MIRADOR - "Kilátó a világra"

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunk. Ahogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Brutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Guajira-félszigeten élő wayúukról sok izgalmas dolgot lehet olvasni az interneten, de a valóság egy kicsit más, mint amire az ember azok alapján számít. Ekkora koszt még sehol nem láttunk, és az indiánoktól sem azt kaptuk, amit vártunk. Cabo de la Velában elég nagyot csalódtunk.

Maicaóból a Karib-tenger partján fekvő vidám és hangulatos városkába, a Száz év magány című regényben is gyakran emlegetett Riohachába utazunk. Hatalmas a kontraszt Venezuelához képest, például nyugodt szívvel léphetünk ki az utcára anélkül, hogy attól kellene tartanunk, valaki pisztolyt tart a fejünkhöz.

Jó másfél órán át bolyongunk a városban, hogy megfizethető szállásra bukkanjunk. Feladjuk, kénytelenek vagyunk elfogadni azt a Venezuela után kissé sokkoló tényt, hogy Riohachában nem lehet 25 dollár alatt megaludni. Miután lepakolunk a parányi, egyszerű szobában, lesétálunk a partra és az egyik étteremben elmajszolunk egy tál rákos rizst, amit egy rég áhított, mennyei lulólével öblítünk le. Nem fér a fejembe, hogy ebből a zseniális gyümölcsből miért csak Kolumbiában készítenek italt?

Riohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednek

A késő délutáni órákban az óriási pálmákkal szegélyezett partmenti sétányon latin párok andalognak, a homokos strandon kisgyerekes családok gyűjtögetik a kagylót, és mindenki tetőtől talpig ragad az utcai árusoktól vett görögdinnyétől és sült kukoricától. A járdán gyönyörű, színes, horgolt táskákat kerülgetünk, amiket megtermett, sötét bőrű, vászonlepelben járó indián asszonyok árulnak. A város főtere rendezett és tiszta, már-már azt is mondhatnám, hogy szép. Egy szó, mint száz, Riohacha kellemes hely.

Wayúu táskák színesítik a parti sétányt

Mi mégsem a városka miatt utaztunk idáig, hanem azért, hogy ellátogassunk a Guajira-félszigetre, és hogy találkozzunk a wayúukkal, akik azokat a színes táskákat készítik, amiket nem csak itt, hanem Kolumbia szerte mindenhol próbálnak rátukmálni a turistákra.

A wayúukat a homok, a szél és a Nap népének tartják, talán épp azért, mert ezenkívül más nem is nagyon akad a Guajira-félszigeten. Békés, de elég öntudatos törzs, még a spanyolok sem tudták őket távozásra bírni a sivatagból. A 20. század második felében aztán minden megváltoztott. A gerillák és a hadsereg egymás ellen vívott háborúja kiterjedt a félszigetre, menekülésre kényszerítve a wayúukat. Többségük Venezuelában kötött ki, és csak az utóbbi két évtizedben kezdtek el visszaszivárogni.

Wayúu asszony a Guajira-félszigeten

A wayúuk számára érdekes módon nem a férfi, hanem a termékenységgel és az élet adásának képességével megáldott nő a nagyobb érték. Tradícionálisan közülük kerültek ki a sámánok és a közösség vezetői is, bár a nőuralomnak ellentmond az a tény, hogy a számos afrikai törzsnél gyakorolt infibulációt - azaz a női nemiszerv rituális megcsonkítását - állítólag ők is alkalmazták a kislányoknál. Márpedig kétlem, hogy a személyiségi jogokat nem tisztelő, sok gyerek életét követelő veszélyes és rendkívül fájdalmas hagyománynak bármely közösségben nők volnának a támogatói.

A wayúukra jellemző a poligámia, de - ismét aláásva a nők felsőbbrendűségének képzetét - a kiváltság csak a férfiakat illeti meg. A házasság feltétele a lány családjával kötött gazdasági szerződés. A házasságkötés előtt a férfinek el kell látogatnia a lányos családhoz és tisztáznia kell, mennyi kecskét tud hozzátenni a családi vagyonhoz. Tiszta Afrika, nem igaz?

Ezen információk birtokában másnap reggel izgatottan pattanunk be az iránytaxiba, amivel egy unalmas pusztaságon át Uribia poros falujáig utazunk. Az úttal párhuzamosan vonatsín fut, amin Kolumbia legnagyobb szénbányájából, Cerrejónból szállítják a szenet a félsziget északnyugati csücskében fekvő Puerto Bolívárba, majd onnan hajókkal az Egyesült Államokba. 

Unalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la Velába

Uribia az a hely, ahol véget ér az aszfaltút, s ahonnan kezdődik a sivatag. Innen egy teherautó platóján meglehetősen drágán, fejenként 15 000 pesóért utazunk Cabo de la Veláig. Csak néhány élettelen, szürke fatörzs töri meg a kietlen táj egyhangú látványát, no meg az a szembejövő teherautó, ami úgy felveri a port, hogy utána percekig nem találom a tőlem fél méterre ácsorgó Endrét.

Amúgy nem vagyunk egyedül a platón. Két német nővel, egy perui sráccal és bolgár barátnőjével, valamint négy argentin csajjal együtt utazunk a tengerpartig. Elég sokan vagyunk tehát, sofőrünk azonban úgy vélekedik, hogy van még kihasználatlan kapacitás hátul. Egyszercsak megáll egy háznál, és a lelkes turistacsapat kellős közepére egy mázsás olajoshordót és egy ember magasságú hűtőt biggyeszt. Legalább van mire leülnünk.

   Az első wayúu ház

Cabo de la Velához közeledve megjelenik néhány bokor, amik színes köntösbe vannak öltöztetve. Nem kell népművészeti alkotásra gondolni, a szél díszítette fel nylonzacskókkal a kiszáradt növényzetet. Megjelenik az első wayúu farm néhány szegényes vályogviskóval, amik között tető magasságig emelkedik a szemétkupac. Semmi kétségem nincs afelől, hogy Nyugat-Szaharában járunk.

Tiszta udvar, rendes ház

A wayúuk sosem építettek városokat, legfeljebb 8-10 kunyhóból álló tanyákat. A házaikat (amiket miichinek neveznek) jellemzően uszadékfákból, fűből és gallyakból tákolták össze, csak a spanyolok megjelenése után kezdtek vályogot vetni. 

Klasszikus wayúu tanya

Mivel a wayúu legendák szerint Cabo de la Vela öble a halott lelkek hazája, sokáig még tanyát sem mertek itt létrehozni. Aztán jött a turizmus, és a környékről hirtelen mindenki ideköltözött. Cabo de la Vela ma már a legnagyobb wayúu település, egy új birtok ára közel annyiba kerül, mint Riohachában egy lakás. Az, hogy ez a rongyos halászfalu hogyan vált ilyen turistássá, egyelőre nem fér a fejembe, de az biztos, hogy az igénytelen épületek többsége egy hostelt vagy egy éttermet rejt.

Furgonunk megáll az egyik előtt, ahol rögtön el is foglaljuk aznapi szállásunkat. Nagy túlzás volna szobának neveznünk azt az omladozó vályoghelyiséget, ahová betuszkolnak minket, de legalább nem kell érte sokat fizetni. Megkockáztatom, hogy az ágyunkon több a homok, mint a tengerparton, de ez szállásadóinkat egyáltalán nem érdekli, mivel ők hagyományosan függőágyban alszanak.

Eddig nem nyerte el a tetszésünket a vidék, de talán majd a tengerpart. A szállónktól alig 30 méterre húzódó, több kilométer hosszú homokos föveny pont ugyanolyan piszkos, mint a falu. Mindenhol zacskókat fúj a szél, folyton arra kell figyelnünk, hogy ne gyalogoljunk bele egy kupac kecskebogyóba. A strandon alig pár ember lófrál, többnyire hozzánk hasonló hátizsákosok, akiknek ugyanúgy tanácstalanság rí le az arcáról. Ez lenne a Kolumbia szerte mindenhol hirdetett mesés Cabo de la Vela? Hiszen itt nincs semmi, csak néhány szakadt ház, pár unott demóindián és ipari mennyiségű kecskeürülék.

Halász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerparton

Felerősödik a szél, aminek hála megjelenik néhány kiteszörfös; legalább van mit néznünk a naplementében. Megkordul a gyomrunk, így beülünk az egyik comedorba, ahol 20 percbe telik előkeríteni egy pincérfélét. Végül jól sül el a dolog, Cabo del la Vela ugyanis vélhetően az egyetlen hely Kolumbiában, ahol 8 dollárért lehet enni egy finoman elkészített langusztát. Legalább az este jól kezdődik.

Nyolc dollárért megéri langusztát enni

Visszafelé sétálva összefutunk a perui-bolgár párossal, akik nehezen álcázzák csalódottságukat.

- Holnap megyünk innen - kezdi a srác- Nincs miért itt maradni.
- Merre mentek? Punta Gallinasba?
- Dehogyis! Most beszéltünk egy sofőrrel, 180 000 pesót kér az útért.
- Az nem olyan drága, ha össze tudjuk dobni páran - okoskodom.
- 180 000 pesó fejenként, és minimum tíz emberrel indul neki - savaz le minket a perui.

