Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Folytattuk utunkat a jezsuita missziók mentén, közben rátaláltunk néhány szigetre a Rio Paraná közepén, amik bár nincsenek 20 évesek, máris halálra vannak ítélve. A paraguayiak amúgy a legjobb fejek egész Dél-Amerikában.

Az elmúlt két napban már megnéztünk három jezsuita romot, de szerencsére a határ túloldalán, Paraguayban is megbújik még pár. Tudom, hogy nem lesznek unalmasak, mert 2010-ben kettőt már láttam belőlük, s szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor egymagam barangoltam be Dél-Paraguay ezen vidékét.

Nem messze a szállásunktól fogunk egy városi buszt, ami a paraguayi határra tart. A pecsételés gördülékenyen megy, így alig 45 perc alatt megérkezünk Encarnación termináljára. Szinte tíz percet sem kell várnunk a buszra, ami Trinidad romjainak a bejáratához visz.

Trinidad templommaradványaTrinidad templommaradványa

A romok alig pár percnyi sétára vannak a főúttól, így valamivel 10 óra előtt már kezünkben van a belépő, amivel Jesús és San Cosmé y Damián romjai is megtekinthetők. Az argentin jezsuita romok kicsik és szörnyen unalmasak voltak, nem úgy Trinidad, ami megelevenedik az ember előtt, mikor az épületek között tekereg.

Eri a romtemplom belsejébenEri a romtemplom belsejében

A jezsuita misszionáriusok spanyol felkérésre érkeztek Dél-Amerikába azzal az ürüggyel, hogy segítsenek megtéríteni az agresszív nomád és félnomád népcsoportokat, támogatva ezzel a spanyol korona terjeszkedését. A jezsuiták feladata többek között a guaraník urbanizálása volt, amivel párhuzamosan meg kellett őket tanítani a spanyol nyelvre. A guaraník azonban nem voltak okos emberek, a spanyolt nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudták elsajátítani, így végül a misszionáriusoknak kellett megtanulni az indiánok nyelvét, hogy kommunikálni tudjanak velük. Ez olyan jól sikerült, hogy mikor a 19. században kikiáltották Paraguay függetlenségét, hivatalos nyelvnek nem a spanyolt, hanem a guaranít jelölték meg. Hiába lakják 98%-ban spanyol felmenőkkel bíró fehérek és meszticek Paraguayt, az anyanyelv a guaraní maradt, így bár Paraguay Uruguay mellett a "legeurópaibb" ország, a spanyolt csak második nyelvként használják.

Jófejek figyelnek minketJófejek figyelnek minket

Trinidad volt az összes misszió közül a legnagyobb, így legalább két órán át barangolunk az épületek között. A templomot San Ignacio Miníhez hasonlóan itt is felgyújtották a guaraník, így a tetőszerkezet a múlté. A szobrok azonban a helyükön maradtak, bár fejük az nincsen, mert azokat állítólag magukkal vitték az indiánok, emlékeztetve a spanyolokat korábbi kegyetlenkedéseikre.

Lefejezett szobrok mindenfeléLefejezett szobrok mindenfelé

A látképet egy torony bitorolja, amibe 2010-ben még fel lehetett menni, mostanra azonban lezárták, így "légi felvételeket" nem sikerül lőnünk. 

Trinidad legismertebb épületeTrinidad legismertebb épülete

Délben hagyjuk el Trinidadot, elég későn ahhoz, hogy lekéssük a Jesús de Tavarangüébe tartó buszt. Stoppolunk és persze szerencsénk van. Egy diplomata rendszámú kocsi áll meg mellettünk, amiből meglepő módon angolul szólnak ki. Ashley az amerikai nagykövetségen dolgozik, időskorú édesapjával éppen szünidejét tölti Dél-Paraguayban. Velük járjuk körbe Jesús romjait, ami jóval kisebb Trinidadnál, egy érdekesség azonban így is fűződik a nevéhez: a 70 méter hosszú és 24 méter széles templomrom az olaszországi Loyola város templomának pontos mása.

Jesús temploma a loyolai templom másolataJesús temploma a loyolai templom másolata

Ellentétben Trinidaddal, itt még nincs megtiltva, hogy felmásszunk a templom tetejére, így egész jó fotókat sikerül lőnünk a templom belső teréről is.

Kép a tetőrőlKép a tetőről

Ashleyék egész Encarnaciónig visznek minket, ahol búcsút intünk nekik, mivel ők mennek vissza Asunciónba. Mi besétálunk a határváros központjába, majd onnan le a Rio Paraná partjára, amit az elmúlt öt évben egész szépen kipofoztak. Széles sétányt építettek a vízparton, ahol kocogók és biciklisek váltják egymást. Egész a határt jelentő hídig sétálunk, ami legalább másfél órás kutyagolást jelent, de egyáltalán nem bánjuk, mert így pont naplementére érkezünk meg Posadasba. Amíg az argentin nagyváros központja meglehetősen jellegtelen és csúnya, addig a korzó élettel teli és nagyonis szerethető. Fiatalok zenélnek a padokon ülve, szerelmes párok andalognak kézen fogva, bámulva a lemenő Nap által vörösre festett ég alját.

Posadas látképe EncarnaciónbólPosadas látképe Encarnaciónból

Posadas a lemenő Nap fényébenPosadas a lemenő Nap fényében

A parti sétány végében egy hatalmas alumínium szobor éktelenkedik. Nem tudom, hogy egy halászt, egy indián harcost vagy egy konkvisztádort személyesít-e meg, de mérete ellenére nem tűnik tájidegennek.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomHogy ő kicsoda, azt nem tudom

Másnap ismét átkelünk a határon, hogy az utolsó, eddig még nem érintett jezsuita missziót, San Cosmé y Damián romtemplomát is útba ejtsük. Csak 11 órakor indul busz a városka felé, így már előre látjuk, hogy ki fogunk futni az időből. Ettől függetlenül felszállunk a buszra, de az meglepetésünkre nem megy San Cosmé y Damiánba, csak a bekötőútig, ahonnan még legalább 30 kilométer a település. Egy fickó ácsorog az útszélén, tőle tudjuk meg, hogy a következő busz csak délután 2-kor érkezik, ráadásul 4-kor már megy is vissza, így jobb híján ismét stoppolunk. Tíz perc múlva egy teherautó áll meg mellettünk, de ő csak fél útig megy. Felszállunk rá, majd a puszta közepén kirak minket, ő pedig rákanyarodik egy földútra, ami vélhetően távoli legelőkre tart.

Negyed óra ácsorgás után egy furgon áll meg mellettünk. Sofőrje egy 60 év körüli nyugdíjazott rendőr. San Cosmé y Damiánig arról mesél, hogy az elmúlt években mekkora változáson esett át Paraguay, és hogy mennyire boldog, hogy ebben az országban lakik:

- Minden nagyon drága lett, de szerencsére a fizetések is követik az áremelkedéseket - magyarázza, mikor odavetjük neki, hogy Paraguay ma sokkal drágább, mint Argentína vagy Bolívia - Én tíz éve alig 200 dollár nyugdíjat kaptam, ma 1400-at utalnak át havonta. Annyiból azért itt vidéken nagyon könnyedén megél az ember.

