Yopalban maradni, visszatértek a gyökereikhez, és ők is gazdálkodni kezdtek. A leves után felültetnek minket a kocsijuk platójára, és körbevisznek a ranchen. Ez a birtok is hatalmas, saját erdővel és mocsárral rendelkezik, aminek partján rengeteg íbiszt és araucót, vagyis csáját látunk.

- Az araucók nagyon rosszul látnak és a szaglásuk sem az igazi - meséli Flavio - Látjátok azt a hosszú antennát a fejük tetején? Azzal tájékozódnak - mutat a lagúna partján sütkérező, pulyka nagyságú madarak felé.

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraFurcsa madarak az araucók

A guácharók, magyarul olajmadarak is hasonló módon érzékelik a külvilágot, de azok barlangban élnek és éjszakai életmódot folytatnak. A csáják azonban nappal aktív állatok, ezért a tudomány mai napig nem érti, miért alakult ki a fejükön az antenna.

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraKocsival visznek körbe minket a birtokon

Gyorsan elrepül az idő, a busz már régóta La Vigiában kell ácsorogjon, hogyha valóban vár ránk. Rátelefonálnak a sofőrre, megbeszélik vele, hogy El Totumóban utolérjük őket. El Totumóig még többször megállunk fotózni, látunk rengeteg sast és egy jabirut, itteni nevén soldado voladort, vagyis repülő katonát is, ami Dél-Amerika második legnagyobb madarának számít.

Kolumbia Los Llanos Pore Támara Akár másfél méteresre is megnőhet egy jabiru

Bár El Totumóból tízkor kellett volna induljon a busz Paz de Ariporo felé, gond nélkül bevárnak minket. Senki nem haragszik, hogy miattunk csak fél 11-kor indul a csotrogány, inkább örülnek, hogy együtt utazhatnak két külföldivel.

A Los Llanost pár éve még gerillák tartották rettegésben, a vidék ma is ismeretlen az utazók körében, épp úgy, ahogy a szőke gringó látványa is az a llanerók számára. Az új élmény annyira lefoglalja minden figyelmüket, hogy a késés miatti hőzöngés helyett a kíváncsi utasok mindegyike barátságosan mosolyog, és lelkesen arra törekszik, hogy a közelünkben foglaljunk helyet. Sokáig nem élvezhetjük a társaságukat, mert rövidesen megérkezünk a Zancudo-lagúnához. 

Kolumbia Los Llanos Pore Támara    Én a Zancudo-lagúnánál

A sofőr készséggel figyelmeztet, hogy El Totumóból ez a napi egyetlen busz, ami a városba, Paz de Ariporóba közlekedik. Az út innen még alsó szinten két óra, és a rossz minősége miatt nem mennek rajta kocsik. A tó közelében már messziről virítanak a csigagyűjtő, rózsaszínű corocorák, mi pedig imádunk madarakat fotózni. Minden aggódó pillantás ellenére úgy tűnik, ez nekünk önmagában elég, hogy kockáztassuk a délutáni érkezésünket. Úgy döntünk, hogy csak a nagy zsákjainkat vitetjük el a városba, mi pedig leszállunk a buszról, és a szerencsénkre bízzuk, hogyan tovább. 

Nézem, ahogy a busz sziluettje végleg eltűnik a horizonton, majd hagyjuk, hogy ránktelepedjen a Los Llanos csendje. Megindulunk a lagúna felé, de a következő pillanatban kis híján belepottyanok egy parányi lyukba, amiből egy bűbájos bagolybébi kandikál kifelé. Érzem, hogy nem csak ő bámul engem; pár méterre a papája és a mamája aggódva figyeli a történéseket. Nagy örömmel intem magamhoz Endrét. Ilyen közelről fotózni egy egész bagolycsaládot ritkán lehet.

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraMegleptük a jófejeket

A lagúna közvetlen közelében jasszánák, pampabíbicek és gémek hatalmas csoportokban kotorásznak a mocsárban. Nincs kétségünk affelől, hogy a vízben dagonyázik egy-két chigüirócsalád, meg talán kajmán is akad, de a süppedős, vizes föld határt szab a lépteinknek. Nem sikerül közvetlenül a lagúna közelébe férkőznünk, de egyáltalán nem bánjuk, mert a millió madár látványáért így is megérte leszállni a buszról. 

Kolumbia Los Llanos Pore Támara

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraRengeteg a madár a Zancudo-lagúna partján

Miután kifotóztuk magunkat, visszakullogunk a poros földútra. Letelepszünk a szublimált nagy semmi közepén és várjuk a csodát. Jön is! Nem is egy, hanem három. A nagy kátyúkkal teli úton három dzsip bukdácsol felénk rendületlenül. Az első kocsiban egy yopali család ül. Egyetlen szabad helyük van csupán, de annyira belelkesülnek a két európai arc láttán, hogy a hátsó ülésen inkább mindenki összehúzza magát, és a hátralévő két órát nyakatekert pozícióban utazzák végig, csak hogy mi is beférjünk.  

A srácok hosszú hétvégézni jöttek a Los Llanosra, tegnap még Maria tanyáján is megfordultak, amíg mi Palograndéban vendégeskedtünk. Kíváncsiak Magyarországra és Kolumbiára is, amiről mostanra jóval többet tudunk, mint egy átlag helyi. Kíváncsian hallgatják, ahogy mesélünk nekik a sochai élményeinkről, ami bár közel van hozzájuk, mégis pár éve még elérhetetlenül távolinak tűnt. 

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraIsmét nagyon rendes emberekbe botlottunk

- Mi is csak most mertünk idemerészkedni. Yopal már vagy tíz éve békés, de ez a rész pár éve még nagyon gáz volt - meséli a sofőr - A leghúzósabb mind közül Támara volt, onnan csak tavaly söpörték ki a FARC-ot.
- Hol van Tamará?
- Paz de Ariporótól nem messze, bent a hegyek között.

Jól hangzik. Irány Támara! Délután három magasságában futunk be a lármás kereskedővárosba, Paz de Ariporóba. Megköszönjük a fuvart, majd az első utunk a buszterminálra visz, ahol meglepő módon tényleg ott figyelnek a nagy zsákjaink a busztársaság irodájában. Mi több, teljes tartalmukkal együtt. A hátunkra kapjuk őket, majd iránytaxiba pattanunk, amivel kiszáradt, óriási kiterjedésű fincák között Pore városába utazunk.

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraPorénak koloniális bája van

Pore nagyon más, mint az eddigi városok voltak a Los Llanoson. Bár a főutca itt is ugyanolyan zajos, mint bárhol máshol, de mögötte van egy apró tér, amit koloniális hangulatú házak vesznek körbe. Az egyik beugrónál egy régi épület romjaira bukkanunk, ami előtt az áll egy táblán, hogy Új-Granada fővárosának kormányzósági épülete. Bizony, Pore a konkvisztádorok idején nem csak Kolumbia, de a Venezuelát, Ecuadort és Panamát is magába foglaló Új-Granada fővárosa is volt egy ideig.

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraNehéz elhinni, de Pore pár évig Kolumbia fővárosa volt

A falunapi fieszta miatt nehezen jön álom a szemünkre. Másnap reggel, amikor a Nap első sugarai végigfutnak a szálló falán, már fullasztó a forróság. Képtelenség tovább lustálkodni, pedig a rövidre sikerült éjszaka után mindketten úgy érezzük magunkat, mint egy kifacsart felmosórongy.

Támara. Erről a faluról mesélt a kocsiban az egyik srác idefelé, s ahogy nézzük, tényleg nincs tőlünk messze. Az apró városka 2014-ig a FARC központja volt, de korábban voltunk Sácamában is, ahol hasonló volt a helyzet. Menjünk!

A Pore határában húzódó 65-ös út mentén ülünk buszra, ami az innen fél órányira fekvő, Pauto névre hallgató elágazásig szállít bennünket. Itt fogunk egy újabb buszt, ami csordulásig teli van emberrel, akik a városi piacról hazafelé, az út mentén épült ranchekhez igyekeznek. A busz csaknem kiürül, mire elérjük az 1200 méter magasan fekvő települést. 

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraTámara főtere a kávéról árulkodik

A hegyvidéki klíma Pore rekkenő trópusi hősége után igazán üdítő. Koloniális, fehér házikók szegélyezik a hegy oldalán felkapaszkodó szűk utcákat, amik Kolumbiához mérten meglepően csendesek. Nem sok ember van az utcán, a bolt is kevesebb, mint máshol. Érezhető, hogy itt még dolgozik az emberekben a múlt

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraTámara szép, koloniális kisváros, de még érződik rajta a gerillák jelenléte

A hely, ami realitássá teszi számunkra a város nem túl barátságos múltját, a Támara fölé magasodó hegyen épült kilátó, amit egy csapat terepruhás, szigorú arcú katona őriz óriási gépfegyverekkel, sötétzöld homokzsákokból épült fedezékek mögött rejtőzködve. Nem engedik, hogy lefényképezzük őket, ami azt jelenti, hogy errefelé a béke még gyerekcipőben jár.

Kolumbia Los Llanos Pore Támara       A várost fotózhattuk, a katonákat nem

Támara nem csak a FARC-ról híres, hanem arról is, hogy állítólag itt termesztik az ország legjobb kávéját. Mondjuk ugyanezt mondták nekünk tavaly Nabusimakéban is, ahol azonban nem volt lehetőségem igazolni az állítást. Itt sem fogom tudni. Támara kávéját 100 %-ban exportra termesztik, az egész Olaszországban köt ki. A helyi kifőzdékben ugyanazt az ihatatlan tintót árulják, mint Kolumbia többi részén, így már másodszor kell lemondjak az ország legjobb kávéjáról. 

Kolumbia Los Llanos Pore TámaraTámarában máig több a ló, mint az autó

Bóklászunk egy keveset a faluban, ahol mondanom sem kell, hatalmas meglepetést okozunk a jelenlétünkkel. Megkockáztatom, mi voltunk Támarában az első hátizsákos turisták, de ha tartós marad a béke, akkor néhány éven belül itt is megjelennek majd az utazók. Úgy legyen!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Los Llanosra azóta vágytam, mióta Endre ódákat zengett nekem a venezuelai Hato El Cedralban töltött pár napjáról. Venezuelában most nem jó utazgatni, s mivel Kolumbia szavannáját 2-3 éve megtisztították a gerilláktól, így jó ötletnek tűnt errefelé venni az irányt. Tévedtünk. Nem jó ötlet volt, hanem zseniális ötlet. Kolumbiában tett utazásaink egyik legnagyobb élményében volt részünk a Föld legkedvesebb emberei között. Hálásak vagyunk az elmúlt pár nap minden percéért.  

Ahogy a végtelennek tűnő szavannán közeledünk a Rio Ariporóhoz, úgy bukkannak fel a folyót szegélyező fák, valamint egy ház, ami körül baromfik kapirgálják a szikkadt talajt. Egy tucat szarvasmarha ugrik félre riadtan a komótosan bukdácsoló terepjáró hangjára, amit Hildebrando barátunk mezítelen lábbal vezet. Leparkolunk a ház mellet, majd lehajigáljuk a zsákjainkat az autó platójáról, mire megjelenik egy nagytestű fekete kutya, Simon, két parányi csivava, Paola és Violetta kíséretében. Fülsértő csaholással üdvözölnek. A zajra kiszalad a konyhából egy kedves arcú, vidám asszony, Maria, Flavio volt felesége.

- Isten hozott benneteket a Casa Violettában! - üdvözöl mosolyogva - Honnét jöttetek?
- Magyarok vagyunk.
- Az hol van?
- Európában. 
- Igen? Akkor ti lesztek a második gringók a házamban - büszkélkedik. 
- A másodikok? Kik voltak az elsők?
- Tavaly járt nálam két holland, de egy árva szót nem beszéltek spanyolul. Az Aurora Lodzsról küldték őket hozzám, lóháton jöttek egy helyi vezetővel. Örülök, hogy veletek lehet kommunikálni, mert velük nem lehetett. Gyertek beljebb, érezzétek otthon magatokat! Itt megalhattok - mutat a házának legszebb helyiségére, amit a többivel ellentétben palatetővel láttak el. 

Kolumbia Los LlanosMarhák isznak a Rio Ariporóból

A trópusi éghajlaton élők nem túlozzák el a tetők és falak építését. Maria házánál is csak a szobáknak vannak falai, a konyhának és nappalinak nincsen, állandóan átjárja a szellő. Egy-két oszlop, függőágy, egy rozoga asztal és pár ülőalkalmatosság képezi a ház teljes berendezését. 

Hiába hajtogatjuk, hogy El Totumóban bőséges ebédben volt részünk (oké, Endréék sörrel laktak jól), Maria annyira szigorúan veszi a vendéglátó feladatát, hogy újabb tányér jókora adag rizses csirkét tuszkol az orrunk elé. Az utóebédben a volt férj, Flavio és öccse, Hildebrando is részt vesznek, majd egy másik "közeli" szomszéd érkezik, a pár mérföldre lakó Francisco személyében. A vékony dongájú férfi 21 gyermek apja. Nála több gyereke csak Amadeónak, az asháninka törzsfőnöknek volt azok közül, akikkel eddigi utazásaink során találkoztunk. Neki 8 asszony szült 96 lurkót

Ebéd után Flavióék elviharzanak, mi pedig Mariával és Franciscóval lesétálunk az Ariporo partjára. A part menti bokrokból előhúznak egy rozoga facsónakot, amibe beültetnek minket, majd Maria és Francisco lelkes halhajszába kezdenek. Puszta kézzel fognak is egy rémisztő kinézetű páncélos halat, ami azért furcsa, mert elmondásuk szerint ilyennek nem szabadna itt lennie, mivel ezek innen sokkal feljebb, az Andok lábánál szoktak tanyázni. Az El Niñót teszik felelőssé, ami hónapok óta rég nem látott szárazságot hozott a Los Llanosra.

Kolumbia Los LlanosEnnek a halnak nem itt a helye, de ezt az El Niño nem tudja

Nem tudunk sokáig a ladikban ücsörögni, mivel a víz felett kismillió jejen, apró, muslinca szerű vérszívó repked, amik szeretnek jól belakmározni az édes gringóvérből. Negyed óra után visítva ugrunk ki a csónakból, és rohanunk be a partmenti erdőbe, ahol igazán drámaivá válik a helyzet. A szúnyogriasztó krémre rá se hederítő vérszívókhoz néhány elszánt kullancs is csatlakozik, amik alaposan összecsípkednek minket. Nagy szerencse, hogy a trópusi kullancs másféle szerzet, mint az európai. Nem furakodik a bőrünk alá, hogy aztán a vérünket szívva napokig hízlalja magát, hanem megelégszik egy jókora harapással, majd odébb áll és ott is megkóstol egy kicsit. Ettől persze még kellemetlen ellenfél, de legalább nem terjeszt semmit. 

Visszaérve a tanya kútjához azonnal letépjük magunkról a ruháinkat, és villámgyorsan megyünk a zuhany alá. Pár perc múlva Maria is érkezik, miután tudatosul benne, hogy nem fogunk visszatérni a folyóhoz. Látva igyekezetünk okát a ház egyik zugából előkerít egy erősen alkohol szagú, házi készítésű folyadékot, amivel átitat egy vattát, és gondosan dörzsölni kezdi a lábamon éktelenkedő vörös csípéseket. Nem tudom, mi van a flakonban, de csodálatos találmány, mert az elviselhetetlen viszketés azonnal szűnni kezd, egy óra múlva pedig minden piros pöttynek és hólyagnak nyoma vész. Az este csendes beszélgetéssel és távolbanézéssel telik. Maria mesél az életéről, arról, hogy miért vált el Flaviótól, és hogy milyen nőként teljesen egyedül élni a semmi közepén.

- Flavio folyton a fiatal lányokat hajtotta. Mikor felcsinált egy 16 éves lánykát, elváltam tőle.
- 16 évest? - szörnyülködöm.
- Igen. Azóta is vele él, innen nem messze. Viszont állandóan a nyakamra jár.
- Vissza akar kéredzkedni?
- Azt várhatja - tiltakozik Maria.
- Mióta élsz itt egyedül?
- Pár éve. Van egy másik házam, a családi birtok, de azt nem bírtam egyedül. Kiadtam egy házaspárnak, ők gondozzák az állatokat.
- Ott is vannak állataid?
- Ott vannak csak igazán. Itt csak pár tucat marhám van, amiket Francisco segít gondozni, de a családi birtokon több százan vannak.
- És nem unalmas itt egyedül?
- Nem. Mi llanerák megszoktuk ezt az életet. Rengeteg a dolog a ranch körül, soha nem unatkozunk.   

Vacsora után Maria ledöl a teraszon kifeszített függőágyba, mi pedig bevonulunk a szobánkba. Nagy a nyugalom a szavannán, épp csak a tikkasztó hőség tart vissza a legédesebb álomtól. Aztán hirtelen dühös kutyaugatás hallatszik, majd Mariát halljuk, ahogy kiugrik az ágyból. Kinézünk és látjuk, hogy a szobájából rohan kifelé egy puskával a kezében, majd eltűnik a sötétben. Eldördül a puska, Maria visszatér. Rémülten és értetlenül bámulunk rá.

- Ó, csak egy róka volt, de meglépett. Minden éjjel fosztogatják a baromfiudvart. Olykor róka, máskor jaguár.
Kénytelen vagyok fegyvert tartani - mondja álmos hangon, majd mintha mi sem történt volna visszaheveredik a függőágyba.

Hajnalig csak hangos horkolása töri meg a Los Llanos lusta csendjét, napfelkeltekor azonban a Rio Ariporo partján élő bőgőmajmok hangos üvöltésbe kezdnek, ezzel végleg kiverve az álmot a szemünkből. Fényképezővel a hónunk alatt szaladunk ki a folyó partjára, de az ágakon bámulatos tornamutatványokat végző félnótások cseppet sincsenek modellkedős kedvükben. 

Attól a naptól kezdve gyermeki kíváncsisággal vágytam a Los LLanosra, amióta Endre a venezuelai térségéről ódákat zengett nekem. Venezuelában épp nem voltam vele azokon a napokon, amikor bármerre is kattintott a fényképezőjével, milliónyi állatot kapott lencsevégre. Ha csak véletlenül exponált a gép, akkor is olyan fotók születtek, mintha azokat a National Geographic legújabb fotókötetéből húzták volna elő. Maria tanyája tényleg nagyon hangulatos, de egyértelmű, hogy ha nem csak marhákat és csirkéket akarunk látni, el kell mennünk a ház közeléből. Szállásadónk annyira belelkesül a kiruccanás tervén, hogy azonnal felhívja a volt férjét, Flaviót, jöjjön motorral, és vegye maga mögé Endrét, miközben engem majd ő cipel át a fél Los Llanoson. 

Kolumbia Los LlanosMotorokkal járjuk be a Los Llanost

Mehetnénk lóval is, de az a motorhoz képest szörnyen lassú, ráadásul erősen tűz a nap, így a nyeregben ülve valószínűleg mindannyian napszúrást kapnánk. Flavio sem kevésbé agilis, láthatóan nagyon szívén viseli exasszonya sorsát, fél órán belül nemcsak hogy ott terem, de kész az egész napját ránk áldozni, és Mariával együtt tölteni. Felpattanunk a motrokra és már porzik is utánunk a szavanna. Egy-egy drótkerítés vagy fakapu jelzi a földek határát, amiken békésen legelésznek a lovak és marhák, amíg meg nem jelenünk a motorokkal.

Kolumbia Los LlanosKlasszikus kép a Los Llanosról

Első utunk Hildebrando Pasoreal del Ariporónak nevezett birtokára visz, amin egy uszadékfából összetákolt, roskadozó viskó álldogál. Mellette egy parányi lagúna, amiben számtalan kis kajmán, helyi nevén babilla rejtőzik. A méretük jóval kisebb egy kifejlett krokodilnál, de így is összeborzadok, ahogy kegyetlen szemük felvillan a víz felszínén. 

Kolumbia Los LlanosCsak fotón tűnnek kegyetlennek, amúgy a babillák kicsik

A lagúna partján sok szarvasmarha kóricál. Flavio szerint ritkán támadnak rájuk a babillák, legfeljebb csak a beteg állat kerül veszélybe. A gyengélkedő marha ugyanis jellemzően térdig beleáll a vízbe, azzal hűsíti a testét. Ha elég rosszul van, akkor bizony nekimennek a kajmánok. 

Kolumbia Los Llanos     Az ehhez hasonló beteg marhákat bizony elviszik a kajmánok

A Pasoreal del Ariporótól jó fél óra alatt érkezünk a Casa Palogrande nevű ranchhez, ami Maria családi birtoka. Menet közben belefutunk egy szomszédba, aki mind Flaviótól, mind Mariától jó húsz kilométerre lakik. Néhány elveszett marhát keres, de sehol nem találja őket.

- Van, hogy csak elkószálnak, de vannak, akik lopják a marhákat - panaszkodik Flavio, miközben nyugtatgatja barátját, hogy úgyis megkerülnek a jószágok.

Kolumbia Los LlanosMarháit kereső ranchero

A Palogrande gondnokai annyira megörülnek az érkezésünknek, hogy azonnal levágják a legszebb tyúkot ebédre. Amíg fő a leves, mi a birtokkal ismerkedünk. Mariának közel ezer marhája van, de a ház körül rengeteg a csirke és a disznó is. Előételnek mangót hoznak ki, majd Maria felajánlja, hogy elvisznek minket egy holtághoz, mert abban gyakran pancsolnak a vízidisznók. 

Kolumbia Los LlanosLeöltek egy tyúkot a kedvünkért

Nem járunk sikerrel, mert túl hangosak a motorok, így mikor megérkezünk, a chigüiro sereglet felpattan és szétszéled az erdőben. Látunk pár pampabíbicet, amit errefelé alcaravánnak neveznek, valamint néhány jasszánát, ami Mexikótól Argentínáig mindenhol felbukkan. Amíg mi a holtág madarait fotózzuk, Flavio az erdőben bóklászik, majd szól, hogy rábukkant egy ágakon szundító hangyászra. Nem nagyon akarja magát megmutatni, de legalább Costa Rica után ismét sikerül megpillantanunk egy ilyen jószágot, amit a helyiek oso melerónak, vagyis mézevő medvének hívnak.

Kolumbia Los Llanos Nem sok látszik belőle, de az ott egy sziesztázó hangyász

Egyszercsak Maria megjelenik pár sárga színű gyümölccsel, aminek Flavio úgy örül, mint egy kisgyerek. Azt mondja, a madroñas a kedvenc gyümölcse, nekünk viszont nagyon nem jön be. Iszonyatosan savanyú, hozzá képest a citrom szirup. Endre küzd vele egy darabon, aztán ő is feladja.

Kolumbia Los LlanosSoha nem láttunk még ilyen gyümölcsöt

Visszaülünk a motorra, és néhány szárazságtól elhullott hangyász és vízidisznó teteme mellett egy apró lagúnához igyekszünk. Ezúttal jó messze letesszük a motorokat, nehogy elijesszük az állatokat. Fél órás négykézláb kúszás után megérkezünk a pocsolya széléhez, amiben egy kb. 20 fős chigüiro família csücsül.

Kolumbia Los LlanosAzok ott a pocsolya közepén chigüirók

A vízidisznóknak szerencsére nem olyan jó a látása, a szaglásuk viszont kiváló, így hatalmas mázli, hogy a szél pont szembe fúj, és lehetőséget ad arra, hogy közelről fotózzuk a Föld legnagyobb rágcsálóit.

Kolumbia Los LlanosEgész közel kerülünk a vízidisznókhoz

Aztán egyszercsak megfordul a szélirány, a vízidisznók pedig éles, ugató hang kíséretében elkezdenek kivágtázni a vízből. A parton csigákat gyűjtő íbiszek, itteni nevükön corocorák egy része is továbbáll, de azért maradnak annyian, hogy tudjuk pár értékelhető képet készíteni róluk. 

Kolumbia Los LlanosNéhány corocorá, egy fekete íbisz, egy gém és egy jasszána

Mire visszaérünk a házhoz, már kész is az ebéd. Maria sokat kérdez Európáról, de Flavio és a többiek ránézésre nem annyira kíváncsiak arra, honnan is jöttünk. Ennek oka az, hogy a Los Llanoson élők többsége nem tanult ember, így nem is kíváncsi a külvilágra. Flaviónak megvan a magához való esze, de a Los Llanos marháin túl nem igen lát. Igazából nincsen ezzel semmi baj, miért kéne, hogy egy kolumbiai marhapásztort érdekelje Magyarország.

Kolumbia Los LlanosMalacok pihennek a Casa Palograndénál

- Flavio! - szól Maria volt férjéhez - A házad mögötti pálmásban vannak még papagájok?

Flavio biccent, így ebéd után ismét motorra pattanunk, és irány a pálmás. Közben átvágunk Flavio birtokán, aminek kertjében két kis gyerek és egy fiatal asszony épp szedi össze a mosott ruhát.

- Ő Flavio felesége és gyerekei - súgja hátra nekem Maria.

Nem köszönnek egymásnak, érezhetően fagyos a viszony a volt és a jelenlegi, meglehetősen fiatal feleség között. A pálmaliget szélén ismét letesszük a motorokat, majd gyalog indulunk neki az erdőnek. Maria pár szem piros bogyót szed le az egyik fáról, amit mararabesnek, vagyis Arab-tengernek neveznek, ami nyilván a származását is jelöli a növénynek. A chontához hasonlít az íze, de ugyanúgy vagyunk vele, mint a madroñasszal - nem jön be. Flavio letör egy barna ágat, aminek belsejéből méz csöpög ki. A canafistol az eddigi növényekkel szemben elnyeri a tetszésemet, de lehet csak azért, mert már nagyon ki voltam éhezve valami édesre. Hihetetlen, hogy négy év utazásai során ezekkel a gyümölcsökkel sehol nem találkoztunk. 

Kolumbia Los Llanos     Ez itt a mézédes canafistol

Papagájok rikácsolására leszünk figyelmesek. Egy guacamaya pár libben át a fejünk felett, és köt ki az egyik pálma tetején. Nem zavarja őket a jelenlétünk, így nyugodtan le tudjuk őket fotózni. Természetben arákhoz ilyen közel talán még soha nem sikerült kerülnünk. 

Kolumbia Los LlanosGuacamayák a fa tetején

Már jócskán sötétedik, amikor visszaérkezünk a Casa Violettához. Mivel Mária marhákat is tenyészt, friss marhacomb mindig akad a hűtőjében. A magyar konyha fanatikus híve vagyok, a túraholmik között mindig tartok a zsákomban egy tasak piros paprikát, így aztán gyertyafény mellett készítünk egy jó marhapörköltet vacsorára, házi galuskával. Maria gyermeki kíváncsisággal szemléli hogyan készül az a tészta, amit ő eddig mindig a boltban készen vásárolt, és amiről elképzelni sem tudta, hogy otthon is meg lehet csinálni. Olyan büszke, hogy gringó vendégei vannak, hogy minden létező családtagját és barátnőjét felhívja a hírrel. A lánya annyira belelkesül, hogy követeli, a reggelit nála költsük el.

- Mi holnap szerettünk volna továbbindulni - szomorítjuk el vendéglátónkat.
- Ha mennetek kell, hát mennetek kell. De a busz Colombinából csak 10-kor indul, előtte mindenféleképpen látogassunk el a lányomhoz.

Kolumbia Los LlanosMarhapörkölt van vacsorára

Rábólintunk. Vacsorára Flavio is megérkezik, tényleg olyan, mintha még mindig együtt lennének. Éjszakára persze hazatér, mi pedig próbálunk Mariának fizetni a szállásért, ételért és az egész programért, de tiltakozik, hogy nem azért csinálta. Végül egy kis benzinpénzt csak sikerül adnunk neki, így a mi lelkünk is megnyugszik.

Hihetetlen az egész Los Llanos. Errefelé nincsenek utak, sem városok, turistát pedig szinte még soha, senki nem látott, mégis itt élnek a legkedvesebb emberek. Holnap egy reggeli Maria lányánál, aztán irány vissza Paz de Ariporo.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A kolumbiai Los Llanos ismeretlen az utazók körében, mivel pár éve még a gerillák uralták ezt a vidéket. Miközben megérkezünk a végtelen szavannák szívébe, megtudjuk, milyen is volt az élet a FARC árnyékában. Röviden: nem jó.

A Los Llanos a turisták előtt még nem, de a kereskedők előtt már megnyitotta a kapuit. Paz de Ariporo olyan, mint egy nagy zsibvásár, mindenki el akar adni valamit a másiknak. Nyugalom meglepő módon csak a főtéren van, valamint egy apró tónál, amit a helyiek Leche y Mielnek, vagyis Tej és Méznek hívnak. Hogy miért kapta ezt a nevet, nem tudjuk, de állítólag az itt élők összefogásának az eredménye, ami az ember és a természet egyensúlyát hivatott bemutatni. Nem sok sikerrel, mert a tó inkább hasonlít posványra, mint egy ökoparkra.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoLeche y Miel - valójában egy halastó

Felsétálunk az aranyhalakkal és teknősökkel teli pocsolya mögötti dombra, aminek a tetején egy Mária-szobor áll. Nem tűnik kegyhelynek, inkább csak nyugalomra vágyó szerelmesek andalognak errefelé.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoKegyhelynek tűnik, pedig nem az

Már a második napja vagyunk a Los Llanoson, de állatot eddig egyet sem láttunk (leszámítva azt a pár teknőst és aranyhalat a tóban). Szállásadónk azt ajánlja, menjünk ki kora reggel a pályaudvarra, és próbáljunk felszállni egy El Totumóba közlekedő buszra, ami egy apró, veredaszerű falu a Los Llanos közepén. Így cselekszünk.

Már korán, hajnali 6-kor kint toporgunk a zsúfolt terminálon, aminek egyik eldugott öblében feltűnik Kolumbia legszakadtabb busza. A szélvédőt nem látni a portól, mindenhol emberek lógnak, igazi latin csotrogány. Hát persze, hogy ez megy El Totumóba. Nem kis felfordulást okozunk a jelenlétünkkel, már előre tudjuk, El Totumo sem lesz turistaközpont.

Erinek jut egy leszakadt ülés, én pedig a sofőr és a csomagok között tudok helyet foglalni, pont a futómű felett, ami tíz perc buszozás után úgy felforrósodik, hogy leégeti a szőrt a hátsómról. Alighogy kiérünk Paz de Ariporóból, megszűnik az aszfaltút, és kezdődik a pornyelés. Rengeteg a kamion, állítólag az innen kb. 200 kilométerre fekvő gázmezőkről jönnek.

- Az 1980-as években találtak gázt és olajat a vidéken, de nehéz volt a termelés a gerillák miatt. Sok sofőrt, mérnököt elraboltak és kivégeztek. Próbáltak védelmi pénzt szedni a mezőkön dolgozóktól, de az állam ellenállt, ezért volt a rengeteg emberrablás - meséli a buszsofőr.
- Hova vitték őket?
- Változó. Volt, hogy helyben tartották őket fogva, de volt, hogy messze elszállították a foglyokat. Csak a helyiek tudták ki gerilla és ki nem, de aki nem szimpatizált velük, az sem beszélt, mert félt. Kemény hely volt ez itt az 1990-es években.
- Az út mikor épült?
- 1980 körül. El Totumo is akkor kezdett falusiasodni. Az emberek féltek a gerilláktól, együtt nagyobb biztonságban érezték magukat.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoBármerre is nézünk, mindenhol marhákat látunk

Az út úgy egy óra elteltével kettéválik, így megszabadulunk a kamionoktól. Északkeletnek fordulunk, hatalmas birtokok mellett megyünk el. A fincákon marhák legelnek, ők jelentik a Los Llanos lakóinak a megélhetést. A hiedelmekkel ellentétben az olajtársaságok nem semmizték ki az itt élőket. A kutak alig pár hektáron találhatók, ezzel szemben egy-egy finca akár egymillió hektár kiterjedésű is lehet.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El Totumo Nem ritkák az egymillió hektáros fincák

Jó három órás utazás után feltűnik a szögesdrót kerítések mögött egy lagúna, aminek a partján rengeteg a madár. Messze van tőlünk, de legalább már tudjuk, hogy a venezuelai Los Llanoshoz hasonlóan itt is élnek állatok. 

El Totumóba fél 11-kor futunk be. Nehéz lenne falunak nevezni, alig húsz ház alkotja, viszont van egy boltja, ahol talán sikerül információhoz jutnunk. Mikor betoppanunk, minden szempár ránk szegeződik.

- Az Aurora Lodzsra tartanak? - teszik fel a meglepő kérdést.

Mint utóbb kiderül, az Aurora Lodzs a Los Llanos egyetlen turistákat fogadó fincája, s mint olyan, elképesztően drága. Egyetlen éjszakáért fejenként 200 000 pesót kell fizetni, az ételért további 100-at, a kirándulásokért pedig a határ a csillagos ég. Mindent összeadva napi 150-200 dollárba kerül a létezés az amúgy puritán lodzson, ami nekünk egy heti büdzsénk, ezért kizárt, hogy ott éjszakázzunk. Mikor megtudják, hogy csak úgy beestünk, azt sem tudják hova kapjanak.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El Totumo      El Totumo inkább tanyabokor, mint falu

- Az egyik nővéremnek, Mariának van egy háza a Rio Ariporo partján. Nála két éve megszállt két turista, akik a lodzson befizettek egy két napos lovas túrára. Ő talán tud nektek segíteni - mondja a boltos nő, akinek a kislánya, Nikol egy bébi sassal játszik az asztalnál.
- Az utcán találtuk a porban - meséli - Valószínűleg kiesett a fészekből. Két óránként húst kell neki adjak csipesszel.
- Beszéltem Mariával - veszi át a szót a boltos nő - Azt mondja, szívesen lát titeket.
- Hogy jutunk el a házhoz?
- Nemsokára jön egy furgon, marhahúst szállítanak. Ők majd elvisznek titeket.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoNikol és a bébi sas

Így is lesz. Délben befut Flavio és Hildebrando, egy 60 év körüli testvérpár, akik a boltnál lepakolnak a platóról egy gondosan feldarabolt marhát. Érdekes, hogy Hildebrandón nincsen lábbeli. Mivel korábban a Los Llanoson mindenki marhatenyésztéssel foglalkozott, és nem akadt közöttük egyetlen cipész sem, így az igény sem alakult ki a cipő viselésére. Mostanra persze más a helyzet, a többség cipőben jár, de Hildebrando a régi kor gyermeke, aki csak akkor húz papucsot, ha bálba megy, s mivel errefelé sosincs bál, mindig mezítláb közlekedik.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoHildebrando fent a platón, Flavio a marhahússal

Azt ígérik, hogy fél óra múlva indulunk is, de a nagy munkában annyira megfáradnak, hogy muszáj leüljenek meginni egy sört, ami három órán át tart. A második körre engem is meginvitálnak, végül sikerül benyakalnunk egy egész ládával, amit Eri nehezen tolerál, pláne, hogy még volán mögé kell valamelyiknek ülnie. Jobb híjján Nikollal sétál a bolt mögötti kertben, ahol van egy kis tavacska, tele teknősökkel és aranyhalakkal. Délután 3-kor tápászkodunk fel, nehéz lenne bármelyikünket is józansággal vádolni.

- Ne aggódj, Andrés! Errefelé nincsenek rendőrök, de utak se nagyon - röhög Hildebrando.

És tényleg nincsenek. Egy darabon ugyan vezet ki a faluból egy földút, de amint kiérünk a Los Llanosra, az két keréknyomra szűkül, később pedig elvész a szublimált nagy semmibe. Eri Hildebrando mellett az anyósülésen utazik, én pedig Flavióval a platón.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El Totumo Ilyen utak hálózzák be a Los Llanost

- Maria jó asszony, jó helyetek lesz nála - kezdi kicsit összegabalyodó nyelvvel Flavio.
- Jól ismered?
- Viccelsz? A feleségem volt.
- Elváltatok?
- El. Maria jó asszony, de egy hárpia. No, én meg szeretem a fiatal lányokat - nevet.
- Van gyereketek?
- Van. Kettő. Csak a lányunk él a Los Llanoson, nem messze innen.

Miután kibeszéltük a családi viszonyokat, Flavio a múltról kezd mesélni.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoDrótkerítések szabdalják fel Los Llanost

- Ez az egész egykoron az apámé volt - mutat körbe - 16-an vagyunk testvérek, így a birtok felosztódott. Most senkinek nincs többje pár ezer hektárnál.
- Hány marhád van?
- Kb. 600. Az errefelé nem számít soknak.
- Milyen volt az élet a gerillák idejében?
- Minket soha nem bántottak. Az út mentén és az El Totumóban élőket viszont annál inkább. Nem lehetett boltot nyitni, mert azonnal védelmi pénzt szedtek. Ha nem fizettél, felgyújtották a házadat.
- Tudjátok, hogy ki volt gerilla és ki nem?
- Persze. Látod azt a házat ott? - mutat a távolba - Az ott élő például az volt.
- Most, hogy vége a FARC-nak, nincs bennetek bosszúvágy?
- Nincs. Örülünk, hogy vége van. Mindenki tudja, kinek tapad vér a kezéhez, de ha ellenségeskednénk, csak újra háborút szítanánk, az pedig nem kell senkinek. Jobb elfelejteni a múltat.
- Ezek szerint te nem szimpatizáltál a gerillákkal?
- A többség soha nem tette. Apám idejében talán még volt realitása, de az 1980-as évektől kezdve, már csak raboltak, zsaroltak, gyilkoltak. Voltak néhányan, akiket megvezettek és maguk mellé állítottak, de a többség csak szenvedett miattuk.

Kolumbia Los Llanos Paz de Ariporo El TotumoCasa Violetta, Maria háza a Rio Ariporo partján

Eközben megérkezünk az első telekhatárhoz. Flavio lepattan, és kiakasztja a szögesdrót kaput, majd visszamászik mellém. Ezt még vagy tízszer eljátsza, amíg meg nem érkezünk a Rio Ariporo partjára, Maria házához.

- Itt fogtok aludni - szól Flavio, majd bekísér minket a házba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Végigbuszoztunk Kolumbia egyik legrosszabb, de egyben legszebb útján, amit alig pár éve még a gerillák felügyeltek. Megismerkedtünk egy kávécár lányával, majd ellopták a fogkefémet egy Hato Corozal nevű faluban. Bienvenidos a Los Llanos!   

Sochát két módon hagyhatja el az ember. Vagy visszatér Sogamosóba azon az úton, amin jött, vagy pedig megpróbál leereszkedni az Andokon keresztül arra a Los Llanosra, amit mai napig nem ajánl egyetlen útikönyv vagy utazással foglalkozó portál sem. A kolumbiai Los Llanos, mint a FARC és az ELN egykori központja oly annyira el van felejtve, hogy az ember semmi érdemi információt nem talál vele kapcsolatban, hiába búlja a netet. Azt sem tudjuk, közlekedik-e egyáltalán valami a 64-es főúton, míg nem az önkormányzaton elárulják, hogy azokon a napokon, amikor van elég utas, Duitamából indítanak egy buszt Taméba. Ajánlásukra már hajnali 5-kor kint szobrozunk Socha főterén, és várjuk a csodát.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoSocha főtere napfelkelte előtt

Mázlink van. Fél 6-kor befut egy legalább 25 éves rozsdás vas, amin mindössze öt ember ücsörög. A sofőr hatalmas Buenos Días!-szal fogad minket, láthatóan megtisztelőnek tartja, hogy külföldieket fuvarozhat.

- Több mint húsz éve vezetem ezt a buszt, de önök az első turistáim. Nem fognak csalódni - vágja magát haptákba a kapitány.
- Biztonságos az út? Nincsenek gerillák? - elővigyázatoskodunk.
- Nincsenek. Két éve az utolsó is eltűnt a környékről, hála Istennek.
- Volt velük gond?
- Volt bizony. De az utóbbi időkben már nem voltak olyan durvák. Uribe rendesen odapörkölt nekik, azóta nem mertek ugrálni.

Elindulunk. A socotái elágazásig aszfaltút vezet, utána jön a szörnyen poros földút. Alig húsz perc buszozás után egy Curital nevű veredánál lassítunk, majd megállunk.

- Itt vegyetek kenyeret, nem bánjátok meg - vált tegező hangnembe a sofőr.

Kinézünk az ablakon, és megpillantunk egy nagyon régi házat, aminek falait liszt borítja.

- Ez a malom több mint 300 éves - dicsekszik a fickó, közben lepacsizik a pékkel, akinek a családja évszázadok óta kenyeret süt.

Veszünk tőle mi is pár cipót, ami tényleg jó, de azért senki ne gondoljon magyar minőségre. A pék, látván, hogy nem vagyunk idevalósiak, kinyitja a malom ajtaját, így belülről is megnézhetjük a még most vízzel hajtott malomkövet. 

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoSofőrünk pózol a 300 éves malomkő mellett

A következő megállónkat már 3000 méter felett, Los Pinosnál tartjuk, ami pár házból és egy kifőzdéből áll. Eszünk egy levest, ami abszolút ránk fér, mivel meglehetősen hideg a reggel.

Fél nyolc után érjük el a Pisba Nemzeti Park paramóvidékét. Vége a napos időnek, csúnyán beborul és esni kezd. Olykor-olykor azért kitisztul az ég, ilyenkor sikerül pár értékelhető képet készítenem. Sofőr barátunk annyira lelkes, hogy - nem törődve a többi utassal - minden fűszállnál megáll.

- Úgyis egész nap megyük, teljesen mindegy, hogy 4-re vagy 5-re érünk Taméba - súgja a fülembe.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoVégre eljutunk a Pisba Nemzeti Parkba, ami évtizedeken keresztül megközelíthetetlen volt a gerillák miatt

A Pisba paramóvidéke egyáltalán nem elhanyagolható Kolumbia történelme szempontjából. Simon Bolívar és felszabadító csapata ugyanis itt kelt át az Andokon, ami nem lehetett kellemes élmény, lévén errefelé évente 5000 mm csapadék hull, jó része hó formájában. Állítólag a fagy alaposan megtizedelte a Los Llanos klímájához szokott sereget, így a tervezettnél később sikerült megütközniük a spanyolokkal.

Több lagúnánál is megállunk fotózni, a végén már én szólok rá a sofőrre, hogy menjen tovább, mert ki fognak minket utálni a buszból. 

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoEgyike a Pisba Nemzeti Park lagúnáinak a 64-es főút mentén

Jó három órás utazás után érünk fel egy hágóba, ahonnan lejteni kezd az út. A szakadó esőben katonák menetelnek az út szélén, ránézésre nem boldogak. Persze így is jobb, mintha még mindig a gerillákkal lövöldöznének.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de Ariporo Elég kemény a kolumbiai katonák kiképzése

Ahogy beérünk 3000 méter alá, úgy változik meg a táj. A Sierra Nevada del Cocuy keleti lejtőit végtelen végig köd- és esőerdők borítják, nyoma sincsen emberi jelenlétnek. Az út beszűkül, a kilátás pedig fenomenális. Az ember óhatatlanul a Smaragd románca című filmben kezdi magát érezni, azt várja, mikor bukkannak fel az egyik kanyarban a gerillák. Szerencsére nem teszik, így egész Sacamáig kocsányon lógnak a szemeink.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de Ariporo

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoFenséges a kilátás a köd- és esőerdőkre

- Itt azért nem árt óvatosnak lenni. Sacamában máig vannak paramilitárisok, ezért ne csámborogjatok el - szól hátra a sofőr, mikor elrendeli az ebédszünetet.

A kifőzdében egy nagy seggű csaj ücsörög, arra vár, hogy elinduljunk. Megtudjuk, hogy ő a vidék kávécárának a lánya, ők alkalmaznak a faluban mindenkit, és ők pénzelik a paramilitárisokat is. Az ilyen elzárt vidékeken kell a védelem, mert a rendőrségnek nincs rálátása mindenre.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de Ariporo  Idős úr Sacamából

Sacamától még vagy másfél óra a Los Llanos, de itt már nem olyan izgalmas a táj. Már egészen lent járunk, mikor feltűnik az első autó; Socha óta nem láttunk egyet sem. A Rio Casanare folyását követjük a hegyek végéig, majd átkelünk egy hídon, s innentől aszfaltúton megyünk tovább északnak, Tame irányába. Érdekes, hogy az Andok nem ellaposodik, hanem egyszer csak véget ér, mintha csak úgy iderakták volna.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoTermészetesen a hídon is meg kellett állnunk fotózni

Valamivel 4 után, több mint tíz órás utazás után futunk be a Los Llanos szélén fekvő kereskedővárosba. A város a Tame nevet a folyójáról kapta az itt élő indiánoktól, akik meglepő módon a konkvisztádorok érkezésekor már földművelők voltak. Sem a Los Llanoson, sem Amazóniában nem volt ez jellemző, nem véletlenül tudtak itt már igen korán, 1628-ban kolóniát létrehozni a spanyolok. Az indiánok iránti tiszteletből a város minden bejövő útján felállítottak egy szobrot, ami valamelyik régi harcost vagy uralkodót ábrázolja.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoTame egykor indián falu volt, ma nagyon kolumbiai

Sofőrünk ajánlására egy munkásszállón kötünk ki, amiben csak egyetlen jó dolog van: közel van a pályaudvarhoz. Bár csak 25 000 pesót fizetünk a szobáért, igazából egy fillért nem ér, mert nagyon lepukkant a kóceráj. Egy éjszakát túlélünk benne.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoTame főterén áll a forradalmároknak emléket állító emlékmű

Körbejárjuk a várost, ami teljesen jelentéktelen, két dolog azonban szemet szúr. Az egyik a főtéren felállított forradalmi emlékmű, a másik pedig az utcákat szegélyező fák, amiknek a gyökerei furcsa módon a föld fölé nőttek.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoFurcsák Tame fái

Másnap, hogy ne kelljen ugyanazon az úton visszamennünk a Rio Casanaréig, mint amint jöttünk, Hato Corozal felé vesszük az irányt. Kisétálunk a pályaudvarra és meglepődünk, mennyire szépen meg van csinálva az épület, s hogy a buszok is milyen jó állapotban vannak. Az árak mellbevágók. Az alig 50 kilométeres útért fejenként 12 000 pesót kérnek el, ami bőven európai árfekvés. Nincs mit tenni, ki kell fizessük. 

Az út tulajdonképpen egész a folyóig nyílegyenes és halálosan unalmas. Épp egy hidat újítanak fel, így leterelnek minket a Rio Casanare medréig, ahol elég sekély a víz ahhoz, hogy a buszunk gond nélkül át tudjon kelni. Hato Corozalba alig egy óra alatt érkezünk meg. A sofőr kipakolja a zsákjainkat, és épp indulna tovább, mikor utána kiáltunk, mivel az egyik pakkunk ki van nyitva.

- Hiányzik valami?
- A neszeszerem - válaszolom.
- A kínai lesz az. Már Taméban láttam, hogy figyel titeket - okoskodik a sofőr.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de Ariporo    Eri várja Hato Corozal főterén, hogy megkerüljön a neszeszerem

Ekkor a semmiből megjelenik két nyakig felfegyverzett rendőr. 

- Üdvözlöm önöket Hato Corozalban. Esetleg valami gondjuk támadt? - kezdi a hihetetlenül udvarias szerv.
- Eltűnt a zsákomból a neszeszerem. Semmi érték, csak a fogkefém, szappanom.
- Nem esett ki véletlenül valahol?
- Nem hiszem. Mikor beraktuk a buszba, még zárva volt a zsák, mikor kivettük, már nyitva.

A két rendőr leszállítja az összes utast, sorba állítja, majd végigmotozza őket. Átnézik a buszt, és a kínai ülése alatt megtalálják a neszeszeremet. A busz el, mi pedig ott maradunk a tolvajjal és a két rendőrrel.

- Szeretnének feljelentést tenni az ügyben?
- Nem tűnt el semmink. Meg amúgy is csak egy neszeszer, pénzt és értéket soha nem adunk ki a kezünkből. Ne tartóztassa le! - próbálok hatni a rendőrre.

Pár méterrel odébb viszik a tagot, leverik a fejéről a baseball sapkát, majd leüvöltik, hogy lehet akkora barom, hogy ellop egy szappant és egy fogkefét. Miután kiordibálták magukat, elhajtják a fickót, aki fej lehajtva cammog el a főtérről. Nem hogy nyert volna egy alig használt fogkefét, még a buszjegy árát is bukta az idióta.

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de AriporoÁltalában, ahol nincs semmi, ott marad a zene - ilyen Hato Corozal is

Hato Corozal nagyon apró falu, s mint ilyen nem marasztalja az utazót. Lövünk pár fotót a főtéren, majd elsétálunk az iránytaxikhoz, hátha indul valami tovább délnek. Nem kell sokat várakozzunk, gyorsan összejön még három ember, így egy óra múlva már be is futunk Paz de Ariporóba, a vidék legnagyobb városába

Kolumbia Los Llanos Pisba Nemzeti Park Tame Paz de Ariporo  Paz de Ariporo főtere

Az alig 30 000 lakosú Ariporo Taméhoz hasonlóan kereskedőváros, de annál jóval rendezettebb, tisztább. Rengeteg szálloda sorakozik a főutca mentén, az egyik ilyenben sikerül kifognunk egy egészen tágas szobát mindössze 30 000 pesóért. Azt már most megállapíthatjuk, hogy amíg a közlekedés errefelé drága, a szállás röhejesen olcsó. A kérdés csak az, hol fogunk mi állatokat látni?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy olyan nemzeti parkot kerestünk, aminek a létezéséről a helyiek nem is tudtak. Végül rátaláltunk egy meseszép lagúnára és Pisba paramóvidékére, majd a Rio Chicamocha senki által nem ismert völgyében kirándultunk olyan falvak mentén, amiket három éve még a gerillák uraltak. Hamisítatlan vidéki Kolumbiát ismertünk meg.

Kora reggel van, s mi már kint lődörgünk Socha főtéren azt remélve, hogy felférünk a bányába munkásokat szállító dzsipre. A kocsi iszonyatosan szakadt, és érdekes módon nem bányászokkal, hanem tanulókkal valamint tanárokkal van tele.

- A bányászok már hajnali 5-kor felmentek egy másik kocsival. Ti hova akartok menni? - szegezi nekünk a kérdést a sofőr.
- A Pisba Nemzeti Parkba. Az önkormányzaton azt mondták, ez a kocsi megy arra.
- Pisba Nemzeti Park? Életemben nem hallottam róla. Van fönt egy lagúna, talán arra gondoltak.
- Lehet.
- Én addig nem megyek el, de a veredákig igen. A tanulókkal együtt kiraklak titeket az iskolánál.

A vereda "kolumbiaiul" tanyabokrot jelent, aminél kevés jobb dolog van az országban. Az út egészen mesés, a tájat csak a szénbányák csúfítják el itt-ott.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonSocha körül sok ehhez hasonló szénbányát látni

Vagy negyven percen át zsúfolódunk a dzsip platóján, amin nem kevesebb, mint 21-en ülünk. Európában ezért egy életre ugrana a fuvarozó jogsija, itt azonban ez teljesen normális. Az azonban nem, hogy külföldiek is utazzanak ezen a szakaszon, ezért az összes tanár és diák érdeklődve néz ránk.

Valahol 3200 méter magasan leszáll mindenki, mi is követjük őket. A sofőr közli, hogy pontban 2 órakor indul vissza a faluba, így ha nem akarunk plusz órákat gyaloglással tölteni, ne késsünk.

- Jöjjenek utánunk! - szól az egyik tanár, akit láthatóan imádnak a gyerekek - Lehet, szerencséjük lesz. Ezen a napon szokott Don Adolfo és családja felmenni a lagúnához halat fogni. Biztosan felviszik magukat is.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon     Az iskolához vezető út elég meredek

Az iskolát jó fél óra sétával érjük el. Lassan mindenki feloldódik, a gyerekek minket is körbeugrálnak. Ha valamit nagyon szeretek Kolumbiában, akkor az a hamisítatlan, csak erre az országra jellemző tanyabokor hangulat.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonIskolás gyerekek a Socha feletti veredán

Alig tíz éve ezek voltak azok a helyek, ahová a gerillák bevették magukat, zsarolva, kisemmizve az itt élőket. Nehéz hosszászokniuk a békéhez, minden idegenre gyanakvóan néznek, de amint kiderül, hogy az ismeretlen jó szándékkal érkezett, azonnal keblére ölelik. Mikor megérkezik Don Adolfo, a gyerekek alig akarnak minket elengedni.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonÖsszeállt egy fotóra az egész iskola

Ismét a platón kapunk helyet, ezúttal azonban nem egy diáksereg, hanem egy Sucumbo névre hallgató kutya mellett. Ferde szemmel néz ránk, így nem megyünk közel hozzá, nehogy odakapjon. Aztán pár perc múlva kiderül, hogy a kutyának nem velünk van baja, hanem az úttal. Szegény eb émelyeg a sok kanyartól és a beáramló benzingőztől, de tartja magát, nem hány be a platóra.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonKutyás selfie a platón

A Socha-lagúna 3670 méter magasan fekszik. Bal partján áll egy szakadt viskó, Don Adolfo háza. Azt mondja az öreg, hogy korábban ők is a nemzeti parkhoz tartoztak, de a krumplitermesztők kisajátították a földeket, így mára csak a tó túlpartja őrzi a paramo emlékét. A krumpliföldek nem érdekelnek minket, így a tó jobb partján kezdünk sétálni. Nincs ösvény, csak egy láp, amin elég nehezen verekedjük át magunkat. 

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonPózolok a Socha-lagúna partján

A lagúna déli végébe aránylag gyorsan átérünk, pedig át kell másszunk egy vízesésen is. Utána sűrűvé válik a növényzet, nem csak az Ocetá paramón megszokott frailejónok, de rengeteg pozsgás és perjeféle in nehezíti a haladást. 

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon    Eri és a névtelen vízesés

Folyton megtorpanunk, mert áthatolhatatlanná válik a növényzet. A végén annyira elkavarunk, hogy nem látjuk a lagúnát, így visszavonulót fújunk. Végül kilyukadunk egy frailejón ligetnél, ahonnan ismét könnyebb a haladás. 

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon       A Socha-lagúna 3670 méteren fekszik

Majdnem három óra alatt sikerül megkerülnünk az amúgy kicsi tavat, aminek a partján Don Adolfo és családja pecázik. Ez idő alatt semmit nem fogtak, de az eredménytelenség nem szegi kedvüket. Maradnak, így gyalog kell visszainduljunk. Valamivel kettő előtt érünk a dzsiphez, amivel visszatérünk a faluba.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonImádom a frailejónokat

Este a Google Mapset bámuljuk, és látjuk, hogy Sochától északra megy egy út a Chicamocha-folyó völgyében. San Gil és Bucaramanga között már számtalanszor érintettük a kanyont, de azt ezidáig nem tudtuk, hogy az ebből az irányból is megközelíthető. 

Kora reggel indul egy busz Jericóba, ami érinti Socotá faluját is. Az út egészen szörnyű állapotban van, pedig itt már nincs is annyi bánya, mint Sochától nyugatra. Fél óra alatt érjük el Socotát, ami Sochánál sokkal nyüzsgőbb kis falu. Szerencsénkre a buszsofőr húsz perces pihenőt rendel el, így van időnk körbejárni a főteret és a környező utcákat. Amerre elsétálunk, ott egy pillanatra megáll az élet. Erre sem láttak még túl sok külföldit.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonSocotá főtere

Socotá után az út valami zseniális. Szeretjük a San Gil és Bucaramanga közötti szakaszt is, de az igazat megvallva, az sehol nincs ehhez a kanyonhoz képest. A fotók nem tudják visszaadni, amit látunk, ezt egyszerűen át kell élni. Azon tűnődünk, hogy nem jutott még senkinek eszébe Sochában hátizsákos hostelt nyitni, és onnan kirándulásokat szervezni a Pisba Nemzeti Parkba és ide, a Chicamocha-kanyonba.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon       A Chicamocha-kanyon azon része, amiről nem találni fotót a neten

Délelőtt 11 órakor futunk be Jericóba, amit egészen megérkezésünkig mai kirándulásunk végállomásának gondoltunk. A sofőr azonban közli, hogy délben van egy busz Chitába, ahonnan még ma vissza tudunk térni, mert a délutáni órákban indul egy járat Duitamába, ami érinti Sochát. A döntés azonnal megszületik, megyünk.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonJercó főtere kellemes hely

Jericó amúgy meglepően hideg falu, mivel sikerült egy szeles hágóba építeni. A rossz helyválasztás nem jellemző a kolumbiaikra, ezért kicsit furcsáljuk a dolgot, aztán később megtudjuk, hogy Jericó anno nem is itt feküdt

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonJericói életkép

A Rio Chicamocha és a Rio Batanera alkotta völgyben egykor a cheva indiánok éltek, és ők a falvaikat a folyókhoz sokkal közelebb építették. A spanyolok később kolóniát hoztak létre az indiánok lakta településen, amit Jericónak neveztek el, azonban nem sokkal a függetlenségi háborúk után sárlavina temette maga alá a vidéket. A bomló tetemek járványt okoztak, így a túlélők feljebb költöztek, abba a magasságba, ahová a vírus a klíma miatt már nem tudott betörni. Ezért van hát Jericó 3100 méter magasan, egy szörnyen szeles hágóban.

Úgy néz ki, a 19. században még tudtak újjáépíteni, mivel a falunak megmaradt a koloniális bája. Ez alól kivétel az a neogótikus templom, ami 48 méter magas tornyaival rendesen belerondít az összképbe. 

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonJericó neogótikus temploma a carranga zenének emléket állító szoborral

Amúgy Jericó a népzenéjéről híres, amit carrangának vagy carranguerának neveznek, s amit az 1970-es években egy Jorge Velosa nevű muzsikus ismertetett meg a nagyvilággal. Ennek emléket állít egy érdekes szobor, amit közvetlen a templom előtt állítottak fel 2013-ban.

Pontban délben indul a busz Chitába. Egy meredek szerpentinen ereszkedünk le abba a Cheva nevű apró faluba, amit egykoron az indiánok laktak. Alig pár ház alkotja, inkább nevezném veredának, mint igazi településnek. Itt száll fel a buszra egy idős asszony, Maria, aki ugyancsak Chitába tart rokonlátogatóba. Sokat mesél az itteni életről, arról, milyen volt a gerillák uralma alatt élni, és hogy mi minden változott az elmúlt tíz évben.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonGyönyörű a táj Chita felé is

- Errefelé nem sok vizet zavartak a gerillák. Békén hagytak minket. Olykor megjelentek ugyan, akkor kaptak tőlünk enni, cserébe nem bántottak senkit. Tudták, hogy tőlünk nincs mit elvenniük.
- Miből lehet itt megélni?
- Gazdálkodunk. Én már nem, de a fiaim igen. Krumplit és babot ültetnek, abból van egy kis bevételük. Nekem van nyugdíjam, két havonta kapok 100 000 pesót.

Az kb. 10 000 forint. Nem sok, de tudván, hogy ezek az emberek soha egyetlen fillér adót nem fizettek, egészen kedves gesztus az államtól.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonKrumplit és babot termesztenek a Rio Batanera völgyében

- Örülök, hogy van ez a kis pénz, mert így beköttethettem az áramot és a TV-t. Mióta nincsenek gerillák, nem sok minden történik errefelé. Kell a TV - nevet.

A beszélgetésünket egy nagy durranás szakítja félbe. Defekt. A sofőr jó fél órán át cseréli a kereket, majd átkelünk a Rio Batanera felett, és egy eddiginél is rosszabb földúton gyök kettővel vánszorgunk Chita felé.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon     Ez a földút megy Chitába

A Sierra Nevada del Cocuy lábánál fekvő falut ugyanúgy kétszer alapították, mint Jericót, mivel a régi falut itt is elsöpörte egy hegyomlás. Mostani helyét 1727-ben foglalta el, s bár Chita is 3000 méter magasan fekszik, mégis jóval kellemesebb a klímája. Errefelé megterem a kukorica és a curuba is, az a maracuyához hasonló gyümölcs, amivel még Pachóban ismerkedtünk meg.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonChita is egész helyes kis falucska

Chevával szemben Chita sokat szenvedett a FARC-tól és az ELN-től. A főtértől egy sarokra álló rendőrség épületét még most is homokzsákok és gépfegyveres őrök védik. Kíváncsiak rá, mit keresünk a faluban, ezért alaposan kifaggatnak minket, majd megnyugtatnak, hogy több mint három éve nem volt semmilyen gerillatevékenység, pusztán elővigyázatosságból tartják fenn a bunker állapotot.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyon Még azt is megengedték, hogy fotót készítsünk róluk

Ahogy eddig az Andok minden, turisták által nem látogatott falujában, úgy itt, Chitában is mindenkinek van hozzánk pár jó szava. Kedvesen mosolyognak, nagyokat köszönnek nekünk, olyan is van, aki odalép kezet fogni velünk. Így tesz az a két öreg úr is, akik a főtéren távolba nézéssel múlatják az idejüket.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonChitai öregek

Délután 4-kor indul vissza a buszunk Sochába. Az ütött-kopott csotrogány gyorsan megtelik, főként iskolásokkal és földjeikre igyekvő parasztokkal. Sok közöttük a nincstelen, akiket a sofőr ingyen visz el. Mikor a többség leszáll a veredákon, felénk fordul.

- Nem éri meg ezen a szakaszon buszozni. Itt egyszerűen nincs az embereknek pénze - panaszkodik.

Kolumbia Socha Pisba Nemzeti Park Chicamocha-kanyonChitában sok öreg pénz nélkül él

Tényleg nincs. Viszont a pénzen kívül megvan mindenük. Most, hogy a gerillák elmentek, még a nyugalom a nyakukba szakadt. Mázlisták.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Mi sem tudjuk miért, de végigutaztunk Kolumbia szénvidékén, ahol mindenki próbál a bányákból megélni. Hihetetlen, de itt is látunk szép falvakat, Sogamosóban pedig egész sokat megtudtunk az egykor itt élt muisca indiánokról. 

Sogamoso nem szép város. Ezt már akkor is tudtuk, mikor Monguí felé átutazóban megálltunk itt pár percre. A várost szénbányák és acélgyárak veszik körbe, durva a szmog, a dömperek pedig folyamatosan verik fel a port. Sogamoso jelene tehát nem túl varázslatos, a múltja azonban több mint érdekes.

Kolumbia Sogamoso SochaSogamoso főtere

Sogamoso nevét az utolsó muisca helytartóról, Sugamuxiról kapta, akivel a konkvisztádorok 1537-ben találták magukat szemben. A Suamox-folyó völgye az indiánok szerint szent hely volt, itt építették fel a Naptemplomot, legfontosabb kegyhelyüket. Gondosan őrizték, a spanyolok pedig nem voltak sokan, így a frontális támadás helyett cselhez folyamodtak. Az éjszaka leple alatt Miguel Sánchez de Llerena és Juan Rodríguez Parra, két spanyol katona belopózott a templomba és felgyújtotta azt. Ezzel a muiscák legérzékenyebb pontján ejtettek sebet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a konkvisztádorok könnyedén söpörjék le az indiánokat a térképről.

Kolumbia Sogamoso Socha   Rio de Janeiro az erkélyemen

1952-ben egy Eliécer Silva Célis nevű régész egy muisca temetőt tárt fel, aminek során rábukkant az egykori Naptemplom maradványaira. Éveken keresztül rekonstruálták az épületet, mire elnyerte eredeti formáját. Ma a helyszín múzeumként funkcionál, és szerencsére nem fekszik messze a mai Sogamosótól. Kb. negyed órát kell sétáljunk a hegyek irányába, közben érintve a város szebb időket megélt koloniális óvárosát. 

Kolumbia Sogamoso SochaSogamoso óvárosából nem sok maradt

A házak errefelé sajnos romosak, de néhány falfestménnyel azért egész hangulatossá tudták varázsolni a lakók a negyedet.

Kolumbia Sogamoso Socha

Kolumbia Sogamoso Socha    Ezt a fajta graffitit szeretem

A múzeum nem nagy, ráadásul teljesen ismeretlen a turisták körében, így semmi meglepő nincs abban, hogy nem találkozunk egy lélekkel sem. Mikor megtudja a jegyszedő nő, hogy külföldiek vagyunk, kezünkbe nyom egy mázsa prospektust, és azonnal hívja az igazgatót. A 40 év körüli régész fél órás előadást tart nekünk a múzeumról és a muiscákról, továbbá azt is megengedi, hogy fotózzunk odabenn, pedig elvileg nem lehet. Néhány cserépedény mellett látunk pár fosszíliát és egy múmiát is, amit az itteni muisca temetőben találtak.

Kolumbia Sogamoso SochaMuisca múmia

Odakint egy Sugamuxi-szobor, néhány muisca ház és a Naptemplom fogad minket. Nem lehet bemenni, de azért bekukkantunk. A klasszikus cserépedények mellett kitömött musica totemállatokat látunk, mint a tatu, a papagáj és a szarvas.

Kolumbia Sogamoso SochaÁllítólag pont így nézett ki a muisca Naptemplom

Visszasétálunk a szállónkhoz, majd nekiállunk olyan buszt keresni, ami északnak tart. Nem egyszerű, mivel napközben ebbe az irányba nem utaznak sokan. Reggelente és estefelé vannak járatok, amik a munkásokat viszik a környező bányákba, de így dél magasságában nem nagyon indul semmi. Jó másfél óra várakozás után csak begurul egy Paz de Rióba tartó Cootracero járat. Mulatságos neve van. Kolumbiában az összes busztársaság megkapja a 'Coo' előtagot, ami kooperáció jelentéssel bír. A 'tra' a transzport rövidítése, az 'acero' pedig acélt jelent. Kimondva azonban a 'tracero' annyit tesz: fenék. Vicces ember lehetett, aki a céget alapította.

Kolumbia Sogamoso SochaVicces neve van a sogamosói busztársaságnak

Ebuszozunk Nobsa és Belencito lepukkant ipartelepei mellett, és a Rio Chicamocha völgyében megkezdjük utazásunkat Kolumbia szénvidékére. Első megállónkat húsz perc múlva, Corrales falujában tartjuk. Koloniális hangulatú főtere és neogótikus temploma egészen pofás, az ember nem ilyennek képzel egy szénbányászok által lakott települést.

Kolumbia Sogamoso SochaKolumbiában a bányafalvak is jól néznek ki

Corrales után elfogy az aszfalt a busz kerekei alól, nyeljük a port rendesen. Tasco hegyi faluja már pont olyan lepukkant, amilyennek egy bányafalunak lennie kell. Nem nagyon akaródzik lekászálódni a buszról, ami szerencsére tíz perc ácsorgás után indul is tovább.

Kolumbia Sogamoso SochaTascónak jól áll a távolság

Eltelik újabb egy óra, mire lent a völgyben feltűnik Paz de Rio városa. Ez a környék legnagyobb szénlerakata, a házakat és a fákat szürke por lepi be. A sofőr megnyugtat minket, hogy csak kívülről néz ki gáznak a város, amúgy teljesen biztonságos, évek óta nem történt errefelé semmilyen bűntény. Nehéz elképzelni. 

Kolumbia Sogamoso Socha  Paz de Rio

Nézelődünk egy kicsit a főtéren, majd átvágunk az egyik ipartelepen, és kiállunk az út szélére buszt várni. Sochába akarunk eljutni azzal a céllal, hogy felkeressük a Pisba Nemzeti Parkot, mivel arról semmit nem találtunk korábban a neten, de az odajutás nem egyszerű. Ahogy az egész szénvölgyben, úgy itt sem forgolódnak percenként a buszok, újabb másfél óra egy helyben toporgás vár ránk. Végül fél 5 magasságában jön egy busz, amin nem kis felfordulást okozunk jelenlétünkkel. Még a sofőr is minket bámul a visszapillantóban, ahelyett, hogy az utat nézné, ami egyébként ismét aszfalt. 

Socha ismét egy olyan település, ami érdemtelenül nincs rajta a gringóösvényen. Annak azonban, hogy nem ismerik a turisták, előnye is van. 40 000 pesóért (mindössze 13 dollár) olyan szobát sikerül kivennünk, amiért Bogotában ennek az ötszörösét is elkérték volna tőlünk. Ami azonban hiányzik, az az információ. Senkinek sincs arról fogalma, miként is lehet eljutni a Pisba Nemzeti Parkba, így jobb híján elvánszorgunk az önkormányzatra, végülis az Monguíban is bejött.

Kolumbia Sogamoso SochaSocha ismét egy ékszerdoboz

A hivatalban úgy néznek ránk, mint az UFÓ-kra. Okosabbak itt sem leszünk, de azt sikerül megtudnunk, hogy holnap kora reggel megy egy dzsip fel a hegyekbe, ami munkásokat szállít a bányákhoz. Ha szerencsénk van, felférünk rá.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Monguítól már sikerült elájulnunk, most az azt körülvevő hegyeken volt a sor. Szarvasokat láttunk az Ocetá paramón, közben pedig megismerkedtünk egy halom kedves emberrel. Sokkal több turistának kéne Kolumbia ezen részére látogatnia. 

Monguí egy meseszép kisváros, de a környéke sem utolsó. Izgalmas hegycsúcsok veszik körbe, csak azt nehéz eldönteni, melyikre is másszon fel az ember. Szállásadóink azt mondják, hogyha szép kilátásra vágyunk, akkor kapaszkodjunk fel a Peña de Otíra, ami a település kálváriája Jézus stációival. Délelőtti kirándulásnak jó lesz.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoMonguí varázslatos helyen fekszik

A falu határát az El Morro névre hallgató patak jelöli, amire a 17. században azért építettek a spanyolok hidat, hogy könnyebben tudják a köveket áthordani a bazilika építéséhez. Ebben eddig nincs is semmi furcsa, azonban a köveket összetartó kötőanyagot homokból, vérből és melaszból keverték ki. Hogy miért nem esett darabjaira a híd az elmúlt 350 évben, nem igazán értem.

Kolumbia Monguí Ocetá paramo    Eri ücsörög a furcsa híd lábánál

A patak medrét követjük, mígnem egy nő jön velünk szembe. Azt mondja, menjünk át a túloldalra, mert az ösvény egy tanyához visz, aminek a kutyái biztosan széttépnek minket. Remek! Nincs kedvünk visszabattyogni a hídig, így kőről kőre ugrálva vergődünk át a patak másik oldalára.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoKislány a birkájával Monguí 350 éves hídján

Monguí tanyavilágában találjuk magunkat. Sokan képzelik azt, hogy a dél-amerikai vidék szegény, de erről szó nincsen. A klímának köszönhetően egy évben 2-3 alkalommal szüretelnek, így a kajára nincs gond, a víz tulajdonképpen ingyen van, fűteni nem kell (oké, mondjk Monguíban pont, hogy lehetne), így az se nagyon számít, ha az embernél nincsen pénz. Minden, ami a kolumbiai vidéken pénzért megvehető, valójában luxus.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoSzegénynek tűnhet, aki ilyenben lakik, pedig nem az

Jó sokáig keringünk a gazdaságok között, mire rátalálunk a Peña de Otíra vezető ösvényre. 3000 méter felett vagyunk, így lassú tempóban sikerül felbaktatni a tetőre, ahonnan tényleg zseniális a kilátás Monguíra és környékére. A háttérben magasabb hegyek is feltűnnek, a kálvária tetején ácsorogva döntjük el, hogy valahogy oda is megpróbálunk eljutni.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoKilátás a Peña de Otíról

Szállásadóinak azt mondják, ha szeretnénk túrázni a hegyek között, menjünk el a polgármesteri hivatalba, és kérjük meg az ott dolgozókat, hogy szerezzenek nekünk helyi vezetőt, mivel az Ocetá paramóra nem jó egyedül menni. Nem szeretünk befizetett túrán részt venni, de azt tudom, hogy a paramón nagyon könnyen el lehet tévedni, így ezúttal hajlunk a dologra.

A polgármesteri hivatal előtt épp toporog egy öt fős család, José és felesége, Blanca, valamint három fiuk, Florian, David és Santiago. Ők is a paramóra vágynak, ami jó hír nekünk, mivel kettőnkre vezetőt és transzportot szerezni nem lett volna túl költséghatékony. Így, hogy máris heten vagyunk, nem hangzik rosszul a 100 000 peso. Épp, mikor beszéljük le a helyi vezetővel, hogy mikor indulunk és mire számítsunk, beesik egy francia pár, akik ugyancsak a paramóra igyekeznek. Nem tudom mikor találkoztam utoljára külföldiekkel, talán még Salentóban. Bár szeretem a kolumbiaiakat, jól esik európaiakkal dumálni. Kamilla és Erwan Párizsból jöttek, és ahogyan mi, úgy ők is véletlenül kerültek Monguíba. Nem tudták, hogy a kisváros ilyen szép, így balszerencséjükre Sogamosóban kanapészörföznek. Joséék is a városban alszanak meg, így le is beszélik egymással, hogy holnap reggel 6-kor elhozzák őket Monguíba.

A délután sem telik eseménytelenül, mivel a Los Llanosról származó család megengedi, hogy beüljünk a kocsijukba, amivel a környező falvakat kívánják körbejárni. A paramót megkerüli egy út, ami leereszkedik Mongüa völgyébe. Az apró falu csak nevében hasonlít Monguíra, látványban messze elmarad tőle. Holnapig búcsút veszünk Josétól és családjától, aztán sétálunk egyet a főtéren, beülünk ebédelni egy helyi kifőzdébe, majd az első busszal Tópaga faluja felé vesszük az irányt.  

Kolumbia Monguí Ocetá paramoMongüa főtere

Tópaga színes házaival egy fokkal hangulatosabb a poros Mongüánál, de itt sincs miért sok időt eltöltenünk, így végül idő előtt visszaérünk Monguíba. 

Kolumbia Monguí Ocetá paramoTópaga apró temploma

Korán kelünk, mert José és a franciák reggel 7-re ígérték az érkezésüket. Mivel José furgonja négykerék meghajtású, vállalja, hogy felviszi az egész bandát a paramo határáig. Épp mielőtt indulnánk, beesik egy kolumbiai páros is, Alexandra és barátja, Santiago, aki kolumbiai létére hihetetlenül művelt és világlátott. Isztambulban dolgozott pár évig, ez idő alatt bejárta egész Európát, de az Egyesült Államokba is hazajár.

Szép nagy csapat jött össze, alig férünk el José kocsijának a platóján. Vezetőnk indulás előtt közli velünk, hogy neki közbejött valami, így két tinédzser korú fia fog minket kísérni, és nagyon hálás lenne azért, ha ezt a kis gigszert nem említenénk meg az önkormányzatnak. Számíthat ránk.

Hála az El Niñónak a paramo itt is száraz. Ritka az, hogy a Kolumbiára oly jellemző növénytakaró ilyen könnyen járható, lévén errefelé évente 4-5000 mm csapadék hull, az év 365 napjából úgy 350-en borús, ködös az idő

Kolumbia Monguí Ocetá paramo    Eri az Ocetá paramo bejáratánál, 3400 méter magasan

A kocsit valahol 3300 méter magasan hagyjuk, innen kezdjük meg a túránkat. Blanca nehezen tud jönni, magashegyi beteg, de azért büszkén küzd az elemekkel. Bár fiai sem jártak még ilyen magasan, abszolút jól bírják, még az öt éves Santi is boldogan szaladgál a frailejónok között.