Sok helyen olvastuk a neten, hogy a Guajira-félsziget legizgalmasabb partszakasza az ide kb. 100 kilométerre fekvő Punta Gallinas. 180 000 peso az 80 dollár fejenként, ennyit egészen biztosan nem fizetünk egy kirándulásért. Később több kocsi is megáll mellettünk, hogy holnap nagyon szívesen elvisznek minket a félsziget északi csücskében fekvő faluba. Olyan is akad, aki felajánlja, csak minket kettőnket akciósan, 1,5 millió pesóért elvisz és még vissza is hoz. Ennyi pénzből egy hétig elvagyunk luxuskörülmények között Isla San Andrésen, úgyhogy követjük mi is a perui-bolgár párost: holnap elhagyjuk ezt a koszfészket.  

Kiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la Vela

Este enyhül a hőség, a helyiek is kimerészkednek házaikból, de mivel nincs áram, a generátor működtetése pedig drága, nem sokáig viháncolnak az utcákon. A közösségi fürdőben persze nincs víz, csak vödörből lehet merni, azt is csínyján, mert nincs belőle sok. 

Szállásunkon azt mondják, hogy a furgonok reggel 4 és 9 között indulnak vissza Uribiába. Az, hogy ennek a kijelentésnek csak az első fele igaz, akkor derül ki, amikor reggel 6-kor a szállás előtt ácsorogva felvilágosít minket egy csapat táskát horgoló öreglány:

- Minden kocsi elment 4-kor. Majd holnap lesz újra fuvar. 

Mielőtt nyugtáznánk, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen ragadtunk, érkezik egy kocsi egy bogotái párral a platóján, és felvesz minket. Rendbontóan nem a "kitaposott" földúton megyünk keresztül, hanem a sivatag kaktuszosában törünk utat magunknak. Reggel 9-kor farkaséhesen és a szomjúságtól majd elpusztulva érünk Uribiába, ahol azonban a sarki boltban nincsen ásványvíz, sem üdítő. Van viszont sör, így hát azt reggelizünk, amitől gyorsan rendben lesz nem csak az emésztésünk, de a közérzetünk is.

Wayúu kislány Cabo de la Velában

A bogotái párral együtt fogunk iránytaxit Riohacha felé. Az egyik kereszteződésben az út szélén frichét, azaz sült kecskehúst árulnak arépával, amivel sikerül felitatnunk a még fel nem szívódott folyékony kenyeret. Egyáltalán nem jó, de hát az elmúlt másfél napban semmi sem volt igazán jó, leszámítva a langusztát.

Cabo de la Vela hatalmas csalódás volt. Elhiszem, hogy azokat a turistákat, akik még életükben nem láttak népviseletbe bújt indiánokat, megbabonázza a hely, de azt nem nagyon értem, hogy nem veszik észre, hogy ez az egész egy nagy színház. Utoljára az Úszó-szigeteken éreztem hasonlót; ott is csak addig kedvesek az emberrel, amíg az hajlandó költeni. Lehet, hogy Punta Gallinas és környéke más, de el kell telnie egy kis időnek, hogy újra a Guajira-félszigetre vágyjak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-ban. A szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

 San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?

Barquisimetóból egy szakadt, 50 éves por puestóval utazunk Carorába. A Lonely Planet azt írja erről a szakaszról, hogy gyönyörű, én azonban kétlem, hogy a szerző ezen sorok papírra vetése közben nem állt drogok hatása alatt. A Barquisimeto-Carora szakasz kiégett pusztaságaival minden, csak nem szép.

Az apró carorai terminálról taxival megyünk a belvárosba. Nem szórakozunk, a könyv által ajánlott legdrágább hotel felé vesszük az irányt. Igen, a legdrágább felé, mert a mostani feketepiaci dollárárfolyamnak hála egy-két dollár pluszért mindenhol a legjobb helyeken aludhatunk. Most is meseszép szobát sikerül kivennünk, légkondival, meleg vizes zuhannyal és wifivel, ráadásul a szálló alatt egy egészen zseniális pizzéria működik. Azon túl, hogy a 12 szeletes családi pizza másfél dollárba kerül, még finom is.

Carorát a 16. század közepén alapították a spanyolok, hirtelen felindulásból kétszer. Mivel az első telepet a környéken élő indiánok lerombolták, a másodikat kicsit odébb, a mostani város helyén hozták létre. Ezúttal a spanyolok mészárolták le az indiánokat, így Carora maradhatott.

Carorát kétszer alapították meg

Kezdetben húsmarhákat tartottak a környéken, majd a 19. századtól jött a kaucsukláz. Mikor az lecsengett, ismét a marháké lett a főszerep. Az 1990-es évektől szőlőtermesztéssel kezdtek kísérletezgetni, majd Chávez hatalomra kerülésével megindult a tömeges bortermelés. Az persze senkit nem érdekelt, hogy Venezuela klímája alkalmatlan a minőségi borkészítéshez, egy volt a fontos, hogy a népnek saját lőréje legyen.

A hasonló éghajlattal bíró Kolumbiában már volt szerencsénk bort kóstolni, s bár az felejthető volt, azért adunk egy esélyt a venezuelai bornak. A hotel recepciósa szívesen felhívja nekünk a pincét, ahol azt mondják, délben várnak minket nagy szeretettel. Taxival megyünk a város határán álldogáló Pomar Borászathoz, ami egy hatalmas hodály. A bejáratnál nem értik mit akarunk, de öt perc beszélgetés után végül felhívják az illetékest.

Kellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzá

- Nem érünk rá sajnos, jöjjenek vissza délután 2 után - mondja egy kellemes női hang a telefonban.

Pompás! Nincs kedvünk a külvárosban időzni, így visszataxizunk a központba, majd ebéd után ismét a borászathoz igyekszünk. A recepciósok most is ugyanolyan értetlenül néznek ránk, mint két órával ezelőtt. Végül meggyőzzük őket, hogy engedjenek be, de Erire mutogatnak, hogy ő nem jöhet, mert rövid gatyában van.

Mi van??? Miért nem lehet egy borászatba bemenni rövid gatyában? És ha még ilyen hülye szabály van is, miért nem mondták két órával ezelőtt, hogyha jövünk vissza, öltözzünk át? Ja, tudom a választ: ez Venezuela.

Eri végül kint marad, én pedig besétálok a tartályok mentén a központi épületbe, ami már egészen borászat hangulatú. A csaj a pultnál iszonyatosan zavarban van, nem igazán érti, mit keresek itt. Elmagyarázom neki, hogy délelőtt velem beszélt telefonon, délben pedig azt kérte, hogy jöjjünk vissza délután, úgyhogy most itt vagyunk.

Carorai utcakép

- Értem. De mit szeretne pontosan? - teszi fel a meglepő kérdést.
- Bort szeretnék kóstolni, ha lehet. Magyarországról vagyok, ahogy a barátnőm is, aki kint ácsorog a borászat előtt, mert nem engedték be. Egy blogot vezetünk Dél-Amerikáról, gyakran írunk a kontinens ételeiről és borairól, szeretnénk a Pomar Borászat remekeiről is írni.
- A barátnőjét miért nem engedték be?
- Mert rövid nadrág van rajta, és a kollégái elfelejtettek szólni két órával ezelőtt, hogy ide nem lehet, csak hosszú nadrágban bejönni.
- Igen, ez a szabály nálunk - magyarázkodik a csaj.
- De miért?
- Nem tudom. Ez a szabály, be kell tartani. Visszatérve a borokhoz. Lehet kóstolni, de a minimum vásárlási tétel 5 liter.

Mármint hogy 5 liter bort kell megkóstoljak. Ezek nincsenek eszüknél. Ki a fene iszik meg kóstolás céljából 5 liter bort? 

- Én úgy gondoltam, hogy végigkóstolnám egy-egy pohárral az összes borukat, ha lehetne - okoskodom.
- Ha felbontunk egy üveget, azt el is kell vigye magával - kapom a választ.

Érződik, hogy ez a kóstoló egy kicsit más lesz, mint egy otthoni borászatnál, de a tarijai pincészet után, ahol tíz embernek ugyanabból a pohárból kellett a bort kóstolnia, gondoltam, már semmin nem lepődöm meg. Aztán mégis.

- Mennyibe kerül egy üveg bor? - kérdezem.
- 400 bolívárba.

  Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk

Az Venezuelában jó sok pénz, de nekem csak két és fél dollár, így belemegyek az alkuba.

- Legyen! Akkor szeretnék öt palackkal öt különböző évjáratú vörösborból - adom le a rendelést.
- Sajnálom uram, de különböző évjáratú borokat nem rendelhet, az 5 palack bornak ugyanolyannak kell lennie.
- Jól értem? Ha szeretnék öt külön évjáratú bort megkóstolni, meg kell vegyek 25 palack bort? - próbálom értelmezni a csaj szavait.
- Pontosan, uram.
- Már ne haragudjon, hölgyem, de ki az ördög vesz meg 25 liter bort egy kóstolóra?
- Általában állami cégektől jönnek csoportosan. Ők szokták megvenni. Az igazat megvallva, még soha senki nem jött szólóban, hogy végigkóstolná a választékot.

