MIRADOR - "Kilátó a világra"

Suchitoto El Salvador legszebb városa, azonban itt sem járnak turisták. Az okokat a bandaháborúkban kell keresni, amik megmérgezik az országot. Hogy miért nem tesz ellene semmit az állam? Hát azért, mert ők is benne vannak nyakig. 

Az északnak és keletnek tartó buszok San Salvador egyik meglehetősen gázos szegletéből, az El Calvario negyedből indulnak. Taxival megyünk a zűrös környékre, aminek határához érve a sofőr szól, hogy húzzuk fel az ablakokat, az ajtókat pedig zárjuk be. Ez a barrio még a belvárosnál is kupisabb, úgyhogy éppen csak kipattanunk a kocsiból és már szállunk is fel egy Suchitotóba tartó csirkebuszra. Az persze nem indul azonnal, így jó húsz percen át aszalódunk a levegőtlen csotrogányon. Leszállni nincs kedvünk róla, mert az utca nem túl barátságos. Épp mielőtt hőgutát kapnánk, elindul a busz, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak két ember ücsörög rajta.

     A San Salvador-i terminál nem egy Népliget

A Pánamerikai autóútról San Salvador határában térünk le, de itt aztán rendesen telepakolják a járgányt emberekkel és áruval. Az út Suchitotóig felejthető, trópusi szárazerdőkön, elhanyagolt rancheken és szegény falvakon át vezet. 2006-ban jártam itt egyszer, de csak egy röpke látogatás erejéig, most viszont szeretnénk alaposan bejárni a környéket.

   Eri aszalódik a suchitotói buszon

Suchitotót egy időben alapították San Salvadorral, azonban a fővárossal szemben megúszta az 1917-es földrengést. Ennek köszönhetően egyedüliként az országban megmaradt a koloniális bája, ami Suchitotót a salvadori turizmus fellegvárává tette. Hétvégente az utcákat ellepik az ország minden pontjáról érkező belföldi turisták, karácsonykor és húsvétkor pedig a külföldiekből sincs hiány. Június azonban minden szempontból off season, így elég magányosan bóklászunk az utcákon szállót keresve.

Utca Suchitotóban

A Hostal Vista Lagóban kötünk ki, aminek teraszáról - hűen nevéhez - zseniális panoráma tárul a szemünk elé. Suchitoto alatt a Rio Lempát 1976-ban felduzzasztották, létrehozva ezzel El Salvador legnagyobb mesterséges tavát, a Cerrón Grandét. Mivel sehol egy vendég, a legszebb szobájukat adják nekünk, bár az igazat megvallva, El Salvadoron kívül a szálló valószínűleg sehol nem kapna működési engedélyt. A tető lyukas, az ágy szakadt, a WC-kagylót pedig beépítették a zuhanytálcába. Igazából teljesen mindegy, a kilátás mindenért kárpótol.

Szobánk ablakából ez a látvány fogad minket

Tíz éve, mikor itt jártam, egy ausztrál sráccal jártuk körbe a vidéket. Tisztán emlékszem, hogy egy vízesést kerestünk, de nem találtuk, most viszont a házninéni eligazít minket:

- A Los Tercios veszélyes környéken van, ráadásul nincs benne víz, mert már hetek óta nem esett. Ha mégis mennétek, menjetek el a rendőrségre, ők segítenek odajutni.

Suchitoto temploma

Így kötünk hát ki a suchitotói szerveknél, akik azonnal pattannak, és mellénk állítanak két fiatal rendőrt. De nem ám gyalogosan megyünk az alig három kilométerre álló vízeséshez, hanem kocsival. A srácok az út alatt elmesélik, hogy El Salvadorban képtelenség felszámolni a bandákat, mert olyanok, mint a rák; amint felszámolsz egyet, azonnal lesz belőle kettő.