A frailejón a paramo tipikus növénye. Nemrég, mikor a Nevado Tolimát másztam, csak keresztülvágtattam a paramón, és nem volt időm (és a fáradtságtól kedvem se) elmélyülni ezeknek a növényeknek a szépségében. A tudomány espeletiának nevezi a frailejónt, aminél fontosabb növény nem létezik Dél-Amerika ezen részén, mivel nélküle jó eséllyel nem lenne sem Amazonas, sem pedig élet az Andok völgyeiben

Kolumbia Monguí Ocetá paramoNincs fontosabb növény Kolumbiában a frailejónnál

A frailejónok nem csak gyökerükkel szűrik meg a vizet, hanem leveleiken növő apró szőrszálaikkal is. Erre szükség is van, mert a rengeteg csapadékot nem lenne képes máshogy összegyűjteni és szűrni, ami iszapfolyásokhoz vezetne és erősen szennyezné az Amazonas vízgyűjtőjét. 

Kolumbia Monguí Ocetá paramo    Eri ismerkedik a frailejónokkal

A paramo jelentőségére csak az elmúlt 30-40 évben derült fény, amikorra is a magashegyi növénytakarót szinte teljesen kipusztította az emberiség. Mivel a burgonyának kedvez a hűvös és csapadékos klíma, kolumbiai parasztok egyszerűen letarolták a frailejónokat, bevonva ezzel a paramót a mezőgazdaságba. Szerencsére az 1980-as években a büntető törvényköny módosításával sikerült a kormánynak megóvnia az ökoszisztémát; egy frailejón elpusztításáért pénzbüntetés mellett börtönbüntetés is jár. Azóta a paramo területe nő, jó részét pedig elzárták a turizmus elől. De nem az Ocetát.

Kolumbia Monguí Ocetá paramo     Az Ocetá paramóra bekukkanthatnak a turisták, bár nem igazán teszik

Egy óra emelkedés után, 3700 méter magasan egy izgalmas kanyonba futunk be, amit a helyiek Ciudad Perdidának, vagyis Elveszett Városnak neveznek.

Kolumbia Monguí Ocetá paramo

Kolumbia Monguí Ocetá paramoLeereszkedünk a Ciudad Perdidához

Leereszkedünk a mélyére, majd átkelünk egy természetes alagúton, aminek kijáratánál egy szarvaspárba botlunk. Egyáltalán nem tartanak tőlünk, ami nem véletlen, mivel a pumák kiirtásával megszűnt a természetes ellenfelük, a vadászat betiltásával pedig az emberekkel sincs kapcsolatuk. Kíváncsian figyelnek minket, kis híján meg tudjuk őket simogatni.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoHihetetlenül közel merészkednek hozzánk a szarvasok

Jó három órás túra után érjük el a paramo szélét, ahonnan remek kilátás nyílik a Laguna Negrára.

Kolumbia Monguí Ocetá paramoElőtérben Kamilla és Erwan, háttérben José és a fiai, no meg a Laguna Negra

Megebédelünk, majd elindulunk visszafelé az Ocetá paramo pereme mentén. Egészen elképesztő a látvány a hegyvidékre, annyi képet lövünk, hogy szépen lassan lemaradunk a csapattól. 

Kolumbia Monguí Ocetá paramoNagyon megérte feltúrázni az Ocetá paramóra

Blanca egyre rosszabbul van, így nagyon megörül, mikor végre elkezdünk ereszkedni. Érintünk még egy apró tavat, majd délután 3 magasságában visszaérünk a kocsihoz. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről a vidékről, amiről persze egyetlen útikönyv sem ír.

Kolumbia Monguí Ocetá paramo  Vad vidékeken túráztunk egész nap

Monguí főterén beülünk sörözni egy helyi kocsmába. José megesket, hogyha Aguazulban járunk, mindenképp hívjam fel, mert körbevisz minket a Los Llanoson, keresünk olyan lagúnákat, amikben láthatunk vízidisznókat. Felírjuk a számát, ahogy mindenki elérhetőségét is felvéssük egy papírra, majd összepakolunk és lebuszozunk Sogamosóba. A terminál közelében keresünk szállást, de a legtöbb helyről elzavarnak minket, mivel nincs jogosultságuk külföldi vendéget fogadni. Végül csak találunk egy megfizethető koszfészket, majd rácsörgünk Kamilláékra, akik ugyancsak itt éjszakáznak valahol, és vendéglátójukkal egyetemben elmegyünk billiárdozni.

Négy gyönyörű napot töltöttünk Monguí és környékén. A Tota-tóba nem sikerült beleszeretnünk, de a faluba és a paramóba igen. Egészen biztos, hogy ide még visszatérünk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hogy melyik a legszebb kolumbiai kisváros? Erre a kérdésre a többség valószínűleg azt válaszolná, hogy Villa de Leyva vagy Barichara. Pedig egy fenét! Kolumbia legszebb kisvárosa Monguí, amit érdemtelenül nem látogat senki. Amúgy meg körbeutaztuk a Tota-tavat, ahol tanultunk egy keveset a spanyolok érkezése előtt itt élő muiscákról. Nagyon élvezzük Kolumbiát. 

A táj Sogamoso felé sem változik. Elsőként átkelünk azon a Duitamán, ami magát a szén fővárosának nevezi, majd nem sokkal később befutunk Sogamosóba, ahol pedig acélgyárak sorakoznak. A két város által uralt medencét nevezhetjük Kolumbia nehézipari fellegvárának, annak minden rá jellemző problémájával. Bár ebben a két városban a legalacsonyabb a munkanélküliség, cserébe azonban itt a legszennyezettebb a levegő. Mivel sűrű a kamionforgalom, az utak rosszak, állandóan száll a por, szóval a környéket nehéz élhetőnek nevezni.

Nem is maradunk sokáig Sogamosóban, azonnal felpattanunk egy Monguíba tartó buszra, mert azt hallottuk róla, hogy Boyacá megye legszebb települése. Akik ezt állítják, nem hazudnak. Az odavezető út is szép hegyvidéken át vezet, de amint befutunk Monguíba, ismét tátva marad a szánk. Cucunubá és Ráquira után ismét egy tündérmesébe illő koloniális kisvárosban találjuk magunkat, amiről lerí a gazdagság. Az egyetlen negatívuma a helynek, hogy meglehetősen hideg, mivel 2900 méter magasan fekszik, ráadásul érkezésünkkor esik az eső, így az első fél órát a könyvtár eresze alatt töltjük.

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaMonguí főtere

Monguíban nem könnyű megfizethető szállásra bukkanni. Az a két-három panzió, ami a főtér környékén található, meglehetősen drága, így kénytelenek vagyunk a helyi zimmer freieket végiglátogatni. Végül egy kedves, középkorú pár vendégszobájában kötünk ki, ahová a szemrevaló 18 éves lányuk enged be minket, akit a falu kegytárgyait árusító boltjában találunk meg. 

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza     Ez itt egy olyan vendégház, amit kicsit drágáltunk

Monguí lakói többnyire spanyol nemesek leszármazottai, akik szénbányászatból és marhatartásból gazdagodtak meg. Ahogy a szén leértékelődött, úgy álltak át sokan a turizmusra és focilabda készítésre. Igen, focilabdára. Állítólag a kolumbiai első osztályban mai napig Monguíban készített labdákkal játszanak, amiket kézzel varrnak. Ez az egyetlen falu Kolumbiában, ahonnan a turista valószínűleg nem hűtőmágnest, hanem egy labdát visz haza.

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaMéghogy a focilabda nem lehet dísz

Eláll az eső, így végre körbesétálhatjuk Monguít. Mit mondjak?! Képtelen vagyok betelni a kolumbiai kisvárosokkal, az összes olyan, mintha megelevenedne előtted a múlt. Errefelé azt mondják, nem kell újat kitalálni, csak lemásolni azt, ami évszázadokon keresztül működött, így minden ház 3-400 éves múltra tekint vissza.

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaMonguí egy igazi tündérmese

Este beülünk egy helyi kifőzdébe, ahol Monguí specialitását, a májas hurkát kóstoljuk meg. Csalódunk. A kapribogyótól erős íz nem zavar, az viszont igen, hogy ezt is telinyomják rizzsel, mint mindent errefelé.

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza     Ez inkább rizses hurka, mint májas

Másnap visszabuszozunk Sogamosóba, de csak azért, hogy elkapjunk egy buszt, ami az innen 20 kilométernyire található Tota-tóhoz megy. Kolumbia legnagyobb tava 3015 méter magasan fekszik, elég magason ahhoz, hogy Eri Aquitaniába érve megszédüljön. Amíg ő az egyik padon próbál magához térni, én körbejárom a főteret, ami nem kimondottan szép.

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaAquitania már messze nem olyan szép, mint volt Monguí, de ez a templom azért nem rossz

Aquitania hagymatermesztésből él, ahogy egyébként a vidék is. Mikor Eri magához tér, elindulunk a tó mentén délnek, abban reménykedve, idővel csak jön egy busz vagy kocsi, amivel eljutunk a Tota-tó leghíresebb öblébe, Playa Blancához. 

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaErrefelé minden a hagymáról szól

Autó lesz belőle. Egy yopali család áll meg mellettünk, akik turistáskodni jöttek a hegyek közé, kicsit kiszabadulva a Los Llanos fojtogató hőségéből. Sokat mesélnek a kolumbiai szavannáról, de hogy állatokat hol lehet látni, azt nem tudják, és nem is igazán értik, miért akarunk annyira vízidisznókat nézni.

Playa Blanca tényleg szép, bár az egész Tota-tó nem annyira mozgatja meg az ember fantáziáját. Nincsenek körülötte hegyek, csak hagymaföldek, amik ráadásul erősen szaglanak.

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza     Ez a Playa Blanca nem a Karib-tengernél van

Az egyik tanyán sikerül is vennünk pár szálat, bár a család, akitől vásároljuk nem érti, hogy 1000 pesoért miért nem visszük el az egész, öt kilós csomót. Mikor elmondjuk nekik, hogy nem főzve lesz, hanem nyersen fogyasztva, elkerekedik a szemük. Latin-Amerikában a hagymát sehol nem eszik nyersen, csak főzve vagy salátaként.

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza    Ők hoztak el minket a Playa Blancára

Már vagy egy órája sétálunk az úton, mire végre érkezik egy busz, ami Izába tart. Elsőként a tóval azonos nevű Tota faluban kötünk ki, aminek főterét élethű kőszobrok díszítik. Ökörrel szántó parasztok, gyapjút írező asszonyok és sok más installáció látható a téren, amiket sikerül körbefotóznunk addig, amíg a buszra felszáll vagy két tucat falusi. 

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza    Eri pózol a szobrokkal Tota főterén

A környéki falvak közül Cuítiva a legkisebb. Itt csak egy pillanatra állunk meg, de sikerül képet készítenünk a főtérről, aminek közepén egy Bochica nevű istent ábrázoló szobor áll. A legendák szerint Bochica, a keleti tengereken át érkezett istenség itt, a Tota-tóhoz közel tanította meg a muiscákat földet művelni, miután Monetá, a muiscák teremtő istene létrehozta a tavat. A tó korábban egy sötét, fekete barlang volt, aminek mélyén Busiraco, a gonosz szellem élt. Őt egy hatalmas, fekete kígyó őrizte, ami minden éjszaka elnyelte a Napot. Mikor Monetá megkapta Bochicától a muiscák szent kövét, egy gyönyörűen fénylő smaragdot, a teremtő isten leküldte Siramenát, az istenek táncosát a Földre, hogy győzze le a kígyót. Siramena egy, a vizek istenének felajánlott arany diszkosszal halálos sebet ejtett a szörnyön, ami végül elpusztult. Monetá ekkor odalépett a tátongó mélység szélére, és beledobta a Bochicától kapott smaragdot. A drágakő egybeolvadt a kígyó testével, ami vízzé változott és hullámozni kezdett. Mivel már volt vizük a muiscáknak, így Bochica elkezdhette az indiánok tanítását.

Kolumbia Monguí Lago Tota IzaBochica szobra Cuítiva főterén

Nem sokkal később befutunk a termálfürdőiről híres Izába, aminek a többi tó körüli településsel ellentétben koloniális bája van. Sokáig azonban nem élvezhetjük, mert esni kezd az eső, így helyette inkább beülünk egy sarki étterembe, ahol totai sült pisztrángot eszünk. Érdekes módon nem savanyúságot hoznak ki hozzá, hanem gyümölcssalátát, ami nem jellemző Kolumbiára. 

Kolumbia Monguí Lago Tota Iza   Izát az eső miatt nem sikerül kiélveznünk

Izából alig húsz perc alatt Sogamosóba érünk, majd onnan visszabuszozunk Monguíba. Holnap irány a paramo!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Minden napra egy csoda

Kolumbiában minden napra jut valami csoda. A legtöbb turista jellemzően átrohan a Bogotái-fennsíkon, pedig számtalan látnivalót rejt. Két hete járjuk a falvakat, és naponta többször is leesik az állunk. Ráquira koloniális falujában és a Candelaria-kolostorban jártunk, majd Tunjában felfedeztünk egy gyönyörű templomot, amit mindenkinek látnia kéne.  

Chiquinquirában egy collectivóként, azaz iránytaxiként üzemelő minibuszra pattanunk, amivel Tunja felé indulunk. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt egy bűbájos faluban találjuk magunkat, amit Ráquirának hívnak. Minden ház élénk színű, lábazatukat méteres magasságig indián arcokkal vagy totemállatokkal díszítették. És ha mindez nem volna elég vidám és szemet gyönyörködtető, minden ház igényesen megfaragott faerkélyéről pompás, kézzel készült függőágyak, fonott vesszőkosarak vagy színes lampionok lógnak. Az összes házikó hatalmas ajándékboltként üzemel, a fazekasműhelyek pedig ontják magukból a szebbnél szebb, frissen kiégetett vörös cserépedényeket. 

Kolumbia Ráquira TunjaRáquirai utcakép

A főtér is élettel telt. A fiatalok iskola előtt és után itt gyülekeznek, az öregek egész nap a padokon ücsörögve cseverésznek, a gyerekek pedig visongva rohangásznak a fák körül. Ráquira főterét viszont nem csak az itt élők töltik meg vidámsággal, hanem azok az ember nagyságú kerámiaszobrok is, amik egy-egy életjelenetet ábrázolnak a falu hétköznapjaiból. 

Kolumbia Ráquira TunjaRáquira kerámiáiról híres

Ha még nem volna egyértelmű, megjegyzem, hogy a falu épp úgy néz ki, mint ahol pontosan tudják, mi kell a falusi turizmus fellendítéséhez. A turisták azonban nem jönnek, aminek valószínűleg az az oka, hogy innen nem messze fekszik Villa de Leyva, Kolumbia legnépszerűbb koloniális kisvárosa, s mint olyan, elszipkázza a turistákat a környékről. Van ennek pozitív hatása is, például az, hogy nagyon könnyen találunk szobát, ráadásul olcsón. A hostelünk épülete annyira új, hogy a tulaj srác épp most lakkozza a vadonatúj lépcsőt. A belső kertben erős higítószag terjeng, képtelenség megmaradni, ezért épp csak behajítjuk a holminkat a szobába, majd fogunk egy taxit, és a falutól hét kilométerre található Monasterio de la Candelaria nevű szerzetes kolostorba "menekülünk".

Kolumbia Ráquira Tunja

Kolumbia Ráquira TunjaMonasterio de la Candelaria

A kolostort 1604-ben építtette egy bizonyos Mateo Delgado nevű spanyol szerzetes, azokat a szerzetestársakat gyűjtve össze benne, akik addig a hegy környező barlangjaiban leltek menedékre. A múzeumban található gazdag arcképcsarnok és antik festmények gyűjteményénél ezért sokkal izgalmasabb az a földbe vájt "hálófülke", amit a kolostoron kívül egy odúba süllyesztve hagytak meg eredeti állapotban.

Kolumbia Ráquira Tunja Ilyen odúkban laktak a szerzetesek a kolostor megépítése előtt

A múzeum egyik termében a világ összes országának pénzérméit gyűjtik. Forint még nincsen, ezért lelkesen pótoljuk a hiányt.

Ráquira ugyan kedves hely, de a színes házainál többet nemigen tud felmutatni, így a délelőtti órákban nekiindulunk Tunjának. Nincs közvetlen járat, csak az elágazásnál fekvő apró faluig, Tinjacáig mennek collectivók, ráadásul nincs nagy forgalom, így jó egy órán át kell várakoznunk, amíg megtelik a kocsi. 

Kolumbia Ráquira TunjaRáquira szép falu, csak nem túl izgalmas

Tinjacá nagyon pici falu, tulajdonképpen csak azért tud megmaradni, mert keresztülfut rajta a Chiquinquirát Tunjával összekötő 60-as út.

Kolumbia Ráquira TunjaTinjacá apró temploma

Tunja 2800 méter magasan, Kolumbia egyik legrégebb óta lakott vidékén fekszik. Közvetlenül a spanyolok érkezése előtt muisca indiánok lakták. Kegyetlenkedéseiről és szigoráról híres törzsfőnökük, Goranchacha nevezte el a várost Hunzának, ami chibcha nyelven erős férfit jelent. 1537-ben Hunzát elfoglalták a konkvisztádorok, Goranchacha ugyanebben az évben meghalt, és a spanyol Gonzalo Suárez Rendón megalapította a muisca város helyén Tunját. 

Tunja közkedvelt turisztikai desztináció, bár mindezt vélhetően nem a sok kolumbiai várostól messze elmaradó szépségének köszönheti, hanem inkább Villa de Leyva és Sierra Nevada del Cocuy közelségének. Legalábbis ez a benyomásom támad, amikor a baljós hangulatú Parque Santander mellett lepattanunk a buszról. A parkban barátságtalan, rideg arcok váltják egymást, szedett-vedett vörös téglás házak sorakoznak a poros utcák mentén. Teszünk pár kanyart a meredeken emelkedő járdákon mire rábukkanunk egy parányi, de elfogadható árú szobára. 

Kolumbia Ráquira TunjaTunja a koraesti órákban

Még előttünk áll az egész délután, ezért a város megtekintését nem a koloniális templomokkal kezdjük, hanem még világosban az egyik szegénynegyednek otthont adó dombra vonszoljuk fel magunkat. A környék cseppet sem kellemes, de a térképünk ide jelöli a Cojínes del Zaque névre keresztelt archeológiai parkot, amiről nincs sok ismerete a tudománynak. Ahogy minden ősi indián kultúrából származó, misztikus eredetű emléket, úgy ezt is csillagászati és szakrális szereppel ruházza fel a régészet. Elméletileg néhány hatalmas korong alakú sziklát kellene látnunk, ehelyett csak pár szanaszét tört kőmaradványra bukkanunk, amiknek nagy része kezd a föld és a friss tehéntrágya martalékává válni. Csalódottan kullogunk vissza a belvárosba.

Kolumbia Ráquira TunjaCojínes del Zaque, ami ceremoniális központ helyett inkább legelőnek tűnik

Ha az ember meg szeretné ismerni Tunját és esztétikailag is valami szépre vágyik, akkor érdemes a katedrálisra és a város többi templomára koncentrálni. Tunja katedrálisa történetesen egész Kolumbia legöregebb katolikus temploma, a főtéren álldogál Simon Bolívar tekintélyes méretű lovasszobrával az előtérben. 

Kolumbia Ráquira TunjaTunja katedrálisa a legöregebb Kolumbiában

A történelmi városközpontot övező utcákat róva belebotlunk az 1570-es években épült Iglesia de las Nievesbe, majd az 1640-ben elkészült, szolídan fehérre meszelt San Francisco templomba. Elhaladunk az 1571-ben épült Santa Clara la Real kolostor előtt, aminek kapuját nyitva találjuk. Odabenn múzeum üzemel, ahová egy nagyon kedves, itt dolgozó nő azonnal meginvitál minket. 

Kolumbia Ráquira Tunja  San Francisco-templom

A következő fél órában végigjárjuk azokat a parányi sötét zárkákat, ahová Francisca Josefa de Castillo örömmel zárkózott be, hogy szívszaggató gondolatait papírra vesse. Már amikor volt papírja. A 17-18. században Dél-Amerikában nem volt divat, hogy a nők írjanak és olvassanak, így igen nehéz volt papírhoz jutniuk. Azonban Francisca Josefa akkor sem volt rest, mikor nem jutott papírhoz. Olyan erősen dolgozott benne az írói vágy, hogy beszáradt tintáját saját könnyeivel hígította fel, majd papír híján a fehér falat töltötte meg keserves gondolataival. A falat azóta többször átfestették, de lézerfény hatására ma is előtűnnek a sorok.

Kolumbia Ráquira TunjaNehezen olvasható, állítólag szörnyen búskomor iromány az egyik szoba falán

A múzeumhoz tartozik egy templom, amit azonban csak a zárda lakói és a múzeumlátogatók láthatnak. Nem várunk sokat tőle, és így nagyon kellemeset csalódunk. A falaknak vöröses árnyalata van, amiken rengeteg kép lóg. Minden hihetetlenül öregnek tűnik, mégis ragyog az egész. Leginkább a quitói Iglesia de la Compañíához tudnám hasonlítani.

Kolumbia Ráquira TunjaKevés szebb templombelsőt láttunk ennél Dél-Amerikában

A sok világfájdalom után másnap reggel már nem vágyunk több kolostorra. Kiszaladunk a terminálra és buszra pattanunk, hogy egy diadalmas csata helyszínére látogassunk el. A dél-amerikai függetlenségi háború egyik sorsdöntő csatája Tunjától alig 14 km-re délre zajlott. A várost ebbe az irányba elhagyó buszok elhaladnak az emlékmű mellett, ami egy kopár, de zöld domb tetején áll. Rövid séta után rábukkanunk egy egyszerű fehér kőhídra, ami a függetlenség egyik jelképévé vált, mivel ez a híd köti össze a spanyolok által uralt és a lázadók által felszabadított területeket. 

Kolumbia Ráquira TunjaPuente Boyacá, Kolumbia legfontosabb csatájának helyszíne

Pár percnyire tőle egy szárnyas angyalokkal körülvett Simon Bolívar szobrot emeltek az 1819. augusztus 7-én lezajlott csata emlékére, amelyben Dél-Amerika felszabadítója kulcsfontosságú győzelmet aratott. Lövünk néhány fotót, majd leintünk egy visszafelé közlekedő buszt. Nem maradunk Tunjában, hanem folytatjuk utunkat tovább északnak, ahol Sogamosót és a környező falvakat szeretnénk felfedezni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Mi is érezzük, hogy egy kicsit sok lesz a templomokból, de hát ez Dél-Amerika, ahol minden Jézusról és Szűz Máriáról szól. Chiquiniquirában jártunk, Kolumbia legszentebb zarándokhelyén, meg egy szénből meggazdagodott faluban, Cucunubában, amiről érthetetlen módon egyetlen útikönyv sem ír. Van mit felfedezni Kolumbiában.

Visszatérünk La Playába, ahol még mindig terjeng a dögszag. Nincs szerencsénk a buszokkal, egyik északnak tartó járat sem áll meg nekünk, így nekiállunk stoppolni. Pont mielőtt elhánynánk magunkat a rothadó kutyahús szagától, megáll mellettünk egy furgon. A két fickó Chocontába megy, pont oda, ahová mi is, de előtte még megállnak a Sisga-víztározónál egy rövid értekezletre, mivel a cundinamarcai nemzeti parkok felügyelőségétől vannak. Az elmúlt években rengetegszer elmentünk már a víztározó mellett, de megállni soha nem volt lehetőségünk, így tulajdonképpen még örülünk is a pihenőnek.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá Chocontá    Eri nézelődik a Sisga-víztározónál

A tó szép, de nem emiatt marad emlékezetes a pauza. A két figura olyan, mintha egy burleszkből lépett volna elő, amihez nyúlnak, elromlik, összeomlik, megsemmisül. Húsz perc után szólnak, hogy indulunk tovább, az ám, csakhogy bezárták a kulcsot a kocsiba. Negyed órán át próbálják kinyitni az ajtót a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül, de sehogy nem megy. Végül feltörik a saját kocsijukat, leszedve az ablaküveg takaróléceit és szétbarmolva a zárat. Mire sikerül kinyitniuk, kiderül, hogy az anyósülés felőli ajtó mindvégig nyitva volt. A víztározónál dolgozó parkőrök nagyokat röhögnek a két szerencsétlenen, akik persze egymást kezdik hibáztatni a rongálás miatt.

Chocontá ide nincs negyed óra, de ezt a rövid időt is sikerül szórakoztatóvá tenniük. Az ablak takaróléceit a kocsi tetején hagyták, amiket egy erősebb széllökés lerepít, szétszórva a darabjait az autópályán. Én szedem össze nekik, mire megint egymásra kezdenek mutogatni. Végül beérük Chocontába, ahol búcsút intünk a két jószándékú, de teljesen félkegyelmű fickónak.

A várost a 16. században alapították a spanyolok egy korábbi indián falu helyén. Állítólag a környéken van valami termálfürdő, de az ilyenek nem szoktak minket lázba hozni, így lövünk pár képet a főtérről, majd megkeressük azt a terminált, ahonnan állítólag buszok indulnak Ubatéba. 

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáChocontá nem varázsolt el minket

Kolumbiában jellemzően jók a buszok, ez alól azonban kivétel Chocontá. Ennyire lepukkant csotrogánnyal szerintem Nicaragua óta nem találkoztunk, pedig eltelt azóta pár hónap. Rajtunk kívül csak egy fiatal lány utazik a buszon, ő is leszáll negyed órán belül, így már érthető, miért nincs pénz karbantatrtásra. Az út ismét elég szörnyű, úgy néz ki, hogy a 45-ös és az 55-ös országút között csak földutakon át lehet közlekedni. Mondjuk ilyen útra tényleg felesleges lenne jó buszokat küldeni.

Egy órányi pornyelés után elérjük a Laguna Suescát, ami inkább hasonlít horgásztóra, mint lagúnára. Innen cikkcakkban haladunk tovább a Bogotái-fennsíkot lezáró hegyek között, amiket az itt élők szétfurkáltak szén után kutatva. Ettől a pillanattól kezdve szénport szívunk a klasszikus helyett, így nem kicsit könnyebbülök meg, mikor feltűnnek a távolban Ubaté körvonalai. Áthaladunk egy apró falun, amit nem jelöl a nálunk lévő térkép, pedig minden kétséget kizáróan ez az eddigi legszebb település az összes közül, amit az elmúlt napokban láttunk. Mikor befutunk Ubatéba, azonnal el is döntjük, hogy visszabuszozunk a faluba, csakhogy nem tudjuk a nevét.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáUbatéban nagyon kevés koloniális jellegű épület maradt

Ubaté jelentése 'Véres Föld', de hogy pontosan miért kapta ezt a nevet az indiánoktól, nem tudjuk. Bár a spanyolok már a 16. században megvetették a lábukat a völgyben, sajnos nem sok koloniális bája maradt a városnak a 21. századra. A főtéren áll egy felejthető neogótikus templom, de ennyi és nem több. A régi házakat az itt élők elbontották, a helyükre pedig ugyanolyan ronda téglakockákat építettek, mint amikből oly sokat láttunk Peruban és Bolíviában. Nem tudom miért van így, de minél magasabban van egy város, annál kevésbé törődnek az ott élők a házak kinézetével.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáUbaté neogótikus temploma

Egy gyors ebéd után visszasétálunk a főúthoz, és felszállunk egy visszafelé tartó buszra. Alig tíz perc múlva megérkezünk a szép faluba, aminek most már a nevét is tudjuk: Cucunubá. Furcsa, de a falut nem jelölik a térképek és nem írnak róla az útikönyvek, pedig Cucunubá van olyan szép, mint Villa de Leyva vagy Barichara. Hogy miért tudott ez a falu megmaradni koloniálisnak és Ubaté nem? Hát azért, mert amíg a nagytestvér a rosszul jövedelmező tejtermelésnek állt neki, addig ez az apró falu Kolumbia legjobb szenét bányássza ki a környező hegyek mélyéről. Annyira menő errefelé a bányászat, hogy állítólag Cucunubában 100 %-os a foglalkoztatottság, ráadásul a falu lakóinak többsége nem mezei bányászok, hanem mérnökök és bányatulajdonosok. Így könnyű szép házakat építeni.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáCucunubáról senki nem hallott, pedig a Bogotá környéki falvak legszebbje

Szeretünk az ilyesfajta falvakban ücsörögni a főtéren, bámulni az embereket, szóba elegyedni velük, rácsodálkozni a mérhetetlen nyugalomra. Cucunubá jó hely, aki errefelé jár, mindenképpen keresse fel, nem fog csalódni.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáIdősöső indián Cucunubá főterén

Visszatérünk Ubatéba, ahonnan az 50 kilométerre északra fekvő Chiquinquirába szeretnénk eljutni. Péntek lévén buktuk az utolsó közvetlen buszt, az egyetlen esélyünk a fél háromkor induló tanyasi járat, ami tele van diákokkal. Nem kis felfordulást keltünk a jelenlétünkkel, nem hiszem, hogy ezidáig túl sok gringó utazott volna ezzel a busszal. Mindenki mosolyog ránk, megkínálnak rágóval, próbálnak kommunikálni velünk. Gyorsan elszáll az első óra, de ahogy fogyatkozik a gyereksereg, úgy kezdjük egyre elárvultabbnak érezni magunkat. Engem mindig frusztrál, ha nem tudom, merre járunk, és ez most egy ilyen eset.

A tanyákat bozótos váltja fel, így futunk be egy San Miguel Sema nevű településre, ahol az utolsó utas is leszáll. Megtudjuk, hogy a jegy 20 000 peso volt Semáig, ami eléggé húzos, mivel ha sikerült volna egy közvetlen buszt fognunk Ubatéban, egy tizesből megúsztuk volna a kalandot Chiquinquiráig. A sofőr megnyugtat minket, hogy nekünk turistáknak féláron adja a jegyet, de cserébe üljünk mellé, és meséljünk az országunkról. Nem hiszem, hogy a világon van mégegy olyan ország, ahol a turistától csak azért nem kéri el egy buszsofőr a jegy árát, mert az külföldi. Kolumbia ilyen.

Sötétedik és esik, mire a városba érünk. Szerencsére a buszsofőr közel áll meg a belvároshoz, így elég gyorsan jutunk szobához. Egy irodaházban kialakított hotelében lelünk menedéket, meglepően olcsón. Úgy néz ki, elhagytuk Bogotá vonzáskörzetét, mert Chiquinquirában nem csak a szállás, a kaja is sokkal olcsóbb

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáChiquiniquirá pont úgy néz ki, mint Zipaquirá

A város pont úgy néz ki, mint Zipaquirá, de ide nem a sóbányák miatt jönnek a turisták, hanem a bazilika miatt, ami Kolumbia legszentebb zarándokhelye. A spanyolok érkezésekor egy Andrés Jadraque nevű szerzetesnek az volt a feladata, hogy kápolnát emeltessen a környéken, amit egy Szűz Máriáról készült képpel kellett felszentelnie. A képet festő hiányában megtért indiánokra bízta, akik azonban gyenge minőségű vásznat használtak fel a műhöz. A kép Chiquinquirá párás levegőjén hamar pusztulásnak indult, így leszedték a kápolna faláról, és egy raktárba került. Néhány évvel később egy María Ramos nevű hívő úgy döntött, felújítja a festményt, erre azonban nem került sor, mert amint kikerült a raktárból a kép, egy jelenés során magától renoválódott. Az esemény hatására Chiquinquirából zarándokhely lett, a jelenést számtalan népdal és mese is megörökítette, beivódott a nemzeti öntudatba. 

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá Chocontá       A chiquinquirái bazilika a legnagyobb az országban

Egy ilyesfajta kegytárgy nem maradhatott egy mezei kápolnában, így a függetlenség kikiáltása után azonnal átpakolták az új, gigantikus méretű bazilikába. A kép azóta túlélt földrengéseket, rongálásokat, végül 1919-ben az akkori elnök, Marco Fidel Suárez a Chiquinquirái Szüzet Kolumbia királynőjévé koronázta. No, hát azóta a város zarándokhely, de nem csak kijelölt alkalmakkor, hanem az év 365 napján folyamatosan. Mivel kismillió hívő érkezik a bazilikába, minden áldott nap hajnali 5-től este 7-ig misét tartanak a nagyérdeműnek. A jeles napokon persze teltház van, de egy mezei hétvégén, mint a mostani is, nincs nagy tömeg, így szerencsére sikerül fotót készítenünk a bazilika belsejéről és a szent képről is.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá Chocontá     Az a pici kép az oltár felett Kolumbia legszentebb kegytárgya

A jelenés tehát nem a bazilikában, hanem egy kápolnában történt, ami véletlenül pont szemben van a szállónkkal.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá Chocontá

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáIglesia de la Renovación - ahol a csoda történt

Az apró templomon belül kiemelt helyszín az alagsor, ahol a csoda történt, s ahová az 1919-es megkoronázott Szűz replikája is került. 

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá Chocontá1919-ben lett Szűz Mária Kolumbia királynője

Úgy belejöttünk a templomok felkeresésébe, hogy mielőtt elhagynánk a várost, felbaktatunk a Szent Barbara-templomhoz, ami egy apró domb tetején áll. A kilátás innen a legjobb a városra, de egy fotóval nem ússzuk meg a dolgot.

Kolumbia Ubaté Cucunubá Chiquinquirá ChocontáChiquinquirá látképe a Santa Barbara-templomtól

A templom bejáratánál belebotlunk egy idős ügyvédbe, aki Erire úgy bámul, mintha megjelent volna neki a Szűz Mária. Mikor rájön, hogy nem csoda történt, csupán belebotlott két furcsa gringóba, akik templomról templomra szaladgálnak a városban, azonnal szóba elegyedik velünk. Annyira megörül az ott létünknek, hogy meghív minket az irodájába beszélgetni. Egy órán át tart ott, fiatal titkárnője csak vadul mosolyog, tudja, hogy habókos a főnöke, és hogy két hátizsákosnak igazából semmi keresnivalója nincs egy ügyvédi irodában. Mesél sok mindenről, családjáról, feleségéről, no meg Európáról, ahol nem egyszer járt, csak azt nem érti meg, hogy nekünk már nagyon mehetnékünk van Tunjába. Végül csak szabadulunk, így még sikerül ma elhagynunk Chiquinquirát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kolumbiában is van olyan település, amit elnyelt egy víztározó, de errefelé kicsit kulturáltabban oldották meg a dolgokat, mint Bözödújfalun a románok. Guatavitában jártunk, ami bizonyíték arra, hogy lehet élhető várost mesterségesen is létrehozni. Ha minket kérdeztek, Kolumbia Dél-Amerikában olyan, mint Svájc Európában.   

Pontban háromkor indul a buszunk Nemocónból Suescába egy olyan tré úton, amihez hasonlóval Kolumbiában ezidáig nem sűrűn találkoztunk. A táj is megváltozik, kicsit ismét az Altiplanón érezzük magunkat. Az egyetlen különbség  az, hogy bár száll a por rendesen, a busz itt mégis tiszta. Hiába, ez csak Kolumbia.

Fél óra elteltével futunk be abba a Suescába, ahová hétvégente rengeteg bogotái fiatal érkezik, mivel ez Cundinamarca via ferrata központja. A falu határában van egy közel száz méter magas függőleges sziklafal, ott építették ki a kötélpályát. Hétköznap lévén Suesca csendes, már amennyire egy kolumbiai falu csendes tud lenni. Sajnos nem marad sok időnk a településre, mert pár perc múlva indul a busz a Pánamerikai aútóúthoz, La Playába. Hogy miért kapta az elágazás a 'strand' nevet (playa spanyolul strandot jelent), azt nem tudom, mivel a környéken egy csepp víz sincs. Dögszag azonban van. Az út szélén egy döglött kutya kb. két hetes teteme fekszik, ami még rendjén is lenne, végülis a Pánamerikai autóútról van szó, de hogy az itt élőket ez nem zavarja, az felettéb furcsa. Mindenki kint sörözik a háza előtt, és nyilván jólesően szippantja magába azt a bűzt, amit leírni elég nehezen lehet. Ezeknek az embereknek vagy nincsen szaglásuk, vagy már annyira megszokták az elhullott állatok szagát az autópálya mellett, hogy egy ilyen kis semmiségért egyikük sem ragad ásót.

Szerencsére nem kell sokáig a bűzben ácsorognunk, mert érkezik egy Guatavitába tartó busz. Érintjük Sesquilét, amiről még életemben nem hallottam, pedig a főtere meseszép. Gyönyörűen felújított koloniális házak fognak közre egy templomot, a háttérben pedig a Tres Viajes erdővel borított csúcsai láthatók. Hogy lehet, hogy egy ilyen szép faluról nem ír egyetlen útikönyv sem? 

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaSesquilé helyet követel magának az útikönyvekben

Sesquilé után az út lemegy a Tominé-víztározó partjára, aminek vízszintje - köszönhetően az El Niñónak - vagy tíz méterrel lejjebb van a normálisnál. Ezek a jó kolumbiaiak tudják, hová kell víztározót csinálni. A Velencei-tónál kb. háromszor nagyobb lagúna partján futó út valami meseszép, az eukaliptusz ligetek pedig még érdekesebbé teszik.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé Guasca Elég jól néz ki a Tominé-víztározó

Délután öt magasságában futunk be Guatavitába, amit korábban koloniális kisvárosként képzeltem el. Ha hatvan évvel ezelőtt érkeztem volna ide, nem is tévedtem volna sokat, de a 21. századi Guatavita minden, csak nem koloniális. No, nem a modern építészet remekei változtatták meg a városképet, hanem maga a víztározó, ami elöntötte az egykor volt falut. Az itt élőket száz méterrel feljebb költöztették egy kopasz és szeles domboldalba, de ha már így esett, felajánlották nekik, hogy az állam olyan települést épít nekik, amilyet ők szeretnének. A falu lakói az andalúz építészet mellett tették le a voksukat, így hát Guatavita olyan lett, mint egy mini Marbella, tengerpart nélkül. 

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaGuatavita olyan, mint egy andalúz kisváros

Óhatatlanul felelevenedik bennem Bözödújfalu története, amit a románok 1994-ben, harminc évvel Guatavita után árasztottak el, majdnem ugyanilyen kulturált módon. Jobb nem is belegondolni.

Szállást nem találunk könnyen. Mivel a falu olyan Kolumbiában, mint Magyarországon Szentendre, ezért minden a duplájába kerül. Sötétedik, mire rátalálunk a Hospedaje Calipsóra, egy egyszerű bányászember vendégházára, ahol 40 000 pesóért sikerül kivennünk egy iszonyatosan lepukkant szobát, aminek WC-jéből dől ki a csatornaszag. Úgy néz ki, ez a nap a bűzről szól.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaMintha a koloniális időkből származna az épület, pedig csak 50 éves

Amúgy Guatavita szép. Kevés helyen működik a mesterséges városépítés, de Guatavitában - leszámítva a templomot - jól jött ki a lépés. Minden ház fehér, a mediterrán tetők és előkertek pedig abszolút spanyol hangulatot adományoznak a településnek. Külön jó, hogy Guatavita megindult a gasztronómiai fejlődés útján, amit elsősorban nem az éttermeinek, hanem a trendi szendvicsbárjainak és turmixozóinak köszönhet.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaMinden szép és jó, de a templom nem jött össze

Amúgy minden sarkon van egy kézműves bolt, így Guatavita valóban kicsit olyan Bogotá mellett, mint Szentendre Budapest mellett. Hogy mi az, amit mégsem szeretünk benne? Az a hideg. Bár Guatavita ugyanúgy 2700 méteren fekszik, mint a Bogotá-fennsík bármely települése, mégis legalább 3-4 fokkal van hűvösebb itt, mint volt Tabióban vagy Zipaquirában

Másnap Sopo felé vesszük az irányt. Állítólag ez az a kisváros, ahová La Calera mellett a legtöbb városból elvágyódó bogotái költözik, s ettől igen gazdag. Az tény, hogy a városka környékén szép villák és haciendák sorakoznak, de maga Sopo Kolumbia csúnyább települései közé tartozik. Ami miatt mégis érdekes, az a hegyek lábánál található Santuario Señor de la Piedra, vagyis egy szentély, amit egy 18. században talált kavics védelmére építettek 1909-ben. 

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaSantuario Señor de la Piedra

1753-ban a parókia takarítónője, Rosa Nieto épp a La Moya-patak egyik természetes medencéjében mosta a ruhákat, amikor a vízből fény kezdett kiáramlani. Rosának megjelent Jézus, majd eltűnt, és egy kavicsot hagyott maga után, amibe beleégett az alakja. A takarítónő hazavitte a követ, ami éjszaka ismét megelevenedett. A csoda hatására elvitte azt Sopo papjának, aki azonban nem látott emberalakot a kavicson, így bolondnak bélyegezte Rosát. A nő két napon át azért imádkozott, hogy újra történjen meg a jelenés, különben a falu őrültnek fogja titulálni. Harmadnap a pap felkereste Rosát, elkérte tőle a követ, mikor ismét bekövetkezett a jelenés. A kavicson állítólag ma is látni Jézus alakját, de ezt igazolni nem tudjuk, mivel a kápolnában éppen misét tartanak, és nem férünk be. (Később az interneten kutakodva találunk egy fotót a kőről, amin tényleg látszik egy emberalak.)

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé Guasca     Ez valóban Jézus lenne kőbe égve? (forrás: sopo-cundinamarca.gov.co)

Sopóból gyalog indulunk vissza, annak reményében, hogy idővel csak jön egy olyan busz, ami Guatavitába megy. Nincs rá szükség, mert nem messze a várostól megáll mellettünk egy fickó, aki Guascába tart az egyik barátjának a fincájára. Guasca egész közel van Guatavitához, így szívesen szállunk be mellé.

Hiába Sopo a népszerűbb a bogotáiak között, Guasca a szebb. A főterén álló katedrális az egyik legnagyobb a környéken, az oldalában álló épületek pedig mind szépen felújított koloniális házak. Éppen vásárt tartanak, a helyi ősteremelők hozták ide portékájukat, epret, áfonyát, mézet és mindenféle otthon készült finomságot.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaGuasca katedrálisa

Több mint egy hete mászkálunk a Bogotá-fennsíkon, és egyre inkább olyan az érzésem, mintha Ausztria vagy Svájc alpesi falvaiban lennénk. A vidéki Kolumbiánál kevés zseniálisabb dolog van, az biztos.

Mivel busz innen csak Bogotába megy, gyalog indulunk vissza Guatavitába. Ismét nem kell sokáig az aszfaltot taposnunk, mert megáll mellettünk egy kocsi, benne egy négy fős család két kutyával. Nem igazán férünk be, de ez nem zavarja őket, örülnek, hogy külföldit látnak errefelé. Bár Sopóba tartanak, elvisznek minket az andalúz kisvárosba, közben azt mesélik, hogy 2017-re terveznek egy európai utat, és hogy sok szépet hallottak Prágáról és Budapestről. Nyomunk nekik egy kis országimázst, és megesketem őket, hogyha valóban Magyarországra tévednek, mindenképp írjanak ránk, és megmutatjuk nekik a vidéket is.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé GuascaGuasca háttérben a Chingaza hegyeivel

Amiért valójában a turisták fel szokták keresni Guatavitát, az a Laguna Cacique de Guatavita, vagyis a Guatavita törzsfőnök lagúnája. A 3100 méter magasan fekvő krátertó egykor a chibcha indiánok ceremoniális központja volt. Itt iktatták be a zipákat, vagyis a chibcha törzsfőnököket, akiket egy tutajon szenteltek fel. A ceremóniák alkalmával aranytárgyakat áldoztak, amiket a vízbe dobtak. El Dorado legendája is itt kapott szárnyra. A spanyolok annyira belelkesültek az aranytó hallatán, hogy a 16. században elkezdték lecsapolni a lagúnát, azonban az túl mélynek bizonyult, így nem jutottak hozzá a kincsekhez. A 20. században búvárok segítségével sikerült felszínre hozni több mint 3000 kegytárgyat, köztük a bogotái Aranymúzeumban látható hatalmas smaragdot.

Kolumbia Guatavita Sopo Sesquilé Guasca       A bogotái Aranymúzeumban több mint 3000 Guatavita-lagúnában található kegytárgy látható

Busszal érkezünk a hegy lábához, azonban rövid időn belül fordulhatunk is vissza. Hála az El Niñónak a krátertavat lezárták a látogatók előtt, mivel akkora a szárazság, hogy egy cigicsikktől könnyedén leég az egész hegyoldal. Nem baj, legalább lesz miért visszatérni ide is. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az utolsó gerillafalu

Húsz kilométeres körben mozgunk Bogotá körül, de nem győzzük kapkodni a fejünket. Kolumbiában minden sarkon van valami izgalmas, valami csodálatosan szép dolog. Az elmúlt napokban jártunk egy kevesek által ismert sóbányában, és megnéztük, milyen az egyik utolsó, állítólag gerillák által irányított település.

Tabiótól alig néhány kilométerre található a mesés Zipaquirá, amit sókatedrálisa és a közelében húzódó nemocóni sóbánya tett híressé. Az El Tablazóra tett kirándulásunk után ebbe az irányba, azaz Tabiótól északkeletnek indulunk. Eddig Kolumbia minden szeglete pillanatok törtrésze alatt ejtett minket rabul, ezért aztán a tegnap esti vacsoránál megfogadtuk, hogy mától egyetlen útba eső kolumbiai falut sem hagyunk ki, legyen az akármilyen apró. 

Nem is bánjuk, hogy a reggeli busz a Tabiótól csak szűk tíz percnyire fekvő Cajicáig szállít, ahol jó egy órát kell várakoznunk a következő járatra Zipaquirá felé. A Bogotái-fennsík lankás dombjai között megbújó, kedves városka hangulatos főterén és színes utcáin kényelmes sétával ütjük el az időt. A tér közelében mozgóárusok bordóra érett vadcseresznyét árulnak Endre nagy örömére, aki rögtön vagy "fél hordónyit" vásárol a mi cseresznyénkhez képest kissé fanyar ízű vitaminbombából. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónCajicá főtere

Zipaquirát lankás, zavarba ejtően zöld lejtőkön tekergő úton érjük el délután kettő magasságában. A város jóval nagyobb Tabiónál és Cajicánál, s mivel 2700 méteren fekszik, elég hűvös az éghajlata. Ennek ellenére sok a fővárosból érkező helyi turista, a hangulatos sétálóutca csak úgy hemzseg az ajándékboltok között bóklászó járókelőktől. Jó egy órán át téblábolok a nagy zsákokkal az egyik jellegtelen téren, amíg Endre szállás után kutat. Hátizsákos hostel csak egy van a környéken, meglehetősen igénytelen és felújításra szoruló állapotban, ráadásul alig valamivel olcsóbb a főtértől pár utcányira épült, egész remek hoteleknél. Végül a Hotel Terrazza egyik kellemes és tiszta, de nagyon pici szobájában kötünk ki, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a következő napokban időnk nagy részét kénytelenek leszünk e négy fal között tölteni

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónZipaquirá katedrálisa

A délutáni órákat a város felfedezésére szánjuk. Zipaquirá öreg város, a konkvisztádorok érkezése előtt muisca indiánok lakták. A város nevének jelentése az indiánok nyelvén: az uralkodó földje. A város központját takaros utcák alkotják gyönyörű faerkélyes, koloniális stílusú, boltíves házakkal valamint egy hatalmas főtér, amit az egyik oldalon a város kéttornyú, óriási bazilikája zár le. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónZipaquirában nagyon helyesek az utcák

Lassan ránk sötétedik, de a város ahelyett, hogy nyugovóra térne, most kel életre igazán. A tereket szegélyező éttermek megtelnek emberrel, a bárokból bömböl a salsa, Zipaquirá partivárossá alakul. 

Endrét másnap reggel általános gyengeség, erős hányinger veszi le a lábáról, amiért a vacsorára elfogyasztott pizzát teszi felelőssé. Jogos! Dél-Amerikában nem az olasz konyha remekeitől várja az ember a nagy gasztronómiai csodát, de a folyamatos csirke-rizs kombó után olykor azért mégis ráfanyalodunk, még akkor is, ha több ízben okozott már gyomorrontást. Pizza ide, pizza oda, Endre képtelen kikászálódni az ágyból. Legfeljebb a fürdőszobáig tud elvánszorogni, azt is csak azért teszi, hogy két óránként 10 percig bokákoljon a WC fölé görnyedve. Két nap telik így el, de szerencsére harmadnapra jobban lesz, és elég erőt érez magában egy rövidebb kiránduláshoz. 

Endre korábban járt már a sókatedrálisban, engem pedig jobban érdekel a Zipaquirát körülvevő vidék, ezért a város utcáin keringve keresünk egy buszt, ami a környező hegyekbe, Pacho felé indul, abba a kisvárosba, amiről máig azt tartják, hogy a FARC irányítja. Az út gyönyörű, s mivel lefelé tartunk, a klíma is egyre kellemesebbé válik. Másfél óra alatt futunk be a köderdők mélyén megbúvó kisvárosba, ahol gerillák helyett hihetetlenül kedves emberekbe botlunk.

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónPacho pont ugyanolyan kellemes település, mint bármelyik Kolumbiában

A főtéren mindenki keresi a tekintetünket, titokban minket fotóznak a telefonjukkal. Minden biccentésünket hatalmas Hola!-val viszonozzák. A városháza előtt kiszúrúnk két cipőpucoló fickót, akik távolról mosolyognak ránk. Közelebb lépek hozzájuk, amitől nagyon boldogak lesznek. Felállnak, és ekkor látom, hogy a hónom aljáig sem érnek. Én sem vagyok magas, hát még ők. 140 centis lehet a két figura, így ezúttal én kérem meg őket, had szülessen rólunk fotó. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónEzért a képért már megérte Pachóba jönni

Ahogy az egy valamirevaló latin településen lenni szokott, a legnagyobb élet a piacon van. Az árusok annyira megörülnek a két gringónak, hogy mindegyikük meg akarja kóstoltatni velünk az összes gyümölcsöt. Lelkesen teletömik a hátizsákunkat chontával, gulupával, curubával és feijoával, és egy fillért nem kérnek el tőlünk. Örülnek, hogy turisták járnak a falujukban. Mindenki arról bizonygat minket, hogy a mendemondák ellenére már rég nincsenek gerillák Pachóban. Az igazat megvallva tényleg nem úgy néz ki a város, mint amit egy bűnbanda irányít.

A chonta (magyarul pálmabarack) Közép- és Dél-Amerika trópusi területeinek egyik legelterjedtebb haszonnövénye. Halványsárga színű, kissé száraz, lisztes húsa van, íze a sütőtökhöz hasonlít, de sokkal keményebb és kevésbé édes. A gulupa egy gömb alakú, lilás héjú gyümölcs. A héja kicsit kemény, de szabad kézzel is lefejthető a benne ülő, savanykás, zöldes húsú magokról, amik sokban emlékesztetnek a maracujára. A curuba (amit Peruban tumbo néven ismertünk meg) andoki gyümölcs. A gulupához hasonlóan viszonylag jól tűri a magashegyi klímát, elsősorban 1800 és 3500 méter között termesztik. Puha, zöldessárga héja van, a belsejében sorba rendezett, savanykás magok ülnek épp úgy, mint a gulupában. Mindhárom nagy kedvencünkké válik, szemben a feijoával, ami egy szörnyedvény. Úgy néz ki, mint egy kicsi, sötétzöld avokádó, de a húsa fehér, száraz és nem jó az íze. Kicsit olyan, mint a nyers sóska. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónChontaárus Pacho piacán

Magunk mögött hagyva Zipaquirát és Pachót másnap Nemocón nagyon kedves, parányi falujába utazunk. Tesszük mindezt azért, hogy bemerészkedjünk a falu híres sóbányájába, ami csak helyi vezetővel látogatható. A bejáratnál kávézó és jegypénztár üzemel, innen óránként indul egy-egy csoport a hegy gyomrába, ahol már nincs sófejtés; a bányának ezt a részét kizárólag a turisták kedvéért tartják fenn. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónNemocón apró, de annál kedvesebb falu

Az egyik tekintélyes méretű teremben olyan érzésem  támad, mintha egy óriási szakadék venne körül. Épp rettegni kezdek, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok, amikor megpillantom a saját tükörképem a mélyben. Rádöbbenek, hogy nem egy szakadék, hanem egy tökéletes felületű víztükör terül el előttem. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho Nemocón     Ez nem szakadék, hanem egy bányató

A bányában sikerül megtudnunk, hogy az újlatin nyelvekben ismeretes 'salario', azaz fizetés szó a sóbányákból ered. Így hívták ugyanis a kifejtett és eladott só, azaz 'sal' után járó pénzösszeget.

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónEnnek köszönhetik a spanyolok a fizetésüket

A nemocóni bányászok legendája szerint egykor egy 13 éves fiúcska - aki a bányában sót fejtett - munka közben a vállára emelt egy hatalmas kődarabot, amit egészen a falu főteréig cipelt. Később kiderült, hogy a szikla 162 és fél kilót nyomott, így a srác elnyerte a 'Kolumbia legerősebb embere' címet.

Nemocónhoz nem csak legendák, hanem igaz történetek is kapcsolódnak. A bánya akkor vált világhírűvé, amikor 2015-ben egy amerikai film forgatási helyszínéül választották, amire a kolumbiaiak nagyon büszkék. A történet alapja egy 2010 augusztusában Chilében bekövetkezett szerencsétlenség, amikor 33 bányász 68 napra a beomlott sziklák alatt rekedt több száz méteres mélységben étel és víz nélkül. A nemocóni bánya egyik termében őrzik azt a Fenix névre keresztelt, ember méretű "kapszulát", amit a bányászok mentésére használtak. 

A bánya alatt húzódik egy lagúna, ami Santa Isabella névre hallgat. Az egyik bányász egy fehér, kristálytiszta sótömböt emelt ki belőle. Meglehetősen romantikus lélek lehetett, mert a másfél méteres sziklából szivet faragott, ami most hatalmas sólámpaként üzemel a bánya belsejében, nem messze a kijárattól. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónHatalmas szive volt a bányásznak

Másfél óra alatt járjuk körbe a járatokat, amik Endre elmondása szerint szűkebbek ugyan a zipaquirái sókatedrális járatainál, de sokkal élvezetesebbek, mivel nincs akkora tömeg bennük. Amúgy Nemocón faluja is kedves hely. A házak többsége szépen le van festve, a főtér is fel van újítva. 

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónNemocón főtere

Guatavita felé utaznánk tovább, de Nemocónból csak egy földút megy északnak, amin naponta mindössze két busz fut, az egyik kora a hajnalban, a másik délután 3 körül. Nincs mit tenni, mint várni. Beülünk egy helyi bárba, ahol zseniális mazorcadát készítenek nekünk. Az ajiaco mellett ez az egyetlen olyan kolumbiai étel, amit szívesen rendelek magamnak. Kukorica, darált hús, krumpli, sajt és mustár összesütve - zseniális gyorskaja.

Kolumbia Zipaquirá Pacho NemocónNemocón utcái nagyon hangulatosak

A busz pontosan indul, de nem a főutcáról, hanem egy aljas kocsma elől, ahol a sofőr szokta múlatni az időt a hajnali és a délutáni műszak között. Megkezdjük utazásunkat északnak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Eljutottunk a Bogotái-fennsík legszélére, ahonnan lenéztük, és nem láttunk semmit. Kolumbia ezen része állandóan párás, de ettől még hihetetlenül izgalmas. Olyan ösvényeken túráztunk az El Tablazo alatt, amit senki nem ismer, pedig bérelt helye kéne legyen az útikönyvekben. Te amo, Colombia! 

Oly sokáig bámultuk a fejünk fölé magasodó sziklákat San Franciscóban, hogy úgy döntünk, felmegyünk a tetejükre. Elbúcsúzunk Moncsitól és Alextől, a két magyar szállásadónktól, akik az elmúlt egy hétben istápoltak minket, s bár sok mindent nem találunk a neten az El Tablazo nevű kiszögellésről, ajánlásukra Subachoque felé vesszük az irányt

Bogotá felé féltávnál, egy Puente Piedra nevű elágazásnál szállunk le a buszról, és pattanunk fel egy másikra, ami a Bogotái-fennsík szélén fekvő Subachoquéba tart. Az út szörnyű állapotban van, talán még soha nem utaztunk ennyire kátyús úton Kolumbiában. 

Subachoque kedves hely. 1774-ben alapították a spanyolok, nevét pedig egy régi zipa falutól örökölte, melynek jelentése: a fal legelője. Innen nyugatra emelkedni kezd a térszín, amitől a Bogotái-fennsík inkább tekinthető egy teknőnek, semmint síkságnak.

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoSubachoque főtere

Szállást keresünk, és találunk is, de a falu egyetlen hostele (bárcsak Magyarországon is lenne minden faluban egy hostel) megfizethetetlenül drága. 150 000 pesót akar kérni a nő egy éjszakáért, amennyiért Bogotában 3-4 csillagos szállodában is megalhatnánk. Újratervezés. Kisétálunk a falu termináljára, ahol az egyik buszsofőr azt ajánlja, hogy menjünk el a közeli Tabióba megszállni, majd jöjjünk vissza a hajnali 6-os busszal, lévén Subachoque főteréről reggel fél 8-kor indul egy másik busz a környező fincákra, ahonnan már csak egy köpés az El Tablazo.  

Megvesszük a jegyeket és várunk, mivel Tabióba csak délután 4-kor indul busz. Közben beszélgetünk a padokon héderelő sofőrökkel, akik csak idő múlásával jönnek rá, hogy nem kolumbiaiak, hanem külföldiek vagyunk. Annyire megörülnek, hogy turista érkezett a falujukba, hogy megered a nyelvük.

- Ha fent vagytok az El Tablazón, onnan el lehet sétálni Supatába. Én még nem voltam, de a fiam igen, és azt mondta, nagyon szép vidék - osztja az észt az egyik.
- Nincsenek arra gerillák? - érdeklődünk.
- Fenét vannak - folytatja egy másik - Korábban forró volt a helyzet, de most már béke van. Supatában is nagyon kedves népek laknak.

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoSubachoque bár közel van Bogotához, mégis vidék

Tabióba keskeny hegyi utakon jutunk el. Bár a Bogotái-fennsík egy nagy teknő, itt-ott azért megtöri az egyhangúságot pár domb, amiket köderdő borít. Tabio jóval nagyobb Subachoquénál, klasszikus kolumbiai kisváros. Bár alig 30 kilométerre vagyunk a fővárostól, mégis vidék hangulata van alacsony házaival, szűk utcáival, árnyékos tereivel. Tabióban már jóval több szálló van, de mind nagyon drága. Az egyetlen még talán megfizethető hely a Hostel Entrada Libre, ami egy stílusos hátizsákos szálló hihetetlenül kedves személyzettel és egy egészen hangulatos bárral. Az embernek az az érzése, mintha ide százával járnának a hátizsákos külföldiek, pedig ez nincs így. Ez a hostel (ahogy a subachoquei is) az utazó kolumbiaiaknak lett kitalálva, akik előszeretettel hátizsákolják végig a saját országukat. Magyarországon miért csak béna turistaszállók és unalmas vendégházak vannak mindenfelé, miért nincsenek ilyen laza, élettel telt helyek?

80 000 pesót fizetünk egy éjszakáért úgy, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, wifi pedig nincs. Erre mondjuk nehezen jövünk rá, mert hiába mutogat a recepciós csaj egy táblára, arra rejtjelezve van felírva, hogy ebben a hostelben a vendég nem netezik

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoGondolom, ezidáig senki nem mert nekik szólni, hogy a WiFit nem így írják.

Estefelé sétálunk egyet a főtéren és az élettel telt utcákon, majd korán nyugovóra térünk, mert el kell kapjuk a hajnali 6-os buszt.

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoTemplom Tabióban

Az ám, csakhogy nem tudjuk, honnan indul, így a hideg sötétben visszasétálunk oda, ahol tegnap leszálltunk és várunk. Ha nem is 6-kor, de fél 7-kor érekzik egy busz, amivel szerencsére nem csúszunk meg nagyon, lévén a Subachoquéból a farmokra tartó busz is késve indul. Ilyen ez a Kolumbia!

Földutakon jutunk el a Pantano de Arcéhez, egy apró tóhoz, ahol a busz megfordul. A sofőr egy földútra mutat és szól, hogy azt kövessük, mert az megy a Tablazóra. Eri több mint két éve nem volt magashegyi környezetben, így igen lassan halad. Szerencsénkre negyed óra baktatás után jön egy régi Renault (az a fajta, amiről a Daciát másolták), és ha nem is végig, de elvisz minket egy jó darabon. Innen úgy negyven percig tart a séta fel a sziklák széléig, amik lezárják a Bogotái-fennsíkot. 

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoKözel már az El Tablazo csúcsa

A 3285 méteres El Tablazón egy radarállomást alakítottak ki, aminek közelében mellénk szegődik egy kóbor kutya, és követi minden lépésünket. 

A radarállomásra tilos belépni, de szerencsére egy helyen azért sikerül kiállnunk a sziklák szélére. Tériszonyunk nincs, mivel mostanra olyan köd szállt a hegyre, hogy két méternél tovább nem látunk el. A radarállomást katonák őrzik, tőlük tudjuk meg, hogy valóban létezik ösvény Supatába.

Kolumbia Subachoque Tabio El Tablazo  Egy kóbor kutya kíséri fel Erit az El Tablazo tetejére

- Teljesen biztonságos, nyugodtan lehet rajta túrázni - világosít fel minket az egyik nyakig fegyverbe öltöztetett srác. 

Először leereszkedünk egy alant elterülő platóra, amin egy kolumbiai társaság éppen sátrakat bont. Mióta béke van, ez a hely az egyik kedvencévé vált a bogotái fiataloknak, akik azért töltik itt az éjszakát, hogy napfelkeltekor letekintsenek a köderdőkkel borított hegyekre. Nekünk sajnos nincs szerencsénk, a köd nemhogy enyhült volna, egyre szürkébb minden.

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoKödbe veszik a táj az El Tablazo alatt

Az ösvény első fele iszonyatosan csúszik, meredeken tekergünk le a sziklák oldalán nőtt dzsindzsában. Kicsit úgy érzem magam, mintha ismét a Roraimán volnék. Itt-ott megállunk fotózni, valamint játszani a kutyával, ami a radarállomás óta követ minket. 

Kolumbia Subachoque Tabio El Tablazo

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoÉrdekes virágok nőnek a köderdőben

Két órás ereszkedés után egyszercsak kiérünk az erdőből. Virágos mezőn találjuk magunkat, amiben elveszik az ösvény. Ez itt nem a Pilis, nincsenek útjelzések. Fogalmunk sincs merre tovább. Ráadásul a köd is sűrű, így egy ideig idegesen téblábolunk a vizes fűben. Közben érkezik egy másik kutya is az erdőből, ami vad játékba kezd a zsemleszínű kóbor ebbel. 

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoMisztikus a köderdő

Amint a felhők egy picit feljebb szállnak, a távolban házak sziluettje tűnik fel. Elég szegényesek, a táj azonban zseniális. Ha az alpesi legelők zöldek, akkor ezek itt nem tudom milyenek, de az biztos, hogy Ausztria és Svájc nyomában sincs Kolumbiának, már ami a kontrasztokat illeti.

Kolumbia Subachoque Tabio El Tablazo Ilyen zöld vidék sehol nincs a világon

Az egyik ranchről kutyák rontanak ránk. Ha nem lenne velünk ez a két jószág, valószínűleg nekünk esnének, de így szerencsére követőinkkel vannak elfoglalva. Ennek köszönhetően lehetőségünk nyílik közelebb lépni az egyik farmhoz, aminek az udvarán egy fickó éppen motort bütyköl. Útba igazít minket, de a kutyáit nem hívja vissza, így rettegve tipegünk köztük, miközben vicsorognak mindenre, ami él és mozog.

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoEgész nap minket kísérget ez a két jófej

Egy földúton ereszkedünk a felhők alá, így végre van részünk látványban is. Mondanom sem kell, lélegzetelállító. Itt van ez a túraútvonal, amit senki nem ismer, nincs egy útikönyv vagy internetes oldal, ami említené, mi pedig összepisiljük tőle a lábunk szárát. 

Supatá még messze van, de hogy mennyire, azt nem tudjuk. Egyszercsak érkezik egy kocsi, ami sajnos tele van, de azt legalább megtudjuk a benne ülőktől, hogy a falu gyalog még legalább két óra. Elhajtanak, a fekete kutya pedig utánuk rohan. Nem annyira bánjuk, mert bár megmentett a tanyákról ránk törő házőrzőktől, elég lesz nekünk könnyes búcsút venni a zsemleszínűtől Supatában. 

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoKépről annyira nem jön át, de fantasztikus a táj

Nem hazudtak. A falut végül délután négy magasságában érjük el, pontosan két órányi járásra attól, ahol a kocsival összefutottunk. Supatá azon kevés kolumbiai falvak egyike, ami büszkén pályázhatna az ország legcsúnyább települése címre. A főtéren álló templom inkább hasonlít a Komjádi Uszodára, semmint Isten házára, az utcák sárosak, szemetesek. 

Kolumbia Subachoque Tabio El TablazoSupatá szép helyen fekszik, de ennél nem több

Mikor nekivágtunk a Tablazónak, úgy gondoltuk, hogy visszafelé Pacho érintésével utazunk, csakhogy a Pachóba vezető út tulajdonképpen járhatatlan. Innen minden busz San Franciscónak megy, ráadásul érkezésünkkor már az összes mai járatra elfogyott a jegy. Hihetetlen, hogy egy alig kétezer fős faluból mennyien kívánnak a főváros felé utazni. Végül feltuszkoljuk magunkat az egyik buszra, arra sem marad időnk, hogy a hegy tetejéről egész idáig velünk tartó jófejtől elbúcsúzzunk. Másfél óra nyomorgás után egy Villamery nevű elágazásnál szállunk le, ahová nem sokkal később érkezik egy Tabióba tartó busz.

Kolumbiában bármerre megy az ember, csodát lát. Egy grillcsirke mellett eldöntjük Erivel, hogy ezt az országot faluról falura fogjuk bejárni, mert teljesen felesleges rohanni, úgyis mindenhol jó lesz.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A smaragd románca

Október 2-án Kolumbiában is volt egy népszavazás. Arról kellett döntsön a nép, hogy érvénybe lépjen-e a pár nappal korábban aláírt békemegállapodás a kormány és a FARC gerillaszervezet között, ezzel lezárandó az 52 éve tartó fegyveres konfliktust. A szavazáson résztvevők 50,2 %-a úgy döntött, nem kér a békéből, illetve nem ebben a formában. Hogy miről van szó pontosan? Természetesen nem a békéről, hanem a kolumbiai smaragdbányák újrafelosztásáról.

Az európai, közte a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy október 2-án a kolumbiai népszavazáson meglepő módon a NEM-ek kerültek többségbe, ezzel az ország elveti egy béke lehetőségét a kormány és az 1964-ben alakult Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, röviden a FARC között. A döntés hátterét már kevesen kutatják, akik azonban elmélyülnek az eseményekben, azok tudják, a kolumbiai nép döntése tulajdonképpen jogos.

Háborúzni egy-két érdekszervezeten kívül senki nem szeret, így van ez Kolumbiában is. Az ország belefáradt abba, hogy minden a kormány és az ilyen-olyan gerillaszervezetek közti csetepatékról szól, így az elmúlt négy évben semmi másra nem vágytak, mint hogy pont kerüljön a béketárgyalások végére. Szeptember 26-án ez meg is történt, már csak a nép jóváhagyására volt szükség.

Kolumbia FARC gerilla Raúl Castro, kubai elnök áldását adja a békére, amire Juan Manuel Santos és Timochenko kezet ráz (forrás: latindispatch.com)

A kampányt a békepárti elnök, Juan Manuel Santos, és a 2002-2010 közötti időben elnökösködő, Alváro Uribe szembenállása jellemezte. Uribe Kolumbia legtámogatottabb elnöke volt, 2x4 éves ciklusa végén is 80 %-on állt a népszerűsége, csak az alaptörvénynek köszönhetően nem indulhatott és nyerhetett 2010-ben. Uribe regnálása nyolc évében hatalmas energiát fordított a FARC, az ELN és az AUC, vagyis a három legnagyobb gerillaszervezet felszámolására, így ő és pártja, a Demokratikus Közép (Centro Democratico) elvetette a békeszerződés tervének azon pontját, miszerint a FARC vezetőit egy külön, erre a célra felállított bíróság ítélje el enyhített büntetést kiszabva a bűnösökre (jellemzően közmunka). Emellett nem támogatta azt sem, hogy a FARC 2018-ban pártként indulhasson, bár ezzel azért meg tudott volna békélni, mert a gerillák a közvélemény-kutatások szerint nem kerülnének be a parlamentbe.

A békéről szóló népszavazás tehát nem szólt másról, mint a jelenlegi és ex-elnök szembenállásáról, s bár Uribe oldaláról többen átszavaztak, nem annyian, hogy a békeszerződést jóváhagyják. Ezek azok a dolgok, amik mostanra tudottak, arról azonban senki nem ír, hogy mi is történt az elmúlt négy évben, amíg Juan Manuel Santos és a gerillák vezetője, Timoleón Jiménez, alias Timochenko tárgyalt. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan miről van szó, kicsit vissza kell tekintenünk a múltba.

A FARC 1964-ben azért alakult meg, hogy a kapitalista eszméket valló kormányokkal szemben a vidéki szegény embereket támogassa. Mivel a nagyvárosok gazdag elitje nem foglalkozott Amazónia, Choco és Nariño elmaradott térségeivel, a kommunista gerillaszervezet hatalmas támogatottságnak kezdett örvendeni. Az 1970-es években közel két millió tagja volt a FARC-nak, akik saját hadsereget állítottak fel szovjet pénzen. Mivel az Egyesült Államok Afganisztánban és Iránban is szembekerült a Szovjetunióval, az oroszok az amerikai kontinensen próbálták gyengíteni az ellenség gazdaságát. Nicaraguában a szandinisták, Kubában Fidel Castro, Kolumbiában a FARC élvezte a támogatásukat.

Kolumbia FARC gerillaFARC katonák az esőerdő mélyén (forrás: aljazeera.com)

A FARC nagyon korán kinőtte magát, furcsa szálak kezdték fűzni a nagypolitikához és a drogkereskedelemhez. Sok keményvonalas kommunista éppen ezért önálló csoportosulásokat hozott létre, így született meg például az ELN, akikkel egy sikeres békeszerződés esetén Juan Manuel Santos szintén megkezdte volna a tárgyalásokat. A gerillaszervezetek az 1980-as évek végén hatalmas átalakuláson estek át. Mivel felbomlott a Szovjetunió, elapadtak a fegyver- és pénzforrások, ráadásul a kommunista eszme is kivonult mögüllük, így nem maradt más, mint a drogkereskedelem.

Kolumbia gazdaságát három fő ágazat határozza meg: az olaj, a smaragd és a kábítószer. Pablo Escobarnak köszönhetően az 1980-as években Kolumbiáról csak mint kokain országról cikkeztek külföldön, a Föld akkor hetedik leggazdagabb embere nem csak a kolumbiai politikát tartotta a markában, de az Egyesült Államokban is komoly hálózatot tartott fenn megvesztegetve vagy épp megfenyegetve politikusokat. A kábítószer szabad áramlását paramilitáris csoportok garantálták, akik szembenálltak nem csak a kormánnyal, de a vidéket kihasználó FARC-kal és ELN-nel is. Ezek a lokális tömörülések gyakran szélsőségesen konzervatív eszméket vallottak, elszakadási törekvéseik voltak, és sokkal véresebb merényleteket követtek el, mint a két nagy gerillaszervezet.

Az 1990-es évekre Kolumbia három pólusra szakadt: az amerikabarát és kapitalista kormányra, a posztkommunista eszméket valló gerillákra valamint a szélsőségesen konzervatív paramilitárisokra. Mindenki, aki próbált boldogulni, kénytelen volt dönteni, kivel paktál le. Ráadásul hiába döntött így vagy úgy, azonnal szembekerült a másik kettővel. A kolumbiai gazdaság hanyatlott, egekben volt a bűnözés. A politikát áthatotta a nihil azután, hogy 1985-ben balul sült el a kormány béketárgyalása a FARC-kal, és az ennek folyamányaként létrehozott UP (Unión Patriótica) párt politikusainak 70 %-a erőszakos halált halt.

Kolumbia FARC gerillaTöbb mint két millió tagja volt a FARC-nak fénykorában (forrás: euronews.com)

Ebben az időszakban kezdte politikai és üzletemberi pályafutasát Uribe és Santos. Az ex-elnök egy gazdag, állattartó dinasztiából származott, aki az egyetem után azonnal politikai pályára állt. 1982-ben Medellín polgármestere lett, majd Antioquia szenátora volt 1994-ig. 1983-ban, mikor édesapját elrabolta, majd kivégezte a FARC, élharcosa lett a gerillák elleni mozgalomnak. Santos ezzel szemben az üzleti világot választotta. Az Egyesült Államokban szerzett diplomát, majd családi kapcsolatait kiaknázva 24 évesen a Kolumbiai Kávétermelők Federációjának vezérigazgatója lett. Innen Angliába, majd ismét az USA-ba vezetett az útja, ahol gazdaságtant tanult, többek között a Harvardon, majd visszatérve Kolumbiába az egyik vezető lapnál, a Santos család birtokában álló El Tiempónál lett igazgatóhelyettes. Az 1990-es években Kereskedelmi Miniszter lett, majd a Proexport nevű kolumbiai vállalatnál dolgozott vezető pozícióban.

Kolumbia FARC gerilla

Kolumbia FARC gerillaUribe egész életében politikus volt, Santos igazi gazdasági szakember (forrás: aljazeera.com)

Mindketten befolyásos politikusok és üzletemberek lettek, szinte megkerülhetetlenek. A kábítószer veszélyes terep volt (bár egyes vélekedések szerint az Uribe család jó kapcsolatot ápolt Pablo Escobarral), az olajkitermelést a gerillák akadályozták, Kolumbia egyetlen elfogadott, bár kényes gazdasági ereje a smaragd volt. Már csak azért is, mert 1990-ben sikerült lezárni a 30 éve tartó Zöld Háborút, amit a bányák feletti felügyelet miatt vívott a smaragdmaffia. A győztes az a Víctor Carranza lett, aki már öt évesen a Chivor környéki bányákban dolgozott, és 15 éves korára saját bányával rendelkezett. Víctor Carranza 1990 után a legalitás és az illegalitás határán mozgott, mindenkivel üzletelt és háborúzott egyben. A kormányok elnézték neki a stikákat, mert kontrollálni tudta a smaragdmaffiát, a maffia pedig elfogadta vezetőnek, mert cserébe az állam hagyta őket kizsákmányolni a bányából élő munkásokat.

Amíg Uribe ebben az időszakban a FARC elleni harcában szövetkezett néhány szélsőséges paramilitáris szervezettel (akik egyébként Pablo Escobar és a kokain védelmére szakosodtak), addig Santos kereskedelmi miniszterként valamint a Proexport (ma Procolombia) egyik vezetőjeként Carranza smaragdját mosta tisztára. A Proexport mai napig a világ smaragdkereskedelmének 55 %-át tudhatja magáénak, ami az 1990-es évek közepén közel 300 millió dolláros üzletet jelentett.

Kolumbia FARC gerillaVíctor Carranza, a Smaragd Cár (forrás: semana.com)

Uribe 2001-ben bejelentkezett az elnöki címért, azonban támogatottsága a 2 %-ot sem érte el. Az elnöki székért a magát Zöldnek nevező Ingríd Betancourt és a Liberális Párt színeiben induló Horacio Serpa szállt harcba, azonban a választások előtt pár hónappal Ingríd Betancourt-t elrabolta a FARC San Vicente de Caguán közelében. A Betancourt-t támogatók többsége átszavazott Uribére, aki második évtizede szónokolt a FARC ellenében, így néhány százalékkal ugyan, de megverte Horacio Serpát. 