Carora főtere

Nyilván nem fogok megvenni 25 palackot csak azért, hogy belenyaljak egy nevenincs pincészet néhány borába. A csaj azt ajánlja, hogy menjek végig Carora piaboltjain, hátha ott tudok venni pár palackot. A negyedik bolt után feladom, főként azután, mikor az egyik bolttulajdonos felvilágosít a venezuelai borkultúráról:

- Mikor a borászat elkészül az újborral, mindenki azt vedeli. Két hét alatt megisznak mindent. Fél éve nem láttam egy palack bort sehol Carorában. Ne is keresse, uram! Talán Caracas elit boltjaiban fellelhető pár palack az idei évjáratból, de ott sem biztos.

Hát ennyi. Nem iszom Pomart. Kénytelen vagyok maradni a sörnek nehezen nevezhető Polarnál. Mivel ma már nincsen busz Maracaibóba, lófrálunk Erivel a városban. Carora meglepően szép kisváros, régi, koloniális házakkal, ódon templomokkal és persze kihalt utcákkal. Az egyik sarkon befordulva látjuk, hogy miért nincs senki a főtéren és környékén: mindenki egy bevásárlóközpont előtt sorakozik, pici babákkal a kezükben. 

- Pelenkáért állnak sorban - okít ki minket egy étterme előtt ácsorgó arab fickó.
- Mióta?
- Reggel 8 óta.
- Dehát délután 3 is elmúlt.
- Mit számít az? Ez Venezuela.

Pelenkaosztás Carorában

Eszünk egy jó kebabot a szírnél, aki felvilágosít minket a damaszkuszi helyzetről is:

- Tegnap jöttem haza Szíriából. Minden évben megyek párszor. Ne higgyetek a TV-nek! Vannak ugyan gondok, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amit nyomnak a hírekben. Szíria ma is pont ugyanolyan, mint volt tíz éve. És nem hazudok, keresztény vagyok.

Azt tudom, hogy Venezueláról Chávez idejében rengeteg hazugság jelent meg az európai sajtóban, ami ha nem is közvetlenül, de részben azért hozzájárult ahhoz, hogy most félezer asszony és gyermek ökölharcot vív néhány darab pelenkáért a carorai bolt előtt. De hogy Szíriával kapcsolatban is át lennénk verve, az elég félelmetesen hangzik.

- Ez a gáz, barátom, nem az Iszlám Állam - zárja rövidre a kebabos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig.

Már a reptéren érződik, hogy a helyzet semmit nem javult tavaly óta, sőt. A rendőrök mellett szólítanak le minket a pénzváltók, hogy 150 bolívart adnak egy dollárért. Tavaly ilyenkor még 45-ért váltottunk, egy év alatt több mint 200%-ot inflálódott a venezuelai pénz. Egy étterem asztalánál ejtjük meg a váltást, összesen 50 dollárt váltunk be, ami 75 darab 100-as bankó. Hihetetlen, hogy mostanra a legnagyobb értékű venezuelai bankjegy mindössze 180 forintot ér.

A reptér előtt ácsorognak azok a buszok, amik mennek Caracas belvárosába. 60 bolívárba, vagyis 40 centbe kerül a jegy, ami pont fele annyi, mint tavaly ilyenkor. A metrójegy ára sem változott, 4 bolívárba, vagyis 7 forintba kerül a menetdíj. Altamirába, Caracas elit negyedébe tartunk, oda, ahol tavaly kis híján fejbelőtt egy katona, mikor kiléptem a szálló ajtaján. Mivel mostanra vége a tüntetéseknek, nem félünk újra itt megszállni, már csak azért sem, mert a tavalyi események ellenére még mindig ez Caracas legbiztonságosabb része. A három csillagos szobáért 800 bolívart, picit több mint 5 dollárt fizetünk. A recepciós ugyanaz a fickó, mint tavaly volt. Szegény ördögnek a szállítmányozó cégét az állam annektálta, vitték mindenét, fizetni pedig értéktelen bolívárban fizettek neki a kamionokért és telephelyekért. Azóta havi 40 dollárt keres recepciósként.

Altamira Caracas legbiztonságosabb városrésze

Eri először jár Caracasban, így szívesen jön ki velem este az utcára, hogy harapnivaló után nézzünk. A Plaza Francián az éttermek ugyan nyitva tartanak, de az áraikat a fekete piaci váltáshoz igazították, így nem ül bennük senki. Volt itt korábban egy kedvenc pizzériám, de az mostanra sajnos bezárt, ezért visszafordulunk és a Caracas Palace luxusszállodával szemben álló pékséghez igyekszünk. 

Az egyik pillanatban azt látom, hogy előttünk két méterrel egy fekete srác előhúz a kabátja alól egy pisztolyt és egy, a motorjára éppen felszállni készülő fickó homlokához nyomja azt. Erit azonnal betessékelem a sarki boltba. Nálunk van a nemsokára érkező Kolumbia csapat pénze, nem akarunk megint úgy járni, mint két éve Peruban, amikor 6000 dollártól szabadítottak meg minket. Szerencsére a rabló nem szúr ki minket, pedig alig egy másodperce karnyújtásnyira voltunk tőle. A motoros átnyújtja a kulcsokat a fegyveresnek, aki a zacskókat lesöpri az ülésről, nyeregbe pattan és elhúz a helyszínről. Szegény srác csak áll döbbenten, miközben többen segítenek neki összeszedni a szétszórt szatyrokat.

     A Caracas Palace-szel szemben rabolták el a motort

Mára ennyi elég is volt. Gyorsan veszünk kenyeret és vizet a boltban, majd visszasietünk a szállónkra, mielőtt valakinek szemet szúrunk. Tavaly úgy búcsúztam Venezuelától, hogy majdnem fejbelőttek, most pedig ezzel a rablással indítunk. Van itt baj bőven.

Eri egy percet nem akar tovább maradni Caracasban, de én ragaszkodom az egyetemi központ meglátogatásához, ami 2000 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. Argentínában két világörökséget annak ára miatt már kihagytunk, ezt nem fogjuk holmi fegyveres rablók miatt. 

   Eri az egyetemi park bejáratánál

A metró az egyetem bejáratánál tesz le minket. Vasárnap van, így rajtunk kívül csak egy-két ember lézeng a campus területén, ami pont úgy néz ki, mint egy összeomlás szélén álló ország egyeteme: siralmasan. A parkban nő a gaz, az épületek omladoznak, minden a végtelenségig elhanyagolt. Emlékszem, mikor 2013-ban Trujillóban összefutottunk egy másod éves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni nem tudott angolul. Akkor ezen meglepődtünk, de most, hogy itt állunk az ország állítólag legjobb egyeteme előtt, minden világossá válik. Egy olyan épületbe, ami úgy néz ki, mint a 20 éve zárva tartó almásfüzitői timföldgyár, nem szívesen járnak sem a diákok, sem az oktatók. Minőségi képzés Venezuelában 15 éve nincsen, mivel az összes neves professzor elhagyta az országot. Semmire nincsen pénz, az UNESCO által kapott összeget minden bizonnyal csak papíron költik az egyetemi városra, a valóságban az egész egy romhalmaz. Azt amúgy nem értem, hogy egy ilyen ízléstelen betonváros hogy lehet egyáltalán a Világörökség része? Az rendben van, hogy az 1960-as években elkészült egyetem az egyetlen 20. században felhúzott campus, s mint olyan, mérnöki bravúr, de mostanra szörnyen ciki az egész.

   Ez itt kérem a Világörökség része

Az egyetemtől gyalogosan jutunk el a Sabana Grande városrészbe, amiről minden internetes portál azt írja, hogy messziről el kell kerülni, mert rengeteg a zsebes és a fegyveres. Kellemesen csalódunk. Sabana Grande központjában egy több kilométer hosszú sétálóutcát alakítottak ki, s bár a butikok többsége zárva tart, egyáltalán nem gáz rajta végigsétálni. Még egy fagyit is sikerül vennünk, így végül Eri sem távozik olyan rossz szájízzel a venezuelai fővárosból.

     A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek

Másnap abba a Barquisimetóba utazunk, ami - ha hinni lehet a statisztikáknak - a Föld 21. legveszélyesebb városa. Az út, amin az elmúlt pár évben már többször végigbuszoztunk, semmit nem változott. A Valenciát Caracas-szal összekötő vasút máig nem készült el, rozsdás vaskoszorúként kíséri az egyre rosszabb állapotban lévő autópályát, ami az ország egyetlen gyorsforgalmi útja. Barquisimetóba a késő délutáni órákban futunk be, s mivel a pályaudvar környéke igazolja az előkelő 21. helyet, taxival megyünk be a belvárosba.

Egy üzleti hotelben találunk szállást, 8 dollárért. Az utcák délután 6 után kihalnak, mint mindenhol Venezuelában. Mi sem szívesen mozdulunk ki a szobából, de muszáj ennünk valamit. Néhény sarokkal odébb felfedezünk egy kínai éttermet, ahol fejenként 70 centet fizetünk a kajáért. Már a tavalyi két dolláros árak is a vicc kategóriába tartoztak, de ami most van, az egyszerűen felfoghatatlan.