Rendőrök cipelnek minket Suchitoto körül

A vízesés magánterületen található, így ki kell fizessünk egy 25 centes belépőt, majd egy gondozott ösvényen megkezdjük az ereszkedést a ranch mögötti patakmederbe. El Salvador jó része vulkanikus eredetű, ez alól a Los Tercios völgye sem kivétel. Hatalmas, kibillent bazaltorgonák szegélyezik az ösvényt, a zuhatag is ilyenek mentén szakad a mélybe. Illetve csak szakadna. A házinéninek sajnos igaza volt, a vízesés ki van száradva. Ettől függetlenül egy pillanatig nem bántuk meg, hogy ellátogattunk ide, főként a rendőrök miatt. Visszafelé is mesélnek, elsősorban arról, hogy mióta a rendőrség területet hagy a bandáknak, könnyebb a kommunikáció, megszüntek Suchitotóban a bandaharcok, és kvázi béke van.

     A Los Tercios-vízesés bazaltorgonái

Suchitoto határában szállunk ki a rendőrautóból. Próbálunk borravalót adni a srácoknak, de még egy kólát sem hajlandóak elfogadni tőlünk. Hihetetlen ez az ország. Mindenki segít, ahol tud, és soha senki nem engedi, hogy megháláljuk. Olyan is történt már itt velünk, hogy egy boltban a hátunk mögött álló ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az üdítőnket és kekszünket, csak azért, mert ritkán lát külföldit a városában.

Ajándékbolt Suchitotóban

Végigsétálunk Suchitoto utcáin. Színes, több száz éves épületek szegélyezik az utcákat, kicsit ismét Granadában érezzük magunkat. Némelyik ház falán feltűnik egy madaras kép, ami alá valami olyasmit írtak, hogy az adott házban szabad, nők ellen elkövetett erőszak nélküli életet szeretnének. Erre, mint sok minden másra Suchitotóval kapcsolatban, a házinéni férjétől kapunk választ, aki éppen meccset néz, mikor visszaérünk a szállóra.

Minden második ház falán ez az embléma látható

- Ez az ország egy vicc - kezdi José - Tíz éve nyugdíjaztak, és azóta egy fillért nem emeltek. Tanár voltam, és most van pofájuk 344 dollár nyugdíjjal kiszúrni a szememet. Ennyiből képtelenség megélni - panaszkodik.
- Ezért van a hostel?
- Ezért. De ez sem pörög úgy, mint régen. Túl sokba kerül a fenntartása.
- Sok az adó? 
- Az nem. Az állam felé csak havi 4 dollárt kell befizessünk. A védelmi pénz a sok.
- Azt ki szedi?
- A bandák. Tíz éve volt egy boltunk. A végén már havi 1000 dollár védelmi pénzt szedtek tőlünk. Bezártuk, mert nem tudtuk kitermelni. Szerencsére kifüstölték őket innen, így megnyithattuk a hostelünket. Erre most tessék, ez a tetű kormány fogja, és amnesztiát hirdet a raboknak. Az elmúlt években megúsztuk 200 dollárból a védelmi pénzt, majd most megint lesz 1000, és zárhatunk be.
- A rendőrök a vízesésnél azt mondták, hogy béke van.
- Van egy fenét. A bandák tejelnek a rendőröknek, hogy hagyják őket békén, így megszűntek az utcai harcok. De most, hogy kiengedték a rabokat, megint minden a régi lesz. 
- Mik ezek a madaras képek a falakon? - terelem más mederbe a beszélgetést.
- Az is csak propaganda. Ezzel akarja az állam elhitetni a lakókkal, hogy felszámolta a bandaháborúkat. Lehet, hogy a nők ellen nem követtek el annyi szörnyűséget, mint korábban, de majd most újra kezdődik minden. Ha a politika nem lenne benne nyakig a drogkereskedelemben, akkor talán a bandákkal is könnyebb lenne leszámolni. Ehelyett szabadon engedik őket. Röhej.

Suchitotónak koloniális hangulata van

Mielőtt barátom agyvérzést kap, átterelem a szót a focira. A 10:1-re mindenki nosztalgiával tekint, és nem a hatalmas verést látják benne, hanem azt, hogy El Salvador eljutott a világbajnokságra. Jó hozzáállás.