Uribe végre hatalmat kapott ahhoz, hogy leszámoljon azzal a FARC-kal, ami Pablo Escobar halála után átvette a drogkereskedelem 90 %-ának felügyeletét. Első ténykedése az volt, hogy beállt az Egyesült Államok terrorellenes háborújába, aminek köszönhetően 3 milliárd dollárt kapott fegyverkezésre az amerikaiaktól, valamint 2002 és 2006 között a GDP 1,5 %-áról 6 %-ra emelte a védelmi kiadásokat. Ténykedését siker koronázta. 2010-re a FARC-nak mindössze 10 000 tagja maradt szemben a 2002-es időszak közel fél milliós táborával, eközben teljesen felszámolta a paramilitáris AUC-t és elsorvasztotta az ELN-t.

Kolumbia FARC gerillaÁlvaro Uribe és George W. Bush (forrás: zimbio.com)

2006-ban, miután újraválasztották, kinevezte védelmi miniszterének a mostani elnököt, Juan Manuel Santost, akivel közösen titkos akciót szerveztek Ingríd Bentacourt kiszabadítására. A Vöröskereszt lobogóját felhasználva sikerült hat évnyi fogság után az esőerdőből kimenteni a politikus asszonyt, ami azonban háborús bűnnek minősült (a Vöröskeresztet nem lehet katonai célokra felhasználni). A nemzetközi jog szemet hunyt az akció felett, ahogy elnéző volt akkor is, mikor Ecuador és Venezuela területén hajtottak végre katonai támadást a gerillák ellen. Uribe 2010-ben úgy köszönt le az elnöki posztról, hogy több mint 80 %-on állt a népszerűségi indexe. Az ország tulajdonképpen felszabadult, megszűntek a robbantások, olyan területeket is sikerült integrálni a gazdaság és turizmus vérkeringésébe, amik negyven éve a gerillák elnyomása alatt álltak. A FARC felmorzsolásával visszaesett a kábítószertermelés (az üzemek Peruba és Venezuelába vonultak át), cserébe fellendült az olajipar.  

Uribe 2010-ben felszólította szavazóit, hogy támogassák védelmi miniszterét, Juan Manuel Santost az elnöki székért folytatott harcában, hogy végleg leszámoljanak a gerillákkal, és Kolumbiát ötven évnyi háborúskodás után felszabadítsák. Santos nyert, azonban a kegyelemdöfést nem vitte be a gerilláknak.

2012-ben kiderült, Víctor Carranza halálos beteg. Santos tudta, ha a Smaragd Cár meghal, az erőszak kiújul a bányák közelében, és a smaragdmaffia nem lesz rest segítségül hívni a gerillákat és paramilitárisokat. Bár megtehette volna, hogy folytatja a háborút a FARC és az ELN ellen, féltette a samaragdot, ezért inkább béketárgyalást kezdeményezett egy végtelenül kivéreztetett szervezettel. Santos tagadta, hogy köze lenne Víctor Carranzához és a smaragdhoz, csakhogy előkerült egy 2007-es rádióinterjú, amiben a főállamügyész, Alfonso Gómez Méndez arról beszél, hogy a jelenlegi elnök 1998-ban, mikor a Proexportnál tevékenykedett, személyesen kérte jó barátjának, a Smaragd Cárnak a felmentését egy ügyben.

Kolumbia FARC gerillaFüles Pedro lett a smaragd maffia feje Víctor Carranza halála után (forrás: semana.com)

2013 áprilisában Carranza meghalt, a következő hetekben pedig ellepték Muzo és La Pita utcáit a FARC katonái és néhány paramilitáris csoport. A maffia megkezdte a harcot a bányák feletti felügyeletért, amit végül Pedro Rincón, alias Füles Pedro nyert el. A következő hónapokban kivégezték Carranza több segítőjét valamint Füles Pedro ellenlábasait, azonban ellene is merényletet hajtottak végre, de túlélte. Az akciót valószínűleg Luis Murcia Chaparro, más néven a Pekingi rendelte meg, aki Carranza árnyékából kívánt a smaragdüzlet élére törni. Füles Pedro egy fincán lábadozott, amikor a rendőrség rajtaütött és letartóztatta. Húsz év börtöre ítélték egy korábbi leszámolásért, azonban a börtönben is aktív maradt. 2014 szeptemberében paramilitárisok végeztek Chaparróval, feltételezhetően Füles Pedro kérésére. A hatalom így Horacio Triana ölébe hullott, aki ellen ugyancsak gyilkosság volt a vád. Őt 2016 áprilisában fogta el a rendőrség, ezzel végleg leszámolva a smaragdmaffiával.

Most, hogy megtisztult a piac, itt volt az ideje a békekötésnek. Négy éve húzódott a béketárgyalás a FARC-kal, miközben a két fél álláspontja nem látszott közeledni. Uribe követői között közben terjedni kezdett az az elmélet, hogy Santos nem akar mást, csak a smaragdbányák feletti felügyeletet, amihez a FARC védelmét szeretné megszerezni, de már legálisan. Bár kötelezik a katonákat a fegyverletételre, a vidék védelmét nem lehet szép szóval garantálni. Ha a FARC kimúl, a smaragd cárok gyermekei az ELN-hez vagy a paramilitárisokhoz fordulnak, akik segítik őket visszahelyezni pozíciójukba. A smaragdüzlet ugyanúgy generációváltáson esik át, mint a FARC az 1980-as évek végén. És hogy ki rángatja a szálakat? Hát persze, hogy a politikusok.

A népszavazás meglepő eredményt hozott. Santos nem számított arra, hogy Kolumbia leszavazza a békét, így nem sok választása maradt. Ha folytatja a tárgyalásokat, olyan eredményt kell felmutasson, ami Uribe szimpatizánsainak is elfogadható, ebbe azonban a FARC valószínűleg nem megy bele, de ha ők mégis, az ELN biztosan nem. Ha lemond és új választást ír ki, valószínűleg a Demokratikus Közép még nem ismert jelöltje nyer, aki ha hű marad Uribe politikájához, leszámol a gerillákkal, vele párhozamosan pedig fenntartja a smaragd cárok és paramilitárisok hatalmát. Hogy melyik fáj jobban? Döntse el mindenki maga!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kolumbiai magyarok

Nekünk egyértelműen Kolumbia a kedvenc országunk, de hogy milyen ténylegesen itt élni, az már más kérdés. A kevés idekint élő magyar azt mondja, hogy vannak ugyan furcsaságok, de ha azokhoz az ember hozzászokik, az európainál sokkal kényelmesebb, szerethetőbb életet lehet élni.

Armeníából naponta több tucat busz indul Bogotá irányába, ami miatt hatalmas árverseny alakult ki a busztársaságok között. Bár Kolumbiában a tömegközlekedés nem olyan olcsó, mint más latin-amerikai országokban (csak egy picit kerül kevesebbe, mint Magyarországon), de erre a szakaszra sikerül 35 000 pesóért buszjegyet találnom, ami egy több mint 300 kilométeres utazásért nem rossz ár.

Legalább féltucatszor mentem már végig ezen az úton, így pontosan tudom, lassú menetre kell számítsak. Az Andokkal párhuzamosan futó utak aránylag gyorsak, de a keresztben átvágók keskenyek és a rengeteg kamion miatt szörnyen lassúak. Majdnem kilenc órán át tart az út, így sikerül sötétben befutnom Bogotába. 

Csak egyetlen éjszakát maradok, mert hivatalos vagyok San Franciscóba, egy közeli kisvárosba, ahol az a magyar páros él, akikkel anno, 2013-ban futottunk össze. Moncsi és Alex a jobb élet reményében költöztek Dél-Amerikába, kíváncsi vagyok, mennyire jött be nekik az elmúlt három év.

San Francisco Bogotá agglomerációjához tartozik, a buszok tehát nem a pályaudvarról, hanem egy Portal 80-nak nevezett bevásárlóközponttól indulnak. Szerencsére a belvárosból van közvetlen busz a Portal 80-hoz, ami egyben a Transmilenio (zártpályás busz) végállomása is. Jó egy órán át rázkódom a tömött buszon, mire befutunk az állomásra. Reggel lévén több ezer ember forgolódik a peronokon, alig lehet mozdulni. Nagy nehezen rátalálok a kijáratra, de mikor megkérdezem az egyik forgalmistát, hogy honnan indulnak a járatok San Franciscóba, az egy belső peronra, az Alimentadores elnevezésű buszok felé mutat.

Kolumbia Bogotá San FranciscoBogotában a zártpályás buszokat Transmileniónak hívják

Bogotában a Transmileniót és az Alimentadores buszokat csak chipkártyával (mikor lesz ilyen Budapesten?) lehet használni, egy fuvar 2000 pesóba, tehát kb. 190 forintba kerül, amivel annyiszor szállsz át, amennyiszer csak akarsz. Becsippelek az Alimentadores buszokhoz, ahol csakhamar kiderül, hogy San Franciscóba nem is ilyen busz megy, hanem mezei távolsági járat, amit a főúton kell megfogni a bevásárlóközpont előtt. Az ám, csakhogy innen nincs kijárat, ehhez vissza kéne térjek a Transmileniókhoz, amiért újra le akarnak húzni 2000 pesóra. Széttárom a kezemet a forgalmistánál, aki ide küldött, de az hajthatatlan; nem enged vissza, amíg nem csippelek. Végül megkérem az egyik buszsofőrt, dobjon már ki a bevásárlóközpontnál, ami bár szabálytalan, de szerencsére ezt a kérdést Kolumbiában rugalmasan kezelik. Egy szó mint száz, végül sikerül rálelnem egy Villetába tartó buszra, ami szíves-örömest elfuvaroz engem La Minába, ahhoz az elágazáshoz, ahonnan könnyedén fogok kocsit San Franciscóba. Erre szerencsére nincsen szükség, mert érkezésemkor Moncsi és Alex már várnak rám az út szélén.

Három éve, mikor utoljára találkoztunk, még Bogotában laktak. Két millió pesóért béreltek egy külvárosi lakást, amit sokalltak, no meg a főváros borongós klímájával sem voltak kibékülve, így nem sokkal később San Franciscóba költöztek. A falu 1500 méter magasan fekszik, ahol a klíma egyszerűen zseniális. Állandóan 25-28 fok van, esténként sincs kevesebb, mint 20, s bár sokszor esik, általában csak rövid ideig. Egy egyszerű fincát bérelnek a bogotái lakás harmadáért, s bár az épület olyan, amibe Magyarországon senki nem költözne be, ez errefelé jónak számít. A helyiségek nincsenek összenyitva, minden szoba a teraszról nyílik, a konyha is. A szigeteléssel nem kell foglalkozni, ezért a falak vékonyak, a tető is csak azért van, hogy ne verjen be a víz. Egy esti zápor azonnal felébreszt, mert úgy kopog az eső a tetőn, mintha egy tankot túráztatnának az ágyad mellett. Nem hangzik jól, igaz? Pedig higgyétek el, mindettől függetlenül a birtok mesés. Reggelente, mikor még nem burkolódzik felhőbe a Bogotái-fennsík végét jelző El Tablazo, hihetetlen sziklafalak tornyosulnak San Francisco fölé, s ezt az egészet belátni Alexék teraszáról. 

Kolumbia Bogotá San FranciscoEzért a kilátásért megérte kiköltözni vidékre

Majd egy héten át élvezem a vendégszeretetüket, közben megtudom, milyen is magyarként Kolumbiában. Röviden: jó. Persze vannak buktatók. Moncsi és Alex úgy jöttek ki Kolumbiába, hogy nem beszéltek spanyolul, ami nélkül munkát találni vagy vállalkozni nagyon nehéz.

- Elegem lett Magyarországból - mondja Alex egy pohárka 12 éves Santa Fé mellett, amivel sikerül megszerettetnem vele a rumot - Ha vállalkoztam, állandóan a nyakamon volt az adóhivatal, folyamatosan jöttek a feljelentések, én pedig egy idő után beleuntam az egészbe. Volt egy munkatársam, aki egy alkalmazást akart kihozni Kolumbiába, nekem pedig pont kapóra jött, mert már egy ideje a költözésen törtem a fejemet. Moncsit mindig is érdekelte az utazás, hiszen ugyanúgy földrajzot végzett az egyetemen, mint te.
- Bejött a dolog?
- Nem. De ez nem szegte a kedvünket. Pár hónap munkálkodás után kiderült, az alkalmazásból nem lesz semmi, ettől függetlenül nem költöztünk haza. Az igazat megvallva, én már nem is vágyom Magyarországra. A családot és barátokat meglátogatni jó lenne, de élni már nem tudnék ott.

2013-ban Alexék még keresték a lehetőségeket, akkor az út elején jártak. Azóta úgy néz ki, rátaláltak arra, miként is lehet boldogulni Kolumbiában.

Kolumbia Bogotá San Francisco  San Franciscóban van egy apró vízesés nem messze Moncsi és Alex fincájától

- Beleugrottunk a vendéglátásba. Nyitottunk egy magyar éttermet fent az út szélén. Csakhogy rossz volt az időzítés. Mire belelendültünk volna, átadták az autópályát, ami lefelezte a forgalmunkat, így pedig nem volt fenntartható. Meg az igazat megvallva, pörköltet és töltött káposztát nehezen nyomsz le egy kamionsofőr torkán, aki egész életében bandeja paisát tolt - röhög Alex.
- Ezek szerint bezártátok.
- Be - folytatja Moncsi - de maradtunk San Franciscóban, mert bejött a klíma, s idővel kiderült, elég sok külföldi lelt itt otthonra. Ott van Filip, egy francia szakács, aki a fia után költözött Kolumbiába. A srác Bogotában dolgozik, Filipnek azonban nem jött be a főváros, és végül a szemközti hegyen vett egy házat. Bruno pedig svájci, már lassan 30 éve él Kolumbiában. Vele együtt csináljuk a Huncolt.
- A micsodát?
- Huncol, mint Hungría-Colombia. Kolbászt, sonkát, szalámit készítünk.
- Ez a jövő?
- Ez - vág közbe Alex - Tudod te, mennyibe kerül Bogotában egy kiló füstölt sonka? 40 000 forintba.
- Az nem létezik - akadok ki.
- Pedig annyi. Menj be az Exitóba, és nézd meg az árakat.

Kolumbia Bogotá San Francisco

Ha magyar ízekre vágysz Kolumbiában, ezt a logót keresd!

(Tényleg annyi. Egy héttel később az egyik szupermarketben végignéztem a felvágottak árát, és mindent 3-4-szer drágábbnak találtam, mint Magyarországon.)

- Na, és jól megéltek belőle?
- Még nem. Most keressük az átvevő helyeket. Az üzem fent van Bruno házánál. Meg akarod nézni?

Hogyne akarnám. Bepattanok Alex mellé a kocsiba, és feltekergünk Brunóhoz. A fickó több mint 50 éves, biológus, két évtizeden át turistákat vitt Amazóniába pecázni és madarászni. A halak iránti szerelme sokáig megmaradt, de Alexék új kihívás elé állították a sonka biznisszel. 

Az üzem nem nagy, de hát nem is gondolkodnak egyelőre nagyban. 

- Iszonyú drága volt beszerezni a gépeket. Ahogy a sonka, úgy a hűtő, a daraboló és a füstölő is többször annyiba kerül, mint Magyarországon. Beszállítani Európából nehéz, mert sok papírmunka van vele. Nem bánom, hogy sokat költöttünk rá, úgyis megtérül - áll pozitívan a dolgokhoz Alex.

Kolumbia Bogotá San FranciscoMagyar sonka és szalámi Kolumbiában

Levág egy darab sonkát és egy darab szalámit, majd kiülünk Bruno teraszára borozni. Hónapok óta nem ettem ilyen jót, s bár a kolbászból úgy érzem, hiányzik valami, attól még sokkal inkább ez, mint egy újabb tál bandeja paisa.

- Lehet már valahol kapni a Huncolt?
- Boltban még nem. Egy-két jobb étteremben bent vagyunk a Zona Rosában, de a szupermarketekbe nehéz bekereülni. Errefelé úgy van, hogy három havi árut kell adj, és az eladás után kapsz csak pénzt. Ha jól fogyott a termék, akkor már előre fizetéssel rendelnek újra. Még nem tartunk ott, hogy három hónap csakúgy kimaradjon, úgyhogy az Exitóban egy ideig még nem leszünk bent.
- Amúgy könnyű ilyen üzemet létrehozni? A szervek nem szivatnak?
- Viccelsz? Ez Kolumbia. Ha külföldi vagy és hozol valami újat, senki nem kérdez semmit. Az üzemnek meg kell felelnie egy-két higiéniás előírásnak, de semmi vállalhatatlan. Második éve gyűrjük az ipart, de még soha, senki nem akart minket ellenőrizni sem az adóhivataltól, sem a fogyasztóvédelemtől. Ez nem Magyarország.

Kolumbia Bogotá San FranciscoGyerekek zenélnek San Francisco főterén

Másnap Alex üzleti ügyben Bogotába megy, én pedig Moncsival lemegyek a faluba. San Francisco nem szép település, de nem is a legrondább. Nyugodt kis hely, abszolút szerethető, Moncsi mégsem szívleli.

- Sikerült Kolumbia leggázabb faluját kifognunk - vigyorog.
- Nekem tetszik. 
- Nekem is tetszett, mikor idejöttünk. Aztán kiismertem. Az emberek egyáltalán nem olyan jó fejek, mint máshol, a boltokban pedig csupa igénytelen dolog kapható. Ha tehetném, Medellínbe költöznék.
- Nem Cartagenába? Három éve azt mondtad, az a nagy szerelem.
- Igen, de azóta voltam ott. Túl meleg. Az óváros szép, de a külváros nagyon kupis, nem bírom. Medellín viszont fantasztikus.

Kolumbia Bogotá San Francisco  San Francisco nem a legszebb kolumbiai falu

Ez igaz. Ma Dél-Amerika egyik legjobban prosperáló városa Medellín. Néhány éve, mikor beindultak a start-upok, Medellín berendezkedett ezen vállalatok kiszolgálására. A kontinens legjobb számítástechnikai képzését nyújtják az egyetemeik, jók az adólehetőségek, a város biztonságos. Egyszerűen virágzik. 

- Gyere, felviszlek a kápolnához, onnan zseniális a kilátás.

Jó húsz percen át kocsikázunk a veredák (vidéki ranchek) közti földúton, mire felérünk a kápolnához, aminek a tetejére egy szép nagy Mária-szobrot állítottak. A kilátás innen is fantasztikus, ez a völgy úgy jó, ahogy van.

Kolumbia Bogotá San FranciscoMária tekint le San Franciscóra

Estére Moncsiék összezördítik a teraszukra a barátokat. Jön Bruno és örökbefogadott fia, valamint Filip is tiszteletét teszi, aki egy 60 éves Chevrolet-val gurul be a kertbe. Iszogatunk, közben Bruno mesél egy csomó érdekes dolgot a '90-es évek Kolumbiájáról.

- Hondában voltam üzleti ügyben, mikor megjelentek a gerillák. Hoztak magukkal néhány foglyot, akiket letérdeltettek a főtéren, majd az emberek szeme láttára lefejezték őket machetével.
- Honda itt van nem messze - okoskodom.
- Igen. Akkortájt a gerillák simán uralták a Bogotá körüli agglomerációt is. Mára ez szerencsére megszűnt, bár ha jól tudom, Pacho máig elég gáz.
- Magyar barátaitok nincsen? - fordulok Alex felé.
- Nem nagyon. Van Bogotában bár ismerős, velük olykor találkozunk, de nem olyan szoros a viszony. Viszont a hétvégén lesz valami találkozó, arra eljössz?
- Persze. Addigra Eri is itt lesz.

Az este vad rumozásba és aguardientézésbe torkollik. Nem értem, hogy ezek a jó kolumbiaiak miért erőltetik ezt az ánizsos hulladék rumot, amitől max. hányni lehet, ha olyan remek italaik vannak, mint a 12 éves Santa Fé vagy a 30 éves Medellín. No, mindegy, az eredménye megvan; Filip úgy fejreáll, hogy a Chevroletjével tolatás közben kidönti Moncsiék egyik fáját.

Kolumbia Bogotá San FranciscoBruno, Filip, én, Moncsi és Alex

Eri megérkezik hétvégén, így már kettesben megyünk el a bogotái magyarok találkozójára. Bár azt tervezzük, hogy egy salsa bárban múlatjuk az időt, de a magyar vér nem válik vízzé, így az ismerkedős est utcai mulatozásba torkollik.

Nem állítom, hogy sok magyar élne Bogotában, talán egy tucatnyian sincsenek. Ferit a szerelem repítette Kolumbiába, még az út elején tart, egyelőre csak barátkozik a közeggel. A két lány, Bea és Klári azonban már beilleszkedtek. Kellett is nekik, lévén ide jöttek férjhez. Mindannyian imádják Kolumbiát, annak lazasága, könnyedsége miatt. 

Kolumbia Bogotá San Francisco   Eri, Klári, Bea, én már nem szomjasan, Feri és barátnője, Angelica, Alex és Moncsi

Ezzel mi sem vagyunk másképp. A következő három hónapot itt tervezzük eltölteni. Bár az ország nagy látványosságait az elmúlt években kipipáltuk, van egy olyan sanda gyanúm, hogy Kolumbia sok csodát tartogat még.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Sokan a kolumbiai kávét a Föld legjobb kávéjának tartják, pedig ezt elérni az országnak nem volt olyan könnyű. Ahogy szinte mindent, úgy a kávébizniszt is csúnyán kisajátította a politika és néhány nagyon gazdag ember, de aztán rájöttek, sikert csak úgy érhetnek el, ha a termesztéssel mindenki jól jár. Végigjártam Quindío településeit, és rájöttem, a kolumbiai kávétermesztők nagyon szerencsés emberek.  

Salento Kolumbia talán legszebb faluja, s mint olyan, igazi turistaközpont. Évente több tízezer külföldi látogat ide csak azért, hogy láthassa a Cocora-völgy égbe törő viaszpálmáit, s hogy beleszagoljon a kolumbiai vidék illatos levegőjébe. Salento mára azonban inkább csak skanzen, semmint a valós Kolumbia, bár az itt élők azért próbálják magukat függetleníteni a turizmustól. Aki teheti, földet vásárol a környező völgyekben, hiszen ha az idegenforgalmi lufi kipukkad, akkor errefelé nem marad más, csak a kávé.

A 18. század közepén Quindío tulajdonképpen lakatlan volt. Csak egy-két Antioquiából ideszakadt farmer gazdálkodott a köderdővel sűrűn benőtt hegyek árnyékában, aztán a függetlenségi háborúk után jött a nagy bumm. A Los Nevadosból alácsorgó Rio Quindío völgyét szépen belakták a rancherók, akik felfedezték, hogy az itteni kávé sokkal aromásabb, mint Kolumbia más részein. Falvakat alapítottak, elsőként Salentót, nem sokkal utána pedig Filandiát. Aztán jött Jesús María Ocampo, közismertebb nevén a Jaguárvadász, aki mindössze 100 pesóért megvett egy nagyobb, de ránézésre értéktelen földdarabot. Ő nem kávét akart termeszteni, hanem elszállítani azt az ország más részeibe. A biznisz beindult. 1889-ben a földjén megalapította Villa Holguínt, aminek alig pár év alatt több mint 100 lakója lett. Az itt letelepedett emberek mind kereskedők voltak, akik öszvérháton szállították a kávét Bogotába, Medellínbe és Calíba. Út csak 1927-ben épült az addigra az örmény népirtás emlékére Armeníának átkeresztelt településre. Azzal, hogy elérhetővé vált a Rio Quindío völgye, megkezdődött a népvándorlás Kolumbia leggazdagabbnak vélt vidékére. 

Hogy Armenía még se legyen olyan vonzó, arról a természet gondoskodott (és gondoskodik még most is). Húsz évenként legalább egyszer hatalmas földrengés rázza meg a várost, porig rombolva az addig virágzó kávéközpontot. Az utolsó ilyen 1999-ben történt, aminek köszönhetően a város elvesztette koloniális báját. Ma a turisták Salento felé csak keresztülhajtanak Armeníán, s az igazat megvallva, jól teszik. 

A belvárosban nincs semmi szép, a főtéren álló templom kártyavárnak néz ki, de állítólag földrengésbiztos. Ez utóbbiért nagyon kár, mert ha valamit lerombolhatna az amúgy közeljövőben várható földrengés, az ez a csoda lehetne. És akkor nem beszéltem a belvárost körülvevő Barrio San Franciscóról és Berlinről, ahová fehér ember jobb, ha nem teszi be a lábát. Egy szó, mint száz, Armeníát hiába tartották egy évszázadon át Kolumbia leggazdagabb városának, mára egy nehezen szerethető putri lett belőle

Kolumbia Salento Armenía Parque del Cafe

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeArmenía "csodaszép" katedrálisa

Ha az ember Quindío gazdagságára kíváncsi, de nem elégszik meg a salentói "skanzennel", akkor jobb ha Filandia felé veszi az irányt. Armeníával ellentétben ez a kisváros nem egy országról (Finnország) kapta a nevét. A korábban itt élő quimbaya indiánok nyelvén Filandia annyit tesz: az Andok lánya. Mivel a quimbayák a 19. századra már beolvadtak a mesztic lakosságba, a történészek nem igazán értik, miért kapott indián nevet a település.

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeFilandia temploma a legszebb Quindíóban

A busz a főtéren tesz le, ami ha lehet, szebb, mint Salentóban. A templomnak bazilika hangulata van, a házak pedig ugyanolyan díszesek, mint pár kilométerrel odébb, a Cocora-völgy kijáratánál. Ami megkülönbözteti Filandiát Salentótól az az, hogy errefelé nincs egy darab turista se

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeFilandiában minden épület ilyen színes

Állítólag, mikor az út megépült Armeníába, Filandiára sötét idők jöttek. Addig az itt élők elsősorban Risaralda városaival kereskedtek, de az 1930-as évektől Pereira és Cartago is inkább Armeníától kezdte vásárolta a kávét. Filandiából rengetegen költöztek be a városba, sokan a világháború után egyenesen az Egyesült Államok felé vették az irányt. Talán ennek is köszönhető, hogy ma Filandia kicsit kopottas, kicsit elhanyagolt, kicsit valóságosabb

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeIlyen lehetett tíz éve Salento

Órákat töltök a városban lófrálva, bámulom az embereket, sétálok a környező vidéken. Pár kilométerre innen turizmusfejlesztés céljából építettek egy hatalmas kilátót, de sajnos zárva tart, így a környékről nem sikerül értékelhető fotót készítenem. 

Sokan szólítanak le az utcán, érdeklődnek, mit keresek errefelé, mivel csak nagyon kevesen látogatnak ide el Salentóból. Kár érte, mert Filandia tényleg bájos kisváros.

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeMinden a kávéról szól

Az 1930-as évek végén Kolumbiában földreformot hajtottak végre, hogy megelőzzék a kávémágnások előretörését. Ezzel azonban az állam öngólt lőtt, mert csak azt érték el, hogy a gazdag földbirtokosok maguk hoztak létre szövetkezeteket, amiken belül ők határozták meg a kávé felvásárlási árát. Sok kisbirtokos ment tönkre, a parlagon maradt földeket pedig szépen leosztották a barátoknak. 

A kávébiznisz szereplői az 1960-as években kezdtek lecserélődni. A csalódott termelők támogatni kezdték a gerillákat, akik előszeretettel csapolták meg a kávémágnások számláit zsarolással, emberrablásokkal. Néhány év alatt lassan kivonultak a nagytőkések a kávé mögül, aminek köszönhetően az állam jelentős bevételektől esett el. Végül a földeket szétosztották a kisbirtokosok között, és új alapokra helyezték a kávétermsztést. Létrehoztak egy kávémágnások nélküli szövetkezetet, amit egy magányosan vándorló kávétermesztő 1958-ban kreált fiktív reklámfigurájáról Juan Valdeznek neveztek el. Ez a szövetkezet ma több mint 500 000 kávétermesztőt foglalkoztat, a bevételből pedig rengeteg pénzt fordítanak a kávétermesztés fejlesztésére. Mára a Juan Valdez kávé több mint egy márka, mögötte van a nagy kolumbiai összefogás eszméje.

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeJuan Valdez nem egy létező személy, hanem egy szövetkezet

Mindezt a Parque del Café múzeumában olvasom, ami Armeníától kb. 15 kilométerre nyugatra fekszik. A történeten túl a kávé nem igazán foglalkoztat, mivel a szagát sem bírom. A múzeumban összefutok egy francia lánnyal, Tarával, aki Buenos Airesben tanul, s a szünidőben átugrott Kolumbiába, mert olcsón talált repülőjegyet. Vele járom körbe a parkot, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető érdekesnek egy olyan valakinek, akit hidegen hagy a kávé. Az ember végigkövetheti, hogyan áztatják, szárítják, majd pörkölik a kávét, de az egész úgy unalmas, ahogy van.

Kolumbia Salento Armenía Parque del Cafe

Kolumbia Salento Armenía Parque del Cafe   Két képben arról, hogyan készül a kávé

Csak egy kávécserjék közt ugrándozó aguti emeli fel a pulzusomat, de az is csak egy pillanatra. 

Kolumbia Salento Armenía Parque del Cafe Jófej pózol

A park alsó részén egy vidámparkot alakítottak ki (talán a Juan Valdez vezetői is úgy érezték, kell valami plusz, amiért az emberek idelátogatnak), valamint felépítettek pár klasszikunak mondható, quindíói házat, amikben méregdrága éttermeket és kávézókat alakítottak ki. 

Kolumbia Salento Armenía Parque del Cafe    Ha valaki nem menne el Salentóba vagy Filandiába, az is tudja, milyenek a quindíói házak

Tara a jegyén azt olvassa, hogy délután 2-kor kezdődik egy táncos előadás a park színházában. Bár nem bírom az ilyesmit, elkísérem, és szerencsére pozitívan csalódom. Ha valami, akkor ez a bemutató megéri a tíz dolláros belépőt, mert a táncosok hihetetlenül profik, a kolumbiai népviseletek pedig zseniálisak. Olyan hangulatot teremtenek a pörgős népzenéjükkel, hogy kedvem támad nekem is táncolni, pedig tényleg ki nem állhatom az ilyen vircsaftot. 

Kolumbia Salento Armenía Parque del CafeMontenegro is kedves hely

Mivel a park elől nem sűrűn indul busz, Tarával elsétálunk a három kilométerre fekvő Montenegróba, ami ugyanolyan pici, de szép kisváros, mint volt Filandia. Színes házaival, élettel telt főterével ez a település is azt hirdeti, hogy Quindío bizony gazdag. Talán nem pénzben mérve az, de ha valaki ilyen helyen élhet, annak azért olyan rossz nem lehet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

24 óra alatt, szakadt farmerben, 5000-es andoki csúcsot szólóban mászni őrültségnek tűnhet, pedig nem az. A Nevado Tolima meghódítása életem egyik legnagyobb kalandja lett épp amiatt, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy azokat elterveztem. Oké, a lyukas farmertől lassan megszabadulok.

A Mirador csapat hazarepült, Eri pedig csak két hét múlva érkezik Kolumbiába, így van időm megtervezni annak a Nevado Tolimának a megmászását, amivel 2011-ben egyszer már próbálkoztam, de a rossz időjárás miatt a csúcsot elérnem nem sikerült. German barátom, aki fent él a paramón családjával, 2011 óta menő hegyi vezető lett, hetente legalább egyszer nekiveselkedik a csúcsnak. Most, hogy az El Niñonak hála a paramo száraz, boldog-boldogtalan a csúcsra vágyik, köztük én is. Már hetekkel korábban jeleztem Germannak, hogyha lesz egy csapat, aki a következő napokban nekiveselkedik a hegynek, szóljon, mert csatlakoznék, s ebbéli szándékomról azóta többször is értesítettem. German azonban jó kolumbiai, akit nem lehet holmi álmokkal presszionálni, vele csak az mászhat, aki véletlenül fent találja a paramón.

Negyedik napja ülök tétlenül salentói szállásomon, de German nem ír, nem hív. Ötödik napon izmaim megmozgatása céljából felkerekedek, és eltúrázom a Salento alatti völgyben meghúzódó Santa Rita-vízeséshez. Az ösvény kicsit keszekusza, többször kell visszaforduljak, mert vagy nem vezet sehová, vagy belevisz a folyóba, amin átkelni nem könnyű. Az egyik ilyen kavarásnál botlok bele John Smithbe, egy 50 év körüli angol utazóba, aki hozzám hasonlóan tanácstalanul téblábol az erdőben. Együtt csak nehezen kibogozzuk, merre is kéne tartsunk, közben elmeséli, hogy 1992-ben már járt erre, de akkortájt a Salentóba tartó buszra nem engedték fel, mert a katonák attól tartották, elrabolják a gerillák.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkSzép a táj a Santa Rita-vízesés felé

- Nagyon más világ volt akkor. Kizárólag a nagyvárosokat lehetett felkeresni, és Calítól délre tilos volt utazni. Ettől függetlenül imádtam Kolumbiát. Aztán jött a házasság, a család, majd a válás. Az első utam azonnal idevezetett. Rengeteget változott az ország, s bár korábban is imádtam, azt kell mondjam, előnyére változott.

Tény, én még olyan utazóval nem találkoztam, aki ne Kolumbiát tartaná a kedvenc országának, s köztük vagyok én is. Az egyedüli dolog, ami zavar az itteniekben, az a megbízhatatlanság. Miért mondja German, hogy szól, ha mégsem? 

A Santa Rita-vízesés szép, de azért nem esem tőle hasra... szerencsére, mivel fotózni csak egy folyó fölé tákolt vékony pallóról lehet.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park       A Santa Rita-vízesés

Visszafelé elbúcsúzom John Smithtől, és nekivágok a Patasola névre keresztelt parknak. A parkot csak úgy kocsival nem lehet elérni, lévén egy kilométer megtétele után egy sorompó zárja le az utat, így hát annak is gyalogolnia kell, aki nem akar. A név sajnos beszédes (a pata sola spanyolul annyit tesz: csak lábon), arra sincs esélyem, hogy stoppoljak. Pedig de tenném!

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park  Úgy néz ki, valaki tényleg komolyan gondolta, hogy "pata sola"

Az út folyamatosan emelkedik, és a tájban sincs semmi izgalmas. Halálosan tájidegen eukaliptusz ligeteken keresztül baktatok, míg nem egy farmhoz érek. Szerencsére otthon vannak, így sikerül feltöltenem vízzel a kiürült üvegemet.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkNincs közel a Patasola

Innen még jó negyven percet kell sétáljak a park bejáratáig, ami a szublimált nagy semmi. Egy ezer éves, rozsdás tábla hirdeti, hogy van itt valami, amit Patasolának hívnak, de sehol egy lélek, a látogató központ épülete is csak egy romhalmaz. A tanösvény elhanyagolt, a köderdő növényeit elnyomták a gyorsan növő, de elvadult eukaliptuszfák. Néhány zöld tukánon és egy sason kívül semmit nem látok, így megunván az egyedül bóklászást visszasétálok Boquiába, ahol szerencsére sikerül buszt fognom Salentóba. Majd 30 kilométert túráztam, így elég fáradtan esek be a szállóra.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkNéhány madár és más semmi

Ránézek a FB üzeneteimre és látom German következő üzenetét:

"Ne haragudj, barátom! Elfelejtettelek, de jó hírem van, holnap éjfélkor indulunk a csúcsra a 4400 méteres
alaptáborból."

Ma egész nap mentem, holnap meg küzdjem fel magamat 4400 méter magasba, hogy onnan éjfélkor nekimenjek a csúcsnak? German nyilván megőrült. Veszek pár Snickerst, sós mogyorót, egy kiló almát, aztán korán nyugovóra térek. Illetve csak térnék, ha a fejem feletti szobában egy párocska nem ma éjjel gondolná megdönteni a szex közbeni üvöltés decibel rekordját. Napfelkeltéig tart a móka, így egy hunyást nem alszom. Nem baj, legalább nem kell órára keljek, azt úgysem szeretem. 

Reggel 6-kor már egy Willy's hátulján ácsorgok. A Cocora-völgy 2390 méter magasan fekvő bejáratánál veszek pár virslikonzervet, majd gyors tempóban megindulok fölfelé. Nem húzom az időt fényképezéssel, így alig több mint egy óra alatt felérek a 2700 méteren fekvő Acaime házhoz. Ide érkeznek kolibriket nézni azok a turisták, akik csak egyetlen napra esnek be a Cocora-völgybe, innen feljebb csak kevesen merészkednek.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkTiszta az idő a Los Nevados felett

Szerencsére az ösvény jól ki van táblázva, így képtelenség eltévedni az Estrella de Agua névre hallgató fincáig. Úgy fél óra baktatás után utolérek egy kanadai párost, akik helyi vezető segítségével küzdenek az elemekkel. Két napos kirándulásra fizettek be a paramón, de hogy miként fognak felérni a Finca Primavérához, az rejtély számomra, mivel a földig ér a nyelvük. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkKolibrikről nevezetes az Acaime finca

3000 méter körül megpillantok néhány tukánt és zöld szajkót, picit odébb pedig dzsungelcsirkéket látok fáról fára ugrándozni. Ezidáig nem sejtettem, hogy a dzsungelcsirkék ezen a magasságon is megélnek, korábban csak trópusi esőerdőkben találkoztam velük. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkTukánokat és szajkókat látok 3000 méter magasan

Fél 12-kor érek fel a 3100 méteren fekvő Estrella de Agua fincához. Ugyanaz az idős házaspár fogad, akik anno öt éve kinyitották nekünk az éppen elkészülő menedékházat, ami azóta is zárva tart. 

- 2007-ben a gerillák felgyújtották a fincát. Aztán az állam ideépítette ezt a menedékházat, amiben anno önök is megaludtak, de hivatalosan soha nem adták át. Nem tudjuk, miért - sopánkodik az öreg úr, miközben felesége megkínál egy pohár panelával (forró cukornádlé).

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkSajnos nem működik az Estrella de Agua menedékház

Betolok egy Snickerst és néhány virslit, majd indulok tovább. Innen az ösvény meredeken tekereg felfelé a legszebb köderdőn keresztül, amit valaha láttam. Hihetetlen a növényzet sokszínűsége. Olyan pozsgások és páfrányok szegélyezik az utamat, amikhez foghatóval még Costa Ricában sem találkoztam. 2011-ben is itt próbálkoztam feljutni a Finca Primaverához, de annyira szakadt az eső, hogy csak azon agyaltam, miként élem túl ezt az egészet, a nézelődésre egyszerűen nem maradt energiám. Most azonban szárazság van, a helyiek elmondása szerint az elmúlt két hónapban alig esett valamicskét.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park3330 méteren, valahol a köderdők mélyén

3500 méteren megérkezem a paramo vidékére. Anno az egyetemen tanultam a paramóról, de semmi érdemlegeset, mivel a tanszékünkön elég kevesen voltak olyanok, akik találkoztak volna ezzel a zseniális ökoszisztémával. Igazából nem érheti vád őket, lévén a paramók több mint 90 %-a Kolumbiában található (csak Costa Ricában, Venezuelában, Ecuadorban és Peruban van belőle egy kevés), s mikor én egyetemista voltam, akkortájt az ország még a gerilláktól szenvedett, akik előszeretettel bújkáltak ezen a nehezen járható vidéken.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkMeseszép a paramo

A paramo magashegyi lápos növénytársulás csupa olyan növénnyel, ami kizárólag itt él meg. Az éves csapadékmennyiség 5-6000 milliméter, tehát a Föld egyik legcsapadékosabb helyéről beszélünk, éppen ezért a felszínén állandó a vízborítottság. Kivéve most, hiszen az El Niñonak hála a paramo is porzik. 10-15 évente, mikor az El Niño tiszteletét teszi Dél-Amerikában, a csapadékzóna dél felé tolódik, eláztatva Chile, Peru és Ecuador sivatagos és félsivatagos partvidékét, az amúgy párás Amazóniát és Andokot pedig kiszárítja. Kolumbia vízhiánytól szenved, vannak városok, ahol víkzorlátozást vezettek be az elmúlt időszakban. Ami nem jó az átlag embernek és a mezőgazdaságnak, az jó a hegymászóknak. Öt évvel ezelőtt derékig gázoltam a fagyos vízben, mire a fincához értem, ezzel szemben most a bakancsom orra sem nedvesedik be. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkNormál körülmények között itt áll a víz

A paramo tipikus növénye a frailejón, ami bár hihetetlenül jellegzetes, magyar neve nincsen. Az olykor 3-4 méter magasra is megnövő növény nem csak gyökereivel, de leveleivel is szűri a vizet, amit a paramo felett áthaladó felhőkből nyer ki. Éppen ezért a paramót a Föld legjobb víztisztító "berendezésének" tartják, s mint ilyet, az állam szigorúan véd. Egy frailejón elpusztításáért ugyanúgy börtön jár, ahogy a Cocora-völgy viaszpálmáinak kivágásáért. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park Akár 3-4 méteresre is megnőhet a frailejón

Délután fél 4-kor futok be a 3750 méter magasan álló Finca Primavérára, ami semmit nem változott az elmúlt években; ugyanolyan szakadt istálló, mint volt 2011-ben. German anyukája épp a konyhában ténykedik, nem ismer fel. Fél órán belül megtudom, miért nem. Egy halom turista érkezik, akik salentói vezetőkkel érkeztek ide egy napra, hogy körbejárják a paramót. 

- Mióta elmentél, ez így megy minden nap - panaszkodik German anyja - Ötödik éve, hogy gringók tucatjai jönnek azért, hogy ismerkedjenek a paramóval. Jó üzlet, mert én főzök nekik és nálunk szállnak meg, de jó lenne olykor pihenni.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkFinca Primavera

German naplemente előtt esik be. Cuccot vitt lóháton a 4400 méteren táborozó és akklimatizálódó párosnak, akikkel közösen kéne megmásszam ma éjjel a Tolimát. Hatalmas vigyorral az arcán kér bocsánatot azért, mert elfelejtett szólni, és reméli, készen állok arra, hogy éjfélkor útra keljek. Hát hogyne állnék készen?! A tegnapi 30 kilométeres túra után egész éjjel nem aludtam, ma pedig laza 1400 métert emelkedtem előzetes akklimatizáció nélkül.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkNapfényben egy picit jobban néz ki, de nem sokkal

Eszem egy levest, majd az egyik szakadt emeletes ágy tetejére felmászva próbálok szundítani egyet, de úgy képtelenség, hogy közben vagy egy tucat amerikai üvölt a szobában, azt ünnepelvén, hogy sétáltak egyet a paramón. Kereken nulla percet sikerül aludnom. German éjfélkor próbál ébreszteni, de addigra már menetkész vagyok. Nem hiszem, hogy jól áll a szemem alatt a két nagy szürke karika, de az éjszakai paramónak talán így is megfelelek.

Hulla vagyok. Hajnali 3-ra kéne felérnünk a 4400 méteres alaptáborba, de nagyon lassan haladok. Kapkodom a levegőt, közben majd szét fagyok, lévén nem lehet melegebb -5 foknál. German próbál hajtani, de kivagyok, mint a kutya. Az elmúlt két napban sétáltam több mint 50 kilométert, benne legalább 2500 méter szinttel, és hát sikerült kihagynom pár akklimatizációs lépcsőt. Végül fél 4-re érünk fel az alaptáborba, ahol mindössze két sátor van felállítva. Az egyikben az a kolumbiai páros fetrengett három napon át, akikkel most meg kéne másszam a Tolimát, a másikban pedig egy holland páros, akik egy salentói vezetővel vágnak neki a hegynek pont akkor, mikor mi befutunk Germannal. 

- Nem bírom, German. Aludnom kell - rogyok össze a kolumbiaiak sátránál.

Germant nem hatja meg nagyon a dolog, neki mindenképp fel kell vinnie a két kolumbiait a csúcsra, hiszen ezért fizetnek neki, ráadásul csak miattam vagy fél órán át toporogtak a fagyban. Engedélyt kérek, hogy befeküdhessek a sátrukba, amit megadnak, majd eltűnik a fejlámpájuk fénye a sötétben.

Mindkét hálózsákot magamra húzom, és próbálok aludni. Iszonyú hideg van, így nehezen jön álom a szememre, már csak azért is, mert azon pörgök, hogy ismét nem sikerül elérnem a Tolima csúcsát. Átok ül rajtam. Öt éve az időjárás, most az esztelen, akklimatizáció nélküli erőltetett menet fog ki rajtam. Elalszom.

A Nap első, melengető sugaraira ébredek. Sikerült hunynom úgy másfél órát, ami hihetetlenül kipihentté tett két nap nem alvás után. Vékony jégréteg alakult ki a sátron, a frailejonesek is fagyottan tekintenek az ég felé. Sehol egy felhő, a Nevado Tolima 5221 méteres csúcsa teljes pompájában virít előttem

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkSátram mögött az 5221 méter magas Nevdo Tolima

Összepakolok, és azon morfondírozom, nekivágjak-e a hegynek egyedül. Jól vagyok, nem fáj a fejem, a légszomj is elmúlt. Megérte pár hete szenvedni a Rucu Pichinchán, úgy néz ki, hozzászokott a szervezetem a magassághoz. Bár fogalmam nincs melyik út vezet a csúcsra, mégis nekivágok a hegynek.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkFelhők támadják a paramót

Az eleje nem nehéz, a porban tisztán kivehetők Germanék és a hollandok lábnyomai. Gyorsan bemelegszem, azt, hogy pontosan milyen magasan járok, a tőlem északra fekvő Nevado Quindio alapján határozom meg, ami csak 4760 méter magas, és újabban minden a csúcsa, csak nem havas.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkValahol a Nevado Quindio csúcsával egy magasságban

Jobbra tőlem feltűnik a Los Nevados legmagasabb hegye, a Nevado del Ruíz, ami 90 méterrel magasabb a Tolimánál, azonban évek óta tiltott a megmászása. A Ruíz egy máig működő tűzhányó, ami 1985-ben a történelem egyik legvéresebb kitörését produkálta. November 13-án a kitörés megolvasztotta a vulkán hósipkáját, ami ún. lahart, vagyis iszapárt eredményezett. A több millió köbméter jeges iszap maga alá temette Armero városát, megölve 25 000 embert. Ennél csak a Mount Pelée 1902-es kitörése volt pusztítóbb a 20. században. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park     25 000 embert ölt meg 1985-ben a Nevado del Ruíz

A Tolima poros szoknyáján úgy egy óra alatt sikerül felkapaszkodnom. Itt azonban tanácstalanná válok, ugyanis egy erősen szabdalt, morzsalékos sziklafalba botlom. Eltűnnek a lábnyomok, így nem marad más, mint a véletlen útválasztás. Egy meredek, de járhatónak tűnő meredélyre esik a választásom, de mint utóbb kiderül, sikerül az északi fal legrohadtabb útjára rábukkannom. Úgy ugrálok szikláról sziklára, mint a zerge, s bár nem veszélytelen a mutatvány, azért nehézségében sehol nincs a Rucu Pichincha IV+ nehézségű szirtjeihez képest.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park    Jól beválasztottam a Tolima egyik legnehezebb útját

Egy óvatlan pillanatba szétreped a farmerom, mindkét combomon tátongó lyuk keletkezik. Bár mostanra talán nincs fagy, azért nem kellemes csupasz seggel 5000-est mászni. Fél 9-kor érem el a gleccser szélét, pont ott, ahol German épp a hágóvasakat szereli le a két kolumbiai lábáról. Elkerekednek a szemei, nem érti, mit keresek ott.

- A kanyonon jöttél végig? - csodálkozik rám - Az a Tolima legnehezebb útja. Hadd gratuláljak - legyint rám.

Közben visszaér a két holland a salentói vezetővel. Szólni sem tudnak, annyira készen vannak. Mikor a vezetőjük megtudja, hogy farmerben vagyok és nincs napszemüvegem, megveregeti a vállamat.

- German! El ne tedd a hágóvasakat! - ripakodom rá - Jössz velem vissza, ha már sikerült elfelejtened, hogy én is fel akarok jutni a csúcsra.

German nem boldog. Elmondása szerint soha nem mászta meg még egy nap kétszer a Tolimát, s bár nem vagyunk messze a csúcstól, a sok gleccserhasadék miatt még sokat kell másznunk. Szerencsére a két kolumbiai jelzi, hogy egyedül is visszatalál a táborhoz és a fincához, így German nem túl boldogan, de ismét felcsatolja a hágóvasat. 

- Csak óvatosan! Olvad a jég, be ne essünk az egyik hasadékba - próbálja elvenni a kedvemet a barátom a mászástól.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park Nem tűnik vészesnek a csúcstámadás a gleccser aljáról

A gleccser első fele technikailag nem nehéz. A folyamatos, monoton menetelést rosszul viselem, ezzel volt a bajom éjszaka is. Ha van a mászásban valami kis izgalom, sokkal gyorsabban tudok haladni, így a gleccserhasadékokig szenvedek. A napszemüveg tényleg jól jönne. Tűz a nap, a hóra nem tudok nézni, így jobb híján a kék eget bámulva lépegetek elfelé. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkIzgalmas gleccserhasadék valahol 5100 méteren

A hasadékok csodaszépek. Némelyik 20-30 méter mély, ha ide valaki beesik, jó eséllyel csak évtizedek múltán találják meg, mikor a globális felmelegedés hatására a Tolimáról is leolvad a hósipka. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkGerman egy hasadék szélén

A csúcsra egy meredek, csúszós jégrámpa vezet fel, ahol kénytelenek vagyunk használni a jégcsákányokat is. Élvezem a mászás minden pillanatát.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkMeredek rámpa vezet fel a csúcsra

A Tolima a Nevado del Ruízhoz hasonlóan vulkán, azonban jelenleg inaktív, így a kráterét is vastag hó borítja. Fél 10-kor érünk fel a csúcsra, ahol egy kolumbiai zászló lobog. Ez nem az Elbrusz vagy egy alpesi csúcs, hogy tömegek várakozzanak arra, hogy lefotózkodjanak a hegy tetején. Csak mi ketten vagyunk Germannal, így kiélvezhetjük a Nap melegét. Fotózkodunk, fetrengünk a hóban, még az sem zavar, hogy a seggemnél a faremromon egy hatalmas lyuk tátong.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park Fent a Nevado Tolima 5221 méter magas csúcsán

Tízkor indulunk vissza. German megmutatja a könnyű utat, ami ugyan sziklás, de messze nem olyan meredek és morzsalékos, mint a kanyon volt. Alig egy óra alatt visszaérünk az alaptáborba, ahonnan a sátor már eltűnt. A kolumbiaiak szerencsére ügyes túrázók, nincsenek másra szorulva. Nem úgy a hollandok, akiket még a táborhely előtt sikerül beelőznünk. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkParamo veszi körbe a Laguna El Encantót

Ugyanazon az úton ereszkedünk vissza a fincához, amin jöttünk, csak ezúttal látok is valamit. Az éjszakai túra nem az én világom, én szeretek látni, nem csak céltalanul baktatni. A háttérben feltűnik a Laguna El Encanto és az azt körülvevő végtelen paramo vidék. German féltávnál elkészül az erejével és lefekszik aludni. Magam megyek tovább, megkerülve a Finca Primaverát körülvevő lápot. Délután 2-re érek vissza a házhoz, ahol German anyja és felesége épp készíti a vacsorát a nemsokára betoppanó újabb amerikai csapatnak. 

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkMocsár a Finca Primavera határában

A hollandok és a kolumbiaiak csak naplementekor esnek be a fincára. Hétkor már ágyban vagyok, és ezúttal nem zavarnak az üvöltöző amerikaiak. Úgy alszom, mint a bunda, reggel 6-ig. Megreggelizem, majd elbúcsúzom Germantól és elindulok vissza Salentóba.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkFelkel a Nap a Nevado Tolima mögött

Ezúttal azonban nem a klasszikus úton megyek, hanem a Finca Argentina irányába, ami bár picit hosszabb ösvény, állítólag gyönyörű.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti ParkVisszérek a köderdőbe

A Laguna La Virgen mögött kezdek lefelé ereszkedni. A kilátás a Rio Quindio völgyére egyszerűen mesés, a köderdő errefelé pedig ha lehet, még érintetlenebb. Az egyedüli nehézséget az El Bosque névre keresztelt, egykori táborhely után kaptató jelenti, ami nem esik jól.

Kolumbia Salento Cocora-völgy Nevado Tolima Los Nevados Nemzeti Park Ilyen látvány fogad a Finca El Bosquénél

Mostanra az utolsó csokim is elfogyott, de szerencsére az ösvényt szamóca bokrok szegélyezik, így sikerül magamat degeszre enni gyümölccsel. Délután kettőre érek vissza a Cocora-völgybe, amit ezúttal bebórítanak a felhők. A helyiek örülnek, mert hónapok óta nem esett az eső, a legelők pedig kezdtek kiégni. Nekem mostanra mindegy. Egy dologra tudok csak gondolni a Willy's platóján ácsorogva. Arra, hogy zuhanyzás után eszem egy jófajta truchát az egyik helyi étteremben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

2 Komment

Kevés olyan szép és izgalmas hely van a világon, mint a Cocora-völgy. A Tolima és a Quindio vulkánok lábánál elterülő völgyben élnek ugyanis a Föld legmagasabb pálmái, amik akár 70 méteresre is megnőhetnek. Az óriás viaszpálmákat (amik egyben Kolumbia nemzeti jelképei) törvény védi; aki egyben is kárt okoz, azonnal börtönre ítélik. A Cocora-völgy ma az ország egyik legnépszerűbb turista desztinációja, amit évente több mint 100 000 kiránduló keres fel. 

Rengetegszer jártam már a Cocora-völgyben, utoljára 2013-ban. Azóta sok minden változott a környéken, de a pálmák szerencsére még a helyükön állnak. Ezúttal egy Mirador csapattal kerestük fel a völgyet és az előtte elterülő Salentót, ami minden kétséget kizáróan Dél-Amerika legszebb faluja. Mivel korábban már írtunk a völgyről, ezúttal csak fényképes beszámolóval jelentkezünk. 

Kolumbia Salento Cocora-völgySalento távolról nem tűnik különlegesnek, a fekvése azonban pazar. 1800 méter magasan fekszik a Nevado Tolima lábánál, fantasztikus köderdők és kávéültetvények között.

Kolumbia Salento Cocora-völgyHajnalban még csendes a főtér, így jó képeket lehet lőni a színpompás házakról. Ez a fajta építkezés kizárólag Armenia környékén jellemző, de az összes falu közül Salento a legszebb.

Kolumbia Salento Cocora-völgyNincs ember, aki ne szeretne bele Salentóba. A tíz éve még a gerillák kezén lévő település ma a hétvégi kirándulók és hátizsákos turisták kedvenc desztinációja. Magyarországon miért nincsen ilyen???

Kolumbia Salento Cocora-völgyKibérelt a Mirador csapat egy Willyst, amiket Kolumbia az USA-tól vásárolt meg azért, hogy a Föld legjobb, de nehezen elérhető kávéföldjeiről le tudják hozni a termést. Ma már nem indokolt a használatuk, a helyiek azonban máig imádják ezeket az 50 éves dzsipeket. És mi is.

Kolumbia Salento Cocora-völgyEgyike a Salento környéki haciendáknak. Akinek itt földje van, gazdag embernek mondhatja magát, lévén errefelé terem a Föld egyik legjobb kávéja.

Kolumbia Salento Cocora-völgy2350 méter magasan található a Cocora-völgy bejárata. Már itt feltűnnek a magasra növő viaszpálmák, de az ember csak akkor érzékeli igazi méretüket, mikor közel kerül hozzájuk.

Kolumbia Salento Cocora-völgyEgykor a pálmák a köderdők mélyén nőttek, de a marhapásztorok felégették azokat a legelők miatt. Aztán felismerték szépségüket, így ma már senki nem nyúl egy ujjal sem Kolumbia büszkeségeihez.

Kolumbia Salento Cocora-völgyEltörpülnek a tehenek a pálmák mellett. Mivel évente több mint 2000 mm csapadék hull a völgyben és konstans 20 fok van, a rideg állattartás a jellemző.

Kolumbia Salento Cocora-völgyÁllítólag a legmagasabb fa 70 méteres, de hogy az hol van, nem tudjuk. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy jó sok van belőlük.

Kolumbia Salento Cocora-völgyZseniális a táj háttérben a Los Nevados Nemzeti Park paramo fedte csúcsaival. Vajon odafönt is minden ilyen szép? Néhány napon belül megtudom...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Chimborazo

A Mirador csapattal egy rövid amazóniai kitérő után a Chimborazo felé vettük az irányt. Rodrigo, a hegy lábánál élő hegymászó menedékházába vettük be magunkat, ahonnan zseniális kirándulásra mentünk az északi lejtőkre. Végre láthattam a Chimborazo csúcsát, ami mellett már oly sokszor elmentem, de eddig mindig ködbe veszett. 

Baños városából végre megújult az út Riobamba felé, amit több mint tíz éve a Tungurahua-vulkán temetett maga alá. Ennek hála nem kell Ambatónak kerülnünk, a magyarindián história hívőinek oly kedves Mocha felé tart az út. Való igaz, hogy az ecuadori Andokban számtalan városnév van, ami egyeztethető magyar településnevekkel, de ezeken egy tanult lingviszta többnyire csak mosolyog.

Rodrigo menedékháza az Urbina névre hallgató vasútállomással szemben található. Az állomást a 19. század közepén élő elnökről, José María Urvináról nevezték el, és egy elírás miatt maradt meg a neve a köztudatban Urbinának. A megállót több mint 10 éve azzal a céllal újították fel, hogy Quito és Cuenca között napi rendszerességgel közlekedjen vonat, ez azonban a mai napig nem történt meg. Rodrigo azt mondja, évek óta próbálja meggyőzni a hatóságokat arról, hogy üzemeltetni kéne az állomást, de valahol mindig elakad az ügy.

Ecuador ChimborazoTöbb mint tíz éve üresen áll az urbinai vasútállomás

A busz az út szélén tesz le minket, ahonnan bő negyed órát kell sétálnunk az állomásig és a menedékházig. Én bírom a magasságot, de egy-két ember arcán látom, hogy megcsapta a 3600 méter. Rodrigo nincs a háznál, mert épp Riobambában van nekünk bevásárolni, így egyik segítője fogad minket. Elfoglaljuk a szobákat, majd akklimatizáció céljából elviszem a csapatot egyet sétálni a környező dombokra. Mesélek nekik a jeges emberről, Baltasar Ushcáról, aki minden héten egyszer felkapaszkodik a Chimborazo gleccsereire jeget vágni, amit másnap a riobambai piacon ad el.

Ecuador ChimborazoTeljes a nyugalom

Bár magasan vagyunk, ez a vidék mégis a mezőgazdaságról szól. Az itt élő pásztorok marhákat és lámákat tartanak, amik szabadon mászkálnak a hegy oldalában. Ücsörgünk egy jó órán át, és csak bámuljuk, ahogy a felhők hol felszállnak a Chimborazóról, hol alábuknak a szirteknek. 

Ecuador ChimborazoLámagyerek a Chimborazo lábánál

Ebédre leves van, ami a legjobb étel ezen a magasságon. Közben befut Rodrigo, aki nagy örömmel fogad. Két és fél éve nem láttuk egymást, mégis tisztán emlékszik, mikor utoljára nála jártunk Erivel. Ő is bekap pár falatot, majd hadrendbe állítja a dzsipeket, amikkel felkapaszkodunk 4000 méteres magasságba. Rámutat egy kiszögellésre, amin egy félig kész ház magányosan álldogál:

- Eladom lent a vendégházat és ide fogok költözni. Nem adják nekem az állomás épületét, sőt, le akarják aszfaltozni az utat, hogy a forgalmat átirányítsák ide a főútról. Én nem bírom a benzingőzt - akad ki Rodrigo.
- Lesznek turistáid, ha 4000-en altatod őket? - aggódom a Mirador ecuadori túráiért.
- Talán valamennyivel kevesebb, de nem zavar. Úgyis jobban szeretek egyedül a hegyek között lenni - mosolyodik el.

Ecuador ChimborazoMutogatja magát a Chimborazo

Rodrigo 60 éves, nála többször talán senki nem mászta a Chimborazót. Az ő segítségével forgatták le a jeges emberről szóló díjnyertes filmet, valamint ő vezette azt a 2003-as expedíciót, amin rábukkantak egy 1976-ban lezuhant, és azóta nem talált repülőgépre 5550 méter magasan a Chimborazo oldalában.

- Két jó barátommal éppen új utat másztunk az északi falon, amikor megpillantottunk egy csillogó fémdarabot az egyik gleccser előterében. Repülőgép alkatrésznek tűnt, így egy kicsit megkapartuk a jeget. Elég szörnyű látvány fogadott minket. A sok hulladék között jégbe fagyott testrészeket találtunk. Kiderült, az 1976-ban lezuhant SAETA gépre bukkantunk rá. A globális felmelegedés hatására szépen kiolvadt.

Ecuador Chimborazo4000 méteren mesés növényvilág fogad minket

Miközben mesél Rodrigo, megérkezünk a földút végéhez, ahonnan gyalog indulunk egy 4600 méteres kiszögellésre. Ketten a csapatból szenvednek a magasságtól, de nem adják fel. Szerencsére itt is nő a muña, az az ánizsos hangulatú növény, amit anno Taquile szigetén is szaglásztunk, elkerülendő a magashegyi betegséget.

Érdekes azonban, hogy itt sem tudtak talajt fogni a paramo tipikus növényei, a frailejonesek. Tény, a paramo Kolumbiában a legszebb, de azért ez is elég mutatós. Furcsa pozsgások és fagytűrő virágok között tekereg az ösvény, csak a növények fotózásával el lehetne tölteni egy teljes napot.

Ecuador ChimborazoFurcsa növények élnek a Chimborazo oldalában

Zoli barátom - akivel már nem először utazunk együtt - valahol 4100 méteren azt mondja, neki elég volt a magasságból, nem jön tovább. Marad a völgyben virágokat fotózni, mi pedig megkezdjük az emelkedést a Chimborazo szoknyáján. Ahogy feljebb és feljebb mászunk, úgy szűnik meg a növényzet. 4500 méteren már csak az ichu fű marad meg, ami a vikunyák első számú tápláléka. A szomszédos nyergen fel is tűnik egy csorda, de azért túl közel nem merészkednek hozzánk. 

Ecuador ChimborazoTipegünk felfelé légszomjjal küzdve

Andris - egy másik folyamatosan Mirador túrákon legyeskedő léhűtő - teljesen elkészül az erejével. Kínozza a magashegyi betegség, de büszkén lépeget felfelé. Szerencsére nem céltalan a mászás, mivel a kiszögellésről zseniális látványban van részünk. A hátunk mögött a Carihuairazo szabdalt csúcsa tűnik fel, előttünk pedig a Chimborazo gleccserei. 

Ecuador ChimborazoJátszik a napfény a Carihuairazo csúcsán

Eléggé felhős a csúcs, de egy pillanatra szerencsénk lesz. Ha halványan is, de megmutatja magát a Chimborazo teteje. Annyiszor kerülgettem már ezt a hegyet, hogy megszületik az elhatározás: következőre, ha itt járok, megmászom.

Ecuador ChimborazoMirador csapat a Chimborazo előtt

A visszaút sem akármilyen. Feltűnik a távolban a most is pöfékelő Tungurahua, valamint a Chimborazo Nemzeti Park északi lejtői. 

Ecuador ChimborazoFüstül a háttérben a Tungurahua

A visszaúton már többen panaszkodnak magashegyi betegségre, de csak Andris fekszik ki csúnyán. Visszaérve a menedékházhoz a lábán is alig tud állni, de mint ezen a magasságon általában mindenki, úgy ő is meggyógyul a kólától.

Ecuador ChimborazoVacsorára tengerimalac volt a menü

Vacsorára már mindenki jól van, így röhögcsélés közepette szopogatjuk le a felszolgált sült tengerimalac combjait. A tengerimalacot csak egyszer érdemes megkóstolni, azon élni erősen nem javallott.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Rucu Pichincha

Csináltam már életem során éktelen nagy ökörségeket, de akkorát, mint a Rucu Pichincha mászása közben, még soha. Farmerben, mindenféle biztosítás és akklimatizáció nélkül IV+ nehézségű sziklákon lógtam 4600 méter magasban, közben azon járt a fejem, mi a fenét is keresek ott. Túléltem...

Ecuador fővárosa fölé magasodik egy majd 4800 méter magas, kettős kráterű vulkán, a Pichincha. Ezt mondjuk nem tudom igazolni, mert bár vagy féltucatszor jártam Quitóban, látnom még soha nem sikerült, mivel a város fölé bekúszó felhők állandóan eltakarják. 

Guagua nevű krátere 1999-ben porral és hamuval lepte be a több milliós város utcáit, azóta azonban a Pichincha csendes. 2005-ben a főváros megnyitotta a TelefériQo névre keresztelt lanovkát, ami 3100 méterről 4000 méterre, egy Cruz Loma nevű kiszögelléshez hivatott szállítani a kilátásra vágyó turistákat. A csapatom érkezéséig még van egy napom, így kora reggel kitaxizom a TelefériQo állomásra, ahol megveszem a 8,5 dolláros jegyet az oda-vissza útra, majd néhány fiatallal együtt beszállok egy hat fős kabinba.

Ecuador Quito Rucu PichinchaRitkán száll fel a köd, de akkor ilyen látvány tárul elénk

Gyorsan kiderül, hogy nem csak a kilátóhoz igyekeznek, hanem a vulkán valamivel alacsonyabb, inaktív kráteréhez, a 4696 méter magas Rucu Pichinchához, amiről minden interenetes oldal azt írja, hogy kellő akklimatizációval könnyen elérhető. Bár másfél éve nem voltam magashegyi környezetben, bízom abban, hogy szervezetem emlékszik a magasságra, és egy rövid eszmecsere után rákérdezek, tarthatnék-e velük. Hatalmas üdvrivalgás tör ki közöttük, hogy egy gringóval együtt mászhatják meg a csúcsot, de azt azért elmondják, hogy csapatuk másik fele már felment egy korábbi kabinnal, így nem csak velük ötükkel, hanem velem együtt tízen vágunk majd neki a hegynek.

A Cruz Lomán köd fogad minket, ami errefelé teljesen normális. Kilátót építeni a Föld egyik legpárásabb városába nem hat túl logikusnak, de így legalább nem kell a túrázóknak megküzdeniük a sáros, köderdős ösvényekkel a csúcs felé. 4000-ről 4700-ra felküzdeni magadat nem tűnik komplikáltnak, és az igazat megvallva, nem is az, kivéve, ha saját magad megnehezíted az utadat.

Ecuador Quito Rucu Pichincha Nem túl izgalmas az első egy óra

Lassú tempóban haladunk a 25-30 közötti társasággal. Két lány, Tita és Andrea, valamint nyolc fiú, Santiago, Miguel, José, Félix, Edwin, Erik, Chris és én. Chris tűnik a csapat vezetőjének, lévén ő már vagy egy tucatszor járt a Rucu Pichinchán, alig két hete pedig a Chimborazót is megmászta. Mindannyiukról elmondható, hogy a 4000 méteres magasság meg se kottyan nekik, és szerencsére, egyelőre nekem sem.

Mivel a vulkán aktív, ezért a paramo nem tud hosszú távon fennmaradni, helyette marad az unalmas és végtelen sztyeppe, ami lassan kúszik fel a Pichincha oldalán. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágunk, úgy ritkul a köd, így sikerül néhány majdnem értékelhető tájfotót készítenem.

Ecuador Quito Rucu PichinchaParamo helyett füves puszta borítja a Rucu Pichincha oldalát

Jó másfél órán át kaptatunk felfelé, mikor Chris kérdést intéz a bandához:

- Kinek van kedve a Paso de la Muertéhez?
- Mit tud? - kérdezem.
- Kicsit izgalmasabb, mint a normál út. Van benne egy kevés mászás, de semmi extra.

Ecuador Quito Rucu PichinchaChris követ felfelé a sziklákon

Mivel a pusztában baktatást már mindenki unja, megszavazzuk a nehéz utat. Sziklás, meredek terep fogad minket, ami negyed óra alatt kifog Titán és Josén. Tériszonyuk van, ezért úgy döntenek, visszafordulnak és inkább a normál úton célozzák meg a csúcsot. Bár már 4400 méteren járunk, még mindig nem érzem a magasságot, a tériszony pedig szerencsére nem sűrűn gyötör, úgyhogy maradok a sziklák között.

Ecuador Quito Rucu PichinchaInnen ketten nem jönnek tovább

Kifejezetten feldob, hogy nem a pusztában kell caplassak, de jó egy óra sziklákba kapaszkodás után el kezdek fáradni. Beüt a magasság is, de a fejem szerencsére nem fáj, csak mérhetetlen légszomj tör rám. Aztán nagy nehezen felérünk az Agujas-hágóba, amiről egy pillanatra azt hiszem, hogy maga a csúcs, de Chris megnyugtat, csak most jön a neheze.

Ecuador Quito Rucu PichinchaFelfelé az Agujas-hágó III-as nehézségű falán

Az egyik lépésnél szétszakad a farmerom, konstatálom, hogy nem vagyok megfelelően felöltözve egy ilyen kalandhoz. Mondjuk a többiek se nagyon, Andrea például egyszerű leggingsben van, ami biztosan nem melegebb és kényelmesebb viselet, mint az én gatyám.

Chris nem hazudott. Lemászunk az UIAA-skála szerint III-as nehézségű Agujasról, majd feltűnik előttünk a Kémény, a Paso de la Muerte, vagyis a Halál-hágó legnehezebb szakasza. Mint később megtudom, a Kémény IV+ nehézségű fal, amibe már belefér néhány aláhajló szikla is. Összehasonlításképpen a Pichinchával közel azonos magasságú Mont Blanc csak II-es, a valamivel alacsonyabb Matterhorn pedig III+ nehézségű. 

Ecuador Quito Rucu Pichincha  Már a Kémény bevezetője sem életbiztosítás

Mikor meglátom, kis híján összecsinálom magamat. Szakadt farmerben, mindenféle biztosítás nélkül kell átküzdenem magamat a sziklán. Edwin néz ki a legviccesebben, mert ő gumicsizmában vág neki, és hihetetlen módon elsőként abszolválja a szakaszt. Chris követi, majd egymásba kapaszkodva nyújtják a kezüket minden őket követőnek.

Ecuador Quito Rucu PichinchaKövetem Santiagót és Miguelt a IV+ nehézségű Kémény falán

Mikor Andrea is felér cicanadrágban, megjön a bátorságom, de pár méterrel feljebb alábbhagy. Az egyik szikla egy jó három méter magas aláhajló kő, amin fogalmam nincs miként kéne átküzdenem magamat. Chris mutat ugyan egy jó másfél méterre kiálló kapaszkodóra, de ahhoz bizony ugrani kell, alattam pedig alsó szinten száz méter mély szakadék tátong. Nincs mit tenni, ugrom. Remegő kézzel kapom el a fogódzkodót, aztán nyújtom a másikat Chris felé, aki belém markol és felránt a szikla tetejére. Egészen elképesztő, de mindannyian sértetlenül jutunk fel a Kémény tetejére, hogy aztán elfeküdjünk, mint akiket agyonlőttek. 

Ecuador Quito Rucu PichinchaKözel végre a Kémény csúcsa

Andrea meggyújt egy darab balzsamfát, aminek füstjéből mindenki szippant egy nagyot. Állítólag segít a légzésben, de nekem nem válik be. Eszünk pár falatot, aztán folytatjuk az utunkat fel a csúcsra. Innentől a III-as nehézségű falakat már olyan könnyedséggel vesszük, mint a zergék. Végül jó négy és fél óra alatt érünk fel a Rucu Pichinchára, ahová érdekes módon Titáék még nem futottak be.

Ecuador Quito Rucu PichinchaErikkel pózolunk a csúcsot jelölő tábla előtt

Újra bejön a köd, így az orrunkig sem látunk. Jó fél óra is beletelik, mire a többiek felérnek a normál úton, nem kevésbé elcsigázva, mint mi. Az egyetlen örömöt a csúcson egy sas jelenti, ami kaját koldul tőlünk.

Ecuador Quito Rucu PichinchaKoldus van közöttünk

Miután Tita és José is kipihenték magukat, visszaereszkedünk a lanovkához. A normál út egyáltalán nem veszélyes, de könnyűnek azért nem mondanám, mert bokáig érő homokban kell baktatni. Lefelé vicces az ugrálás, de azok, akik épp most tartanak felfelé, nagyon szenvednek.

Ecuador Quito Rucu PichinchaLassan visszaérünk a lanovkához

Érdekes módon a fejfájás már a TelefériQón ér utol. Mire leérünk a parkolóhoz, már iszonyatos migrénem van. Szerencsére a srácok kocsival vannak, így nem kell újabb két kilométert sétálnom, hogy visszaérjek Quitóba. A szállón konstatálom, mekkora állatságot csináltam. Farmerben, kis kabátban, mindenféle felszerelés nélkül Paso de la Muertét csak a vadbarmok másznak. Mi nyolcan azok voltunk. Ettől függetlenül remek kis túra volt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Petőfi Ecuadorban?

Quito az egyik kedvenc fővárosom Dél-Amerikában. Az óváros koloniális hangulatával egyszerűen elvarázsol, az ódon templomok történeteitől pedig feláll a hátamon a szőr. Aztán ott van az Egyenlítő és egy érdekes kráter, a végén pedig Petőfi is feltűnik a színen.

Bár elég sokszor jártam már Quitóban, a Panecillóra soha nem sikerült feljutnom. Vagy épp rohanásban voltam, vagy szakadt az eső, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem elverni három dollárt taxira. Most azonban várva egy Mirador csapatot van pár napom Ecuador fővárosában, s mivel megszületett a döntés, hogy ezúttal nem hagyom ki a dombot, az első, kevésbé borongós napon bepattanok egy taxiba, és... és pattanok is ki, ugyanis amint beteszem a hátsóm az anyósülésre, egy rettentően bedrogozott srác bekúszik az ablakon, benyúl a rádióért, és elkezdi feszegetni azt. A sofőr azonnal reagál és két maflással kínálja meg a tolvajt, aki a pofonok hatására a gatyámra csorgatja a nyálát. Végül kihúzza a fejét, a sofőr és én pedig kiszállunk. A gyerek nem adja fel a küzdelmet, bár alig áll a lábán. Újra bemászik az ablakon, és ezúttal a kulcsot próbálja kitépni. Átfogom a derekánál fogva, úgy rángatom ki a kocsiból, a taxis pedig ismét bever kettőt a srácnak. Hirtelen ott terem két rendőr, akik lefogják a nyomorultat, majd azt tudakolják, hogy jól vagyok-e. Ecuadorban nagyon nem szeretik a szervek, ha egy turistát vegzálnak, s mivel azt hiszik, hogy ez a barom velem kekeckedett, kap még gumibottal is kettőt. A srácot elvezetik, én meg annak ellenére visszaülök a taxiba, hogy az ülést összetaknyolta.

Ecuador Quito Mitad del MundoQuito gyönyörű város, de azért vannak helyek, ahol jobb az elővigyázatosság

Három dollárért visz fel a kicsit feszült sofőr a Panecillo tetejére, ahová a jó quitóiak alumíniumból építettek egy gigantikus, 45 méter magas Mária-szobrot. A domb állítólag 3000 méternél is magasabb, de én nem érzem, pedig jó másfél éve nem jártam magashegyi környezetben.

