Magunk mögött hagyva Móricz-vidéket elindulunk le Amazónia szívébe, illetve Ecuador legnagyobb közúton nem elérhető városába, Taishába, ahol jó a pörkölt, és ahová lopni járnak a tapírok.
Elhagyjuk Nantipot. Kifelé úton elkísér minket José Manuel és öccse, akik megesketnek minket, hogy visszatérünk és meglátogatjuk a falujukat, s hozunk magunkkal más turistákat is. Egyszer már tettem ehhez hasonló ígéretet a hondurasi tawahkáknak, s az bejött, azóta vagy fél tucatszor vittem csapatokat a Moszkító-partra. Egészen biztos vagyok benne, hogy Nantipban nem most voltam utoljára, így megígérem nekik, hogy a jövőben viszontlátjuk egymást.
Tiwintzába egy taxi visz el minket. Jófej a sofőr, mert amúgy is arrafelé tartana, így mindössze egy dollárt számol fel a 20 kilométeres fuvarért.
Másnap délelőtt úgy döntünk, hogy nem térünk vissza Sucúába, hanem megpróbálunk még mélyebbre merészkedni Amazóniába. Első állomásunk Peñas faluja, ami alig 10 kilométerre fekszik Tiwintzától, s egy shuar legendáról híres. Móricz azon elmélete, hogy az Andokot végtelen alagútrendszer szeli át, valószínűleg abból a peñasi meséből származik, amely földalatti emberekről szól, akik alkalom adtán megjelennek az itt található barlangok kijáratánál. Hogy pontosan miért jönnek, azt senki nem tudja, de mindig találni olyan shuart, akinek van egy nagybátyja, nagyapja vagy országos cimborája, aki már megtapasztalta a találkozást ezekkel a lényekkel. A mesét persze rengeteg összeesküvés-elmélet gyártó és UFO-látó sajátította már ki. Ők barlangi törpékről, óriásokról és űrlényekről mesélnek, akik a Móricz által talált fémkönyvtár őrzői is egyben.
A peñasi labirintus
Nem félünk a találkozástól, így Peñas faluban gyorsan kérdezősködni kezdünk, hol is vannak azok a bizonyos barlangok, amik állítólag egész Cuzcóig érnek. Szerencsére nem kell messzire mennünk, a főúttól alig 50 méterre kezdődik az ösvény, ami szép mészkőszirtek között kanyarog. Az erősen karsztosodott vidék alkalmas arra, hogy legendáknak legyen a múzsája. Bevallom, én is folyamatosan a hátam mögé nézek, de ott semmilyen misztikus alak nincs, csak Eri. Rengeteg a pókháló a mohával borított sziklák között, érezhető, hogy ez ismét nem a turisták közkedvelt túraútvonala. Jó egy órát baktatunk, mire egy lagúna partjára érünk. Néhány gémen kívül csak morfókat látunk körbe-körbe röpdösni, majd feltűnik egy asztal pár székkel, amit teljesen benőtt az aljnövényzet és beszőtték hálóval a pókok. Néhol lehet látni szűk kürtőket, amikbe az embernek a legenda hatására kedve lenne leereszkedni, de nem tesszük. Szerencsére barlangászok már megtették helyettünk, s pár méteres járaton túl állítólag nem találtak semmit.
Visszaérve a faluba leintünk egy buszt, ami Moronába tart. Féltávnál egy kilátóhoz érünk, itt végződik az Andok. A kilátóból rálátni a végtelen esőerdőre, ami úgy vész el a horizonton, mint a Csendes-óceán. Az út 2012-ben elkészült, de egy híd még hiányzik az üdvösséghez, így amíg a buszunkat egy komp átszállítja a folyó túloldalára, mi átsétálunk egy gyaloghídon.