1400 dollár az majdnem 400 000 Ft. Kíváncsi vagyok, hogy egy-két csókoson kívül odahaza van-e olyan nyugalmazott rendőr, aki ekkora nyugdíjjal büszkélkedhet.

Eközben beérünk a településre, mely nevét egy görög ikerpárról, Cosméról és Damiánról kapta. Mindketten orvosok voltak, s a legenda szerint soha egyetlen fillért nem fogadtak el a gyógyításért. Azt nem tudom, hogy az itteni misszió mennyire szolgált rá a San Cosmé y Damián névre, de az biztos, hogy ez legalább megmaradt az utókornak. A misszió máig működik, iskola van benne berendezve, így csak egyik szárnyába tudunk betérni.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomSan Cosmé y Damián missziója máig működik

Amiért igazából idejöttünk, az nem a misszió, hanem egy sziget, ami a Rio Paraná kellős közepén emelkedett ki, alig pár évre rá, hogy létrehozták a Yacyretá-víztározót. A dűnét elérni nem könnyű, mivel nincs közel a partokhoz, de hétvége lévén mázlink van. Egy asuncióni baráti társaság épp a szigetre tart, ráadásul a csónakos egyikük unokatestvére, így jutányosan elvisznek minket magukkal. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomIrány a sziget!

Indulás előtt megkínálnak minket egy kis parillával (sült hús) és sopa paraguayával, az egyetlen hagyományos paraguayi étellel, ami leginkább a puliszkára hasonlít. Belénk töltenek egy raklapnyi sört, így jó hangulatban telik a csónakút. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomVízben is jól megvan a pampabíbic

A szigetek (vagy inkább homokdűnék) kisebbek, mint egy focipálya, így tíz perc alatt sikerül őket meghódítanunk. A Rio Paraná kristálytiszta és meleg, de mivel a fürdőruhánkat sikerült Posadasban hagynunk, csak a partról nézzük, ahogy paraguayi barátaink pancsolnak a vízben. 

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomEri a homokban

Csónakosunk elmondja, hogy a szigetek pár hónappal azután születtek, hogy az 1990-es évek közepén a Rio Paraná vízéből feltöltötték a Yacyretá-víztározót. A tervezők nem számoltak vele, hogy a tó életre kel és saját áramlásai lesznek. Hogy a homok pontosan honnan érkezett, nem tudják, de a 2000-es évek elejére több hektáros dűnék születtek. Az utóbbi években azonban pusztulni kezdtek, állítólag öt éven belül ismét elnyeli őket a víz.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomMiért nem hoztunk fürdőruhát?

Naplementére érünk vissza San Cosmé y Damiánba. Az utolsó busz délután 4-kor elhagyta a falut, így ismét kénytelenek vagyunk stoppolni. Másfél órán át nem történik semmi. Épp feladni készülünk az út szélén ácsorgást, mikor egy kisbusz áll meg mellettünk. Az encarnacióni focicsapat az néhány feleséggel kiegészülve. Győztek San Cosmé y Damián ellen, így nem szomjasak. Őrült hangulatban hagyjuk el a falut, Eri igen nagy örömére. Gondolhatjátok, mit vált ki húsz megittasodott paraguayi focistából egy szőke, göndör csaj látványa.

Fél óra múlva muszáj megállnunk egy kocsmánál, hogy hidratálni tudjanak további sörökkel. Lévén kifogytunk a guaraníból, meghívnak minket néhány rundra, majd Bogado falujánál kapunk tőlük egy csomag chipát (yukkából készült pogácsa) is. Az egész utat végigökörködjük, Erin gyakran élcelik a nyelvüket, de ő tartja magát.

Hogy ő kicsoda, azt nem tudomBuli van a buszban

Este 10 óra magasságában futunk be Encarnaciónba. Az utolsó utáni busszal sikerül átkelnünk a határon, éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk. Csodás két napunk volt Paraguayban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

2 Komment

Néhány hónapja a bolíviai jezsuita missziókat jártuk végig. Azokat megóvták az utókornak, argentin társait azonban a 19. században elnyelte az erdő. San Ignacio Miní, Loreto és Santa Ana romjai kevésbé látványosak, mint voltak a bolíviai templomok, de röpke két napot azért megérte áldozni rájuk az életünkből.

Kora reggel indul a buszunk Posadas irányába. 105 pesót, kevesebb mint 8 dollárt fizetünk a 250 kilométeres útért, amit röpke öt óra alatt teszünk meg egy olyan luxusbusszal, amilyen Európában nem is létezik. Egyre szimpatikusabb ez az Argentína.

Az út nem túl izgalmas, pont ugyanolyan, mint Paraguayban volt; füves puszta, ameddig a szem ellát. San Ignaciónál szállunk le a buszról, ahol elkap minket egy fickó. Egy hostelt ajánl a figyelmünkbe innen negyed óra sétára. Nincs ötletünk, így megfogadva tanácsát a Jesuita Hostelben kötünk ki, egy öreg házban, amit megörökölt egy argentin srác, s most cimborájával hátizsákos szállót üzemeltet benne. Szoba privát fürdővel 18 dollárért nem rossz. Rajtunk kívül van egy német és egy argentin páros, ezzel megtöltve az összes szobát.

San Ignacio Miní templomának maradványaiSan Ignacio Miní templomának maradványai

San Ignacio egy roppant unalmas kisváros. A széles utcákat kertes házak szegélyezik, egyetlen élelmiszer boltja és pár kifőzdéje van, amik persze zárva tartanak. Nem várost nézni jöttünk ide, hanem hogy megvizsgáljuk magunknak San Ignacio Minít, a legszebb argentin jezsuita misszió maradványait.

A templom mögött  A templom mögött

A szállótól mindössze három sarokra álló romokhoz egy szép, koloniális kastélyon át vezet az út. Egy lélek nincs rajtunk kívül a Világörökség részét képező romok között, így kedvünkre fotózhatunk, fetrenghetünk a fűben.

San Ignaciót 1610-ben alapították a jezsuiták, de nem itt, hanem innen 150 kilométerre, Brazíliában. Portugál banditák többször megtámadták a missziót, így 1632-ben költözni kényszerültek. Így került San Ignacio a mostani helyére, a Rio Paraná partjára. A Miní nevet azért biggyesztették mögé, hogy az utókor tudja, egykoron létezett egy nagyobb San Ignacio is.

Homokkő oszlopokHomokkő oszlopok

A 18. század elején San Ignaciót több mint 3000 guaraní lakta, majd 1767-ben európai nyomásra a jezsuitáknak el kellett hagyniuk a missziókat. Az indiánok pártfogó nélkül maradtak, végül 1817-ben felgyújtották és végleg magára hagyták a várost. A romokat benőtte az erdő, amit csak 80 évvel később, 1897-ben tártak fel újra. 

San Ignacióból a restaurálások ellenére nem sok maradt. Néhány oszlopon még feltűnnek a vörös homokkő faragványok, de az egykori templom főbejáratán túl nem rejt sok izgalmat. Alig egy óra alatt körbesétáljuk a helyszínt, majd az egyik kifőzdében eszünk egy szelet marhát salátával. Argentínában a húsokhoz ritkán jár köret, csak úgy önmagában eszik a marhát, ami eléggé szokatlan a sok rizses csirke után.