Ecuador Quito Mitad del Mundo     Az a domb ott hátul a Panecillo

A legtöbb útikönyv azt írja a Panecillóról, hogy napközben is veszélyes, ennek kicsit ellent mond, hogy a jó időnek hála quitóiak százai korzóznak a szobor körül. Van, aki kutyát sétáltat, más a párjával andalog szerelmesen, sokan pedig piknikezni jöttek fel a dombra. A szobor lábánál rendőrök sorakoznak, azt mondják, nyugodtan sétáljak vissza a központba, nem esik bántódásom, a hegy minden része biztonságos. Mióta Ecuador megkezdte az olaj kitermelését Amazónia alól, rengeteg pénz áramlott a közigazgatásba, alig öt év alatt már-már európai színvonalúvá vált Quitóban minden, a közbiztonság is. Még a hegyek oldalán felkúszó favellákat is elkezdték felújítani, szép színesre mázolva a házakat. Elbámészkodom egy órácskát, majd visszaereszkedem a központba.

Ecuador Quito Mitad del MundoÚjabban a favellák sem annyira veszélyesek, mint voltak akár öt éve

Egy kifőzdében ebédelek - most kapaszkodj meg - zseniálisat. Latin-Amerikában ha két havonta egyszer sikerül jót enni jó áron, akkor már örülhet az ember, s úgy néz ki, most eljött ez a pillanat. 3,5 dollárért egy hatalmas chicharrónt kapok kukoricával és ganca szerű krokettel, hozzá ecetes, csípős salátát és egy paradicsomlevet, de nem az Európában ismert paradicsomból, hanem az itteni, fán termőből. Ott se akarom hagyni az éttermet, annyira bejött a koszt.

Ecuador Quito Mitad del Mundo   Két hónapja nem ettem ilyen jót

Quito központja alig 26 kilométerre fekszik az Egyenlítőtől, és hát nem Ecuadorban lennénk, hogyha ezt nem lovagolta volna meg az ország vezetése. A Mitad del Mundo névre keresztelt park San Antonio várokájában található, kb. minden Ecuadorba érkező turista ellátogat ide. Pedig az igazat megvallva, nincs itt nagyon semmi.

Ecuador Quito Mitad del MundoMitad del Mundo

Felszállok egy Metrobusra, ami 25 centért, kb. 70 forintért visz el az Ofelia terminálig. Innen indul a busz San Antonióba, amiért 15 centet kérnek el tőlem. Közép-Amerika sok országában sem volt drága a közlekedés, de itt tényleg viccesen olcsó. Nem úgy a belépő a parkba, ami 7,5 dollárba kerül, ami kicsit túlzó ahhoz képest, amit nyújt. 

Mint utóbb megtudom, az Egyenlítő vonalát nem sikerült pontosan kimérni, így tulajdonképpen húztak egy random csíkot, aminek a két oldalára ecuadori politikusok mellszobrai kerültek, egy ponton pedig emeltek egy kilátót, amiben kialakítottak egy múzeumot. Itt az ember megismerkedhet az elmúlt évszázadok gravitációs felfedezéseivel, illetve megtudhatja azt, hogy az Egyenlítőnél majdnem fél kilóval kevesebb a súlya, mint az Északi- és Déli-sarkon

A panoráma a torony tetejéről nem ég bele az ember agyába, mivel Ecuador ezen része nem túl impozáns. San Antonio egy kőbánya mellett fekszik, ettől mindent beterít a por, szürkévé varázsolva a tájat. Egy dolog azonban feltűnik, az pedig egy oszlop a szemben lévő hegyen.

Ecuador Quito Mitad del Mundo     Az a sárga csík ott lenn bizony nem az Egyenlítő

A parkban ezenkívül túlárazott ajándékboltok, kávézók lettek kialakítva, valamint egy planetárium, aminek sikerül beülnöm a fél órás előadására. Olyan az egész, mint egy harmadik osztályos környezettan óra, de az 1980-as évekből. Régi képeket mutogatnak a naprendszerről, ügyetlenül megvilágítva a csillagokat, ráadásul a terem annyira szűk, hogy az embernek megfájdul a nyaka a folyamatos felfelé bambulástól. Azt hiszem, túl sokat töltöttem már így is Mitad del Mundónál, úgyhogy az előadás után kimenekülök a parkból, felpattanok egy buszra, és a Pululahua-kráter felé veszem az irányt.

A busz egy elágazásnál tesz le, ahonnan két kilométert kell hegynek felfelé gyalogoljak, mire megérkezem a kihunyt vulkán pereméhez. Szerencsére itt nem szednek belépőt, kicsit fájt volna, ha azért a ködért, amit látok, még le is vesznek. Fél órán át várakozom, mire egy picit megmutatja magát a kráter, aminek mélyén ma mezőgazdaság folyik. Állítólag a 200 méterrel lejjebb fekvő földeken akár 5 fokkal is magasabb lehet a hőmérséklet, így olyan növényeket is meg tudnak termeszteni, amiket csak az Andokon túl tudnának. Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. 

Ecuador Quito Mitad del Mundo Nem sokat látni a Pululahua-kráterből

Pár száz méterre a kráter peremétől egy furcsa épületet pillantok meg. Az van rá kiírva, hogy Templo del Sol, vagyis Naptemplom, így két dolgot tudok elképzelni. Vagy egy inka utánérzés az épület vagy valami spirituális központ, s bár egyik sem érdekelne normál körülmények között, rengeteg időm van még, úgyhogy betérek.

Ecuador Quito Mitad del MundoInkább maja romnak néz ki a Templo del Sol, semmint inkának

Egy hosszú, fekete hajú kichwa srác fogad a bejáratnál, olyan, mint akik a budapesti aluljárókban fújják a pánsípot. Három dollárt kér a belépésért, majd bekísér egy terembe, ahol két quitói fiatal ücsörög. Összeken minket eukaliptusz olajjal, majd körbepöfékel valami füsttel, utána egy didjeriduhoz hasonló hangszerrel próbál misztikus hangulatot teremteni. Sem én, sem a két quitói fiatal nem vagyunk kaphatóak a dologra, érzi, ennél több kell ahhoz, hogy elvarázsoljon. Arra kér minket, próbáljunk fél lábon állva leguggolni. Persze mindannyian felborulunk, majd jön a csodatevő kő, talán egy hematit, amit a kezünkbe nyom, s megkér, most próbáljunk meg újra leguggolni. Sajnos ugyanúgy felborulunk, pedig elmondása szerint nem szabadna, merthogy a kőnek mágikus hatása van a csakrákra, és javítja az egyensúlyt a testben és lélekben. Elég a hókuszpókuszból. Körbesétálom az emeleti műtermet, ahol egy ecuadori művész, Cristóbal Ortega képeit és szobrait lehet látni. A spirituális indiánvilágot mutatja be műveivel, amik közül egy-kettő egész jó. Kifelé rákérdezek a srácnál, hogy mi az az oszlop a szemben lévő hegyen, mire ezt mondja:

- Az Catequilla, az inkák szent helye. A Mitad del Mundo vonalát majdnem kétszáz méterrel sikerült délebbre behúzni, s mikor újra bemérték, kiderült, a valós vonal pont azon a hegyen megy át. A régészek ásatni kezdtek a tetején, s kiderült, hogy az inkák évszázadokkal korábban pontosabban jelölték ki az Egyenlítőt. Egy apró templom volt a tetején, annak a maradványait találták meg. Talán még most is ásnak, nem tudom.

Azt is elmondja, hogy vezet fel út a tetejére, de az nagyon rossz állapotban van. Nem számít, elhatározom, hogy elmegyek az igazi Egyenlítőhöz. Lebaktatok az elágazáshoz, és visszatérek a parkhoz, ahol próbálok egy 4x4-es furgon fogni. Az akcióm sikeres, de a sofőr nem ismeri a Catequilla nevet, így csak bőszen mutogatok a hegy tetejére. Húsz dollárt kér az oda-vissza fuvarért, ami nem kevés, de kisebb hülyeségért is dobtam már ki ennél több pénzt az ablakon.

- Március és szeptember végén, a nap-éj egyenlőségkor szoktak ide feljönni imádkozni a kichwák - meséli a sofőr, aki nem kicsit küzd az úttal.
- Akkor nem kamu, hogy ott fut az igazi Egyenlítő?
- Állítólag nem. Bár az igazat megvallva, fogalmam nincs, mert még én sem voltam fent a csúcson soha - válik őszintévé.

Ecuador Quito Mitad del MundoSan Antonio városa az Egyenlítőn fekszik

Majdnem negyven percig autókázunk egy iszonyatos földúton, mire felérünk a csúcsra. Az oszlop, amit láttam, újonnan lett emelve a kichwák által, az eredeti, inkákról ránk maradt kőemelvény tetejére pedig egy betonpillért raktak. Varázslatosnak egyáltalán nem mondanám a helyet, de legalább elmondhatom magamról, hogy én több millió turistával szemben hivatalosan is álltam az Egyenlítőn.

Ecuador Quito Mitad del MundoCatequilla, az igazi Egyenlítő

Sofőröm jó fej, azt mondja, ezért a pénzért lerak engem a San Antonio határában fekvő Rumicucho romjainál, amit az inkák építettek valamikor a 15. század legvégén. A katonai erődként funkcionáló Rumicochát állítólag Atahualpa tette fontos állomássá, innen vezette hadjáratait az északra élő népek ellen. Ez azonban nem tartott sokáig, mert seregét délnek kellett irányítania a testvérével folytatott polgárháború okán.

Ecuador Quito Mitad del MundoRumicucho nem a legszebb inka romváros, de ha az ember itt jár, érdemes beugrani

Azon túl, hogy Rumicocho erőd volt, központi épülete szakrális szerepet is betölthetet, erre fokpontos kelet-nyugati tájolása enged következtetni. A belépő egy dollár, és az igazat megvallva ennél többet nem is nagyon érnek a romok, mivel nem sok maradt belőlük. Valószínűleg a spanyolok pusztították el Quito eleste után, bár erről a történészeknek nincs sok infójuk. A taxisofőr búcsúzóul azt meséli, hogy az utolsó nagy feltárás a 2000-es évek elején volt, akkor ő furikázta a katonákat, akik felügyelték a munkálatokat és távol tartották a rablókat.

- Csakhogy San Antonióban - ahogy manapság -, akkor sem voltak rablók. Mi, itt élők azonban láttuk, ahogy láda szám hordták ki a romok közt talált arany ereklyéket a katonák, majd vitték őket a piacra eladni. Ilyen volt Ecuador régen. Szerencsére ma már rend van, hála Correának.

Busszal megyek vissza Quitóba. A Metrobusról az Ejido Parknál pattanok le, aminek északi végén híres írók és költők szobrai sorakoznak. Kicsit meglepődöm, mikor megpillantom köztük Petőfi Sándort.

Ecuador Quito Mitad del MundoMit keres Petőfi Ecuadorban?

Még van két napom, mielőtt megérkezik a Mirador csapat. Ha jó idő lesz, felmegyek a Rucu Pichinchára. Ha jó idő lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Végigrobogtunk a maja riviérán, érintve Tulumot, ahová azóta vágytam, mióta megismertem Endrét. Bármelyik karibi partszakaszra rácsodálkoztam, ő mindig csak annyit mondott, várd ki, míg eljutsz Tulumba. Hát most eljutottam... és csalódtam. De nagyon.

Chetumalból Tulum nagyjából két órás buszúttal érhető el, s mivel kora délután indulunk, még az is belefér, hogy félúton lerobban a járat. A busztársaság elég rutinosan kezeli a helyzetet, szinte azonnal megjelenik egy másik busz, ami továbbszállítja a pórul járt utasokat.

A koraesti órákban a rendkívül népszerű nyaralóváros pompásan kivilágított utcáin bóklászunk szállás után kutatva. Mivel nem a sok csillagos, pazar luxushotelek valamelyikére pályázunk, úgy döntünk, hogy nem megyünk le egészen a tengerpartig, hanem a tőle 4 km-re beljebb húzódó városrészben teszünk egy próbát. Tulum azonban itt is a turizmusra érzékeny arcát mutatja. Mindenütt pompás fényben úszó, hívógató szórakozóhelyek, kellemes hangulatú, lampionos éttermek sorakoznak, a latin bárokban fülsüketítő hangerővel bömböl a salsa. Jó egy órán át szédelgünk a nyüzsgő utcán mire rábukkanunk egy latin viszonylatban roppant mód dekoratív, tágas, de nem utolsó sorban hátizsákos tárcával is megfizethető szobára. A matrac már megzöldült a vastagon rárakódott penészgombától, de ez nem sokat ront a komfortérzetünkön, ugyanis csak akkor döbbenünk rá, mikor a tacosvacsora után holtfáradtan bezuhanunk az ágyba.

A másnap kicsit lassan indul. Endre annyira belemerül a levelek megválaszolásába, hogy alig lehet kirobbantani a gépe mellől. A nap már elég magasan jár és szinte perzsel, amikor végre kidugjuk az orrunkat a szállás ajtaján. Alig várom, hogy megpillantsam a tengerpart rejtélyes, maja romjait, de miután konstatáljuk, hogy Tulum romvárosa a Yucatán-félsziget keleti oldalán helyezkedik el, és ennélfogva a legvarázslatosabb fotókat a délelőtti órákban lehet róla lőni, a programot rövid tanácskozás után másnapra halaszjuk. Irány a stand! 

Endre 2004-ben járt először a tulumi riviérán, és attól a pillanattól kezdve vágyott vissza annak ellenére, hogy nem egy nagyon lubickolós fajta. Ami engem illet, az elmúlt három évben rengeteg egzotikus tengerparton és trópusi szigeten volt szerencsém megfordulni, de miután Endrétől folyton csak azt hallgattam, hogy ez mind semmi Tulumhoz képest, bakancslistám dobogósa vált belőle. Ujjongva kapkodom a lábam, amikor kikocogunk a hoteltől pár sarokra található buszmegállóba, ahonnan nagyjából negyven percenként helyi járatok száguldanak végig az Avenida Cuba négy kilométeres, nyílegyenes szakaszán egészen a tengerpartig. A megállóban két helyi fazon szobrozik, akik épp lemaradtak a néhány perce indult buszról. Nem  telik bele fél perc sem, a sarkon megjelenik egy láthatóan utasokra vadászó taxis, aki felajánja, hogy fejenként 20 pesoért vállalja a tíz perces fuvart. Ez nem sokkal drágább a buszjegynél, és mivel semmi kedvünk további háromnegyed órát aszalódni a napon, belemegyünk.

A taxis közvetlenül a szabadstrand előtt válik meg tőlünk, ahol meseszép resortok között áthaladva egy fehér sziklák által körülzárt, talpalatnyi, homokos öbölre bukkanunk. Ledobom a pólóm és alig várom, hogy a tengerbe vessem magam. Igen ám, azonban épp csak közelebb lépek a vízhez, máris megtorpanok. A felszínét a parttól mérve 3-4 méteres vastagságban gusztustalan, bűzös, nyákos, sötétzöld hínár borítja. Akkora a csalódásom, hogy kis híján sírva fakadok, mígnem Endre sovány vígaszul belém tölt egy korsó hideg sört az egyik part menti, pálmaligetes bár teraszán. A bár épp úgy kong az ürességtől, mint az összes fényűző resort. Most már tudjuk, miért.

Mexikó Tulum CancúnTényleg ez lenne a Föld egyik legszebb tengerpartja?

A mosolygós pincérfiú nagyon örül nekünk, mert végre van kinek felszolgálnia egy italt, miközben sajnálkozva megjegyzi, hogy az elmúlt 2-3 évben a híres tulumi strand csaknem összes vendéglátóhelye kénytelen volt lehúzni a rolót. Valahányszor vihar kerekedik a tengeren, a Mexikói-öbölnek ezt a szakaszát ellepi a hatalmas mennyiségű, förtelmes, zöld trutyi, amibe még a legbelevalóbb strandkedvelőknek sincsen gusztusa belevetni magát. Márpedig hűsítő tengervíz nélkül a tikkasztó napon égni nem jó móka, így a sör után mi is inkább a part menti pálmák árnyékában maradunk.

Mexikó Tulum CancúnNaponta tisztítják a partot, nem sok sikerrel

2010-ben sokat lehetett olvasni a Föld történetének legnagyobb olajkatasztrófájáról. Azév április 21-én felrobbant a Deepwater Horizon fúrótorony, és a balesetet követően a szivárgás megszűntetésére tett kísérletek közben naponta több mint 700 ezer liternyi nyersolaj ömlött a tengerbe. Az olajfolt már egy hónap elteltével hatalmas volt, az űrből készült fotókon jól láthatóan rajzolódott ki az akkor 4600 négyzetkilométer területű fekete folt. A média híradásai szerint a kiszivárgott olaj jó része északnak, vagyis az Egyesült Államok felé haladt, de egyes foltoknak sikerült a mexikói partok felé venniük az irányt. Az itteni tengeri és partmenti élővilág kipusztulásáról szinte senki nem tett említést, pedig Mexikó azóta is szenved a katasztrófa okozta károktól. A katasztrófaelhárítás többszáz millió dollárt emésztett fel, és hogy mennyire volt eredményes, az csak a következő évtizedekben derül majd ki. Bár nem lehet tisztán állítani, hogy az eset összefüggésbe hozható Tulum strandjának mostani, kiábrándító helyzetével, de hogy a turistáknak harmadik éve bottal üthetik a nyomát, az sajnos tény. 

Kiábrándultan andalgunk tovább a part menti fák között, amikor egyszer csak egy cenote feliratot pillantunk meg. Ez mondjuk nem meglepő, tudvalevő a természetes módon kialakult, barlangszerű víznyelők száma a Yucatán-félszigeten 7-8000 közé tehető, ráadásul Tulum alatt több föld alatti barlang is húzódik, aminek a helyenkénti beszakadása sok cenote létrejöttét eredményezte. 

Mexikó Tulum Cancún    Ezt a cenotét inkább csak a helyiek használják

Követjük a táblán látható nyilat, mire a fák között egy kis házikóhoz érkezünk, ahol pár dolláros belépőt szednek a mangróvéval sűrűn körülvett, csöppnyi kis tavacskához, amiben egy helyi család pancsol. A parányi üregben kristálytiszta víz gyűlt össsze, fürdőzés közben bátran megszámlálhatjuk a benne fickándozó picike halacskákat. 

A koraesti órákban visszasétálunk a tulumi bekötőútnál található buszmegállóhoz, de most sem helyi járattal utazunk vissza a városba. Annak ellenére, hogy a sűrűn közlekedő buszok miatt eszünkbe sem jut stoppolni, megáll mellettünk egy kedves helyi fickó és örömmel szállít be a központba.

Reggel korán kelünk, és irány a romváros! A rejtélyes maja kultúra iránti lelkesedéstől olyan bizsergető izgalom lesz úrrá rajtam, hogy kialvatlanságom cseppet sem akadályoz a korai indulásban. Egy helyi járat Tulum központjából egészen a romváros bejáratához visz, ahol fejenként 64 pesós belépő kifizetése után egy újabb lélegzetelállítóan szép helyen találjuk magunkat.

Mexikó Tulum CancúnEzekért a romokért megérte Tulumba jönni

Tulum majául erődítményt jelent, és ez az egyetlen maja romváros, amit közvetlenül a Karib-tenger partján építettek fel. A maják valahogy jobban csípték a bőgőmajmoktól hangos, párában úszó trópusi esőerdőt, mint a kopár, sziklás tengerpartot, így Tulumot csak későn, Kr.u. 1200 körül alapították. Mindenesetre gyorsan kiderült, hogy kereskedelmi szempontból nagyon is kedvező a hely, így vált a maja történelem posztklasszikus korszakának legfontosabb kikötőjévé.

Mexikó Tulum CancúnTulum legnagyobb épülete az El Castillo

Az egész várost egy nagyjából 4-5 méter magas, tömör kőfal veszi körül, amiken kövér iguánák sütkéreznek már ezen a korai órán is.

Mexikó Tulum CancúnRengeteg az iguána

A romváros legmagasabb, toronyszerű épülete az El Castillo, de a legjobb fotókat a közvetlenül a part menti sziklák kiszögellésére épült Templo del Dios del Viento épületéről lehet lőni, aminek a maja építészetben nagyon ritka, félkör alakú alapzata van.

Mexikó Tulum Cancún

Mexikó Tulum CancúnTemplo del Dios del Viento és a Templo del Dios Descendente épületei 

A romváros jóval kisebb Tikalnál, egy óra alatt kényelmesen körbejárható, az épületek sokkal alacsonyabbak, ezért hiányzik belőlem az az érzés, mint a guatemalai romoknál, ahol az esőerdő rengetegéból kiemelkedő, méltóságteljes piramisok között valósággal eltörpültem. A mélykék tenger és a part menti fehér sziklák így is varázslatossá teszik a romváros hangulatát, bár a hínár sajnos itt is belerondít a képbe.

Mexikó Tulum CancúnTulum romjai aprók Tikalhoz képest

Visszarobogunk a városközpontba, majd innét egy collectivóval ellenkező irányba, a szárazföld belseje felé vesszük az irányt. Tesszük mindezt azért, hogy ellátogassunk a messze földön híres Gran Cenotéba. A meseszép barlangfürdőbe elég borsos belépőt szednek. Szerencsére a keletkezésén kívül semmi másban nem hasonlít a tegnapi, hétköznapi tócsának nevezhető cenotéhoz. A lenyűgöző, festői környezetben húzódó barlangrendszer alagútjait nagy kiterjedésű, kristálytiszta, már-már vakítóan élénk, zöldeskék víz tölttötte meg, a bejáratoknál kiterjedt mélyebb tavak képződtek.

Mexikó Tulum Cancún

Mexikó Tulum Cancún Elég jól néz ki a Gran Cenote

A vízben vidám teknőscsaládok úszkálnak a lubickoló családok mellett. Noha a tó több méter mély, az alján található, mohákkal borított sziklákat és a víz alatti növényzetet így is tökéletesen látni lehet. Bár a hely marasztaló, nincs sok időnk. Estére Cancúnba kell érkeznünk, így röpke 40 perc után már a barlangfürdő előtti 109-es országúton egy robogó taxiban ülünk.

Mexikó Tulum Cancún

Mexikó Tulum CancúnTeknősök és motmotok lakják be a cenotét

A buszterminálról szinte azonnal indul a buszunk Cancúnba. Már csak egy napunk van, azután elhagyjuk Közép-Amerikát. Még világosban érkezünk a Yucatan-félsziget északkeleti csücskében épült turistaparadicsomba, ahol a parti luxuszállodáktól távol eső, nincstelenekkel teli, délnyugati városrészben találunk egy viszonylag olcsó, és tiszta szobát. Oltári nagy a hőség, így nem sokat alszunk.

Csak az esti órákban indul a gépünk, így reggel lezuhanyzunk, a nehéz csomagokat leadjuk a recepción, majd a nekivágunk Cancúnnak. A strand elég messze van, taxira a maradék pénzünkből már nem futja, az utolsó napra váltani pedig nem akarunk. Meglátjuk, meddig jutunk gyalog.

Mexikó Tulum CancúnCancún egyik halálosan jellegtelen installációja

Egy hosszú, több sávos sugárút mentén, széles sétányon haladunk kilométereken át. Minden pont olyan, mint az USA déli államaiban játszódó filmekben. Durván egy óra alatt érkezünk azokhoz a több szintes, nagy teraszos, rongyrázós luxushotelekhez, amik az egyik leghíresebb mexikói strand mentén sorakoznak. 

Mexikó Tulum CancúnÍzléstelen monstrumok sorakoznak a parton

A tenger vize itt is zöld a partra vetett hínártól, de a valamirevaló szállodák külön személyzetet alkalmaznak a tisztítására. Reggelente egy hálóval kiszaladnak a partra és összegyűjtik, vagy más irányba terelik a trutyit. Mindezt úgy tűnik, elég eredményesen bonyolítják le, mert a szállodai vendégek most is tömegével, zavartalanul pancsolnak a vízben, miközben pár száz méterrel odébb hegyekben áll a rothadó hínár.

Mexikó Tulum CancúnNémelyik öt csillagos szálloda tisztítja a partot és a tengert

Jó egy órán át sétálunk a parton, de Cancún nem nyeri el a tetszésemet. Nekem túl rongyrázó, az egész város túl idegen, valahogy nem Közép-Amerikába való. Busszal térünk vissza a szállásunkhoz, aminek szomszédságában eszünk egy hamburgert, majd utolsó pesóinkat elköltve taxival megyünk a reptérre. Egy rövid időre elbúcsúzunk Közép-Amerikától, irány ismét dél...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Egy nap Belize

Három nap múlva indul a gépünk Cancúnból, így épp csak keresztülutazunk Belize-en, ami így is elnyeri a tetszésemet. Kicsit bánom, hogy elhagyjuk Közép-Amerikát, muszáj lesz még errefelé egy fél évet eltölteni, mert Guatemalából sem láttunk túl sokat.  

Megkockáztatom, hogy a guatemalai Floresben árulják a világ legszebb függőágyait. Hamarosan megnyíló hostelünkre gondolva 20 kilónyi színes függőággyal egészítjük ki a már így is egyenként 18 kilót nyomó zsákjainkat. A hátralévő néhány napban összesen több mint 60 kilót kell magukkal cipelnünk a mexikói Cancúnig. Ennek tudatában kicsit kedvetlenül, fáradtságtól gyűrötten lépünk ki a Los Amigos ajtaján és vágunk neki a néptelen utcának a hajnali órán. Szerencsére gyorsan rábukkanunk egy szabad tuktukra, így nem kell gyalog kutyagolnunk a Petén Itza-tó túlpartján található terminálig. 

A Belize-i határra közlekedő busz járó motorral pöfékel a kijáratnál, amikor befutunk. Épp csak bedobáljuk a zsákokat a csomagtartóba, máris indulunk. Melchor de Mencosig nem történik semmi, füves pusztaságok váltják egymást megmaradt erdőfoltokkal. A határon aztán megkapjuk a ki- és a belépő pecséteket, majd bepattanunk egy taxiba, ami már a Belize-i Benque Viejo del Carmenbe repít bennünket. Már csak 3 napunk van arra, hogy Cancúnba érkezzünk, ezért Belize-re most nem marad időnk. Bánom, mert az első benyomásom azt mondatja velem, hogy ez az ország is megérne pár hónapot az életünkből. Öröm az ürömben, hogy tudomásunk szerint a 24 órán belül távozó turista legalább megússza a meglehetősen borsos kilépési illetéket.

A színes, sűrűn összeépült guatemalai városokat nagy zöld foltok váltják fel, amik határában olykor roskadozó, karibi faviskók sorakoznak. Hol spanyol, hol meg angol nevű városkákon haladunk keresztül, ahogy száguldunk újra a tengerpart irányába, északkeletnek. A legviccesebb a Teakettle, azaz a Teáskanna elnevezés, alig 10 km-re a főváros előtt.

Ezen a vidéken mindenki sötét bőrű, jól táplált, formátlan melák, és fülsüketítő hangerővel a kreol angol egy spanyollal összemosott zavaros nyelvén hadovál, ami szépnek egyáltalán nem nevezhető, de legalább érdekes. A buszra egyszer csak felszáll két nagyjából 140 kilós karibi "mamma". Alighogy meglátják egymást elgurul a gyógyszer. Valami tartozás miatt óbégatnak egymással, és választékos hangnemben "dícsérgetik egymás puta madréját" utasítva, hogy fentebb említettek hogyan nyalják ki méretes hátsójukat. Először az az érzésem támad, hogy ölre mennek, de ahelyett, hogy élet-halál harcba fordulna a vita, az egész busz a sofőrrel az élen fuldoklani kezd a röhögéstől. A mókás kabaré sajnos véget ér azután, hogy az egyik mamma leszáll, így tovább bámuljuk a favityillókat, meg az előttünk ülő helyiek vaskos, fekete hajfonatát, és hallgatjuk a bömbölő reggaet.  

A csirkebusz nagy robajt csapva suhan át a Belize-i fővároson, Belmopanon, ami meglepő módon a Föld legkisebb fővárosa. A közepén áll a parlament, egy lepukkant, rémronda szürke épület, amit egy bedöglött téglagyárnak nézek, egészen addig, amíg Endre fel nem világosít a tévedésemről. 

1970-ig  a tengerparti Belize City volt az ország fővárosa, ami  nagysága, jellege, ipari és kereskedelmi szerepe folytán ma is jobban kiérdemelné ezt a címet. Mivel azonban az a város alig fekszik magasabban a tenger szintjénél, folyamatosan ki volt szolgáltatva a trópusi ciklonok által keltett árhullámoknak, így már korábban is felmerült a közigazgatási intézmények átköltöztetése. Az i-re a pontot végül a Hattie névre hallgató hurrikán tette fel, ami 1961-ben súlyos károkat okozva söpört végig az egykori főváros partvidékén. Az új főváros, Belmopan, Belize kellős közepén fekszik és semmiféle hegyvonulat nem választja el a tengerparttól, így értetlenül állok az előtt, hogy miért ítéltetett biztonságosabbnak elődjénél. Ha egy hurrikán erejű szélviharnak kedve támad végignyargalni egész Belizén milyen megfontolásból kímélné meg éppen Belmopant?

Újra a tengerpartra érkezünk. Belize Cityben aztán épp csak annyi időt töltünk, amíg buszt váltunk. Vagyis váltanánk, mert amint a mexikói határra közlekedő járat begurul a terminálra, a helyiek úgy rohanják meg, mintha épp egy atomtámadás miatt evakuálnák a várost. Endrével hátra húzódunk és megvárjuk, amíg mindegyik Tonna Donna felszáll, így a következő egy órára csak álló helyünk marad a csordulásig zsúfolt járaton. Naplemente előtt nem sokkal, a koraesti órákban szállunk le a mexikói határátkelőhelyen, amit szintén Santa Elenának neveznek. A Belize-i oldalon meglepő módon 30 dollártól szabadítanak meg minket kilépési illeték címén. Endre kiakad, mert remélte, minden úgy van, mint korábban, vagyis hogy tranzitutasoknak nem kell fizetniük. A paprikás hangulatunkon nem sokat javít amikor kiderül, hogy a mexikói pecsételőhely innét másfél kilométerre van, így 60 kilóval a hátunkon és a hónunk alatt, röpke fél órás séta vár ránk.

Guatemala Belize Mexikó ChetumalChetumal nem túl látványos város

Jó egy óra telik el mire a belépő pecsétek birtokába jutunk. Hasogat a fejünk a sok cipekedéstől, de végül rábukkanunk egy buszra, amivel tovább utazhatunk Mexikó belsejébe. Este van, a Belize-i határ környékén Chetumal tűnik a legközelebbi és egyúttal a legalkalmasabb desztinációnak az éjszakai szálláskeresésre. Sötétben viharzik be a buszunk a városközpontba, így ha nem akarjuk a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, nem sok időnk maradt tollászkodni. A fáradtságnál csak az éhségünk nagyobb, így azután, hogy rábukkanunk egy nem túl szép, de cserébe olcsó szobára, egy tacossütő nénikénél kötünk ki vacsorára, nagyra értékelve, hogy nem rizst készít sült csirkével. Be kell valljam, számomra a mexikói az egyetlen latin konyha, amit gasztronómai értelemben értékelni tudok, így elégedetten térek nyugovóra. 

Guatemala Belize Mexikó Chetumal Elég jól néz ki a Museo de la Cultura Maya bejárata

Másnap marad még néhány óránk mielőtt továbbutaznánk. Chetumal latin viszonylatban elég pofás, hangulatos hely, de inkább tranzitváros, mint sem turistaközpont. Őslakói maják voltak, az ő chactemal (nagy úr) szavukból származik az elnevezés, és ha valami igazán felkeltheti itt az érdeklődésünket, akkor az a piac mellett épült Museo de la Cultura Maya, amit 1994-ben nyitottak meg. 

Guatemala Belize Mexikó ChetumalMinden replika, de jó replika

Amikor 2009-ben először jártam Közép-Amerikában, akkor tulajdonképpen az első utam Tikalba, a maja építészet csodájába vezetett. A burjánzóan zöld esőerdőből kiemelkedő, meredek lépcsőjű piramistemplomok úgy ejtettek rabul egyszer s mindörökre, hogy szinte észre sem vettem. Azóta jártam már más, az esőerdő által rejtélyesen benőtt, tukánoktól, arapapagájoktól és bőgőmajmoktól hemzsegő romvárosban is, így a szerelem továbbfokozódott. Nem várom, hogy ugyanezt a "romváros a dzsungel közepén" élményt kapom egy múzeumtól, de meglepődöm.

Guatemala Belize Mexikó Chetumal       A kerámiak eredetiek és zseniálisak

A Museo de la Cultura Maya egészen egyedülálló abban, hogy egy több szintes kiállítóteremben modern számítógépes programokkal repprezentálják a maja civilizáció mindennapjait és hitvilágát, bár a valósághoz képest parányi makettek nyilván nem képesek visszaadni építészet zsenialitását. Maja uralkodók szobrai, kőhajók, ékszerek, áldozati szertartások kellékei, domborművek és festmények sorakoznak minden szinten, de ami igazán egyedülállóvá teszi a kiállítási csarnokot, az a megvilágítás és a dzsungel hangjait idéző hangeffektek. Vannak pillanatok, amikor tényleg Palenquében és El Miradorban érzem magam. 

Guatemala Belize Mexikó Chetumal

Ebből az átszellemült állapotból Endre zökkent ki úgy másfél óra múltán, aki a kijáratnál rágja a kefét, hogy lekéssük a tulumi buszt. Átszáguldunk a szállásra a zsákokért, majd meg sem állunk a terminálig, ahol megvesszük a jegyeket. Még kettő sincs, a busz háromkor indul, így ráérősen kényelembe helyezem magam az egyik műanyag székben és nekilátok írni, Endre pedig elmegy ebédet vásárolni. Eközben bejön egy busz a tulumi kocsiállásra, mindenki felpattan és bepakol. Kezd gyanússá válni a dolog, amikor rádöbbenek, hogy elfelejtettük átállítani az óránkat. Mexikónak ezen a részén egy órával több van, mint Belize-ben volt. 2 percem marad rá, hogy a nyakamban 60 kilóval felkutassam a mit sem sejtő Endrét és felszálljunk a buszra. A feladatot csak az utolsó pillanatban sikerül abszolválni, kis híján Chetumalban ragadunk. Pedig a tulumi maja romvárost a világért sem hagynám ki nem is beszélve arról a riviéráról, amiről Endrétől már 8 éve hallgatom az ódákat...

Guatemala Belize Mexikó ChetumalCopán... oda is vissza kéne mennünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

San Andrés az a falu, ahol beleszerettem Guatemalába. Nincs itt a világon semmi, csak néhány jó barát, akik miatt szívesen térek ide vissza. Hetek óta vártam ezt a néhány napot, így egy kicsit bánom, hogy gyorsan elszállt.

Reggel hétkor indul a buszunk Esquipulasból Santa Elenába. Hosszú, unalmas az utazás, ami alatt semmi másra nem tudok gondolni, csakhogy sok-sok év után újra láthatom a fogadott családomat, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy beleszeressek Latin-Amerikába.

Chiquimula után a táj ellaposodik. A Motagua völgyében lassan, lépésben haladunk Rio Dulcéig. Itt épült az ország legnagyobb hídja, amivel 1977-ben végre sikerült összekötni Petén esőerdőit Dél-Guatemala hegyvidékével. Az út hatására rengeteg földműves érkezett a térségbe, akik az elmúlt négy évtizedben leirtották az erdőket, ettől Petén déli része dimbes-dombos füves pusztasággá vált. Kár érte, főként a Belize határán emelkedő hegyek miatt, amik egykor egészen paradicsomiak lehettek.

Délután ötre futunk be Santa Elenába. A város 80 000 lakójával Petén legnagyobb települése. Minden út ide fut be, éppen ezért állandó a hangzavar. Korábban minden busz a piacról indult, de tíz éve, mikor először jártam itt, átadták a város határában épült pályaudvart, ami mostanra meglehetősen lepukkant. Ma a távolsági buszok többsége ide érkezik a turisták nem túl nagy örömére, ugyanis amíg a piacról Flores, a környék turistapardicsoma lábon is elérhető volt, addig a pályaudvarról muszáj vagy tuktukkal végigfurikázni a városon.

Guatemala Flores San Andres PeténSanta Elena régi pályaudvara a piacon volt

A Los Amigosban kötünk ki, abban a hostelben, amit évek óta Közép-Amerika legjobb hostelének tartanak. Már többször megírtuk, hogy nem szeretjük a hosteleket, de a Los Amigos nekem mindig más marad. 2005-ben, mikor a Petén Itza-tó északi partján fekvő San Andrés falujába költöztem, havonta egyszer kikapcsolódás céljából néhány cimborámmal átcsónakáztunk Floresbe. Akkortájt a turizmus még gyerekcipőben járt Guatemalában, nem voltak bárok és hostelek, kivéve a Los Amigost, ami akkor ünnepelte egy éves fennállását. Messze nem volt teltház, a hátizsákosok valóban közösséget alkottak, nem az volt, mint most, hogy mindenki megpróbálja magát hihetetlen világutazónak beállítani, csak mert eljutott Tikalba. Nem voltak gringókat háztól házig szállító kisbuszok, nem voltak szervezett túrák, mindenki úgy utazott, ahogy tudott. Leültünk egy asztalhoz és garantáltan jó sztorikat hallhattunk, nem pedig azt, hogy miként itta halálra magát Lanquínban harmincad magával egy magát hátizsákosnak mondó, spanyolul egy szót nem beszélő fiatal azt megünnepelve, hogy részt vett egy befizetett pancsoláson Semuc Champeyben. Aki járt már Guatemalában, az tudja miről beszélek. A turisták 99 %-a ugyanazt a kirakat karikát járja végig az országban, helyi szervezőkre támaszkodva, ugyanazokban a trendi hostelekben megszállva, amiket kifejezetten nekik találtak ki. Hogy ennek ellenére mégis miért a Los Amigosban szállunk meg? Hát csak azért, mert tíz éve láttam, honnan indult ez a hely, s mert ez idő alatt haverrá lett a helyet működtető két holland srác, Jeronimo és Matthias.

Emlékszem, 2005-ben nem volt itt több, csak két dorm valamint egy önkiszolgáló bár néhány műanyag asztallal és székkel. És mi lett belőle? Egy dzsungel hangulatot árasztó hippitanya, ahol favágó kinézetű, Converse cipőben tetszelgő divat backpackerek csapják a szelet az erre vágyó, napbarnított, harsány gringáknak, akik csak azért nem bőrönddel utaznak, mert az most nem trendi. Mindegy is, mi azért jöttünk ide, hogy váltsunk pár szót Jeronimóval és Matthiasszal, hiszen több mint három éve, hogy nem találkoztunk.

Guatemala Flores San Andres PeténKözép-Amerika legjobb hostele a Los Amigos Floresben

Szerencsére a személyzet nem változott. A konyhán dolgozók és a takarítók mind a nevemen szólítanak, olyan, mintha az ember rég nem látott barátokkal találkozna. Jeronimo is kezet ráz velem, s bár nincs sok ideje, váltunk néhány szót. Elmeséli, hogy Matthias már alig vesz részt a dolgokban, mert elege lett a hostelből, inkább utazgat. Ő még húzza az igát, de sajnos a Los Amigosnak is az lett a sorsa, mint a legtöbb jó hostelnek. Híre ment, hogy itt gyülekeznek a guatemalai utazók, ezért mindenki idetódul, de a többségük mára sajnos már nem utazó, hanem bulira vágyó backpacker, akinek Guatemala annyit jelent, miként tudja magát szétcsapni a vele hasonló érdeklődésű léhűtőkkel.

Az éjszaka egészen szörnyű. Bár arra a Los Amigosban gondosan ügyelnek, hogy éjjel 11-kor bezárjon a bár, a magukat hátizsákosnak mondó divat utazók tesznek az egészre, és hajnalig vircsaftolnak az udvaron. A favágó kontra harsány gringa jól szokott elsülni, mármint nekik, nekünk kevésbé, így egész éjjel hallgathatjuk, ahogy az udvaron csengő-bongó ordenáré üvöltést olykor a szomszéd szobából kiszűrődő kéjes nyögés töri meg. Nem vagyok kipihent, mikor reggel 6-kor megébredek. Az élménynek köszönhetően újra eldöntöm, hogy soha többé nem alszom meg parti hostelben, még akkor sem, ha azt Jeronimo üzemelteti. Így hát nagy zsákokkal megpakolva indulunk San Andrésba, fogadott családomhoz.

Azt hiszem, egy kis magyarázatot kell adjak, mi is ez a fogadott család sztori. 2005-ben, mikor kikerültem az
egyetemről, nem éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy dolgozni kezdjek. Mindig is utazni szerettem volna, de otthon folyton azt hajtogatták, hogy ahhoz rengeteg pénz kell. Utolsó évesként szerencsére kaptam egy tippet, hogy az EVS (European Volunteer Service) keretében lehet menni önkéntesnek Latin-Amerikába. Mivel én voltam Magyarországról az első, aki Európán kívüli programban akartam részt venni, nyertem egy fél éves programot Guatemalába. Így jutottam el San Andrésba, ahol egy amerikai vezetésű ökoparkban kellett munkálkodjak. A szállást egy helyi család, a falu egyetlen kakchíkel maja famíliája, a Curruchichik biztosították, de a vendégeskedésnél sokkal többre jutottunk egymással.

2005-ben ugyanolyan egyetemről kikerülő budapesti ficsúr voltam, mint bárki más. Bár azt mondják, aki nagyvárosban nő fel és él, nyitottabb a világra, alig pár nap alatt megtanultam, hogy addig a pillanatig burokban nevelkedtem és léteztem. Elsősorban nem San Andrés igénytelen utcái és szegény emberei sokkoltak, hanem az a nyugalom, ami őket körbevette. Európában is lehet csendes kis falvakat találni, de az áram, a vezetékes víz és a TV mindenhol adott, és ezek nagyon felgyorsították az életet. 2005-ben San Andrés olyan volt, mint ahol az élet csak úgy telik, és ez senkit nem zavart. Az itt élőknek nem igazán voltak álmaik, mindenki úgy gondolta, jól van, ahogy van.

Négy órában dolgoztam pár másik önkéntessel együtt, ami pont arra volt elég, hogy a park fenntartsa kezdetleges jellegét. Nem akarták, hogy fejlődjön, csak úgy, mint az egész falu. És ettől volt csodálatos az egész. A négy óra munka után semmi más dolgom nem volt, csak heverészni a függőágyban, lemenni fürdeni a tóra, és fecsegni a családom tagjaival olyan dolgokról, amikről amúgy otthon eszembe nem jutott volna. Nyolc testvérem volt, köztük Erwin volt a legfiatalabb, akivel minden nap fociznom kellett, és Jorge volt a legidősebb, akit ritkán láttam, mert útépítéseken dolgozott, távol San Andréstól. Két könyvet tele tudnék írni arról, milyen is az élet egy ilyen apró faluban, most legyen annyi elég, hogy 2011 után először sikerül találkoznom a családdal

A papa, Gonzalo sajnos már nincs köztünk, 2015 elején elment. Hogy érzékeltessek kicsit mégis az itteni emberek gondolkodásából, a családom minden tagja úgy véli, azért kellett korán, alig 60 évesen távoznia, mert összeveszett az egyik fiával, Carlosszal, és a bánattól meghasadt a szíve. Az orvosi diagnózis nyilván más lenne, de ez az itt élőket nem érdekli, inkább haragszanak a testvérükre, amiért viselkedésével megölte az apját. Primitív? Nem az annak, aki élt már San Andrésban.

Guatemala Flores San Andres PeténCsaládom egy része, kék pólóban Gonzalo, mellette felesége, Maria

Reggel, indulás előtt egyik fogadott testvéremtől, Sylviától rossz hírt kapok: mama kórházban van. Kiszaladunk a piacra, veszünk gyümölcsöt, és tuktukkal a San Benitó-i kórházba igyekszünk. Itt találkozunk Enivel, a másik testvéremmel, aki ápolónőként dolgozik az intézményben. Nagyon meglepődik, mikor meglát, nem mondta neki Sylvia, hogy érkezünk. Megölel, majd bekísér Mariához, fogadott anyámhoz, aki csendben ünnepli, hogy az elveszett fia hazatért. Nincs komoly baja, csak tegnap rosszul lett. Pár nap pihenés, és mehet is haza. 

Férje elvesztése megviselte. Meglepő módon kicsit elkezdett őszülni, ami a guatemalai asszonyoknál nem sűrűn forul elő, többségüknek 80 éves korukban is korom fekete a haja. Elpanaszolja, hogy Carlos milyen csúnyán viselkedett az apjával, és hogy azóta elbarikádozták magukat tőle, lévén egy birtokon laknak, csak külön házban. A viszály tárgya az, hogy Carlos felesége, aki modernebb felfogású csaj, nehezen jött ki a hagyománytisztelő és roppant konzervatív apóssal és anyóssal, a férjét pedig próbálta ellenük hangolni, amiből állandó lett a perpatvar. Carlos állítólag inni kezdett, mire a felesége elhagyta, és Maria elmondása szerint mindenféle férfiakkal hált együtt. Carlos a szakításukért a családot kezdte hibáztatni, de egy év múlva Azucena visszatért, aminek a család nem örült, mivel a házasságtörés náluk megbocsáthatatlan bűn. Megromlott a viszony, s egy este állítólag Carlos részegen nagyon megbántotta az apját, aki rá egy hétre meghalt. Azóta testvérem nem kívánatos személy a család háza táján.

Beszélgetünk egy órát, majd beesik Jorge és Fredy is. Miután lejár a látogatási idő, beülünk Fredy mellé a kocsiba, és San Andrés felé vesszük az irányt. Az első szembetűnő változás, hogy aszfaltút vezet a faluba. Korábban Floresből mindenki csónakkal kelt át, mert az út annyira rossz volt, hogy sokkal gyorsabb volt vizen közlekedni. San Andrés nagyon más lett. Bank és bevásárlóközpont nyílt a központjában, rengeteg lett az ember. Fredy azt meséli, hogy alig három év alatt megduplázódott az itt élők száma, mostanra senki nem ismer senkit.

Guatemala Flores San Andres PeténÉletkép a régi San Andrésból

Beugrunk Cesarhoz, akinek papírboltja van, és aki az egyetlen, angolul valamit beszélő tagja a családnak. Éppen ezért 2005-ben vele voltam a legjobb viszonyban, lévén akkor még nem beszéltem spanyolul, csak vele tudtam szót érteni. Azt mondja, a papírboltot hitelre vette, még vagy tíz évig fizeti vissza a banki kölcsönt. San Andrés a "fejlődés" útjára lépett. Mindenki üzletel, tervez, álmodik. 

A ház Gonzalo nélkül üres. Eladták a boltot, ami a ház első szobájából lett kialakítva, a ranch sem úgy működik, mint rég. Sylvia, legkisebb húgom azonban nyitott egy fodrászatot, amire nagyon büszke. Újabban szétspameli a Facebook falamat a legújabb hajkölteményeivel. A szalon a legnagyobb jóindulattal sem kaphatna engedélyt Magyarországon, de San Andrésban jó lesz. Ő örül nekem a legjobban, valószínűleg azért, mert ő a legnyitottabb az egész családban, nagy vágya lett eljutni Európába, amihez én vagyok hozzá a kapocs. Egész biztos, hogy látom őt még Budapesten valamikor.

A nagy ölelkezés után mindenki megy a dolgára. Minket leraknak egy újabban épült, kertvégi kőházban, amit Maria és Gonzalo magának tervezett, elszeparálva magukat a gyerekektől és unokáktól. Csakhogy Gonzalo meghalt, így a ház üresen maradt. Kiseprünk, felhúzzuk az ágyneműt, majd nyakunkba vesszük a falut. Erinek kicsit sok az inger, mivel hatalmas a család, nem tudja összerakni a képet, ki kinek a kicsodája. 

Beugrunk a régi ismerősökhöz. Elsőként Danielhez, akivel anno El Miradorba túráztunk el. Az még az az időszak volt, amikor nem vezetett normális ösvény a romokhoz, és napi 40-50 kilométereket kellett gyalogoljunk derékig érő mocsárban. Azóta többször voltam vele a legnagyobb maja romvárosnál, de erre most nincsen lehetőség, lévén Daniel ágyhoz van kötve. Leesett egy platós kocsiról és eltörte a gerincét, hónapokig lesz kénytelen feküdni, amíg felépül. Amúgy tök jól van, épp sörözik a haverokkal, csak ugye nem nagyon mozoghat.

Guatemala Flores San Andres Petén2005-ben velük jutottam el El Miradorba (Jenny, Ademír, Elena, én, René, Gäetan, Clim és Daniel)

Beugrunk Tito kocsmájába, ahová San Andrés őslakói jártak és járnak még most is mulatni. Tito lánya, Gloria (aki a falu egyetlen szőke lánya volt), azóta az Egyesült Államokban él férjével és gyerekeivel. Gloriába minden helyi srác szerelmes volt a haja miatt, az már senkit nem érdekelt, hogy valójában egyáltalán nem volt szép, ráadásul elviselhetetlen volt, mivel tudta, hogy mindenki őt csodálja. 

A kocsma mellett áll Hectornak a boltja. Hector kiválóan beszél angolul, lévén korábban Kanadában dolgozott. Hasonlóan El Salvadorhoz, Guatemalában is elég sokan vannak azok, akik lehúztak pár évet az USA-ban vagy Kanadában, de a többségük visszatért, mert Közép-Amerikában nincs akkora hajtás.

Leszédelgünk a tópartra, ami nekem a legszebb tó marad a világon. Csupán öt település van a partján, amúgy esőerdő veszi körbe. Az egyik ilyen település San José, ami alig tíz perc sétára van San Andréstól. Érdekes, hogy amíg San Andrés bár szépen nőtt, megmaradt porfészeknek, addig San José ugyanolyan kicsi, mint volt, és guatemalai szemmel ragyog. Errefelé az állam nem súlyozza a támogatást, minden departamento ugyanannyi pénzt kap, függetlenül attól, hány falu tartozik hozzá. San Joséhoz csak egy tartozik, San Pedro, San Andréshez azonban vagy húsz másik falu, így már érthető, miért néz ki úgy a két település, ahogy. Hogy mást ne mondjak, San Joséban a 2000-es évek elején épült egy stadion, ahol a Heredia Jaguares csapata játszik, tavalyig első osztályúak voltak. Na ugye, nem csak a Felcsút eshet ki az első osztályból.

Guatemala Flores San Andres PeténRégen ilyen volt a hentes, ma már hűtőből adják a húst

Délután Sylviával elmegyünk a henteshez, mert úgy döntünk, főzünk nekik egy jó pörköltet. Ez nem egyszerű mutatvány, mert bár a családomnak van konyhája, ők inkább a kert végében kialakított nyári konyhában tevékenykednek, ahol a higiénia nem ismert fogalom. Ez amúgy kevésbé zavar minket, mint az, hogy tudom, a családomnak nem könnyű főzni. 

Guatemala Flores San Andres PeténSylvia kíváncsi, mi lesz ebből

Guatemala ezen részén furcsa ételeket esznek. Ilyen pl. a macuy, ami egy gyógynövényből készült keserű leves, vagy a bledo, ami valamilyen áztatott falevél tortillába tekerve. A narancsot sóval eszik, banánt tejkrémmel és babbal, úgyhogy nem kis kihívás pörkölttel próbálkozni. Emlékszem, 2005 karácsonyán egyszer vadast készítettem nekik zsemlegombóccal, végül az egészet a kutyák ették meg, mert azt mondták, túl sok benne a hozzávaló, így biztosan ehetetlen. Meg se kóstolták.

Na, ezt most megkóstolják, de nem arat osztatlan sikert. Az uborkasalátát mindenki a csirkéknek adja, mert ecetes, és az náluk nem divat. A galuskába belenyalnak, de a kutyáké lesz. Cesar átrohan torilláért a szomszéd boltba, és azzal kanalazzák ki a húsokat a szószból. Egyáltalán nem zavar, tudtam, hogy nem fog nekik ízleni, de legalább volt mi miatt összehozni a családot. Nevetgélés közben Eni rákezd az Érik a szőlőre, amit tíz éve tanítottam neki a ranchen chiliszüret közben. Azóta is emlékszik rá, mégha a kiejtésén van is mit csiszolni. Próbálom őket meghívni egy sörre Titóhoz, de mióta Carlosszal összevesztek, senki nem iszik egy kortyot sem. Carlos sem.

Guatemala Flores San Andres PeténTényleg meg kell ezt enni? - néz kérdőn Eni és férje, Alvaro

Másnap reggel átmegyek hozzájuk, ahol ugyanolyan szívesen fogadnak, mint a család többi tagja. Én vagyok az egyetlen, akire nem haragszik senki, rajtam keresztül próbál mindenki üzenni a másiknak. Nem vállalom fel ezt a szerepet, ehelyett konstatálom, hogy testvérem nem túl boldog a kialakult helyzet miatt. Majd csak enyhül a viszony a közeljövőben.

Visszafelé beugrunk a kórházba Mariához. Azzal fogad, hogy el akar repülni az én országomba. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy Gonzalóval folyton csak dolgoztak és dolgoztak, soha nem mentek sehová, de most már utazna. Remélem, fog is. Megnézném, mit szólnának a budapestiek, ahogy fogadott anyám végigflangál a Váci úton a díszes hupiljében és a rakott szoknyájában, mert hogy ő mindig népvisletet hord.

Guatemala Flores San Andres PeténNaplemente San Benito felett

Az elmúlt két nap a nosztalgiáról szólt. Jó visszatérni San Andrésba bizonyos időközönként, nem csak a családom miatt, hanem amiatt is, hogy látom, miként válik egy apró falu néhány év leforgása alatt várossá, és miként nyílik ki a világ az itt élő maják számára. Még egy éjszaka Floresben, aztán holnap irány Mexikó!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Latin-Amerika legszentebb városában, Esquipulasban jártunk. Bár régebben elég hosszú ideig éltem Guatemalában, ez a hely eddig kimaradt, ami az itt élők szemében felér egy skandallummal. Esquipulast ugyanis minden itt élőnek egyszer fel kell keresnie, akár hisz Istenben, akár nem. Mondjuk ez utóbbiból errefelé nem sok van.

Elhagyjuk El Salvadort. Majdnem egy hónapon át jártuk ennek az apró, de annál izgalmasabb országnak az ösvényeit, és minden percét élveztük. Soha nem felejtjük el, mennyire kedvesek voltak az itteni emberek. Bármerre jártunk, mindenkinek volt hozzánk egy jó szava, folyton volt valaki, aki meg akart hívni minket egy sörre vagy üdítőre, még azt is imádták bennünk, hogy abból az országból jöttünk, ami elverte őket a világbajnokságon 10:1-re. Ennél zseniálisabb szocioélményben sehol nem volt részünk, pedig egy pár éve már úton vagyunk. Két hét múlva azonban indul a repülőnk Cancúnból, így gyorsítanunk kell.

La Palmából a határra buszozunk. A fociháború idején ezt a térséget lőtték rommá a salvadori és hondurasi katonák, de a polgárháború idején sem volt biztonságos errefelé. Most béke van és nyugalom. El Poy El Salvador legkisebb határátkelője, ennek köszönhetően alig tíz perc alatt megkapjuk a ki- és belépő pecséteket. Kifizetjük a 65 lempirás belépési adót, majd váltunk tíz dollárt, hogy fussa buszjegyre és egy kevés kajára Hondurasban. Délután már Guatemalában akarunk lenni.

A határtól alig öt kilométerre fekszik Nuevo Ocotepeque városa. A fociháború idején itt kezdték a vérontást a salvadori seregek, amiről egy magányosan ácsorgó katona szobra tanúskodik a város szélén. Ocotepeque nem szép város, de miért is lenne az? Messze esik Honduras vérkeringésétől, normális út csak Guatemala és El Salvador irányába van. Az egyetlen összeköttetést az anyaországgal egy elég rossz állapotban lévő, kanyargós hegyi út jelenti, amin meglehetősen gyér a forgalom. Minden, ami itt kapható, vagy salvadori, vagy guatemalai, az itt élők egytől egyig seftelésből próbálnak megélni.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasOcotepeque nem egy szép város

Beülünk reggelizni egy helyre. Ujjongunk, mikor kiderül, hogy nincs pupusa, helyette babkrém van tojással. Egy hónap pupusaevés után végre valami új íz. Élvezni nem tudjuk sokáig, mert anno, mikor évekkel ezelőtt Guatemalát körbeutaztuk, akkor folyton ezt ettük, és az igazat megvallva, ezt sem komázzuk. Ettől persze még jó, hogy nem kell újra pupusát a számhoz emelnem.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasTojás és babkrém - a pupusa után minden jó

Körbejárjuk Ocotepequét, majd felülünk egy szakadt buszra, ami az Agua Caliente-i határátkelőhöz tart. Szemben El Poyjal Agua Caliente eléggé zsúfolt. Rengeteg a kamion, nagy a felfordulás. Turistaként gyorsan sorra kerülünk, és szerencsénkre elfelejtik elkérni tőlünk a kilépési díjat, amit amúgy az összes hondurasi, salvadori és guatemalai határátkelőn szednek. Hogy mennyit, az mindig attól függ, milyen kedve van a határőrnek, mert az igazat megvallva, ezek a ki- és belépési illetékek teljesen random módon vannak megállapítva.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasOcotepeque főterén van szökőkút, csak víz nincs benne

A guatemalai határőrség Agua Calientétől kicsit messze fekszik, így kisbuszba szállunk. Zöld cédruserdőkön át kanyarog az út. Megcsap Guatemalának az a megfoghatatlan, bizsergető szele, ami miatt annyira imádom ezt az országot. Tíz éve itt kezdődött minden, itt lettem utazó, itt vált belőlem ember. Guatemalára mindig úgy fogok tekinteni, mint második hazámra, arra a bölcsőre, ami ráébresztett, hogy Európában mennyire értéktelen, világtól elrugaszkodott életet éltem. 23 évesen itt születtem újjá, itt íródott újra a sorsom. Itt lettem az, aki ma vagyok.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasMegérkeztünk Guatemalába

Gyors pecsételés után egy csirkebuszon találjuk magunkat, ami a közeli Esquipulasba tart. Bár korábban sokáig éltem Guatemalában, ide soha nem sikerült eljutnom, pedig minden chapínnak kötelező egyszer. A chapínok a városi, nem őslakos guatemalaiakat jelölik, akiknek köszönhetően a maják megtértek. Guatemalánál katolikusabb ország nem sok van a Földön, itt a klasszikus "hány gyereked van?" kérdés után mindig azt szeretnék tőled megtudni, hogy hiszel-e Istenben és az ő fiában, Jézusban. Mivel Esquipulas  a guatemalai kereszténység alfája és omegája, ezért igen nagy helyet foglal minden itt élő szívében.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasEsquipulasbe minden chapínnak egyszer el kell látogatnia

Leszállván a buszról szállás után nézünk. 2012 óta nem jártam Guatemalában, így rendesen meglepődöm az árakon. 40 dollár alatt nincs normális szoba, ami ennél kevesebbe kerül az vagy kupleráj vagy munkásszálló. Hüledezünk Erivel, mert Guatemalát eddig a legolcsóbb országok egyikének tartottuk a kontinensen, most azonban minden olyan, mintha Costa Ricában járnánk. Hiába van a városban vagy ötven szálloda, mindenhonnan elhajtanak minket. Végül az egyik kevésbé szép hotelben addig könyörgünk, míg egy éjszakára oda nem adják a legkisebb szobájukat 20 dollárért, cserébe megígérjük, hogy csak egyetlen napig maradunk.

A következő hidegzuhany a kaja. Anno bármelyik kifőzdében 10 quetzálért (kb. 400 forint) ehettél egy tál levest, de úgy néz ki ennek is vége. 30 quetzalba, 1200 forintba kerül az a mindent bele leves, ami amúgy egy fillért sem ér. Reméljük, ezek az árak csak Esquipulas sajátosságai, és nem lett az országból a második Costa Rica.

Esquipulas amúgy egészen pofás kis város. Bár koloniális bájából nem sok maradt amiatt, hogy az elmúlt száz évben mindenki azt építhetett, amit csak akart, de a bazilikára és környékére azért odafigyelnek. 

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasEsquipulas bazilikája az egyik legszebb a kontinensen

A legenda szerint a 18. században egy Abeyta nevű chortí-maja férfi éppen bűnbánatot gyakorolt az egyik ősi, maja szakrális kőnél, mikor a domboldalban fényes villanásra lett figyelmes. Odasietett és látta, hogy a földből egy feszület áll ki, rajta Jézus fekete szobrával. Elvitte magával a falujába, azonban a feszület másnapra eltűnt. Visszament hát oda, ahol találta, és csodák csodájára, az ismét ott volt. Még kétszer próbálta Abeyta elvinni a faluba, de a feszület minden alkalommal visszakerült a helyére, így a közösség úgy döntött, szentélyt állít a feszületnek azon a helyen, ahol a férfi megtalálta. 1813-ban a szentély helyére az egyház a mostani bazilikát építtette, ezzel párhuzamosan a jelenés emlékére zarándoklatot hirdetett. Azóta Esquipulas nem csak Guatemala, de az egész katolikus egyház egyik legfontosabb vallási központjává vált. 1996-ban II. János Pál itt jártakor a Hit Fővárosa címet adományozta Esquipulasnak, ezzel az amerikai kontinens legfontosabb vallási helyévé téve a várost.

A szobor most is ott figyel az oltárnál, de lefényképeznünk sajnos nem sikerül, mert a közelébe férkőzni csak a zarándoklat idején lehet. 

Szeretnénk a városról és a bazilikáról egyszerre képet készíteni, így felbaktatunk a Cerrito Morola névre hallgató kálváriára. Nincs rajtunk kívül egy lélek se errefelé, csak néhány sövényleguán, amik elpilledve sütkéreznek a cédrusfák ágain.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasBírjuk ezeket a színes gyíkokat

A kálvária tetején áll egy parókia, aminek szomszédságában van egy házikó. Épp, mikor fotózunk, érkezik egy tuktukos fickó. Rodrigo egy 50 év körüli, pocakos ürge, aki amint meglát minket, azonnal felajánlja, hogy 20 quetzalért körbefurikáz minket a környéken. Belemegyünk, végülis nincs jobb dolgunk.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasEsquipulas bazilikája a Cerro Moroláról

Többek között elvisz minket egy pár kilométerre fekvő apró kápolnához, ahová a maják áldozni járnak.

- Mi esquipulasiak ide járunk imádkozni. A bazilika nagyon fontos az életünkben, de a kisebb gondokkal ott nem zaklatjuk az Urat - meséli Rodrigo - Ti hisztek Istenben?

Ha az ember Guatemalában nem akar több órás hitvitába keveredni, jobb, ha bólint, de ezúttal van időnk, így mindketten vázoljuk Erivel, pontosan mit is gondolunk erről a dologról. Rodrigo meglepően jól veszi a félig evolucionista, félig buddhista, félig kreacionista szemléletünket, és nagyon kulturált módon nem próbálja bizonygatni a keresztény isten mindenhatóságát, mint úgy általában egy átlag chapín tenné. Olyan értelmes beszélgetésbe keveredünk Rodrigóval, amire nem gondoltam, hogy Guatemalában valaha sor kerül. 

El Salvador Honduras Guatemala Esquipulas    Eri és Rodrigo a kápolnánál

- Elviszlek titeket még valahová - ültet vissza minket a tuktukjába.

Húsz percen át csalinkázunk úttalan utakon a város északi végében fekvő kőrengeteghez. A legnagyobbat, amit szépen kiemeltek a többi közül, most is egy sámán ugrálja körbe egy fiatal maja pár társaságában. 

- Mi sem csak Istenben hiszünk - kezdi Rodrigo - Bizonyos feladatokat ősi isteneinkre és a természetre bízunk. Ha áldás kell egy új autóra vagy üzletre, a sámánjaink segítségét kérjük.
- Mennyibe kerül egy ilyen ceremónia? - érdeklődöm.
- Attól függ, mennyire komoly az áldás. Akár 2-3000 quetzált is elkérhet a sámán, de mi szívesen adjuk. Tudjuk, enélkül nem úgy mennének a dolgok, ahogyan.

El Salvador Honduras Guatemala EsquipulasPiedra de los compadres, vagyis a Keresztapák sziklája

Számtalanszor láttunk már ehhez hasonló ceremóniákat szerte a kontinensen, de az tény, a legnagyobb hívők a guatemalaiak. Bárhol, bármikor képesek összeugrani egy jó kis áldozásra, akár az erdőben, akár egy templomban. Ez is hozzátartozik ahhoz, miért is szeretem annyira ezt az országot. Most azonban sok időnk nem lesz rá, mert lassan meg kell érkezzünk Mexikóba.

Elbúcsúzunk Rodrigótól, majd veszünk két buszjegyet a holnap reggeli, Santa Elena-i buszra. Estefelé még sétálunk egyet a bazilika körül, majd korán eltesszük magunkat, mert holnap sokat fogunk utazni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében El Salvadort vetjük össze Magyarországgal. A két ország között nincs sok kapcsolat, leszámítva az 1982-es 10:1-re végződött világbajnoki meccset, egy valami miatt azonban nagyon is érdemes odafigyelnünk erre az apró országra. Ez pedig nem más, mint a fiatalok elvándorlása. Csak remélhetjük, hogy Magyarország nem jut El Salvador sorsára.

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy El Salvadorban jobb-e lenni salvadorinak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-ben El Salvador GDP/fő mutatója 3854 US$ volt, ami alig 27 %-a a magyar adatnak (14 023 US$).

Az országot előszeretettel állítják párhuzamba Ecuadorral, mivel mindkét ország ugyanakkor, 2001-ben vezette be a dollárt fizetőeszköznek az elszállt infláció miatt. Amíg azonban Ecuadorban az átállás jól sült el (a GDP azóta a négyszeresére nőtt), addig El Salvadorban tulajdonképpen bebetonozta a problémákat. A GDP az elmúlt 15 évben mindössze 80 %-kal nőtt, ami messze elmarad a térség fejlődő országaitól. Ennek oka az elvándorlás, ami El Salvadorban konglomerálta a gazdasági krízist.

A hivatalos statisztikák szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, de ennél valószínűleg sokkal többen vannak, hiszen minden hónapban illegális bevándorlók ezrei lépik át az amerikai határt. Egyes kimutatások 2 millió salvadori bevándorlóról szólnak, ami az ország 6,5 milliós összlakosságának 30 %-a. Mivel az elvándorlók többnyire fiatalok, az ország több mint egy évtizede munkaerőhiánnyal küszködik. A tartós munkaerőhiánynak köszönhetőn az amerikai nagyvállalatok elvitték a termelést El Salvadorból és újabban inkább Guatemalában és Nicaraguában próbálnak szerencsét.

El Salvador gazdaságValószínűleg ők minimálbért sem keresnek

El Salvadorban a megállapított minimálbér szektoronként más és más. 2016-ban az iparban dolgozók minimum 259 dollárt (kb. 72 500 Ft), a szolgáltatásban dolgozók minimum 263 dollárt (kb. 73 600 Ft), a mezőgazdaságban dolgozók pedig minimum 124 dollárt (kb. 34 700 Ft) vihetnek haza. Ezzel szemben Magyarországon a minimálbér egységesen nettó 73 815 Ft.

Ha mezőgazdaságot nem számítanánk, El Salvadorban hasonlóak lennének a keresetek, mint nálunk, de mivel a lakosság több mint 20 %-a mai napig az agrár szektorban dolgozik, az átlagkereset (350 dollár, kb. 98 000 Ft) messze elmarad a magyar mögött. Ennek fényében nem meglepő, ha a salvadori, főként tanulatlan fiatalok az Egyesült Államok felé veszik az irányt.

A problémákat jól szemlélteti, hogy bár a lakosság 30 %-a elhagyta az országot, még így is 7 %-os a munkanélküliség. Magyarországon az 5 %-ot súroljuk úgy, hogy messze nincs akkora elvándorlás, mint El Salvadorból.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

El Salvadorban az ÁFA 13 %-os, de hogy ezt ki fizeti be, nem tudom, mert blokkot szinte sehol nem kaptunk.

Mindenkinek, akinek bejelentett munkahelye van, kötelessége társadalombiztosítást (ISSS) fizetnie, ami a fizetés 3 %-a. Emellett van nyugdíjjárulék (AFP), ami 6,25 %-a a bérnek. 

Az országban létezik személyi jövedelemadó is, amit azonban havi 472 dolláros (kb. 132 000 Ft), már TB-vel és nyugdíjjárulékkal terhelt keresetig nem kell fizetni. Havi 895 dollárig 10, 2038 dollárig 20, afölött pedig 30 %-ot kell az államkasszába átutalni. 

A munkavállalót innentől kezdve nem terheli tovább az állam, tehát az összes adó mindössze 9,25 % plusz az SZJA.

Vegyünk két példát! Egy banki alkalmazott ma El Salvadorban 450 dolláros keresettel számolhat. Ez alapján befizet 13,5 dollár ISSS-t, valamint 28,13 dollár AFP-t. Mivel a nettója nem éri el az SZJA fizetés minimális szintjét, ezért 408,38 dollárt fog kézhez kapni. Egy állami kórházban dolgozó fogorvos, akinek az állam által meghatározott 1300 dolláros fizetése van, befizet ISSS-re és AFP-re 120,25 dollárt. Marad 1179,75 dollárja, ami az SZJA alapján második sávba kerül, így további 235,95 dollárt fog az államkasszába befizetni. Az orvos nettója tehát 943,8 dollár lesz, a fizetésének 27,4 %-át behúzta az állam.

Mivel El Salvadorba kevesen fektetnek be, szívesen veszik a cégalapítást. Ha az ember leküzdte a latin bürokrácia minden nyűgét, rengeteg támogatást kaphat. A probléma azonban az, hogy az utóbbi években inkább mindenki szépen visszaadta az engedélyét, semmint újabb és újabb vállalkozást nyitott volna. Ennek oka a bandák által szedett védelmi pénz, ami megkeseríti a kivállalkozók mindennapjait. Utazásunk során olyannal is találkoztunk, aki a szatócsboltja után havi 1000 dollárt volt kénytelen fizetni a bandáknak addig, amíg be nem zárt.

Bár adózás tekintetében El Salvador nem rossz, a kiszámíthatatlan védelmi pénzek miatt vállalkozni egyáltalán nem életbiztosítás.

3) ÁRAK

El Salvadorban alacsonyak a keresetek, de összehasonlítva a kontinens többi országával, az árak sem túl magasak. Costa Rica vagy Panama mellett egészen filléres országnak hat, nálunk azonban így is valamivel drágább El Salvador. 

1 l tej: 390 Ft
1 kg kenyér: 350 Ft
1 kg rizs: 320 Ft
1 kg csirkemell: 1300 Ft
1 kg hagyma: 310 Ft
1 kg krumpli: 280 Ft
1 kg narancs: 310 Ft
1,5 l víz: 280 Ft
1 kg paradicsom: 370 Ft
1 db tojás: 40 Ft
0,5 l sör: 320 Ft

El Salvador gazdaságKifőzdében enni nem drága, de boltban vásárolni az

...és az éttermekben:

0,5 l sör: 400 Ft
menü egy kifőzdében: 770 Ft
közepes méretű pizza: 2000 Ft 

Ami nagyon olcsó, az a ruha. El Salvador vezető ágazata a textilipar, ami mai napig tartja a lépést a kínaiakkal. Az elektronikai cikkek hasonló árban vannak, mint nálunk.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Az elmúlt pár évben Budapesten elszálltak a lakbérek, amit az Airbnb előretörésével magyaráznak. Nos, San Salvador nem a turisták álma, így errefelé az Airbnb sem érezteti úgy a hatását. Ennek köszönhetően a salvadori fővárosban az albérlet nem drága, 250-300 dollár körül már egészen normális lakásokra lelhet az ember aránylag biztonságos környéken is, mint a Colonia Miramonte vagy San Benito. Mivel San Salvador egyetemi központ is, ezért rengeteg kiadó szobát is találni a piacon, amiket akár már 80 dollárért is meg lehet szerezni egy hónapra.

Vidéken még ennél is olcsóbb minden. El Salvador második és harmadik legnagyobb városában, Santa Anában és San Miguelben már 150 dollárért lehet találni kétszobás lakást, szobát pedig akár 50 dollárért is.

El Salvador gazdaságLakást vagy házat bérelni nem drága

A rezsi olcsó. Elektromos áramra 30-40 dollárt kell fizetni havonta, gázra 10-15 dollárt, vízre kevesebb mint 5 dollárt. Aminek horror ára van, az az internet. A legalapabb csomag ára 40 dollárnál kezdődik, ami közel négyszerese a magyarnak.

Mivel El Salvador teljes területén trópusi a klíma, a házépítés sokkal egyszerűbb. Nem kell szigetelni, bőven megteszik az egyrétegű nyílászárók, a tetővel sincs sok gond. Helyiek elmondása szerint egy házat a nulláról 20-30 000 dollárból lehet felhúzni, hála például annak, hogy az építési hatóságok szinte sehol nem szólnak bele, miből mit építesz.

5) KÖZLEKEDÉS

A tömegközlekedés El Salvadorban olcsó. A városi buszokon 25 centet, kb. 70 forintot kell fizetni, a járművek azonban szakadtak és tele vannak zsebtolvajokkal. A távolsági buszok sem sokkal jobbak, viszont azok is olcsók. Egy egy órás, kb. 50 kilométeres útért 1 dollárt, vagyis 280 forintot kérnek el, ami kevesebb mint harmada a magyar árnak.

Az úthálózat egészen jó. A Pánamerikai autóút, ami Guatemala és Honduras közt végigfut El Salvadoron, majdnem végig kétsávos, gyorsnak azonban nem mondható. Újabban a hegyi utak is egész jó állapotban vannak, a városi utcák azonban kritikán aluliak, mintha az önkormányzatoknak erre egyetlen fillérje sem lenne.

El Salvador gazdaságAhogy minden városi busz, úgy a vízitaxi is 25 cent

A benzin olcsó, egy liter ára kb. 75 cent (210 forint). 

Bár a közlekedés ára töredéke az otthoninak, a minőség sajnos elég gyenge, ráadásul a biztonság sem az igazi. Vasút, metró vagy villamos nincs, mindent busszal próbálnak megoldani, ami meglehetősen környezetszennyező.

Mindent összevetve úgy gondolom, Magyarországon a közlekedés minősége ár-érték arányban nézve még így is jobb.  

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Mivel El Salvadort tulajdonképpen elhagyta a középosztály, túl sok jóra az ember a kultúra terén nem számíthat. San Salvadorban, Santa Anában és San Miguelben van ugyan színház, csak minőségi darabokat nem játszanak bennük. Hiányoznak a zenei fesztiválok, viszont egyes régiókban minden hétvége falunap. A Ruta del Café és a La Libertad körüli strandok népszerű desztinációk, az El Salvador-i elit azonban inkább Floridát, Cancúnt és Panamavárost preferálja.

El Salvador gazdaságTengerparton töltik a szabadságot a salvadoriak

Az országban hivatalosan 11 ünnepnap van, emellett 15 nap szabadsággal rendelkezik az, akinek bejelentett munkahelye van. Szabadságra 200 ledolgozott munkanap után lehet elmenni, bár ezt a munkaadó kezelheti rugalmasan. Az viszont mellbevágó, hogy a szabadság alatt csak a fizetés 65 %-át kapják kézhez.  

Magyarországon mind szabadság, mind pedig kulturális programok tekintetében jobb a helyzet.    