Barquisimetónak van egy egészen pofás óvárosi része

Másnap délelőtt körbejárjuk a várost, ami bár nem szép, de a központjában van néhány koloniális hangulatú utca. Az argentin városok egyhangúsága után még Barquisimeto is élmény, bár egy délelőttnél többet ez se nagyon tud. Kitaxizunk a pályaudvarra, majd bepattanunk egy por puestóba és irány Carora, a venezuelai bor hazája. Igen, venezuelai bor. Ilyen is van. Hogy milyen? Az majd a következő bejegyzésből derül ki.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Argentínát hasonlítjuk össze Magyarországgal. Argentína 2002-ben túlélt egy összeomlást, amiből hipersebességgel épült újjá, de most ismét gondok vannak. A feketepiaci váltás hatására az elmúlt egy évben a peso értéke 30 %-ot esett, de az argentinokat ez nem nagyon zavarja. Azt mondják, megszokták az államcsődöt, ha jön, hát jön, korábban is túlélték. Vajon az összeomlás szélére sodródott Argentínában még így is magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon?

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Argentínában jobb-e lenni argentinnek vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-es adatok szerint Argentína GDP/fő mutatója 14 715 US$ volt, ami nem sokkal több a magyarnál (13 480 US$). Fontos azonban megjegyezni, hogy a 2002-es gazdasági összeomlás hatására az argentin GDP 70 %-ot zuhant, s a korábbi szintre csak 6 év múlva, 2008-ban sikerült visszakapaszkodnia. Azóta egy rövidebb megtorpanást leszámítva a gazdaság évi kb. 6 százalékot bővül, szemben a magyar 2,5 százalékos növekedéssel.

Mindez persze nem sokat jelent a hétköznapi életben, mert hiába pozitívak a számok, egyik ország lakói sem érzik úgy, hogy jó irányba mennének a dolgok. Ennek oka az alacsony keresetekhez köthető. A magyar minimálbér ma mindössze 250 US$, az argentin ennek több mint duplája, 524 US$ (4716 peso), de az országban uralkodó gazdasági válság hatására kialakult kettős váltás (dólar blue) eredményeként a valós piaci értéke csak kb. 393 US$. 

Argentína azon kevés dél-amerikai országok közé tartozik, ahol a gazdasági kutatók számolnak havi átlagbért, ami a magas, majd 30%-ot kitevő fekete gazdaság miatt mindössze 6464 peso (540 US$, hivatalosan 720 US$). Magyarországon ugyanez a mutató a gyenge forint ellenére is egy picit magasabb, kb. 560 US$.

Ebből az következne, hogy Argentínában kicsik a jövedelemkülönbségek, de ez nem így van. A legtöbbet kereső 10 % tizenhétszer keres többet, mint a legkevesebbet kereső egytized (Magyarországon ez az arány csak tízszeres). 

A minimálbér és az átlagbér közötti kicsi különbségből arra lehet következtetni, hogy a középosztály Argentínában igen gyenge lábakon áll. Pedig Argentínában egyes szakmákkal igen jól lehet keresni. Mezei háziorvosként például havi 25-30 000 peso (580-690 000 Ft) az átlagbér, mérnökként pedig a kezdő fizetés nettó 12-15 000 peso (275-345 000 Ft), ráadásul ez utóbbi erősen hiányszakma az országban.

Tanárnak és ápolónak lenni Argentínában ugyanúgy nem kifizetődő, mint Magyarországon. Középiskolás tanárként a havi átlagkereset 6500-7000 peso (150-160 000 Ft), ápolóként pedig 5000 pesónál (115 000 Ft) többet nehéz keresni.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Az eddig elemzett országokban az adók nem sok vizet zavartak. A legtöbb dél-amerikai országban minimálisak az elvonások, sok helyen az alkalmazottak bérét semmilyen adó nem terheli. Argentína más világ. A lakosság 95 %-a fizet adót, ami európai szemmel nézve is figyelemre méltó teljesítmény. Valószínűleg azért tudják mindezt megtenni, mert a teljes elvonás nem sok.

Ahol minden eldől: a Kapitólium

Van nyugdíjjárulék (11 %), egészségügyi hozzájárulás (3 %) és társadalom biztosítás (3 %) is. Venezuela után  Argentínában is van jövedelemadó, de amíg Maduro országában nem kerül behajtásra, Argentínában igen. Bruttó 15 000 pesóig (345 000 Ft) nem vonják az SZJA-t, csak a fentebb vázolt 17 %-ot. 15 000 és 25 000 peso között a jövedelemadó 20 %-os, de rengeteg kedvezmény kapható, attól függően, hogy van-e házastársad, vannak-e gyermekeid, stb. Ha tehát ma valakinek Argentínában egyedülállóként havi bruttó 20 000 peso a keresete, akkor a nettója 15 600 peso. 25 000 peso (575 000 Ft) felett az SZJA nem sávos, hanem a teljes összeg ötöde, így aki ma 30 000 peso bruttó bérrel rendelkezik, az 37 % adót kénytelen befizetni.

A vállalkozások adóterhei alacsonyak. Minden cégnek kötelező helyi adót fizetnie az önkormányzatnak, de ezek az illetékek általában nem függnek a bevételtől. ÁFA Argentinában is van, ráadásul a kontinens többi országához képest igen magas, 21 %-os. Nincs azonban profit- és osztalékadó, van azonban bruttó bevételadó, ami 1,5%-a a teljes forgalomnak.

Mindent összevetve, Argentínában alacsonyabbak a terhek, mint Magyarországon.

3) ÁRAK

Argentínában, mint már korábban írtuk, kettős váltás van. Senki nem számol a hivatalos árfolyammal (1 dollár = 9 peso), így mi sem fogunk. Maradjunk a dólar blue-nál, vagyis a fekete piaci árfolyamnál (1 dollár = 12 peso). Ez alapján:

1 l tej: 250 Ft
1 kg kenyér: 300 Ft
1 kg rizs: 390 Ft
1 kg csirkemell: 1600 Ft
1 kg krumpli: 280 Ft
1,5 l ásványvíz: 280 Ft
1 kg paradicsom: 460 Ft
1 db tojás: 38 Ft
menü egy kifőzdében: 1400 Ft

Argentína csak egy árnyalattal drágább Magyarországnál

Az ételek árában nincsen nagy különbség, csak egy árnyalatnyival éreztük drágábbnak az argentin árakat a magyarnál. Nem úgy a ruhák esetében. Amíg 2007-ben akár Európából megérte átrepülni Buenos Airesbe az olcsó és minőségi cuccokért, addig most ez inkább fordítva lenne igaz. Argentínát ellepte a rengeteg gagyi, a minőségi ruha pedig pofátlanul drága lett. Kivétel ezalól Tűzföld, ami adómentes övezet, bár Ushuaiában többnyire csak túraruházat kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Lakást bérelni Buenos Airesben nem olcsó mulatság. Ha az ember végigböngészi az erre szakosodott oldalakat, egészen elképesztő árakkal találkozhat. Az elit negyednek tartott Palermóban 12 000 peso (kb. 275 000 Ft) alatt nincs lakás, de az amúgy átlagosnak mondható San Telmóban is 8000 pesónál (kb. 185 000 Ft) kezdődnek a bérleti díjak. A külvárosokban, mint Quilmes, Banfield vagy San Isidro, már lehet találni 3000 peso (kb. 70 000 Ft) környékén lakásokat, de a város méretei miatt ezek már nehezen jönnek számításba, ha az embernek a belvárosban van a munkahelye.

A helyzet a vidéki nagyvárosokban egy fokkal jobb. Bár Córdoba, Mendoza vagy Salta központjában a bérleti díjak még mindig nagyon magasak, a külvárosokban azért egész olcsón lehet albérlethez jutni, s ezeken a helyeken a bejutás sem olyan bonyolult, mint a fővárosban. Mindent összevetve a bérleti díjak Argentínában még így is jóval magasabbak, mint Magyarországon.

Lakást bérelni jó környéken egy vagyon

Nem úgy a rezsi, ami tulajdonképpen ingyen van. Amíg Magyarországon egy köbméter gáz 130-150 Ft-ba és egy kilowatt áram ÁFÁ-val 58 Ft-ba kerül, addig Argentínában a gáz 55 Ft-ba és az áram 19 Ft-ba, tehát a rezsi közel harmada a magyarnak. Érdekes módon a rezsiköltségeket Argentínában is államilag szabályozva tartják alacsonyan.

Házat vagy lakást venni megint csak nem olcsó mulatság a dél-amerikai országban. Buenos Airesben egy átlagosnak mondható városrészben (pl. Belgrano, Saavedra) egy 40 négyzetméteres lakás ára 1 millió pesonál (kb. 23 millió Ft) kezdődik, a belvárosban a határ a csillagos ég. A rosszabb nevű külső kerületekben vagy akár Bocában vannak lakások 500 000 peso (11,5 millió Ft) környékén, de ezekbe ép eszű ember nem szívesen költözik.

Jellemzően a vidéki nagyvárosokban kerülnek annyiba a lakások és házak, mint a magyar fővárosban, ezért ingatlanhoz jutni Argentínában általánosságban sokkal többe kerül. Építkezni azonban olcsóbb. Az ország északi részében (és így a fővárosban is) nem kell foglalkozni a szigeteléssel, ami jelentősen csökkenti a költségeket, de mivel az alapanyagok is olcsóbbak, mint odahaza, Patagóniában sem vész a házépítés. Mivel az ország jó része ritkán lakott, sok helyen hihetetlenül olcsón lehet földhöz jutni. Vannak olyanok, akik fél magyarországnyi földterületet birtokolnak.