Suchitoto főtere késő délután

Estefelé a főtéren pupusázunk, majd kiülünk a teraszra és bámuljuk a naplementét. Suchitotót nagyon jó helyre rakták.

Cerrón Grande naplementekor

Másnap irány El Salvador legnagyobb maja romvárosa, Cihuatán. Egy Aguilaresbe tartó csirkebuszt sikerül fognunk, ahová fél óra után meg is érkezünk. Egy másik, északnak tartó busz visz minket a romok bejáratához, ahol azonban egy őr megálljt parancsol. Hétfő van, így a romok zárva tartanak. Ezt jól benéztük, de hogy a nap ne menjen kárba, hát felpattanunk egy másik, északra tartó buszra, amivel megkerüljük a Cerrón Grande-víztározót. Egy Aguaje Escondida nevű helyen szállunk le róla, ahol fogunk egy Chalatenangóba tartó járatot. Még Sensuntepequéből próbáltunk anno erre kanyarodni, de nem jött össze, most viszont igen.

Nem tudom, miért vágytunk annyira Chalatenangóba, mert az igazat megvallva nincs itt a világon semmi. A főtéren egy teljesen jellegtelen templom áll, a környező utcák pedig ugyanolyan zsúfoltak, mint bármelyik salvadori településen. 

Chalatenango főtere

Mindenki el akar adni valami teljesen haszontalan dolgot olyan népeknek, akiknek erre nincsen pénze. 

Gumilabdát valaki?

Ebédre eszünk egy jó grillcsirkét, majd felkutatjuk azt a buszt, ami a víztározó partjára, San Franciscóba megy. Gyorsan rátalálunk, azonban a busz csak délután 4-kor indul, így van időnk bámulni az embereket, aminél kevés jobb elfoglaltság van El Salvadorban. 

Dámajáték salvadori módra

A busz apró falvakat érintve jut le a tó partjára, ahol szerencsénkre pont áll egy csónak. Bár csak ketten vagyunk, a csónakos betuszkol minket a ladikba, és bőszen bólógat, hogy normál áron visz át minket Suchitotóba. Az út meseszép, nem értem, hogy ezt az útvonalat miért nem használják a hátizsákosok. 

Csónakba szállunk a Cerrón Grandén

Alig negyed óra alatt átérünk a túlpartra, ahonnan meredek kaptató vezet fel Suchitotóba. Hétköznap lévén nagyon nyugodt a település, csak a főtér egyetlen pupusázója hangos. Mindenki itt tömörül, várja, hogy elkészüljön a vacsorája. Egy hónapja naponta legalább kétszer eszünk pupusát, a könyökünkön jön ki.

Suchitoto központi pupusázója

Jó lesz már átlépni a határt, de azért holnap még visszatérünk Cihuatánba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig 10 dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...

Tenában a kora reggeli órákban felszállunk egy buszra, ami a Rio Napo partján fekvő, omladozó házakból álló Ahuano ágrólszakadt faluja felé tart. Az LP szerint a faluban található La Punta kikötő a gyűjtőhelye azoknak a csónakoknak, amik a part menti, csak vízen megközelíthető őserdei falvakba szállítják utasaikat. A kikötőben néhány 8-10 ember szállítására alkalmas, ideiglenes tetővel ellátott facsónakot ringat a víz. Egyikük éppen indulásra kész, öt helyivel a fedélzetén. A csónakos bütyköl valamit a motoron, amikor megérkezünk és kérdésünkre, hogy mennyiért vinne el minket a Runa Huasi lodzsig, félvállról odaveti borsosnak tűnő árajánlatát:

- 30 dollár.

Ilyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio Napón

Sokaljuk, így alkudozni kezdünk, ami elég simán megy; végül 20 dollárban egyezünk ki, kettőnkre.