7) KÖZBIZTONSÁG

Ebben a kérdéskörben nincs vita, mivel El Salvador a Föld legveszélyesebb országa. 2015-ben 6650 gyilkosságot jegyeztek fel, ami Közép-Amerika összes halálos kimenetelű bűncselekményének a 35 %-a. Ezzel szemben Magyarországon évente csak kb. 100 ember hal erőszakos halált, ráadásul mi másfélszer annyian vagyunk. Hogy minek köszönhető ez a horrorisztikus adat? Annak, hogy 2014-ben az állam a börtönök telítettsége miatt amnesztiát hirdetett több ezer fogva tartott bandatagnak, akik visszatérve az utcára felszították az erőszakot. Egyetlen év alatt 70 %-kal nőtt az országban a gyilkosságok száma.

El Salvador gazdaság Ahol egy falusi gyerekszépségversenyt katonák őriznek, ott van baj

Turistaként persze más a helyzet. El Salvadorban találkoztunk a legkedvesebb emberekkel, mindenkinek volt hozzánk pár jó szava. A gyilkosságok általában a drog- és fegyverkereskedelem sajátosságai, így az átlag embernek nincs mitől tartania, egy dolgot leszámítva, a védelmi pénzt. Bár bő egy évtizede sikerült a vállalkozásokat sanyargató bandákat leállítani a védelmi pénz szedéséről, 2015 óta sajnos ez a "szektor" ismét aranykorát éli. El Salvadorban nincsen rend, s mivel az országnak nincs pénze, hogy szembemenjen a bandákkal, még egy jó ideig nem is lesz.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

El Salvadorban, aki fizeti az ISSS-t, ingyenes ellátásban részesül az ország 30 állami kórházában. Elmondások alapján ezek a kórházak egészen szörnyűek, nem elsősorban a kezelések minősége, sokkal inkább az infrastruktúra hiánya miatt. Az épületek lerobbantak, a kórtermek zsúfoltak, a higiénia gyenge lábakon áll. Ennek köszönhetően a magánklinikák fénykorukat élik, az elmúlt öt évben duplájára nőtt az ügyfélkörük. Amíg 2010-ben csak az összes regisztrált beteg 11 %-a fordult magánklinikákhoz, addig ez az arány 2015-re 22 %-ra hízott. A magánkilikák jók és nem vészesen drágák, sok Egyesült Államokban született, második generációs salvadori tér haza ebbe az ágazatba befektetni.

A salvadori oktatás a térségben nem rossz, világszinten azonban gyenge. 2015-ben a Föld legjobb 500 egyeteme közé egyetlen salvadorinak sem sikerült beverekednie magát, bár ez elmondható a magyar felsőoktatási intézményekről is.

El Salvador gazdaságIskola helyett sok gyerek dolgozik

2015-ben mintegy 22 000-en nyertek felvételt az ország 40 intézményének egyikébe, melyek közül azonban csak hét állami, a többi privát. Ennek megfelelően a tanulók 70 %-a fizet azért, hogy tanulhasson, és csak 30 százalékuk járhat ingyenes, állami képzésre.

Az ország nem vesz részt a PISA-felmérésben, így az alsó- és középiskolák színvonaláról nehéz lenne értekezni. Személyes tapasztalatunk az, hogy a világról az itt élő fiataloknak nincs sok fogalma, El Salvadoron túl csak az Egyesült Államok létezik.

Egyértelműen jobb a helyzet e téren Magyarországon.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

El Salvadorban a nyugdíjkorhatár férfiaknál 60, nőknél 55 év, vagy pedig 25 éven keresztül fizetett AFP. Ha tehát valaki 18 évesen munkába áll, 43 évesen már nyugdíjaztathatja is magát. Mondjuk nem fog sokat kapni, bár többet, mint egy magyar. Amíg nálunk a minimálnyugdíj 28 500 forint, addig El Salvadorban 207 dollár, kb. 58 000 forint, bár ebből még vonnak a nyugdíjbiztosítók. Ez alapján a nettó nyugdíj csak 167,68 dollár, ami 47 000 forintnak felel meg. Amúgy ugyanennyit kap az is, aki nem fizet SZJA-t, tehát a fizetése nem érte el soha a havi 472 dollárt. 28 500 vagy 47 000, édes mindegy, megélni egyikből sem lehet egyik országban sem.

Annak ellenére, hogy csak 25 éven keresztül kell fizetni a nyugdíjjárulékot, a munkavállalók 60 %-a nem teszi. A fiatalok körében ez a szám még magasabb, mivel a többség azzal számol, hogy néhány éven belül elhagyja az országot.

El Salvador gazdaságSokan semmilyen nyugdíjra nem számíthatnak

Létezik rokkantnyugdíj, amit azonban csak háborús sebesülés után fizet az állam. 14 000 ilyen állampolgár él El Salvadorban, az ő nyugdíjuk 105 és 262 dollár (29 400 és 73 000 forint) között mozog. Aki autóbalesetben veszti a lábát vagy szimplán agyvérzést kap, ne számítson túl sok megbecsülésre.

Létezik munkanélküli segély, de azt csak hat év, járulékok terén tiszta munkaviszony után fizetik. Ha megvan a hat év munkaviszonyod, és egy cégnél egy év ott töltött idő után felmondasz, négy hónapig részesülsz segélyben. Hat ott töltött év után pedig két éven át lehetsz munkanélküli, ami nem rossz, tudván, mennyit is fizetnek. A munkanélküli segély El Salvadorban ugyanis magas. 

A maximum összeg a minimálbér 170 %-a is lehet, aminek okán az ember nem jár rosszul, ha kirugatja magát. No, persze ezt csak a nagyvállalatok esetén fizetik meg az embernek, a legtöbb cég ugyanis megbízási szerződéssel veszi fel az alkalmazottait, így bármikor elbocsáthatja őket anélkül, hogy egy fillérjébe is kerülne.

Családi pótlék nincs, mivel a gyermekvállalási kedvet nem kell feldobni. Így is rengetegen élnek ebben a csöppnyi országban. 

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni (El Salvador esetén a szolgáltató szektorban elhelyezkedve). Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, San Salvadorban vagy Budapesten?

El Salvador-i minimálbér (2 fő): 147 280 Ft

- átlagos San Salvador-i lakás bérleti díja biztonságos környéken: 70 000 Ft
- rezsi+internet: 25 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 60 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 12 300 Ft
MARAD: -20 020 Ft

Magyar minimálbér (2 fő): 147 630 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 100 000 Ft
- rezsi+internet: 35 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -51 370 Ft

Minimálbérből jobb, ha nem próbálkozol megélni sem San Salvadorban, sem Budapesten. Bár az albérlet és a rezsi San Salvadorban olcsóbb, mint Magyarországon, a kajára több megy el, így a hónap végén egy salvadori is max. vajas kenyeret, bocs, sós rizst eszik.

Azonban El Salvadorban így sem a városinak nehéz. Mivel a mezőgazdaságban dolgozók 40 000 forintot sem visznek haza havonta, ezért arrafelé a többség önfenntartásra rendezkedett be, és ők így sajnos kiesnek a gazdaság vérkeringéséből. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött El Salvador és miben Magyarország.

- Amiben El Salvador nyert: adózás, lakhatás és építkezés
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, vállalkozás, árak, közlekedés, kultúra, szórakozás, szabadidő, közbiztonság, egészségügy, oktatás, szociális háló. 
- Amiben döntetlen: nyugdíj.

El Salvador gazdaságMivel nincs mit csinálni, marad a dámajáték

El Salvador ezer sebből vérzik. A fiatal, munkaképes korúak elvándorlása következtében gyenge a termelés, a gazdaság lejtőn van. A vállakozókedvet nem növeli, hogy szabadon bocsátottak több ezer bandatagot, akik védelmi pénzekből tartják fenn magukat.

Az egyetlen pozitívum az országban, hogy olcsón lehet építkezni és a lakhatás nem vészes, minden másban azonban kiábrándítóak az adatok. A közbiztonság romokban, s bár az egészségügy és az oktatás fejlődik, messze még az út vége.

Ki merem jelenteni, hogy ma átlag salvadorinak nem jó lenni. Ilyen helyzetben lehet, én is az Egyesült Államok vagy Panama felé venném az irányt.   


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

El Salvador és Nicaragua nagyszerű úti célok, ha az ember vadregényes trópusi tájra vágyik, de ha jót akar enni, esze ágába ne jusson errefelé venni az irányt. Sokat sopánkodtunk már a többi latin-amerikai ország konyhaművészeténe miatt, de mire elhagytuk e két országot, már a kolumbiai bandeja paisának nevezett sült húst is visszasírtuk, pedig azt mindig fehér rizzsel és avokádóval tálalják, amit pedig mindketten roppant mód utálunk. El Salvador és Nicaragua gasztronómiája rémesen amatőr és szegényes, így a most következő bekezdésben együtt tárgyaljuk őket, beleértve olyan ételeket is, amiket mindketten sajátjukként tartanak számon annak ellenére, hogy az egész közép-amerikai térségben előfordulnak.

Pontozásunk a megszokott módon:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

REGGELI

1) Pupusa

Nicaragua kukoricalisztből készült nemzeti eledele, de lelkesen készítik a salvadoriak is. A lisztet annyi vízzel keverik össze, hogy az massza állagú legyen, majd félgömb alakúra gyúrják. Miután reszelt sajttal, disznópörccel, babbal vagy más zöldséggel megtöltötték, labdát formálnak belőle és laposra gyúrva korong formában kisütik egy pupusasütőnek nevezett forró vaslapon. Mindig frissen sütve tálalják (hidegen ehetetlen) és salátával kísérik, amit reszelt káposztából, hagymából és répából készítenek, fokhagymával, ecettel és csípős paprikával ízesítenek. A városok főterein és az utcákon mindenütt árulják, miközben olyan nagy hagyománya van, hogy a pupusa sütögető szakma szinte már kötelező jelleggel száll anyáról leányra. Nem rossz étel, kezdetben a sok rizses csirke után örültünk neki, de rá kellett jönnünk, hogy Nicaraguában és El Salvadorban egész nap ezt eszik, így a második hét után már felettébb unalmassá vált. Endre számára az igazi traumát az okozta, amikor Aguilares falujában rizst tettek bele töltelékként. Majdnem felgyújtotta dühében a kócerájt.

Pontszám: 3/5

Nicaragua El Salvador gasztronómiaEndre bírja a pupusát, de nem minden nap

LEVESEK

1) Sopa

A levesekkel szoktuk folytatni a sort, de miután leírtam, rögtön zavarba jöttem, mert ezekben az országokban egyetlen tipikus leves sincs. Illetve egy van, a mindenféle mócsingot, zöldséghájakat, tegnapról megmaradt rizsmaradékot tartalmazó, általuk csak tartalmasnak nevezett sopa, vagyis leves. Elkészítése egyszerű. Forralj fel vizet, rakj bele sót és olajat, majd dobálj bele mindent, amit a pulton vagy a földön találsz. Egy remekmű!

Pontszám: 1/5

Nicaragua El Salvador gasztronómiaEbben a levesben minden olyan benne van, aminek nagyon nem kéne

FŐÉTELEK

1) Salpicon de res

Na jó, ez se nem salvadori, se nem nicaraguai, de Közép-Amerikában majdnem mindenütt fellelhető. Nem egy komplikált étel, fokhagymás vízben főtt, felszecskázott marhahúst jelent, amit vegyes, apróra vágott zöldségekből készült, ecetes és olívaolajos lével kevernek össze. Rendszerint sok vörös és lilahagymát, valamint salátalevelet vágnak bele, citrommal és borssal, oregánóval, korianderrel ízesítik esetleg csípős paprikával, retekkel és egy kis sajttal bolondítják meg. Nem mondom, hogy rossz, de valljuk be, túl nagy főzőtudományt nem igényel.

Pontszám: 3/5

2) Gallo pinto

Igen, tényleg írtunk már róla, mégpedig Costa Ricánál. Ez ugyanis az a rendkívül nagy szaktudást és tapasztalatot igénylő egytálétel, ami mind Costa Rica, mind pedig Nicaragua büszkesége. Élénk vitát folytatnak arról, hogy melyikük agyszüleménye volt, én inkább letagadnám. Fehér rizst kevernek össze babbal. A rafináltabb szakácsnők mindezt még meg is sózzák. A maximalisták pedig hagymát, piros paprikát és borzalmas ízű és szagú koriandert is kevernek hozzá, amitől az egész egyenesen ehetetlenné válik.  

Pontszám: 1/5

Nicaragua El Salvador gasztronómiaKöveteljük, hogy ezt tiltsák be

3) Carne Guisada

Olyan, akár egy jó krumplis, répás, paradicsomos pörkölt piros paprika nélkül. Elég munka- és időigényes étel, és ha már annyit vesződnek vele, nagy kár, hogy nincsen hozzá piros paprikájuk. A felaprított vöröshagymát üvegesre pirítják, majd korianderes szósszal és paradicsomszósszal keverik össze. Ezután beleszórják az előzőleg besózott, fokhagymázott marhahúskockákat, és az egészet felöntik vízzel, majd jó sok répával és burgonyával vegyítik. Jó esetben addig hagyják a tűzön, amíg a hús meg nem puhul, bár az esetek többségében rágós marad. Az elkészült húsos szószt fehér rizzsel és sült banánnal tálalják, hogy törne le miatta a kezük. 

Pontszám: 2/5

4) Baho

Így hívják a grillen sült kecskehúst, amit Nicaraguában sok helyen az utcán sütnek és gyors ételként, falatkákra darabolva árulnak. Általában hiányoznak róla a fűszerek, de a nagyobb bajom vele az, hogy irgalmatlanul büdös szagát a sütés után is megőrzi, így bár nem vagyok finnyás, mégis elfog a hányinger, amikor a számhoz emelem. Ha csak baho lenne, én képes volnék éhen halni a sütöde mellett állva.

Pontszám: 1/5

Nicaragua El Salvador gasztronómiaPedig a baho jó is lehetne, de sajnos büdös

5) Vigorón

A nicaraguai ünnepi asztal elmaradhatatlan büszkesége. A nicaraguaiak meg vannak győződve arról, hogy ez a gasztronómia non-plus-ultrája, pedig elkészítése nem nagy kunszt, mivel három összetevőt kell benne egymásra rakni: a főtt yukkát, a disznópörcöt és a citrommal nyakon öntött, apróra vágott salátalevélből, paradicsomból, és hagymából álló salátát. Elég fantáziátlan, de legalább nem csak egy paradicsomkarika figyel a tányér szélén saláta gyanánt, mint mondjuk Kolumbiában. 

Pontszám: 2/5

DESSZERT

1) Sós-chilis dinnye

Igazi salvadori vagy nicaraguai desszert hiányában hadd mutassuk be nektek Közép-Amerika legaljasabb találmányát, a sós-chilis dinnyét. Az éretlen mangót sok helyen árustíják ilyen módon (ráadásul nem is rossz), de ez valami penetráns. Aki ezt kitalálta, azt bezavarnám az Iszlám Állam főhadiszállására egy lángoló Koránnal a kezében, meleg aktivistának öltöztetve, Nagy Izraelt éltetve.

Pontszám: -1000000000/5

2) Rigas

Ez sem igazi desszert, csak ilyen útszéli falatka, de mivel inkább édes, mint sós, itt tárgyalnám. Ugyanaz a kukoricalepény, mint a pupusánál, de ezt töltelék nélkül szolgálják fel egy adag, túróhoz hasonlító sajttal, amit tejkrémmel turbóznak fel. Jól hangzik, de nem az. Én inkább túrós palacsintát eszem a babgulyás után, mint rigast a sopa után.

Pontszám: 3/5

Nicaragua El Salvador gasztronómiaRigas ananászlével - ettünk nála rosszabbat is El Salvadorban

ITALOK

1) Horchata

Lefőtt rizs leve tejjel, cukorral és fahéjjal, alaposan lehűtve. Mintha a tejberizst leöntenéd vízzel, majd leszűrnéd. Van, aki imádja, van, aki utálja. Mi ez utóbbiak közé tartozunk. 

Pontszám: 1/5


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

7 Komment

Az utolsó pár nap is tartogat csodákat El Salvadorban. Feljutunk az ország legmagasabb pontjára, megtudjuk, hogy miért nem őrzik a katonák a határokat, és ráeszmélünk, hogy néhány jól sikerült festménnyel véget lehet vetni a háborúnak. El Salvador a legkellemesebb meglepetés Latin-Amerikában.

Hétfőn már megpróbáltuk felkeresni Cihuatán romjait, de persze zárva tartott. Kedd lévén ismét útrakelünk, ezúttal azonban mar nagy zsákokkal a hátunkon. Ugyanazon a keskeny hegyi úton buszozunk végig, amin tegnap, de most beevickélünk Aguilares központjába, hogy dobjunk egy reggelit.

Aguilares könnyedén pályázhatna El Salvador legérdektelenebb városa címére, ugyanis néhány szakadt kocsmán és autószerelő-üzemen kívül nincs itt semmi. Az evő, amit gondosan kiválasztunk, egy igazi vérhas büfé, ahová jó érzésű ember be nem teszi a lábát. Fenébe az érzésekkel! A pupusát nem lehet elrontani - gondoljuk. Pedig el lehet. A szakácsnő nehezen gyanúsítható kimagasló gasztronómiai érzékkel, mivel az egyhangú lepényt azzal próbálja meg feldobni, hogy a kukoricamasszához rizst ad. Kevesebbért is robbant már ki háború.

Két falat után fizetünk, majd felpattanunk az első északnak tartó buszra. Pár kilométerrel odébb leszállunk, és nekiindulunk Cihuatán romjainak, amik jó húsz perc sétára vannak a főúttól. Bár még csak reggel 9-et mutat az óra, legalább 32 fok meleg van, ráadásul az út lassan emelkedik, így nem könnyű a kutyagolás a zsákokkal.

A romváros már nyitva tart. A belépő 3 dollár, de nincs senki a jegyszedő pultnál, úgyhogy szépen besétálunk fizetés nélkül. Egy halomba hordott kő mellett sétálunk el, majd felérünk a központi térre, ahol a zöld dombok között szép, ligetes park fogad minket. 

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalCihuatán romjaihoz ezen a parkon át vezet az út

Egyes fákon hatalmas, zöld gömbök lógnak. A tökfa termése ehetetlen, az őslakosok azonban mai napig felhasználják őket edények készítésére. Többször próbáltam már ilyet hazavinni, de az eredmény mindig ugyanaz lett: összetört a zsákomban. 

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalEdény készül a tökfa terméséből

Ezúttal nem szedünk le egyetlen gyümölcsöt se, inkább a tér túloldalán álló templomhoz kocogunk, ami Tazumal után El Salvador második legnagyobb piramisa

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalCihuatán legnagyobb piramisa

Mellette látható egy labdajátéktér, amit a maják szakrális játékokhoz használtak. Állítólag csatákat, háborúkat helyettesítettek vele, de hogy Cihuatánban is volt-e ilyesmi funkciója, nem tudjuk. A várost ugyanis a 8. században alapították, majd 100-150 évre rá az egész leégett, megsemmisítve az épületek falát díszítő faragványokat, amik általában jelezték, hogy egy-egy objektum mennyire fontos szerepet töltött be a város életében.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalLabdajátéktér Cihuatánban

Mivel Cihuatán az egyik legdélebbi maja település volt, ezért feltételezhetően kereskedelmi kapcsolatban állt más, délebbre élő békés indiánokkal, illetve erre engednek következtetni azok a leletek, amik állítólag a múzeumban láthatók. Csakhogy a múzeum ezúttal zárva tart (valószínűleg ezért sem kellett belépőt fizetnünk), így azokról a tárgyakról is lemaradunk, amik azt bizonyítják, hogy Cihuatán a déli törzseken túl a Mexikói-öböl városaival is kapcsolatban állt. Ebben mondjuk semmi meglepő nincs Chalchuapa után.

A parkot fél óra alatt körbejárjuk, majd búcsút intünk a két unatkozó őrnek, akik egy tökfa árnyékában próbálják átvészelni a kánikulát. Visszasétálunk a főúthoz, ahol aszalódunk vagy fél órát a tűző napon, mire érkezik egy La Palmába közlekedő busz.

Másfél órás utazás után érjük el az apró hegyvidéki falut, ami egy hihetetlenül zöld völgyben fekszik. Magasan lehetünk, mert nincs meleg, kellemes, tavaszias az idő. A buszról közvetlenül a falu bejáratánál szállunk le, mivel itt áll La Palma egyetlen értékelhető hotele. A hely zseniális. Régi, koloniális épület, ami körülölel egy hangulatos, parkosított kertet. A ház falait képek borítják, amik naiv salvadori festészetet ötvöznek maja hiedelemvilággal. 

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalIlyen hotelben szívesen időzik az ember

A hotel teljesen üres, nagy a meglepetés, mikor betoppanunk. Húsz dollárért sikerül kivennünk egy olyan szobát, amihez még csak hasonlót sem láttunk Közép-Amerikában. 

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalMeseszép szobát kaptunk

A falu sem különb. La Palma egyike volt azoknak a településeknek, amik megsínylették mind a foci-, mind pedig a polgárháborút, így mikor beköszöntött a békeidő, az itt élők eldöntötték, hogy egy életre leszámolnak az agresszióval. A hotelhez hasonlóan minden házfalra maja motívumokat és a vidéki élet képeit festették, remélvén, hogy a jövőben szépsége miatt senkinek nem akaródzik majd újra lebombázni La Palmát.

A falu akár turistaközpont is lehetne, mégsem az, aminek hála épkézláb éttermek sem nyíltak errefelé. Van ugyan egy csirkéző és egy pupusázó, de az aguilaresi gasztronómiai kaland után inkább gyümölcsöt vacsorázunk.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El Pital   La Palmában a lépcsőket is színesre festették

Másnap korán kelünk, mert szeretnénk magunkat felküzdeni El Salvador legmagasabb csúcsára, a 2730 méter magas Cerro El Pitalra. A hotelben nem tudják megmondani, mikor indul fel a hegyre busz, csak azt, hogy a szomszédos San Ignacióból teszi azt, így először oda buszozunk át. 

San Ignacio La Palmánál valamivel kisebb falu, s annyival nyugodtabb is. Alig találunk egy embert, aki útba tud minket igazítani. Megtudjuk, hogy a reggeli busz tíz perce elment, a következő pedig csak délután négykor indul. Remek! Végülis a csúcs csak 13 kilométer, így nekiidulunk gyalog.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalCsak 13 kilométer El Salvador legmagasabb pontja

Szerencsére nem kell sokat sétáljunk, mert pár perc elteltével egy szürke furgon lelassít mellettünk. Rio Chiquitóba tart, ahová a buszok is mennek, így megspórol nekünk vagy tíz kilométer hegymenetet.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalAhová vágyunk: Cerro El Pital

Rio Chiquito egy apró tanyabokor végeláthatatlan káposztaföldek között. Aki nem növénytermesztésből, az turizmusból próbál boldogulni; látunk vagy fél tucat panziót és vendégházat, amik az örök tavasz ígéretével próbálják magukat eladni a hétvégi kirándulóknak.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalKáposztaföld Rio Chiquitónál

Rio Chiquitótól már csak három kilométer a Cerro El Pital, ez az út azonban iszonyú állapotban van. Fenyő- majd köderdőn át vezet a földút, amin szerencsére ismét nem kell végigbaktatnunk, mert tíz perc kaptató után megáll mellettünk egy piros furgon, benne egy salvadori párossal és egy kubai munkatársukkal. Állítólag valamilyen vízügyi projekten dolgoznak, de mivel lett egy szabadnapjuk, hát feljöttek a hegyre kirándulni egyet.

A Cerro El Pital a hondurasi-salvadori határon fekszik, ami előtt a határ ezen oldalán egy apró katonai támaszpontot és egy hétköznap lévén zárva tartó vendéglátóhelyet hoztak létre. Ha Costa Ricában lennénk, biztosan állna itt vagy két nagy turistabusz tele gringókkal, de mivel ez El Salvador, rajtunk és fuvarozóinkon túl nincs itt más, csak két katona és néhány legelésző birka.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalCerro El Pital

Az étterem mögött felsétálunk az erdő mélyén felállított határkőhöz, ami mögött fut egy drótkerítés. Honduras és El Salvador több okból kifolyólag utálja egymást, így igen meglepő, hogy a drótkerítésen csináltak egy kaput, ami nyitva áll. A túloldalon egy másik, sokkal keskenyebb ösvény tekereg le a mélybe az erdőn keresztül El Ocotillo faluba.

- Anno itt keltek át a polgárháború elől menekülők Hondurasba, majd vissza - meséli a salvadori fickó - Akkor katonák állomásoztak errefelé, ma már azonban béke van.
- Most a kubaiak lógnak itt át - röhög a kubai utalva arra, hogy Közép-Amerikában a legtöbb illegális bevándorló a Venezuelából induló és USA felé tartó kubai.
- És az a két katona lent a táborban fel tudja őket tartóztatni? - érdeklődöm.
- Nem is akarja. Fizetnek nekik tíz dollárt és már mehetnek is. Errefelé így megy ez - magyarázzák a salvadoriak.

Emlékszem, anno Dariénben láttunk illegális bevándorlókat, de ők többségében arabok és afrikaiak voltak, akik csak Panamavárosig utaztak. A kubaiak azonban folytatják útjukat az Egyesült Államok felé több ezer kilométert gyalogolva keresztül Közép-Amerika legvadabb vidékein. 

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El Pital   Eri a kubai-salvadori kis csapattal

- Mi salvadoriak már nem megyünk illegálisan az USA-ba. Aki el akart menni, az már úgyis elment. Minden családban vannak olyanok, akik ott dolgoznak, nekik pedig nem esik nehezükre meghívót küldeni a családtagjaiknak. Amúgy, ha valaki menni akar, azt nem tartóztatja az állam. Minden kint élő próbálja segíteni a családját, rengeteg pénzt utalnak haza, ami csak jó az államnak.

Hát emiatt nincs itt normális határőrség. A kubaiaktól pénzt kérnek, mindenki más pedig szabadon távozhat. Unalmukban a katonák kertészkednek, egyikük például egy csokor kálával fogadja Erit.

El Salvador Cihuatán La Palma Cerro El PitalCsak egy csokor virág kell és Eri máris boldog

Nem ülünk vissza a furgonra, mert szeretnénk lesétálni Rio Chiquitóig, fotózni egy keveset. Ismét mellénk szegődik egy kutya, ami egész a faluig kísér minket. Ott aztán felszállunk a délutáni buszra, ami visszavisz minket San Ignacióba. Kereken három hetet töltöttünk el El Salvadorban, és minden percét élveztük. Eddig itt találkoztunk a legkevesebb turistával és a legkedvesebb emberekkel egész utazásunk során. Fájó lesz holnap átlépni a hondurasi határt, de sajnos két héten belül meg kell érkezzünk Cancúnba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Suchitoto El Salvador legszebb városa, azonban itt sem járnak turisták. Az okokat a bandaháborúkban kell keresni, amik megmérgezik az országot. Hogy miért nem tesz ellene semmit az állam? Hát azért, mert ők is benne vannak nyakig. 

Az északnak és keletnek tartó buszok San Salvador egyik meglehetősen gázos szegletéből, az El Calvario negyedből indulnak. Taxival megyünk a zűrös környékre, aminek határához érve a sofőr szól, hogy húzzuk fel az ablakokat, az ajtókat pedig zárjuk be. Ez a barrio még a belvárosnál is kupisabb, úgyhogy éppen csak kipattanunk a kocsiból és már szállunk is fel egy Suchitotóba tartó csirkebuszra. Az persze nem indul azonnal, így jó húsz percen át aszalódunk a levegőtlen csotrogányon. Leszállni nincs kedvünk róla, mert az utca nem túl barátságos. Épp mielőtt hőgutát kapnánk, elindul a busz, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak két ember ücsörög rajta.

  El Salvador Suchitoto Chalatenango   A San Salvador-i terminál nem egy Népliget

A Pánamerikai autóútról San Salvador határában térünk le, de itt aztán rendesen telepakolják a járgányt emberekkel és áruval. Az út Suchitotóig felejthető, trópusi szárazerdőkön, elhanyagolt rancheken és szegény falvakon át vezet. 2006-ban jártam itt egyszer, de csak egy röpke látogatás erejéig, most viszont szeretnénk alaposan bejárni a környéket.

El Salvador Suchitoto Chalatenango   Eri aszalódik a suchitotói buszon

Suchitotót egy időben alapították San Salvadorral, azonban a fővárossal szemben megúszta az 1917-es földrengést. Ennek köszönhetően egyedüliként az országban megmaradt a koloniális bája, ami Suchitotót a salvadori turizmus fellegvárává tette. Hétvégente az utcákat ellepik az ország minden pontjáról érkező belföldi turisták, karácsonykor és húsvétkor pedig a külföldiekből sincs hiány. Június azonban minden szempontból off season, így elég magányosan bóklászunk az utcákon szállót keresve.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoUtca Suchitotóban

A Hostal Vista Lagóban kötünk ki, aminek teraszáról - hűen nevéhez - zseniális panoráma tárul a szemünk elé. Suchitoto alatt a Rio Lempát 1976-ban felduzzasztották, létrehozva ezzel El Salvador legnagyobb mesterséges tavát, a Cerrón Grandét. Mivel sehol egy vendég, a legszebb szobájukat adják nekünk, bár az igazat megvallva, El Salvadoron kívül a szálló valószínűleg sehol nem kapna működési engedélyt. A tető lyukas, az ágy szakadt, a WC-kagylót pedig beépítették a zuhanytálcába. Igazából teljesen mindegy, a kilátás mindenért kárpótol.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoSzobánk ablakából ez a látvány fogad minket

Tíz éve, mikor itt jártam, egy ausztrál sráccal jártuk körbe a vidéket. Tisztán emlékszem, hogy egy vízesést kerestünk, de nem találtuk, most viszont a házninéni eligazít minket:

- A Los Tercios veszélyes környéken van, ráadásul nincs benne víz, mert már hetek óta nem esett. Ha mégis mennétek, menjetek el a rendőrségre, ők segítenek odajutni.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoSuchitoto temploma

Így kötünk hát ki a suchitotói szerveknél, akik azonnal pattannak, és mellénk állítanak két fiatal rendőrt. De nem ám gyalogosan megyünk az alig három kilométerre álló vízeséshez, hanem kocsival. A srácok az út alatt elmesélik, hogy El Salvadorban képtelenség felszámolni a bandákat, mert olyanok, mint a rák; amint felszámolsz egyet, azonnal lesz belőle kettő.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoRendőrök cipelnek minket Suchitoto körül

A vízesés magánterületen található, így ki kell fizessünk egy 25 centes belépőt, majd egy gondozott ösvényen megkezdjük az ereszkedést a ranch mögötti patakmederbe. El Salvador jó része vulkanikus eredetű, ez alól a Los Tercios völgye sem kivétel. Hatalmas, kibillent bazaltorgonák szegélyezik az ösvényt, a zuhatag is ilyenek mentén szakad a mélybe. Illetve csak szakadna. A házinéninek sajnos igaza volt, a vízesés ki van száradva. Ettől függetlenül egy pillanatig nem bántuk meg, hogy ellátogattunk ide, főként a rendőrök miatt. Visszafelé is mesélnek, elsősorban arról, hogy mióta a rendőrség területet hagy a bandáknak, könnyebb a kommunikáció, megszüntek Suchitotóban a bandaharcok, és kvázi béke van.

El Salvador Suchitoto Chalatenango

  El Salvador Suchitoto Chalatenango   A Los Tercios-vízesés bazaltorgonái

Suchitoto határában szállunk ki a rendőrautóból. Próbálunk borravalót adni a srácoknak, de még egy kólát sem hajlandóak elfogadni tőlünk. Hihetetlen ez az ország. Mindenki segít, ahol tud, és soha senki nem engedi, hogy megháláljuk. Olyan is történt már itt velünk, hogy egy boltban a hátunk mögött álló ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az üdítőnket és kekszünket, csak azért, mert ritkán lát külföldit a városában.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoAjándékbolt Suchitotóban

Végigsétálunk Suchitoto utcáin. Színes, több száz éves épületek szegélyezik az utcákat, kicsit ismét Granadában érezzük magunkat. Némelyik ház falán feltűnik egy madaras kép, ami alá valami olyasmit írtak, hogy az adott házban szabad, nők ellen elkövetett erőszak nélküli életet szeretnének. Erre, mint sok minden másra Suchitotóval kapcsolatban, a házinéni férjétől kapunk választ, aki éppen meccset néz, mikor visszaérünk a szállóra.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoMinden második ház falán ez az embléma látható

- Ez az ország egy vicc - kezdi José - Tíz éve nyugdíjaztak, és azóta egy fillért nem emeltek. Tanár voltam, és most van pofájuk 344 dollár nyugdíjjal kiszúrni a szememet. Ennyiből képtelenség megélni - panaszkodik.
- Ezért van a hostel?
- Ezért. De ez sem pörög úgy, mint régen. Túl sokba kerül a fenntartása.
- Sok az adó? 
- Az nem. Az állam felé csak havi 4 dollárt kell befizessünk. A védelmi pénz a sok.
- Azt ki szedi?
- A bandák. Tíz éve volt egy boltunk. A végén már havi 1000 dollár védelmi pénzt szedtek tőlünk. Bezártuk, mert nem tudtuk kitermelni. Szerencsére kifüstölték őket innen, így megnyithattuk a hostelünket. Erre most tessék, ez a tetű kormány fogja, és amnesztiát hirdet a raboknak. Az elmúlt években megúsztuk 200 dollárból a védelmi pénzt, majd most megint lesz 1000, és zárhatunk be.
- A rendőrök a vízesésnél azt mondták, hogy béke van.
- Van egy fenét. A bandák tejelnek a rendőröknek, hogy hagyják őket békén, így megszűntek az utcai harcok. De most, hogy kiengedték a rabokat, megint minden a régi lesz. 
- Mik ezek a madaras képek a falakon? - terelem más mederbe a beszélgetést.
- Az is csak propaganda. Ezzel akarja az állam elhitetni a lakókkal, hogy felszámolta a bandaháborúkat. Lehet, hogy a nők ellen nem követtek el annyi szörnyűséget, mint korábban, de majd most újra kezdődik minden. Ha a politika nem lenne benne nyakig a drogkereskedelemben, akkor talán a bandákkal is könnyebb lenne leszámolni. Ehelyett szabadon engedik őket. Röhej.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoSuchitotónak koloniális hangulata van

Mielőtt barátom agyvérzést kap, átterelem a szót a focira. A 10:1-re mindenki nosztalgiával tekint, és nem a hatalmas verést látják benne, hanem azt, hogy El Salvador eljutott a világbajnokságra. Jó hozzáállás.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoSuchitoto főtere késő délután

Estefelé a főtéren pupusázunk, majd kiülünk a teraszra és bámuljuk a naplementét. Suchitotót nagyon jó helyre rakták.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoCerrón Grande naplementekor

Másnap irány El Salvador legnagyobb maja romvárosa, Cihuatán. Egy Aguilaresbe tartó csirkebuszt sikerül fognunk, ahová fél óra után meg is érkezünk. Egy másik, északnak tartó busz visz minket a romok bejáratához, ahol azonban egy őr megálljt parancsol. Hétfő van, így a romok zárva tartanak. Ezt jól benéztük, de hogy a nap ne menjen kárba, hát felpattanunk egy másik, északra tartó buszra, amivel megkerüljük a Cerrón Grande-víztározót. Egy Aguaje Escondida nevű helyen szállunk le róla, ahol fogunk egy Chalatenangóba tartó járatot. Még Sensuntepequéből próbáltunk anno erre kanyarodni, de nem jött össze, most viszont igen.

Nem tudom, miért vágytunk annyira Chalatenangóba, mert az igazat megvallva nincs itt a világon semmi. A főtéren egy teljesen jellegtelen templom áll, a környező utcák pedig ugyanolyan zsúfoltak, mint bármelyik salvadori településen. 

El Salvador Suchitoto ChalatenangoChalatenango főtere

Mindenki el akar adni valami teljesen haszontalan dolgot olyan népeknek, akiknek erre nincsen pénze. 

El Salvador Suchitoto ChalatenangoGumilabdát valaki?

Ebédre eszünk egy jó grillcsirkét, majd felkutatjuk azt a buszt, ami a víztározó partjára, San Franciscóba megy. Gyorsan rátalálunk, azonban a busz csak délután 4-kor indul, így van időnk bámulni az embereket, aminél kevés jobb elfoglaltság van El Salvadorban. 

El Salvador Suchitoto ChalatenangoDámajáték salvadori módra

A busz apró falvakat érintve jut le a tó partjára, ahol szerencsénkre pont áll egy csónak. Bár csak ketten vagyunk, a csónakos betuszkol minket a ladikba, és bőszen bólógat, hogy normál áron visz át minket Suchitotóba. Az út meseszép, nem értem, hogy ezt az útvonalat miért nem használják a hátizsákosok. 

El Salvador Suchitoto ChalatenangoCsónakba szállunk a Cerrón Grandén

Alig negyed óra alatt átérünk a túlpartra, ahonnan meredek kaptató vezet fel Suchitotóba. Hétköznap lévén nagyon nyugodt a település, csak a főtér egyetlen pupusázója hangos. Mindenki itt tömörül, várja, hogy elkészüljön a vacsorája. Egy hónapja naponta legalább kétszer eszünk pupusát, a könyökünkön jön ki.

El Salvador Suchitoto ChalatenangoSuchitoto központi pupusázója

Jó lesz már átlépni a határt, de azért holnap még visszatérünk Cihuatánba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

San Salvadorról az ember nem sok jót hall. A Föld harmadik legveszélyesebb városába nehéz turistaként jó előérzettel bevetődni, de ha az ember már itt van, akkor sem talál benne túl sok pozitívumot. San Salvadorban két jó dolog van: a Santa Tecla-i kézműves piac és az El Rosario templom, amihez csak az elején kell gyomor.

San Salvadort a Csendes-óceántól öreg, kihunyt tanuhegyek választják el, északnyugatról a kihűlt El Picacho és az aktív San Salvador-vulkán kettős kúpja határolja. A szegénynegyedek nyomorult viskói a tűzhányók oldalán majdnem egészen a kráterig sorakoznak, táptalajt biztosítva a bűnözésnek. A bandaháborúknak hála a világ egyik legveszélyesebb városa lett San Salvador, a statisztikák alapján Caracas és San Pedro Sula után itt ölik meg a legtöbb embert. A gyilkosságok száma 2015-ben 80 %-kal nőtt, ami annak köszönhető, hogy a börtönök telítettsége miatt a kormány amnesztiát hirdetett több tízezer rabnak. 

Bár szálláshelyünk, a Hostel Café San Andrés tüneményes tulajdonosa igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy Colonia Ávila negyedén kívül is van egészen élhető városrésze San Salvadornak, azt azért ő is elismeri, hogy külföldiként sehol sem életbiztosítás sétálgatni.

- Az apám lengyel volt, de én már itt születtem. Sokan azt hiszik, hogy a szőke haj és a kék szem előny El Salvadorban, pedig nem az. Nem beszélek lengyelül, 100 %-ig salvadori vagyok, mégis minden nap bizonygatnom kell, hogy nem vagyok gringó. San Salvadorban nem nyerő a fehér bőr - magyarázza a velünk egykorú csaj.
- Tényleg nem tudsz lengyelül?
- Csak pár szót. Mikor apámat meglátogatták a nagybátyáim és berúgtak, csúnya szavakat mondogattak. Azokat mind tudom - vigyorodik el.

"Akklimatizáció" céljából az első San Salvadorban töltött napon a város fölé magasodó vulkán felé vesszük az irányt. A Divino Salvador del Mundo emlékműnél felpattanunk egy buszra, és Santa Tecla városrészbe utazunk. A városi busszal nincs semmi gond, egészen kulturált, de az ablakából látszik, hogy San Salvadornak nem véletlenül olyan a híre, amilyen. Az utcák zsúfoltak, mindenhol sok a szemét, tisztán látszik, hogy az itt élők nem túl gazdagok.

El Salvador San SalvadorSanta Tecla egész jól néz ki

Aztán egyszercsak megérkezünk Santa Teclába, ami bár összeépült San Salvadorral, mégis más város. Színes, koloniális házak szegélyezik az utcákat, s bár itt is van piac, mégis sokkal rendezettebb minden. Úgy tervezzük, hogy majd visszafelé nézzük meg alaposabban, így közvetlenül a vulkán tetejére tartó buszok megállója felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy senki nem tudja, hogy az hol van, így terveinkkel ellentétesen alaposan sikerül körbejárnunk Santa Teclát

A buszmegállót fél óra mászkálás után sem találjuk meg, viszont egy félig megrakott teherautót igen, ami majdnem a kráterig megy. Mivel a sok kacat mellett marad a platón hely, azonnal busszá válik, s rajtunk kívül még vagy egy tucat másik utast is feltuszkolnak rá.  

Nem hazudott a sofőr, majdnem a kráterig jutunk a platós kocsival; mindössze negyed órát kell felfelé kutyagoljunk az El Boqueron Nemzeti Parkig, aminek a kráter is része. Az egyik kanyarban egy idősebb nő málnaszerű gyümölcsöt árul. Két dollárért adja a tálkát, de az ár ebben a pillanatban egyáltalán nem fontos. Mivel négy éve nem ettünk málnát, akár öt dollárt is kérhetne érte, azt is odaadnánk. Természetesen csalódnunk kell. A salvadori málna a formájától eltekintve semmiben nem hasonlít az európaira, teljesen íztelen, savanyú vacak. 

El Salvador San SalvadorCsak kinézetre málna, amúgy majdnem ehetetlen

A San Salvador-vulkán közel száz éve nem működik, ez az idő elegendő volt a természetnek arra, hogy láva helyett sűrű, zöld növényzet vegye birtokába a tájat. A kilátóból már csak egy szabályos alakú óriási mélyedés és annak a közepén egy parányi, szikkadt lyuk emlékeztet az egykori kitörésekre. 

El Salvador San SalvadorMegérkeztünk a vulkán tetejére

Miután kifotóztuk magunkat, gyalog ereszkedünk vissza a városba. Kicsit lejjebb megállunk a rögtönzött pupusasütödék egyikénél, ahol szokatlan módon lorocóval töltik az unalmas kukoricalepényt. A zöld színű, virág formájú növény nem teszi sokkal ízletesebbé a pupusát, de legalább az újdonság erejével hat. 

El Salvador San SalvadorSzáz éve inaktív a San Salvador-vulkán

A vulkán tetejétől hosszan, lankásan kígyózik az út vissza Santa Teclába. Jó egy óra kutyagolás után rábukkanunk egy pompás kávézóra, ami nem csak a feketeleves miatt válik számomra a nap fénypontjává, hanem azért is, mert a teraszt a város fölé magasodó hegy meredeken leszakadó oldalába sikerült megépíteni. Olyan kilátásunk van San Salvadorra, hogy nem akaródzik újra elindulni.

El Salvador San Salvador San Salvador háttérben az Ilopango-tóval és a San Vicente-vulkánnal

A kávézó mögött elterülő néptelen parkolóba egyszer csak befut egy platós autó, ami szíves örömest visszaszállít bennünket Santa Teclába, így sötétedés előtt marad még egy kis időnk a koloniális városrészben bóklászni. 

A teherautóról a főtér közelében szállunk le, amit körbevesz egy hatalmas piac. Két, általam eddig nem próbált gyümölcsöt kóstolunk meg. Az egyikük a nance, ami egy apró, sárga színű, száraz húsú bogyó rumra emlékeztető illattal, nagy maggal a közepén. Az íze a több hónapja romlott rumos süteményre emlékeztet, szerintem kifejezetten rossz. A másik gyümölcsöt mamónnak hívják. Ez egy nagyjából két centi átmérőjű, zöld héjú bogyó, aminek a külseje nem ehető, de megrepesztve könnyen elválik az alatta lévő, narancsszínű, kocsonyás hústól, aminek egész finom, édes-savanykás íze van. Kicsit olyan, mint a licsi. Ízlik.

El Salvador San SalvadorPiac Santa Teclában

Santa Tecla már reggel is tetszett, de délután még pofásabb a hely. A minden este kézműves piaccá változó sétáló utcát színes házak és egy kívülről egészen jól kinéző templom szegélyezi. A kézműves piacon helyi őstermelők árulják a portékájukat, igen drágán. A lekvár, a méz és a házi készítésű sütemény itt a szűk közép- és felsőréteg úri huncutsága. 

El Salvador San SalvadorDélutánonként Santa Tecla sétálóutcája kézművespiaccá változik

Öt óra magasságában felszállunk egy San Salvadorba tartó buszra, így még sötétedés előtt sikerül visszaérnünk San Salvadorba. 

Másnap hajnalban motorzúgásra és tömény benzingőzre ébredünk. A szállónk nem turista-, sokkal inkább munkásszálló, ami tegnap, lévén hétvége volt, nem zavart, de most, hogy hétfő van, már annál inkább. A háttal az ablakunk elé parkolt autóból hajnali 5-től 6-ig folyamatosan dől be a füst, ennyi idő kell ugyanis a hostelben lakó salvadori munkásoknak, hogy elkészüljenek a reggeli mosakodással. Hogy miért kell a fogmosáshoz és a reggeli kávéhoz beindítani a motort, azt nem tudom, de Latin-Amerikában nagy divat a napot a kocsi elindításával kezdeni. Felkeltem Endrét, hogy csináljon valamit, de őt mintha még (vagy már) nem zavarná a benzingőz. Dühömben kiülök a teraszra, de a melósok nem igazán veszik észre magukat. Nem atomfizikusok.

Délelőtt bevetjük magunkat San Salvador sűrűjébe. Busszal jutunk be a központba, ami teljesen más, mint volt Santa Tecla. Bár San Salvadort 1528-ban alapították, koloniális bájából semmi nem maradt, ugyanis 1917-ben egy földrengés porig rombolta. A későbbi vezetés nem akarta a korábban elnyomó spanyol éra műemlékeit helyreállítani, inkább modern városépítésbe kezdett, aminek az eredménye egy kaotikus betondzsungel lett. A szűk utcákat batár cementcsodák szegélyezik, amik az évtizedek során annyira lepukkantak, hogy ma az ember azt sem bánná, ha jönne egy újabb földrengés, és porig rombolná ezt a 20. századi otrombaságot. Nem akarok én senkinek sem rosszat, de San Salvadornál kevés rondább várost láttam életemben.

El Salvador San Salvador San Salvador 80 %-ban így néz ki

A főtéren áll egy nagy, jellegtelen katedrális, tőle jobbra pedig a neoklasszikus Nemzeti Palota. A kettő együtt nem nézne ki rosszul, ha az előtte elterülő tér nem egy böszme nagy betonplacc lenne, amin milliónyi galamb hagyja hátra nap mint nap az ürülékét. Az épület előtt dülöngélő villanypóznák csak emelik a hely fényét.

El Salvador San SalvadorNemzeti Palota

Innen egy sarorka egy fokkal pofásabb tér, a Plaza Libertad található. Amíg a tér üde színfoltja a városnak, addig a környéke iszonyú. A sarkon álló La Libertad bevásárlóközpont börtönnek is gusztustalan lenne, de a vele szemben álló Iglesia El Rosario még rajta is túltesz. Kívülről az épület olyan, mint egy otromba, szürke félkerék, amit félig a földbe gyömöszöltek. Annak ellenére, hogy a templom a Föld egyik legrondábbja, ez San Salvador legnagyobb nevezetessége. Endre azt mondja, majd akkor alkossak véleményt, ha már jártam benne, mert emlékei szerint (2006-ban már járt itt) odabenn a templom egy valódi csoda. Nehéz hinnem neki.

El Salvador San SalvadorÍzléses belvárosi pláza

Korán érkeztünk, mert a templom csak kettőkor nyit. Keresünk a környéken egy kifőzdét, ahol eszünk egy sült huisquilt rizzsel, majd fotózzuk az embereket a tér körül. Kicsit olyan ez a város, mintha megragadt volna az 1970-es években. Mindenki árul valamit, de az a valami jellemzően kacat. Távirányító, TV-antenna, visszapillantó, régi könyv és elhasznált szerszámosláda is van a repertoáron, amikről el nem tudom képezlni, hogy valaha is gazdára találnak. Az egyik utcában mindenki cipőt pucol, a másikban hajat vág, a harmadikban pedig csak kínai póló kapható. La Paz volt utoljára ennyire zsúfolt, de San Salvador azért rajta is túltesz. 

El Salvador San SalvadorNagyüzemi cipőpucolás

Kettőkor visszasétálunk a templomhoz, ahol José Matías Delgadónak, az 1811-es függetlenségi mozgalom atyjának hamvait is őrzik. Száz meg száz szentélyt és katedrálist láttunk életünkben, végigjártuk a bolíviai jezsuita kör összes templomát, de egy sem vált olyan emlékezetessé, mint a keresztény templomépítés minden elemét már-már lázadóan mellőző El Rosario.  

El Salvador San Salvador   Az Iglesia El Rosario csodás homlokzata

Rubén Martínez Bulnes salvadori építész tudta, hogy mit miért csinál. 1971-ben sikerült felszenteltetnie a Vatikánnal a templomot, amibe belépve az embernek tényleg leesik az álla. A földbe süllyesztett betonkerék belül egy szívárvány, amit a mértani pontossággal elhelyezett színes üvegablakok által megtört fény fest meg. A belsejében egyetlen oszlop vagy pillér sincsen, ehelyett van néhány absztrakt kovácsoltvas- és kőszobor, de a vakító, káprázatosan színes fényár önmagában is elég, ahhoz, hogy az El Rosario szerethető és feledhetetlen legyen. A templom egyszerre hagyományörző, egyszerre újító, egyszerre science fiction.

El Salvador San Salvador

El Salvador San SalvadorEgyszerre szívárvány és űrhajó belülről az El Rosario

Kilépve a templom ajtaján úgy érezzük, mindent láttunk, amit látni akartunk. A zsúfolt, piszkos utcákon nincs kedvünk csatangolni, így átvágunk a piacon és buszra szállunk. A hostelünktől nem messze találunk egy nagy szupermarketet, ahol sikerül olcsón tintahalkonzervet vennünk. Megkínáljuk vele a lengyel csajt, aki bár salvadori, még soha nem evett ilyet.

El Salvador San Salvador San Salvador nem nyerte el a tetszésünket

- Én csak rizst tudok főzni csirkével - röhög - Emlékszem, mikor itt voltak a nagybátyáim, apámmal mindig készítettek valami lengyel finomságot. Apám soha nem tanított meg rá, pedig úgy ennék újra olyasmit - nosztalgiázik. 

Hosszan beszélgetünk Európáról és El Salvadorról, felidéz néhány lengyel káromkodást gyerekkorából, a végén még ajándékot is ad nekünk. Hiába született és nevelkedett itt a csaj, nagyon nem illik ide. Ahogy mi sem. San Salvador nehezen élvezhető város. Sem a közbiztonság, sem a látvány nem marasztalja az embert, úgyhogy ideje továbbállni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

El Salvador egyetlen világöröksége Joya de Cerén, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek. Egy vulkánkitörés okozta a vesztét, akár csak az olasz romvárosnak, Joya de Cerént mégis igen kevesen ismerik. Pedig megéri ellátogatni ide, még ha valójában semmiben sem hasonlít Pompejire.

Santa Anától kissé délkeletre, a mai San Andres városának közelében található egy maja romváros, amit alig egy órás buszúttal érünk el. A busz a település határában tesz le, ahonnan elballagunk az archeológiai park bejáratáig. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorÚtban San Andrés romvárosába

A Zapotitán-folyó völgyében először Kr. e. 900 körül létesült lakott település, amit a környező vulkánok erőteljes tevékenységének köszönhetően kr. u. 250 körül elhagytak a lakók. Ezzel azonban még korántsem ért véget a város története, mert a maják az 5. században visszatértek, és nem csak újra benépesítették a völgyet, hanem virágzó politikai-ceremoniális központot hoztak létre, aminek helyén ma az említett park áll. 

San Andrés múzeuma elég nagy számú prekolumbián régészeti emlék birtokában van, aminek egy részét a festett kerámiaedények mellett azok a faragott obszidiánkések alkotják, amikre jellemzően a Yucatán-félszigeten bukkantak a régészek. Hogy ide miként került belőle egy, nem tudjuk. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorFaragott obszidiánkés a San Andrés-i múzeumban

A maja kultúrában az obszidiánról úgy vélték, hogy a villámlás megkövesedett formája, vagyis a villámlás K'awiil néven ismert istenének szerszáma, aki egyúttal az anyaföld termékenységéről is gondoskodott. Ezért a követ nagy becsben tartották és kiváló művészi érzékkel munkálták meg, miközben emberi arcokat, istenségeket, kígyókat vagy skorpiókat, esetleg a maja kultúrával kapcsolatban álló geometriai formákat faragtak belőle.

El Salvador Joya de Cerén San Salvador San Andrés romvárosa

A múzeum mögött kisebb maja piramisok bukkannak elő. Ez izgalmasabb a cserépedény-kiállításnál, de van pár dolog, ami miatt mégsem érzem magam Tikalban. Csalódottan bámulom, hogy autentikusnak cseppet sem nevezhető módon San Andrésban a piramisok felső részét rekonstrukció címén egyszerűen betonba öntötték

El Salvador Joya de Cerén San Salvador Van ennél elegánsabb módja is az állagmegóvásnak

Fél órás fotózással egybekötött kóválygás után behúzódunk az árnyékba, és a park büféjében megtömjük a bendőnket egy forró pupusával, miközben a parkban hemzsegő motmotokat etetjük a morzsákkal. Ebéd után konstatálom, hogy Endre a hátizsákomat szerencsésen egy hangyaboly kellős közepébe helyezte, így nem csak a zsákom telik meg a parányi ízeltlábúakkal, hanem én is piros csípésekkel tetőtől talpig. A trópusi hangyák persze nem úgy csípnek, mint a hazaiak, hanem úgy harapnak beléd, mint egy felbőszült bestia. Még akkor is vakarászom magam, amikor úgy másfél órával később befutunk a következő romvárosba, Joya de Cerénbe, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek.

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorCosta Rica óta csodáljuk ezeket a pompás madarakat

Joya de Cerén meglepő módon nem ceremoniális központ volt, hanem pici mezőgazdasági település, de azért a szakrális fürdőt nem bírták kihagyni, annak helye ma is jól kivehető a romok között. 

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorJoya de Cerén egykori gőzfürdője

A terület feltárása egyébként csak a '70-es évek végén kezdődött meg azután, hogy 1976-ban egy állami mezőgazdasági program megvalósítására "kivezényelt" buldózer feltúrta a földet és 14 réteg vulkáni hamu alatt gyanús romokat vélt felfedezni. Ma már tudjuk, hogy lakóépületek egészen jó állapotban megmaradt maradványaira bukkant rá, amik 590 körül a San Salvador-vulkán kitörése miatt elnéptelenedtek. 

 El Salvador Joya de Cerén San Salvador  Az egykori lakóépületek falain látszik a több réteg hamu nyoma

A hamu jó állapotban konzerválta a leleteket, amik között érdekes módon nem csak bútor, kerámia és hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem félig megevett élelmiszer is, mintha a forró láva elől menekülő maják hátrahagyták volna az uzsonnájukat. A vulkáni kitörés előtti evakuálás viszont nagyon eredményes lehetett, mert a régészek emberi maradványokat egyáltalán nem találtak

El Salvador Joya de Cerén San Salvador

El Salvador Joya de Cerén San SalvadorJoya de Cerén azért nem egy Pompeji

A romváros után ismét buszra pattanunk, amivel egy óra múlva San Salvadorba érkezünk. Ez az első alkalom, hogy El Salvador fővárosában járok. Az utcai bandaháborúkról híres városról olyan kép kering a fejemben, mint Tegucigalpának azon negyedei, melyekben 2009-es utazásunk alkalmával fényes nappal is gyomorideggel léptem az utcára. A hondurasi fővárosban évente körülbelül 1100 ember hal meg hála az erőszaknak, San Salvador azonban rajta is túltesz napi átlag öt gyilkossággal. Szerencsére a helyi alvilág feletti uralomért vívott harc általában nem érinti a turistákat, de azért óvatosságból taxival utazunk a busztermináltól az egészen kellemes hangulatú Colonia Avila nevezetű városrészbe. 

Ránk nagyon nem jellemző módon egy a neten látott címre igyekszünk, a Hostel Café San Andrésbe, ahol 20 dollárba kerül egy szoba. A taxi a Salvador del Mundo emlékmű közelében parkol le. A környék kellemes csalódás, olyan, mint egy igényes villákkal beépített nyaralóövezet, csak az elnéptelenedett utcák emlékeztetnek arra, hogy veszélyes városban járunk. 

  El Salvador Joya de Cerén San Salvador   A Divino Salvador del Mundo emlékmű

A hostelben nincsen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem. A szállás tulaja egy szőke hajú, cseppet sem latin kinézetű fiatal csaj, aki annyira megörül nekünk, hogy nem csak egy tiszta, nagyon szép és tágas szobát bocsát a rendelkezésünkre, hanem meghív minket egy ananászlére a hostel kellemes hangulatú teraszán. Azt mondja, hogy a nagyszülei lengyelek, gyerekkorában többször is járt Európában, de a hostelében még sosem jártak európaiak. Elmeséli, mennyire nem szereti San Salvadort pont amiatt, hogy állandóan gringónak nézik, pedig ő nem az. No meg azt, hogy bár tudja, a fővárosnak rossz híre van, azért ne féljünk tőle, mert vannak egészen elfogadható részei is. A következő napokban majd meglátjuk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

47 évvel ezelőtt ezen a napon, vagyis 1969. június 26-án játszották a történelem legnagyobb hatású futballmérkőzését, ami milliók életét változtatta meg. El Salvador és Honduras ki-ki meccset vívott egymással Mexikóvárosban az 1970-es világbajnokságra való kijutásért. Végül egy hosszabbításban szerzett góllal El Salvador nyert 3:2-re, de a meccs nem amiatt került be a történelemkönyvekbe, hogy az apró ország története során először kijutott a világbajnokságra, hanem mert ennek követeztében kirobbant Honduras és El Salvador között minden idők legérthetetlenebb vérontása, a száz órás futballháború.

2006-ban, mikor először jártam El Salvadorban, még semmit sem tudtam az 1969-es eseményekről. Santa Ana-i hotelemben bámultam a térképet és feltűnt, hogy a várostól nem messze, a guatemalai határon fekszik a Güija-tó, mellette a San Diego La Barra erdő. Jó kirándulásnak ígérkezett, így egyik reggel felpattantam egy Metapánba tartó buszra, amiről bő fél óra múlva már szálltam is le, mivel a sofőr hátraszólt, hogy megérkeztünk a tóhoz. 

Egy Belén névre hallgató koszfészekben találtam magamat, ami néhány kőházból és annál sokkal több bádogviskóból állt. Iszonyúan ki volt égve minden, volt vagy 40 fok, a tó felszínén pedig zöld alga lebegett. Az egész úgy nézett ki, mint valami menekülttábor egy posvány partján. A helyiek ültek a tornácukon és úgy pihegtek, mint a déli napra kifekvő kutyák. Többségüknek arra sem volt indíttatása, hogy fogadják a köszönésemet, max intettek, hogy vették az üdvözlésemet, de ebben a kánikulában ne várjam, hogy beszéddel fárasszák magukat.  

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  Az 1969-es El Salvador-i focicsapat (forrás: elbaloncuscatleco.com)

Leültem a partra és néztem a nagy semmit; a Güija-tó minden, csak nem szép. Épp szedni kezdtem volna a sátorfámat, mikor két tíz év körüli gyerek jelent meg biciklivel. Leparkoltak mellettem, elővettek egy madzagot és egy horgot, majd nem messze tőlem leültek horgászni. Egy ideig nézték, ahogy bámulom őket, majd feladva a pecázást odaslattyogtak hozzám, hogy megtudják, ki vagyok és mit keresek a tavuknál. Mikor meghallották, hogy külföldi vagyok, kézen ragadtak és húzni kezdtek az erdő felé.

- Apu imád a turistákkal fecsegni. Gyere, bemutatunk neki - mondták.

Nem féltem attól, hogy csapda. Errefelé nincsenek banditák, akik a turisták kifosztására rendezkedtek volna be, már csak azért sem, mert erre egyáltalán nem járnak turisták - gondoltam. Tisztán emlékszem, hogy egy száraz jocote ligeten keltünk át, majd kaptattunk fel a San Diego La Barra erdőn keresztül egy hihetetlenül lepukkant, bádogból és nylonból összetákolt viskóhoz.

A tornácon egy atléta nélküli, sörhasú fickó ücsörgött, mellette egy faágakból összetákolt priccsen egy nyolc éves forma kislány feküdt nyakig bekötözve, szeme alatt lila folttal. Amint a fickó megpillantott, felpattant és hatalmas mosoly közepette nyújtotta felém a kezét.

- Isten hozott! Mi járatban minálunk? - kezdte.
- A parton ücsörgött. Turista - sikították a fiai.
- Valóban? Foglaljon helyet! - nyújtotta felém házilag összeeszkábált sámliját - Beszélsz spanyolul?
- Persze - feleltem. 
- Juan vagyok, ők meg itt a fiaim. Ő pedig a lányom, szegényt pár hete elütötte egy kamion az úton, azóta lábadozik. Igaz, kicsim? - pillantott a lányra, aki erre befordult a fal felé - Szegény negyedik hete nem tud felkelni. Kész csoda, hogy megmaradt. Az orvosok azt mondják, még pár nap, és megpróbálhat lábra állni. No, de te ki vagy? Honnan jöttél?
- Andrés vagyok Magyarországról.
- Magyarország?! - kiáltott fel Juan - Tőletek kaptunk ki 1982-ben 10:1-re - röhögött - Srácok! Hozzatok ki egy tál jocotét!

A két gyerek berohant a ház mögötti fészerbe, és pár pillanat múlva megjelentek egy tál zöld és piros szilvaszerű gyümölccsel. Enyhén édes, de fanyar íze volt. Sokszor ettem ilyet Guatemalában. Nem a kedvencem, de azért tisztességből elmajszoltam párat.

- Mi ebből élünk. Jocotéból. Mostanában volt a szüret. Te tényleg magyar vagy? - haverkodott Juan.
- Igen - bólintottam.
- Nem emlékszel az 1982-es világbajnokságra?
- Fél éves voltam akkor. De tudom, hogy nagyon elvertünk titeket.
- Tényleg, fiatal vagy még - állapította meg - Hallod! Az a meccs nagyobb katasztrófa volt, mint a polgárháború vagy a fociháború.
- Fociháború? - értetlenkedtem.
- Nem hallottál róla?
- Nem, soha. Mi történt?
- Hosszú történet, de ha kíváncsi vagy, elmesélem.
- Van időm.

 El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  Az ilopangói repülőgép-támaszpont 1969-ben (forrás: diez.hn)

Azzal Juan belekezdett egy sztoriba, aminél szürreálisabbat még életemben nem hallottam. Az 1960-as évek végén El Salvador komoly gazdasági válságot élt meg. A túlnépesedés hatására felaprózódtak a földek, aminek következtében közel egymillió paraszt maradt munka nélkül. Ezzel szemben Hondurasban új területeket vontak művelés alá, a banánültetvényeken komoly munkaerőhiány jelentkezett. Több százezer salvadori lépte át a határt, és próbált zsebszerződésekkel földhöz jutni. Hondurasban ez a rendszer mai napig működik, Közép-Amerika legnagyobb nemzeti parkját, a Rio Patucát például maga a nemzeti park kezelője árusítja ki a rancheróknak, hogy az esőerdők felégetésével legelőkhöz jussanak.

1968-ban aztán jött egy földreform, ami az oligarchák kezére juttatta az alig pár hektáros hondurasi földeket, kisemmizve ezzel több mint félmillió salvadori földművest. Sokaknak arra sem maradt pénze, hogy visszatérjen az országába, így a határ mentén menekülttáborok jöttek létre, amiket hondurasi fegyveresek őriztek.

- Mi is menekülttáborban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Gyerekként az egész egy nagy buli volt, de aztán szüleim egyszercsak úgy döntöttek, hogy visszatérnek El Salvadorba - mesélte Juan - Tíz éves lehettem ekkor. Emlékszem, hogy több napon át mezítláb sétáltunk az erdőn keresztül, mire visszaértünk. A falvakban mindenhol katonák voltak, az utakon pedig tankok.

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  El Salvador-i katonák egy koponyával pózolnak (forrás: footballrepublik.com)

Ebben az időben mindkét országnak erősen militáris szemléletű vezetése volt. El Salvador azzal vádolta Hondurast, hogy úgy viszi az ültetvényeire a salvadoriakat, hogy megzsarolja őket a zsebszerződések miatt, aztán persze keveset fizet a munkásoknak, akikre pedig nincsen szüksége, azokat egyszerűen menekülttáborokban helyezi el. Honduras pedig azzal vádolta El Salvadort, hogy az ügyetlen gazdaságpolitikájuknak hála a nyakukba szakadt közel félmillió gazdasági bevándorló, akik el akarják lopni a földjeiket, hogy aztán azokat majd erőszakkal El Salvadorhoz csatolják. A két ország között pattanásig feszült a húr, majd jött az 1969. június 8-i pótselejtező a soron következő, mexikói világbajnokságra.

Tegucigalpában volt az első találkozó, a rádió pedig bemondta, hogy az El Salvador-i nemzeti tizenegy melyik hotelben lett elszállásolva. A hondurasi fanatikusoknak más sem kellett. Egész éjjel üvöltöttek a szálló előtt, betörték a hotel ablakait, gyújtogattak az utcán, fenyegették a játékosokat. Meglett az eredménye. A salvadori csapat csak kóválygott a pályán és kikapott 1:0-ra.

A vereség miatt egy feltételezhetően mentális problémákkal küszködő salvadori lány öngyilkosságot követett el. A sajtó persze gyilkosságként tálalta a történteket, a temetésére kivonult az egész El Salvador-i vezérkar, a lányból pedig mártírt csináltak. A kormány ígéretet tett, hogy felkutatja a bűnösöket és megtorolja a hondurasiak kegyetlenkedését.

El Salvador Honduras Lago Güija fociháborúHondurasi katonák a július 16-án induló offenzíva idején (forrás: taringa.net)

Egy héttel később jött a visszavágó. A salvadori rádió is bemondta, hogy a hondurasi focisták melyik hotelben lettek elszállásolva, így megismétlődött a tegucigalpai eset, csak fordított szereposztásban. Másnap a stadiont tankokkal vették körül, hogy a biztonságot fenntartsák, de a stadionban így zavargás tört ki. A salvadori szurkolók a meccs előtt leengedték a hondurasi zászlót, elégették azt, majd szaros pelenkát húztak a helyére. Ennek ellenére a meccset lejátszották, ahol Honduras kikapott 3:0-ra.

- A meccs idején még a menekülttáborban éltünk. Emlékszem, ahogy több százan ugyanazt a TV-t bámultuk. Amikor a stadionban zavargás volt, a menekülttáborban is elcsattant pár pofon. Hirtelen a barátokból ellenségek lettek. Az ilyen táborokban rengeteg hondurasi is volt, boltosok, kereskedők, akik abból éltek, hogy mi ott voltunk. A visszavágó után minden megváltozott - mesélte Juan.

És tényleg. A meccs után Honduras és El Salvador lezárta a határokat, tankokat vezényeltek a környező falvakba.

- Pár nap múlva szüleim szóltak, hogy pakoljunk, mert indulunk haza. Tudták, érezték, hogy történni fog valami.

Az 1970-es világbajnokság selejtezőin még nem számított a gólarány. Megismételt meccsre került sor, amit 1969. június 26-án rendeztek meg Mexikóvárosban. A két csapat élet-halál harcot vívott, amin El Salvador játszott jobban. Kétszer is vezettek, de Honduras mindkétszer egyenlített. Főleg az első egyenítő gól volt emlékezetes, amit ollózva szerzett Mendoza. Hosszabbítás következett, aminek 11. percében Pipo Rodriguez betalált, ezzel El Salvador életében először kijutott egy világbajnoksára. Pipo Rodriguezből nemzeti hőst faragtak. Minden létező kitüntetést bezsebelt, könyvet írtak róla, ami mai napig az ország legnagyobb példányszámban eladott kötete.

A meccs után a menekülttáborokban zendülés tört ki. Mivel a hondurasi hadsereg eddigre a határra lett vezényelve, kevés volt a rendfenntartó, a maroknyi katona képtelen volt megfékezni a balhét. Belelőttek a tömegbe, ezzel megölve több tucat salvadori menekültet.

Az El Salvador-i kormány hangot adott felháborodásának, s megfenyegette Hondurast, hogyha nem hagy fel az agresszióval, ellencsapást fognak rájuk mérni. Hogy megfélemlítsék a szomszédot, július 14-én berepült egy salvadori gép Tegucigalpa fölé, és ledobott egy apró bombát, ami végül fel sem robbant, kárt sem okozott. A hondurasi vezetés ezt hadüzenetnek vette, s jelezte, hogy támadást fog indítani El Salvador ellen.

A salvadoriak azonban nem várták meg, amíg lép Honduras. Puskákkal és századeleji fegyverekkel felszerelkezve kisebb csapatok bevonultak hondurasi falvakba Ocotepeque és El Amatillo környékén, ahol kitűzték a zászlójukat és Hondurashoz csatolták őket. Egyes seregek a menekülttáborok felé vették az irányt, ahol megtorolva a salvadoriakkal szemben elkövetett agressziót, lelőtték a katonákat. Ezután már Honduras sem maradhatott tétlen. Július 16-án tankokkal és bombázókkal indultak El Salvador ellen.

El Salvador Honduras Lago Güija fociháborúNégy nap alatt 6000 emberrel végeztek minden idők legostobább háborújában (forrás: bbc.co.uk)

- Eddigre mi már El Salvadorban voltunk, La Palma környékén. Ott vártuk a rokonoknál, hogy mi lesz. Én pont nem voltam otthon, éppen elzavartak a boltba venni valamit. Ekkor kezdődött a bombázás. Repülők érkeztek, a következő pillanatban mindenhonnan robbanást lehetett hallani. Nagy volt a füst és a kiabálás. Gyorsan történt minden, alig két perc alatt véget is ért. Visszaszaladtam a házhoz, de az összeomlott. Szüleim, kilenc testvérem és minden rokonom a romok alatt halt meg. Egy pillanat alatt kiirtották az egész családomat. Teljesen egyedül maradtam - forrázott le az amúgy folyamatosan mosolygó Juan.

A következő két napban nem csak a határmenti falvakat, de minden fontosabb katonai támaszpontot és El Salvador összes olajfinomítóját porrá bombázták a hondurasi gépek. Július 18-án értek véget a harcok. Az eredmény közel 6000 halott és 15 000 sebesült, valamint El Salvador infrastruktújának megsemmisülése. A menekülttáborokat felszámolták, a félmillió salvadori hazatért. Békét csak 1980-ban kötöttek, mire mindkét ország kilábalt a gazdasági összeomlásból, amit a száz órás foicháború okozott.

  El Salvador Honduras Lago Güija fociháború  El Salvador-i kiskatonák El Poynál (forrás: home.bt.com)

- Veled mi lett, Juan? - érdeklődtem.
- Velem? Metapánba kerültem és dolgozni kezdtem. A földeken voltam bérmunkában, mint most is. Ez a jocoteliget nem az enyém, én csak gondozom. 
- Meg lehet ebből élni?
- Így - mutatott körbe a szakadt házon - Nyolc gyerekem van, de csak ez a három van itt velem és a feleségemmel. A többiek Metapánban és San Salvadorban járnak iskolába. Mesélj nekem az országodról. Kitől kaptunk ki anno 10:1-re? - nevetett.

Beszélgettünk egy kicsit Magyarországról, arról, hogy 1982 óta a mi és ő focijuk is mennyit romlott. Egész délutánig maradtam a családnál, akik végül még egy adag babbal is megkínáltak. Búcsúzásom előtt a fickó felpattant és a házból előhozott egy zacskó obszidiánt. Nyílhegyek, kések, antik dolgok voltak benne.

- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem.
- A maják hagyták őket hátra az erdőben. Tele van velük a vidék. Válassz egyet és vidd magaddal, emlékül.

Juan családját kiirtották, mégsem veszítette el az emberkbe vetett hitét. Hihetetlenül pozitív figura, annak ellenére, hogy tíz évesen magára maradt. Azzal búcsúzott tőlem, hogy reméli, egyszer még lesz lehetőségük visszavágni egy világbajnokságon a 10:1-ért. Legyen úgy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

A Santa Ana-vulkán El Salvador első számú látványossága. Meghódítása nem nehéz, de azért van mitől félni. Sajnos az ország ezen részén sok a bandita, így katonai kíséretet kapunk a mászáshoz. Emellett ismerkedünk a maja kultúrával, valamint betekintést nyerünk a salvadori kuplerájok életébe is.

Juayúát hátrahagyva megindulunk a Ruta del Cafén Ahuachapán városába. Egyértelműen ez a legszebb út El Salvadorban, apró hegyi falvak és végtelen kávéföldek között tekergünk. Az El Imposible Nemzeti Park erről az oldalról egészen lélegzetelállító, nem igazán értem, miért csak délről van bejárata.