Eri a világváros, Morona táblájánál
Morona pont úgy néz ki, mint valaminek a vége. Mondjuk a világé. Az egykori misszió ma egy pár száz fős álmos falucska, ahol főként kereskedők és rancherók bandáznak az út szélén. Azért jöttünk ide, hogy eljussunk valahogy Taishába, Ecuador legnagyobb, közúton el nem érhető településére. Az interneten csak annyit találtunk róla, hogy az egyetlen közlekedési mód a repülő Macasból. Hacsak Taisha nem a második Monaco, akkor nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ez így van, s ha a sejtésem nem csal, lesz oda csónak.
A falu végi szállón felvilágosítanak, hogy majdnem minden reggel megy egy peque abba az irányba, így ha jó korán kimegyünk a kikötőbe, akkor lesz, aki elvigyen minket. Heuréka! Másnap hajnali 5-kor már az utcán bóklászunk, hogy elkapjuk az első kocsit, ami a kikötőbe tart. A falu kihalt, sehol egy lélek, csak egy-két kakas kukorékol ideje korán.
Család a folyóparton
Lassan hat óra, mire az első házból kilép két fickó. Azonnal megrohamozzuk őket, hogy el kéne jussunk a kikötőbe, de nem tudjuk hogyan. Az ilyen szegényes falvakban az a jó, hogy egy kis pénzért mindenkiből taxisofőr válik azonnal, így napfelkeltére már ott állunk a csónakok között. Többen tobzódnak hatalmas zsákokkal a folyópartra vezető lépcső tetején, mindenki arra vár, hogy valaki elinduljon. Taisha felé éppen senki nem akar menni, így úgy tűnik, hogy két nő egy gyerekkel, valamint mi hoppon maradunk. Aztán megjelenik egy csónakos és közli, hogy bár a barátja átvágta (marhákat mentek volna vásárolni a közeli ranchekre), elvisz minket egy kicsit emelt áron. Szívjuk a fogunkat, de az emelt ár még így is kedvezőbb, mintha újabb éjszakát kéne Moronában töltenünk, így rábólintunk.
Az út a folyón pont ugyanolyan, mint bárhol máshol Amazóniában. A településhez közel mindenfelé ranchek sorakoznak egyszerű, cölöpökön álló házakkal, amikbe nincs bevezetve az áram és az ivóvíz. Erdőnek ezen a szakaszon nem sok nyoma van, így állatot se sűrűn látunk. Persze, ha lenne is erdő se látnánk sok mindent, mert a pequénk olyan zajos, hogy kilométerekről kiszúrna minket még egy tök süket lajhár is. Ahogy haladunk feljebb a folyón, az úgy szűkül össze. Az utolsó két órában már nincsenek ranchek, csak erdő és erdő. A hangos pequének egyetlen előnye van, hogy a folyó állatai kíváncsiak rá. Az egyik pillanatban meglátok egy hatalmas sötétszürke hátat uszonnyal. Azonnal felkiáltok, hogy delfin (Amazónia folyóiban sok helyen lehet látni rózsaszín delfineket), de a csónakos megnyugtat:
- Ez nem delfin, hanem bufeo.
- Az micsoda?
- Egy hal, ami kétszer akkora, mint a delfin.
Gyerekek várják haza a szülőket
A bufeo a Föld állítólag legnagyobb édesvízi hala, akár négy méteresre is megnőhet. Sok pecás retteg tőle a méretei miatt, míg a sporthorgászok pont érte keresik fel Amazónia eldugodtabb folyóit.
Jó öt órás csónakázás után kötünk ki a semmi közepén. Mindenki kipakol, így mi is, majd követjük a népeket fel az ösvényen. Úgy száz méterre a folyótól egy ranchera (teherautóból kialakított busz) várakozik, rajta néhány emberrel. Felcuccolunk és már indulunk is. Minden nagyon gyorsan történik. Nem tudjuk hol vagyunk, így ugyanúgy cselekszünk, mint a többiek. A teherautó úgy 20 perc után befut egy faluba.
Bufeót nem sikerült fotózni, de teknősöket igen
- Ez már Taisha? - érdeklődünk.
- Nem, ez Tuutinentza - közli a velem szemben ülő csónakos.