Gyíkokat legalább látunk a parkbanGyíkokat legalább látunk a parkban

A szállónkon megtudjuk, hogy a várostól nem messze található a Teyu Cuaré Park. Ódákat zengenek róla a hostel tulajdonosai, így másnap nekiindulunk a 8 kilométerre fekvő parknak. Az éjszaka esett, így a földút csúszós, sáros. Tíz perc dagonya után érkezik a segítség; egy szerelő autó járja a vidéket, hogy az éjszakai viharkárokat felmérje. Bár a park nem esik nekik útba, egész a bejáratig visznek minket. Egy fillért nem fogadnak el a fuvarért, ami egészen hihetetlen Bolívia után, ahol még akkor is lehúznak pénzzel a sofőrök, ha Te segítesz nekik kitolni a kocsit a sárból.

Lehet, hogy a Teyu Cuaré egy átlag argentinnak érdekes, de nekünk nem sikerül tőle hátast dobnunk. Néhány lepkén és gyíkon kívül semmi egyebet nem látunk, bár a kilátás a Rio Paranára azért bevésődik az agyunkba

Kilátás a Rio ParanáraKilátás a Rio Paranára

Visszafelé már nincs olyan szerencsénk, egész San Ignacióig kell sétáljunk. Közben érintünk néhány guaraní házat, amikről lerí a szegénység. Ugyanolyan érzésünk van, mint volt a Gran Chacón bő három hete. Az őslakosok a városon kívülre szorultak, nincstelenek és igénytelenek. Argentína ezen részén az indiánkérdés ugyanolyan problémás, mint Magyarországon a cigányok helyzete. Az igazat megvallva, nem érzem magunkat biztonságban, de szerencsére semmi nem történik.

Loreto nincs jó állapotbanLoreto nincs jó állapotban

Nincs miért továbbmaradnunk San Ignacióban, így másnap folytatjuk utunkat Posadas felé, de közben még érintjük Loreto és Santa Ana jezsuita romjait is. Nyolc kilométerre San Ignaciótól, egy bekötőútnál rak ki minket a busz, ahonnan négy kilométert kéne besétáljunk. Iszonyú a hőség, így jobbnak látjuk stoppolni. Két perc múlva már egy furgon platóján ücsörgünk. A fickó csak féltávig menne, de eldob minket a romok bejáratához. Hihetetlen jó fejek ezek az argentinok!

Néhány kő és más semmiNéhány kő és más semmi

Loreto tized annyira sem érdekes, mint volt San Ignacio Miní. Az erdő mélyén ugyan feltűnik néhány oszlop és kő, de a nagy dzsindzsa miatt nehéz fotózni őket. Fél óra barangolás után ráununk a dologra, így a bejáratnál felülünk egy buszra, ami Santa Ana irányába tart. 

Az alig öt kilométerre fekvő Santa Ana egy fokkal érdekesebb Loretónál, bár itt sem látunk semmi olyat, amit eddig még sehol. 2010-ben már jártam a paraguayi jezsuita romoknál, és azt kell mondjam, akár Trinidad, akár Jesús kaliberekkel érdekesebb és látványosabb az argentin romoknál.

Santa Ana templommaradványaSanta Ana templommaradványa

Kisétálunk a főútra, majd leintünk egy buszt, ami Posadasba tart. Egy óra múlva futunk be Észak-Argentína legnagyobb városába. A terminálról városi busszal jutunk be a központba, ahol meglepően drágák a szállások. Egy dohos koszfészekben vagyunk kénytelenek megszállni, de nem panaszkodunk. A mostani szállónkat leszámítva eddig tényleg nagyon jó szállókon aludtunk nagyon kevés pénzért. Úgy érzem, élvezni fogjuk Argentínát...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Szétuntuk magunkat az utolsó jezsuita missziónál, ezért bemenekültünk Santa Cruzba, ahol egy igazi világvárost ismertünk meg. Tudtátok, hogy Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa? És azt, hogy emiatt a város miatt 2006-ban majdnem kettészakadt Bolívia? Hogy teljes legyen a kép: a városi élmények után le akartak minket csukni, de végül vad mojitózásba fulladt az éjszaka.

San José de Chiquitos igazi metropolisznak tűnik San Miguel és San Rafael után. Ez nem azt jelenti, hogy van internet a szállón, hanem azt, hogy van aszfaltút. Tudom, hogy 2014 van, de Bolíviában már ez is valami. Annak is örülnünk kell, hogy nem kell a legszebb álmunkból csak azért felébredni, mert a szálló előtt elmegy egy kocsi, ami olyan port kavar, hogy nem kapunk levegőt.

San José főterén ugyanúgy ott áll a felújított jezsuita misszió és templom, mint a többi településen, az egész mégis máshogy néz ki. Először is a tér tágas, szellős és egészen modern. Az épületek nagyobbak, kőből készültek, s szemben a többi misszió árkádos, cirádás homlokzatával a San José-i minden díszítést mellőz, egyszerű okkersárga. Amolyan álromán stílusú épületegyüttes, aminek látványa kifejezetten üdítő a sok cifra templom után.

San José de Chiquitos jezsuita missziójaSan José de Chiquitos jezsuita missziója a lemenő Nap fényében

Két dolgot nem lehet csinálni San Joséban: internetezni és enni. A helyiek elmondása szerint a világháló napok óta nem érhető el, az evők pedig valamilyen okból kifolyólag mind zárva tartanak. Nem baj, majd holnap.

Reggel kikocogunk a terminálra, mert kitaláljuk, hogy megnézzük magunknak az innen két órányira álló Chochís szikláját és a lábánál elterülő missziót. Hiába találtuk ki, odajutni nem sikerül. No nem azért, mert nincs oda közlekedés, hanem mert a jegyárus fickó nem hajlandó nekünk jegyet adni a trufira. A 9 órási kocsi tele van, a 11-esre pedig 30 perc pult előtt ácsorgás után sem kapunk jegyet. Közben a helyiek csomagot adnak fel nála, haverjával megkávézik, telefonál az asszonnyal, minket azonban nem szolgál ki. Háromszor intek neki, hogy venném a jegyeket, de ő minden alkalommal elfordítja a tekintetét, felszegi az állát és szarik ránk. Na, így nem jutottunk el Chochísba.

Eri pózol a misszió falánálEri pózol a misszió falánál

Nem baj, csinálunk mást. Pár kilométerre fekszik a várostól Santa Cruz la Vieja, vagyis Ó-Santa Cruz. Bedobunk pár empanadát a piacon, majd nekiindulunk a pusztának, hogy megnézzük, hogyan is néz ki egy 450 éve alapított bolíviai város. Több mint egy órán át csöszlögünk a 35 fokos hőségben, mire egy szépen faragott, de bezárt kapuhoz érünk. Persze a kapu mellett nincs kerítés, így gond nélkül megyünk be a parkba, amiről csak annyi pozitívum mondható el, hogy árnyékos.