5) KÖZLEKEDÉS

A benzin Argentínában olcsó. Egy liter ára 12-12,5 peso (275-285 Ft), vagyis jó 100 Ft-tal kevesebb, mint odahaza. Ennek megfelelően a közlekedés is kedvezményesebb. Egy menetjegy ára a nagyvárosokban 3-4 peso (70-90 Ft), ami negyede a magyarnak. Bérlet nincsen, de ilyen árak mellett nem is nagyon van rá szükség.

A távolsági buszközlekedés közel van a kiválóhoz, az egyetlen gond a hatalmas távokkal van. Nem ritkák az 1500-2000 kilométeres utazások, amik igénybe veszik a buszokat, így előre kalkulálni kell a technikai problémákból adódó késésekkel. Egy 1600 kilométeres Buenos Aires-Bariloche buszjegy 880 pesóba, kb. 20 000 Ft-ba kerül, ami nem rossz ár a megtett távolsághoz mérten.

Érthető módon sokan inkább repülnek országon belül, ami azonban költséges. Az Aerolineas Argentinas nem kíméli a pénztárcát, s mivel nincs fapados vetélytársa, egy ideig nem várható változás.     

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Buenos Aires Dél-Amerika kulturális életének a központja. Van minden: színházak, operák, koncerttermek, stb. Semmivel nem rosszabb a helyzet Córdobában vagy Rosarióban sem, így minőségi szórakozásban az argentinok nem szenvednek hiányt. A városi kávézók és sörözők is mindig tele vannak, és Argentína nagyobb városait a nemzetközi előadók is gyakran útba ejtik. És akkor még nem beszéltünk a minőségi fociról, ami külön világ Argentínában.

A legnagyobb gond a hétvégékkel van. Az ország lakosságának 40 %-a a fővárosban és annak vonzáskörzetében él, ahol nincs mit csinálni a szabadidővel. 1000 kilométeres távolságon belül nincsenek kiránduló helyek, a tengerpart nem túl látványos errefelé, a téli időszakban pedig kellemetlen az időjárás. Aki szeretne hosszú hétvégére elvonulni a természetbe, annak muszáj repülőre ülnie, ami egyáltalán nem olcsó mulatság. Más a helyzet az Andokban; Salta vagy Mendoza környékén rengeteg lehetőség adódik a kikapcsolódásra.

Messzire kell utazni, ha az ember kirándulni szeretne

A kettős váltás eredményeképp az országban nehéz dollárhoz jutni, így a külföldi utazás is nehézkes. Egy évben egyszer igényelhető utazási támogatás 2000 dollárig, amit hivatalos árfolyamon vált az állam, azonban nem készpénzben fizetik ki, hanem banki utalással. A feketepiaci váltáson való nyerészkedést elkerülendő a pénzkivételt 30%-os extra adóval sújtják Argentínában. 

Úgy gondolom, hogy kultúrában Argentína egy lépéssel Magyarország előtt jár, szórakozásban nincsenek nagy különbségek, a szabadidő eltöltésében azonban Európa bármely országa beelőzi őket. 

7) KÖZBIZTONSÁG

Argentína biztonságos ország. Vidéken teljes a nyugalom, a nagyobb városokban sem történik semmi extra. Vannak Buenos Aires-nek városrészei, mint pl. Avellaneda vagy Fuerte Apache, ahol vannak gondok, de ha az ember ezeket a negyedeket elkerüli, pont ugyanakkora biztonságban fogja magát érezni, mintha Európában lenne. A turistát a helyiek szeretik ijesztegetni, hogy egyes városokban rossz a közbiztonság, de mi annyi út szélén nyitva hagyott autót még sehol nem láttunk, mint itt. Szumma-szummárum, a helyzet nem rosszabb, mint nálunk.

Avellaneda azon városrészek egyike, ahol nem jó a közbiztonság

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Argentínában az állami egészségügy jól működik. A kórházak modernek, a sürgősségi ellátás nem csak adófizetőknek, de külföldieknek is ingyenes. Az orvosi bérek európai színvonalúak, de az ápolók keresete nem túl magas (bár így is több, mint Magyarországon). Az egyetlen gondot a vidék jelenti. Bár rendelő és sürgősségi ellátás a legkisebb városokban is van, a komolyabb felszereléssel bíró kórházak között hatalmasak a távolságok. Patagónia és a pampák apróbb településein ne érjen senkit gutaütés, mert jó eséllyel nem éli túl a kórházba szállítást!

A World Talent Ranking listája alapján Argentína az 55. helyen áll, Magyarország mögött négy hellyel. A PISA-felméréseken elért eredmények terén mindkét ország elmarad az OECD-országok átlagától, így elmondható, hogy az oktatás színvonala egyik országban sem túl magas. Amíg Magyarországon a GDP 1,3 %-a fordítódik az oktatásra, addig Argentínában annak fele, 0,65 %. 

Az egyetemi oktatás Argentínában ingyenes. Valószínűleg ennek tudható be az, hogy az ország világelső az egyetemet elkezdők, de be nem fejezők arányában. A felsőoktatásban résztvevők 73 %-ának nem sikerül diplomát szereznie, de Magyarország sem büszkélkedhet a maga 45 %-ával, bár ennek jó része a nyelvvizsga hiányához köthető.

Mindent összevetve, egészségügyben jobbak az argentinok, oktatásban, ha csak egy hajszálnyival is, de mi, magyarok nyerünk.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Argentínában hihetetlenül erős a szociális háló, ami miatt sokan támadják a most regnáló elnökasszonyt, Cristina Kirchnert. A 41,5 milliós ország 19 millió aktív állampolgára 7,6 millió nyugdíjast tart el. Ezzel szemben Magyarországon 4,2 millió aktív 2,9 millió nyugdíjast. Ez azt jelenti, hogy amíg odahaza másfél keresőre jut egy nyugdíjas, addig Argentínában 2,5-re. Így nem nehéz kifizetni az államnak a 88 000 forintos minimumnyugdíjat, amihez képest a magyar 28 500 forint egy vicc.

A másik sokak által kifogásolt tétel a munkanélküli segély, ami az utolsó hat havi bér átlagának az 50 %-a, 8-12 hónapon keresztül. Bár Magyarországon az utolsó négy havi bér átlagának 60 %-át adják az embernek, azt csak 3 hónapig teszik. Argentínában ma sokan élnek ezzel a kiskapuval, főként elmaradott térségekben, mint az Entre Rios és Chaco. Ez utóbbi környékén rengetegen panaszkodtak nekünk a munkakerülő indiánokra.

 Sok nyugdíjas költözik a Hét-tó vidékére

Ezek után nem meglepő, hogy Argentínában létezik családi pótlék. Az adózási részben már leírtuk, hogy a gyerekek után csökken az SZJA, továbbá minden gyerek után az állam 644 pesót (14 800 Ft) utal havonta a családnak, ha annak bevétele nem éri el az 5800 pesót (133 000 Ft). Fogyatékos gyermek esetén ez az összeg 2100 peso, vagyis 48 000 Ft. Ezek az alapösszegek, szegényebb régiókban a támogatás ennek akár a duplája is lehet. Magyarországon a gyerekek után 12 200-16 000 Ft jár, fogyatékos gyermek után azonban csak 23 300 Ft.

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Ahogy mindenki Argentínában, úgy mi is a dólar blue, vagyis a feketepiaci árfolyamot vesszük alapul (1 U$ = 12 peso). Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, Buenos Aires-ben vagy Budapesten?

Argentin minimálbér (2 fő): 217 000 Ft

- átlagos Buenos Aires-i lakás bérleti díja Saavedrában: 120 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 65 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 17 000 Ft (a két fizetés 8 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

Hiába duplája Buenos Airesben egy lakás bérleti díja, a rezsin és a közlekedésen spórol annyit az ember, hogyha nem is nagy lábon, de meg tud élni a minimálbérből. Ugyanez Budapestről már nem mondható el, ahol a rezsicsökkentés után is szinte lehetetlen nullára kijönni a hónap végén. A megmaradó 17 000 forintból az argentin fővárosban sem jut sokáig az ember, de vidéki városokban, ahol olcsóbb a bérlés, már egész szépen el lehet navigálni. 

Mivel Argentínában számolnak átlagbért, így érdekességből ezt is érdemes összehasonlítani. Az előző számítás nyomán egy közepes jövedelemmel (Argentínában 540 US$, Magyarországon 560 US$) bíró pár a hónap végére 95 000 Ft-ot tud megspórolni, míg Magyarországon 159 000 Ft-ot. Mivel a szabadidő és szolgáltatások ára Argentínában magasabb, ezért odahaza jobbak a kilátások az átlagjövedelemmel bírók körében. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Argentína és miben Magyarország.

- Amiben Argentína nyert: adózás és vállalkozás, építkezés, közlekedés, egészségügy, nyugdíj és szociális háló. 
- Amiben Magyarország nyert: árak, lakhatás és szabadidő.  
- Döntetlen: keresetek, közbiztonság, szórakozás és oktatás.

Argentínában bizonyos területeken jól lehet keresni, a minimálbérből pedig túl lehet élni. Magyarországra ez nem mondható el, de az átlagjövedelem, ha nem is sokkal, de több.