Ahuachapán egy jelentéktelen kisváros alig tíz kilométerre a guatemalai határtól. Nem sok értelme van itt időzni, így a Pánamerikai autóúton felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra, de ezzel sem utazunk túl sokáig. Tíz évvel ezelőttről rémlik, hogy Chalchuapánál van két apró romváros, így megszakítjuk utunkat, és lepattanunk a Casa Blancának nevezett régészeti parknál. Nevét egy régi nemesi család fehérre mázolt haciendájáról kapta, amiben ma apró múzeum működik.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkCasa Blanca egykor haciendaként működött

Chalchuapa kétezer évvel ezelőtt a maják egyik fontos városa volt. Egészen kr.u. 900-ig regnált, aztán lakói hátrahagyták, mint sok más maja várost a környéken. A régészek szerint Chalchuapa elsősorban obszidián, vagyis vulkáni üveg bányászatából élt. Casa Blanca apró múzeumában is több obszidián kést és nyílhegyet lehet látni, de a leglátványosabb az a két piramis, amik közvetlen a hacienda mögött emelkednek. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkNem túl látványosak a piramisok, de izgalmasak

Aki már járt Tikalban vagy Palenquében, annak talán Casa Blanca nem nagy szám, de mivel én 2012 óta nem voltam a maják földjén, egyszerűen lenyűgöz. Mindig is sokkal izgalmasabbnak találtam a maja kultúrát az inkánál, így az alig 10 méter magas, szinte teljes egészében fűvel borított piramisok látványától kezdek bizseregni.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkMisztikus a maják múltja

Chalchuapa déli csücskében fekszik Tazumal, az egykori maja város szakrális központja. Imádom a szakrális kifejezést, minden régész ezt a szót használja azokra az épületekre, amiknek nem tudja, mi volt a funkciója. A zsákjainkat hátrahagyva kaptatunk fel az enyhén emelkedő utcán, aminek szélét számtalan comedor és szuvenír bolt szegélyezi. Olyan az egész, mintha egy turistaközpontban járnánk, csak itt nincsenek turisták.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkTazumal El Salvador legszebb romvárosa

Tazumal szép. Központi épülete teljesen fel lett tárva, 23 méterével ez El Salvador legmagasabb maja temploma. Sajnos a tetejére nem lehet felmenni, cserébe azonban itt is van egy apró múzeum, amiben rengeteg környéken talált kerámia és apró szobor látható. A leghíresebb Sipe-Totek (vagy Xipe-Tótec) szobra, ami a felkelő Nap és vetés azték istene. Bár Chalchuapa maja város volt, gazdasági kapcsolatot ápolt a toltékokkal, akik mitológiájából sokat vettek át később az aztékok. Hogy a szobor pontosan miként került az elvileg 12. században végleg elnéptelenedő Tazumalba, senki nem tudja. Egyes feltételezések szerint Sipe-Totek nem más, mint Kinich Ahau, vagyis a maja Napisten

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkSipe-Totek, a Napisten

Miután kifotóztuk magunkat, visszasétálunk a haciendához, felkapjuk a zsákjainkat, majd felpattanunk egy Santa Anába tartó buszra. Fél óra múlva be is futunk El Salvador második legnagyobb városába, ahol 2006-ban egyszer már sikerült három napot eltöltenem. A buszról a főtértől nem messze szállunk le, így gyalogosan indulunk neki szállást keresni. Azt tudom, hogy van egy hostel Santa Anában, de az igazat megvallva Juayúa után nem igazán kívánjuk a gringók társaságát. Az ám, csakhogy Santa Anában ezen az egy szállón kívül vagy méregdrága üzleti hotelek vagy aljas bordélyházak üzemelnek. Inkább hallgatunk egész éjjel kéjes nyöszörgést, mint talaj részeg ausztrál üvöltést, így 10 dollárért kiveszünk egy szobát Santa Ana egyik menő dugófészkében, a Hotel Libertadban. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park Egy órára 4 dollár, két órára 5 dollár - a hülyének is megéri

Hogy milyen egy ilyen szoba belülről? Nagyon durván lepukkant, az ágyban a rugók érthető módon el vannak törve, zuhanyrózsa nincs, a fal mindenhol foltos. A csótány és az ágyi poloska alapfelszerelés, az extra pedig a plafonba beszerelt hangszóróból halkan szóló latin muzsika, amit lesz szerencsénk egész éjjel hallgatni. Íme egy videó arról, milyen is egy ilyen szoba:

Santa Anát a pokomán maják alapították, de nevet csak a 12. században bevonuló, nahuatl nyelvet beszélő pipilek adtak neki. Sihuantehuacán annyit tesz, hogy a Papnő városa. Valószínűleg emiatt kapta végül a város a spanyoloktól a Santa Ana nevet (Szent Anna Mária édesanyja volt). Bár a konkvisztádorok már a 16. században elfoglalták a várost, koloniális hangulatot egy pillanatig nem áraszt. Sőt, Santa Ana annyira csúnya, amennyire csak lehet, a két említése méltó épület a neogótikus katedrális valamint a szecessziót és a neoklasszikus stílust ötvöző színház.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkSanta Ana katedrálisa

A város legöregebb műemléki épülete az El Carmen, amit 1822-ben kezdtek építeni, de csak 30 évre rá fejezték be. Ma domonkos parókiaként működik.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park  El Carmen parókia

Santa Anába az ember csak azért jön, hogy megmássza az azonos nevű, 2381 méter magas vulkánt. A hegy bár közel van, elérése mégis egy rémálom. Santa Ana külvárosából ugyan indul egy busz a Cerro Verde Nemzeti Parkba (ezen belül van a vulkán), de senki nem tudja megmondani, pontosan honnan és mikor. Hogy ne kockáztassunk, reggel fél 7-kor taxiba ülünk, és megkérjük a sofőrt, hogy vigyen minket a buszmegállóba. Barátunk jajveszékel egy sort, hogy arra mindig tömeg van, ráadásul a busz szerinte már elment, de ha nagyon akarjuk, hát legyen. 

Jó húsz percet állunk a dugóban, mire megérkezünk az apró terminálra, ami körül egy amerikai páros is forgolódik. Legalább nem leszünk egyedül. Végül a busz csak fél 8-kor indul, így van időnk bedobni egy pupusát, majd kigurulunk a városból. Egy ideig a Pánamerikai autóúton csámborgunk, majd El Congónál délnek fordulunk, s a Coatepeque-tó régi kráterének a peremén buszozunk végig. Ez El Salvador talán leggazdagabb környéke, mindenhol szép nyaralók és villák tűnnek fel.

Majd két órán át tart az út mindenféle hegyi utakon, mire befutunk a nemzeti park látogatóközpontjába. A Cerro Verde Nemzeti Park három vulkánt, a 2030 méter magas kihunyt Cerro Verdét, az 1950 méter magas Izalcót és a 2381 méteres Santa Anát foglalja magába. Ez utóbbi kettő aktív, az Izalco oly annyira, hogy momentán nem is engednek fel rá.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park   A Santa Ana-vulkán alulról nem túl látványos, de...

A Cerro Verde, mivel kihunyt, ma már csak egy domb, amit trópusi köderdők borítanak. Itt lett kialakítva a nemzeti park főhadiszállása, ahol a turistáknak meg kell várni a 11 órát, ekkor indul ugyanis a vezetett túra fel a csúcsra. Nem túl értelmes dolog, mert eddigre általában beködösödik a teteje, ráadásul ilyenkor van a legmelegebb, de hát Közép-Amerikában vagyunk, nem kell mindenben logikát keresni.

Rajtunk és az amerikai pároson kívül nem gyűlik össze több ember, így 18 éves vezetőnkkel, Jonatánnal együtt ötösben vágunk neki a vulkánnak. Először kifizetjük a 3 dolláros belépőt, majd leereszkedünk a San Blas-völgybe, ami állítólag El Salvador legjobb kávétermő vidéke. Itt ismét lehúznak minket fejenként 2 dollárra a völgyön való átkelés címén, majd tíz perccel később egy viskónál újabb egy dollárra, mint túravezetői támogatás. Nem igazán világos mit és miért fizetünk, de van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ezeket a tételeket kizárólag gringóktól szedik be. Amúgy nem bánjuk, mert a vidék meseszép. Érdekes, hogy kicsit odébb csatlakozik hozzánk két fegyveres katona, akik egész a csúcsig követnek minket.

  El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park   A San Blas-völgy és mögötte az Izalco-vulkán

- Miért jönnek velünk? - kérdezem Jonatánt.
- Errefelé sok a bandita. Általában nem szokott gond lenni, de a külföldiek mellé mindig kirendelnek két fegyverest.
- Sem a San Miguelre, sem a San Vicentére nem engednek fel ugyanerre hivatkozva. Tényleg ennyire gáz a helyzet?
- Errefelé az emberek szinte semmi pénzt nem keresnek. A kávéföldeken csak idénymunka van, amivel havi 120 dollárt lehet megkeresni. Sokkal kifizetődőbb kirámolni a turistákat. 
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, egy helyi vezető mennyit kap egy hónapban? 
- Nem hónapra kapjuk a fizetést, hanem alkalomra. Én tíz dollárt kapok azért, hogy felviszlek titeket a csúcsra.
- Az nem túl sok, havi max. 300 jön össze.
- Nem jön össze annyi. Hárman vagyunk a munkára.
- És havi 100 dollárból itt ki lehet jönni?
- Dehogy lehet. Már az összes barátom lelépett az Egyesült Államokba. Én szeretnék egyetemet végezni, de ennyi pénzből nem tudom fizetni a tandíjat. A vidéki ember El Salvadorban nem tanulhat. Iszonyú alacsony a kereset, abból a kajára sem futja, nemhogy iskolára. 

Jonatánnal épp megvitatjuk a salvadori nincstelenség okát, mikor feltűnik a fák között egy szarvas.

- Na, hát ezért maradok én inkább itthon. Szeretem az állatokat és az itteni tájat - magyarázza Jonatán.

A San Blas-völgyből meredek kaptató kezdődik a Santa-Ana vulkánra. Először erdőkön át visz az ösvény, majd közeledve a csúcshoz egyre sziklásabbá válik a terep. A háttérben feltűnik az Izalco-vulkán fekete kúpja, balra pedig a Coatepeque-tó sötétkék víztükre.

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkErős kaptatóval jutunk fel a csúcsra

Jó két és fél órás túra után érjük el a vulkán tetejét. Hihetetlen szerencsénk van, mert nincsen köd, így belátni az egész krátert. Sokan a Costa Rica-i Poást tartják a legszebb közép-amerikai vulkánnak, de ott az ember túl messze van a krátertől, ráadásul minden nap százak gyűlnek össze a tetején, hogy aztán egymást fellökve konstatálják, balszerencséjükre köd van. A Santa Ana azonban nem ilyen. Egy picit alacsonyabb a Poásnál, így gyakrabban tisztul ki a teteje, ráadásul kéznyújtásnyira van a kráter.

 El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti Park  Ez Közép-Amerika legszebb vulkánja

Fél órán át élvezzük a látványt, aztán olyan erős szél kerekedik, hogy lezavar minket a tetőről. Visszaereszkedünk a San Blas-völgybe, majd onnan felkapaszkodunk a Cerro Verdére. Bár lenne idő az Izalco meghódítására is, sajnos aktív, így nem tudjuk megmászni. Pupusaevéssel csapjuk el az időt, amíg nem indul vissza a busz Santa Anába. 

El Salvador Santa Ana Santa Ana-vulkán Cerro Verde Nemzeti ParkEreszkedés közben, háttérben a Coatepque-tóval

Az elmúlt másfél hónapban majdnem egy tucat vulkánt másztunk meg, de eddig ez volt a legszebb. Ha El Salvadorban jársz, mindenképp mászd meg!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

El Salvadorban mindenki hihetetlenül kedves velünk, állandóan mosolyognak ránk, ahol tudnak, segítenek. Mégis van bennünk egy kis hiányérzet, mert sok természeti szépséget eddig nem láttunk. Mostanáig. Juayúa környékét barangoltuk be, és ez a vidék teljesen elvarázsolt minket. Egyszerűen jó itt lenni.

A szállásadó család szerint a La Perla irányába közlekedő autóbuszok La Libertad piacáról indulnak, így jó 20 perces séta vár ránk keresztül a tömegen. A színes házakkal szegélyezett poros utca ma reggel is csordultig telt élettel. Meglett asszonyok árulják a frissen facsart gyümölcslevet, az üdítőt és a pupusát, gyerekek szaladgálnak visongva, miközben időnként egy-egy szakadt csirkebusz csap robajt végigszáguldva az utcán. 

Felszállunk egy Teotepequébe tartó buszra, ami az óceánpart mentén északnyugati irányba közlekedik. Fél óra múlva érkezünk meg La Perlába, egy kevésbé forgalmas kereszteződésbe, ahol egy fiatal anyuka és két kicsi gyereke várakozik a sonsonatei járatra. Jó másfél órát toporgunk a hármas elágazásnál a tikkasztó déli hőségben, miközben azzal kísérletezünk, hogy lehet elférni öten az egyetelen, útszéli facsemete talpalatnyi kis árnyékában. Mire épp hőgutát kapnánk, végre befut a sonsonatei busz. 

El Salvador Ruta del Café JuayúaVárjuk a sonsonatei buszt

Az út a part mentén kellemes, olykor feltűnik egy-két szép öböl, de semmi olyat nem látunk, ami miatt le akarnánk szállni. Az egész úton egy szakáccsal fecsegünk, aki óceánjárókon bejárta a világ nagy kikötőit. Európát is jól ismeri Ciprustól Norvégiáig, de Magyarország neki is csak az 1982-es vb-ről ugrik be, amikor 10-1-re kikaptak tőlünk.  

A jellegtelen Sonsonatéban nem töltünk több időt, mint hogy buszt váltunk. Bő egy óra múlva már a vulkánok által körülvett Juayúa fehér temploma előtt bámészkodunk

El Salvador Ruta del Café JuayúaJuayúa jellegzetes temploma

Juayúa egy varászlatos völgyben fekvő bájos település, szökőkutas zöld főterén már nem csak a mosolygós helyiektől pezseg az élet, hanem meglepően sok gringó arcot is látunk. El Salvador, mivel megelőzi a rossz híre a médiában, nem egy turistás ország, az itt töltött másfél hétben eddig csak Alegríában futottunk bele egy holland párosba. Itt azonban meglepően sokan vannak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Juayúában két hostel is működik.

Nem szoktuk a hosteleket preferálni, de ezúttal tényleg ez a legolcsóbb opció. Végülis a nicaraguai Ometepe-sziget óta nem aludtunk meg ilyenben, és igazából nem bánjuk, hogy egy hónap után lehet angolul beszélni. Aztán persze gyorsan rájövünk, miért is nem szeretjük az ilyen gringó gócokat. Éjjel kettőig fülsértő hangerővel bömböl a TV az ajtónk előtti társalgóban, amit 10-15 európai, amerikai és ausztrál fiatal próbál olyan mértékben túlkiabálni, hogy az éjszaka közepén kiszállunk Endrével az ágyból, és csapra verjük a délután vásárolt 8 éves Cihuatán rumunkat, hátha gyorsabban telik vele az idő. Sajnos a Cihuatán nem egy Zacapa; Endre két felestől olyan másnapossá válik, hogy reggel nem tudom őt kicsalogatni az ágyból, és csak a délutáni órákban érez magában elég erőt ahhoz, hogy a környéket körbebóklásszuk. 

El Salvador Ruta del Café JuayúaSalvadori zenészek Juayúában

Azt olvasom a hostel információs falán, hogy a szomszédos faluban, Nahuizalcóban, minden szombat éjjel gyertyafényes piac van. Mivel ma épp szombat van, ráadásul már Endre is szépen gyógyul, felülünk a kövevetkező buszra, ami a Ruta de Los Flores névre hallgató főúton délnek tart. A sofőr nem megy be Nahuizalcóba miután megtudja, hogy csak mi ketten tartunk oda, így 20 percet kell sétáljunk a faluig.

Nahuizalco pont akkora, mint Juayúa, így gyorsan megérkezünk a főtérre. Éppen felvonulás van. A helyes kis falu közepén felállított színpad felé araszol a tömeg néhány virágokkal diszített autót követve. A motorháztetőkön habos-babos ruhákba öltöztetett, alaposan kisminkelt 5-6 éves kislányok üldögélnek, a falu gyermekszépe választás lelkes jelöltjei, akiket felfegyverzett katonák őriznek. Elég abszurd látvány.

El Salvador Ruta del Café JuayúaFontos a biztonság, de azért ez egy kicsit erős

A kis csajok fonott kosarakból színes cukrokat szórnak a tömegben viháncoló gyerekeknek azt remélvén, hogy ezzel megnyerik a szakértő tömeg szavazatát. Szegény lánykák nem úgy néznek ki, mint akik élvezik ezt a nagy felhajtást. Egy ideig kísérjük mi is a tömeget, majd a piac felé vesszük az irányt. 

El Salvador Ruta del Café Juayúa

El Salvador Ruta del Café JuayúaApró salvadori szépségek

Belebotlunk ugyan néhány ajándéktárgyat árusító kofába, de azt sajnos nem sikerül megtudnunk, hogy lesz-e estére gyertyafény, mert az utolsó busz Juayúába 5-kor indul, taxit pedig nem látunk a faluban. 

Visszakullogunk a főútra a falu bejáratához, de nem kell megvárnunk a buszt, mert azonnal lelassít mellettünk egy pick-up. Nem Juayúába, hanem csak Salcoatitánba tart, de mivel az alig három kilométer a falunktól, bátran pattanunk fel a platójára. A platón ücsörgő család út közben elmeséli, hogy Salcoatitánban is buli van a főtéren, ráadásul az asztaloknál rigast lehet enni. Nem tudjuk mi az, de kíváncsivá tesz, így mi is elveszünk a salcoatitáni forgatagban. Aztán az egyik standnál látjuk, hogy ki van írva: hay rigas. Az édes kukoricamassza tejkrémmel és fehér, túrószerű sajttal elég rémes kombináció, de errefelé úgy eszik, mint mi a Balatonnál a sajtos-tejfölös lángost. Az édes-sós ízt muszáj lefojtanunk valamivel, így a sarkon benevezünk egy egész ananászban felszolgált helyben préselt és szűrt ananászlére. A rigasszal szemben ez valami mennyei. A felemás gasztronómiai élmény után visszasétálunk Juayúába.

El Salvador Ruta del Café JuayúaRigas és a mennyei ananászlé

Másnap a Los Chorros de la Calera nevű vízeséshez indulunk, ami a falu határától néhány kilométerre található. Hétköznap veszélyes lenne a túra a környéket járó banditák miatt, de vasárnap lévén meg merjük kockáztatni a sétát. Hosszú és lankás ösvény vezet a zuhatagot körülvevő park bejáratához, ahol a rekkenő hőségben csúszós kövek nehezítik a gyaloglást, ezért majd fél órán át bukdácsolunk, mire célba érünk. A Los Chorros de la Calera tényleg csodásan hull alá a szomszédos hegy oldalából alatta pár vízgyűjtő medencével, amit a falubeliek hétvége lévén családi pancsolásra használnak. 

El Salvador Ruta del Café Juayúa

El Salvador Ruta del Café Juayúa Los Chorros de la Calera

A túra jó kis bemelegítés a másnapi kiruccanásunkra, amit az  El Imposible Nemzeti Parkba tervezünk. A hostelben megint későig tart az üvöltözés, így alig alszunk valamit. Olyan fáradtan ébredek, hogy a ruháimat csukott szemmel rángatom magamra. Az első csirkebusszal Sonsonatéig utazunk, majd ott egy Cara Suciába tartó járatra szállunk fel. Cara Sucia neve nagyon találó, mert a guatemalai határhoz közel fekvő kisváros egy igazi koszfészek. A poros út szélén mindenki valamilyen buszra vár, ahogy mi is. Valamivel tíz után befut az El Refugióba közlekedő napi egyetlen járat, amivel délelőtt 11 körül érkezünk meg a hegyek között megbúvó apró faluba. A táj mesés, bár akkora a pára, hogy nem látunk el túl messzire.

El Salvador Ruta del Café JuayúaTiszta időben egészen mesés lehet ez a táj

A faluból gyalog kell felkaptatnunk a park bejáratáig, de mivel a busz 13:30-kor indul vissza Cara Suciába, nagyon meg vannak számlálva a perceink. A hol murvás, hol kövekkel borított úton közel 40 perc alatt érkezünk meg a park bejáratánál fekvő tanyabokorba, San Miguelitóba. A helyiek mindenütt kedvesen üdvözölnek, mosolyogva kiabálnak ki a házak udvaráról. San Miguelito utcájának legvégén egy gyönyörűen kialakított hostel áll étteremmel, de mindkettő kong az ürességtől. A hosteltől 15 percre található az Imposible bejárata. A parkőr háza nem tűnik elhagyatottnak, így Endre fellép a tornácára, de ekkor hiretelen a semmiből előkerül egy nagy termetű, fekete kutya, aki rátámad. Oltári mázlija van, hogy maga elé tudja kapni az egyik tornácon felejtett széket, mert így a kutya annak lábára harap rá. Endre beugrik a nyitva hagyott ajtón, és bevágja maga mögött, én pedig bebújok a tábla mögé, hogy a kutya nehogy észrevegyen. A vicsorgásra előkerül kér parkőr, és nagy röhögcsélés közepette megnyugtatnak minket, hogy a kutya csak játszani akar, de azért biztonság kedvéért bezárják egy ketrecbe. Nyilván, ha egy kutya játékos, azt én is ketrecben tartom.

 El Salvador Ruta del Café Juayúa  Az El Imposible Nemzeti Park bejárata

A két parkőr bekísér minket a közeli visitor centerbe, ahol megmutatják, merre haladnak a tanösvények. Az egészet bő egy óra alatt végig lehet járni, de elmondásuk szerint nincs nagy állatvilág errefelé, mert az elmúlt évtizedekben olyan mértékű lett az erdőirtás a környéken, hogy minden nagyobb emlős kipusztult. Kis szerencsével meg lehet pillantani a park emblematikus állatát, a malachit sövényleguánt, de ennyi és nem több. Ráadásul a tanösvényekre kötelező vezetőt bérelni 10 dollárért, plusz 2x6 dollár belépőt fizetni, ami elég sok egy röpke egy órás sétáért, úgyhogy nem erőltetjük a dolgot. Felmegyünk az ingyenes kilátóba, ahonnan alig látni valamit, mert a Csendes-óceán felől vastag pára fedte be a dombokat.

Amint kilépünk a nemzeti park területéről, az egyik fa törzsén megpillantjuk a sövényleguánt. Sok helyen láttunk már kékfarkú gyíkot, de ez az eddigi legszebb példány. Nem véletlenül biggyesztette a park a zászlajára. Így végképp nem bánjuk, hogy nem szabadultunk meg 22 dollártól; hiányérzet nélkül térünk vissza San Miguelitóba, onnan pedig Cara Sucia érintésével Juayúába.

  El Salvador Ruta del Café Juayúa   A malachit sövényleguán az El Imposible Nemzeti Park emblematikus állata

El Salvadorból eddig messze ez a környék nyerte el leginkább a tetszésünket, de a java még csak most következik. Itt az ideje, hogy megmásszuk a Santa Ana-vulkánt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úttalan-utakon stoppolunk El Salvadorban olyan helyeken járva, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Két napon át egyik kocsiból szálltunk át a másikba, mégsem unatkozunk, köszönhetően a rengeteg jó fej salvadorinak.

Egy kora reggeli busszal hagyjuk el Perquín faluját. Ha tartani akarjuk a korábbi tervünket, akkor kezd feszítetté válni a tempó, mert szűk három hét múlva már a mexikói Cancúnban kell lennünk, márpediglen addig még négy ország és több mint 1000 km van hátra. 

A Delicias De Concepciónba tartó busz az osicalai elágazásnál tesz le bennünket, ahonnan egy meredek út kapaszkodik fel a falu főteréig. Ha nem tudnám, hogy a latin települések főterein mindig roppant mód pezseg az élet, azt hinném, ma majális van. A nyalókákkal szaladgáló gyerekek tömegében utat törünk magunknak a legközelebbi pupusaárushoz. Nem mondom, hogy nem unjuk a közép-amerikai sajtos "kukoricacsodát", de egyéb híján ma is ezzel csillapítjuk a reggeli gyomorkorgásunkat. A pupusasütő asszonyság azzal a felettébb hasznos információval lát el bennünket, miszerint a következő busz délután háromkor indul San Gerardo felé. Nem áll szándékunkban órákon át Osicala főterén lopni a napot, ezért úgy határozunk, hogy visszasétálunk ahhoz kereszteződéshez, ahol a busz letett bennünket, és megpróbálunk fogni egy kocsit

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadVárjuk a csodát, hátha eljutunk egész Chalatenangóig

Röpke két perc után egy pick-up platóján találjuk magunkat. Üröm az örömben, hogy csak az alig pár kilométerre található Gualococti bevezető útjáig tudnak elvinni minket. A szerencsénk azonban itt sem hagy cserben. Szinte azonnal érkezik egy San Simonba tartó szimpatikus El Salvador-i pár, akik nagyon kíváncsiak arra, mit keres két magyar El Salvador ezen vidékén. Elbeszélgetünk az 1982-es világbajnokságról, amin 10-1-re vertük őket, majd mesélünk nekik Magyarországról és Európáról, így gyorsan elrepül a következő fél óra.

San Simonból Ciudad Barriosba egy elektronikai cikkeket szállító furgonnal sikerül eljutnunk. Nem sok helyünk van, mert a kocsi tele van mindeféle kütyüvel, de a srác nagyon segítőkészen hátradobál mindent. Azt mondja, nagy mázlink van, mert San Simomból nincsenek buszok ebbe az irányba, és a forgalom is elég gyér. Igaza van, sok autóval nem találkozunk út közben, cserébe azonban mesés a kilátás a déli a vulkánokra.

 El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad  Az északi hegyek között ilyen táj fogad minket

Ciudad Barrios elágazásánál egy teherautót sikerül leintenünk. A sofőr, Efrai, felettébb morcos. Ezt csak azért mondom, mert El Salvadorban még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek nem automatikus reakciója a szemkontaktus felvételekor a mosoly. Efrai valahogy kilóg a sorból, így a következő 20 perc csendben telik.

Mielőtt morcosságának okára fény derülne, befutunk San Luis de La Reinába, majd onnan már busszal sikerül eljutnunk a közeli San Gerardóba. Alig tettünk meg 60 kilométert, de már öt különféle kocsiban ültünk. San Gerardo a térség legnagyobb települése, még sem nagyobb, mint volt Perquín, s pont emiatt a közlekedése is szörnyű. Busz naponta egyszer van Doloresbe, kora reggel, s mivel már dél is elmúlt, nem sok esélyünk maradt elhagyni a falut. Szerencsére azonban van pár ember, akik ugyancsak ebbe az irányba utaznának, így sikerül leszervezni egy teherautót, ami elfurikáz minket pár dollárért cserébe következő állomásunkig.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadNuevo Edén egyike a környék településeinek

A hegyek dombbá szelídülnek, a Rio Lempa után pedig egy majdnem síkvidéken találjuk magunkat. Nem megyünk be Doloresbe, annak határánál leszállunk a teherautóról. Chalatenangóba szeretnénk eljutni, de ahhoz előbb Sensuntepequét kell útba ejteni. Nemsokára jön is egy busz, ami ismét visszakapaszkodik a
hegyekbe.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadÁtkelünk a Rio Lempán

Sensunt (ahogy a helyiek hívják) délután 3 magasságában érjük el. Jó lenne még ma megérkezni Chalatenangóba, de a poros buszpályaudvaron azt mondják, ez esélytelen, mivel az utat alig pár hónapja aszfaltozták le, s még nem indítottak buszokat abba az irányba. Bízunk a szerencsénkben, így visszabuszozunk a chalatenangói elágazásig, és nekiállunk stoppolni. Egy órán át nem jön semmi, majd egyszercsak feltűnik egy dzsip. Egy nő az három gyerekével, de nem Chalába, hanem egy közeli faluba tartanak. A kocsit a 13 éves nagyfia vezeti, jogsi nélkül, de azt mondják, nem gond, mivel új az út, kicsi rajta a forgalom, és a rendőrök sem fedezték még fel maguknak. A srác a korához képen jól vezet, de azért örülünk, mikor pár kiométerrel odébb kiraknak minket.

Egy buszfordulónál vagyunk, amit néhány ház vesz körbe. Az egyik előtt egy család ücsörög, elkerekedett szemmel bámulnak ránk. Szóba elegyedünk velük és megtudjuk, innen egyetlen út van, vissza Sensunba. Chalatenango bár csak 50 kilométer ide, mégsem közlekedik arra senki. Egy órán át próbálunk kocsit fogni, de fel kell adjuk. Az utolsó városi busszal visszatérünk Sensunba, ahol szálló után nézünk. Nem könnyű, mert a városka egyáltalán nem turistás, de végül sikerül egy egészen kellemes hotelben kikötnünk 12 dollárért cserébe.   

A több mint 40 ezer lakosú város neve nahuatl nyelven azt jelenti, hogy ’nagy hegy’. Az igaz, hogy egy domb tetejére építették, de 820 méteres tengerszint feletti magasságával azért az elnevezése kicsit erős. Sok látnivaló annak ellenére sincs a városban, hogy 1550-ben alapították. Sajnos koloniális jellegét rég elvesztette, csak a főtéren álló templom maradt vissza a múltból. A hangulata mégis kellemes, főként annak a sok mosolygós arcnak köszönhetően, amik annyira jellemzik ezt az országot. Hiába tartják El Salvadort a Föld egyik legveszélyesebb országának, ennél kedvesebb népekkel még sehol nem találkoztunk.

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadSensuntepeque koloniális hangulatú temploma

Chalatenangót majd útba ejtjük akkor, mikor Suchitotóban leszünk, addig azonban még lemerészkedünk a Csendes-óceán partjára. Egy fővárosba tartó busszal a Pánamerikai autóút mentén fekvő San Rafael Cedrosba utazunk, onnan pedig San Vicentébe buszozunk. Az ország közepén fekvő kisváros - hasonlóan Sensunhoz - nem túl látványos, a főterén azonban áll egy furcsa, de jó magas torony, aminek tetejéről belátni nem csak a várost, de a San Vicente-vulkánt is. Mivel van fél óránk a következő busz indulásáig, 25 centért felmásszunk a kilátótoronyba, és élvezzük a mesés látványt. 

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La LibertadSan Vicente közepén ilyen torony áll

Amikor Zacatecolucán keresztülhaladunk, már nagy bennem az izgalom, mert alig várom, hogy újra megpillantsam a tengert. Endrével ellentétben rajongok a vízpartokért, különös tekintettel a tengerekre és az óceánokra. Ezúttal azonban csalódok. 

El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad San Vicente látképe a kilátóból

A koraesti órákban érkezünk La Libertadba, aminek minden egyes épületében amerikai, ritkábban helyi tulajdonú hostel vagy zavarba ejtően színes latin bár üzemel, amik - lévén El Salvador nem egy turistaparadicsom - konganak az ürességtől. La Libertad jellemzően egyébként sem a fürdőzők, hanem a hatalmas hullámokra utazó szörfösök édenkertje, akik most valami miatt nincsenek itt. Olyan kevés a vendég, hogy fillérekért sikerül tengerre néző, teraszos szobát kivennünk, a hely azonban így sem marasztal.

 El Salvador Sensuntepeque San Vicente La Libertad  La Libertad nem nyeri el tetszésünket

Teszünk egy jókora sétát a part menti mólón, beülünk egy babos-tojásos tortillára az egyik kifőzdében, majd egy álmatlan estének nézünk elébe. Az ágyunkon egy egész regiment kövér csótány masírozik fel s alá, rendszerint az arcunkon keresztül, így az éjszaka nagy részét ébren töltjük. Kivégzünk vagy egy tucatot közüllük, aztán győz a kimerültség és elnyom minket az álom. Nagyon nem jön be a Csendes-óceán, így holnap irány vissza a hegyekbe!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

1981. december 11. - a dátum, ami örökre beégett minden salvadori emlékezetébe. Ezen a napon történ ugyanis az El Mozote-i mészárlás, aminek során 800 embert, többségben nőket és gyerekeket kaszaboltak halomra a kormány zsoldosai Ronald Reagen amerikai elnök asszisztálása mellett. Megnéztük, mi a helyzet ma El Mozotéban, három és fél évtizeddel a népirtás után.

Hiába kis ország El Salvador, az utazás egyáltalán nem könnyű, mivel minden busz csak a szomszédos kisvárosig, faluig közlekedik. Első körben San Francisco Goteráig, majd onnan Osicaláig utazunk, ahonnan azonban egy nap csak két-három alkalommal indul busz Perquínbe, abba a faluba, ahol az éjszakát szeretnénk tölteni. Nincs kedvünk órákon át ülni és várni, így az elágazásnál stoppolni kezdünk. Tíz perc múlva már egy vízszállító teherautóban ülünk, így még délelőtt sikerül befutnunk a faluba.

El Salvador El Mozote PerquínÉszak-Salvadorban szép táj fogad minket

Perquín egyetlen hotele megfizethetetlen a számunkra, így a helyi hospedajék között kutakodunk. 16 dollárért egy igen csak spártai szobát sikerül felhajtanunk. Öröm az ürömben, hogy rajtunk kívül nincs senki a szállón, csak egy macska, ami viszont az őrületbe kerget minket azzal, hogy megállás nélkül gekkókra vadászik.

Perquín nem túl látványos település. A főtéren áll egy csúnyácska templom, aminek külső falán egy naiv festmény látható, de ennyi és más semmi. Mindenképp pozitívuma a helynek, hogy a környező cédruserdőknek hála napközben sincs meleg.

El Salvador El Mozote PerquínPerquín temploma

Bedobunk a falu egyetlen kifőzdéjében egy gyors rizses csirkét, majd a deles busszal az El Mozote-i elágazáshoz vitetjük magunkat. Állnak néhányan buszra várva a sarkon, de azt nem tudják megmondani, hogy mikor jön. El Mozote nincs olyan messze, a buszt ráadásul bárhol leinthetjük, úgyhogy nekivágunk gyalog.

Alig húsz perc séta után elfogy a lábunk alól az út, az előttünk tátongó hatalmas gödörbe hatalmas betoncsöveket fektetnek le. Elképzelésem sincs, miként kel át ezen a busz. Megkerüljük az útépítést, nem sokkal később pedig befut egy piros furgon, ami egy anyát és annak fiát, valamint egy köteg műanyag csövet szállít a közeli ranchekre. Annak ellenére felszállunk, hogy közlik, a közeli Arambala faluban tartanak egy negyed órás megállót.

El Salvador El Mozote PerquínEzzel a furgonnal utazunk El Mozote felé

Mikor a sofőr visszatér a dolgáról, megemlíti, hogy ők El Mozotén túlmennek a Rio Sapo irányába, de hogy az - ellentétben a faluval - nagyon szép, így ha szeretnénk, letesznek minket ott. Van időnk, úgyhogy hajlunk a dologra. 

El Salvador El Mozote PerquínArambala főtere egészen kedves

A Rio Sapo csak El Salvador-i szemmel szép, de azért nem bánjuk, hogy látjuk ezt is, legalább kicsit jobban megismerjük a környéket. A folyótól végül egy kék furgon platóján jutunk vissza az El Mozote-i elágazásig, ahonnan egy sörszállító teherautó hátuljában utazva érkezünk meg a népirtás helyszínére.

El Salvador El Mozote PerquínVégülis megérte elmenni a Rio Sapóhoz

El Mozote inkább tanyabokor, mint falu, bár van temploma, ami települési címre pedesztrinálja a helyet. A templom mellett áll egy apró ajándékbolt, mellette pedig az 1981-es mészárlás áldozatainak emlékműve. A fekete emberalakok mögött egy magas fal emelkedik, benne a kivégzett 800 ember, köztük rengeteg nő és gyerek urnájával. 

El Salvador El Mozote PerquínMegérkeztünk El Mozotéba

Miközben fotózunk, mellénk lép Sra. Serapia, az ajándékbolt vezetője, s afelől érdeklődik, honnan és miért jöttünk. Rövid eszmecsere után beinvitál minket a boltjába, ahol mindenféle kacat kapható, valamint egy könyv, ami Rufina Amaya, az egyetlen túlélő történetét meséli el. Sra. Serapia látja rajtunk, hogy a mészárlás története jobban érdekel minket, mint a karkötők és hűtőmágnesek, így felajánlja, megosztja velünk, mi történt 1981. december 11-én:

El Salvador El Mozote Perquín   Az El Mozote-i áldozatoknak emelt emlékmű

- Azon szerencsések közé tartozom, akik nem voltak a faluban, mikor a katonák bevonultak. Édesanyámmal San Salvadorba mentünk pár nappal korábban, ott értesültünk arról, mi történt a falunkban - kezdi az 50-es éveinek közepén járó asszony - Utána hónapokig nem mertünk hazatérni, nem akartuk látni a felégetett házunkat és leölt rokonainkat. A következő pár év iszonyú volt.
- Mi történt pontosan?
- Az 1970-es évek végétől egyre megosztottabbá vált az ország. A vezetésünk nyalta az amerikaiak hátsóját, a vidéki szegény emberre pedig tettek magasról. Ennek köszönhetően a kommunista ideológia mentén gerillamozgalmak alakultak, akik a városokban terrorcselekményeket hajtottak végre, jelezvén, a vidéki emberekkel is illene foglalkozni. Csakhogy kormányunk az amerikaiak kezében volt, akik utáltak mindent, ami kommunista.
- Hogy jött a képbe El Mozote?
- Úgy, hogy az amerikai hírszerzés tévedett. Azt gondolták, El Mozote lakói rejtegetik, támogatják a gerillákat. Pedig azok soha nem bújkáltak falvakban, veszélyes lett volna. Fincákon szállásolták el magukat és két napnál tovább soha nem maradtak egy helyen. Mivel állandóan mozgásban voltak, senki nem tudta ki gerilla és ki nem. Aztán jött a Reagen-kormány, akik eldöntötték, kifüstölik El Salvadorból a kommunistákat. A CIA azonban hibázott. A gerillák megtudták, hogy zsoldos sereget küldenek ellenük, és szétszéledtek. Voltak a faluban olyanok, akik képben voltak, így azok is távoztak, de az idősek, nők és gyerekek semmit nem sejtettek. Ez lett a vesztük.

El Salvador El Mozote Perquín    El Mozote pár héttel a mészárlás után (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Hogy történt a mészárlás?
- December 10-én este több tucat katona vonult be a faluba. A gerillákat keresték, de a falusiak hiába mondták, hogy nincs egy szál se, a sereget ez nem érdekelte. Egy éjszakányi gondolkodási időt adtak mindenkinek. Reggel kihajtottak mindenkit az utcára, és újra feltették a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. A katonák nem hitték el, hogy nincsenek gerillák a faluban, így a férfiakat kivezényelték az erdőbe, majd halomba lőtték őket. Közben az anyákat elválasztották a gyermekeiktől, akiket betereltek a templomba.
- A katonák salvadoriak voltak?
- A többségük. De állítólag voltak köztük amerikaiak is, illetve azok, akik a katonák vonulása közben délebbre találkoztak velük, azt mesélték, hogy volt velük néhány gringó is.
- Mi lett a gyerekekkel?
- Mind megölték, ráadásul az anyjuk szeme láttára. Rufina egy fán rejtőzött el, onnan bámulta, ahogy a gyerekeket halálra késelik a katonák. A könyvében - amit közben fellapoz Sra. Serapia - azt meséli, hogy látta, ahogy egy fél éves forma kisgyereket kitépnek az anyja kezéből, majd feldobnak a levegőbe és átdöfik egy machetével. Sok nő könyörgött, hogy előbb őket lőjjék agyon, de a katonák kegyetlenek voltak, és előbb a gyerekekkel végeztek. Sajnálták rájuk a golyót, így mindnek átvágták a torkát vagy szétszúrkálták a testüket. Rufina lemászott a fáról és beszökött a templomba, hogy megpróbálja kimenekíteni a gyerekeit, de már késő volt. Mind a négyet meggyilkolták. A saját gyerekei holtteste alá bújt be, hogy ne vegyék észre. Ezután lemészárolták a nőket is, de csak miután megerőszakolták őket. Azt is írja, hogy hallotta a gyermekei alatt feküdve, amint rádión parancsot kapnak a katonák, hogy senkit ne hagyjanak életben. Ezek az állatok még a kutyákat és teheneket is agyonlőtték. 

El Salvador El Mozote Perquín Kép halott férfiakról El Mozotéhoz közel (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Közben lapozgatom a könyvet. Régi fotókat látok benne halott emberekről. Sra. Serapia megengedi, hogy lefotózzam a képeket, majd továbbmesél:

- Ezek a képek pár héttel a mészárlás után készültek. Egy amerikai fotóriporter a katonai zárlat ellenére bejutott a faluba. Állítólag cikket írt belőle egy amerikai lapban, de nem volt sok eredménye. Reagenék azt állították, hogy az egész hamisítvány, soha nem ismerték el, hogy közük lett volna a vérengzéshez. 
- Mi lett a katonákkal?
- Senki nem tudja. Állítólag mind az Egyesült Államokban él, de ez csak feltételezés. Egyedül a parancsnok személyére derült fény, őt egy hónappal később Perquín közelében meggyilkolták. A többi katonáról azóta sem tudunk semmi konkrétat.

  El Salvador El Mozote Perquín   A vérengzés után ott hagyták a holttesteket az utcákon (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

Az 1980-as években az Egyesült Államok kőkeményen fellépett a kommunistákkal szemben Közép-Amerikában. Korábban már írtunk arról, hogy Ronald Reagen milyen gusztustalanságokat követett el Nicaraguában, ami az Irongate-botrány során balszerencséjére kitudódott, de ahogy a kontra háborúkért, úgy az El Mozote-i mészárlásért sem vállalta soha a felelősséget. Nicaraguának az Egyesült Államok azóta is tartozik 17 milliárd dollárral és annak kamataival, de ne legyenek hiú ábrándjaink, soha nem fogják nekik átutalni a pénzt. Ahogy azt sem fogják soha elismerni, hogy 1981. december 11-én a CIA nyomására végeztek ki 800 öregembert, nőt és gyermeket

Rufina Amaya, az egyetlen túlélő azóta halott. A falu lakossága az elmúlt 35 évben kicserélődött. Sra. Serapia azt mondja, már csak ő és egy másik idős asszony maradt, akik tőzsgyökeres El Mozote-iek, és ismerik a töténetet. Ha ők is meghalnak, El Salvador legsötétebb napjáról majd csak a történelemkönyvek fognak mesélni abban a formában, ahogy az az aktuális vezetésnek megfelelő. Nem kergetnek ábrándokat, tudják, hogy az igazi felelősöket soha nem fogják rabláncra verni.

El Salvador El Mozote PerquínHalott nő portréja (forrás: Rufina Amaya - Luciernagas en El Mozote)

- Nekem tíz év kellett, mire sikerült feldolgoznom a történteket - mondja Sra. Serapia - Csak az 1990-es években mertem visszaköltözni a falumba.
- Sokan meghaltak a családjából?
- Mindenki. Unokatestvéreim, nagyszüleim, az összes rokonom itt halt meg. Csak mi ketten maradtunk édesanyámmal.

Eri azt mondja, nem akar innen hűtőmágnest, mert az a szörnyűségekre emlékeztetné. Sra. Serapia megérti, így rámutat arra a ládikára, amiben az adományokat gyűjtik az emlékmű karbantartásához. Bedobunk pár dollárt, majd búcsút intünk Sra. Serapiának és El Mozoténak.

Gyalogosan indulunk vissza Perquínbe, de nem sokkal később jön egy furgon, ami visszavisz minket a faluba. Éjszaka hideg van, nagyon hideg. Legyen ez a legkisebb gondunk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

12 Komment

Az El Salvador-i tengerpart nem varázsol el minket, Alegría hegyi faluja viszont annál inkább. Felmászunk egy ébredező vulkánra, majd úgy beszivat minket a bankunk, hogy pénz nélkül kell átvészeljük a hétvégét San Miguelben. Végül rátalálunk egy maja romvárosra, aminek létezéséről az ott élők sem tudnak. Mozgalmasak a napjaink El Salvadorban.

La Uniónban mindenki arról beszélt, hogy a Las Tunas Beach a legjobb az országban, így annak ellenére vesszük arra az irányt, hogy nem vagyunk strandőrültek. Fél óra buszozás után meg is érkezünk a tengerparti faluba, ahol összesen negyed órát töltünk el, mivel hétköznap lévén minden zárva tart. Az utcák kihaltak, az éttermeknél le van húzva a roló, a hotelek ajtaja is be van reteszelve. Az idő sem túl fényes, így lövünk pár fotót az amúgy nem túl impozáns partszakaszról, majd visszasétálunk a bekötőútig, és felpattanunk az első San Miguelbe tartó buszra.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaPlaya Las Tunas

A parti út nem túl izgalmas, de rövid időn belül a hegyek között találjuk magunkat, ahol az esős évszaknak hála kizöldült a trópusi szárazerdő. Egy El Delirio névre hallgató elágazásnál (vajon miről kaphatta a nevét?) szállunk le, és rohanunk át a túloldalra, mert éppen ott várakozik egy Usulután felé tartó busz. 

Nincs fél óra az út, így dél magasságában már Usulután főterén mászkálunk. A város minden, csak nem szép, de az emberek itt is hihetetlenül kedvesek. Nem kinézik az embert, mint sok latin-amerikai országban, hanem mosolyognak ránk, biccentenek vagy egy hangos "Buenos días!" kiáltással tudatosítják, örülnek nekünk. Mi meg annak örülünk, hogy sikerül beülnünk egy büfészerű kifőzdébe, ahol nem kell kötelező jelleggel csirkét ennünk rizzsel, hanem magunk választhatunk a köretek és húsok között.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaUsulután polgármesteri hivatala

El Salvador nem látványos ország, de azért itt is meglapul néhány természeti csoda. Az egyik ilyen az innen nem messze fekvő hegyi falu, Alegría és a közelében fekvő krátertó. Ebéd után buszra szállunk, és felkapaszkodunk a Cerro El Tigre és a Tecapa-vulkán között tekergőző úton Santiago de Mariába. Ez a falucska már áraszt valamiféle koloniális hangulatot, de emlékeim szerint Alegría sokkal szebb és hangulatosabb település, ezért itt sem időzünk sokat, a következő busszal már megyünk is tovább.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaUtcakép Santiago de Mariából

Két mormon hittérítő sráccal utazunk a faluig. Az egyikük guatemalai, a másikuk amerikai, mindketten azt a klasszikus fekete-fehér hittérítő ruhát viselik, amit minden mormon. Nicaraguától délre nem sűrűn látja őket az ember, de errefelé minden buszon össze lehet velük futni. Ahogy mindenki El Salvadorban, úgy ők is nagyon kíváncsiak ránk, így végigdumáljuk az utat. Megtudjuk például azt, hogy minden fiatal mormonnak hittérítői szolgálatot kell vállalnia, ezért van az, hogy úton-útfélen belebotlik az ember fiatal amerikaiakba, akik faluról falura járva kutatják a jelenkor prófétáit. Tíz éve utazgatok Latin-Amerikában, de ez az első alkalom, hogy párbeszédbe keveredek velük, és egész kellemes meglepetést okoznak. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaMobil cipőárus Santiago de Mariában

Jól emlékeztem, Alegría meseszép falu. Csodás helyen fekszik, hihetetlen kilátással fél El Salvadorra. Ami azonban megváltozott, hogy mostanra minden sarkon áll egy szálló. Ennél már csak az meglepőbb, hogy mind tele is van. Két alkesz észreveszi, hogy tanácstalanul csatangolunk a főtéren, így rendes salvadoriként felajánlják, segítenek nekünk hotelt keresni. Fél órán át járják velünk a falut, de még a paplakon is azt mondják, nincs több szobájuk. Ott tartunk, hogy visszamegyünk Santiago de Mariába vagy lebuszozunk Berlínbe, mikor az egyik részegnek bevillan, hogy a falu híres éttermének, a La Fondának a tuladonosnője régebben adott ki bungallókat. Ez azonban régen volt, így könyörögnünk kell neki, hogy nyissa ki újra az egyik lezárt házikót. Végül 20 dollárért cserébe megteszi, de kitakarítanunk nekünk kell.     

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaKilátás Alegríából, háttérben a Rio Lempa víztározója

Azon túl, hogy Alegría egy kellemes hely, sok mindent nem lehet itt csinálni. Esténként ugyan a főtéren megjelennek a pupusasütők, de elég korán becsukják a boltot. Nem is akkora baj, mert így legalább másnap korán útra tudunk kelni a Tecapa-vulkán krátertavához.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaAlegría főtere

Bár vezet fel út, emlékeim szerint nem kell sokat sétálni a vulkán tetejéig, így valamivel napfelkelte után gyalogosan vágunk neki a hegynek. Egyáltalán nem bánjuk, mert a Cosigüina óta nem sokat túráztunk, s már kezdett hiányozni a hegymenet. Egy órába se telik, és megpillantjuk a krátertavat, ami fele akkora sincs, mint volt 2006-ban. Akkortájt annyi víz volt benne, hogy nem lehetett lemenni a partjára; egy cseh sráccal a kráter peremén növő bozótosban törtünk magunknak utat, hogy tudjuk fényképet készíteni róla. Ezúttal azonban a kráter közepén csak egy pocsolya van, ami élénkzöld színben pompázik. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa     A Tecapa-vulkán krátertava apróra zsugorodott

Körbejárjuk a krátert, majd lesétálunk a tó partjára, ahol erős kénszag üti meg az orrunkat. Régen ez sem volt, úgy néz ki, a Tecapa-vulkán kezd mozgolódni. Állítólag a tudósok soha nem térképezték fel a vulkánt, mert azt kihunytnak titulálták, a helyiek azonban arról számolnak be, hogy amíg itt eltűnőben van a víz, addig a szomszédos, Berlín fölé emelkedő kiszáradt kráterben ismét gyűlik. Mintha a vulkán egyik helyről a másikba pumpálná át a vizet, csak senki nem tudja, hogyan.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa   Eri a lagúna partján

A kénszag hamar lezavar miket a Tecapáról, így visszasétálunk a faluba, ahol felülünk egy Berlínbe tartó buszra. A pár kilométerre fekvő falu sokkal rendezetlenebb, mint volt Alegría, viszont a pupusa itt is zseniális. Kicsit egyhangúvá vált az étkezésünk, de El Salvador a sajtos pupusáról szól, amit most még szeretünk. 

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaAlegríában minden ház színes

Berlínből a Pánamerikai autóút mellett fekvő Umañába buszozunk, majd onnan a Chinameca- és a Chaparrastique-vulkánok mentén San Miguelbe. Amíg a Chinameca kihunyt, addig a San Miguel-vulkánnak is nevezett Chaparrastique aktív, a közös bennük azonban az, hogy egyiket sem ajánlják megmászásra a környéken ólálkodó banditák miatt. El Salvador a Föld legveszélyesebb országai között szerepel, s mivel van még vagy egy tucat biztonságban mászható tűzhányója, így lemondunk ennek a kettőnek a meghódításáról. Legalább lesz miért visszatérni a jövőben.

San Miguelben nincs sok értelme időzni, nekünk azonban sikerül a következő három napot El Salvador második legnagyobb városában eltöltenünk. Ennek oka, hogy pénzt kéne kivegyünk, de ez errefelé nem könnyű. Péntek lévén sietünk, hogy nyitva találjuk a Citibankot (ott van kártyánk), de az automata száz dollárnál többet nem akar kiadni. Nem lenne ezzel semmi gond, ha El Salvadorban mindnehol lehetne kártyával fizetni, de nem lehet. Száz dollár készpénz errefelé max. két napra elég, az automatahasználat pedig minden egyes alkalommal 14 dollárba kerül, mint azt megtudtuk 2013-ban, amikor az összes készpénzünket ellopták, és kénytelenek voltunk kártyát használni hét hónapon keresztül. Abban az évben csak a kártyahasználaton 220 000 forintot buktunk. Ezt csak azért írom le, hogy mindenkiben tudatoslujon, Latin-Amerikában kizárólag bankkártyával utazni full ostobaság, itt a cash működik.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaEnnél a néninél nehéz lenne bankkártyával fizetni a banánért

Egy másik banknál végül találunk olyan automatát, ami kiad 600 dollárt, azonban a kártyát érvénytelennek minősíti. Nem értjük a dolgot. Gyorsan hazatelefonálunk, hátha a család tud valamit intézni, lévén összesen tíz dollárunk maradt. Közben írunk a Citibanknak, de azt a választ kapjuk, hogy a kártya ismételt érvényesítéséhez be kéne fáradnunk a budapesti fiókba. WTF? 2009-ben egyszer Erivel már eljátszotta az OTP, hogy letiltotta a kártyáját, mert vett ki pénzt Costa Ricában. Később közölték, hogy a zárolást csak személyesen tudja feloldani, ami nonszensz, de az még inkább, hogy évekkel később ezt a Citibank is eljátssza velünk.

El Salvadorban az automaták biztonsági okokból a bankon belül vannak elhelyezve, így ha bezár a fiók, az ATM-hez sem lehet hozzáférni. Addig levelezünk a hazai Citibankkal, amíg mindegyik bank bezár, így ott ragadunk San Miguelben hétfőig, tíz dollárral a zsebünkben.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa San Miguel katedrálisa háttérben a Chaparrastique-vulkánnal

Hogy van-e bármi látnivaló a városban? Nincs. A főtéren áll egy modern templom, a belváros nyugati végében pedig a Medella Milagrosa kápolna, de ennyi, nem több. Jobb híján a hétvégét az emberek bámulásával, galambok etetésével és unalmas semmittevéssel töltjük, spórolás gyanánt pedig éjjel-nappal sajtos pupusát eszünk, amihez csapvizet iszunk.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa San Miguel-i utcakép

Hétfőn édesanyámnak sikerül odahaza elintéznie, hogy a nálunk lévő két kártyából legalább az egyiket lehessen ideiglenesen használni, aminek hála sikerül pénzhez jutnunk. A kártyát közvetlen a pénzfelvétel után ismét blokkolják, hivatalos magyarázatot azonban e-mailben nem küldenek, a budapesti fiók erőlteti, hogy fáradjunk be hozzákjuk valamelyik nap személyesen. Mintha nem lenne világos, hogy 10 000 kilométerre vagyunk tőlük, és ez nem megy olyan könnyen. 2009 és 2013 után újfent megbizonyosodom arról, hogy a bankok bénák, és hogy azok vezetői nincsenek tisztában a való világ működésével. Szerencsére ismét van pénzünk, de automatát jó pár évig nem akarok látni.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaMedella Milagrosa kápolna

Megünnepelvén, hogy gazdagok vagyunk, a közeli Quelepa falujába teszünk kirándulást. Ne keresd El Salvador látványosságai között, csak azért jöttünk ide, mert a határon kapott turistatérkép romvárost jelöl a közelében. A buszsofőr és a buszon ülők nem hallottak róla, de a végállomáson lévő bolt tulajdonosa a folyó túlpartja felé mutogat azt magyarázván, hogy néhány éve volt itt pár régész, akik kapirgáltak az erdő mélyén, de hogy találtak-e valamit, nem tudja.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaQuelepából szépen látszik a San Miguel-vulkán

Átkelünk a vízfolyáson, de sehol egy tábla, csak messzeségbe vesző földutak, amik valószínűleg a környék legelőire visznek. Jó fél órája gyaloglunk, mikor belebotlunk egy rancheróba. Azt mondja, menjünk vissza a folyóhoz, forduljunk balra, majd később lesz egy ösvény, ami bevezet a romok közé. Búcsúzóul hozzáteszi, hogy ne várjunk túl sokat, mert a helyszínt évek óta senki nem tisztította meg.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel Quelepa   Eri keresi az ösvényt

Igazat mond a srác. Az instrukcióit követve a tüskés bozót mélyén feltűnik néhány faragott kő, az akácos alatt pedig mintha egy épület sziluettje bontakozna ki. Ez persze puszta feltételezés, mert ép falrészletet sehol nem látunk, csak néhány egymásra hordott követ. Mindenesetre elkönyveljük magunkban, hogy láttuk Quelepa maja romjait, de ezúttal teljesen világos, miért nem említi egyetlen útikönyv sem.

El Salvador Usulután Alegría San Miguel QuelepaQuelepa maja városából ennyi maradt

Még egy éjszaka San Miguelben, aztán irány észak, El Salvador legkevésbé látogatott része.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

5 Komment

A Fonseca-öböl nicaraguai és hondurasi oldalával már megismerkedtünk, csak az El Salvador-i Meanguera-sziget maradt hátra. Egy turisták által nem látogatott, kedves kis szigetre leltünk, ahol mintha megállt volna az idő. Megtudjuk, mitől szenved ma El Salvador, és utazunk egy olyan járművön, amilyet eddig még sehol nem láttunk. 

Senkinek nincs arról információja La Uniónban, hogy mikor megy hajó a Meanguera-szigetre, ezért már reggel fél 7-kor kint téblábolunk a kikötőben. Húsz perc kutakodás után nyilvánvalóvá válik, hogy felesleges volt kapkodnunk, mivel csónak csak 10:30-kor van, így jobb híján beülünk egy pupseriába reggelizni.

Minél több időt töltünk ezen a vidéken, úgy kezdem megszeretni a pupusát. Hihetetlenül primitív étel, mégis van benne valami, ami szerethető. A sima sajtos a legjobb savanyú káposztával, csak azt nem értem, miért kell forró csokival kombóban árulni. 

El Salvador Isla Meanguera La UniónAnyuka kislányával együtt viszi a boltot La Unión kikötőjében

Lassan telik az idő, de pontban fél 11-kor kihajózunk. Rajtunk kívül csak helyi kofák ücsörögnek a fekete ponyvával körbevont csónakban, mindenféle jót szállítanak át a szigetre, ahol állítólag nem sok minden terem meg.

El Salvador Isla Meanguera La UniónVelük együtt utazunk Isla Menaguerára

Az út látványos, a Conchagua-vulkánra például egészen mesés a kilátás. Elhajózunk a Zacatillo és a Conchigüita szigetek mellett, majd nem sokkal később feltűnik a Meanguera is. Nem állítom, hogy ez az út az elmúlt három év legszebbje, de az élmezőnyben mindenképpen helye van.

El Salvador Isla Meanguera La Unión   La Unión ipari kikötője és mögötte a Conchagua-vulkán

Meanguera kikötője durván retkes. A víz felszínén szemét és vastag fűrészporréteg lebeg barnává varázsolva a tengert. A csónakos azt mondja, hogy a sziget asztalosa mocskolja be így a vizet, de nem tudnak ellene semmit sem tenni, mert ha beszólnának neki, nem javítaná meg a halászok hajóit. 

Mivel a csónak holnap hajnali 5-kor indul vissza La Uniónba, muszáj vagyunk szállást találni, de az nem megy könnyen. A sziget egyetlen hotele bár álomszép, iszonyatosan drága, így a helyieknél érdeklődünk, hátha tudnak valamit ajánlani. Végül a haditengerészet épülete melletti viskóban kötünk ki, ahol 20 dollárért kapunk két szakadt ágyat. WC van, csak víz nincs benne, de egy napra jó lesz.

El Salvador Isla Meanguera La UniónMegérkeztünk a Meanguera-szigetre

Azt reméljük, Meanguera hasonlóan szép lesz, mint a hondurasi Isla El Tigre volt, de csalódunk. Amíg Amapalának koloniális bája volt, addig ez a kisváros olyan, mintha La Unión külvárosát teleportálták volna ide. A szedett-vetett házak között koszos utcák tekergőznek, amiket vastagon beborít a szemét. Egy teljes napunk van a szigetre, de lövésünk sincs, mivel ütjük majd el az időt.

Elindulunk hegynek felfelé a falu egyetlen lebetonozott utcáján. Elsőnek a megfizethetetlenül drága Joya de Golfo Hotel tűnik fel. A csendes öböl tulajdonosa állítólag egy amerikai fickó, de évente max. egyszer látják a szigeten, a szállót egy fővárosból száramzó fiatal srác üzemelteti. Puszta kíváncsiságból betérünk egy kólára, de a srác és barátnője annyira be vannak állva, hogy az árát is elfelejtik elkérni. Csak néznek ránk mosolygó tekintettel, nem értik, mit keresünk a szigeten.

- Nem jön ide senki, csak nagy ritkán beugranak egy üdítőre azok, akik Nicaraguából érkeznek csónakkal - magyarázza a srác.

El Salvador Isla Meanguera La UniónJoya de Golfo Hotel, háttérben a hondurasi Isla El Tigrével

Pedig Meanguera akár jó hely is lehetne. A hotel teraszáról feltűnik a közeli Pirigallo-sziget, ami teljesen lakatlan. Ha Costa Ricában lennénk, már egész biztosan nyílt volna rajta valamilyen rezervátum, de errefelé senki nem gondolkozik turista fejjel.

A hotel után nem sokkal véget ér a település. Az út járhatatlan földúttá válik, ránézésre évek óta nem ment rajta kocsi. Kisétálunk egy kiszögellésig, ahonnan remek kilátás nyílik a déli és nyugati öblökre. Ahogy Isla El Tigrén, úgy itt is hostelért kiált a táj, de erre még várhatunk pár évtizedet.

El Salvador Isla Meanguera La UniónNincsenek turisták, pedig ilyen öblei vannak a szigetnek

Visszatérünk a faluba. Mostanra híre ment, hogy két gringó lófrál a szigeten, így mindenki keresi a társaságunkat. A legjobban a szállásadónk unokájának sikerül, aki két órán át szórakoztat minket. A 6 éves forma kiscsaj, Dorita hihetetlenül közvetlen, egy pillanatig nincs megilletődve attól, hogy nem a szigetről származunk. Ő maga eddig csak San Miguelig jutott, de nem tetszett neki, mert arrafelé is csak vulkánokat látott. Az igazat megvallva megértem. Nekünk is kezd unalmassá válni a rengeteg tűzhányó látványa.

El Salvador Isla Meanguera La UniónIlyen gyíkból rengeteg van a szigeten

Egyszercsak megjelenik az anyukája, aki mindössze 22 éves és meglepő módon szőke. Azt mondja, nem akar több gyereket, épp elég neki Dorita, akit nagyon fiatalon szült. 

- Errefelé teljesen normális, hogy 16 évesen szülnek a lányok. A többség tíz gyereket is a világra hoz, de a csúcstartó a nagymamám, aki 26-szor szült. Sok gyereke halva született, csak 16 maradt életben. Rajtam és apámon kívül mind az Egyesült Államokban élnek, azóta a nagyi is.

El Salvador Isla Meanguera La UniónIsla Meanguera akár turistaközpont is lehetne

El Salvadornak 6,4 millió lakója van, s mivel az ország csak 21 000 km2 területű, elég sűrűn lakott - gondolná egy statisztikus. Ez azonban nincs így. Hivatalos adatok szerint 1,1 millió salvadori él az Egyesült Államokban, feltételezések szerint azonban ennek duplája tartózkodik ott illegálisan. Szenved is tőle rendesen az állam, mivel pont a munkaképes korúak hagyják el az országot, így El Salvadorban tulajdonképpen behalt a gazdaság. Akik maradtak, azok önfenntartásra rendezkedtek be, mint itt, Meanguerán.

- Apám nem akart az Egyesült Államokba költözni, neki fontosabb volt a tenger és a halak. Most is ebből élünk, csak nem nagyon van kinek eladni - panaszkodik Dorita anyukája.

Eltelt ez a nap is. Mivel a szigeten esténként nincs áram, korán nyugovóra térünk. Így is sikerül elaludnunk, pár perccel öt előtt riadunk fel arra, hogy a csónakosok azt kiabálják, indulnak La Uniónba. Egy perc alatt mindent behányunk a zsákokba, és lóhalálában kirobogunk a kikötőbe. A csónak szerencsére megvár minket, így nem ragadunk a szigeten.

El Salvador Isla Meanguera La UniónPelikánok pihennek a sziklákon

La Uniónba valamivel napfelkelte után érkezünk. A csónak nem tud kikötni az apály miatt, így megáll a partoktól kb. száz méterre, ahonnan vízitaxikkal jutunk a kikötőbe. Ne valami motoros járgányra gondoljatok, hanem egy ember húzta kocsira, aminek hála száraz lábbal érünk partot. Életünkben nem ültünk még ilyen szerkezeten.

El Salvador Isla Meanguera La UniónVízitaxi salvadori módra

La Uniónban nincs miért maradnunk, így felülünk egy buszra, ami délnek tart, Playa Las Tunas irányába.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Negyedik éve tartó utazásunk 14. országa következik, El Salvador. Hiába töltöttünk fél évet Peruban és Venezuelában, ennyi idő alatt sem sikerült őket teljesen körbejárni. El Salvador azonban pici, mindössze négy magyar megyényi területű, ezért megszületett bennünk a döntés: El Salvador lesz az első ország, aminek minden szegletébe elutazunk. Annak ellenére tesszük ezt, hogy tíz éve nem éreztem magamat itt biztonságban.

Kora reggel visszacsónakázunk Coyolitóba, onnan pedig busszal San Lorenzóba utazunk. Szinte azonnal indul egy másik busz a határra, El Amatillóba, amin én magam már vagy féltucatszor átkeltem, Eri azonban még soha. 

Annak ellenére, hogy elvileg ez El Salvador legfontosabb határátkelője Honduras felé, kevés autó és kamion várakozik mindkét oldalon. Ennek oka az, hogy El Salvador nincs rajta sem a szállítmányozás, sem a turisták útvonalán, de pont emiatt már a határon hihetetlenül kedves mindenki. Első meglepetésként nem kell belépési adót fizetnünk, amit Panama óta eddig mindegyik országban kellett. A határőr is széles mosollyal fogad minket, ráadásul a kezünkbe nyom egy részletes térképet az országról annak minden nevezetességével. A bolíviai-argentin határ óta nem fogadtak minket ilyen vendégszeretettel.

Honduras El Salvador La UniónÉrkezünk a határra

A legtöbb latin országba a belépés azért is zűrös, mert a határon pénzt kell váltani, itt azonban erre nincs szükség, ugyanis El Salvadorban 2001 óta az amerikai dollár a hivatalos fizetőeszköz. Nem kell hát megküzdenünk a turisták kifosztására szakosodott illegális váltókkal, így stresszmentesen ülünk fel a buszra, ami Santa Rosa de Limába tart.

Az a maroknyi turista, aki útjába ejti El Salvadort, általában néhány kilométerrel odébb le is száll a buszról és fog egy másikat San Miguelbe, de mi eldöntöttük, hogy bejárjuk az ország minden szegletét, így egész Santa Rosáig utazunk. 

Honduras El Salvador La Unión     A folyó túloldalán az már El Salvador

El Salvadorban nincsenek távolságok, így húsz perc múlva már az aprócska város csúnya főterén csatangolunk. Régen néztek már meg minket annyira, mint most - errefelé ritka vendég a külföldi. Pár perc alatt megtalál minket egy csapat kisiskolás. Egy turisták által egyáltalán nem látogatott magyar kisvárosban nehéz elképzelni, hogy 8-10 éves gyerekek körbeálljanak két hátizsákost, hogy fél órán át arról faggassák őket, honnan jöttek, mit csinálnak itt és milyen az idő náluk. El Salvador azonban más, az a kevés turista, aki itt megfordul, mind arról számol be, hogy a helyiek hihetetlenül nyitottak és barátságosak. Az első élményünk nekünk is hasonló. Nem csak a gyerekek, a felnőttek is egytől-egyig mosolygósak, mindenkinek van hozzánk egy jó szava.

Honduras El Salvador La UniónSanta Rosa de Lima temploma

Miután kérésükre az összes iskolást sikerül lefényképeznünk, keresünk egy La Uniónba tartó buszt. Közel tíz éve már jártam egyszer a városban, de nem állítom, hogy elvarázsolt volna. Emlékszem, egy ronda bordélyban aludtam meg abban az utcában, ahol több volt a kurva, mint a csatornából előmászó patkány, amiből nem volt kevés. La Unión San Salvador mellett az ország egyik legveszélyesebb városa, lévén kikötő, ahol elsősorban dokkmunkások, drogkereskedők és illegális bevándorlók fordulnak meg. 2006-ban hatalmas volt a munkanélküliség, egy nő pedig ha nem kapott mosogatói állást valamelyik ócska kifőzdében, kénytelen volt a testét árulni. Egy szó mint száz, életemben annyi prostit nem láttam sehol, mint itt.

A város annyira veszélyes volt, hogy jobbnak láttam minden értékemet a bordélyban(!!!) hagyni, semmint magammal cipelni a partra, ahol azok az éttermek sorakoztak, melyekben csak minden másnap öltek meg valakit. Egy meglepően csinos, magas, szőke pincérlány kísért az asztalomhoz, de még le se ültem, máris az asztalomon volt egy üveg sör. Alig pár dollárt vittem magammal a szállóról, nem terveztem költeni, de végülis El Salvadorban az üveges víz akkortájt pont annyiba került, mint a sör, így hát ittam belőle. A kirendelt ételhez a lány hozta a következő üveget, kérésem ellenére, de ezúttal szóltam neki, hogy ne cipelje ide a piákat, mert nincs nálam pénz. Elkerekedett a szeme, nem értette a dolgot:

Honduras El Salvador La Unión    La Unión látképe a mólóról, balra azokkal az éttermekkel, amik biztonságosnak mondhatók

- Hogy-hogy nincs nálad pénz?
- A szállómon hagytam, mert hallottam, La Uniónban rengeteg a zsebes - válaszoltam.
- Ez mondjuk igaz - helyeselt a lány - Akkor fizess a fényképeződdel - mutatott az ócska, fillérekbe kerülő, amúgy is leamortizált kompakt gépemre.
- A fényképezőmet nem innám el - kacsintottam rá.
- Én elkísérlek a szállásodra, ott is fizethetsz - vedlett át hirtelen kurvává az amúgy nagyon nem salvadorinak kinéző szépség.

Egy mosoly közepette tudtára adtam, hogy nem fizetek szexért, amitől a lány arcáról lefagyott a mosoly. Leült mellém, és elmesélte, hogy havi 100 dollár a fizetése, amiből képtelenség kijönni. Van egy kislánya, akit egyedül nevel, az apja lelépett, a hónap végén nincs mit enniük. Semmi más vágya nem volt, csakhogy elhagyja El Salvadort, így nem volt meglepő, hogy pár perc múlva benyögte, vigyem magammal Európába. Nem tettem. Kifizettem a cehet és visszaindultam a szállómra. Menet közben rengeteg prosti szólított le, igazi válogatott rondaságok. Emlékszem, nyolc dollártól indult a tarifa, de pár perc múlva már háromnál tartott, a végén pedig azt kiabálták utánam, hogy a gringóknak ingyen van a menet

No, hát ilyen volt La Unión alig tíz évvel ezelőtt. Eri - ismervén a sztorit - nem igen vágyott a városba, de mivel szeretnénk eljutni a Fonseca-öböl szigeteire, ezért kénytelenek vagyunk itt ölteni az éjszakát. 

Honduras El Salvador La Unión    La Unión nem csak kikötő, de tengeri határállomás is

La Unión elég sokat változott azóta. A főtér egész kellemes hely lett, nyílt néhány jobb étterem, az embernek már nincs az az érzése, hogy egy lepukkant kikötőben van. Szállások terén azonban még mindig hadilábon áll a város, mivel mindegyik szobát órára adják ki, s mint ilyenek, iszonyú retkesek, de legalább drágák. Húsz dollárt fizetünk egy olyan lyukért, amibe az ember normál esetben akkor se tenné be a lábát, ha fizetnek érte, de nincs sem olcsóbb, sem jobb opció.

Az itt élők nem szeretik a városukat, amiben nincs semmi meglepő, éppen ezért, aki teheti, felköltözik a hegyek mélyén megbúvó Conchagua falujába. A temető mellett fogunk egy buszt, aminek sofőrje megnyugtat minket, hogy este hatig van közlekedés vissza a városba. 

Honduras El Salvador La UniónConchagua csendes, hangulatos hely

Conchagua valóban kellemes hely, már csak a klímája miatt is, ami pár fokkal hűvösebb az izzasztó La Uniónnál. A falu főterén szól a rádió azokból a hangszórókból, amikből bő egy évszázada Magyarországon is szólt. A falu nyugalmával az 1920-as éveket idézi, a békét csak a fél óránként elrobogó busz zavarja meg. Beülünk egy pupusára az egyik kifőzdében, iszunk hozzá egy hideg tamarindót, majd öt óra magasságában visszasétálunk a buszmegállóba, ahol rajtunk kívül egy nő várakozik. Tőle tudjuk meg, hogy az utolsó busz pont az imént ment el, s ma már nincs több járat vissza a városba. Remek! 

Szerencsénkre néhány perccel később megjelenik egy furgon, ami az önkormányzat épülete előtt parkol le. Kicsit később kilép az ajtón két fickó és két nő, akikkel egy másodpercre sikerül felvenni a szemkontaktust. Azonnal odarohanok, s felkönyörgöm magunkat a platóra. A két fickó és két nő annyira megörül nekünk, hogy az utastér helyett ők is a platóra ülnek, csakhogy beszélgethessenek velünk.

Naplementére kisétálunk Erivel a molóra, amit egész szépen felújítottak. Hat óra magasságában, mikor a Nap lebukik a horizont mögött, csodásak a fények. 

Honduras El Salvador La UniónErrefelé mindig szép a naplemente

Megjelennek a kocogók, a kutyát sétáltatók és az andalgó szerelmespárok, idillivé varázsolva La Unión ezen részét. Tíz éve még attól kellett itt tartani, hogy megkéselnek, most pedig nyugodtan, félelemérzet nélkül mászkálhat az ember a parton. El Salvador rengeteget változott, előnyére. Holnap irány az Isla Meanguera!

Honduras El Salvador La UniónKellemes hely lett La Uniónból

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hondurasban már sokszor jártunk, ezúttal csak pár napra ugrunk be. Isla El Tigrén töltünk el két éjszakát és egyáltalán nem bánjuk meg. Kevés ennyire nyugodt pontja van Közép-Amerikának, a sziget ráadásul meseszép. Miért nem járnak erre turisták?

Hétfő reggel van. Szállásadónk két unokája Chinandegában jár iskolába, minden hétfőn apjuk viszi fel őket a városba szakadt csirkebuszával. Szegény gyerekek alig tíz évesek és már kollégisták, mivel Potosíból lehetetlen lenne minden nap bejárni. Szívesen elvisznek minket is, így mindössze négyen üljük végig a bő három órás utat

Szemerkélő esőben futunk be a városba. Chinandegában nem töltünk sok időt (voltunk itt épp eleget Potosí felé), épp csak annyit, amíg átszállunk egy másik buszra, ami a hondurasi határig, Somotillóig közlekedik. Ez a falu még nem közvetlenül a határon található, hanem onnan több kilométerre, ezért kénytelen-kelletlen egy caponerával folytatjuk az utunkat az átkelőig.

A határon kígyózik a sor, órákig eltart mire a pecsételésnél sorra kerülünk, ráadásul az egyenruhások sokat szöszmötölnek a szokatlan magyar útlevéllel. A legtöbb helyen Hungríát az u betűs országok között keresik (és persze nem találják), mivel a spanyolban a h néma. Itt is beszedik a határátlépési adót; a nicaraguai oldalon fejenként másfél, a hondurasi oldalon három dollárral húznak le minket. 

Nicaragua Honduras AmapalaNyilván fagyiznak a gazdik odabenn

A határ túloldalán, Guasauléban, ismét buszra szállunk, és röpke fél óra alatt a helyi viszonylatban egészen pofás Cholutecában kötünk ki. A főtérnek és a környező utcáknak koloniális hangulata van, de azért Choluteca messze nem Granada vagy León. Pénzváltásra alkalmas bankot keresünk (a határon mindenki át akart verni), de hirtelen leszakad az ég. Bőrig ázunk, mire sikerül lempirához jutnunk, majd taxiba pattanunk, és kivitetjük magunkat a pályaudvarra. Számtalanszor jártunk már Endrével Hondurasban, de Cholutecában még soha, viszont a terminál itt is pont ugyanolyan rendezetlen, mint mindenhol máshol.   

Nicaragua Honduras AmapalaCholuteca egész kellemes hely

Ismét buszra szállunk, és a Zacate Grande névre keresztelt szigeten fekvő Coyolito felé vesszük az irányt. Az csak a buszon derül ki, hogy oda nincsen közvetlen járat (persze a buszosok simán bemondták felszálláskor, hogy oda tartanak). 

Huszadmagunkkal egy hármas elágazásban tesznek le bennünket, mondogatván, hogy majd jön valami, nemsokára San Lorenzóból. Itt is ömlik az eső, de úgy, mint a Forest Gumpban: vízszintesen, meg alulról felfelé. Az utolsó porcikánkig átázunk, mire átkelünk az úttesten a túloldalon kialakított buszmegállóba, aminek persze hiába van teteje, simán beázik. A helyieket láthatóan nem zavarja az égi áldás, kiváltképp azt a két fickót, akik tőlünk pár méterre épp villanyt szerelnek az egyik magasfeszültségű póznán lógva. Nyilván nincs erre megfelelőbb idő. Épp kezdünk durcásak lenni, mikor érkezik egy Coyolitóba tartó busz.

Az Isla El Tigrén nincsenek nagy boltok, ezért az ott lakók bevásárlásból visszafelé igyekezvén csordulásig tömik a buszt tartós élelmiszerekkel és hétköznapi használati cikkekkel. A tülekedés nem a mi stílusunk, így majdnem utolsóként szállunk fel, és az álló utasok között épp csak annyi helyünk marad, hogy az egyik lábunkat be tudjuk paszírozni az ülések közötti részre szórt több láda üdítő és gyerekpelenka közé.  

Már jócskán sötétedik, mikor a tengerpartra érkezünk, és mivel az út szó szerint a tengerben ér véget, buszunk gyakorlatilag betolat a vízbe. Az utasok hipp-hopp átugrálnak az öbölben ringatózó motorcsónakba, ahol rajtunk kívül egyetlen turista sincsen. A helyiek kitűntetett figyelme abban nyilvánul meg, hogy a csónak fedél nélküli orrában szorítanak nekünk helyet, ahol térdig állunk a vízben, s mivel még mindig esik, egész úton ázunk.