A régészeti park legfotogénebb része a bejáratA régészeti park legfotogénebb része a bejárat

Santa Cruz de la Sierrát, Bolívia ma második legnagyobb városát 1561-ben alapították ezen a száraz és semmire sem alkalmas vidéken. A spanyolok gyorsan ráébredtek a hibájukra, így 29 évvel később - egy szörnyű aszály után - elhagyták a várost és az Andok lábához közelebb, a mai Santa Cruz helyére költöztek. A guaraník, akik ennek a térségnek nomád őslakói voltak, nagy ívben tettek a spanyolok városalapító ténykedésére, és a települést meghagyták az enyészetnek. 1989-ben tárták fel újra, s most itt áll a semmi közepén. Illetve nem áll, mert nem maradt belőle semmi. Egy húsz centi magas falrészleten és pár felállított kereszten túl tényleg csak azzal büszkélkedhet, hogy van pár árnyékot adó fája.

Törjük a fejünket, hogy miként legyen, mert ebben a hőségben eszünk ágában nincs visszasétálni. Fél óra céltalan stoppolás után (egy lélek nem jár erre) végül mégis csak elindulunk gyalog. Szerencsénkre harmadtávnál megjelenik egy motoros, aki mögé felülünk és visszavitetjük magunkat San Joséba.

Itt alapították meg Santa CruztItt alapították meg Santa Cruzt

Várost akarunk! Most! Lassan egy hete rójuk a jezsuita missziók poros útját, ami rendesen leeszi az ember utazókedvét. Visszabaktatunk a terminálra és bepattanunk az első Santa Cruzba tartó trufiba. 150 boliviano, vagyis kicsit több mint 5000 forint fejenként a menet a 250 kilométeres útért. Hahó! Ez pont annyiba kerül, mind odahaza. Nem baj, mostanra nem lepődünk meg a bolíviai árakon, tudomásul vettük, hogy spórolni nem itt kell.

Az utat Santa Cruz és San José között két éve aszfaltozták le. Elég régen ahhoz, hogy máris méter mély kátyúk éktelenkedjenek rajta, így a 250 kilométeres tök egyenes utat sikerül öt óra alatt abszolválnunk.

Sötét éjszaka van, mire megérkezünk Bolívia gazdasági központjába, így jobbnak látjuk taxival szállást keresni. A kinézett szálló címét bemondjuk, a taxis pedig úgy indul neki a városnak, mintha tudná, hova megyünk. Öt perc után azért rákérdez, hogy tudjuk-e, hol van a szálló. Hét éve nem jártam itt, Eri pedig még soha. Hát persze, hogy nem tudjuk, hogy hol van. Fél óra céltalan csalinkázás után végül megkérem analfabéta sofőrünket, hogy tegyen ki minket a főtéren, majd lesz valahogy.

Santa Cruz katedrálisa éjszakai fénybenSanta Cruz katedrálisa éjszakai fényben

Az a valahogy nagyon nehezen lesz. Az LP által legolcsóbbnak titulált hostelekben minimum 25 dollárt kérnek egy szobáért, ráadásul mind tele van. Másfél órán át rójuk Santa Cruz utcáit, mire rábukkanunk egy megfizethető, de cserébe nem túl elegáns szállóra. Aludni persze nem tudunk, mert a hotel alatti bárban a nap 24 órájában bömböl a zene. Én bírok muzsikát hallgatni, de könyörgöm, a Daddy Yankee már akkor sem volt jó, mikor a táncos lányok még egy Dodge Viper motorháztetőjén riszálták a seggüket. Most meg azért nem jó, mert folyton ugyanaz a három nóta szól tőlük.

Másnap kicsit feszülten vesszük a nyakunkba a várost. Szerencsére gyorsan jobb kedvre derülünk, mert Santa Cruz bár nem szép, mégis egészen jó atmoszférájú város. A főtér akár Cartagenában is lehetne; pálmákkal szegélyezett zöld placc, ahová jó kiülni, bámulni a sakkozó öregeket és a fűben heverésző fiatalokat.

Nagyon kellemes a főtérNagyon kellemes a főtér

Sokan nem tudják, de Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa. Persze nem volt ez mindig így. Az 1950-es évekig Santa Cruz elszigeteltségben élt. Aztán út épült La Paz és közte, valamint elkészült a vasút a brazil határig, innentől kezdve pedig a város hirtelen fejlődésnek indult. Ma vezető gazdasági szerepét a térségben talált szénhidrogéneknek köszönheti, ami nem csak jólétet hozott az itt élőknek, de elszakadási törekvések is kezdődtek. Evo Moralesék 2006-ban törvénybe iktatták, hogy Bolívia nem szakadhat szét, ezért a függetlenség ideája ábránd maradt.

Santa Cruz bár még nem világváros, nem áll tőle messze. Azzal, hogy minden megkapható, ami az Egyesült Államokban, Európában vagy Brazíliában, az árak is kezdenek az égbe szökni. A szállásárakat tegnap már megtapasztaltuk, a mai napon a kaja volt a soros. Az, hogy a pizza itt is 20 dollárba kerül, egyáltalán nem meglepő, de hogy egy szelet sütiért sikerül 600 forintot fizetnünk a helyi cukrászdában, az még a budai Daubnerhez szokott pénztárcának is sok egy kicsit.

Az első toronyházak egyikeAz első toronyházak egyike

Az igazi élményt Santa Cruz este nyújtja. Nem, nem az alattunk lévő diszkó frenetikus zeneválasztékára gondolok, hanem a főtér 100%-ig latin hangulatára. A családok korzóznak, a sportosak kocognak a kutyáikkal, az egyetemisták gitároznak a padon, az idősek galambokat etetnek. Az egész éjszakát el tudnám itt képzelni csak ücsörögve, nézve az embereket. Másnap azonban indulunk vissza az Andokba, így kénytelenek vagyunk átadni magunkat az álommanónak.

Samaipatáról úgy nyilatkozik mindenki, mint a hátizsákosok Mekkája, ahol egyszerűen jó pár napot hippiskedni. Persze, hogy csak este indul busz a falu irányába, úgyhogy ismét marad a roppant költséghatékony trufi. Bár a belváros széléről induló kocsiban már csak egy hely kiadó, sikerül meggyőznünk a sofőrt, hogy vigyen el kettőnket az anyósülésen egy kicsit többért, mintha csak egy embert vinne. Belemegy, bár az út vége felé már bánom, hogy bevállaltam a sebességváltón való ücsörgést. A menetidőt növeli, hogy nem tudjuk elhagyni a várost, mert tüntetők lezárták a kivezető hidat. Ennek köszönhetően megismerkedünk Santa Cruz külvárosával, bár szerintem ez a városrész nem csak nekünk, sofőrünknek is új. Végül sikerül kikászálódnunk a városból és indulhatunk neki az Andoknak.

A hátsó ülésen egy ausztrál középkorú pár, Sally és Steve ücsörög, akik megkérnek minket, hogy fordítsunk nekik, mert egy mukkot nem beszélnek spanyolul. Harmadtávánál rendőri ellenőrzőponthoz érkezünk. Négyünket, minket és a két ausztrált kiszednek, és elkezdik vizsgálgatni a csomagjainkat. Mikor a rendőrkapitány meglát, odaránt magához, végigszagolja a ruhámat és azt mondja:

- Marihuána, kokain van nálad?
- Miért? Vásárolnál? - fagyasztom le az arcáról a pökhendi mosolyt.
- Ez nem vicc. Most add ide, akkor megúszod.
- Nincs nálam semmi ilyesmi - tiltakozom.
- Ne akard, hogy szétszedjük a zsákjaitokat.
- Csak nyugodtan - vágom rá, de közben kezdem magam ugyanolyan kényelmetlenül érezni, mint Venezuelában.