Az adók Argentínában alacsonyabbak, vállalkozni is könnyebb, viszont az árak magasabbak. Házat építeni Argentínában, lakást bérelni Magyarországon olcsóbb. A közlekedés töredéke az otthoninak, de amiben igazán lekörözi Magyarországot Argentína, azok a nyugdíjak, az egészségügy és a szociális háló.

Mindent összevetve, a gazdasági válság és a kettős váltás ellenére is ma magasabb az életszínvonal Argentínában, mint Magyarországon. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Elérkeztünk újabb gasztronómiai témájú írásunkhoz, az argentin konyhához. Tekintve, hogy Argentína lakossága a világ legkülönbözőbb pontjairól származik, konyhája területenként más és más. Az első és legfontosabb, hogy az argentinok szeretnek enni.

Hosszú évek után Argentína az első hely, ahol azt érezzük, hogy a hétköznapi ételeknek is van íze, és nem csak a só, hanem egyéb fűszerek is kényeztetik az ízlelőbimbóinkat. Az asado, a parilla, a desszertekhez vagy a reggelihez használt dulce de leche, és a nap bármely szakában forrón szürcsölt maté az ország minden területén megtalálható, ezeken túl személyes élményeink többnyire a fővárosban és az ország déli régióiban kóstolt ételekhez kötődnek. 

Pontozásunk:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia 

ELŐÉTELEK

1) Empanada

Minden dél-amerikai országban előfordul, így már számtalanszor találkoztunk vele és írtunk is róla. A különbség most csak annyi a többi országhoz képest, hogy Argentínában snacknek számít a főételek előtt és a főétkezések között, de önálló ételként ritkán fogyasztják. Hála Istennek, mert őszintén szólva már nagyon unjuk. 

Pontszám: 3/5

2) Pan al ajo

Nagy örömünkre az argentinok tudnak kenyeret sütni, szemben a kontinensen bármely más országával, akik cukros, száraz vacakot árulnak kenyér gyanánt. A pan al ajo, azaz foghagymakrémes kenyér közkedvelt vendégmarasztaló az éttermekben. A pincér már akkor kihozza a ropogós, langyos bagettkarikákat és a finoman füszerezett, gyakran répakrémmel kevert fokhagymakrémet tartalmazó tégelyt, amikor még nem is rendeltél semmit, épp csak leültél egy asztalhoz és elkérted az étlapot. Finom, otthon is jól ismert íz, az argentin éttermekben elutasítani udvariatlanság. Ebből kifolyólag Argentína egy üzleti vagy egy randis vacsorára nem a legideálisabb hely, de annál inkább az egy farkaséhes turista számára. 

Pontszám: 4/5

3) Chipa

A vajból, tojásból, tejből és yukkalisztből készült sós, fehér, nagyon lágy pogácsa nem Argentína, hanem Paraguay nemzeti kenyere, de a szomszédok is előszeretettel fogyasztják és egy kis kreativitással meg is bolondítják. A pogácsagolyók közé ugyanis sajtot szórnak, és úgy tördelik szét sütés után. Ez már majdnem a sajtospogi latin változata, bár azt nem értem, hogy a sajtreszelék miért a chipák közé és nem a tetejükre kerül.

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Locro 

Andoki mivoltához képest meglehetősen bonyolult étel, aminek a főzési ideje a sokféle hús miatt akár két, két és fél óra is lehet. A készítéséhez babot és fehérkukoricát is használnak, amiket leszemezve egy éjszakán át vízben áztatnak. A sűrű leves készítéséhez szalonnát, kolbászt, disznóhúst aprítanak fel, amit lassú tűzön, pici olajon pirítanak meg. Érdekessége, hogy először a húsokat pirítják és csak azután adják hozzá az apróra szecskázott vöröshagymát, a kockára vágott sütőtök egyik felét és a többi zöldséget, köztük a beáztatott, szemezett kukoricát, s közben folyamatosan keverik, hogy nehogy az alja leégjen. Fedő alatt egy órán át főni hagyják, majd hozzáadják a sütőtök ledarált felét és egy csésze sűrű paradicsomlét. További kb. 40 perc főzést igényel attól függően, hogy a disznóhús mikorra puhul meg. Közben őrölt borssal, oregánóval, piros paprikával, meg nyilván sóval fűszerezhető. Az eredmény olyasmi, mint egy nagyon sűrű bableves kukoricával és sütőtökkel, amiben megáll a kanál. Felkarikázott poréhagymával a tetején tálalják, gyakran egy pici tál piros paprikával, ún. quiquirimichitallal együtt. Az év bármely szakában előfordul, de mivel nemzeti étel, május 25-én, az első Nemzeti Kormány évfordulóján tradícionálisan ezt fogyasztják. Azontúl, hogy finom, óriási kalóriabomba. 

Pontszám: 5/5

     A locro nagy kedvencem lett

2) Guiso de lentejas

A Locróhoz nagyon hasonló módon készül, csak hiányzik belőle a bab, de helyette van benne lencse, csöves kukorica, krumpli és morrón. A kis olajon üvegesre pirított vöröshagymához szalonnát, disznóhúst, marhahúst és kolbászt kell adni, majd argentin paprikát, ami épp olyan, mint nálunk a kaliforniai, csak itt morrónnak hívják. Az egészet bőséges paradicsomszózsban főzik meg, kevés vízzel. Miközben fő, úgy néz ki, mint egy jó gulyás, de a színét nem a paprika, hanem a paradicsomszósz adja. A végén belekerül a nagy karikákra vágott csöves kukorica, egy nagy adag lencse - ezért hívják "lencsepörköltnek" -, majd az argentin konyhában elmaradhatatlan kedvenc, a reszelt sütőtök. A kész étel ízre nem hasonlít egyetlen magyar ételhez sem, olyan, mint egy édeskés, tökös lencseleves. 

Pontszám: 4/5

Majdnem olyan, mint egy lencsefőzelék

FŐÉTELEK

1) Asado vagy Parillada

Mindenki tudja, hogy Argentína a steak hazája. Mindkettő kifejezés grillezett sült húst jelent, de a különbség a latinok között is vita tárgya. Egyesek szerint az asado csak a nyers húsból készült barbecue, a parillada pedig tartalmaz kolbászt, belsőségeket, hurkaféléket és disznósajtot is, mások viszont az egyes régiók eltérő szóhasználatával magyarázzák a két kifejezést. Annyi bizonyos, hogy az asado kifejezés nem csak az ételre, hanem magára az eseményre is utal, hiszen azt családi vagy baráti összejöveteleken illik csinálni. Olyannyira a kultúra része, hogy a kempingekben a sátorhelyhez külön parillázó hely jár. Az argentinok annyira élvezik, hogy nyáron két sütés között ki sem hűl a hamu a rács alatt. Hogy miként készül a tökéletes steak, azt nem tudom, hiszen a legmenőbb szakácsok között is folyamatos a vita, hogy mennyi ideig kell sütni és szabad-e közben a húst mozgatni. Az azonban biztos, hogy életemben először Argentínában kóstoltam meg a legkevésbé átsült változatot, és egyáltalán nem bántam meg.

Pontszám: 5/5

 Sült vesék az asztalon

2) Szarvashússal töltött sorrentino és egyéb olasz örökségek

Argentínában sokan olasz bevándorlók leszármazottai, így az étlapokról nem hiányozhatnak a tésztafélék. Félreértések elkerülése végett ezt a korong alakúra töltött tésztareceptet nem készen hozták az olaszok a Nápoly közeli kikötővárosból, hanem Buenos Airesben találták ki a Corrientes 668. szám alatti Sorrento étteremben. A fonott szélű tésztalabda csak a formájában különbözik a tortellinitől, és ugyanúgy bármilyen fajta hússal és zöldséggel megtölthető. A Junín de los Andesről szóló bejegyzésünkben már esett szó arról, hogy a Hét-tó vidékén kezelhetetlen mértékben elszaporodtak a szarvasok, így mi sem kézenfekvőbb számukra, mint szarvaspástétomot használni töltelékként, noha a sorrentino marhával töltve sem kevésbé isteni. Villa Angosturában éjjel-nappal ezt ettük és mindketten arra jutottunk, hogy kár, hogy az olaszok nem lepték el a többi latin-amerikai országot is. 

Bár én latin-amerikai utazásaim előtt jó ideig Olaszországban éltem, így volt időm ráunni a tésztafélékre, Dél-Argetínában mégsem okozott csalódást egyetlen alkalommal sem a sajttal töltött Calzone, a lasagna, a ravioli vagy a sajtos gnocchi. Ez utóbbi különösen akkor nem, ha az argentinok jól bevált asadója kísérte. 

Pontszám: 5/5

Sorrentino szarvaspástétommal és marhahússal

3) Királyrák

Az argentinok előszeretettel fogyasztják a tengeri herkentyűket. Ushuaiában lépten-nyomon olyan éttermek sorakoznak, ahol egy óriási akváriumból rémisztően nagy tengeri pókok bámulnak vissza rád a kirakatból. Ha hajlandó vagy hóhért játszani, te magad választhatod ki, melyikük kerüljön puhára főzve a tányérodra. 