Ecuadornak ezen a vidékén nem ismeretlen fogalom a turizmus, és akit a sors a munkája során gringókkal hoz össze, az nem csak az árát kéri meg, de úgy is viselkedik velük. Az alig több mint fél órás csónakutunk során vagy féltucatszor kötünk ki a part menti dzsindzsában csak azért, mert valaki a hajóból majmot, tukánt, gyíkot, vagy dzsungelcsirkét vél felfedezni a fák vagy bokrok ágai között. A motor leáll, s ahogy a folyó vize ki-kidobja a partra a csónakot, az az érzésem támad, hogy a majmok mindjárt beugranak mellém a csónakba.

Ilyesmi jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Temérdek állatfotót lövünk, miközben az utasok ahelyett, hogy elküldenének melegebb éghajlatra, hogy miattunk kell folyton vesztegetni az időt, átmenetileg zoológussá lépnek elő és lelkesen mesélik, hogy éppen mit látunk.

A képen el van rejtve egy kajmán

Kikötünk. A csónakos int, hogy mi ketten megérkeztünk. Adrianért, a lodzsot üzemeltető srácért kiált, majd visszapattan a csónakba és mire a fiatal srác előtűnik a sűrű dzsungelből a csónak már messze jár. Adrian nagyon vicces látvány, leginkább azért, mert zsemleszínű kölyökkutyája és tenyérnyi szürke csirkéje nélkül egy tapottat sem tehet. A csirke annyira közelébe akar férközni, hogy minden harmadik lépésnél majd keresztülesik rajta, néha fel is rúgja szegényt. Ilyenkor a csirke bukfencezik párat a sárban, majd felpattan és újra a lába elé szalad. A mókás társaság hármasban kísér fel bennünket az erdőben megtisztogatott táborhelyre, ahol néhány nádtetővel ellátott teraszos, szép, de a sok csapadéktól belül nyirkos faház fogad. Lepakolunk az egyikben.

A 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsen

A Runa Huasi lodzstól ösvény vezet a 20 percnyi gyaloglásra található AmaZoonico állatmenhelyre, ami illegális állatkereskedőktől és egyéb illetéktelen személyektől elkobzott vadállatoknak ad otthont, amik vagy sosem éltek vadon, vagy annyira régen, hogy már nem tudnak önállóan életben maradni, ezért nem lehet őket szabadon engedni. Az ösvény csúszós és sáros a gyakori csapadék miatt, de azért járható és úgy fél óra dagonyázás után meg is érkezünk. A park bejáratát két nagy kutya őrzi, így kis híján kutyavacsorává leszünk, de szerencsére a nagytesű parkőrök ideges ugatására gyorsan felfigyelnek a parkban dolgozó önkéntesek és elénk sietnek.

Az ösvény elbírna egy nagytakarítást

A park közepén egy meglehetősen rossz állapotú faház áll néhány rozoga ággyal. Azoknak a német és svájci önkéntesnek az átmeneti szálláshelye, akik az állatokat gondozzák.

Egy német srác vezet végig a parkon az állatok között. Nagyon tájékozott, minden állat történetét lelkesen meséli el. A fákon majmok ugrabugrálnak szabadon, a köveken teknősök sütkéreznek, a tóban vízidisznók lubickolnak, másutt tapírok, ocelotok bújnak elő, sőt a végén még egy tekintélyes méretű óriáskígyó is előkerül. Bekukucskálok a parkot szegélyező kerítés csöveibe és tenyérnyi madárpókok hozzák rám a frászt.

Egyike az AmaZoonico jófejeinek

Az AmaZoonico szellemiségének megfelelően az itt otthonra lelt vadállatok olyan módon élhetnek, ami a lehető legközelebb áll a természetes életmódjukhoz. Az ocelotoknak például kis ketrec helyett akkora elkerített rész jutott, amit joggal erdőrészletnek is nevezhetnénk. Nagy mázlink van, mert épp eljött az etetés ideje, ezért ahelyett, hogy elrejtőznének, mindkét ragadozó a kerítés mellett játszadozik egymást kergetve és pofozva, akár két meglett házimacska. Egy-egy megkopasztott véres csirke a mai menü, amit két önkéntes áthajít a kerítés túloldalára és amit a két pajtás másodpercek törtrésze alatt marcangol darabokra.