A Krokodilfej-szikla Samaipata feléA Krokodilfej-szikla Samaipata felé

Egyesével nézik át a cuccainkat, majd mikor nem találnak semmit, olyan kérdéssel fordulnak felénk, amivel 9 év latin-amerikai utazásaim során még soha:

- Oltási könyvet kérek! - fogalmazza meg teljesíthetetlennek gondolt óhaját a zsaru.
- Tessék parancsolni! - nyomom a kezébe az eddig teljesen feleslegesnek gondolt, mégis mindenhová magammal cipelt sárga könyvecskét.

Az ausztrál páros itt bajban van, nincs oltási könyvük. A zsaru int, hogy menjek be Sallyvel és Steve-vel a belső szobába, amíg Eri visszapakolja a cuccokat a zsákba. Tudom mi fog következni, szólok újdonsült cimboráinknak, hogy a pénztárcájukat ne felejtsék kint, mert szükség lesz rá. A zár kattan, a rendőr pedig beszélni kezd:

- Fordíts nekik! Mivel nincs oltási könyvük, ezért be kell vigyem őket a Santa Cruz-i kapitányságra 24 órára.

Odafordulok Sallyhez és Steve-hez, és fordítok:

- Pénzt akar. Vegyétek elő a tárcátokat. Mennyi? - fordulok a rendőrhöz, miközben az ausztrálok előhúznak egy százast.
- Ötven boliviano - vágja rá simán a zsaru.

A két ausztrál nem érti miért ötven, amikor már ott volt a százas kezükben, de kicserélik a bankót és átadják a "váltságdíjat".

- Gringo! - állít meg kifelé menet a zsaru - Te nem tudnál adni valamit?
- Ne szórakozz! Most kaptatok egész jó sörpénzt. Igyátok el!

Ezután kezet fog velem, megköszönvén, hogy szereztem neki pénzt. A bolíviai rendőrben az a jó, hogy egy fokkal sötétebb a venéznél, így még igazán korrupt sem tud lenni.

Az út Samaipatáig egészen mesés. Olyan, mint a Yungason volt, csak itt aránylag jó az út, így a rettegés helyett van időm elmerülni a látványban. Három óra kocsikázás után futunk be a hűvös és szeles faluba, ahol búcsút intünk Sallynek és Steve-nek, majd szálló után nézünk. Végül teljesen véletlenül ugyanannál a hostelnél kötünk ki, ahol az ausztráloknak foglalásuk volt, így együtt múlatjuk az estét. Hálából, hogy megmentettem őket a 24 órás fogdától, ipari mennyiségű mojitót rendelnek ki.

Samaipata templomaSamaipata temploma

Kiderül, hogy a közel 50 éves, eredetileg brit páros pontosan ugyanúgy kezdett 30 éve utazni, mint mi, aztán Sally a kínai útjuk során teherbe esett. Otthon akarta megszülni a gyermekét, így hét hónaposan felültek a Transzszibériai vasútra és visszatértek Londonba. A gyerek még nem volt fél éves, mikor ismét útrakeltek, méghozzá Indiába, ahol öt hónapot töltöttek el. Aki már úgy Isten igazából hátizsákolt arrafelé, az tudja, mekkora "élmény". Ezután Ausztráliába utaztak, ahol hostelt nyitottak, közben pedig beutazták egész Ázsiát. Ma övéké Cairns legöregebb és legismertebb hostelje, s bár 50 évesek, mai napig hátizskolnak minden évben pár hónapot.

A nagy handabandázásnak és piálásnak végül egy vihar vet véget. Kimegy az áram, így esünk-kelünk, mire rátalálunk az ágyunkra. Holnap új nap, új kalandok.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Chiquitana jezsuita templomai azért könnyen lefárasztják az embert. Értem én, hogy a Világörökség részét képezik, de a jóból is megárt a sok. Az pedig puszta véletlen, hogy nekem pont az a templom tetszik, ami nem élvez műemléki védettséget. Közben azért rájövünk, hogy vannak még jó fej emberek Bolíviában, még ha stoppolni nem is könnyű. Saicét pedig semmilyen körülmények között ne egyetek!

Lepakolunk a roppant igényes szállónkon, majd harapnivaló után nézünk. Rizses csirke az elmúlt két hét után nem jöhet szóba, így kikötünk San Ignacio egyetlen pizzériájában. Hét évvel ezelőtt életem legrosszabb pizzáját Bolíviában sikerült elfogyasztanom, amikor is hawaiinak kihoztak valami édes tésztás, lekváros, koktélcseresznyés őrületet, aminek még a szaga is émelyítő volt. Tavaly Peruban többször sikerült összecsinálnom magam a remek, kemencében sütött, többször felolvasztott mirelit pizzától, azóta Dél-Amerikában óvatosan közelítek bármilyen olasz ételhez. Kirendelünk egy sajtos szalámisat, gondolván, abból baj nem lehet. Csodák csodájára egészen ehető dolgot kapunk.

San Ignacio temploma nem része a VilágörökségnekSan Ignacio de Velasco temploma nem része a Világörökségnek

A meglepetés nem a pizza minőségében, hanem annak árában fogad. A számlán 120 boliviano, azaz 4200 Ft szerepel. Nem, nem családi pizza, sima nyolc szeletes, ami a világ minden pontján pont ugyanakkora. Na jó, itt egy kicsit kisebb. A magyarázat egyszerű. San Ignacio közel fekszik a brazil határhoz, így rengetegen járnak át San Ignacióba kereskedni vagy csak szimplán olcsón kajálni. Azt korábbi utazásaimból tudom, hogy a 4200 forintos pizza egy brazilnak még mindig olcsó, de könyörgöm, mi csóró európaiak vagyunk. Budapesten szerintem nagyítóval kéne nyomozni azt a helyet, ahol 4200 forintért adnak egy pizzát, már ha van egyáltalán olyan hely. Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb asztalnál brazilok ücsörögnek, akiknek a mostani gazdasági helyzetben ez az ár streetfoodért filléres tétel.

San Ignacio de Velasco amúgy egészen csodálatos hely. Kolumbia óta nem láttam ilyen szép várost, beleértve a perui Arequipát és Cuzcót is. A főtér tisztaságát bármelyik svájci kisváros megirigyelné, az azt szegélyező épületek mind három és négy csillagos hoteleknek adnak otthont. Az utcán puccos kocsik szaladgálnak, amúgy meg mindenki tök jól néz ki. Luxus a semmi közepén. Nem is nagyon értem, hogy az ördögbe tud így kinézni egy város, miközben alig lehet megközelíteni - az első aszfaltút 150 km-re, öt órás buszútra van ide.

