A Chimborazo környéki városok nem nyerték el a tetszésünket, de Cuencáról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Elindulunk hát dél felé, hogy felkeressük Ecuador gyöngyszemét, de végül nem a város lopja be magát a szívünkbe, hanem a környéke. Nem véletlen, hiszen van itt inka romváros, vízesés és egy zseniális nemzeti park is...
Riobambából a buszút hat órán át tart Cuencába. Az egész nem több 250 kilométernél, de az út lehetetlen hegyek között kanyarog. A hosszú és fáradtságos menetért kárpótol minket a táj, ami olykor egészen lenyűgöző; zöld legelők, fenyvesek, az egész olyan, mintha Tirolban járnánk. Aztán egyszercsak megérkezünk Cuencába. Gyalog indulunk szállást keresni, s mivel a terminál jó messze van a belvárostól, már most sikerül megismernünk az északi negyedeket.
Ilyen táj fogad Cuenca felé utazva
Cuenca ránézésre szebb és élhetőbb, mint bármelyik eddig látott nagyváros Ecuadorban, de elsőre nem esem hasra tőle. Az egyik legolcsóbb hostelben sikerül szobát találnunk, így értelemszerűen rengeteg a hippi és az elmebeteg. A szomszéd szobában lakik Salvatore, egy 50 év körüli olasz szakács. Azon túl, hogy több mint 10 éve utazik, azt kell róla tudni, hogy állandóan fertőtleníti a kulcsait. Ahányszor berakja a zárba, lespricceli valami fertőtlenítővel, esténként pedig húsz percen át mossa szappannal. Nem merünk rákérdezni, hogy ezt miért teszi, mert egyértelmű, hogy elmebeteg.
A katedrális olyan nagy, hogy nem lehet lefotózni, így helyette egy utcakép
Cuenca nem olyan, mint amilyennek az ember a leírások alapján elképzeli. Egyáltalán nincs koloniális hangulata, mint az általában szépnek kikiáltott latin-amerikai városoknak szokott lenni, viszont pont ettől tűnik nekem élhetőnek. Nincs múzeum érzésem, mint Cuzcóban vagy Cartagenában volt, bár látványban sem éri utol azokat. A város jelképének számító katedrális ugyanúgy elüt a városképtől, mint az összes többi épület, de azért érdemel pár szót. Például meg kell említeni azt, hogy felépítése nagy vihart kavart, mert a lakók nem tartották odaillőnek. Aztán kiderült, hogy nem lehet a terveknek megfelelően felépíteni, mert akkor összedől. Végül a város kapott egy torony nélküli kék kupolás böszme nagy katedrálist, amit sokáig gyűlültek a cuencaiak, majd megszokták, végül büszkék lettek rá.
Cuencától 40 kilométerre északra található Ingapirca. Ez Ecuador legnagyobb romvárosa, így a pályaudvaron felpattanunk a 9 órakor induló buszra, ami közvetlen a bejáratnál rak le minket. Rajtunk kívül csak egy olasz lány kíváncsi a romokra, így elég magányosan járjuk körbe azokat.
A Nap templom Ingapirca egyetlen inka épülete
A romváros, mint a legtöbb inka romváros, kicsi. Ráadásul csak nyomokban tartalmaz inka épületeket, a központi Nap templomon kívül minden a cañari kultúra emléke. Állítólag erőd vagy katonai állomás volt, bár számos női holttestet is találtak a sírokban. A Nap templom, mint minden más inka városban, itt is a napjáráshoz lett igazítva. A kötelezően mellénk rendelt idegenvezető ugyanúgy előadja az árnyékvetülős történetet, mint perui kollégái kicsit délebbre, és ettől már mindketten falra mászunk Erivel. Az a szerény véleményem, hogy a régészeknek fogalmuk nincs semmiről, ha nem tudják megmagyarázni egy épület funkcióját, akkor kitalálnak neki valami szakrális mesét.
A fejtágítás után felkeressük az indián arcot. Mint minden inka romváros, így Ingapirca is olyan helyre épült, ahol a természet furcsa alakzatokat teremtett. Ha másért nem, hát ezért a látványért valóban érdemes volt ide látogatni. Bár Ollantaytambóban is gyönyörűen megjelenik a sziklában Wiracocha, az ingapircai arc messze túltesz rajta. Azt kell mondjam, hogy Michelangelo sem faraghatott volna tökéletesebbet.
Ingapircát egy kőfej őrzi
Ingapircából visszafelé menet feltűnik az egyik hegyoldalban egy templom. Bár megvettük a jegyet vissza Cuencába, jelezzük a sofőrnek, hogy leszállnánk. Biblián városkája fölé emelkedik ugyanis egy katedrális, ami hasonlóan a cuencai katedrálishoz, kék kupolát visel. Elég hosszú séta várna ránk, ha nem jönne egy busz és vinne fel minket a bejárathoz, teljesen ingyen.