Alig negyed óráig tart az út Playa Burróba, ahol egy Omar nevű fickó (ő ült mögöttünk a csónakban) nagyon segítőkészen egy partmenti vendégházhoz irányít minket. A szoba majdnem minden sarkában beázik, a falak csuromvizesek, az ágy nyirkos, alatta tenyérnyi méretű csótányok egész serege masírozik szüntelen. Playa Burro azonban pici falu, így ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarjuk szakadó esőben a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Kiterítjük a zsákjainkban csöpögősre ázott holmit, majd harapnivaló után nézünk, de az egyetlen fellelhető étel a házinéni spagettije. Holt fáradtan zuhanunk ágyba. 

Másnapra a vihar odébb áll, a reggelit a szállásunk öbölre nyíló teraszán fogyasztjuk el. A látvány a csendes, kék tengeröbölre, háttérben a szárazföldön sorakozó vulkánokkal egyszerűen mesébe illő. 

Nicaragua Honduras AmapalaIlyen kilátás fogad minket reggel Isla Zacate Grandéra

Reggeli után Laura, a szállásadó hölgy felhívja Omart (a fickó, aki tegnap segített nekünk szállást találni), aki fél órán belül ott terem, hogy mototaxijával végigfurikázzon bennünket a kialudt vulkán alkotta, zöld erdővel borított szigeten

Nicaragua Honduras AmapalaTuktukkal járjuk körbe a szigetet

Isla El Tigre nem turistás hely, ennek ellenére Omar olyan ügyesen játssza a helyi idegenvezető szerepét, mintha mindig is ezt csinálta volna. A több mint négy órás tekergésért mindössze tíz dollárt kér el, közben megmutat nekünk mindent.  

Az első megállónk egy fehér kagylókkal borított, gyönyörű strand, ahol nincs egy lélek se. Ha ez a hely Costa Ricában lenne, valószínűleg szép nagy szállodák sorakoznának a parton, ezzel szemben itt néhány házikónál nincs több. Talán jobb is így.

Nicaragua Honduras AmapalaErről a strandról senki nem tud

Átérvén a sziget nyugati oldalára egy furcsa faluban kötünk ki. Mindegyik ház ugyanúgy néz ki, ránézésre nagyon szegény emberek lakják őket. Ők az 1998-as Mitch hurrikán áldozatai, régi házaikat a vihar letarolta, a kormány pedig itt épített nekik új falut. 

  Nicaragua Honduras Amapala   A Mitch-hurrikán vesztesei ilyen házakban élnek

A helyi családok legnyomorultabbjai még csak nem is uszadékfából vagy laminából építik a házaikat, hanem egyszerűen fekete nejlonokat húznak maguk köré. Összeszorul a torkom, ahogy az út menti nejlonsátrak mellett elhaladva belegondolok, hogy itt gyerekek születnek, nőnek fel, emberek élik le életüket.

  Nicaragua Honduras Amapala   A legszegényebbek még ennél is nyomorúságosabb viskókban élnek

Kicsit odébb egy újabb strand következik, de ezt már fekete homok borítja. Mindkét irányba éttermek sorakoznak, de itt sincs egy vendég se. Omar azt mondja, csak karácsonykor és húsvétkor vannak itt turisták, azok többsége is hondurasi, az év többi napján kihalt a sziget

Nicaragua Honduras AmapalaSehol egy lélek a Playa Grandén

A strand végében egy barlang látható, de most dagály van, így nem tudunk belemászni. Omar azt meséli, hogy korábban kalózok használták búvóhelynek, sokan máig hiszik (vagy inkább remélik), hogy kincseket rejt az odú. Amúgy a kilátás innen egészen mesés a Fonseca-öböl szigeteire és El Salvador hegyeire.

Nicaragua Honduras AmapalaElég jó a kilátás a Fonseca-öbölre

Omar a sziget ivóvízellátását biztosító létesítmény egyik karbantartója, s mivel pont útba esik a hely, megállunk egy rövid időre. Azt mondja, nem komoly munka, mert csak arra kell figyelni, hogy a szerkezet működjön, így elég csak naponta egy-két alkalommal beugrania egy rövid ellenőrzésre. Jó eséllyel azért vállalta a fuvart mindössze tíz dollárért, mert a benzint nem ő fizeti, hanem az állam.

Nicaragua Honduras AmapalaEnnyi kell egy teljes sziget vízellátásához

Felvisz minket egy amerikai öregúr villájához, ahonnan megint csak szép a kilátás az öbölre, majd a sziget egyetlen természetes tavánál, a Laguna Secánál állunk meg. Bár a terület a hadseregé, Endre és Omar átmásznak a kerítésen és lemennek a tó partjára fényképezni. Innen látszik a legjobban, hogy a sziget vulkanikus. Közepén egy 780 méteres inaktív tűzhányó emelkedik, ami állítólag a nicaraguai Cosigüina-vulkánnal párhuzamosan, a 19. század közepén hunyt ki, azóta benőtte az erdő.

Nicaragua Honduras Amapala 780 méter a legmagasabb pontja a szigetnek

Omar Amapala főterén int búcsút nekünk. Ez az egyetlen város a szigeten néhány összeépült, színesre mázolt házzal, hangulatos kis utcával, az elmaradhatatlan piaccal és egy messze a vízbe nyúló mólóval, ahonnan remek képeket lehet lőni a városról és a szigetről. 

Nicaragua Honduras AmapalaAmapala meglepően jól néz ki

Tikkasztó a hőség, ami elől Amapala egyetlen comedorába menekülünk. Latin szemmel hihetetlenül nyugodt a település, alig néhány ember mászkál az utcákon. Pedig a móló környékét gyönyörűen felújították, a parti sétány akár Európában is lehetne

Nicaragua Honduras AmapalaHiába a szép sétány, nincs egy darab turista se

Ebéd után visszabattyogunk a három kilométerre lévő Playa Burróba. A szállásunk alatti teraszon helyi halászok éppen a jó fogást ünneplik. Endre is iszik egy sört, aztán kiülünk a partra és bámuljuk a tengert.

Nicaragua Honduras AmapalaGyerek viszi haza a tortillát Amapalában

Nem értem, hogy a külföldi turisták hogy nem fedezték még fel maguknak ezt a szigetet. Nem kellene hozzá sok, és igazi hátizsákos központ alakulhatna ki belőle Nicaragua és El Salvador között félúton. Ha valakinek van fölös 2-3 millió forintja, itt kap ennyiért tengerparti házat, amiből szerintem igen gyorsan létre lehetne hozni valami jól működő dolgot. El is játszunk a gondolattal, aztán persze elhesegetjük azt, hiszen vár ránk El Salvador...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

1835. január 22. az a nap, mikor a földtörténet összeért az ember által írt történelemmel. Ezen a napon sikerült ugyanis igazolnia Charles Darwinnak azt a tényt, hogy a kéreglemezek mozgása vulkánkitörésekhez vezet. A felfedezés ahhoz a vulkánhoz köthető, mely a 19. század közepéig Közép-Amerika legmagasabb hegye volt, ám mára az 1000 métert sem éri el a csúcsa. Megmásztuk a Cosigüina-vulkánt, ami az írott történelem egyik legnagyobb kitörését produkálta.

A leóni buszpályauvar az egyik legkupisabb terminál Nicaraguában, ahol mindenki jobban tudja nálad, merre is tartasz. Tök mindegy hová utazol, simán feltuszkolnak egy ellentétes irányba tartó járatra, ezért nem árt figyelni. Én úgy szoktam kivédeni a pályaudvari hiénákat, hogy teszek arra, mit kérdeznek, kispécizek magamnak egy nyugodtabb buszsofőrt, és tőle informálódom, melyik busz hová tart. Persze van úgy, hogy ez nem jön be, mint például ma. Sikerül egy Chinandegába tartó buszra felszállnunk a közvetlen, Potosíba tartó járat helyett.

Az út egyetlen pozitívuma, hogy betérünk Chichigalpába, ami Nicaragua nagy büszkeségének, a Flor de Caña rumgyárnak az otthona. Amíg az üzem ragyog, addig Chichigalpa egy romhalmaz, ahol az embernek nem igazán akaródzik leszállni. 

Chinandegába kb. egy órás, lassú vánszorgás után sikerül befutnunk. A központi pályaudvarról nem indul semmi Potosíba, a helyi járatot állítólag a piacon tudjuk elkapni, innen jó pár kilométerre. Meleg van, száll a por, így jobbnak látunk leinteni egy caponerát (helyi tricikli), ami 30 córdobáért elvisz minket a piacra.

A triciklis Chinandega központjában rak ki minket, s mutogat, hogy innen két sarokra van a piac, de ő oda be nem megy, mert nehéz kijönni. Nem bánjuk, mert így legalább látjuk a belvárost, ami nem túl impozáns, de a templom azért megér egy fotót.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánChinandega egyetlen látványossága a templom

A busz Potosíba egy óra múlva indul, így leülünk az egyik kapualjba és nézzük a sürgő-forgó tömeget. Eri mellé letelepszik egy tortillát árusító, idősödő asszony. Megszólít minket, mert kíváncsi, mit keresünk Chinandega piacán, de mivel Magyarországról még életében nem hallott, áttér a klasszikus, családdal kapcsolatos kérdésekre. Mikor megtudja, hogy nem vagyunk házasok, csak vakarja a fejét.

  Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánKözel egyidős a két hölgy, az egyik még leány, a masik többszörös nagymama

- Hány évesek vagytok? - érdeklődik a nő.
- A 30-as éveink közepén járunk - adjuk az őszinte választ.
- És hány unokátok van?
- Nincs gyerekünk.
- Én 37 éves vagyok és van már négy unokám - forráz le minket a nő.

Eri ilyen helyzetekben mindig azt érzi, hogy el van késve, de azért azt ő is tudja, hogy a nagymama szerep még nem neki való.

 Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkán  Ilyen remek busz megy Potosíba is

Sikerül elbeszélnünk az időt, így a buszra felszállva nem jutunk ülőhelyhez. Ez általában nem szokott zavarni, de Nicaraguában nem kellemes állva utazni. Nem azért, mert az ezer éves buszoknak szörnyű a lengéscsillapítója, hanem azért, mert az árusok megállás nélkül fel és alá mászkálnak az utasok között. Odahaza nem számítunk magasnak, de errefelé igen, így a hónunk alatt szaladgáló kofák fejen hordott lavórja folyton orrba vág minket. Amúgy egy ilyen buszon minden kapható. A többség cukorkát, üdítőt, chipset árul, de volt már szerencsénk kalapács- és macheteárushoz is. Ami biztos, hogy nicaraguai csirkebuszon utazni hatalmas élmény.

Egy Mata de Cacao nevű tanyabokorig van aszfaltút, innentől finom, púderszerű homokon át kecmergünk el Potosí falujáig. Nyeljük a port rendesen, de rövid időn belűl feltűnik a Cosigüina-vulkán, ami 1835-ben hívta fel magára a tudósok figyelmét. Történt ugyanis, hogy a tűzhányó január 22-én kitört, mindössze három nappal azután, hogy Chilében az Osorno hamut kezdett eregetni. Charles Darwin ekkor épp az Osornonál járt, nem sokkal később pedig értesült a nicaraguai kitörésről, amit ő azzal magyarázott, hogy az amerikai kontinenst valami nyomja a Csendes-óceán felől, sorozatos, egymással kapcsolatban álló kitöréseket eredményezve. A feltételezését száz évvel később, egy Alfred Wegener nevű meteorológus igazolta, a lemeztektonika alapjait pedig Harry Hess fektette le az 1960-as években

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánMata de Cacao után földúton megyünk tovább

A Cosigüinát azonban nem csak Darwin említette útinaplójában. 30 évvel korábban Alexander von Humboldt, német természettudós is írt róla, de ő a vulkánt hatalmas óriásként emlegette, aminek tetején nem ritka a fagy és a hó. 1859-ben nem csak Nicaragua, de az egész Föld történetének egyik legnagyobb kitörését produkálta a Cosigüina, ugyanis a központi kráter beszakadásával a több mint 4000 méter magas vulkán összeomlott. A kitörés állítólag még Jamaikában is eltakarta a Napot, A Föld átlaghőmérséklete pedig 1,5 fokkal csökkent. A tektonikus mozgásoknak hála a Csendes-óceánból apró szigetek emelkedtek ki (ezek ma a Fonseca-öböl szigetei), a Cosigüina pedig a gigakitörés után elnémult, s megmaradt egy 859 méter magas dombnak.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánEgykor több mint 4000 méter magas volt, ma csak 859

Potosí egy nagyon csendes falu, ahová azért érkeznek az emberek, hogy csónakkal El Salvadorba utazzanak. Mi is ezt tervezzük, de a falu egyetlen szállóján, a Hotel Brisasban elveszik tőle a kedvünket, mivel a menetdíjat 35 dollárra tartják fejenként. Ennyiből ötször megjárjuk szárazföldi úton oda-vissza El Salvadort Honduras érintésével, úgyhogy elvetjük a csónakázós tervet.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánEzekkel a csónakokkal fejenként 35 dollár El Salvador

Viszont ha már itt "magasodik" a Cosigüina, hát úgy döntünk, megmásszuk. Unalmas akácoson keresztül vezet a földút egy tanyáig, ahol egy idős asszony mutat irányt. Ha nem lenne itt az öreglány, soha nem találnánk rá az ösvényre, mivel azt rendesen benőtte a gaz.

 Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkán  Az elején nem nehéz követni az ösvényt

Rancheken át vezet az út komoly kaptató nélkül, majd beérünk egy leégett erdőrészbe, ahol az ösvény össze-vissza kezd kanyarogni. Hiába látszik közelinek a kráter, a kidőlt fák miatt hatalmasat kerülünk, így három órába telik, mire végre megérkezünk a csúcsra vezető kaptatóhoz.

 Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkán  Eri küzd a vulkánnal, háttérben a Fonseca-öböl és Honduras

Összefutunk egy nicaraguai párossal, akik motorral jöttek, mivel Mata de Cacao irányából földút vezet majdnem egész idáig. Nagyon meglepődnek, hogy turistákba botlanak, és hogy Potosí felől közelítettük meg a vulkánt, mivel az eléggé melós.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkán Sok erdő leégett, de azért maradtak még ehhez hasonló ódon csodák

A kilátás a csúcsról zseniális. A Masaya és a Telica krátere is hatalmas volt, de a Cosigüináéba mindkettő ötször beleférne. Innen nézve könnyen elképzelhető, hogy a vulkán egykor 4000 méternél is magasabb volt.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánHatalmas krátertó fogad minket a Cosigüina tetején

Mivel a pár motorral van, letáboroznak a vulkán tetején, nekünk azonban indulnunk kell vissza, nehogy ránk sötétedjen. Sikerül elkevernünk és rátérni a földútra, ami Mata de Cacaóba vezet. Iszonyú hosszú az út, soha nem akar véget érni. Két óra ereszkedés után ranchekbe botlunk, ahol azt mondják, még legalább két óra gyaloglás a főút. 

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkán

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánNem sok élőlény maradt az erdőtüzek után, de mérgeshernyóból van elég

Kicsit lejjebb lövésekre leszünk figyelmesek. Egy iguánákra vadászó család az, büszkén mutatják a zsákmányt. Nicaragua ezen részén nagyon kevés a vad, pont amiatt, hogy a rancherók előszeretettel lövöldöznek söréttel mindenre, ami mozog. Szomorú látvány, főleg annak tudatában, hogy egyáltalán nincsenek rászorulva az amúgy roppant ízletes gyíkhúsra.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánSikeres volt a vadászat

A vizünk elfogyott, kajánk pedig nem is volt. Nem gondoltuk volna, hogy ennyit fogunk ma gyalogolni, s a végét még mindig nem látjuk. Feltűnik az úton egy latin herceg fehér lovon. Megáll Eri mellett, s látván, hogy fogytán az ereje, felajánlja, kilovagol vele. Mit képzel magáról ez a kókler? Ha lenne erőm és bátorságom, ketté vágnám. Azonban egyik sincs, így fátyolos szemmel pislogok Erire abban reménykedve, nem hagy magamra egy jóképű jöttment miatt. Nem teszi, de cserébe még vagy másfél órán át hallgathatom, hogy miattam szomjazik.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánSzegény Eri miattam szomjazik

Délután 4-re érünk ki az úthoz. Öt órája egy kortyot sem ittunk, a halálunkon vagyunk. Szerencsére nyitva a bolt, így sikerül megmenekülnünk, de az igazi boldogságot az jelenti, mikor befut a busz, ami Potosíba megy.

Nicaragua Chinandega Cosigüina-vulkánEhhez hasonló ranchek láthatók a Cosigüina oldalában

A szállónkon már aggódott értünk a házinéni, mert nem tudta, hová lettünk. Főz nekünk spagettit, ami után bezuhanunk az ágyba. Két hét alatt négy vulkánt másztunk meg, de ez volt a legizzasztóbb. Nem baj, akkor is megérte...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Őrültségnek tűnhet egy alig pár napja kitört vulkánt megmászni, de egyáltalán nem bánjuk, hogy nekimentünk a Telicának. Kevés szebb tűzhányón jártunk eddig, s bár lávát nem láttunk, ez a nap mégis felejthetetlen marad.

Leónban az ember két dolgot csinálhat: bulizhat és vulkánt mászhat. Inni akárhol lehet, így az utóbbit választjuk, csak nem igazán tudjuk, hogyan fogjunk neki. 

A legtöbb hátizsákos a közeli Cerro Negrót célozza meg, ami egy egészen apró tűzhányó, ráadásul nem is annyira látványos. Ami miatt a többségnek mégis erre a vulkánra esik a választása, az az adrenalin, amit akkor érez az ember, mikor a vulkán oldalában deszkára feküdve nekiindul a lejtőnek. Többször nyeltünk már homokot ilyen kalandok során, így egyáltalán nem fűlik hozzá a fogunk, meg amúgy sem szívesen fizetünk ki kettőnkre 50 dollárt azért, hogy deszkán szelfizgető gringókat bámuljunk egész nap.

Még első, Leónban töltött éjszakánk idején hallottuk, hogy néhány napja kitört a Telica. Ilyen esetben a hatóságok le szokták zárni a csúcsra vezető ösvényeket, de ez Nicaragua, ahol az ilyesmire nincs pénz. Ez a mi nagy szerencsénk, ugyanis aktív vulkánt ezidáig csak Guatemalában sikerült másznunk, s most itt az újabb lehetőség. A baj csak az, hogy sehol nem találunk infót arról, milyen irányból érdemes nekimenni a csúcsnak, s hogy miként jutunk egyáltalán közel a tűzhányóhoz.

A recepciós csaj egyik barátja ment meg minket, aki néhány éve pár cimborájával megmászta a Telicát.

- Menjetek busszal Quimaráig és szálljatok le a hídnál. Másszatok le a folyómederbe és sétáljatok addig, amíg keresztbe nem lesz egy drótkerítés. Ott forduljatok balra és menjetek el a nagy mangófáig. A fa mögött indul felfelé az ösvény, nem lehet eltéveszteni.

Hát már hogy lehetne? Nicaragua ezen részén két dolog állandó: a szögesdrót és a mangófa. Ezekből száz méterenként úgy kb. harmincba botlik bele az ember, nyilván könnyedén rátalálunk pont arra a drótra és fára, amiről a srác mesél. Mindenesetre megpróbálok a google maps és a fiú által elmondottak alapján összehozni egy térképet, hátha segít.

Másnap kora hajnalban már a buszon ülünk. Quimarát (ami nem falu, hanem maga a híd) kb. harminc perc alatt érjük el. A srác instrukciói alapján lemászunk a kiszáradt folyó medrébe és elindulunk a hegyek irányába. 

Nicaragua León Telica-vulkánQuimara nem egy település, hanem egy híd

Egy jó ideig még nem látjuk magunk előtt a Telicát, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel a rengeteg körülöttünk röpdöső motmot teljesen lefoglalja a figyelmünket.

Nicaragua León Telica-vulkánGyönyörűek a motmotok

Jó negyven perc baktatás után megpillantjuk a medren átívelő szöges drótot. A gond az, hogy ezen a részen a folyó több ágra szakad, így a szigetek között bóklászva elég nehezen lelünk rá az ösvényre, ami a Telica felé fordul. Végül csak rátalálunk, ami azonban csak az első pár száz méteren ösvény, később egy mély mederré alakul. Vélhetően a láva elvezetésére mélyítették ki ennyire, láttunk már ilyet máshol is, pl. Ecuadorban a Tungurahuánál.

Nicaragua León Telica-vulkánAmíg nincs benne láva, ösvénynek is jó

A környéket tüskés bozót és akácliget borítja, no meg számtalan mangófa, aminek hála fogalmunk nincs, merre tovább. Leónban a srác azt mondta, az út a csúcsra egy ilyen fa mögül indul, de mégis melyik mögül? Az ösvény egyszercsak elhal a dzsindzsában. Unalmasan legelésző marhák bárgyún néznek ránk, mi pedig forgolódunk, merre is tovább.

Nicaragua León Telica-vulkánBozótevő tehén

Hihetetlen, de a semmiből előbukkan egy ranchero. Épp a teheneit hajtja le a hegyről.

- Az ösvény nem erre van - tudatja velünk, amire már mi is rájöttünk egy ideje.
- Nekünk azt mondták, egy nagy mangófát kell keresnünk. De itt annyi mangófa van, fogalmunk nincs melyik az.
- Odébb van az még. Kövessenek, visszairányítom magukat az ösvényre.

Követjük a fickót keresztül a bozóton egy kanyon széléig.

Nicaragua León Telica-vulkánBarátunk lóháton töri nekünk az utat

- Itt menjenek le, a túloldalon fel, majd a szögesdrót mentén sétáljanak tovább. Tíz perc és ismét az ösvényen lesznek. Na, jó utat! - azzal visszafordul a marháihoz.

Nem hazudott a fickó. Tíz perc múlva nem csak az ösvényt, a mangófát is megpillantjuk, ami tényleg egészen jól látható innen. Az árnyékában néhány fehér srác ücsörög, a vezetőjük épp bőszen magyaráz nekik valamit, úgyhogy csak intünk és megyünk tovább.

Nicaragua León Telica-vulkánMessze van még a csúcs

A mangófánál meredek kaptató kezdődik. Nagy a meleg, így durván belassulunk. Fél órán belül utolérnek minket a srácok, akik - mint utóbb kiderül - quetzaltrekkerek. A Quetzaltrekkers nevű vállalkozás Nicaragua mellett Guatemalában van jelen, főként vulkántúrákat szerveznek önkéntes vezetők segítségével. Ezek a srácok azért másszák most a Telicát, hogy megtudják, mennyire maradt járható az ösvény a kitörés után. Mint minden ilyen csapat, ők is kutyával másznak, mivel azok előre megérzik a vulkánkitörést. Ha hirtelen elindul az eb lefelé, jobb elkezdeni szaladni. Ezúttal a jófejnek esze ágában sincs visszafordulni, így mi is nyugodtan folytatjuk az utunkat.

A srácok lehagynak minket, így egy semmi közepén álló kapuhoz érve kicsit elbizonytalanodunk. Három irányba indul az ösvény, mi a legmeredekebbet választjuk. Jól döntünk. Csodás kilátás tárul elénk háttérben a Cerro Negróval és a Momotombóval. 

Nicaragua León Telica-vulkánHáttérben feltűnik a Cerro Negro és a Momotombo

Az akácos miatt már egy jó ideje nem láttuk a Telicát, de nem sokkal később végre megpillantjuk a vulkáni kúpot és a gigantikus méretű krátert. Egy mezőn kell átvágjunk, amin lovak legelésznek nagy békében. A mezőn mindenfelé hatalmas, fekete kősziklák láthatók, amiket pár nappal ezelőtt köpött ki magából a tűzhányó. Még melegek.

Nicaragua León Telica-vulkánHatalmas a Telica krátere

A mezőtől már csak negyed óra a kráter, aminek a szélén a quetzaltrekkerek bőszen fotózkodnak. Bár füstöl a Telica, nem tűnik túl haragosnak. A kráter jó száz méter mély, s bár nincs akkora, mint a Masayáé volt, a morajlásával félelmetesebbnek hat. 

Nicaragua León Telica-vulkánKutyával kell vulkánt mászni, akkor nem lehet gond

- Egy kicsit lejjebb van egy denevérbarlang - közli velünk a csapat vezetője, egy amerikai csaj - Ha gondoljátok...

Hogyne gondolnánk? Fotózkodunk mi is egy sort a kráternél, majd utánuk megyünk.

Nicaragua León Telica-vulkán    Mi a Telica kráterénél

Ez az ösvény nehezen követhető, mert a kitörés miatt került rá egy nagy adag hamu, de végül nekünk is sikerül rátalálnunk a barlangra. Odabenn több ezer denevér zajong, s mivel a járat szűk, szinte megérintenek minket a szárnyaikkal. Erinek egy idő után sok lesz, én viszont egész a járat végéig merészkedek. Hihetetlen élmény ez a barlang, még a venezuelai Guácharo-barlangnál is jobb.

Nicaragua León Telica-vulkánEri a barlang bejáratánál

Kilépve a járatból a San Cristóbal-vulkán mögött hatalmas viharfelhőket pillantunk meg, amik vészjóslóan közelítenek a Telica felé. Így szokott ez lenni aktív tűzhányók esetében, mármint hogy a vulkán mágneses tere bevonzza a zivatarfelhőket.

Nicaragua León Telica-vulkánJófejek csüngenek a plafonon

Gyors léptekben kezdünk ereszkedni, de az esőt nem ússzuk meg. A villámokat azonban igen, amik bőszen csapkodnak bele a Telica csúcsába, de ezt a csodát már a mangófától nézzük végig. A quetzaltrekkeres srácok itt hátramaradnak, mivel értük privát kocsi jön késő délután, nekünk viszont buszt kell fognunk vissza Leónba.

Bár az utolsó tíz percben eláll az eső, így is rommá ázva szállunk fel a tömött buszra. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyáltalán nem bánjuk, hogy a Telicát választottuk, és nem a Cerro Negrót. Eddig ez volt a leghangulatosabb vulkántúránk itt, Nicaraguában.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Leónt szeretik Granadához hasonlítani, pedig semmi értelme nincs. Hiába alapították ugyanabban az évben a két várost, a történetük elvált egymástól. Amíg Granadába évszázadokon át ömlött a pénz, addig León az életbenmaradásáért küzdött. És küzd most is. Nem néz ki jól, de pont ettől nagyon szerethető város.

Managuából az út Leónba másfél órán át tart egy végtelenül unalmas, kiégett tájon keresztül. Ritkán alszom be napközben buszon, mert szeretek nézelődni, de most folyton lecsuklik a fejem. Hirtelen arra riadok, hogy hatalmas a tülkölés - megérkeztünk Leónba.

A buszok a piacon állnak meg, ahonnan kikeveredni egy rémálom. Szekerek, caponerák (nicaraguai riksák), mototaxik és milliónyi árus kerülgetik egymást, közben a buszok forgolódnak jobbra-balra szüntelen dudálás közepette. Jó negyed óra, mire kievickélünk a sűrűjéből és León nyugodtabb, belvárosi utcáira tévedünk.

Nicaragua LeónCaponerák okoznak dugót

Leónt Granadához hasonlóan ellepték a turisták, de amíg a tó partján fekvő várost a jobb módú külföldiek lakják be, addig Leónt a mulatni vágyó hátizsákosok és a tengertől kicsit elszakadó szörfösök, aminek köszönhetően a legtöbb szálló eléggé lepukkant. Nem akarunk parti hostelben kikötni, így inkább a belváros szélén kutakodunk. Sikerül rábukkannunk egy csendes helyre, ahol csak néhány karkötő fonogató argentin héderel.

Nicaragua LeónLeónban sincs hiány színes házakból

León évszázadokon keresztül bámulta Granada hátát, mindig egy lépés lemaradásban volt. A különbség most is szembetűnő. Amíg a királyi várost a mostani kormány szépen rendbehozta, addig mintha Leónról megfeledkezett volna. Az utcák rendezetlenek, a legtöbb épület omladozik, ha jó fej akarok lenni, akkor azt mondom, León megmaradt patinás városnak. Valószínűleg pont ezért választották a hátizsákosok központjuknak. Itt nyugodtan lehet aljasodni, utcán hányni, senkinek nem szúr szemet.

Nicaragua León Sok templom, köztük a San Juan is, eléggé romos

Az, hogy a városra nagy ívben tesz a vezetés, ebben a formában nem igaz. A főtéren álló katedrálist (ami egyébként a legnagyobb Közép-Amerikában) éppen itt létünkkor gondolják úgy, hogy renoválni kellene, úgyhogy szépen körbetekerték egy nagy, kék lepedővel.

Nicaragua LeónMekkora mázlink van Közép-Amerika legnagyobb katedrálisával!

A tőle egy sarokra található La Merced az egyetlen templom Leónban, amit sikerült renoválni, a többi azonban tényleg lepukkant állapotban van. 

Nicaragua León     A La Merced templomot sikerült renoválni

A Recollecciónt is jobb éjszaka fotózni, akkor kevésbé látszik rajta, hogy lassan összedől. Kár értük, ahogy az egész városért kár, mert szerintem jobb a hangulata, mint Granadának volt. Mintha itt jobban ki akarnák szolgálni a turistákat. Rengeteg a bár, az étterem, és egészen divatos street food helyek is nyíltak az elmúlt években.

Nicaragua LeónÉjszaka igazán mutatós a Recolección

A várost Granadával együtt, 1524-ben alapították a spanyolok, de nem itt, hanem innen kb. 30 kilométerre, a Momotombo-vulkán lábánál. Egészen 1610-ig ott is állt, de az állandó földrengések és vulkánkitörések miatt végül ideköltöztek és újralapították Leónt. Az egykor volt várost nem hogy elhagyták, el is felejtették, végül csak 1960-ban sikerült a régészeknek kiásniuk a hamu mélyéről.

Másnap buszra szállunk és felkeressük a 2000 óta Világörökségnek számító León Viejót. Az ember azt hinné, egy ilyen jelentős feltáráshoz könnyű eljutni, de nem így van. Az első busszal egy La Paz nevű porfaluban kötünk ki, ahol át kell szálljunk egy Puerto Momotombóba induló másik csotrogányra. Aszfaltút az nincs, úgyhogy nyeljük a port rendesen, amíg be nem futunk a Xolotlán-tó északi partján fekvő koszfészekbe.

Nicaragua León   La Paz központja a buszforduló

Az első dolog, amibe belebotlunk, egy ősrégi UAZ. Nyilván a hidegháborús korból maradt hátra, s mint olyat, nagy gonddal óvnak a helyiek. A falvakban még emlékeznek a Somoza-diktatúra, majd a Reagen-kormány kegyetlenkedéseire, így mindenre, ami a szovjetekhez köthető, mély romantikával tekintenek.

Nicaragua LeónPuerto Momotombóban megállt az élet

A régészeti park a falu határában található. Egy lélek nincs az utcákon, csak néhány kecskét látunk legelészni és kutyát a porban fetrengeni. A bejáratnál aztán belebotlunk az első emberbe, a jegyszedőbe, aki öt dollárt kér fejenként. Hogy miért amerikai pénznemben szedik be a belépőt, az ördög tudja, de Nicaraguában szinte mindenhol ez a divat.

Hogy milyen a park? Olyan, mint Budán az Aquincum, csak oszd el kettővel. Kizárólag az épületek alapjai látszanak, azokat is a legtöbb helyen gondosan körbebetonozták, nehogy az idő vasfoga továbbrágja. 

Nicaragua LeónLeón Viejo bár a Világörökség része, nem nagy szám

Mindegyik épületegyüttes elé kiírják, mi volt pontosan, de az igazat megvallva, nehéz elképzelni, hogy itt valaha emberek éltek. Az egész parkban a legizgalmasabb az a több száz motmot, ami egyébként Nicaragua jelképének számít.

Nicaragua LeónNicaragua nemzeti madara, a motmot

Felérünk egy domtetőre, ahonnan remek kilátás nyílik a Xolotlán-tóra valamint a Momotombo-vulkánra. Ez a majd 1300 méteres, szinte tökéletes kúpformájú tűzhányó volt az, ami 30 kilométerrel odébb költöztette Leónt és nyelte el a hátrahagyott települést. 

Nicaragua LeónPanorámakép a Momomtombo-vulkánról

Annyira megtetszik nekünk a látvány, hogy lesétálunk a tópartra, ahol belebotlunk néhány halászba. Nincs nagy fogás, de azért szekérrel jön a zsákmányért az egyikük felesége és fia. Az egész olyan, mintha 1610-ben megállt volna az élet. A legmodernebb dolog a fauban tényleg az az UAZ, ami magányosan ácsorog a poros út szélén.

Nicaragua LeónÉletkép Puerto Momotombóból

Ha az ember Leónba látogat, általában megmászik egy vulkánt. Adná magát a Momotombo, de éppen csendes, így nem tűnik túl izgalmasnak. Nem úgy a Telica, ami tegnapelőtt tört ki és állítólag azóta is füstöl. Visszatérünk hát Leónba, hogy másnap nekiinduljunk a hegyeknek. No, de ez már egy másik történet...

Nicaragua LeónLeónt ez a vulkán ítélte "menekülésre"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Managua

A legjobb, amit egy turista Managuában tehet, hogy buszt cserél - írják az útikönyvek. Kevés csúnyább és jelentéktelenebb főváros van a nicaraguainál, mi mégis szántunk rá egy teljes napot annak ellenére, hogy sok szép emlékem nincsen róla a múltból. Managua most is csúnya város, de azért sokat változott. Ezúttal legalább nem akartak minket kirabolni.

2006-ban egyszer már jártam Managuában, ráadásul azonnal sikerült három napot eltöltenem benne, mivel egy ronda láz levert a lábamról. A szállóm a Tica Bus szomszédságában volt, az egyetlen helyen, amit külföldi hátizsákosoknak ajánlottak. 

Mikor jobban lettem, nekiindultam a városnak, de minden sarkon megállítottak, hogy azonnal forduljak vissza, mert a belváros felé egészen biztosan ki-, rosszabb esetben pedig elrabolnak. Amikor öt percen belül az ötödik helyi is amiatt tartóztatott fel, hogy ezt tudassa velem, azt mondtam, fenébe az egésszel, visszamegyek a szállóra. 

A recepciós azt ajánlotta, ha látni akarom a belvárost, akkor fogjak taxit, a sofőrrel pedig beszéljem meg, hogy várjon meg, amíg körbesétálom a környéket. Csak annyi pénzt vigyek magammal, amennyi feltétlen muszáj, mert Managua tényleg nagyon veszélyes. Ja, és hogy senkivel ne álljak szóba.

Nem értettem ezt a nagy elővigyázatosságot, de hallgattam a tanácsra, így 50 córdobával a zsebemben kiléptem az utcára, és leintettem egy taxit. 

- A katedrálishoz szeretnék eljutni. Mennyi lesz? - kérdeztem a sofőrtől.
- 25 córdoba.
- És ha megvár, majd visszahoz?
- Mennyi időt marad?
- Tíz percet.
- Ha csak tíz percet, akkor 50 córdoba.

Remek, pont ennyi volt nálam. Furcsa volt, hogy tök más irányba kanyarodott a sofőr, mint én gyalog indultam, de úgy gondoltam, tud egy rövidebb utat. Tíz perc kocsikázás után megálltunk egy ronda betonépületnél, sofőröm pedig szólt, hogy megérkeztünk.

  Nicaragua Managua   A managuai új katedrális (fotó: Frédéric Eveno)

- Ez lenne a katedrális? - kérdeztem.
- Ez az új katedrális. Megvárjam?
- De hát itt nincs semmi. Ez egy ronda placc. Hol van a főtér és az öreg
katedrális?
- A főtér? Az lent van a tóparton.

Ha levitettem volna magamat a partra újabb 25 córdobáért, akkor nem maradt volna pénzem a visszaútra, így elhajtottam a sofőrt és úgy döntöttem, teszek a figyelmeztetésre, lesétálok a főtérre. Végülis mindössze 25 córdoba volt nálam, amit ha elvisznek, hát Istenem.

Managua Nicaragua függetlenségének kikiáltásáig egy apró falu volt, fővárossá csak akkor vált, amikor William Walker amerikai kalandor 1857-ben a magánhadseregével lerombolta Granadát. Mivel a városnak nem volt múltja, ezért össze-vissza épült, ráadásul 1876-ban és 1885-ben elöntötte az árvíz, 1931-ben elpusztította egy földrengés, majd 1936-ban leégett. Még a 19.századi épületekből sem maradt semmi, így a Somoza család szabadon építhette újjá Managuát. Hogy Anastazio Somoza, majd később diktátor fiai biztonságban tudják magukat, Nicaragua pénzét a főváros fejlesztésébe ölték, széles sugárutakat, ronda irodaépületeket építve teljesen értelmetlen helyeken.

1972-ben újabb földrengés rázta meg Nicaraguát, aminek köszönhetően az ország lakosságának közel negyede hontalanná vált. Ezek az emberek többnyire Managua beépítetlen részeiben leltek menedékre, veszélyes gettókat kialakítva. Ezek a barriók máig léteznek, pont az új katedrális és az óváros között, ahol én éppen sétálni kezdtem.

Húsz perc után betévedtem egy olyan utcába, ahol az összes épületet szögesdrót vette körül, a házakból pedig folyton azt kiabálták felém, hogy "Gringó! Dobj ide egy dollárt!". Egyszercsak az egyik sarkon befordult három enyhén illuminált alak, s amint megpillantottak, kést rántottak.

- Gringó! Azonnal add ide a pénzedet - szólítottak fel.

Nem fagytam le, mivel röhejes volt az egész szitu. Három részeg haramia tényleg el akarja vinni a 25 córdobámat? Dehát ennyiből még sört sem tudnak maguknak venni.

- Nincs nálam, csak 25 córdoba. Azt odaadhatom, viszont gringó nem vagyok - szóltam vissza az amúgy nem túl félelmetes fickóknak.
- Mi az, hogy nem vagy gringó? És mi az, hogy csak 25 córdoba van nálad? A gringók gazdagok, sokkal több pénzük van - értetlenkedtek.
- Magyar vagyok, és mi magyarok utáljuk a gringókat - vetettem oda köpve egyet a földre.
- Add ide a tárcád - vették fenyegetőre a hangnemet.

Átnyújtottam, benne mind a 25 córdobámmal. Átkutatták, majd eltették a kést, és vakarni kezdték a fejüket.

- Ebben tényleg csak 25 córdoba van. És Te tényleg nem vagy gringó? - értetlenkedtek.
- Nem ám! Azok szemét amerikaiak, rühellem őket - hazudtam a képükbe.
- Fenébe az egésszel - nyújtotta vissza a tárcámat az egyik - Jó fejnek tűnsz. Gyere velünk sörözni, meghívunk.

Megköszöntem a felajánlást, de nem akartam a terhükre lenni, úgyhogy egy kézfogás után búcsút intettünk egymásnak. Ők a kocsma, én pedig a tópart felé vettem az irányt.

  Nicaragua Managua   A Xolotlán-tó partjáról feltűnik a közeli Chiltepe-félsziget

Jó egy órás séta után végül megérkeztem az óvárosba. Hihetetlenül lepukkant volt minden, az öreg katedrális ablakai kitörve, a repedező aszfalt réseiből méter magas gaz nőtt ki. Egy taxis ácsorgott az út szélén, amint meglátott, megszólított.

- Ne menj közel a templomhoz! Banditák vannak benne. Ha észervesznek, tuti, hogy rád lőnek. Ha segítség kell, itt vagyok.

2006-ban Managua központja úgy nézett ki, mintha atombomba robbant volna benne. Mivel mindenki a banditákkal riogatott, ráadásul fél órával korábban ki akartak rabolni, nem éreztem úgy, hogy tovább kéne időznöm a belvárosban. Végül a megmaradt 25 córdobámból visszataxiztam a szállómra, s másnap elhagytam a fővárost.

  Nicaragua Managua   A II. János Pál tér még most is rosszul néz ki

Ezzel az emlékkel érkezem vissza Managuába, ezúttal Erivel. Nem tervezünk sokáig maradni, ezért a déli buszpályaudvar környékén keresünk szállást, sikertelenül. Managua valószínűleg az egyetlen főváros a világon, ahol nincs hotel a terminál környékén, így fél óra céltalan bóklászás után fogunk egy taxit, és elvitetjük magunkat a Tica Bus állomásához. 

Nem emlékszem, hogy anno hol szálltam meg, de ez nem is fontos. Itt legalább vannak hospedajék, még ha szakadt is az összes. 400 córdobáért sikerül kivennünk egy iszonyatos kuplerájban egy szörnyen retkes szobát, ahol egy éjszaka több csótány fordul meg, mint magyar egész Nicaraguában egy év alatt. A szálló tulaja egy igénytelen öregúr, aki atlétában, fogpiszkálóval a szájában fetreng az utcára kitolt hintaszékében. Mikor arról kérdezzük, biztonságos-e lesétálni az óvárosba, csak kinyújtja a kezét és mutatja az irányt. Ezt úgy vesszük, hogy biztonságos, úgyhogy lebaktatunk a Xolotlán-tó partjára.

Ezúttal senki nem akar minket kirabolni, az Avenida Bolívar pedig egész szépen megújult. Az út szélén sárga, vasból készült, fát ábrázoló installációk sorakoznak, amiknek ágai spirálban végződnek. Állítólag Gustav Klimt életfáit ábrázolják, amiket a 20. század elején a szandinisták jelképükké választottak. Hogy Klimt családjától kértek-e engedélyt a szimbólum felhasználására, nem tudom, de az biztos, hogy darabja 25 000 dollárjába került az államnak. Az egész projektre 3,3 millió dollárt költött a kormány, ami nem kevés pénz, ráadásul teljesen felesleges kiadás.

 Nicaragua Managua  3,3 millió dollárért cserébe közel száz ilyen spirálfát állítottak fel Managuában

A legszebb, hogy a sugárút végén elhelyeztek egy hatalmas Hugo Chávez képet, arról bíztatva a venezuelai népet, hogy Nicaragua a barátjuk.

Nicaragua ManaguaOrosz busz, Hugo Chávez - éljen a szocializmus!

A főtér megújult és megtelt élettel. A Kultúra és Elnöki Palotát szépen renoválták, a katedrális azonban ugyanolyan elhanyagolt, mint volt egy évtizeddel ezelőtt. Banditák már nincsenek benne, de az ablakok ugyanúgy ki vannak törve, a kereszt az egyik torony tetejéről pedig továbbra is hiányzik. Mintha a templom emléket emelne az 1980-as évek vérengzéseinek. Merthogy ez az évtized Nicaragua történelmének az egyik legnagyobb szégyene, amit megköszönhetünk a nagypolitika kisstílű játékának.

Nicaragua ManaguaManagua katedrálisa ötödik évtizede áll így

A történet 1937-ben kezdődött, amikor is amerikai támogatással hatalomra került az az Anastasio Somoza, akiről az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt csak annyit mondott: "Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch", ami szabad fordításban kb. annyit tesz: "Somoza lehet, hogy egy faszszopó, de a mi faszszopónk". Amerikának azért volt szüksége a Somozákra, hogy garantálják a banántermelés biztonságát és a profit Egyesült Államokba való áramlását. 

A Somoza család 40 éven át vezette Nicaraguát úgy, ahogy az amerikaiak fütyültek, bár az utolsó évtized már nekik is sok volt. Anastazio Somoza kisebbik fiát, Anastazio Somoza Debaylét (aki 1947-ben, mindössze 22 évesen a Nemzeti Gárda főparancsnoka lett) apja és fivére után 1967-ben elnökké választották. Apja sem volt egyszerű ember, de ő még rajta is túltett. Például nyíltan vállalta, hogy nem akar az oktatásra költeni, mert a népnek nem kell tudnia sem írni, sem olvasni. Állítólag az 1970-es években Nicaragua lakosságának több mint fele volt analfabéta.

  Nicaragua Managua   A Kultúra Palota Somoza idején nem a kultúráról szólt

1972-ben hatalmas földrengés rázta meg Nicaraguát, romba döntve a fővárost és megölve közel 20 000 embert. Nemzetközi szervezetek segélyt küldtek az országnak, amit Somoza nemes egyszerűséggel elsikkasztott, a gyógyszereket pedig eladta a nemzetközi piacon. Az óváros és a katedrális felújítására sem maradt pénz.

Az ilyen allűröknek köszönhetően megerősödött a több mint 30 éve ellenzéki szerepbe süllyedt szandinista párt, az FSLN, akik gerillaakciókkal próbálták gyengíteni Somozát. Az elnök azonban ekkor még élvezte az amerikaiak támogatását, akik fegyvereket és nem kevés pénzt küldtek a vezetésnek, hogy a rendet fenntartsák, valamint felszámolják a szovjetbarát gócokat. A Szovjetuniónak sem kellett több... Már az 1960-as évektől kezdve támogatott gerillaszervezeteket (elég csak a kolumbiai FARC-ra gondolni), így nem telt sok időbe, hogy felfegyverezzék az FSLN partizánjait.

Somoza korrupt és könyörtelen politikájából az 1970-es évek végére mindenkinek elege lett, az amerikai elnök, Jimmy Carter emberi jogok megsértésére hivatkozva megvonta Nicaraguától a támogatást. Ez kapóra jött a szandinistáknak, akik bevonultak Managuába, foglyul ejtettek 2000 állami alkalmazottat, köztük kormánypárti politikusokat, és követelték Somoza távozását. Ez végül 1979-ben be is következett, a diktátor először Hondurasba menekült, majd onnan Paraguayba, magával víve Nicaragua kincstárának teljes vagyonát. Egy évvel később a szandinista titkosszolgálat hét tagja Asunciónban egy akció során végzett a korábbi elnökkel.

Nicaragua ManaguaAnastazio Somoza Debayle Közép-Amerika egyik legnagyobb gazembere volt

Nicaragua elnökének Daniel Ortegát választották, aki azonban nem nyugodhatott meg Somoza halálával. 1981-ben az a Ronald Reagen lett az Egyesült Államok elnöke, aki szívből utálta a kommunistákat, így szerte Közép-Amerikában támogatta a baloldali kormányok elleni akciókat. Guatemalában, El Salvadorban és Nicaraguában is pénzelte a kontrákat, akik a kommunista eszmék terjedése ellen léptek fel. Állítólag  a kontrákat a CIA képezte ki, a támogatásra szánt pénzt Reagen pedig az iraki-iráni háborúban eladott fegyverekből teremtette elő. 

Daniel Ortegát egy ideig még pénzelték a szovjetek, de ahogy gyengült a Szovjetunió, úgy vált egyre ingoványosabbá a talaj a szandinista vezetés lába alatt. 1985-ben a költségvetés több mint fele ment el fegyverkezésre, s ez az arány továbbnőtt volna, ha nincs az Irangate-botrány, amiből kitudódott az amerikai kormány ténykedése. Ezután kénytelenek voltak felhagyni a kontrák támogatásával, ráadásul Nicaragua beperelte az Egyesült Államokat a Nemzetközi Bíróságon, ahol 17 milliárd dollár büntetés megfizetésére kötelezték őket, amit persze a mai napig nem teljesítettek

Daniel Ortega megkezdte a kontrák felszámolását. A partizánok a Moszkító-part őserdei falvaiba menekültek vissza, amire a külvilágnak nem volt rálátása. A szandinista vezetés a következő néhány évben megtorló csapásokat mért a vidékre, falvakat égetett fel, tízezreket börtönzött be. Végül békét csak 1989-ben sikerült kötnie a feleknek, 1990-ben pedig Daniel Ortega elvesztette a választásokat.

Nicaragua ManaguaDaniel Ortega ma keresztény, szocialista és szolidáris

2006-ban tért vissza az elnöki poziícióba az egykor szovjetbarát kommunista vezető, de ekkor már a kereszténységet és a szolidáritást tűzte a zászlajára. Mai napig ő Nicaragua elnöke, és továbbra sem barátja az amerikaiaknak. A nép rég elfelejtette, mi is történt 1986 és 1989 között. Pedig ott van az emléke a fővárosban. A régi katedrális az, a letört kereszttel a tetején.

Nicaragua ManaguaManagua régi katedrálisa emléket állít a múltnak

A keresztet bámuljuk, miközben egy-egy adag bahót (sült kecskehús zöldséggel és yukkával) falatozunk a főtér egyik evőjében, miközben gyerekek futkároznak Klimt életfájának az árnyékában. Managua sokat változott az elmúlt tíz évben. Nagyon sokat...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Granada gyönyörű, de a környéke még rajta is túltesz. Megmásztuk a Mombacho-vulkánt, végigtúráztunk a Masaya kráterén, majd pupusáztunk egyet az Apoyo-lagúna partján. Soha rosszabb két napot!

A Mombacho-vulkánt nem megmászni olyan, mintha Nápolyban az ember legyintene a Vezúvra. Mivel a hegy a város összes pontjáról látható, ezért a nap minden percében érezzük a hívószavát. Egyik reggel összekapjuk magunkat, és felülünk egy buszra, ami a vulkánt körülvevő nemzeti park bejáratához visz. A belépő fejenként 5 dollár, aminek kifizetése után a helyi iroda egyik parkőre felettébb lelkiismeretesen elmagyarázza, merre kell menjünk. Azt is hozzáteszi, hogy ha nem akarunk felgyalogolni az 1344 méter magasan lévő kráterig, fejenként 20 dollárért ülő alkalmatosságokkal ellátott teherautóra pattanhatunk, ami egész nap fel-le furikázza a turistákat az egyébként végig leaszfaltozott úton. 40 dollár egy kicsit pofátlan összeg két emberre a röpke öt kilométeres útért, úgyhogy a gyaloglás mellett döntünk.

Másfél órás, kimerítő, különösen meredek kaptató vezet a hegy tetejére, de egy percig nem bánjuk a kirándulást. Látunk sok szép madarat és egy bőgőmajom családot, amint épp elfogyasztják a reggelijüket az egyik fa tetején.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóTesók heverésznek a faágon

A csúcson kellemesen hűvös idő fogad minket. A visitor centerben újabb útbaigazítás vár ránk, mely során megtudjuk, hogy három ösvényen lehet végigmenni, de ezek közül kettő csak helyi vezetővel látogatható, amiért pluszban kéne fizetni, nem is keveset, úgyhogy hanyagoljuk őket. A kráter körüli ösvény szerencsére szabadon járható, ezért arra vesszük az irányt.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóNagyon hangulatos a kráter körüli ösvény

Az ösvény egy jó darabon követi a kráter sűrű növényzettel borított szegélyét. A Mombacho már nem aktív vulkán, utoljára 1570-ben tört ki, a kráterének belsejét azóta benőtte a trópusi erdő, amiből most minden irányban majmok vidám kurjongatása hallatszik.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóIlyen gombatelepek nőnek mindenhol az erdőben

A körtúra legizgalmasabb része az a bazalt kanyon, ami bár nagyon műnek tűnik, állítólag természetes eredetű.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóEndre a kanyonban

Alig érünk át a folyosón, mikor egy parkőr jön velünk szemben, kezében egy furcsa kinézetű gyíkkal.

- Ez a szalamandra csak itt él, a nemzeti park jelképe - okoskodik.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertó   Ez a jófej a Mombacho jelképe

Engedi, hogy lefotózzuk, majd útba igazít minket, merre találjuk a kilátót, ahonnan állítólag belátni a Nicaragua-tavat. Mázlink van. Bár a Mombacho gyakran beködösödik, ma mégis gyönyörű, tiszta időnk van, így rálátunk arra a csodás szigetvilágra, aminek parányi földdarabkáit a tűzhányó egy korábbi kitörése során hozott létre.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóElég jó a kilátás a Mombachóról

A kilátótól néhány méternyire, az erdő belsejében bukkanunk rá egy magából elviselhetetlenül erős kénszagot árasztó fumarolára. Bóklászunk még egy kicsit a vulkán tetején, amit szűk, egy órás séta követ lefelé. Menet közben kolibriket és egy lajhárt is látunk, bár ez utóbbi csak a hátát mutatja meg.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertó

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóVelük is összefutottunk a Mombachón

Mindkettőnk fantáziáját annyira piszkálják azok a bizonyos Mombacho által "kiköpködött" szigetek, hogy úgy határozunk, visszamegyünk a kikötőbe és keresünk egy csónakost. Ez nem nagy kihívás, hiszen ahogy a kikötőbe érkezünk, azonnal megkörnyékeznek minket a part mentén ringatózó csónakok tulajdonosai. Végül egyikükkel megegyezünk 15 dollárban, majd beugrunk a csónakba és várjuk, hogy a kapitány beindítsa a motort, de csak nem történik semmi. Egyszer csak megjelenik egy másik fickó is a csónakban.

- Nem  baj, ha velünk tart az unokatestvérem? - kérdezi a csónakos.
- Dehogy baj. Jöjjön csak! - nyugtatjuk meg barátunkat.

Erre beszáll egy nő is karján egy gyerekkel, a szoknyája alatt meg még négy másikkal, aztán az anyós még két kölyökkel, az após, az unokahúg, az unokaöccs, a nagynéni, a nagybácsi, annak a szomszédja a feleségével és a kutya annak összes kölykével. Csak pislogunk, nem értjük a dolgot.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóInkább banánt eszem, mint a csónakosokkal alkudozom

- Rokonaim Rivasból, ha nem gond... Szegények. Ugye nem baj, ha velünk tartanak? - kacsint ránk a csónakos.

Elég szolidárisak szoktunk lenni a helyi népekkel, de az mégis csak túlzás, hogy ketten fizetjük húsz ember üdülését. Teszünk nekik egy nagyvonalú javaslatot, hogy kifizetjük a csónak felét, ha már ilyen 2:20 arányban utazunk, de ehhez bezzeg nem fűlik a foguk. Nagyon meglepődnek, amikor nemes egyszerűséggel felpattanunk és kiszállunk a csónakból. Jön az amigózás, amitől Endre agyhúgykövet tud kapni, úgyhogy rendesen kiosztja a csónakost. Persze azonnal megtalál minket a többi pilóta, hogy micsoda arcátlan fráter a kollégájuk, és ők nagyon szívesen elvisznek minket 30 dollárért cserébe. Betelik a pohár, tulajdonképpen elmenekülünk a kikötőből. Hát így nem nézzük meg a szigeteket, de annyi baj legyen! Jövünk mi még ide.

  Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertó   A Mombacho-vulkán a kikötőből fotózva

A vacsorát a szállónktól nem messze álló comedorban szeretnénk elfogyasztani. Tesszük mindezt abban a reményben, hogy jobbat eszünk a szimpla fehér rizzsel kísért sült csirkecombnál, és itt van quesadilla, de a házinéninek sikerül elkészítenie életünk eddigi legrosszabb mexikói kajáját. Csak azért nem bánjuk meg a dolgot, mert a szomszéd asztalnál egy különleges utazó családra leszünk figyelmesek. Fiatal, rémesen sovány, német anyuka, idős, bozontos, kicsit rémisztő külsejű, Costa Rica-i apuka és három, 8-14 év közötti, szakasztott apuka kinézetű lurkó.

Két éve Peruban összefutottunk egy három gyerekes, félig magyar, félig skót házaspárral, akik maguk vállalva gyerekeik tanítását, fél évre hátrahagyták magyarországi otthonukat, hogy beutazzák Dél-Amerikát. Nem sokkal később Panamában egy évek óta utazó kanadai családdal hozott minket össze a sors. A gyerekek mindkét esetben több nyelven beszéltek folyékonyan és a világ legnyitottabb, legbarátságosabb tüneményei voltak, olyan bámulatosan széles látókörrel, amihez sok embernek egy egész élet is kevés.

Lehet hát gyerekekkel utazni, de amit most látok ebben a comedorban, az valami egészen más. Olyan, mintha az össze nem illő hippi pár a gyerekek születése után valahogy beleragadt volna a karkötőfonó utazós nihilbe, ami a független, általában egyedülálló hátizsákosokra jellemző. Joséék négy éve utazgatnak Panama és Mexikó között attól függően, hogy épp hol akadnak több karkötővásárlóra. Amikor a gyerekeket a suliról kérdezzük, az apuka nevetve újságolja, hogy a német kormány bárgyú módon mindent rábíz Costa Ricára, ami viszont épp így tesz a némettel, így felőlük mindenki azt csinál, amit akar. A gyerekek nőnek, mint a gomba, iskolát pedig még sosem láttak belülről. Erősen megkérdőjelezhető, tudnak-e folyékonyan olvasni és írni. Hogy lehet-e gyerekkel hátizsákolni? Láttunk rá jó és rossz példát is. Endrével ebben - egy-két apróságtól eltekintve - nagyjából egyetértünk, így levonjuk a tanulságot és nem indítunk éjszakába nyúló, véget nem érő vitát.

Másnap ismét vulkánmászás a program, ezért a kopár Masaya lábához közlekedő buszra pattanunk fel. A Masaya kisebb a Mombachónál, de a mai napig aktív és mint olyan, merőben különbőzik délkeletre emelkedő, erdővel borított nagytestvérétől.

  Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertó   A park bejárata jó messze van a krátertől

Az írásos feljegyzések szerint az 1620-as évek óta produkál komoly vulkáni tevékenységet, de a legutóbbi 50 évben különösen gyakran mutatta meg, hogy errefelé ő az úr. Gyanítom, hogy ezek közül a legemlékezetesebb eset a 2001. április 23-i volt, amikor hirtelen megnyílt a kráter, és belőle vagy 500 méteres távolságra röpködtek a méteres átmérőjű, izzó sziklák azoknak az autóknak a tetejére, amik alá a kráterhez túrázó, mit sem sejtő turisták rejtőztek. A katasztrófában hihetetlen módon csak egy ember sérült meg.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóMérges gázokat ereget a Masaya-vulkán

Guatemalában a működő vulkánokra csak kutyák kíséretében lehet felmenni. Ez végtelenül egyszerű dolog, az állat megérzi, hogy kitörés közeleg, és egyszerűen nem megy fel. A számos figyelmeztető jel ellenére a nicaraguaiak - számomra érthetetlen okokból - nem alkalmaznak kutyát. Sőt, a legveszedelmesebb dolognak nem a tűzhányó kitörését, hanem az ösvényen garázdálkodó tolvajokat tartják, ezért a nemzeti park bejáratánál óvva intenek minket attól, hogy gyalogosan vágjunk neki az ösvénynek. Ez idáig mind rendben is van, most már csak azt nem értjük, hogy a 100 córdobás belépődíj kifizetése ellenében miért nem szervezik meg a park tolvajmentesítését, és miért nem alkalmaznak felfelé közlekedő buszokat. Szerencsére alig indulunk neki, máris felvesz bennünket egy kanadai páros, így pár perc alatt feltekergünk a lankás úton a most is pöfékelő tűzhányó tetejére.

Hat évvel ezelőtt már jártunk itt, akkor épp húsvét hétfő volt, ezért számomra a mérges gázokat kiengedő vulkán a legemlékezetesebb húsvéti locsolkodásról nevezetes, ahol - miután kimerülten felértünk a kráterhez - Endre győzelmi mámortól megittasodva nyakon öntött egy palack vízzel. Hogy utána egész nap mit ivott, arra már nem emlékszem.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóMászom fel a régebbi kráterhez

A mérgező füstből olykor előtűnő élettelen, kopár környezet azóta semmit nem változott. A tűzokádó tetején azonban nem csak egy kráter van, a szomszédságában egy füves pusztával borított régebbi nagy mélyedés is húzódik. Elég izzasztó a kaptató, de a végén mesés kilátásban van részünk; feltűnik a háttérben a Mombacho-vulkán és a Masaya-lagúna is.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóEndre pózol a Mombachoval és a Masaya-lagúnával a háttérben

Miután körbejártuk mindkét krátert, lefelé indulunk. Egy George nevű amerikai srác fuvaroz le bennünket, aki egy árva szót nem beszél spanyolul. Azt mondja, a haverjával jöttek egy hétre Nicaraguába, de a cimborának három nap után elege lett Managuából, és átiratta a repjegyét mára. Neki maradt még két napja, de fogalma nem volt, mit kezdjen magával, így a reptéren bérelt egy kocsit, és nekikezdett autókázni. Kapóra jön a srác, mert fogalma nincs a környékről, így bemondjuk, hogy menjünk az Apoyo-krátertó irányába, az biztosan tetszeni fog neki. Így úszunk meg vagy három átszállást és jutunk alig fél órán belül Catarina városkájába, ami az egykor volt szupervulkán peremén fekszik.

A kilátóhoz vezető úton mindenhol színes házak sorakoznak, amik kézműves giccseket próbálnak rásózni a főként nicaraguai turistákra. A vidék a helyi középosztály kiránduló helye, mivel ez az egyetlen nem nemzeti park jellegű, a managuai és granadai forróságnál kicsit enyhébb klímájú pontja az ország ezen részének.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóNicaraguában minden faluban színesre vannak festve a házak

A kilátó környékén majális van, az utcán sütik a pupusát, árulják a nyalókát, gyerekek kacagnak a sétapónik hátán. Végigsétálunk a park ösvényein, majd elbúcsúzunk George-tól, aki visszaindul Managuába, aztán beülünk mi is lenyelni egy pupusát.

  Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertó Az Apoyo-krátertótól is látható a Mombacho

A pupusa olyan Nicaraguában, mint Kolumbiában az arepa vagy odahaza a gírosz. Kukoricalepény, amit sajttal vagy babkrémmel töltenek meg, majd jól megsütik. Káposztával szokták kínálni, ami erősen javít rajta. Jó és olcsó kaja, de ami a legjobb benne, hogy nem rizses csirke.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóEndre annyira nem fanatikusa a pupusának

Miután kiélveztük az Apoyo-krátertavat, visszasétálunk a városba, ahonnan Diriomo kitérővel visszautazzunk Granadába. Diriomo épp olyan, mint bármelyik másik nicaraguai falu. Nincsen benne semmi különös látnivaló, a főtér mégis zsong a vidámságtól és az élettől, ennek a hangulatnak pedig könnyen átadja magát az ember.

Nicaragua Granada Mombacho-vulkán Masaya-vulkán Apoyo-krátertóDiriomo temploma

Jócskán esteledik már, amikor visszaérünk Granadába, ahol elköltjük utolsó éjszakánkat. Holnap irány a főváros...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

5 Komment

Nicaragua legszebb városa

Hangulatos utcák, színes házak, szép katedrálisok... Ez Granada, ha az ember csak beugrik egy napra. Általában azonban a turisták tovább maradnak, mert beszívja őket a város varázslatosan nyugodt légköre. Pedig nem volt mindig ilyen békés hely Granada. 

Moyogalpából este 6-kor indul a komp San Jorge kikötőjébe. Ez már nem azonos azzal az ütött-kopott, leharcolt teknővel, amivel útban ide kis híján a cápáktól hemzsegő tóba süllyedtünk, hanem egy gigantikus, két szintes komp. Az utazás a szárazföldig így sem rövidebb, mint idefelé, mert az esti, viharos erejű szél által korbácsolt hullámok folyton visszadobálják az ormótlan hodályt a sziget irányába. Én személy szerint nem nagyon bánom a késlekedést, mert roppantul élvezem a vulkánok látványát és a hajót kísérő sirályok társaságát.

Nicaragua GranadaSirályokat etetek, amíg nyugodt a víz

Jócskán naplemente után kecmergünk ki a San Jorge-i kikötőbe, ahol azonnal lekapcsol bennünket egy taxis és felajánlja, hogy a "csak ma, csak nekünk” akció keretében mindössze 40 dollárét elszállít bennünket az innen 5 percre található Rivasba. Tessék, megint madárnak néznek minket. Élelmes barátunk ajánlatán jót mulat az a mögöttünk sétáló rivasi pár is, akik hosszú hétvégézni voltak a szigeten, és kocsijukat a kikötőhöz tartozó parkolóban hagyták. Gyorsan megtaláljuk a közös hangot és felajánlják, hogy bevisznek minket a városba. 

Barátaink a főtér környékén tesznek ki bennünket, de még vagy egy órán át bolyongunk a semmitmondó városka központi részén, mire szállásra bukkanunk. Azt állítottuk, hogy Nicaragua jóval olcsóbb Costa Ricánál, de minőségben is jócskán alatta marad. Rivasi szállásunkat, aminek falait rongált kartonpapírokból építették, és ahol a hálóval egy légtérben lévő fürdőszobából folyamatosan elviselhetetlen ürülékszag terjeng, a legnagyobb jóindulattal sem tudnám hotelszobának nevezni.

Nicaragua GranadaRivasban van egy katedrális, de ennyi és nem több

Másnap reggel járunk egyet a főtér szürke katedrálisa körül, majd csomagostul kislattyogunk a piac mellé, arra a helyre, ahol a Nandaime irányába közlekedő buszok összeszedik az utasokat. Mire a buszparkolóhoz érünk már fejenként vagy egy tucat rosszarcú suhanc csüng a nyakunkon, akik mind sokkal jobban tudják nálunk, hogy hová megyünk, és ha kell, ha nem, fel akarnak tuszkolni bennünket egy szerintük épp megfelelő autóbuszra. Endre kitér a hitéből és felemeli a hangját, erre a srácok gyorsan eliszkolnak.

A nandaimei elágazásig közlekedő buszon ismét kifizetjük a helyi ár kétszeresét a fuvarért, majd ezek után újra megjelenik a jegyszedő srác, hogy az ülések mögötti mocsokba behányt zsákjainkért további 10 cordobát számoljon fel. No, de nem ezért szeretjük Nicaraguát. Hanem miért is? Egész Közép-Amerikában nincs az a zsúfolásig tömött csirkebusz, amire ne férne fel még legalább egy átlagos méretű, tíz tagú család. Bömböl a salsa. A tumultusban mindig van buszonként minimum három artikulálatlan hangon sikoltozó árus, aki egy oltári nagy méretű vajlingban a hóna alatt sült csirkét, cseppfolyósra olvadt fagylaltot, cukros fánkot vagy üdítőt cipel magával, és diszkréten átgyalogol azon az egy lábadon, amit az ülések és a cipők közötti 15 centis részre próbálsz meg bepasszírozni. Aztán következik a jegyárus még vagy négyszer, na meg az a kövér néni, akinek időközben eszébe jut, hogy hoppá, a kukoricazsákot meg hátulra pakolta. Azt bizony őrizni kell, nehogy már leszálljon és elszaladjon valamelyik megállóban. Apropó, megálló. Ha spanyolul tanulsz és Nicaraguába készülsz utazni, azt a szót, hogy parada, nyugodtan átugorhatod. A busz ugyanis nem áll meg sehol, legfeljebb lassít, de csak abban az esetben, ha egy utas eszeveszett hangerővel kurjongatni kezd, hogy "baja, baja, baja!", ami kulturáltan annyit tesz, hogy "le, le, le!". Ezt viszont meg is teszik a helyiek kb. minden második ház előtt, nehogy már valakinek tíz métert kelljen gyalogolnia. Az utasok többsége kézzel eszi a buszon az olajtól tocsogó sült csirkét káposztával, aztán mindent összefogdos zsíros kézzel, és néha még a lehúzott ablakokból áradó huzat segítségével egy kis nyálas káposztadarabka is érkezik innen-onnan az arcodba. 

Nicaragua GranadaCsirkebusszal élmény az utazás

Megérkezünk a nandaiméi elágazáshoz. A hátsó ajtó kinyílik, a jegyszedő vagy két méter magasról levagdossa a zsákjainkat az út közepére. Endre ugrik utánuk, engem meg „rapido, rapido!” kiáltások közepette kedvesen lelök a srác a még jócskán mozgó járműről. 

A kereszteződésben mangóárusok kínálják a hőségben kókadozó, mézédes portékájukat, azzal vígasztalódunk ebéd helyett. Szűk negyed óra alatt érkezik egy busz Granada felirattal, amivel közel fél óra alatt Nicaragua leglenyűgözőbb városába érkezünk. 

Granadát egy spanyol konkvisztádor, bizonyos Francisco Hernandez de Córdoba alapíttotta 1524-ben, akkortájt, amikor az ország északkeleti részén egy másik spanyol várost is létrehozott León néven. E két város innentől kezdve folyamatosan azon viaskodott, hogy kié a közigazgatási és politikai vezetés. Granada Leónnal szemben óriási kereskedelmi előnyre tett szert kedvező földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően. A Nicaragua-tavat az Atlanti-óceánnal összekötő San Juan-folyó az ország hajóforgalmának legfotosabb útvonalává vált, ezzel fontos kikötővé téve a települést. Az ígéretes kereskedelmi csomópont nem hagyta nyugodni sem az angolokat, sem a hollandokat, ennél fogva a kor kalózainak folyamatos harctere volt. A16-17. században rendre kifosztották, romba döntötték vagy épp felégették Granadát. 

Nicaragua GranadaGranada évszázadokon át Nicaragua legfontosabb városa volt

A várost a későbbi korokban folyamatos politikai belviszályok és függetlenségi harcok fosztották meg a nyugalomtól. Itt szerveződött a 19. században az Egyesült Államokkal és a katolikus egyházzal szoros kapcsolatot fenntartó vezetőkből Nicaragua konzervatív pártja, ami a leóni liberálisok fő ellenlábasa volt. Sokáig a két párt egymást váltogatta az ország élén, de a konzervatívok által támogatott Anastasio Somoza 1936-os hatalomrakerülése után a liberálisok kénytelenek voltak évtizedeken át a nagypolitikát távolról figyelő ellenzék szerepét betölteni. Somoza elnöksége alatt az országban állandósult az erőszak, az elnök ráadásul a nemzeti liberális párt nyílt és erőszakos megsemmisítését hirdette. Az 1980-as években aztán fordult a kocka. Somoza el, a hatalmat a szovjetek által támogatott szandinista vezér, Daniel Ortega ragadta magához. Na és ő mit csinált? Hát üldözte és bebörtönözte a Somozát támogató konzervatívokat. 

Nicaragua GranadaGranada főtere

A 20. században a Granada és León közötti csatározás nyílt ideológiai harccá változott, ami a két város közötti versengést ugyan nem szüntette meg, de legalább a vidéket is bevonta az ellenségeskedésbe. Bár ma Managua a főváros, mind Granada, mind León lakói nagyon büszkék arra, hogy 500 éven át képesek voltak borsot törni a másik város orra alá.

Nicaragua GranadaÖregurak élvezik, hogy végre nyugalom van a városban

2009-ben jártam itt először. Granada már akkor is kiemelkedett szépségével az egyébként esztétikai szempontból nehezen méltányolható nicaraguai nagy városok sorából. A várost Gran Sultanának is nevezik, reflektálva a mór és az andalúz jellegére. 

Granada az elmúlt években olyan bámulatos mértékű változáson ment keresztül, hogy alig ismerünk rá. A főteret körülvevő kis utcák mindegyike fel lett újítva. A belváros élénk színűre festett bároknak, hosteleknek és éttermeknek ad otthont, de azok az utcák is bűbájosak, amikben egyszerű, fehér oszlopos, boltívvel ellátott lakóházak sorakoznak. A Nicaragua-tóhoz vezető úton ötcsillagos hotel épült, ahol külön lakosztályok üzemelnek a pénzüket elkölteni nem tudó üzletemberek számára és mindenütt szmokingos pincérek szaladgálnak koktélos tálcákkal a kezükben. 

Nicaragua GranadaSzínes házak szegélyezik a felújított utcákat

Egyik délután lesétálunk a Nicaragua-tóhoz. A tó partján álló egyszerű, szabadtéri comedorok egyikében fogyasztanánk el vacsorára szánt csirkés rizsünket, de hirtelen óriási rajokban lepik el az arcunkat és a ruháinkat a bogarak. Állítólag ilyenkor, a száraz és az esős évszak határán ez teljesen normális, nekem mégis nehéz megszoknom, hogy amíg a falatot a számhoz emelem, hat köbméter rovar döngicsél a torkomban. Végül be se tudjuk fejezni a vacsorát, egyszerűen visszamenekülünk a város főterére. 

A Plazuela De Los Leones nevet viselő főtéren álló sárga-fehér katedrális nem kicsit vonzza a tekintetet, de a környék is nagyon magával ragadó az elegáns épületegyüttesekkel, köztük a délkeleti sarkot lezáró Episcopal palotával, ami 1920 óta a granadai püspök lakhelye. A katedrális tornyába való feljutási kísérletünk elsőre kudarcot vall, mivel bent minden fel van állványozva, de a belső festéssel ügyködő munkások egyike int felénk és jelzi, hogy aprópénz fejében készségesen a torony lépcsőjéhez vezet bennünket. Blokkot persze nem kapunk. 

Nicaragua GranadaGranada katedrálisa győnyőrűen fel lett újítva

Átsétálunk a város nyugati részébe. Itt áll a helyi indián törzsről elnevezett Xalteva templom, aminek az az érdekessége, hogy az 1800-as évek közepén katonai erődként használták, majd az évszázad végén egy földrengés romba döntötte. A mai elegáns formáját állítólag 1921-ben nyerte el. 

   Nicaragua Granada  A Xalteva templom egy helyi törzsről kapta a nevét

Nem kevésbé érdekes az 1626-ban épült Guadalupe templom története, ami 1856-ban William Walker menedékéül is szolgált egy rövid ideig. Walker amerikai zsoldosokból verbuvált seregével beállt a liberálisok közé, bevette Granadát, majd ügyesen kibékítette a háborúzó feleket, így vált az ország főparancsnokává. Annyira megtetszett neki a hatalom, hogy fejébe vette, polgárháborút robbant ki minden közép-amerikai országban, majd felszabaítóként bevonulva békét hírdet, s ő lesz a kontinens királya. Az egyesült guatemalai-salvadori-hondurasi-nicaraguai csapatok azonban viszonylag rövid időn belül kiebrudalták, véget vetve az amerikai álomnak.

Nicaragua GranadaWilliam Walker ebben a templomban szállásolta el magát egy rövid ideig

A Guadalupe és a Xalteva templom harangtornyába nem sikerül feljutnunk, szemben az Inglesia La Merceddel, ahol viszont az 1500-as években épült tornyot úgy alalíktották ki, hogy a látogató 360 fokban minden irányban kitekinthessen a városra és környékére. Keleti irányban a katedrális, mögötte a hatalmas Nicaragua-tó, délre pedig a Mombacho lélegzetelállító vulkáni kúpja tűnik fel.

Nicaragua GranadaKilátás az Iglesia La Merced harangtornyából

A sok szép templom és utca mellett a legizgalmasabb egy múzeum, ahol azokat a régi, nagy kövekből kifaragott gyíkfejű, embertestű szobrokat őrzik, amik állítólag a Zapatera-szigetről kerültek elő. Hogy ezeket az amorf, sem emberre, sem állatra nem hasonlító valamiket kik, mikor és miért csinálták, nem tudjuk. Däniken imádóknak erősen ajánlott.

Nicaragua GranadaHogy ezeket kik csinálták, rejtély

A múzeum másik felében a nicaraguai naív festészet remekei láthatók. Pont olyan színes mindegyik kép, mint maga az ország. 

Nicaragua GranadaPont olyan színesek, mint maga az ország

Hiába a kontinens egyik legszegényebb országa Nicaragua, errefelé mindenki jókedvű és életvidám. A kiskocsmák mind tele vannak sört vedelő kalapos urakkal, az utcákon pedig a kofák megállás nélkül árustíanak valamit. Bár a turistát folyamatosan mindenki át akarja verni, mégis jó érzés itt lenni...