Ha kívülről nem is, belülről attól még szép a templomHa kívülről nem is, belülről attól még szép a templom

A város egyetlen szégyenfoltja az, amiért jöttünk: a templom. A Jezsuita kör hét templomából hat a Világörökség részét képezi, kivéve ezt az egyet. Az van, hogy a térség központjaként San Ignacio templomát még Hans Roth előtt elkezdték felújítani, aminek eredménye az lett, hogy az eredetit lebontották, majd a helyére odabiggyesztettek egy modern betonszörnyedvényt. Mikor elkészült, körbeállta a városka minden lakója, majd arra jutottak, hogy ez böszme rondára sikerült. Mielőtt meglincselték volna a polgármestert, az utasította az építészeket, hogy bontsák le az egészet, és építsék fel újra a régit. Pénz hiányában a betontorony maradt a helyén, így született meg San Ignacio torzója. Szerencsére a templom belső terét sikerült megmenteni, így az oltárak és szent képek megmaradtak olyannak, mint egykoron. Ha engem kérdezne valaki, akkor azt mondanám, mind közül a San Ignació-i templom néz ki belülről a legjobban.

San Ignacio szép, de minden piszkosul drága, ezért nem maradunk tovább. Délelőtt kisétálunk a külvárosba, ahol várunk egy buszt, ami San Miguelbe tart. Szerencsére nem kell rá sokat tétlenkedni, egy óra múlva már a szuper csendes egyutcás faluban fotózzuk az újabb missziót.

A San Miguel-i templomA San Miguel-i templom

A kőből épült torony itt is különáll a templomtól, de ami miatt igazából nevezetes, az a harangjátéka. Hét különböző méretű harang található az amúgy nem túl magas toronyban, amiket misekor, esküvőkor vagy temetéskor más és más módon kongatnak meg. A legrosszabb az, ha a legkisebb harang hangja csendül fel, ez ugynais azt jelenti, hogy a faluban meghalt egy gyermek.

Fotózás közben megjelenik egy turista pár, a spanyol Alberto és az osztrák Alexandra. A srác odáig van a jezsuita templomokért, barátnője vállvonogatva kíséri, jelezvén: halálosan unja a vidéket. Nem úgy tűnik, mint akinek van beleszólása a dolgokba, később kiderül, hogy miért.

A falfestések mindenhol szépekA falfestések mindenhol szépek

A templom ajtaja zárva, de mázlink van; megjelenik egy furcsán beszélő gyerek, aki átmászik a parókia falán, és kinyitja nekünk Isten házát. Pont ugyanúgy néz ki belülről, mint a többi, de a gyerek mutogat, hogy kövessük. Hátramegyünk a sekrestyébe, ahol a kölök kinyit egy szekrényt és elővesz néhány bábut. Nem igazán értjük mit akar, de később megjelenik egy fickó, aki a templom gondnoka lehet, és elmeséli, hogy ezeket az apró szenteket cipelik körbe a faluban jeles napokon. Miközben hallgatjuk a mesét, felnézek az oltár feletti plafonra, ahol egy igen izgalmas freskót látok: fekete viharfelhőkön ülnek az emberek, középen pedig a Gyűrűk Ura mindent látó szeme tűnik fel. Hátborzongató festmény.

A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették 

A templom után Alexandrával és Albertóval beülünk inni egy gyümölcslevet az egyetlen nyitva lévő helyre, majd várjuk, hogy érkezzen a busz, amivel továbbutazunk San Rafaelbe. A lány nyöszög, hogy éhes, így Alberto mondja neki, hogy menjen át a boltba, vegyen kekszet, de a lány nem mozdul. Eri végül elkíséri, Alberto pedig kifakad:

- Két éve járunk, mégsem hajlandó egy szót se szólni hozzám spanyolul. Gondoltam, majd idekinn könnyebb lesz megtanulnia a nyelvet, de nem. Egy kekszet nem tud nélkülem megvenni. Teljesen kikészít. Ti hogy bírjátok egymást nézni évek óta a nap 24 órájában?

Az igazat megvallva, egész jól bírjuk, sőt, egyre jobban. Rá kell jönnöm, hogy a korábban felmerülő problémák egyre ritkábbak. Eri nem akad ki azon, ha nagyon gáz helyen kell aludnunk és szart kell ennünk, én meg sokkal könnyebben túlteszem magamat azon, hogy olykor elmegy egy napi büdzsé olyan dolgokra, amik nekünk férfiaknak feleslegesnek tűnnek, de a nőknek elengedhetetlenek. Nyilván évek óta összezárva lenni komoly kihívás, de mostanra nem hogy zavaró lenne, sokkal könnyebb az egész.

San Rafael temploma - van különbség?San Rafael temploma - van különbség?

Megérkezik a busz. Na ha láttatok már aljas verdát, akkor azt szorozzátok meg százzal. Alexandrának és Albertónak helyjegye van, mert egész San Joséig utaznak, nekünk persze csak álló hely jut, bár igazából nem a busz padlóján, hanem mások lábán vagyunk kénytelenek ácsorogni. Mire a sofőr és segédje mindenkit betömköd a buszba, hirtelen eszükbe jut, hogy a busz defektes. De nem ám leszállítanának minket, hanem a buszban kb. 150 emberrel elkezdik felemelni a csotrogányt. Az egész jelenet abszurd, de szerencsére szerelőink viharsebesen végeznek a kerékcserével, így tíz perc múlva már nyeljük a port a semmi közepén.

A San Rafaelbe vezető út mentén számtalan ranchet látni. Olyan neveik vannak, mint Berlin, Varsovia vagy Bayern. Ezek azok a farmok, amiken a mennoniták gazdálkodnak. Többségük fehérre festett fakerítéssel van lehatárolva, az út szélén nyírva van a fű, s persze a bekötő útjuk sokkal jobb állapotban van, mint maga az országút. Lenne mit Bolíviának elsajtátítania a 300 éves német technikából.

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

San Rafael pont ugyanakkora falu, mint San Miguel volt. Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot, de a sofőr közli, hogy ma nincsen több járat, így ha maradunk, holnap ugyanezzel az délutáni busszal tudunk csak továbbutazni. Legyen! Lecuccolunk és bevackoljunk magunkat a falu egyetlen szállójába, ahol garantált a jó hangulat: a szálló tulaja pár napja elhalálozott, özvegye és családja magányos csendben ücsörög a ház elé kitolt hintaszékekben és bámulnak a messzeségbe.

A gyászt nehezen viseljük, így inkább megnézzük magunknak a hatodik templomot is. Pont ugyanolyan, mint az eddigiek voltak, így beülvén a falu egyetlen kifőzdéjébe minősíthetetlen locrót (rizsleves tyúkkal) lakmározni, arra a döntésre jutunk Erivel, hogy holnap leviharzunk San José de Chiquitosba és kihagyjuk az ugyancsak a Világörökség részét képező Santa Ana templomát.

A bolíviai konyha egyik remeke: locroA bolíviai konyha egyik "remeke": locro

Viharoznánk, ha lenne mivel. A busz este 5 és 6 között érkezik, így hát marad a stoppolás. Nem megy könnyen, sőt. Reggel 9-től déli 12-ig egy fia kocsi nem megy San José felé, így megunván a napon aszalódást, bemenekülünk a faluvégi kifőzdébe saicét enni. A saice olyan, mint a paprikás krumpli, paprika és krumpli nélkül, de jó sok rizzsel. Miközben rosszízűen falatozunk, befut egy kamion. Heuréka! A sofőr és overálos társa letelepszik mellénk kajálni, így könnyedén lebeszéljük velük, hogy egy kis plusz pénzért dobjanak már el minket San Joséba. Belemennek.