Biblián katedrálisa nagynak tűnik, de nem az
A katedrális a létezését egy jelenésnek köszönheti. Egy pásztor valamikor réges-régen az állatait legeltette a hegyen, amikor megjelent neki Szűz Mária egy szobor képében. A szobrot a pásztor levitte a faluba, ahol az emberek imádkozni kezdtek hozzá, hogy a hosszú ideje tartó szárazság megszűnjön és végre essen az eső. Másnapra az ima meghallgattatott, s bár eső nem esett, harmat fedte be a mezőket. A csodának az egyház azonnal templomot emelt, és a Virgen de Rocio, vagyis a Szűz harmatja nevet adta neki.
A katedrális bár nagynak látszik, nem az. Lentről nézve hihetetlennek tűnik, de nincs hátsó fala, mert az maga a hegy. A belső tér is kicsi, viszont annál tetszetősebb. A kilátás a völgyre pedig lenyűgöző. Nehezen intünk búcsút a katedrálisnak, pedig nem vagyok nagy templomba járó.
Sok ecuadori máig hisz abban, hogy kérését meghallgatja a Mária szobor
Másnap dél felé vesszük az irányt, Girónba utaznk. A falu mögötti hegyekről egy csodaszép vízesés látványa tárul elénk, ami nagyon messzinek tűnik. Stoppolunk. Elsőként egy faszállító kamion vesz fel minket, ami féltávig visz. Innen egy furgon platóján utazva jutunk el a vízeséshez, ahol kifizetjük a belépőt, majd felmászunk a kilátóhoz. Nem tudom, hogy a turisták minek jönnek Cuencába, mert sem Ingapircánál, sem itt nem futunk bele senkibe. Ingapirca egy perui romokhoz szokott szemnek valóban nem nagy szám, de az El Chorro névre keresztelt vízesés csodaszép. Kolibrik röpködnek mindenfelé, a vízpárától pedig minden élénkzöld. A vízesés kb. 100 méter magas, de ez a legkisebb tagja, feljebb még két 300 méternél magasabb lépcsője van, azok elérése azonban több óra gyaloglás lenne. Rendben, hogy szép, de a tepuik után egyikünk sem érez magában affinitást ahhoz, hogy egész nap sétáljon egy zuhatagért.
Az El Chorro hatalmas vízesés, csak jó részét nehéz megközelíteni
Harmadnap a Cajas Nemzeti Parkot célozzuk meg. Állítólag ez a legnagyobb egybefüggő paramo vidék Ecuadorban, így nem maradhat le a listáról. Busszal kb. egy óra az út a nemzeti park bejáratáig, ahol ezúttal sem kell fizetnünk. 2012-ben az állam eltörölte a belépőt a nemzeti parkokba (kivéve a Galápagos-szigeteket), hogy növelje a turisták számát, viszont szemben más latin-amerikai országokkal ez nem jelentette azt, hogy a szolgáltatás minősége is romlott. Teljesen ingyen a kezünkbe nyomnak egy térképet és egy katalógust, amin a park összes madara szerepel. A közeli csúcsot célozzuk meg a jó kilátás reményében.
Az El Chorro alsó lépcsője csak 100 méteres, mégse fér bele a képbe
4000 méter magasan vagyunk ismét, Eri nagy bánatára. Sokszor megszenvedett a hegyekkel Peruban, s ezúttal sem érzi magát túl fényesen. Mikor megjelennek az esőfelhők, fellélegzik, mert tudja, visszafordulunk. Ebben a magasságban rommá ázni nem jó ötlet, így néhány fotó után lemászunk a hegyről és elindulunk vissza a völgybe. Közben csodás lagúnákat látunk, de turistából itt sincs sok.
Pózolok a Cajas Nemzeti Parkban
A Cajas Nemzeti Park nem csak magashegyi környezetben fekszik. Stoppal jutunk el a 2900 méteren fekvő Laguna Llaviuco bekötőútjához. Ismét élénkzöld legelők között baktatunk, de féltávnál megtorpanunk, mert egy böszme nagy kutya ront ránk. Imádom a kutyákat, de a tanyasi ebektől tartok. Kiszámíthatatlanok és gyakran nekimennek az embernek minden ok nélkül. Szerencsére van nálunk pár keksz, így sikerül lekenyereznünk a nagyra termett masztifot.
A Laguna Llaviuco remek helyen fekszik. A fölé magasodó hegyeket paramo borítja, a laguna partját azonban már köderdő, ahol ismét milliószám röpködnek a kolibrik és megszámlálhatatlan az orchidea. Lassan sötétedni kezd, így visszaindulunk az úton. Ismét szerencsénk van a stoppal, ezúttal egy teherautó vagonjában utazunk egy nagyon kedves családdal.
A Laguna Lluvioco barátságosabb környezetben fekszik
Cuenca környéke egészen lenyűgöző. A shuaroknál töltött három hét után egyértelműen ez eddigi ecuadori kalandjaink fénypontja. No de nem csak ezért jöttünk a városba, hanem azért is, hogy ráleljünk az elveszettnek hitt Crespi hagyatékra, amiről oly sokat lehet olvasni a neten. No de erről majd a következő bejegyzésben...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
