Panama karibi oldalán van két erőd, amik a Világörökség részét képezik. De nem csak miattuk utaztunk ide, hanem azért is, hogy lássuk milyen az élet Panamavároson túl. Annyit stoppoltunk, mint eddig még sehol, de így olyan falvakba is eljutottunk, amik nem szerepelnek a térképeken. Szeretjük a vidéki Panamát.
Nem meglepő módon Puerto Lindóban ismét nem sikerül buszt fognunk. Bár hivatalosan minden órában indul egy járat Colónba, az itt eltöltött két nap alatt mégsem találkoztunk egyetlen busszal sem. Jön azonban egy Claro logóval ellátott kisbusz, amiben két srác és egy lány ücsörög.
- Elviszünk titeket Portobelóba, ha segítetek kiosztani a telefonokat - veti oda a sofőr.
Portobelo a környék legnagyobb települése
Naná, hogy segítünk. Ecuadorban 110 literes olajos hordókat pakoltam két órán át egy fuvarért, néhány mobillal nem gyűlik meg a bajom. Alig megyünk öt percet, máris megállunk egy háznál. A sofőr int, hogy vigyem oda az egyik dobozt a kertben ülő fekete családhoz. Mikor odaérek az asztalhoz, az egyik tenyeres-talpas asszonyság üvölteni kezd velem, hogy miért most hozom ezt a szart, mikor már napok óta itt kéne legyen. Hiába védekezek, hogy mezei turista vagyok, aki a fuvarért cserébe bevállalta a doboz idecipelését, a nő továbbra is csak hadonászik és káromkodik. Végül két vigyor közepette visszamenekülök a kisbuszba, ahol a srácok kajánul röhögni kezdenek.
- Ne aggódj, cimbora! Nem szivatunk meg többször - azzal a sofőr rálép a gázra.
Életkép Portobelóból
Portobelóban már jártunk 2009-ben, akkor a főtéren álló Hospedaje Aduanában szálltunk meg. Emlékeim szerint iszonyú lelakott volt a szálló, így próbálunk más hotelt keresni. Nem megy. Portobelóban minden hotel nagyon drága, így jobb híjján megint marad az Aduana. Hat év elteltével annyi változott, hogy mostanra se villany, se víz nincs a szobában, az ára viszont a háromszorosára ment fel. Tudomásul kell vegyük, hogy Panamában 20 dollár alatt nem lehet megszállni.
A szomszéd szobában egy kanadai páros lakik. A harmincas éveinek közepén járó Marie meleg barátjával, Stefane-nal utazgat két héten át, bérelt kocsival. Hogy miért alszik ilyen helyen egy olyan páros, akiknek van pénzük két hétre autót bérelni, nem tudom, de én valószínűleg inkább a hátsó ülést választanám, mint ezt a lyukat.
Eri Palenque főterén
Ebéd közben sikerül összehaverkodnunk. Megbeszéljük, hogy délután elugrunk a parti út végén fekvő Palenquébe. Az ám, csakhogy a kocsijukban nincs elég benzin, így Stefane-nal nekilátunk üzemanyagot vadászni. Egy óra elteltével egy halásztól sikerül egy öt literes kannát megvennünk, persze dupla áron, no de hát Palenque, az Palenque.
Ez alapján a kép alapján Palenque szép
Negyven perc autókázás után futunk be a világ végén fekvő halászfaluba. Patagónia kihalt üdülőtelepeit juttatja eszembe a település, annyira nincsen benne élet. A part sem szép. Mivel hamisítatlan halászfalu, uszadékfák és szakadt csónakok borítják a partot. Palenque mégis híres valamiről, az pedig a minden év februárjában itt tartott goafesztivál, ami állítólag Közép-Amerika legjobb ilyen jellegű bulija. Más fajta fesztivált el sem tudnék itt képzelni, mert ahhoz, hogy ezt itt valaki élvezni tudja, drog kell.