A kaja végeztével szállnánk be a kamionba, mikor az overálos fickó szól a társának, hogy gáz van, eltört a kardántengely. Remek. Kocsi van, csak nem működik. Egy ideig téblábolunk körülöttük, hátha tudják orvosolni a problémát, de egy óra olajban fetrengés és szigszalagozás után közlik, hogy akkor ők most felhívják a tulajt, hogy küldjön értük és a szállítmányért egy másik kamiont Santa Cruzból. Az legkorábban éjfélre van itt, így az tűnik a legokosabbnak, ha felszállunk a késő délutáni buszra.

Öt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San RafaeltÖt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San Rafaelt

Aztán egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, begurul egy furgon. Kipattan egy nő belőle és kikiabál, hogy ki megy San José felé? Elsőként ott termünk, s bár kérdezzük - tanulván a korábbi esetekből -, hogy mennyi lesz a fuvar, csak annyit mond, majd megbeszéljük. Az ilyen megbeszéljük dolog nem ugyanazt jelenti Bolíviában, mint a világ bármely más pontján, így elkönyveljük magunkban, hogy megint le leszünk rántva rendesen, de a fene ott egye meg, legalább kikecmergünk valahogy innen.

Eri a nő mellett kap helyet az anyósülésen, én pedig a platón egy indián kinézetű idősebb pár és egy kifinomult munkásember mellett. Az idősebb pár negyed óra múlva lepattan az egyik ranchnél, én pedig kettesben maradok a kokalevelet rágcsáló és ócska Samba sört vedelő fickóval.

- Gringó vagy? - kérdi, mintha nem lenne tök világos, hogy igen.
- Magyar vagyok.
- Én meg brazil. Mégis mit képzeltek ti amerikaiak rólunk? - veti rám tekintetét, közben arcon köp egy adag kokalevéllel.

Pompás! Kikaptam egy gringógyűlölő vadparasztot, akivel most négy órán át ülhetek édeskettesben a platón.

- Nem értem. Mit kéne gondoljak? - teszem a hülyét.
- Hát ez az! - néz rám komoly arccal - Kérsz egy sört? - és már bontja is ki a következő Sambát.

Megmenekültem. A fickó annyira be van mákozva és annyira tuskó, hogy még utálkozni sem nagyon tud. A pia meg úgyis megold mindent, úgyhogy megnyugszom.

- 60 éve élek Bolíviában. Ez az ország egy álom.
- Már megbocsáss! Nem azt mondtad, hogy brazil vagy? 
- De igen. Kölyökként átjöttem dolgozni, mert sokkal jobb volt itt az élet, mint a túloldalon.
- Hány éves vagy?
- 73 éves vén ördög vagyok - röhög.

Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?

A fickó egy hihetetlenül szikár, enyhén kopaszodó figura, aki ha bemondja, hogy 50 éves, készséggel elhiszem.

- Megyek Santa Cruzba. Várnak a kurvák! - röhög fel, majd bont egy újabb sört.

Hihetetlen életművész. Az egész életét végigályázta, de sehol nem ragadt le, ranchről ranchre vándorolt, mint a western filmekben.

- Ezt a helyet, ahol most vagyunk, San Diablónak (Szent Ördög) hívják - veti közbe egy dombtetőn, ahonnan az út megindul lefelé.
- Miért hívják így?
- Mert anno, mikor az emberek ideértek gyalogszer, annyit mondtak, hogy "Szent Ördög, még mennyi van hátra?!".

És tényleg. Chiquitana száraz erdői hatalmas területen fekszenek, soha nem akarunk megérkezni. Az egyetlen jó dolog a hosszú platón utazásban az, hogy sikerül filozófusra innunk magunkat az öreggel. Végül nagy ölelkezés közepette szállunk ki San José de Chiquitos főterén, ahol a sofőr azt mondja, annyit adunk, amennyit akarunk. Meglepő, hogy maradtak jó fej emberek még Bolíviában. Fizetünk 50 bolivianót a négy órás fuvarért, majd szálló után nézünk. És hogy mi van San Joséban? Hát persze, hogy egy templom. No de erről majd holnap...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Bolívia egyik legkésőbb felfedezett vidéke a ma Chiquitana névre hallgató országrész. A trópusi szárazerdőkben és szavannákon élő nomád indiánközösségeket a jezsuiták vették gondozásba, de nem sokáig izmozhattak az őslakosokkal. A spanyolok nem nézték jó szemmel autonóm törekvéseiket, így az első templom megalapítása után kevesebb mint 80 évvel szedniük kellett a sátorfájukat. Ami hátramaradt, az néhány világtól elzárt koloniális városka, amik akár Bolívia első számú látnivalói is lehetnének, csak szörnyen nehéz őket megközelíteni.

Hat, azaz hat bolíviai jezsuita misszió került fel az UNESCO Világörökség listájára az ún. Jezsuita körből, már csak ezért is gondoljuk úgy, hogy érdemes pár napot rászánni életünkből Bolívia eme eldugott szegletére. Minden útikönyv, sőt, még a Wikipédia is azt írja, hogy az első missziót 1691-ben alapították San Javier néven, de San Ramón-i szállásadónk ad egy kis felvilágosítást:

- Mindenki azt hiszi, hogy San Javier az elsőnek alapított misszió, pedig a jezsuiták előtte egy évvel megépítették Santa Rosa kápolnáját.
- Nincs is Santa Rosa a térképünkön - értetlenkedünk.
- Pedig, higgyetek nekem! Santa Rosa volt az első jezsuita település. Itt van tíz kilométerre, a mototaxik 10 bolivianóért odavisznek titeket.

Chiquitanai életképChiquitanai életkép

Szállásadónk, Diego nem hazudik. A mototaxik valóban 10 bolivianót kérnek a menetért, ami nem tart negyed óránál tovább. Santa Rosa de la Mina (csak a pontosság kedvéért) két kilométerre fekszik a San Javierbe vezető úttól. Egy apró falu, ahol érkezésünkkor épp népgyűlést tartanak. Arról mesél a polgármester az összegyűlt ötven falulakónak, hogy a gringók mennyire lenézik a bolíviaiakat és ez a helyzet tarthatatlan. Pompás az időzítés, sunnyogva oldalazunk el a "tömeg" mellett a falu szélén álló kápolnához, ami zárva van. Motorosaink azt mondják, a polgármestertől kell elkérni a kulcsot, de erre most épp nem tartjuk alkalmasnak az időpontot. Körbefotózzuk a több mint 300 éves épületet, majd visszavitetjük magunkat San Ramónba.

Az első jezsuita templomnál nem jártunk sikerrel, na de majd most. Mázlinkra pont indul egy busz San Javier felé, így negyven perc múlva már a jezsuita kisváros főterén mászkálunk. Mind a templom, mind a főteret szegélyező épületek a 18. századból származnak; Kolumbia óta nem volt ennyire koloniális hangulatom.