A királyrák elkészítése valószinűleg nem igényel nagyobb szakértelmet, mint bármelyik más ráké, az elfogyasztása viszont már annál inkább. Nem elég, hogy hatalmas, az egész testét borító páncél csupa tüske, így ha hozzá akarsz jutni a fehér húshoz, szó szerint vért kell izzadj. A húsának az íze leginkább a poshadt tengervízhez hasonlítható. Fogyasztása inkább exkluzív élményt, mintsem ízorgiát jelent.

Pontszám: 3/5 

DESSZERTEK

1) Budin

A szintén gasztronómai "bevándorló" szoros rokonságban áll az angol és az amerikai puddinggal, Észak-Amerikától Dél-Amerikáig mindenütt megtalálható, de Argentínában különösen sokszor futottunk vele össze. Az elkészítése nem túl izgalmas. Öt tojást felversz, majd a habot összekevered egy kis sürített, cukrozott tejjel, végül öntesz hozzá fél liter sima tejet, és ízlés szerint kenyérdarabkákat áztatsz bele. Ezután kerülhet bele valami aroma, például vanília. Végül az egész masszát beletöltöd egy karamellával kikent kuglófsütőbe és kocsonyásra sütöd. Tejes, kocsonya állagú édességet kapsz. Endre a falra mászik tőle, én viszont az ő adagját is meg tudom enni. 

Pontszám: 4/5

     A budin nagyon népszerű Argentínában

2) Patagóniai és tűzföldi házi csokoládé

A tűzföldi Tolhuin  mélyen alvó, apró falujában nincs az ég világon semmi sem. Az egyetlen dolog, amiért nem bántuk meg, hogy leszálltunk a buszról, az a falu közepén található pékség, ahol házi csokoládét lehet vásárolni. A pult mögött több méter hosszan sorakoznak a különféle gyümölcsökkel ízesített bonbonok, amiket súlyra árulnak, tűzföldi díszdobozokba csomagolnak. Házi csokoládé és bolt Patagónia városaiban is sok helyen van, San Martín de los Andesben, Barilochéban és El Calafatéban is láttunk. Az argentinok az egyetlenek Dél-Amerikában, akik tudják, hogy mit kell csinálni a kakaóból.

Pontszám: 5/5

3) Cachafaz

A c-t k-nak, a ch-t cs-nek, a z-t pedig sz-nek kell ejteni. A mókás név nem áll semmilyen kapcsolatban a hím kacsák nemiszervével, hanem egy bizonyos márkájú linzer neve, ami az ország minden területén kapható. Két karika alakú kekszet jelent, amit dulce de lechevel, azaz karamellakrémmel ragasztanak össze és az egészet csokoládéval öntik le. Édesszájú vagyok, de ez még nekem is túl tömény.

Pontszám: 3/5

     A cachafaz olyan, mint a puszedli

ITALOK

1) Mate

Nincs az az argentin, aki ne forróvizes termosszal a hóna alatt és bombillával (speciális szívószállal) ellátott pohárkával a kezében indulna útnak, akárhová is megy. A pohárban a maté megszárított levelei vannak, amit percenként egy-két korty forróvízzel öntenek nyakon.

A maté elkészítését a guaraní indiánoktól tanulták a gyarmatosítók. A guaraník pedig -  ahogy az lenni szokott - az istenektől kapták azt. Történt egyszer ugyanis, hogy a Hold és a felhők istenei lejöttek a földre látogatóba, és egy jaguárral találkoztak, aki meg akarta támadni őket. Egy öreg indián azonban időben észrevette a veszélyt és megmentette őket. Cserébe az Istenek nekiajándékozták a matéfát és elmondták neki, hogy a leveleiből italt kell készíteni, ami a barátság nedűje. 

Egyébként maga a matéivászat ceremóniája nem csak a nemzeti identitás egyfajta megnyilvánulása, hanem a társadalmi élet része, amihez külön etikett kapcsolódik. Minden társaságban egy ember felelős a minőségi maté készítéséért, ami nem lehet sem túl erős, sem pedig túl gyenge, csakúgy, ahogy ő ellenőrzi a víz hőmérsékletét is, ezért nem udvariatlanság, hogy ő iszik elsőként, majd újratöltve továbbadja a poharát, ami szépen körbemegy a társaság minden tagján. Megköszönni nem szabad, csak akkor, ha már nem akarsz többet inni, mert a köszönet azt jelenti, hogy elég volt. 

Ha a kávét szereted, akkor a matét sem fogod megvetni. Ennek is keserű íze van, ezért gyakran mézzel édesítik. Azontúl, hogy élénkít, nagyon sok pozitív élttani hatása van. Serkenti a központi idegrendszer működését, javítja a szellemi teljesítő képességet, fokozza a szívműködést, segít a zsírok lebontásában, immunerősítő, tisztító hatású az antioxidánsoknak köszönhetően és magas a C-vitamin tartalma is. Ha engem kérdeztek, nem az íze miatt, de egyszerűen zseniális bármikor, bárhol. Endre viszont utálja. Mondjuk mit várunk egy olyan valakitől, aki rosszul van a kávé szagától?

Pontszám: 5/5

2) Quilmes

Az egyetlen és mindenki által imádott argentin sör. Fájdalom, de a Quilmes egyáltalán nem nevezhető minőségi sörnek, bár egy árnyalattal jobb, mint a perui vagy bolíviai szörnyűségek. Előnye, hogy van literes kiszerelésben és nem olyan drága, mint a környező országok sörei. Ínyencek tartózkodjanak tőle!

Pontszám: 3/5

3) Bor

Minden ilyennemű italtól gyomorfájásom támad, ezért ebben a kérdésben kénytelen vagyok Endre véleményére hagyatkozni. Ő pedig azt mondja nekem, hogy az argentin bort nem kell bemutatni, így nem is fogjuk. Vegyen mindenki egy üveg Luigi Boscát, és élvezze!

Pontszám: 5/5  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.

14 órás késéssel, csütörtök este helyett péntek délelőtt 10:30-kor szállunk le a fővárosi pályaudvaron, Retiróban. Olyan kimerültek vagyunk, hogy előzetes tervünkkel ellentétben nem vacakolunk új szállás keresésével, hanem korábbi hostelünk, a San Telmo-i Hostal International pici, tetőtéri szobájában kötünk ki. A hostel meleg külföldiek közkedvelt szálláshelye, a tetőtéri szoba a nyár beáltával pedig szaunaként üzemel, így kimondhatjuk: forrónak ígérkezik Buenos Aires. Igazából egyik sem zavar, olyan fáradtak vagyunk, hogy azonnal ledobjuk magunkat az ágyra és alszunk másnap reggelig.

Buenos Airest eredetileg pont itt, San Telmo városrészben alapították meg. A kikötésre alkalmas partvidék felfedezése a spanyol Juan Díaz de Solís nevéhez fűződik, aki 1516-ban lépett a mai főváros földjére. Sokáig nem tartott az expedíciója, mert a La Plata torkolatvidékénél élő indiánok azelőtt megölték, hogy várost alapíthatott volna. Így kötik ma Buenos Aires létrejöttét a spanyol aranyvadász, Pedro de Mendoza nevéhez, aki 1536-ban letette a város alapkövét, és a helyet Santa María del Buen Ayréra keresztelte. 

Cabildo, a koloniális időszak utolsó emléke

A kikötő kezdetben szimpla megálló volt az Asunciónból érkező hajóknak, de a szárazföldi közlekedés, főként a vasút fejlesztése nyomán szerepe felértékelődött. A 19. század végére Buenos Aires lett a legfontosabb tengeri kikötő az Atlanti-óceán partján, aminek hála a város igazi metropolisszá vált. 

Főként spanyol és olasz bevándorlók lepték el a várost, de nagy számban érkeztek Közép- és Kelet-Európából is emigránsok. Buenos Aires ekkor nyerte el mai formáját klasszikus és eklektikus épületeivel. A 20. század elején jött a recesszió, ami kb. minden tizedik évben csőddel fenyegette nem csak a várost, az egész országot. A hullámvasútról Buenos Aires és Argentína azóta sem szállt le, most is súlyos gazdasági krízis uralkodik az országban.  

     A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája

A válság legszembetűnőbb jele az Avenida Floridán fogad minket. Buenos Aires Váci utcájában méterenként állítanak meg minket illegális váltók, akik 13 pesót adnak egy dollárért (a hivatalos árfolyam 8,65). Két hónappal ezelőtt, mikor utoljára itt jártunk, még 15 peso felett volt a dollár, mostanra úgy néz ki, kicsit konszolidálódott a helyzet.

A hírekben folyamatosan az megy, hogy a cuevákat, vagyis barlangokat (ahol a valutakereskedés folyik) felszámolja a rendőrség, de a járőrök nemhogy nem csinálnak semmit, tulajdonképpen ők irányítanak a váltókhoz, ha megkérdezed tőlük, hol vehetnél pesót. Persze nem nagyon kell szóba elegyedni a szervekkel, mivel a váltók emberei simán kurjongatnak az utcán, hogy dollárt vesznek.  