Marie az elhagyatott parton
Marie kiszúrja a térképen, hogy Palenquétől pár kilométerre még van egy falu, bizonyos Miramar. Bár utat nem jelöl a GPS-ük, mégis nekivágunk. Jól tesszük, mert az út vége tényleg nem Palenque, hanem ez a halászfalu, ami - ha lehet - még egy fokkal szemetesebb. A kikötőben szakadt halászhajók sorkoznak, az egyikből éppen két rossz arcú pakol ki pár ládát. Mint utóbb megtudjuk, Miramar Panama egyik legfontosabb drogkikötője azóta, hogy a Guna Yalán a katonaság minden kocsit ellenőriz.
Állítólag ez Panama legfontosabb drogkikötője
Semmi értelme nem volt idáig autókáznunk, de legalább láttuk Panama ezen részét is. Az új ismeretségre veszünk Stefane-nal egy jó fajta Abuelót, amit az este során néhány sör kíséretében sikerül magunkévá tenni. Máris nem érdekel, hogy van-e víz és áram a szobában.
A többség halásztból él
Portobelo amúgy kedves hely. Állítólag Kolumbusz Kristóf fedezte fel és nevezte el az öblöt Portobelónak, vagyis 'szép kikötőnek', mert annyira tetszett neki a hely. Várost csak száz évvel később, 1597-ben alapítottak itt a spanyolok, azért, hogy a Peruból Panamavároson át ide szállított ezüstöt hajóra tudják rakni. Hiába volt Portobelo egy zárt öbölben, nem sokáig maradt ismeretlen a kalózok előtt. 1601-ben William Parker, 1668-ban Henry Morgan, 1739-ben pedig Edward Vernon rabolta ki a várost és mészárolt le mindenkit. A spanyol korona bukása után Portobelo szerepe leértékelődött, egyszerű halászfalu lett belőle.
Portobelo erődje
Az erőd 1980-ban a Világörökség része lett a Panama-csatorna másik oldalán álló San Lorenzóval együtt, de mintha nem lenne pénz állagmegóvásra. Lehet, hogy kevesebb felhőkarcolót kéne a fővárosban építeni, és egy kicsit odafigyelni Portobelóra, mert félünk, pár év múlva visszajövünk, és az egész erőd a tengerben lesz.
35 éve az UNESCO Világörökség része
Portobelót már kétszer láttuk, de a San Lorenzót még egyszer sem. Nem véletlen, az odajutás nem egyszerű, privát jármű nélkül szinte lehetetlen. Marie-nak és Stefane-nak nincs több ideje, mert indul a gépük haza, így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat.
Mielőtt azonban elmennénk az erődhöz, megcélozzuk magunknak a csatornától nyugatra fekvő karibi falvakat, lévén azokat egyetlen útikönyv sem említi. Colónból elsőként elküld minket az egyik agyalágyult sofőr Cuipóba, hogy majd ott simán fogunk valamit Chagres irányába. A csatornán átkelve látjuk, milyen grandiózus projekt is a csatorna kibővítése. Életemben nem láttam ilyen méretű építkezést. Több kilométer hosszan, több száz méter szélességben és vagy húsz méter mélyen markolózzák ki a földet, mintha erőszakkal szakítanák szét Kelet- és Nyugat-Panamát.
Helyi gyerekek tekernek a parti úton
A Panama-csatorna keleti oldala sokkal vadabb, mint a nyugati. Nincsenek lakott települések, az út sűrű esőerdőn át tekereg. Cuipo az út vége, a helyiek csak néznek, hogy mit keresünk itt. Végül a sofőr elárulja, hogy a karibi falvakhoz nem erre a buszra kellett volna szállnunk, hanem egy Palmas Bellas-ba vagy San Miguel de la Bordába tartóra. Remek. Két óra múlva indul vissza a busz, úgyhogy ülhetünk ezen a világvége helyen.