San Javier templomának díszes frontfalaSan Javier templomának díszes frontfala

Itt is népáradat van. Mint utóbb kiderül, ma valamilyen nemzeti ünnep van szerte Bolíviában. Gyerekek vonulnak fel és alá, trombitálnak, dobolnak és zászlót lengetnek. Kicsit elég a nyüzsiből, így félrevonulunk a szállónkra, majd a késő délutáni órákban újból kimerészkedünk. Az utcákon sehol egy lélek, minden csendes és nyugodt. A templom is zárva tart, de egy öregúr, aki a bejáratnál ücsörög, azt mondja, hogy este 7-kor mise lesz, így biztosan kinyit. Úgy is történik. Végre látunk belülről egy jezsuita templomot, és hát leesik az állunk. No nem a klasszikus, arannyal futtatott, fából készült oltár, hanem a gyönyörűen megfestett mennyezet miatt.

A jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesésA jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesés

San Javiert 1691-ben alapították a jezsuiták, akik azért érkeztek Chiquitanába, hogy az itt élő nomád közösségeket megtérítsék. 1767-ben aztán a spanyolok kirakták a szűrüket, így a megkezdett missziós munka abbamaradt. A templomok az enyészeté lettek, de a városokat az idő közben megjelenő telepesek belakták. 1972-ben egy svájci szerzetes és építész, bizonyos Hans Roth újította fel a templomokat, amik 1990 óta a Világörökség részét képezik.

San Javier temploma is a Világörökség részeSan Javier temploma is a Világörökség része

Másnap reggel Concepción felé vesszük az irányt, amiről a nálunk lévő Lonely Planet csak annyit ír: itt található a legszebb jezsuita templom az egész országban. Felkapjuk zsákjainkat és - tömegközlekedés hiányában - kiállunk stoppolni a falu határába. Az elmúlt két balul elsült stoppolásunk után már okosabbak vagyunk; az első kisbuszt, ami megáll, azonnal az árról kérdezzük. Bár a családját szállítmányozza a srác San Javierbe strandolni, gond nélkül benyögi a 15 bolivianós árat fejenként. Mégsem 180, mint volt San Ignacióban.

A templomok "hátsó udvara" sem akármilyenA templomok "hátsó udvara" sem akármilyen

Concepción jóval nagyobb San Javiernél, de ez csak a poros utcák számában mutatkozik meg. A főtér a koloniális épületekkel pont akkora, mint volt San Javierben, s hogy őszinte legyek, nem érzékelem, hogy mitől is szebb az itteni templom. Két dolog azonban feltűnik: elsőként az, hogy minden utca neve német eredetű, másodikként pedig az, hogy a harangtorony külön áll a templomtól.

Concepción főtere és a különálló harangtoronyConcepción főtere és a különálló harangtorony

Fotózunk párat, majd visszasétálunk a külvárosba, ahol szeretnénk buszt fogni San Ignacio de Velascóba, Chiquitana legnagyobb városába. Bár San Ignaciót közel 50 000-en lakják, mégsem könnyű odajutni. A jegyárus csaj közli, hogy egy körül indul egy kisbusz, de a jegyet majd akkor adja el, ha az már megérkezett. Semmi probléma, gondoljuk, és beülünk egy tápláló rizses csirkére az egyik kifőzdébe. Húsz perc múlva, mire visszaténfergünk a jegyárus csajhoz, azt látjuk, hogy vagy két tucat ember ücsörög a járdán.

- Minden jegy elkelt, sajnálom - veti oda a csaj.
- De hát mi voltunk az elsők, a busz pedig még sehol - hőzöngünk.
- Túl sokan jöttek, ezért el kellett adnom a jegyeket. Majd jön egy másik kisbusz négy óra felé.

Concepción főtereConcepción főtere

Hiába is hőbörögnénk. Ez Bolívia, ahol bár a turista mindenért többet fizet, mégis ő az utolsó a sorban. Mi is leülünk a járdára, három kertészgatyás mennonita mellé. A mennoniták közel 250 éve letelepedett német földművesek, akik megtagadva a modernizációt úgy éltek mostanáig, mint őseik. No persze mint minden, ez is változik. Ma már többségük nem lóval közlekedik, hanem traktor vontatta, vasúti kocsira hajazó vagonnal. A mellettünk ülő hármas gond nélkül szürcsöli a kólát, ami 20-30 éve még skandallum lett volna. Ami maradt, az a népviselet és a nyelvük. A férfiak kantáros gatyát, kockás inget és szalmakalapot, a nők több rétegű szoknyát, fehér zoknit, topánkát, a fejükön pedig kendőt viselnek. Mindenki szemüveges, hihetetlenül fehér bőrű, az arcuk pedig nagyon furcsa. Azt mondják, kizárólag egymás között házasodnak, ezért néznek ki egy kicsit defektesnek.

Mennonita tömegközlekedésMennonita tömegközlekedés

Mikor hallgatjuk őket, nem tudjuk eldönteni, hogy ez most angol vagy német. Persze tudjuk, hogy német, de ez a német nagyon más, mint amit én a középiskolában tanultam. A számokat tisztán angolul mondják, a szavak többségét is angolos akcentussal ejtik ki, mégis németesen hangzik az egész. Tanultam korábban, hogy a német és az angol egy tőről fakad, de csak most szembesülök vele, hogy ez mennyire igaz. Annyira bámuljuk őket, hogy végül a három fickó megkérdi tőlünk, honnan jöttünk. Mikor megemlítjük, hogy magyarok vagyunk, az egyikük büszkén újságolja el - persze hibátlan spanyollal -, hogy néhány éve járt Tirolban, mert az ő családja onnan származik. Beszélgetnénk velük hosszabban is, de közben megérkezik a kisbusz, amit a két tucat ember - köztük a három mennonita - megrohamoz, majd pár perc múlva elvesznek a városszéli porfelhőben.

Ücsörgünk, arra várva, hátha előbb befut az öt órási járat, mire feltűnik egy szakadt csirkebusz. Meg vagyunk mentve, jó esetben még naplemente előtt megérkezünk San Ignacióba.

Concepción után az út egészen szörnyű állapotban van. Szerencsére itt nincs felázva a talaj, mint Amazóniában, így egész gyorsan haladunk, cserébe azonban nyelhetjük a port. Az ilyen dzsungelmobilokról tudni kell, hogy azokat házilag barkácsolják, hogy működőképesek legyenek, ezért a kaszni régen nem úgy néz ki, mint egykoron. Minden pórusán dől be a por, így azért imádkozunk, bárcsak esni kezdene. Imánk meghallgattatik, Santa Rosa de la Roca magasságában cseperegni kezd az eső. Hála Istennek nem esik sok, csak annyi, hogy ne fulladjunk meg a hátralévő másfél órában.

Santa Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhőkSanta Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhők

Hat órakor futunk be San Ignacióba. A külvárosban tesz le minket a busz, ahonnan gyalog indulunk szállást keresni. Minden szállón elképesztő összeget mondanak, 300 bolivianónál olcsóbb szoba egyszerűen nincs. Nem értem hogy lehet, mikor San Ramónban és San Javierben is simán megaludtunk 100 boliviano körül, de a tény attól tény marad: San Ignacio a legdrágább bolíviai kisváros.

Sötét éjszaka van, mire rátalálunk egy munkásszállóra, ahol a büdzsénknek megfelelő árú szobát kapunk. Egészen hihetetlen, hogy egész Dél-Amerikában Bolíviában fizetünk legtöbbet szállásra, abban az országban, amit mindenki az olcsóságáról ismer. Aztán persze megtudjuk, hogy San Ignacio miért drágább még a drágánál is. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)