Azért erre a képre kellett várni egy keveset

A következő körülkerített részen Marco, a barnásszürke csuklyásmajom lakik, de csak távolabbról nézhetem, mert állítólag, ha nőt lát, erős párzási kényszer tör rá. Rendszeresen molesztálja a német lányönkénteseket is. A fekete hosszú hajúakra viszont pikkel, őket általában megtépi.

Némelyik majom furcsán viselkedik a parkban

Elhagyjuk az AmaZoonicot és a térdig érő sárban átevickélünk egy luxuslodzshoz, hogy a szállásárak felől érdeklődjünk. A lodzs varázslatosan szép, bárral és étteremmel van felszerelve és minden egyes bútordarab mesteri faragvány is egyben. Meg is kérik az árát. Egy egyszerű faház két ággyal több mint 100 dollár éjszakánként. Hát nem itt alszunk az tuti, de azért egy sört megiszunk, majd visszatérünk a 10 dolláros Runa Huasi lodzsra, ahol egyébként nincs okunk panaszra.

Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!

Az este nagy része láblógatással telik, igazi paradicsomi környezetben. Az erdő elképesztő hangosan éli a maga éjszakai életét és az a érzésem, hogy sötétedés után minden ízeltlábú, sőt még az öszes béka is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy valami vicces hangot hallasson. Nincsen áram, Adrian vagy 20 gyertyát gyújt meg a teraszon a függőágyak körül és csak a temérdek vérszívó tart vissza attól minket, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltsük, na meg az a trópusi felhőszakadás, amiből hajnalban olyan mennyiségű csapadék hull alá, hogy reggel egy kisebbfajta Balatont vélek felfedezni az házunk ajtaja előtt.

Hála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőben

Még alig kel fel nap, amikor Adriantól búcsút veszünk. A csónak rendszerint a kora reggeli órákban halad el a folyónak ezen a szakaszán és biztosak akarunk lenni benne, hogy nem nélkülünk fog távozni. Már háromnegyed 7-kor a kikötésre alkalmas tenyérnyi kis partszakaszon toporgunk a hajnali harmattól és esőtől nyirkos fák között. A csónak megérkezik és készségesen felvesz minket, azonban ezúttal nem Ahuano falujáig szállít, mert a csónakosnak támad egy jobb ötlete. Ismerjük már ezeket a "jobb ötleteket", amikből ritkán szokott jó kisülni, de most mégis bedőlünk neki, és hagyjuk, hogy Puerto Barantillánál tegyen partra minket. Ez a partszakasz épp olyan dzsungeles mint ahol a Runa Huasi lodzs állt, csak épp a part menti ösvény egy szélesebb úthoz vezet, ahol nagyjából fél óránként nagy csirkebuszok közlekednek. Ez idáig nem is hangzik rosszul. Nagy vígan leintjük az elsőt, de az lassítás nélkül továbbhajt. Aztán épp így tesz a második, meg a harmadik is, míg végül Endre kitér hitéből és dühében a következő előtt széttárt karokkal keresztbeáll az út közepén. A sofőr kénytelen lassítani, de kiderül, hogy még az ablaktörlőn is utasok lógnak, így egyetlen plusz utast sem tud már elvinni.

Puerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfelé

Egyéb opció híjján gyalog eredünk a nyomába. Szemerkél az eső, így bő két óra múltán bőrig ázva, farkaséhesen érünk ki az erdőből Campo Cochába, ahol sikerül egy kis olajos halat vásárolnunk reggelire. A rossz hír, hogy itt sem áll meg egyetlen busz sem. Nem lehet 50 kilométert legyalogolni, így várunk. Fél óra múlva érkezik egy fát szállító kamion, aminek sofőrje örömmel felvesz bennünket és a misahualli elágazásig szállít. Innen újabb 30 perc gyaloglás vár ránk Misahuallig. Nagyon kedves trópusi városka, ahol a főtéren szabadon garázdálkodnak a kisebb-nagyobb csuklyásmajmok.