A falu egyetlen boltja előtt gyűlik össze mindenki, aki buszra vár. Mi sem teszünk másképp. Két meglehetősen illuminált alaknak szemet szúrunk, de jó fejek, csak beszélgetni akarnak velünk. Egyikük nyugalmazott sheriff. Arról hadovál, hogy személyes jó barátja John McCain politikus, akivel fiatal korukban medencés partikra jártak, és együtt hajtották a csajokat. Tény, McCain Panamában töltötte a fiatalságát, tehát a sztori akár még igaz is lehet, de nem tűnik túl életszerűnek Cuipo közösségi priccsén ülve.
Te felvennéd?
A busz végül nem visz minket vissza Colónba, csak letesz egy elágazásnál, mondván, lesz még busz Palmas Bellas-ba. Várunk, nagyon sokáig várunk. Se innivalónk, se kajánk, a legközelebbi falu pedig vagy 20 kilométerre van innen. Kocsi egy sem jön, majd jó másfél óra útszélén fetrengés után végre megjelenik egy busz. Itt volt az ideje, mivel fél óra múlva naplemente.
Elsőként egy Achiote, majd egy Piña nevű falun hajtunk keresztül, majd a sofőr odaszólít magához.
- Hova mentek? - kérdezi.
- Nem tudom, Chagres, Palmas Bellas, ami szembe jön. Oda, ahol van valamilyen szállás, lehetőleg nem túl drágán - adom a roppant konkrét választ.
- Honnan jöttök? Amerikából?
- Nem. Magyarok vagyunk.
- Értem. Van egy hely innen nem messze, ahol beszélik a nyelveteket, ott kiraklak titeket.
Nyilván, majd pont itt fog valaki magyarul beszélni. Egyértelmű, hogy sofőrünknek fogalma nincs arról, hol van Magyarország, azt hiszi, hogy az USA része. Lelassít a semmi közepén, majd rámutat egy sziklaszirten ácsorgó házra. A bejáratnál az áll, hogy Morgan Bay Hotel. Mi bajunk lehet?
Három napig ez az öböl csak a miénk volt
A teraszon két ötven év körüli fickó ücsörög, nem beszélnek spanyolul. Mutogatnak, hogyha szoba kell, a tulajt bent találjuk. Egy fiatal, 30 év körüli srác lép elénk. Mikor megkérdi honnan érkeztünk, elvigyorodik, és annyit mond szlávos akcentussal:
- Jó napot kívánok!
A buszsofőr vagy egy zseni, vagy egyszerűen csak beletrafált. A srác szlovák, egyik nagyapja ráadásul magyar volt, de csak pár szót tud a nyelvünkön. Néhány éve vitorlázni jött Panamába, de beleunt a hajóba, és megvette ezt a házat a világ végén. Három éve üzemelteti, de azt mondja, mostanra elege lett belőle. A két fickó a teraszon cseh, ők fogják tőle átvenni az üzemeltetést. 22 dollárért adja a szobát, ami fényévekkel jobb a tegnapinál. Nem utolsó sorban itt van víz.
Ilyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partot
A hely egyébként zseniális. Van egy saját ki öble a háznak, aminek a partján furcsa, kék és lila színű medúzák vívják haláltusájukat. A legközelebbi falu Chagres, kb. 3 kilométerre innen. A szlovák srác azt mondja, ott tudunk kaját venni magunknak, de ha sör kell, azzal ő is szolgálhat.
Három nyugis napot töltünk itt. Csak mi vagyunk itt a sráccal, a két cseh fickó esténként tér vissza Colónból, ahol valamilyen üzletet futtatnak. Az igazat megvallva, nem akarom megtudni, hogy mivel foglalkoznak.
Én San Miguel de la Bordában
Az egyik napon fejünkbe vesszük, hogy itt is elutazunk az út végéig. Délelőtt felpattanunk egy San Miguel de la Bordába tartó buszra, ahová másfél óra zötykölődés után futunk be. Itt sincs semmi, ahogy Palenquében sem volt, viszont az emberek itt legalább kedvesen mosolyognak ránk. Leszólítanak, kérdezősködnek, hogy mi járatban vagyunk, mivel turisták nem szoktak errefelé megfordulni.
