Boquete környéke varázslatos, simán kenterbe vágja El Vallét és Santa Fét. A szépségért azonban áldozni kell, egy kisebb vagyont hagyunk ott a városban. Van még egy olyan pontja a Földnek, ahol 1750 forintba kerül egy kiló kenyér?
David érintésével a késő délutáni órákban futunk be a Barú-vulkán lábánál fekvő Boquetébe. Hat éve jártunk itt utoljára, az egyetlen emlékünk a városkáról, hogy minden iszonyatosan drága volt. Nos, a helyzet változatlan, sőt.
Amikor a főtéren álló Hostel Palaciosban azt mondják, hogy egy fürdő nélküli szoba csak 25 dollár, nem vacilálunk. Az elmúlt két hónap tapasztalata alapján biztosak vagyunk benne, hogy ennél olcsóbb szobát nem kapunk, így kivesszük. Tovább emeli a hely báját, hogy a folyosó végi zuhanyzóban van meleg víz, amihez Panamaváros óta nem volt szerencsénk.
A Mi Jardín nevű park a városka egyetlen látványossága
Estefelé sétálunk egyet a kellemes klímájú városkában, csak hogy felidézzük a régi emlékeket. Így jutunk el a Mi Jardín névre keresztelt ökoparkba, ahol halastavak és egzotikus virágok váltják egymást. Hogy ki és miért csinálta a parkot, nem tudjuk, de ingyenes, ami Panamában igen csak meglepő.
Boquete első számú látványossága a napfelkelte a Barú-vulkán csúcsáról. Emlékszem, hat éve nem volt pénzünk felmenni a kihunyt túzhányóra, de azt nem gondoltam volna, hogy most sem lesz. A helyi túraszervezők fejenként 120 dollárt akarnak rólunk legombolni azért, hogy dzsippel felfurikázzanak minket a 3474 méter magas hegy tetejére. Vagy ha nem felel meg a helyjegy, akkor akár privát dzsippel is mehetünk, mindössze 600 dollárért(!!!). Hogy mindenkinek világos legyen, Boquetétől a vulkán teteje mindössze 14 kilométer. Nem tudom, volt-e már a világon olyan elvetemült utazó, aki kifizetett ennyi pénzt egy napfelkeltéért, de tartok tőle, hogy volt, különben nem hirdetnék minden sarkon a kirándulást. Persze fel lehet menni gyalog is, de az igazat megvallva, nem érzünk magunkban ahhoz kellő erőt, hogy éjfélkor nekivágjunk a hegynek, csak azért, hogy megnézzük a felkelő Napot.
Az 1750 forintos kenyér
Besétálunk a főtér mögött álló szupermarketbe, és bevásárlunk vacsorára. Illetve bevásárolnánk, de ehelyett csak elhűlten nézzük az árakat. Egy kiló kenyér 6,29 dollárba, kb. 1750 forintba kerül, de a halkonzerv is 1300 forintba fáj. Jelentem, megérkeztünk Panama legdrágább városába.
Este a szálló konyhájában összefutunk Jonatannal, akivel Santa Catalinában is egy hostelbe sodort minket a sors. Jonatan 45 éves, húszon éves barátnőjével hosszú idő után most szakított, mert nem érezte úgy, hogy ő maga megérett volna a házasságra. Láthatóan megviselte a szakítás, azt mondja, azért jött Közép-Amerikába, hogy felejtsen, de nehezen megy neki. Kicsit depressziós a srác, úgyhogy felajánljuk neki, tartson másnap velünk az erdőbe a Quetzal-ösvényen.
Boquete környéke egészen zseniális
Korán útnak indulunk, hogy elkerüljük a tömeget. A buszjegy az ösvény elejéig (ami mindössze 10 kilométerre van Boquetétől) nem kevesebb, mint 3 dollár. Pofátlan ár, de az 1750 forintos kenyér után nincs min meglepődnünk. Azt sikerül elintézni a bejáratnál, hogy diáknak tekintsenek minket, így csak öt dollárt pengetünk ki a belépőért az ösvényre.
2009-ben Erivel egyszer már végigmásztunk az ösvényen. Szó szerint mászás volt, mert annyira elhanyagolt volt a Volcánból ide vezető 12 kilométer hosszú túraútvonal, hogy olykor négykézláb kellett kúsznunk a leszakadt hegyoldalban. Ráadásul bőrig áztunk, aminek hála az egész kirándulás túlélő túrává vált.
Eri és Jonatan küzd az erdőben
A jó hír, hogy mostanra az ösvényt szépen rendbe hozták, és szerencsénkre az ég sem borús. Az első szakasz nem túl izgalmas, csak a flex hangot hallató bogarak teszik színessé a túrát. Amint azonban leérünk a Rio Caldera partjára, úgy válik izgalmassá a környék; az ösvény beszűkül, így sokkal közelebb kerülünk az élővilághoz. A sok rovar mellett rengeteg madarat és bőgőmajmot látunk, a quetzal azonban nem jön szembe.
Anya és lánya figyelnek minket
Quetzal helyett fakopáncs
Szerelmes szitakötők
Jó három órán át bóklászunk Panama legizgalmasabb köderdőjében, majd elindulunk vissza, ugyanis nem messze innen található a Lost Waterfalls névre keresztelt magán park, ahol állítólag szép vízeséseket lehet látni. A bejáratnál belebotlunk a tulajdonosba, egy 70 év körüli, nagyon nehezen mozgó amerikai nőbe. Ő azon félmilliónyi amerikai nyugdíjasok egyike, aki tíz évvel ezelőtt mindent felszámolt odahaza, a házára jelzálogot vett fel, majd a hitelből egyszerűen kiköltözött Panamába (Costa Ricába kb. 2,5 millióan költöztek hasonló megfontolásból, előidézve a 2008-as évek végén induló gazdasági világválságot).
Akkortájt még minden hihetetlenül olcsó volt, így juthatott hozzá ahhoz a közel háromszáz hektáros birtokhoz, aminek végében három meseszép vízesés szakad a mélybe. Pont ezek az amerikaiak nyomták fel az árakat Boquete környékén, így ha az ember ma házat akar venni errefelé, fél millió dolláros árakkal kalkulálhat.
Én a második vízesés előtt
Kifizetjük a belépőt, majd elindulunk hegynek felfelé. Az első vízesés nem nagy szám, de a második és a harmadik megéri a küzdelmet. A Quetzal-ösvénnyel szemben itt nem mi vagyunk az egyetlenek, így reménykedünk benne, hogy visszafelé valaki levisz minket. A park kijáratánál épp ácsorog egy furgon, amibe bepattan egy holland páros, s mi hiába kérjük őket, hogy kifizetjük a részünket, csak vigyenek le, ők inkább magukban autókáznának. Az ördög se érti az ilyen embereket. Jó egy órán át kutyagolunk az út mentén, mire végre jön egy busz.
A harmadik vízesés egy kicsit kisebb, de semmivel sem csúnyább
Bár Boquete az árai miatt mára megfelezte az ide érkező hátizsákosok számát, azért még így is megérte itt eltölteni ezt a pár napot. Este nem szenvedünk a kenyérrel és a halkonzervvel, beülünk egy 15 dolláros pizzára. Kiélvezzük, hogy ilyen "olcsó" minden, holnap ugyanis visszatérünk a kontinens pénznyelőjébe, Costa Ricába.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