Tuutinentza határában a teherautó kirak minket és még néhányunkat. Megint csak követjük a népeket, akik átkelnek egy gyaloghídon, majd lecuccolnak a folyó túl partján.
- Jön majd értünk egy busz - szól oda az egyik idősebb hölgy.
És valóban. Tíz perc múlva megjelenik egy irgalmatlanul lepukkant sárga busz. Hogy miként került ide, az ördög tudja, de van. Egy ócska földúton drangálunk végig az erdőn. Úgy 40 perc múlva futunk be Taishába, ami az elmúlt hetek legnagyobb települése. Nem gondoltam volna, hogy a világtól ily elzártan egy ekkora városba futunk bele. Tiwintzánál jóval méretesebb, s az ember is sokkal több.
Így néz ki egy peque
Taisha központja a repülőtér. A füves kifutópálya naponta mintegy harminc kisgépet fogad, amik kései érkezésünk idején is még röpködnek. Bár a városka nem Monaco, de az emberek valóban a repülőket használják, illetve sokkal többen ácsorognak gépre várva, mint Moronában csónakra. A szállón nagyokat pislognak, mikor megpillantanak minket. Elmondásuk szerint nem igen láttak még erre külföldit, csak néhány brazil és perui bányászt, de európaiakat soha. A recepciós csaj Macasból származik, állítólag elég sokan költöznek be az erdőbe, mivel itt sokkal többet lehet keresni.
Taishába az eljutás csónakkal és busszal komplikált, ezért mindent repülővel hoznak. Az árak jó duplája az ecuadori átlagnak, szállásadónk is 24 dollárt kér a szobáért, amit muszáj vagyok lealkudni. Mivel turisták vagyunk, sikeres a manőver, kifejezetten élvezik, hogy náluk szállunk meg.
Elsétálunk az önkormányzatra, hogy érdeklődjünk, mi látnivaló van Taisha környékén, és hogy milyen módon tudnánk visszatérni a civilizációba, de sok jóval nem kecsegtetnek az ott ténykedő fiatalok.
Csotrogány busz Taisha felé
- Nincs itt a világon semmi - közli a 20 éves Mafer, aki Riobambából származik és egyetemi gyakorlaton van Taishában.
- Van egy kis vízesés innen 10 kilométerre - szól oda az egyik srác -, de a kamion legalább 20 dollár.
- Mekkora a vízesés?
- Olyan 2-3 méteres, nem nagy.
Biztos, hogy nem fizetünk 20 dollárt egy két méteres vízesésért.
- Hogy juthatunk vissza Macasba? - próbáljuk menekülőre fogni a dolgot.
- Repülő, nincs más opció.
- Mennyibe kerül?
- 25 dollár fejenként.
Kezd zsákutca lenni a dolog.
- Hétfőnként nem repülnek a katonák? - kérdezi Mafer a srácot.
- De, igen, tényleg. Hétfőnként mennek a katonák Shellbe, velük azt hiszem csak 15 dollár a menet. Bár nem hiszem, hogy elvisznek turistákat is.
Ma péntek van, de 25 dollárt nem tudunk kifizetni fejenként a repülőre. Nincs más, mint maradni és megvárni a hétfőt, hátha elvisznek minket a katonák.
- Mit csináltok a hétvégén? - kérdezősködik az egyre népesebb fiatalokból álló csapat az önkormányzaton.
- Nem tudom, várunk valószínűleg.
- Holnap este megyünk bulizni, gyertek el.
Taishába a buszokat csónakkal szállítják, de a legfontosabb közlekedési eszköz a repülő
A másnap csendben telik. Sétálgatunk a poros utcákon, amivel kivívjuk a helyiek figyelmét. A hentes srác odahív magához, és első kérdésként ezt szegezi nekünk:
- Drogban utaztok?
- Nem, mezei turisták vagyunk - adjuk a kikerülő választ.
- A brazilok és a peruiak mind kokainért jönnek. Ti honnan valók vagytok?