San Miguel de la Borda éppen épülő temploma
Azt is megtudjuk, hogy innen csak csónakkal lehet továbbutazni Cocléba, onnan pedig Veraguas-ba, mivel út tényleg nem visz tovább. Sétálunk egyet az uszadékfákkal borított fövenyen, majd beülünk egy rákos rizsre egy helyi asszonyság kifőzdéjébe. Kellemes hely San Miguel, de nem túl izgalmas, így rövid időn belül elunjuk magunkat. Buszt nem látunk, így gyalogosan indulunk vissza, közben fotózzuk a tengert és a pálmaligeteket. Végül érkezik egy szakadt csirkebusz, de csak Rio Indióig jutunk vele, onnan ismét sétálni és stoppolni kényszerülünk. Három fekete srác visz minket vissza a hostelhez.
Ilyen a part errefelé
Elég volt az elhagyatott karibi partvidékből, itt az ideje, hogy tényleg nekiveselkedjünk a San Lorenzo erődnek. A csatornáig visszavisz minket egy busz, de onnan még 16 kilométer a rom, ami gyalogosan kicsit messze lenne. Szombat van, így bízunk benne, hogy fogunk valamilyen kocsit, ami az erődhöz tart.
Innen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskos
Húsz perc napon aszalódás után végül egy orosz házaspár vesz fel minket, akik három tök ugyanolyan kislányukkal egy eldugott öbölhöz tartanak fürdőzni. A park bejáratáig azért elvisznek, ahol sikerül felére lealkudnunk a belépő árát. Innen még mindig vagy hat kilométer a rom, de már belátható a távolság, így gyalog indulunk neki a vadonnak. Nagyon megéri. Mindenhol bőgő- és csuklyásmajmokat látunk, itt-ott feltűnik egy-egy tukán, papagáj és néhány olyan madár is, amit korábban soha nem pillantottunk meg. Végül egy spanyol párt sikerül leintenünk az úton, ők visznek be a romokig.
Rengeteg bőgőmajmot látunk
A San Lorenzo erődöt nem sokkal Portobelo után építették azért, hogy védje nagytestvérét. Mivel a kalózok korábban csak észak felől támadtak, ezért jó ötletnek tűnt a Chagres-folyó torkolatánál erődöt emelni. A kalózok azonban gyorsan rájöttek, hogy a félszigetet meg kell kerülni, így Portobelo megalapítása után négy évvel már el is tudták foglalni a várost. Mivel a kincsek jó része oda érkezett, ezért a San Lorenzo erőd megúszta a nagy pusztításokat, kárt csak a természet tett benne a 19. században.
San Lorenzo erőd
Ahogy Portobelónál, úgy itt is hagyták az erődöt lepusztulni. Körbejárjuk minden irányból, közben a spanyol párossal fecsegünk, akik összesen öt napra jöttek Panamába. Azt mondják, Madridból olcsóbb volt a repjegy ide, mint a Kanári-szigetekre, így jó ötletnek tűnt az út, de közben rájöttek, hogy Panamára két hét is kevés lenne. Szerintünk két hónap is.
Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata
Mivel rohannak, így végül megint stoppolásra kényszerülünk. Egy négy gyerekes kanadai család vesz fel minket, akik lakóautóval utazzák körbe Közép-Amerikát. Kilenc hónapja indultak, most értek Panamába, holnap pedig már fordulnak is vissza, mert három hónap múlva lejár a szabadságuk, és haza kell érjenek. Hihetetlen jó fejek. Ha egyszer családunk lesz Erivel, mi is így fogunk utazni.
Egy Buena Vista nevű faluban raknak ki minket, mert ott fel kell hajtsanak az autópályára, mi pedig fogunk egy buszt és visszatérünk Panamavárosba. Végigjártuk a karibi oldalt, mostmár jöhet Darién!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