Buenos Airest Dél-Amerika Párizsának is nevezik, nem csak a városkép miatt, de azért is, mert a francia fővároshoz hasonlóan Buenos Aires is egy kontinens divatközpontja. Megszámlálhatatlan sok butik szegélyezi a belváros utcáit, de úgy tűnik, a válság ide is betokozódott. Amíg korábban minőségi holmikat lehetett kapni a boltokban, addig most minden kirakatból a kínai gagyi köszön vissza. Patagónia teljesen leette a ruháinkat, ezért jó lenne beszerezni ezt-azt, de az egészen félelmetes, hogy Buenos Airesben még farmert sem lehet vásárolni. Ami megfizethető, olyan silány minőségű, hogy az ember nem szívesen húzza magára. Végül feladjuk abbéli szándékunkat, hogy Dél-Amerika divatfővárosában cseréljük le a ruhatárunkat. Nézzük meg inkább a várost!

     A kapitólium

Recoleta Buenos Aires egyik legelegánsabb negyede szép családi kúriákkal, drága luxuszállódákkal, pompás színházakkal és a nagykövetségek mutatós épületeivel. Számos olyan utcára bukkanunk, ami akár Budapesten is lehetne. A városrész a 18. században itt élt szerzetesközösségről kapta a nevét, ami 1716-ban kolostort, 1732-ben pedig barokk stílusú templomot hozott létre. Amikor a mintegy 14 000 emberéletet követelő 1871-es sárgalázjárvány kitört Buenos Airesben, a módosabb családok ide menekültek, ugyanis ez a város legmagasabb pontja, s mint ilyet, a vérszívók elkerülték. Ettől kezdve Recoleta lett az elit otthona. A negyedet azonban mégsem a pompa és a bőség tette híressé, hanem egy temető, ahol Argentína elnökei, híres költői, színészei nyugszanak a 4700 pazar eleganciával megépített kripta valamelyikében.

Alighogy belépünk a temető dór oszlopokkal diszített kapuján, az az érzésünk támad, mintha egy túlvilági városban járnánk. A szoborkerttel körülvett sírhelyekből olykor rémesen megtépázott, társaik által félholtra vert kandúrok ugrálnak ki, frászt hozva az elmerengve bámészkodó turisták hadára. 

     A sátán macskái ijesztegetik a turistákat

Jó másfél órát bolyongunk a fehér márványból faragott, tornyos mauzóleumok, gondosan megmunkált szobrok és a cirádás emléktáblákkal ellátott családi kripták alkotta útvesztőkben. Olykor félig nyitott vagy üvegajtós kriptákra bukkanunk, ahol jól látható, hogy a koporsót nem földelték el. Itt nyugszik Napóleon egyik unokája és a 33 évesen elhunyt Evita, Juan Domingo Perón második felesége is. Kétségkívül az ő sírja a legnépszerűbb a temető látogatóinak körében. 

 Sok kriptában halomban áll a koporsó

Ahogy minden sírkertet, úgy a Recoletát is számos legenda lengi körül. Az egyik legmegrázóbb Rufina Cambaceres története, akit 19. születésnapján ért a halál. Nagy szülinapi ünnepségre készültek, este a család a Teatro Colónban akarta befejezni a napot. A lány legjobb barátnője indulás előtt hirtelen azzal állt elő, hogy Rufina udvarlója a lány anyjával folytat viszonyt. Rufina kiborult, összeesett és eszméletét vesztette. Több orvos is megvizsgálta, úgy vélték, hogy megállt a szíve. A család nem akart botrányt, ezért nagyon gyorsan koporsóba tették és a családi kriptába örök nyugalomra helyezték. A rémálom azonban még csak ekkor kezdődött szegény Rufina számára. A templom őre az éjszaka folyamán a Cambaceres család kriptájából zajt hallott, amit reggel jelentett is az illetékeseknek. Felnyitották a koporsót, amiben a lány teste össze volt zúzva és szét volt karmolva. Élve temethették el, s mikor magához tért az ájulásból, nem tudott menekülni, egyszerűen megfulladt.

     A Recoleta temetőt legendák lengik be

Másnap a délutánt az argentin főváros egyik legrégebbi kerületére, La Bocára szánjuk. A városrész lakói 1880 és 1930 között érkezett genovai bevándorlók voltak, akik többsége a kikötőben talált munkát. A terület mocsaras volt, ezért az első házakat cölöpökre építették, főként fémlemezekből. A bevándorló segédmunkások nyomornegyedében nem volt pénz a laminaházak szépítésére, viszont a kikötő raktáraiban volt rengeteg megmaradt festék, amit hazavittek és felhasználtak. Azonban minden alkalommal csak egy kevéshez jutottak hozzá, ami az egész házra nem volt elegendő, így lett minden egyes fal, ablak, ajtó más és más színű. 

Quinquela Martín, helyi művész 1950-ben visszahozta a múltat. A sínek mentén húzódó macskaköves El Caminito házainak lefestésével igyekezett megidézni az egykori hangulatot. Az ötlet annyira bejött, hogy azóta sereglenek a turisták, a kreatív helyiek pedig úgy tűnik, minden hulladékot felhasználnak a negyed vonzóbbá tételére.

Ahogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La Bocában

Az egyik erkélyről Maradona és Evita szemétből épített hatalmas szobra integet, az út széli fák törzseit pedig színes fonálból horgolt háló borítja. El Caminito La Boca leglátványosabb része, ahol a külföldi turisták nem csak a cifra házakkal fotózkodnak, hanem bámulják a profi táncosok tangóbemutatóit a kávézók teraszán, és elköltik a maradék pesojukat drága kézműves termékekre az utcai árusoknál. 

Errefelé minden a fociról szól

Ha Boca szegénynegyedében jöttél a világra, akkor az egyetlen esélyed, hogy onnan kikerülj, a futball. La Boca adott is néhány nagy tehetséget ennek a sportágnak, a Boca Juniors pedig világhíres klub. Endre nagy fociőrült, így nem meglepő módon az El Caminito után a legtöbb időt a La Bombonera névre hallgató focistadionnál töltjük. Sajnos épp nincs meccs, de így is jól szórakozunk, mert a stadion melletti járdán minden egyes helyi focihíresség lábnyomát szó szerint kőbe vésték, mi pedig egyesével mértetet veszünk róluk.

Maradonát máig szentként tisztelik La Bocában

Mire körbejárjuk a stadiont, látjuk, hogy egy teherautó tolat ki a pályáról, csurig rakva gyeptéglákkal. Most cserélik le a régi füvet, néhány rajongó pedig azonnal megrohamozza a járgányt és leszed róla pár téglát, hogy magával vigye emlékbe. Bár a farmernek fenntartott hely megmaradt a zsákban, Endrének szerencsére nem jut eszébe ilyesmi.  

Endre a Boca Juniors stadionjának bejáratánál

Töviről hegyire bejárjuk a negyedet, ami nem nagy kihívás, mivel elég pici. A folyóparti sétányon kezd megváltozni a kép. Elfogynak a turisták, folyamatosan az az érzésünk, hogy rajtunk a helyi tolvajok szeme, és egyre többször kapunk önkéntelenül a táskánkhoz. A folyó a választóvonal, a Nicolas Avellaneda-hídon átkelve az argentin főváros egyik legveszélyesebb része húzódik. Lövünk pár képet a hídról és nem kockáztatunk, visszafordulunk.

Buenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán van

A következő napot Buenos Aires legújabb, egyben legmodernebb városrészében töltjük. A Casa Rosada mögött húzódó Costanerát egy rég nem használt kikötő helyén alakították ki. A régi dokkokból elegáns éttermek lettek, a darukat szépen lefestették, a gettósodott kikötőt pedig átadták a a befektetőknek, akik felhőkarcoló-negyedet álmodtak a helyére. Hogy jól sikerült-e? Igen. A sok üvegpalota és újépítésű lakópark igazi ellenpólust jelent az idősödő Recoletának és Palermónak, biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül megtalálja magának az üzleti világ. 

     A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik

Buenos Aires modern városrésze még csak épül, de már most látszik, hogy jó döntés volt idetenni. Jó példa lehetne Budapestnek, hiszen ott van a Hajógyári- és a Csepel-sziget jó része, amivel nem tudnak az önkormányzatok mit kezdeni, pedig kéne. Ha engem kérdeztek, kifejezetten utálom, mikor egy klasszikus városrészt megbontanak valamilyen modern épülettel, viszont az üvegpaloták, ha együtt vannak, igenis tudnak jól kinézni.

Felhőkarcolók sorakoznak a modern városrészben

Sokan mondják, hogy Buenos Aires hasonlít a magyar fővárosra, de szerintem ez nem igaz. Inkább olyan, mintha Párizst mixelték volna össze Madriddal, és felturbózták volna egy kis olasz aromával. Buenos Aires szép és élhető város, az egyetlen gond az elhelyezkedésével van. Minden itt élő arra panaszkodik, hogy hétvégente nincs mit csinálnia. A legközelebbi kirándulóhely a nem olcsó Uruguay, de ha valaki természetre vágyik, akkor kénytelen repülőre ülni, mert 1000 kilométeres körben nincs se erdő, se hegy. Annak ellenére, hogy ezidáig ebben a dél-amerikai fővárosban éreztem magamat a legjobban, nem tudnék itt élni. Ez az öt nap most pont elég volt belőle, de lehet, egyszerűen csak hiányzik már a latin ritmus. Itt az ideje, hogy visszatérjünk Venezuelába...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!