A főtéren végre sikerül buszt fognunk, ami elvisz a Cascada de las Latas bejáratához. Mire megérkezünk, annyira kimerültnek érzem magam, hogy a maradék oda-vissza másfél órás sétát a vízeséshez nem vállalom és a fotózást Endrére bízom. Amíg megfordul, addig kiszedem az erdőben szerzett jókora kullancsot a lábujjaim közül.

A Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélni

A délutáni órákban egész könnyen fogunk kocsit Tenáig, ahol felvesszük a csomagokat és meg sem álluk Puyóig, ahonnan már csak néhány óra Quitó és kezdődhet a következő Mirador dzsungeltúra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy markáns huszárlépéssel átszeljük Ecuadort, hogy Sucúában belépési engedélyt szerezzünk a shuar indiánok földjére, de mielőtt ismét meglátogatnánk Juan Ramos barátunkat, kicsit még bóklászunk Amazónia labirintusaiban és barlangjaiban. 

Az idei utolsó Kolumbia túra után utunk sebtében Ecuadorba visz. Valósággal átszáguldunk az országon s meg sem állunk Sucúáig, hogy idén ismét megkíséreljük a belépési engedély megszerzését a shuar falvakba az illetékes önkormányzatnál, ezúttal a következő Mirador csapat számára. Ezek azok a bizonyos fiktív engedélyek, amikről a világon senki nem tudja, hogy pontosan micsodák, mégis minden shuar életbevágóan fontosnak tartja ahhoz, hogy egy idegen a földjükre lépjen. Tavaly egy telefirkált, egérrágta papírfecnit nyomtak a kezünkbe, amit persze sem Coangos, sem Nantip shuar faluja nem fogadott el hivatalosnak, de nagy kegyesen eltekintettek a fejvesztés terhétől.

Sucúa és Puyo között ilyesmi a táj

A shuar önkormányzati ügyintézés idénre sem javult számottevően, ezért nem is lep meg, hogy két órán át ücsörgünk az iroda ajtaja előtt a nagy semmire várva. Kisvártatva kirohan a shuar nagyfőnök egy röplabdával a kezében. Sietőesen közli velünk, hogy neki lejárt a munkaideje, jöjjünk vissza holnap, majd angolosan távozik.

Másnap már nyitáskor az iroda előtt toporgunk, de sehol senki, s mivel a nagyfőnököt órákkal később sem találjuk az irodában - lehet még mindig röpizik - az útlevelek másolatát az amúgy nagyon készséges titkárnőnek adjuk át, és a lelkére kötjük, hogy - térerő nem lévén az erdőben - feltétlenül jelezzék rádión a shuar falvak felé a két hét múlva esedékes érkezésünket.

Hála a sofőrnek bandukolhatunk az országút szélén teljes menetfelszerelésben

Dolgunk végeztével Quito felé vesszük az irányt. Hosszú út áll előttünk, de időnk a csapat érkezéséig még megenged néhány kitérőt. Az idefelé úton láttunk a busz ablakából egy táblát, amin Chiguaza labirintusa volt olvasható. Megkérjük a sofőrt, hogy tegyen ki minket a park bejáratánál, de emberünk csak másfél kilométerrel odébb, a Rio Pastazán átívelő híd túloldalán kap észbe. Marad a gyaloglás az út mentén a tűző napon. Húsz perc után végre feltűnik egy erdőbe vezető ösvény az aszfaltút szélén. Az ösvény egy féligkész, medencés lodzshoz vezet. Zárt kapu fogad minket, ami mögött vagy féltucat kutya acsarkodik. Dühük szerencsére alább hagy, amikor egy öregúr bukkan elő a házból, kulccsal a kezében.

Chiguaza labirintusait a Rio Pastaza faragta ki

Hernán a Chiguaza Park gondnoka, 10 dollár fejében készségesen vállalja, hogy órákig kísérget minket kutyáival a labirintusban. Nagyon izgalmas érzés a több méter magas sziklák és vastag gyökerek között bújkálni az erdő sűrűjében. Chiguaza labirintusa egyébként épp olyan, mint Peñas piciben. Bóklászunk néhány órát a folyóig tekergő, vadregényes útvesztőn, majd visszabaktatunk a park bejáratához. Megköszönjük Hernan segítségét és odébbállunk.