Nicaragua GranadaGranadának van sítlusa

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Ometepe-sziget

Tíz éve még áram sem volt az Ometepén, mára minden sarkon áll egy hostel, ami a berúgni vágyó hátizsákosokat kívánja kiszolgálni. Szerencsére a fővároson, Moyogalpán túl rengeteg csodát rejt a sziget, amiket busszal, biciklivel és gyalogosan fedezünk fel magunknak. Még az is belefért, hogy Erit megkörnyékezte néhány mocskosul részeg helyi ranchero.  

Az Ometepe-sziget két vulkán, a Maderas és a Concepción összeolvadásából jött létre, s mivel ez utóbbi máig aktív, lábánál nem alakult ki összefüggő erdő. Ez alól az egyetlen kivétel a Charco Verde névre keresztelt park, ami egy apró lagúnából és egy mögötte húzódó félszigetből áll.

Mivel a Charco Verde közel fekszik Moyogalpához, ezért a legtöbb turista útba ejti. Mi is így járunk el, és nem csalódunk. A park bejárata alig pár száz méterre található a főúttól, ahonnan egy keskeny ösvény tekereg fel a szomszédos dombtetőre. Hónapok óta nem esett errefelé eső, így kopasz akácfák és kókadozó kaktuszok között kúszunk fel a majd 40 fokban. 

Nicaragua Isla OmetepeKilátás Charco Verdére

Nincs miért itt sínylődnünk, úgyhogy leereszkedünk a lagúna partjára, ahol végre feltűnik az első állat, egy élénkzöld gyík.

Nicaragua Isla OmetepeIlyen szépségek miért nincsenek otthon?

A lagúna körüli erdők még állják a nyári nap gyilkos sugarait, így itt egy picivel zöldebb az akácerdő. Az ágak között sikerül lencsevégre kapnunk a már Costa Ricából is jól ismert fehérnyakú szajkót, ami fülsüketítő rikácsolásával jelzi, nem lát minket szívesen.

Nicaragua Isla OmetepeRengeteg van belőlük Közép-Amerika ezen vidékén

A lagúna mögötti félsziget egy kiszögellésben végződik, ahonnan szép kilátás nyílhatna a Nicaragua-tóra, ha nem lenne benőve tüskés bozóttal. Mivel ezeken a fákon ismét alig van levél, könnyedén kiszúrjuk azt a bőgőmajom családot, aminek tagjai egymásba kapaszkodva töltik éppen esedékes sziesztájukat.

Nicaragua Isla OmetepeJófejek gubbasztanak a fán

A lagúna túlpartján kialakítottak egy kilátót, ahonnan nem csak a Concepción-vulkán klasszikus kúpja, de egy sereg íbisz is látható. 

Nicaragua Isla Ometepe

Nicaragua Isla OmetepeRemek kilátás és rengeteg íbisz fogadja az embert a lagúna partján

A parkot egy óra alatt sikerül körbejárnunk. Mivel az Ometepe-szigeten ritkán járnak a buszok, gyalog indulunk vissza Moyogalpába. Negyed óra baktatás után egy San José nevű faluban kötünk ki. Igazi vadnyugati hely, ahol a szárazságtól csonytsoványra fogyott lovak mellett céltalanul bóklászó marhák teszik teljessé a faluképet. Iszonyú a hőség, ráadásul száll a por, ezért leülünk egy akácfa árnyékában és várunk. Nem sokkal később befut egy kocsi, amiből kihajol egy fickó és felajánlja, hogy két buszjegy áráért visszavisz minket Moyogalpába. 

Nicaragua Isla Ometepe San José temploma

Elég zajosan telik az éjszaka, mert egy raklap fiatal amerikai hátizsákosnak sikerül retek részegre innia magát a hostelben. Régen aludtunk már ilyesfajta helyen, és a mai éjszaka után egészen biztos, hogy jó ideig nem is fogunk. Lehet, megöregedtünk, de már nem bírjuk ezt az 'összefutunk egy hostelben és jól bekarmolunk a legújabb Facebook barátainkkal' stílust.

Hullák vagyunk, de ez nem tántorít el minket abbéli szándékunktól, hogy biciklit béreljünk és körbetekerjük a Concepción-vulkánt. Oké, azokat a drótszamarakat, amiket itt biciklinek neveznek, Európában senki nem bérelné ki, de ez Nicaragua, így pont mindegy, hogy fog-e a fék vagy sem (egyébként nem fog).

Nicaragua Isla Ometepe   Eri belehajt a tömegbe

A biciklit bérbeadó csaj nagyokat hümmög, mikor meghallja, hogy északnak akarjuk megkerülni a vulkánt. Csak fél óra tekerés után értjük meg, miért is hüledezett annyira. Errefelé tényleg tök mindegy, milyen a biciklid, mert az út olyan szinten szar, hogy képtelenség rajta végigmenni.

San Marcosig még csak-csak sikerül nyeregben maradnunk, de utána vulkáni hamu, futóhomok és öklömnyi kövek nehezítik a tekerést. Eri annyira elkeseredik, hogy inkább tolja, én még egy darabon küzdök az elemekkel. Pontosan addig, amíg fel nem tűnik egy tanya és előtte néhány fa, amiről épp bőgőmajmok majszolják le az utolsó leveleket. 

Nicaragua Isla Ometepe  Na, mi van?! Mit nézel?

Megállunk fotózni, mire a házból három pocsolya részeg fickó tántorog ki és követelik, hogy fényképezzük le őket is. Bár alig állnak a lábukon, arra az egyiknek van esze, hogy Erit elkezdje fogdosni, aki szerencsére kulturáltan elhesegeti maga körül a sülttökként vigyorgó szerencsétlent. Arra kérnek az illedelmes urak, hagyjam itt nekik a szőkét. A fejrázásomra hőbörögni kezdenek. Eri nagyon menne már, de menekülni sajnos nincs esélyünk, csak ha hátrahagyjuk a bicikliket. A futás sem feltétlen célravezető, mi van, ha valamelyik gentleman puskát ragad? A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy az egyik úr megpillantja a kertben a fiát, akit valamilyen okból kifolyólag lóra akar ültetni, hogy azon fényképezzem le. Megtörténik, így nagy lesz az öröm. Kurjongatás közben szerencsére megfeledkeznek rólunk, így titokban el tudunk iszkolni.

Nicaragua Isla OmetepeNem szegény megboldogult Sinkó László fogdosta Erit

Vagy egy órán át rázatjuk a hátsónkat Altagraciáig, ahol szinte leesünk a bicikliről. Nem jöttünk 10 kilométert, de mintha egész nap tekertünk volna, olyan fáradtak vagyunk. Bedobunk egy sajtmentes quesadillát (WTF?) a főtéren, majd a vulkán déli lába mentén, már aszfalton tekerünk vissza Moyogalpába

A városka előtt áthajtunk a sziget repülőterén, amit 2014-ben adtak át, s hetente mindössze két gépet és 24 utast fogad. Gondolom, marhára megérte a beruházás.

Nicaragua Isla Ometepe Heti 24 utasért megéri repülőteret építeni

A Concepción-vulkánt nem áll szándékunkban megmászni, mivel éppen nem mutat aktivitást, ráaádsul minden nap felhőben áll a teteje, úgyhogy másnap inkább átbuszozunk a sziget déli oldalára, Balgüe falujába, hátha a Maderasszal szerencsénk lesz. Nem lesz. Ometepe kisebbik vulkánja is felhőben áll, így lemondunk a túráról.

Nicaragua Isla OmetepeFinca Magdalena háttérben a ködbe vesző Maderas-vulkánnal

Cserébe azonban felsétálunk a pár kilométerre található Finca Magdalenához, egy régi haciendához, aminek környékén számtalan petroglif látható. Utolájra Panamában, a ngäbe-buglé indiánok földjén láttunk kőkarcokat, de ahogy azok se, úgy ezek a kőkori sziklafirkák sem hagynak bennünk mély nyomot. Az igazat megvallva, nehéz értelmezni ezeket a krikszkrakszokat, az ember csak áll előttük és próbálja megfejteni a megfejthetetlent. 

Nicaragua Isla Ometepe   Eri próbálja értelmezni az értelmezhetetlent

A petroglifeket röpke fél óra alatt lezavarjuk, majd visszasétálunk Balgüébe, onnan pedig Santa Cruzba. Ne hidd, hogy ezek falvak! Ometepe déli részén a településnevek inkább csak tanyabokrokat, esetleg fincákat jelölnek, igazi falu errefelé nincsen.

Nicaragua Isla OmetepeKósza papagáj valahol Santa Cruz környékén

A Finca El Porvenir előtt ismét kőkarcokra bukkanunk. Ezek legalább értelmezhetők. Van, ami madarat, van, ami embert ábrázol, a legizgalmasabb azonban az a kő, amire azt mondják, a rajta lévő karcolat majomra hasonlít. Szerintünk oroszlánra, még ha errefelé nem is élnek ilyen állatok.

Nicaragua Isla Ometepe   Ez most majom vagy oroszlán?

Az előző bejegyzésben már írtuk, hogy a Nicaragua-tóban állítólag élnek édesvízi cápák. Nem először járok erre, de én bizony még soha nem találkoztam a kis harapósokkal. A legjobb úgy meggyőződni róla, ha belevetjük magunkat a vízbe. Végigsétálunk a két vulkánt összekötő keskeny földhídon, keresvén a csobbanásra leginkább alkalmas helyet.

Nicaragua Isla Ometepe Egy lélek nincs a tóparton

Rajtunk kívül sehol egy lélek, nyilván az összes turista Moyogalpában józanodik. Pedig a part bár vad, szép. Itt-ott feltűnik egy-egy gém vagy sas, cápauszonyt azonban nem látunk. Hogy is látnánk? A tó itt pont olyan, mint a Balaton déli partja; kilométereket lehet úgy befelé sétálni, hogy a térdedig sem ér a víz. Ha vannak is cápák a tóban, valószínűleg messze a partoktól élnek, ahol a víz legalább egy méter mély.

Nicaragua Isla Ometepe

Nicaragua Isla OmetepeTuristák helyett velük találkozunk

A part Santo Domingónál a legszebb, ahol már-már fehér a homok. Itt vannak a sziget legszebb és egyben legdrágább szállói, amik persze üresen állnak. A helyiek azt mondják, náluk csak nagyon kevés külföldi száll meg, de nem bánják, mert a gringók újabban csak berúgni járnak a szigetre. Ezt mi is tanusíthatjuk. Tíz éve, mikor itt jártam, alig egy maroknyi turista volt Ometepén, s azok mindegyike kirándult, túrázott, biciklizett. Ma 10-ből 9 hátizsákos valamelyik trendi moyogalpai hostelben lógatja a lábát és várja, hogy eljöjjön az éjjel, amikor tanácstalanra ihatja magát. 

Nicaragua Isla OmetepeMintha a Karib-tenger partján lennénk

Az Ometepe-sziget ugyanolyan szép, mint volt régen, csak a turisták lettek mások. Moyogalpát nagy ívben kerülni kell és akkor felejthetetlen az élmény. Azt hiszem, jövünk mi még ide...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Elszoktunk a latin virtustól... Nicaraguába átlépve meglepődünk azon, hogy gringónak szólítanak, s mint olyanokat, lépten-nyomon át akarnak verni. Lehúznak pénzzel a határon, egy suhanc megmagyarázza, miért kerül többe a magunk fajtának a buszjegy, a szállóból pedig kidobnak, mert azt hiszik, ágyi poloskákat terjesztünk. Ettől függetlenül Nicaragua zseniális.  

Libériát a kora reggeli órákban hagyjuk el egy Peñas Blancasba tartó busszal, amivel unalmas, kiszáradt dombvidéken át haladva bő másfél óra alatt érkezünk a nicaraguai határra. Kilépési díj kifizetése után egy óra sorban állás következik a pecsétre, majd fél óra séta a 20 kilós zsákokkal a két ország közötti senki földjén. Nicaraguában belépési díjat kell fizetnünk, nem is keveset, így sikerül megszabadulni egyetlen határátlépés alkalmával 40 dollártól, ami kicsit bántja az igazságérzetünket, de ez még nem is a Nicaraguától megszokott folyamatos átverés része. 

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeBaktatok a kamionsoron

Alapvetően kedvelem ezt a közép-amerikai országot, és az itt élőkkel sincsen semmi bajom azon kívül, hogy amint külföldit látnak, hajlamosak bevetni minden ízléstelen eszközt azért, hogy több pénzt csaljanak ki a bárgyú gringó zsebéből. A határátlépés után pénzt kéne váltanunk, de a pénzváltó srácok megbabrált számológépe gyanúsan kicsi értéket mutat. Vesszük a lapot, és elzavarjuk őket, majd a következő váltó sráccal közöljük, tudjuk, mennyi a ráta, úgyhogy lesz szíves normálisan váltani nekünk. Nehezen hajlik rá, így nem erőltetjük a dolgot, csak annyit váltunk, amiből kihúzzuk San Juan del Surig. A határon velünk együtt egy egész csapat amerikai lép át, akik egyetlen szót sem beszélnek spanyolul. Elképzelésem sincsen, mennyire rántják le őket ezek a talpig tisztességes urak. 

Nem kevésbé ravasz az a jegyszedő suhanc, aki a határtól közlekedő szakadt, ócska járaton minden turistánál szemrebbenés nélkül bepróbálkozik a menetjegy árának duplájával. Türelmes embernek tartom magam, de a taplóság néha kihoz a sodromból. Kissé paprikás a hangulatunk, amikor egy Virgen nevű elágazásnál lepattanunk a buszról, ahová néhány perc múlva befut a San Juan del Surba tartó csirkebusz, rajta néhány gringóval és temérdek nicával. Látom, amint a mellettem ácsorgó nő 15 córdobát fizet a menetdíjért, nekünk persze bemondja a srác a fejenként 30-at.

- Ne haragudj, de a helyiek csak 15-öt fizetnek. Mi miért 30-at? - teszi fel neki a kérdést Endre.
- A hátizsákok miatt - adja a választ.
- Itt mindenkinek van csomagja, mégis a helyiektől 15-öt, tőlünk meg 30-at kérsz. Miért? - folytatja Endre.
- Azért, mert a gringóknak 30 a menetdíj, így érthető? - vált tahó üzemmódba a srác. 

Endre bólint, és a markába szórja a pénzt. Ejj, de jó újra egy igazi latin országban lenni. Komolyan hiányzott.

San Juan del Surt a Csendes-óceán partján, egy varázslatosan szép, félkör alakú, homokos öbölben építették fel a jó nicaraguaiak. Színesre mázolt, barátságos hostelek és igényesen kialakított, teraszos bárok várják a szörfölésre vágyó izompacsirta gringók tömegét, fele annyiért, mint a határ túloldalán, Costa Ricában. Azonban hiába olcsóbb minden, azok nem jönnek át a határon. Az ürességtől kongó hostelekben nem nagy kihívás korrekt áron, megfelelő szállásra akadnunk. Kár, hogy csak éjjel egykor derül ki, hogy a szobánknak már vannak állandó lakói. 

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeNincs sok ember San Juan del Sur tengerpartján

Alighogy álomba szenderülünk, az ágyat milliónyi ágyi poloska lepi el, aminek okán kénytelenek vagyunk az éjszakát egy parányi polifómon kucorogva a padlón tölteni. Reggel kissé gyűrötten megkérjük a házi nénit, hadd váltsunk szobát, ő azonban egy pillanat alatt sárkánnyá változik, kifejti, hogy még életében nem hallott ágyi poloskákról, és hangot ad abbéli meggyőződésének, hogy bizonyosan mi raktuk teli az ágyát bogarakkal puszta szórakozásból. Annyira kiakad a nő, hogy nemes egyszerűséggel kiadja az utunkat. Csak pislogunk.

A hegy oldalában álló házak egyikében a tegnapi ár töredékéért egy egész apartmant sikerül bérelnünk, aminek a tetőteréből kiváló kilátás nyílik a varázslatosan szép, homokos öbölre és a szomszédos hegyen álló nagy fehér Jézus szoborra. El is határozzuk, hogy felmászunk hozzá.

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeElég jól néz ki felülről San Juan del Sur

A hegyoldalban pazar, medencés villák egész sora mellett haladunk el. Ilyen palotákat sem Costa Ricában, sem Panamában nem láttunk, de ez nem meglepő, hiszen Nicaragua szegény ország, s mint ilyenben, a gazdagok pofátlanul gazdagok

Jó fél óra alatt érkezünk meg a hatalmas, fehér szoborhoz, ami mosolyogva tárja ölelésre karjait San Juan del Sur felé. Nicaraguában sokan úgy gondolják, attól válik egy ország vonzóvá és moderné, ha mindenért pénzt szednek. Vannak, akik hajlandóak egész nap a Jézus szobor lábai előtt ácsorogni azért, hogy belépőt szedjenek az ide érkezőktől, természetesen illegálisan. A szobortól pár méterre lejjebb található kilátónál viszont meglepő módon ezt nem teszik, így ott pihenünk meg és lőjük a lélegzetelállító fotókat a kék tengeröbölről.

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeMesés a kilátás a Jézus szobortól

A szálláson van konyhánk, aminek örömére másnap reggel főzök reggelit, így le is késsük azt a buszt, amivel Rivasba utaznánk. Szerencsére az iránytaxik is hasonló áron közlekednek, így délelőtt 10 körül már a közeli város utcáin kódorgunk. No nem sokáig, csak addig, amíg rálelünk egy San Jorgébe közlekedő másik iránytaxira. San Jorge egy parányi kikötő a Nicaragua-tó partján, ahonnan óránként indulnak a fából összetákolt, kisebb-nagyobb lélekvesztők az Omepete-szigetre. A tavat, ami eredeti nevén Lago Cocibolca, a spanyol gyarmatosítók hatalmas kiterjedése miatt Mar Dulcénak, azaz Édes-tengernek is nevezték. 

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla Ometepe San Jorge kikötőjében nagyon ócska bárkák várakoznak

A mi hajónk is jó eséllyel a konkvisztádorok korából származik, mivel oltári rések éktelenkednek a rohadó deszkákon, a toldozott-foldozott padlón keresztül pedig mindenütt szivárog be a víz. Mit szivárog? Ömlik. A zsákokat nagyon figyelmesen egy emelvényre helyezik, hogy ne ázzanak el. Üröm az örömben, hogy a rakodók kezétől tiszta gépolaj lesz mindkét zsák, de hát kicsire nem adunk. 

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeNem csak utasokat, árut is szállít a vén ladik

Mivel borongós az idő, rendesen hullámzik a szürke tó vize. Olyan lassan haladunk, hogy egy vemhes teknősbéka jót röhögne rajtunk, ha látná a vánszorgásunkat. Ahogy közeledünk a szigethez, úgy tisztul ki az idő. A felhőből előtünik az Ometepe-sziget két vulkánja, de még legalább fél óra, mire sikerül kikötnünk. Éppen itt volt az ideje, mert a ringatózástól felfordult a gyomrom.

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeKikötünk az Ometepe-szigeten

Mikor magamhoz térek, azon kezdek töprengeni, hogy nem borultunk fel. Ha ez megtörtént volna, biztos nagyon izgalmas bejegyzést írhatnék most, merthogy a Nicaragua-tó állítólag tele van cápákkal. Hogy hogyan kerültek ide, arra még senki nem tudott mindenki által elfogadható bizonyítékkal szolgálni, de a tudós társadalom kétféle magyarázatot is lehetségesnek tart. 

Egyesek szerint a tó csendes-óceáni maradvány. A tektonikus mozgásoknak köszönhetően felemelkedett egy földhíd és lefűzte a tavat a tengerből. A szerencsétlenül járt tengerlakók egyszerűen benne ragadtak, majd alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és átszoktak az édesvízi életre. A másik, racionálisabbnak tűnő magyarázat, hogy a cápák táplálékszerzés céljából bizonyos időközönként felúsznak a San Juan-folyón. Mivel egyes cápák alkalmasak az édesvízi életre, akadnak példányaik, amik nem is mennek vissza a tengerekbe, rémiszgetve ezzel a tóban fürdőzőket.

Ha így, ha úgy, cápát sajnos ezúttal nem látunk, de szerencsére nem ez az egyetlen érdekes dolog, ami Közép-Amerika legnagyobb tavát izgalmassá teszi. A tavon mintegy 400 kisebb-nagyobb sziget található, a három legméretesebb az Ometepe (31 km hosszú és 5-10 km széles), a Zapatera és a Solentiname-szigetek. Az Ometepe a ma is aktív, több mint 1600 méter magas Concepción és kistestvére, a Maderas nevű vulkán összenövéséből keletkezett. A vulkáni működésnek köszönhetően a sziget növényzete elég gyér, az itt élő 30 000 ember többnyire a turizmusból, valamint ló- és marhatartásból próbálja eltartani magát.

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla Ometepe     Ő valószínűleg nem a turizmusból él

Moyogalpa kikötőjében egy hatalmas Daniel Ortega plakát fogad minket. Ez a fickó több mint 30 éve kiirthatatlan Nicaragua politikai életéből, pedig sok jó nehezen mondható el róla. Az 1980-as években tízezreket börtönöztetett be abbéli félelméből, hogy a korábbi diktátort, Somozát támogatják. Ekkortájt erősen kommunista tanokat hirdetett, majd a '90-es években háttérbe vonult, hogy a 21. századba már keresztényként, szolidárisként vezesse át Nicaraguát. 

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeDaniel Ortega ma keresztény, szocialista és szolidáris

A kikötőtől nem messze megállít minket egy motoros nő, mondván, mutat nekünk egy remek szállást. A helyieknek az effajta próbálkozásai általában nem szoktak bejönni, de ezúttal beadjuk a derekunkat és követjük. Egy tágas, bár kissé igénytelen hostelben kötünk ki, ami tele van hangoskodó gringókkal. Velük osztozunk az épület egyetlen fürdőszobáján, ami nem épp a tisztaság mintapéldánya. Hogy miért maradunk mégis itt? Mert 15 dollárba kerül a szoba. Ilyen olcsón fél éve nem sikerült megaludnunk, ki kell használni az alkalmat.

Costa Rica Nicaragua San Juan del Sur Isla OmetepeMoyogalpa háttérben a Concepción-vulkánnal

Én első ízben 2009-ben jártam a tónál, de nem jöttem át a szigetre, Endrének ellenben ez a második útja ide, és leesik az álla, hogy az elmúlt tíz évben micsoda változáson ment át. Moyogalpa pár éve egy néhány utcás, csendes falu volt, ahol nem volt áram, az erre vetődő néhány turistának egyetlen ház kínált szállást. Ma minden második épület bejáratán ott fityeg a hostel felirat, az utcákon hangulatos, színesre mázolt bárok, pékségek, kávézók és comedorok váltják egymást. Szemben San Juan del Surral itt rengeteg a külföldi, lépten-nyomon turistákba botlunk. Felfedezték maguknak a szigetet, ami teljesen jogos, hiszen annyi itt a természeti látnivaló, mint égen a csillag. Mi sem lógatjuk a lábunkat, hanem a hátunkra kapjuk a zsákunkat és a Charco Verde névre keresztelt természetvédelmi park felé vesszük az irányt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Costa Ricát vetjük össze Magyarországgal. Badarságnak tűnhet, pedig a két ország sok mindenben hasonlít egymásra. Costa Rica Magyarországhoz hasonlóan szegény ásványkincsekben, kevés dolog van, amiből nem szorul importra. Függ a külföldi tőkétől, de egyre inkább próbál gazdaságilag önállóvá válni. Costa Ricát szeretik sikerországként emlegetni, ami valamilyen szinten igaz is, de azért van, amivel évtizedek óta nem képesek megbírkózni: ez az infláció. Ettől függetlenül Costa Rica remek példa arra, hogyan lehet 30 év alatt a kontinens egyik legszegényebb államából egy gazdaságilag stabil országot teremteni. Nem kellett más hozzá, csak kihasználni a benne rejlő gazdasági potenciált...

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Costa Ricában jobb-e lenni ticónak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-ben Costa Rica GDP/fő mutatója 10 035 US$ volt, ami kicsit több mint 70 %-a a magyar adatnak (14 023 US$). Az elmúlt 15 évben itt is hasonló ütemben bővült a gazdaság, mint Magyarországon, azt azonban muszáj megjegyezni, hogy 50 évvel ezelőtt Costa Ricának tulajdonképpen nem volt semmije, a nemzeti összetermék az 500 millió dollárt sem érte el. A nagy bumm az 1980-as évek közepén érte az országot, ekkor kezdtek el azon gondolkodni, miként tudnának Közép-Amerika legszegényebb államából egy versenyképes gazdaságot kovácsolni. A válasz a turizmus volt. Hogy ez mennyire sikerült, arról leginkább az tanúskodik, hogy a GDP 13,1 %-át ez az ágazat adja, amivel a világ élvonalába tartozik (Magyarországon a turizmus 9,2 %-ot ad hozzá a GDP-hez).

Amivel az ország évtizedeken át nem tudott mit kezdeni, az az infláció. Costa Rica nyugat-európai szemmel is drága, amit csak részben igazol az, hogy a banánon, a kávén és az ananászon kívül tuljdonképpen mindenből behozatalra szorul. Az éves infláció 2000-2008 között 10-12 %-os volt, de még 2014-ben is 5 % körül alakult. Ezzel szemben az utóbbi években a GDP csak 3,5 %-kal nőtt, de 2008 előtt is csak 7-8 %-os bővülés volt jellemző. Ennek eredménye az, hogy a PPP-n, vagyis a vásárlőerő paritáson számított GDP már csak 58 %-a a magyarnak.

Costa Rica gazdaságPura Vida, ahogy a ticók mondják. Pedig Costa Ricában sem fenékig tejfel az élet.

Magyarországon a minimálbér 2016-tól nettó 73 815 Ft, ezzel szemben Costa Ricában 286 467 colón, ami 154 200 forintnak felel meg. Ehhez hozzátartozik, hogy Costa Ricában a minimálbért 26 munkanapra adják meg, ami azt jelenti, hogy egy héten csak egy szabadnappal számolnak. Ha átszámolnánk 22 munkanapra, akkor 130 500 forintra jönne ki a minimálbér. Akinek van végzettsége, az nem jár rosszul. Egy szakképzett munkás kb. 175 000 forintot, egy diplomás minimum 245 000 forintot visz haza havonta.  

Costa Ricában nem számolnak átlagbért, de az álláshirdetések között ilyen ajánlatokra bukkanhat az ember:

- ápoló kb. 220 000 Ft
- sebészorvos kb. 530 000 Ft
- általános iskolai tanár kb. 310 000 Ft
- szakács kb. 240 000 Ft
- sofőr kb. 270 000 Ft
- fogorvos kb. 450 000 Ft
- gazdasági elemző kb. 430 000 Ft
- könyvelő kb. 400 000 Ft
- pék kb. 220 000 Ft

Amint az a felsorolásból látszik, a fizetések jó 50 %-kal magasabbak, mint Magyarországon. Szembetűnő a különbség a tanári és egészségügyi fizetésekben. 

Munkát találni egyébként Costa Ricában évről évre egyre nehezebb, ami a nicaraguai bevándorlóknak köszönhető. A nicák többsége a turizmusban helyezkedik el, mivel ebben a szektorban sokkal könnyebb illegálisan, alacsonyabb bérért alkalmazni őket.

Costa Ricában a munkanélküliségi ráta 7,9 %-os, ami Latin-Amerikához képest jónak mondható. Magyarországon ez az érték 7,3 %, de ugye tudjuk, hogy a jónak mondható ráta a közmunkának és a kivándorlásnak tudható csak be. 

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Costa Ricában az ÁFA 13 %-os. Mivel mindenhol kaptunk blokkot, feltételezem, ezt be is fizetik.

Az országban létezik személyi jövedelemadó, ami évi 52 320 000 colónig (évi 28 250 000 Ft) 10 %-os. 105 241 000 colónig 20 %, efelett 30 % az SZJA. 

Létezik társadalombiztosítás, ami tartalmazza az egészségügyi hozzájárulást és a nyugdíjbiztosítást is. Az ún. seguro social mértéke a munkavállaló részéről a fizetés 5 %-a, a munkáltató részéről pedig 9,25 %. A nyugdíjbiztosítás a munkavállaló részéről 2,67 %-os, a munkáltató részéről 5,08 %-os elvonást eredményez. Mindkét adónemhez hozzájárul az állam 0,25 %-kal.

Costa Rica gazdaság San José, a gazdaság központja

A munkavállalót innentől kezdve nem terheli tovább az állam, tehát az összes adó mindössze 7,67 % plusz az SZJA. A munkáltatót azonban nem kíméli a vezetés. Az eddig felsorolt adónemeken túl minden alkalmazott után be kell fizetni 0,5 %-ot a szociális segélyalapba (IMAS), 0,5 %-ot a nyugdíjalapba, 3 %-ot a munkaügyi tőkealapba, továbbá van egy 1,5 %-os képzési támogatás (INA), 1 %-os nemzeti biztosítás (INS), valamint egy 5 %-os családtámogatási hozzájárulás.

Ezen túl azok a nagyvállalatok, amelyek tevékenysége súlyosan károsítja a környezetet (építőipar, vegyipar, stb.) extra TB-t fizetnek. 

Érdekesség, hogy a Costa Ricában munkát vállaló külföldiektől oktatásügyi hozzájárulást hajtanak be, de ez nem magas, a kereset mértékétől függően 750-9000 colón havonta. 

Costa Rica gazdaság  Rio Celeste, Costa Rica egyik természeti csodája. Aki a turizmusba fektet be, nem jár rosszul.

Vegyünk egy példát! Egy szakács kb. 450 000 colónos (240 000 Ft) keresettel számolhat, ami a 10 %-os SZJA-sávba tartozik, tehát 45 000 colónos elvonást jelent. A TB 5 % (22 500 colón), a nyugdíjbiztosítás 2,67 % (12 015 colón). A munkáltató részéről van egy 9,25 %-os TB (41 625 colón), egy 5,08 %-os nyugdíjbiztosítás (22 860 colón), 0,5 %-os IMAS (2250 colón), 0,5 %-os nyugdíjalap (2250 colón), 3 %-os munkaügyi tőkealap (13 500 colón), 1,5 %-os INA (6750 colón), 1 %-os INS (4500 colón) és egy 5 %-os családtámogatási hozzájárulás (22 500 colón). A bruttó 566 235 colónból marad 370 485 colón, az elvonás teljes mértéke munkavállalói és munkáltatói járulékokkal együtt kb. 35 %-os. Ez Latin-Amerikában magasnak számít, a magyarhoz képest azonban a kanyarban sincs.

Costa Rica 30 évvel ezelőtt nyitott a turizmus felé, azóta több mint 2 millió külföldi nyitotta meg a saját vállalkozását az országban. A szektort ennek ellenére nem nyomják agyon extra adókkal, így továbbra is megéri vállalkozást nyitni az országban. Amire fel kell készülni, az az erős konkurencia, valamint a hihetetlenül magas telek- és ingatlanárak.

3) ÁRAK

Lehet magas a fizetés, de ha minden drága, nem mész vele sokra. Márpediglen Costa Ricában minden iszonyatosan drága, még nyugat-európai szemmel is. Ilyen árakkal találkoztunk a boltokban:

1 l tej: 400 Ft
1 kg kenyér: 600-800 Ft
1 kg rizs: 500-600 Ft
1 kg csirkemell: 2000-2200 Ft
1 kg hagyma: 500-550 Ft
1 kg krumpli: 500-550 Ft
1,5 l víz: 500-550 Ft
1 kg paradicsom: 650-700 Ft
1 db tojás: 70-75 Ft
0,33 l sör: 450-500 Ft

...és az éttermekben:

0,33 l sör: 800-1200 Ft
menü egy kifőzdében: 1400-1800 Ft
közepes méretű pizza: 3000-5500 Ft 

Costa Rica gazdaságCosta Ricában az étel nagyon drága, az éttermek pedig még annál is drágábbak

Az alap élelmiszerek ára közel duplája a magyarnak. Érdekes módon még a banánt is drágábbért láttuk a boltokban, mint Európában, pedig Costa Rica a Föld egyik legnagyobb banántermesztője. 

Nem csak élelmiszerekben, de ruházkodásban sem olcsó az ország. Az elektronikai cikkek árában nincs nagy különbség, ami viszont mindenen túltesz, az a szolgáltatás szektor, azon belül is a turizmus. A szállodai szobák nagyon drágák, az éttermi árakat pedig még a nyugat-európai turistáknak is nehéz kiköhögniük. 

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon az elmúlt egy évben közel duplájára emelkedett az albérlet ára. 100 000 forint alatt Budapesten ma már nehéz lakást találni, de a vidéki városokban sem könnyebb a helyzet. A jó hír, hogy még így is valamivel olcsóbb odahaza a lakhatás, mint Costa Ricában, ahol legalább 30 %-kal magasabbak a lakbérek.

Costa Rica gazdaságVenni olcsóbb, mint bérelni, de csak turistamentes övezetben

San José kevésbé biztonságos környékén ugyan már lehet találni valamit 120 000 forint körül, de egy új építésű lakóparkban 180-200 000 forintnál kezdődik egy 80 négyzetméteres lakás bérleti díja.

Vásárolni már nem annyira rossz buli. Lakóparkban 120 000 dollártól (33 millió forint) lehet lakást venni, egy 150 négyzetméteres ház ára a külvárosban 50 millió forintnál kezdődik.

Magyarországon egyértelműen a fővárosban a legmagasabbak az ingatlanárak, Costa Ricában azonban San José az olcsó városok közé tartozik. Mind a Csendes-óceán, mind pedig a Karib-tenger partján egy millió dollárnál kezdődnek a házak, de sok, turizmus által felfedezett hegyvidéki kisvárosban is megugrott az ingatlanok ára. A Balaton áraival labdába se rúg egy La Fortuna mellett.

Costa Rica gazdaságCosta Rica 99 %-ban zöldenergiát hasznosít, így a rezsi sem drága

Szinte mindegyik latin-amerikai országban olcsóbb az építkezés, mint nálunk, de Costa Ricára ez nem igaz. A munkások bére magasabb, s mivel az építőanyag jó része is import, egy ház felhúzása valamivel többe kerül, mint Magyarországon. A minőségről inkább ne beszéljünk, 10-ből 9 épület valószínűleg nem kapna építési engedélyt odahaza. 

A rezsi olcsóbb, mint nálunk. Helyiek elmondása szerint vízre, villanyra és gázra havi kb. 70 dollárt (kb. 20 000 Ft) költenek. Az internet azonban drága, közel duplája az otthoninak.   

5) KÖZLEKEDÉS

A tömegközlekedés nem drága Costa Ricában. Egy 100 kilométeres útért kb. 2000 colónt kell fizetni, ami kevesebb mint 50 %-a az otthoni menetdíjnak. A benzin is olcsóbb, de nem ennyivel. Egy literért átszámolva kb. 240 forintot kell fizetni.

Vonat nincs, a buszok minősége is hasonló a magyarhoz, ami azonban katasztrofális, az az úthálózat. Costa Ricában nincsenek autópályák, de a főutak is szörnyű állapotban vannak. Rengeteg a kátyú, az úttest mindenhol keskeny, a haladás iszonyú lassú. Bár Costa Rica csak fele akkora, mint Magyarország, mégis lehet tíz órán keresztül buszozni úgy, hogy az ember nem érkezik meg a határra.

Costa Rica gazdaságVannak olyan részei az országnak, ahol csak csónakkal lehet közlekedni

Annak, hogy miért nem javítják az utak állapotát, megvan az oka, ez pedig nem más, mint a természetvédelem. Autópályákkal keresztülvágnák az őserdei állatok vadászterületeit durva rombolást végezve ezzel az ökoszisztémában. Mivel Costa Rica a természetből él, ezért inkább felvállalják a lassú és kiszámíthatatlan közlekedést ahelyett, hogy kereskedelmi tranzitországgá váljanak. Egyik oldalról szimpatikus, másik oldalról azonban nagyon dühító, pláne, ha az ember siet.

Ár-érték arányban azt mondom, legyen döntetlen.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Ha művelődni szeretnél, maradj otthon! Costa Rica nem a kulturális életéről híres, San José kivételével pl. sehol nem láttunk színházat. A ticók a szabadidejüket a természetben vagy a tengerparton töltik, ezen a két területen korlátlanok a lehetőségeik.

Costa Rica gazdaságRengeteg nemzeti park várja a természetkedvelőket

Azonban sok idejük nincs rá. A 9 ünnepnap mellé mindössze 14 fizetett szabadnap jár egy évben, ráadásul a munkahét nem 5, hanem 6 napos. Nem szívesen lennék alkalmazott Costa Ricában.    

7) KÖZBIZTONSÁG

A főváros egy-két kerülete esténként zűrös tud lenni, ahogy Puerto Limón kikőtője is, de máshol béke van és nyugalom. A vidék annyira be van lassulva, hogy a tolvajok is inkább csak szürcsölik a kókusztejet ahelyett, hogy szeszt lopnának. Costa Rica egyetlen pillanatig sem tűnt veszélyesebbnek, mint Magyarország. 

Costa Rica gazdaság San José és Puerto Limón egyes kerületeinek kivételével nincs veszély

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Costa Ricában a várható élettertam 79 év, ami jóval magasabb a magyarnál. Ennek oka valószínűleg a jó klímában és a stresszmentes életben keresendő (Costa Rica állandó résztvevője a Föld legboldogabb országairól vezetett lista élmezőnyének).

Az ország GDP-jének 10,2 %-át költi az egészségügyre, amiben messze megelőzi nem csak Magyarországot, de az EU országainak többségét is. Éppen ezért érdekes, hogy 10 000 emberre mindössze 12 kórházi ágy jut, pont hatoda a magyarnak.

Costa Rica gazdaságHála a természetvédelemnek, Costa Ricában egészségesek az emberek

29 állami kórház van az országban, a többi privát. Jellemzően a kisebb bajokkal a ticók a magán klinikákat választják, csak az életmentő műtétek vagy nagyon költséges kezelések esetén fordulnak az állami egészségügyhöz. A magán klinikák nagyon hasonlóan árazzák magukat, mint Magyarországon. Egy szülés pl. átszámolva 300-600 000 forintba kerül.

Az igen kevés kórházi ágy ellenére az egészségügyi intézmények csak 80 %-os kihasználtsággal működnek, ami azt mutatja, a ticók nem betegeskedő félék. Az állam nagy hangsúlyt fektet a megelőzésre, így pl. elég magas adókkal sújtja a dohánytermékeket, az alkoholt és azon vállalatokat, amik jellegükből adódóan környezetszennyezőek.  

Costa Rica gazdaság  Aki tanul, sokra viszi, aki nem, az galambokat etet a téren

A 2012-es PISA-felmérés szerint Costa Rica a matematika-tudomány-szövegértelmezés témakörben a 45-55. hely környékén végzett, míg Magyarország a 30-40. lett. A topuniversities.com szerint sem tico, sem magyar egyetem nincs a Föld legjobb 500 felsőoktatási intézményei között. Egy szó, mint száz, sem ők, sem mi nem tündöklünk az oktatás terén.

Az állam által üzemeltetett egyetemek tulajdonképpen ingyenesek, csak egy jelképes 200 dolláros díjuk van évente. A privát felsőoktatási intézmények nagyon népszerűek, de olykor egészen elképesztő az árszabásuk.

Mindent összevetve, ha csak egy árnyalatnyival is, de jobbnak érzem a magyar oktatás színvonalát.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Costa Ricában a nyugdíjkorhatár nőknél 61, férfiaknál 62 év, valamint 37,5-38,5 év munkaviszony. E tekintetben egy picit jobban állnak nálunk, pláne annak fényében, hogy az országban jóval magasabb a várható élettartam (79 év).

Amiben messze előznek minket, az a minimálnyugdíj értéke. A legkevesebb, amit ma egy Costa Rica-i kisnyugdíjas kézhez kap, 123 000 colón (kb. 66 500 forint). Nálunk ennek a felét sem kapja egy kisnyugdíjas, bár ahogy fentebb írtuk, Magyarországon közel feleannyiba kerül minden. 123 000 colónból Costa Ricában pont ugyanúgy nem lehet megélni, mint nálunk 28 500 forintból.

A nem minimálnyugdíjból élőknek is muszáj előtakarékoskodni, mert Costa Ricában a nyugdíj az utolsó 5 év átlagbérének mindössze 43-52,5 %-a. Ha tehát valaki általános iskolai tanárként 600 000 colónos fizetéssel megy nyugdíjba, jó eséllyel 300 000 colónnál (kb. 160 000 forint) nem fog magasabb nyugdíjat kapni, ami Costa Ricában nagyon kevés.

Van azonban özvegyi nyugdíj. Ha a férjed/feleséged 50 éves kora előtt hal meg, akkor a megállapított nyugdíjának 50 %-a, 50 és 60 év közötti halálozás esetén 60 %-a, afelett 70 %-a kerül havonta a számládra.

Costa Rica gazdaságCosta Rica-i nyugdíjasnak lenni nem nagy buli

A rokkantnyugdíj mértéke mindössze 8 %-a a rokkantságot megelőző fizetésednek, de minden évben egyszeri kifizetésként megkapod az éves kereseted 2,4 %-át. Ha tehát sofőrként 500 000 colónt kerestél és balesetet szenvedtél, akkor havonta 40 000 colónt kapsz, plusz minden év végén még 144 000 colónt. Egy rokkant sofőr tehát havi 28 000 forintot kap kézhez, ami Costa Ricában semmit nem ér.

Van munkanélküli segély, amit a munkavállalónak kell fizetnie, de csak akkor, ha ő mond fel, és csak 6 év munkaviszony után jár. Nevezzük inkább végkielégítésnek, mivel egyszeri juttatásról van szó, ráadásul nem kevésről. Az előző példánál maradva, ha egy sofőrt 500 000 colónos fizetés mellett 6 év után menesztenek, akkor 6 hónapi fizetésének a 82,7 %-át kapja kézhez, jelen esetben 2 480 800 colón, kb. 1 340 000 forint.

Ha egy orvost 1 millió colónos fizetéssel 15 év után küldenek el, akkor egy összegben 6,7 millió forintot vághat zsebre. Ezért érdemes magát kirúgatnia az embernek.

Az országban létezik családi pótlék, de az jóval kevesebb, mint Magyarországon. 2012-ben az állam rekordösszeget, 122 000 milliárd colónt, kb. 66 milliárd forintot különített el erre a célra, ami közel ötöde a magyarnak. Nálunk ugye elég komolyan támogatja az állam a nagycsaládosokat, mivel öregszik a társadalmunk, Costa Ricában azonban a gyerekvállalási kedv elég jó, úgyhogy nem kell ösztönző támogatásokkal operálni.

Nyugdíjak terén Magyarországon jobb a helyzet, a szociális hálót pedig döntetlenre hoznám ki, mert bár a családok támogatása rosszabb, olyan kötelező végkielégítés van felmondás esetén, amiből éveken át kényelmesen eléldegélhet az ember.   

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, San Joséban vagy Budapesten?

Costa Rica-i minimálbér (2 fő): 308 400 Ft

- átlagos San José-i lakás bérleti díja külvárosban: 150 000 Ft
- rezsi+internet: 35 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 100 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 22 500 Ft
MARAD: 900 Ft

Magyar minimálbér (2 fő): 147 630 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 100 000 Ft
- rezsi+internet: 35 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -51 370 Ft

Minimálbérrel jobb, ha nem próbálkozol megélni sem San Joséban, sem Budapesten. Hiába kap kézhez egy tico kétszer annyit, mint magyar sorstársa, a magas lakbér és élelmiszerárak miatt közel nullára tud csak kijönni. Budapesten annyival rosszabb a helyzet, hogy minimálbérből képtelenség lakást fenntartani és bevásárolni egyben. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Costa Rica és miben Magyarország.

- Amiben Costa Rica nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, szórakozás, egészségügy.  
- Amiben Magyarország nyert: árak, lakhatás és építkezés, kultúra és szabadidő, oktatás, nyugdíj.
- Amiben döntetlen: közlekedés, közbiztonság, szociális háló.

Costa Ricában sokkal több pénzt lehet keresni, de költeni is. Diplomásként és vállalkozóként jobbak a lehetőségek, de kis bérből ugyanolyan nehéz, mint Magyarországon.

Nyugdíjas nem lennék Costa Ricában, mert a nyugdíjból csak éhen halni lehet, viszont tíz évenként kirúgatnám magamat, mert így öregkoromra összejönne egy szép ház.

Costa Rica gazdaságAhol ilyenek a naplementék, ott azért nem rossz

Bár Latin-Amerika országai általában veszélyesebbek Európánál, ez Costa Ricára nem igaz. Ha kultúrakedvelő vagy, akkor jobb magyarnak lenni, ha azonban természetbolond vagy, ezt az országot neked találták ki.

Az egészségügy rendben van, és nem drágább, mint odahaza, az oktatás terén azonban lenne hova fejlődni.

Bár Costa Rica tiszta és rendezett, minket is meglep, hogy az életszínvonal és a kilátások jóval gyengébbek, mint Panamában, Kolumbiában vagy éppen Paraguayban.  


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Lassan elhagyjuk Costa Ricát, de mielőtt erre sor kerülne, régi szokásunkhoz híven szentelünk egy bejegyzést a gasztronómiának, nem feledve, hogy Panamával is adósak maradtunk e témában. A két ország konyhaművészete annyira dilettáns, hogy nem kell attól tartanunk, hogy a bejegyzés végére megéhezünk.

Pontozásunk a megszokott módon:

1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

REGGELI

1) Gallo pinto

A világ egyik legprimitívebb étele, mégis meg vannak győződve arról, hogy az elkészítése komoly szaktudást igényel. Costa Rica egyes területein burrának, azaz szamárnak hívják, lehet azért, mert egy szamár is remekül el tudja készíteni. Jellemzően nem csak Costa Ricában és Panamában fogyasztják, hanem Nicaraguában is, mi több, ők folyamatos harcot vívnak a ticókkal, hogy ki találta ki ezt a roppant bonyolult egytálételt. Fehér rizst főznek, majd azt összekeverik babbal. Ha a szakácsnőbe kicsit több fantázia szorult, akkor meg is sózza, sőt, felszecskázott hagymát, egy kis édes paprikát és az általam elmondhatalanul utált koriandert is hozzákeveri a babos rizshez. Előkelőbb helyeken sült sajttal tálalják egy banánlevélen, és olykor Endre nagy örömére tükörtojást ütnek a tetejére (Endre nem szereti a tojást, a rizstől pedig egyenesen rosszul van). Minden Costa Rica-i ezt eszi reggelire, de nem ritkán ebédre is. Pozitívuma, hogy ez az egyetlen kaja  az országban, amit megúszol 5 dollárból.

Pontszám: 1/5

Panama Costa Rica gasztronómia     A ticók tényleg azt hiszik, hogy a gallo pinto jó

LEVESEK

1) Olla de carne

Nevezzük a húsleves és a zöldségleves gyenge keverékének. Jellemzően marhabordából készítik, de mivel a latin nem egy türelmes típus, túl rövid ideig főzik a húst ahhoz, hogy megpuhuljon. Cserébe viszont oltári nagy mennyiségű friss zöldséggel pakolják teli, többek között hagymával, burgonyával, yukkával, kukoricával, tökkel, sárgarépával, zöld banánnal és zellerrel. Bár nagyon egészséges és bőséges, mégse számítsunk intenzív ízekre. 

Pontszám: 3/5

Panama Costa Rica gasztronómia Egy ilyen zöldséges húsleves 10-12 dollárba kerül Costa Ricában

2) Sopa de Mariscos

Ha Panamavárosban jársz, akkor irány a halpiac és a kikötőben kialakított étteremsor. A klasszikus sült halon és tintahalkarikákon túl erősen ajánlott a sopa de mariscos megkóstolása. Sok helyen lehet ilyet enni, de az eddigi legjobbat itt sikerült kifognunk. Hibátlan, bár egy kicsit drága. Egy tál levesért 8-10 dollárt kérnek el, de ez még mindig olcsó a Costa Rica-i árakhoz képest, ahol egy ilyen kört nem úszol meg 15-20 dollár alatt.

Pontszám: 5/5

FŐÉTELEK 

1) Casado

A nap bármely szakában fogyasztható, rendkívül fantáziátlan étel, de nagyon népszerű a két közép-amerikai országban. Mellesleg majdnem ugyanaz mint a gallo pinto, azzal a különbséggel, hogy a fehér rizst nem keverik össze a babbal. Némi olajban sült banán, nyers, feldarabolt avokádó, esetleg paradicsom és párolt, nagyon rágós, sült hús kíséretében. Nem állítanám, hogy egyetlen fokkal is jobb volna a gallo pintónál. 

Pontszám: 1/5

Panama Costa Rica gasztronómiaTányért díszíteni már tudnak, főzni sajnos még nem. Külön ajánlom a szénné égetett banánt megkóstolásra.

2) Arroz con mariscos

Tulajdonképpen mindenhol kapható a rizs tengeri herkentyűkkel, ami jól hangzik, de Costa Ricában és Panamában ezt is el tudják rontani. Próbál a spanyol paellára hasonlítani, de nem nagyon megy neki, mivel több benne a rizs, mint a rák. A kínai kifőzdékben könnyen összefuthat vele az ember, de tényleg csak túlélni jó. Könyörgöm! A rákot nagyon könnyű elkészíteni, hogy tudják még ezt is elrontani? Szerencsére nem drága, Panamában már 6-7 dollárért, Costa Ricában 10-12 dollárért lehet vele megismerkedni, a kínaiaknál kicsit olcsóbb, de cserébe rosszabb is.

Pontszám: 2/5

Panama Costa Rica gasztronómiaLátod mennyi rák van benne?

3) Cazuela de Mariscos

Panama és Costa Rica karibi partvidékén lehet belebotlani ebbe a csodába, ami amúgy egyáltalán nem helyi specialitás, mert az összes környező országban fellelhető. Jellemzően kókusztejben főzik meg a herkentyűket, majd rizzsel tálalják. Az mostanra talán mindenkinek világos, hogy errefelé rizs nélkül nincsen étel, de ez már tényleg túlzás. Drukkolj, hogy krumplival hozzák, és akkor minden szép és jó.

Pontszám: 4/5 

Panama Costa Rica gasztronómia     A cazuela nagyon finom, de csak krumplival

4) Pollo con patacón

Ez amolyan street food Panamában, szinte mindenhol kapható. Sült vagy főtt csirke pohárral kilapított, sült banánkorongokkal. Egy sörözéshez oké, de a vidéki panamaiak többsége képes főételként fogyasztani. Íze semmi, de azért ehető.

Pontszám: 2/5

Panama Costa Rica gasztronómiaSörkorcsolyának oké, na de főételnek?!

5) Sült aguti

Oké, ezt nehéz lenne specialitásnak nevezni, de Darién indiánjainak étlapján elég gyakran szerepel a levadászott aguti. Nem szép dolog vadat enni, de ha az ember eltölt pár hetet a dzsungelben, akkor nagyon tud neki örülni. Mi is örvendtünk, mikor a több napos rizs-yukka kúra után ezt rakták az asztalra Playa Muertóban, ráadásul a miénkhez hasonló lángossal szervírozták. Az aguti húsa nagyon ízletes, kicsit szalonnás, ropogós. 

Pontszám: 4/5  

Panama Costa Rica gasztronómiaÁllatvédőknek és vegáknak nem, éhes embereknek azonban erősen ajánlott

DESSZERTEK

1) Chichemé

Az embera indiánok fahéjjal és cukorral ízesített kukoricalevese, amit olyan sűrűre főznek, hogy megáll benne a kanál. A nincstelenség szülte édességet Endrével nem lehetett megetetni, de én szívesen fogyasztottam csoki helyett. Állítólag La Chorrera környékén is készítik, de nekünk nem sikerült összefutnunk vele.

Pontszám: 3/5

ITALOK

1) Sörök

Panamában a Balboa, Costa Ricában az Imperial iható. Az Atlas és a Pilsen már nehezen csúszik, de legalább valamivel olcsóbbak. És ha már az áraknál tartunk... Amíg Panamában egy doboz sör 50 centbe, addig Costa Ricában 2 dollárba kerül. Nem éri meg.

Pontszám: 2/5

Panama Costa Rica gasztronómiaIlyen közegben még a Balboa is finom

2) Rumok

Felesezni ezekben az országokban kell! Amíg Panama és Costa Rica konyhatudománya súrolja a minősíthetetlent, addig szeszfőzésben egészen zseniálisak. Az Abuelo 12 évese egy álom, de a Centenario 7 évese sem rossz. Sőt! Ez utóbbi évjáratból még sehol sem sikerült jobbat innunk, így azt sem bántuk, hogy sokba került egy üveg. Mert hogy Costa Ricában természetesen az alkohol is kétszer annyiba kerül, mint bárhol máshol a kontinensen.
    
Pontszám: 5/5

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Sok vulkánt láttunk már Costa Ricában, de az egyik legizgalmasabb még hátra volt. A Rincón de la Vieját az előzőeknél jóval kevesebb turista látogatja, mert távol esik a nagy látványosságoktól, de pont ezért érdemes meglátogatni. Mi megtettük, és nem csalódtunk. 

Bijaguából visszatérünk Cañasba, majd onnan az első busszal Libériába utazunk. A busz ablakából látjuk, hogy nem messze a termináltól van egy hostel. Mivel iszonyatos a hőség, nem tökölünk sokat, erre a szállóra igyekszünk.

Egy emeletes ágyas szobát kapunk, ami pont akkora, amekkora maga az ágy. A zsákjainkat is alig tudjuk letenni, de a legidegesítőbb nem ez, hanem az a két srác, akik a szállót üzemeltetik. Egy angol-tico meleg párról van szó, akik kicsit túlzásba viszik a langyosságot. Egy manilai transzvesztita shown magasabb a tesztoszteron szint, mint itt a recepción; a srácok úgy turbékolnak a nap 24 órájában, mint Demi Moore és Patrick Swayze a Ghostban. 

Szerencsére nem tervezünk sokáig itt időzni. Libériában amúgy sincs mit nézni, Cañashoz hasonlóan még a templom is csúnya. Az egyetlen ok, amiért megálltunk ebben a városban, az a közeli Rincón de la Vieja névre keresztelt vulkán, amihez azonban nem könnyű eljutni.

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaLibéria temploma jobban hasonlít egy rakétakilövő állomásra, mint Isten házára

A terminálon megtudjuk, hogy holnap reggel 6:40-kor indul egy busz a féltávnál található Curubandéba, ahonnan röpke két órás sétával elérhető a nemzeti park. Szerencsénkre a sofőr egy kicsit továbbmegy, egész a Guachipelin Lodzs bejáratáig. Itt legombolnak rólunk 1500 colónt, mondván, átkelünk a hotel területén. Szimpatikus!

Szerencsére néhány perc múlva érkezik egy teherautó, ami a közeli hőerőműhöz tart. Mivel a Rincón de la Vieja környékén számtalan hőforrás található, a Costa Rica-i kormány néhány éve egy termikus erőmű építésébe kezdett. A munkálatok még most is zajlanak, így rengeteg teherautó forgolódik ezen a szakaszon. 

Az erőműtől még jó egy óra séta lenne a park, de sikerül újabb fuvarra szert tennünk. Egy kanadai fickó, Dwayne visz el minket a bejáratig, aki Albertából származik, és a Föld legnagyobb bányadömperét vezeti.

Itt is 15 dollár a belépő, mint a legtöbb Costa Rica-i nemzeti parkban. Dwayne csak a vízesésért jött, így búcsút intünk neki, és nekivágunk a trópusi szárazerdők között tekergő Las Pailas ösvénynek

Az első látnivaló az ösvény névadó vízesése, amiben azonban olyan kevés a víz, hogy majdnem sikerül elkerülnünk.

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaElég nehéz vízesésnek nevezni a Las Pailast

Nem úgy azt a pókmajom párost, ami innen alig pár méterre ringatózik az egyik ágon. Mikor megpillantanak minket, nem a szokásos pókmajom hisztit adják elő, hanem kihúzzák magukat, mintha csak fotózáson lennének.

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaJófejek pózolnak nekünk az ágon

Egyszercsak kiérünk az erdőből és egy füves pusztára tévedünk. Erős kénszag üti meg az orrunkat, nyilván az erős vulkáni útóműködés miatt nem képes ezen a vidéken gyökeret ereszteni az erdő.

Az első iszapfortyogó a Pailas de Barro, ahol tényleg megállás nélkül tör föl a kéngáz. Közel megyünk hozzá, de nem bírjuk sokáig a mérges gázokat, így folytatjuk a túrát keresztül a szavannán. 

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaBarátkozom a Pailas de Barróval

A Pailas de Agua csak annyiban különbözik az előző helyszíntől, hogy itt az iszapot néhol víz borítja. Bár tilos közel menni a fortyogóhoz, én bizony átmászom a kerítésen, és közelről fotózom a helyszínt. 

   Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja     A Pailas de Agua már igazi iszapfortyogó

A harmadik állomás a Fumarola-tó, amit azonban gondosan elzártak a turisták elől. Mivel a víz nagyon forró, ezúttal nem áll szándékomban renitenskedni, megelégszem egy messziről készített fényképpel.

   Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja     A Fumarola-tó nem túl látványos, viszont nagyon forró

A Las Pailas ösvényt kb. két és fél óra alatt sikerül körbejárnunk. A szavannának hála rommá égtünk, ráadásul a vizünk is elfogyott. Szerencsére a park bejáratánál van egy kerti csap, úgyhogy fel tudjuk tölteni a palackjainkat.

   Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja     A vízeséshez vezető ösvény trópusi szárazerdőkön át vezet

A Cascada El Cangrejóhoz, vagyis a Rák-vízeséshez vezető ösvény nem olyan izgalmas, mint az előző volt. Mivel ezen a szakaszon nincsenek kigőzölgések, egész sokáig sikerül fák árnyékában túráznunk. Ez arra is jó, hogy lencsevégre tudjunk kapni néhány fakopáncsot és szajkót.

Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaFakopáncsokat és szajkókat fotózunk az erdőben

Ahogy közeledünk a vízeséshez, úgy kezd ismét ligetesedni az erdő. Rengeteg gyíkot és kabócát látunk, az egyik tisztáson pedig feltűnik néhány aguti. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy közöttük mászkálunk, annyira nyugodtak, hogy akár kézbe is vehetnénk őket.

Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja

Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaGyíkokat, színes kabócákat és agutikat sikerül fotóznunk

Jó másfél órás, izzasztó séta után érkezünk meg a vízeséshez, aminek partján három külföldi lány fürdőzik. Ők is ugyanabból a hostelből érkeztek, ahonnan mi, de ők kényelmesre véve a figurát, inkább befizettek egy szervezett túrára. Mivel sikerült a fürdőruhánkat a szállón hagyni, így jobb híján csak a lábunkat mossuk bele a zuhatag előtti tóba.

Costa Rica Libéria Rincón de la ViejaHogy a Cascada de Cangrejo honnan kapta a nevét, nem tudom

Magát a vulkánt sajnos nem lehet megmászni annak aktivitása miatt, így marad egy kis hiányérzetünk, de azért meg vagyunk elégedve a látottakkal. Már vagy 20 kilométer van a lábunkban, de még vár ránk egy hosszabb séta Curubandéig. 

A hőerőműig rendesen leizzadunk, mert sehol egy árnyék. Hiába stoppoljuk le a dömpereket, azok sajnos nem állnak meg, így kénytelenek vagyunk továbbsétálni. Egyszercsak megjelenik a hátunk mögött Dwayne. Természetesen ismét felvesz minket, de mivel csak a lodzsig megy, nem jutunk messzire. Újabb húsz perc séta után sikerül kocsit fognunk. Két idős, 70 év körüli amerikai fickó épp Libériába tart, mert jelenésük van a kórházban. Mindketten alsógatyában ülnek a kocsiban, mondván, nagy a meleg, a kórházban meg úgyis levennék róluk a nadrágot. Zseniális figurák, végig baromkodják az egy órás utat. Én is valahogy így képzelem el magamat időskoromra.

   Costa Rica Libéria Rincón de la Vieja     A trópusi szárazerdőkben a fák egymást ölelik át

Holnap átlépjük a határt Nicaragua felé. Az elmúlt több mint három hónapot Panamában és Costa Ricában töltöttük, nem kevés pénztől megszabadulva. Jó lesz végre egy kicsit engedni a gyeplőn, és nem azt nézni állandóan, hogy mi mennyibe kerül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy folyó, amit Közép-Amerika legszebbjének tartanak. Ez a Rio Celeste, ami egy vegyületnek köszönhetően világoskék színben tündököl. Megnéztük, és nem csalódtunk. A Rio Celeste valóban egyedülálló természeti szépség.

Queposban nehezen indul a reggel; majdnem dél van, amikor elhagyjuk a várost. A busz minden bokornál megáll, ezért egy óra helyett két és fél kell ahhoz, hogy a puntarenasi buszterminálra érkezzünk. Mivel fogytán a colónunk és már jócskán délután van, az a terv, hogy maradunk, és a homokpadra épített városkában töltjük az éjszakát. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park     A templomon kívül nincs semmi látnivaló Puntarenasban

Buzgón a hátunkra kapjuk a zsákokat és bekocogunk a jellegtelen, de kellemes hangulatú település központjába. A főtérrel szemközti utcában találunk pénzváltót. Nagy a hőség, Endre javasolja, hogy a főtér óriási, vén fáinak árnyékában húzzam meg magam. Furcsa érzésem támad, és határozottan ellenkezem. Lekuporodok a bank előtti padon, mire Endre vállat von és bemegy a pénzváltóba. Épp csak visszaér, amikor tőlünk pár méterre, a főtér egyik fájának több mázsás korhadt ága elképesztő robajjal zuhan rá arra a padra, amin most ülnöm kellene.

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park   Ez alatt a fa alatt egy ember fekszik

Néhány másodpercre döbbent csend támad. Sokkos állapotban próbálom felidézni magamban, hogy ült-e valaki a padon a baleset előtt. Rádöbbenek, hogy egy idős férfit és egy kismamát láttam ott gyerekkel. Puntarenas nem nagy hely, így a mentők és a tűzoltók 2 perc alatt érnek a helyszínre, szinte még az előtt, hogy a tér megtelne kíváncsiskodó emberekkel. A nő és a lurkó megússza néhány karcolással, de a fa alá szorult férfi, bár eszméleténél van, mozdulatlanul fekszik azután is, hogy a tűzoltók leemelik róla a hatalmas ágakat. 

Úgy döntünk, ma mégis folytatjuk utunkat. Megrendülve, orrunkat lógatva kullogunk vissza a buszterminálra. Csak jó két óra múlva indul Cañasba a következő járat, a környéken pedig képtelenség ételt vásárolni, így korgó gyomorral érkezünk az unalmas és rút kisvárosba. Cañas annyira nem turistás, hogy hotelt is alig találunk. Végül a város határában rábukkanunk egy munkásszállóra, ahol sikerül magunkat meghúzni éjszakára.

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkCañasnak még a temploma is ronda

Másnap reggel ismét lelkesen csomagolok, hogy mielőbb elhagyhassuk a szállást, de ez megint nem jön össze. Endre éjszakára kihúzta a szobánkban elhelyezett hűtőt, ami leolvad, és a kiszivárgó víz alaposan eláztatja minden holmiját. 

Reggeli busz sztornó. Mázli, hogy Costa Ricában nincsenek nagy távolságok, így a történtek ellenére már délután kettőkor a Bijagua névre hallgató, parányi falu egyetlen szállása előtt ácsorgunk szakadó esőben. A szoba szép, de 25 dollárba kerül, ami kicsit több a tervezettnél. Végül kivesszük, de ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban olyan mennyiségű csapadék zúdul a vidékre, hogy ki sem tudjuk dugni az orrunkat a házból. Az egyetlen vigaszunk az a látvány, amit a Miravalles-vulkán nyújt az ablakunkból. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkMikor nagy ritkán kitisztult az ég, ez a látvány fogadott minket

Bijagua egyébként nem több néhány útszéli házikónál, még egy valamirevaló comedor sincs a településen. Kezdjük depressziósra unni magunkat. Sokat elárul az itt töltött időről, hogy a napok csúcspontja az a 10 perc, amit a főzéshez mit sem konyító Paola néni quesadilla névre hallgató, kolbászos szörnyedvényének az elfogyasztásával töltünk. Egyik este, amikor már épp csak csepereg, elmerészkedünk egy közeli házhoz, aminek a kertjében a család állítólag egy békafarmot üzemeltet, de mivel fejenként 10 dollárt kérnek belépő gyanánt, eltekintünk a programtól. Láttunk mi már elég békát!

A negyedik napon, mire az unalomtól már a téboly jeleit vélem magamon felfedezni, végre tiszta időre ébredünk. Gyorsan bakancsot húzunk és irány a Tenorio Nemzeti Park! Az azonos nevű vulkánról elnevezett park sok turistát vonz, így a bejáratáig nem sokat kell gyalogolnunk; felvesz minket egy bérelt kocsival közlekedő német házaspár. Fél óra alatt érünk a parkhoz, ahol elbúcsúzunk a párostól. Még azt sem engedik, hogy a fuvarért cserébe kifizessük a parkolójegyüket.

A vulkán oldalában, köderdős vidéken visz végig a gondosan kiépített, de eső áztatta túraösvény. Olykor függőhidakon kelünk át, afelett a valószínűtlenül kék színű patak felett, amit egy vegyület fest nem épp evilágira. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkIlyen folyó egyszerűen nincs!

Az ösvény egy 8-10 méteres vízeséshez vezet, ami a park leghíresebb látványossága. Tényleg mesés, ahogy a víz belezubog a furcsán kék folyóba. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkNem sok helyen lát ilyet az ember

Miután kifotóztuk magunkat, elsétálunk egy kilátóhoz, ahonnan tiszta időben a ma is működő Tenorio-vulkánt láthatnánk teljes életnagyságban, de a pára miatt nem akarja megmutatni magát. Felmászni a tetejére sajnos nem lehet. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkSajnos a kilátás nem az igazi

Időnként meg-megcsapja az orrunkat a hegy gyomrából szivárgó, orrfacsaróan erős kénszag. Az egyik helyen azt látjuk, hogy a kék folyó fortyog. Tűzforró a víz, valószínűleg itt szabadul fel az a kéngáz, amit ezidáig éreztünk. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkAhol a Rio Celeste kékké válik

Az ösvény továbbmegy a kilátón, s mivel a turisták többsége csak idáig merészkedik, ezért beljebb az erdőben emberek helyett állatokba botlunk. Rálelünk például egy bokrok alatt bóklászó ormányos medvére, egy szürke mintás kígyóra és egy tenyérnyi méretű, élénkzöld színű kabócára is. 

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti ParkVelük futottunk össze az ösvényen

A nemzeti parkhoz hozzátapadt a sétáló fák legendája. A növényzetéről szóló írások gyakran számolnak be olyan természeti csodákról, mint a Socratea exorrhiza pálmafaj bizonyos példányai, amelyek állítólag föld fölé nőtt gyökereik segítségével képesek a helyváltoztatásra. Való igaz, hogy ennek a pálmának a törzse közvetlenül a föld felett vékonyabb részekre válik, így könnyű elképzelni egy kis fantázia birtokában, hogy a régi elhalt részeket hátrahagyva, újabb gyökeret eresztve, egyszerűen "odébbslattyog". Nem  vagyunk tudósok, így kénytelenek vagyunk hinni Gerardo Avalos Costa Rica-i biológusnak, aki egy 2005-ös, illúzióromboló tanulmányában mindezt megcáfolta, vagyis ezek a fák nem sétálnak sehová.

Costa Rica Puntarenas Rio Celeste Tenorio Nemzeti Park   Én sétálok, de a tőlem jobbra látható pálma sajnos nem

Az erdő tehát a turisták és a ticók örömére itt marad, mi viszont visszaindulunk Bijaguába, hogy holnap újra buszra szálljunk és tovább utazzunk északnak.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az elmúlt néhány napot a San José környéki látnivalók felfedezésével töltöttem, de a sort még nem sikerült lezárni. Két rom és egy vulkán felkeresésével lesz teljes a kaland, amit egyetlen napba sikerül belesűrítenem. Az elmúlt egy hét legnagyobb élményét azonban egy vízesés adja, aminek létezéséről a ticók sem tudnak.

A Mirador csapat néhány tagja egy nappal korábban érkezik a vártnál, és valamilyen oknál fogva nem minőségi rumokkal, hanem utazással akarják magukat akklimatizálni. Ám legyen! Olykor jó az, ha az ember csapatban utazik, mert így olyan dolgokat is megengedhet magának, amiket egyedül utazva nem. Ilyen például egy kisbusz kibérlése, amivel jelentősen lerövidül az utazással töltött idő. 

Én magam szeretek mindenhol tömegközlekedni, mert így a legkönnyebb megismerni a helyieket, de Costa Rica e téren egy kicsit más világ. Szemben a többi latin-amerikai országgal itt kőkemény menetrendek vannak, amik pont ugyanolyan jól működnek, mint odahaza, vagyis folyamatosan lecsúsznak a buszcsatlakozások egymásról. Ha az ember szeretné megnézni Ujarrás és Guayabo romjait, valamint szeretne látogatást tenni az Irazú-vulkán tetején, minimum három nappal kell készüljön. 

A kisbusznak hála mi az imént felsorolt három helyszínt egyetlen nap alatt járjuk végig. Egy kicsit azért félünk ettől a naptól, mert a 250 dollárért értünk küldött kisbusz annyira szakadt, hogy San Joséból kifelé autózva nehezen tudjuk elképzelni, hogy képes lesz elérni az Irazú csúcsát.

Cartagóig ismét csak araszolunk. Amikor megpillantjuk a várostáblát, leszakad az ég, így sok időt nem töltünk a bazilika és a Parroquia de Santiago Apóstol felkeresésével. Az Irazú-vulkán felhőben áll, ezért úgy döntünk, inkább a Cachí-víztározó felé vesszük az irányt. A mesterséges tó jó 500 méterrel lejjebb található, mint Cartago, így jó eséllyel ott nem esik.

A hirtelen jött zápor olyan erővel csapott le a hegyoldalra, hogy az egyszerűen leszakadt, rá a Cartagót Cachíval összekötő útra. Mire odaérünk, az utat már lezárták a forgalom elől, ezért sofőrünk kénytelen kerülni. Ennek hála egy kilátónál kötünk ki, ahonnan még ilyen borús időben is belátni a tavat

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro UjarrásKilátás a Cachí-víztározóra egy neve sincs kilátóból

Ahogy ereszkedünk lejjebb és lejjebb, úgy szakadozik fel a felhőzet. Mire megérkezünk Ujarrásba, már a Nap is kisüt olykor, így sikerül képet készítenünk Costa Rica legöregebb templomáról, a Virgen de Rescatéról, amit annak tiszteletére emeltek a 17. szézad végén, hogy a vidék felszabadult a kalózok fosztogatásai alól.

Az itt élők 1833-ban elhagyták Ujarrást, és kicsit feljebb megalapították Paraíso faluját. Ennek oka az volt, hogy a völgyben a nagy esők után rengeteg lett a szúnyog, amik lázas betegséget terjesztettek és tizedelték a lakosságot. Így lett a falu és a templom az enyészeté.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro UjarrásVirgen de Rescate - Costa Rica legöregebb temploma

Az ujarrási park amúgy nagyon hangulatos, rengeteg benne az egzotikus növény, így a rossz idő ellenére is sok turistába botlunk.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro Ujarrás Egy érdekes virág az ujarrási parkból

Visszaszállunk a trogyoga kisbuszba, és a Turrialba-vulkán lábánál fekvő Guayabo romvárosához utazunk. Mire megérkezünk, ismét esni kezd. Mit esni? Úgy ömlik, ahogy csak a trópusokon tud, így mindegyikünk beáll egy-egy fa alá, és várja, hogy elálljon a víz. Mikor kicsit alábbhagy az eső, felbaktatunk a kilátóhoz, ahonnan rálátni Guayabo romjaira.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro UjarrásGuayabo romjai nem túl látványosak

A várost a 19. század elején fedezték fel kávétermesztők, de a romokat csak 80 évvel később kezdték el feltárni. Ahogy az ebben az időszakban jellemző volt, a magukat régésznek mondó kutatók inkább csak összebarbárkodták a helyszínt, megnehezítve ezzel a 20. századi archeológusok munkáját. Az 1968-as munkálatok során sikerült datálni Guayabo fénykorát, amit 1000 és 1400 közé tesznek.

Ma már csak az épületek alapjai látszanak, amik 1-4 méter magas kőrakások, az egykori fa építményeket megette az idő vasfoga. A legtöbb prekolumbián romra a régészek könnyedén ráhúzták a szakrális jelzőt, de Guayabóra egyszerűen nem tudták, mivel semmilyen erre utaló épületet, tárgyat nem találtak. Sokkal valószínűbb, hogy az egykor itt élő indiánok pusztán elkezdtek várost tervezni, ennek eredménye lett a közel szimmetrikus alaprajzú város, amit ráadásul gondosan kiépített csatornarendszer hálózott be.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro Ujarrás  Ma már csak az épületek alapjai látszanak

A romok keleti végébe egy hosszú kőút vezet, aminek célját nem tudták megfejteni, az azonban biztos, hogy egyszer csak végetér az erdőben.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro UjarrásÖrökös törzsutasunk, Pista ácsorog a kőút szélén

A legizgalmasabb az a kő, aminek egyik felére jaguárt, a másikra pedig egy kajmánt véstek az egykor itt élők. Ennek a célja sem ismert.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro Ujarrás   Ez itt a régészek szerint egy kajmán

A romokat nem nehéz körbejárni, fél óra alatt simán végére ér az ember. Korábban, mikor Erivel itt jártunk, rengeteg állatot láttunk, de az eső miatt most nem mutatják meg magukat. 

Nekiindulunk az Irazú-vulkánnak. Sofőrünknek nem sok fogalma van róla, hogy miként jutunk oda a hegyek oldalában lavírozva, de fél óra forgolódás után sikerül rátalálnia a helyes útra. Érintünk néhény hegyi falvat, mint Capellades és Pacayas, de az út többnyire legelők és kávéföldek között vezet.

Másfél óra múlva érkezünk meg a nemzeti park bejáratához. Hatalmas a köd, a parkőr is jelzi, hogy nem sok értelme van feljebb menni. A csapat úgy dönt, hogy megspórolja a 15 dollárt, és lemond a kráter látványáról. Ez van, a Poás után az Irazúból se látunk sokat.

Egy héttel ezelőtt, mikor Alajuelába érkeztem, az volt a tervem, hogy eljutok a Catarata del Toro névre keresztelt vízeséshez. Egyedül odajutni csak iszonyú drágán lehet, mert semmilyen tömegközledés nem ejti útba a zuhatagot, de csapatban már más a helyzet. La Fortunából Puerto Viejóba tartván megszavazzuk, hogy ugorjunk be az általam sem ismert vízeséshez, hátha látunk valami szépet. 

Rio Cuartónál kanyarodunk rá az egészen szörnyű állapotban lévő 708-as útra, amin jó húsz percen át kanyargunk, mire feltűnik a Catarata del Toro nevű lodzs. A parkolóban egyetlen autó vagy busz sincsen, így kezdünk félni, hogy feleslegesen tettünk kitérőt. Costa Ricában ugyanis csak ott nincsen turista, ahol tényleg nincs mit nézni.

Costa Rica Guayabo Irazú-vulkán Catarata del Toro UjarrásCosta Ricában neked is lehet ilyen vízesésed

A lodzs tulajdonosa német, de nem csak a hotel az övé, hanem a vízesés is. A legtöbb latin-amerikai országban simán birtokolhatsz egy zuhatagot, de azért olyat, mint a Catarata del T