- Magyarországról, Európából.
- Mennyi Magyarországon egy kiló kokain?
- Nem tudom, de egy gramm úgy kb. 100 dollár lehet.
- Hallod ezt testvér - néz rá a haverjára - 100 dollár egy gramm kokó Magyarországon. Oda kéne szállítanunk. Nem akartok vinni magatokkal pár kilót? - fordul felénk - Egy kilót egy ezresért adok.
Hiába a sima százszoros haszon, erre nem tudnak rávenni. Összemosolygunk, s csak annyit mondok, hogy megmaradnék inkább mezei turistának, ha nem baj. Így már világos, hogy Taishában miért mindenki repülővel utazik. Ha a hentes kokainban utazik, akkor a pilótak mit kaszálhatnak ezen az üzleten?
Este összefutunk a fiatalokkal a városka diszkójában. Az őserdei falusi diszkók hangulata mindig varázslatos. Olyan zenékre lel itt az ember, amiket nem hallott már évek óta. Mikor felcsendül Jim Steinmantől a Nowhere Fast című dal, ami az 1984-es Streets Of Fire-ben volt hallható, azonnal meghívom a csapatot egy sörre. Jim Steinman nagy kedvencem, de ezidáig Latin-Amerikában csak egyszer hallottam tőle bármit is. Antigua Guatemalában a WC-s néni hallgatta csontra feltekerve az egyik dalát igen nagy örömömre. Kétszer pisiltem miatta.
A srácok amúgy hihetetlen jófejek. Mafer például járt már Európában hátizsákosként, Rafa pedig most készül Közép-Európába, jelenleg szerelmi bánatát van Taishában kiheverni nővérénél, Adriánánál, aki vendégül látja öccsét pár hétig. Meghívnak magukhoz holnapra vacsorára, mi meg kihasználva az alkalmat, hogy konyhához juthatunk, azonnal benevezünk egy pörköltfőzésre.
A vasárnap ugyanolyan semmittevéssel telik, mint a szombat, leszámítva azt, hogy most küldetés van; húst kell szerezni a pörkölthöz. A hentes srác bár szíve szerint fehér port sózna ránk, kiméri a két kiló húst. Lisztet is szerzünk a galuskához, igaz, horror áron. Valószínűleg ez lesz minden idők ledrágább pörköltje, de nem számít, végre nem kell rizst ennünk lencsével.
Pörköltözés Amazóniában
Miközben pucoljuk a zöldségeket a srácok teraszán, a hátunk mögött megjelenik egy tapír. Igen, tapír. Életemben eddig egyetlen alkalommal láttam a természetben tapírt, jó 3 éve Bolíviában a Rio Benín, a mostani a második . Adriana felkiált:
- Florencio! De rég nem jártál erre! Ő Taisha jelképe - fordul felénk Adriana - Az erdőben él, de néha napján bejön a faluba, hogy banánt lopjon a helyiektől.
- A shuarok soha nem akarták leölni?
- Nem. Őket is meglepte, hogy simán besétált a faluba. Furcsának tartják, nem bántják.
Florencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttam
Florencio annak ellenére, hogy vadállat, nagyon kezes. Bár a tapír az egyik legrejtőzködőbb állat Dél-Amerikában, ez a száz kilós példány úgy döntött, ő bizony olykor meglátogatja az embereket. Mintha valamelyik embertársunk úgy döntene, hogy megpróbál elvegyülni a jegesmedvék között.
- Nagy mázlitok van - szól Rafa - Nem minden nap jön be a faluba Florencio, a kertünkbe meg még soha nem tette be a lábát.
Valóban szerencsénk van. Nem csak Florencióval, az egész dél-ecuadori Amazóniával. Majd három hetet töltöttünk itt, és megismerkedtünk számos remek emberrel, köztük Móricz egykori vezetőjével, s most ezekkel a srácokkal itt, Taishában. Eljön a hétfő, s nekünk nem akaródzik kirepülni innen...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