Endrét várja az egyik jófej

A parkőr lelkes kutyái egy darabig még nem veszik észre, hogy mai napra szóló küldetésük véget ért, és lelkesen elkísérnek bennünket a lodzstól egészen a hídig, ahol egy iskolából hazafelé tartó középiskolás csapat téblábol. Vélhetően ritkán látnak szőkéket, kiváltképpen kék szemű nőt, ezért megkérnek, hadd készítsenek rólunk pár fotót. Hirtelen támadt sztárságunknak egy kis család vet véget, amint egy személyautóval lelassítanak mellettünk. Közlik, hogy éppen Puyóba tartanak és véletlenül éppen akad még két hely a kocsiban. Stoppolnunk sem kellett.

Tena városa csúnya, a táj viszont szép

Puyo egyáltalán nem szép. Jellegtelen házak sora néhány piszkos utcával, amit egyébként is túl élénk fantáziám naplementekor rossz arcú tolvajokkal tölt meg. Nem töltünk itt többet egy éjszakánál, másnap reggel már a tenai busz ajtaja előtt álldogálunk. Másfél órás kacskaringózás után meg is érkezünk a tüneményes völgyben fekvő városba. A települést szegélyező zöld hegyoldalon kiváló szállásunk akad, remek kilátással a környező hegyekre és a Puyóhoz hasonlóan nagyon rút városra. Az idő kiváló, így csak beszórjuk a csomagokat a szobába s a helyiek bíztatására az igen népszerű strand, a Jumandi Park felé vesszük az irányt.

Jumandi zavaros vizű medencéje

A szabadidőpark egyetlen kis medencéjével nem nagy durranás, hacsaknem azért, mert a medence vízét egy barlangforrás táplálja. A fejenként 8 dolláros strandbelépő tartalmazza a vezetett túrát a hegy mélyén. A bejáratnál közlik velem, hogy a sziklákon való ugrabugrára a papucsom egyáltalán nem alkalmas, így kénytelen vagyok gumicsizmát bérelni, ami a zöld bikinimmel együtt nagyon dögösen mutat. Azt remélem, ez cseppet sem érdekel senkit, de azért próbálok jól elrejtőzni. Szerencsére a barlangban néhány lépés után olyan nagy a sötét, hogy a rejtőzködés okafogyottá válik.

A barlangba nem vittünk fényképezőt, de ilyen a bejárata

Egy tíz fős csoporttal indulunk útnak fejlámpákkal felszerelkezve. Először csak bokáig, majd térdig, végül nyakig gázolunk az erősen pisiszagú vízben. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak a kövekből kioldott anyagoktól, és nem az emberi vizelettől vagy a guanótól olyan, amilyen. Gyorsan rá kell jönnöm, hogy vízzel teli gumicsizmában nem egyszerű úszni, így egy idő után már nem különösebben köt le a víz összetétele, sokkal inkább az, hogy meg ne fulladjak. A barlangban a magának utat törő víz midenféle formát kreált az útjába álló kövekből, amik mellett elúszunk a félhomályban. Van amelyik olyan, mint egy nagy elefánt, a másik meg, mint egy kicsi teknősbéka, de az ecuadoriak nincsenek túl nagy fantáziával megáldva, és mindössze egy égbe törő hímvesszőt meg egy ormótlan brokkolit sikerült elkeresztelniük.

A táj ezen a vidéken egyszerűen mesés

A pisiszagú víz ellenére nekem bejött a Jumandi-barlang, bár Endre azt mondja, ennél a guatemalai Las Marias ezerszer nagyobb élmény. Sajnálom, hogy anno kihagytam, de jövőre talán visszatérünk Guatemalába és akkor én is mászok majd vízesést gyertyával a kezemben.  

Tena környéke tartogat még néhány csodát számunkra, még ha azokat nem is a városban kell keresnünk. Másnap belevetjük magunkat egy nomád kalandba, és Ahuano falujából a majmoktól és tukánoktól hemzsegő esőerdőbe indulunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!