MIRADOR - "Kilátó a világra"

Végre Argentínában vagyunk! Nem sokáig tervezünk itt lenni, mert a paraguayi főváros, Asunción a cél, de ehhez keresztül kell utazzunk a Gran Chacón. A Ruta 81-re esik a választásunk, mert erről a vidékről nem találunk semmilyen használható infót. Nem véletlen. A tanulság: soha ne utazz dömper billencsében, se bozóttörő traktoron, és legfőképp ne egyél krokodilt!

Tegnap este, mikor beestünk Embarcaciónba, megtudakoltuk, hogy kora hajnalban, hat órakor indul egy busz a Ruta 81 elnevezésű főúton Ingeniero Juárezbe. Argentína egy órával előrébb van Bolíviához képest, így ezen a korai órán még bőven korom sötét van.

A busz végül fél hét magasságában esik be a terminálra. Éppen pirkad, mikor kigurulunk a főútra, amin jó három órát buszozunk Juárezig. Legalább 38 fok van, mikor úgy 10 óra magasságában lekászálódunk a járműről a pici város apró pályaudvarán. Megtudjuk, hogy Las Lomitasba busz csak késő este indul, így nem marad más hátra, mint kiállni az út szélére és várni a csodát.

Kocsira várni egy olyan útszakaszon, ahol nem jár semmi, majdnem ostobaság

A Ruta 81-et 2008-ban adták át, egyike Argentína legújabb útjainak. Azért váratott magára eddig a Gran Chacót átszelő sztráda megépítése, mert az Ingeniero Juárez és a Formosa közötti 600 kilométeres szakaszon Las Lomitas és néhány indián falu kivételével nincs semmi. Éppen ezért autók se közlekednek rajta, így a reménytelennél is reménytelenebb próbálkozás a stoppolás.

A falu határában vagy fél órán át aszalódunk a napon, amitől annyira felforr az agyvizünk, hogy visszamenekülünk a település központját jelentő benzinkúthoz. Itt legalább áll egy nagy fa, aminek árnyékában meghúzhatjuk magunkat. Itt senyved Francisco is, egy sületlen argentin hippi, aki pont ellenkező irányba vár egy kocsit.

- Tegnap este óta vagyok itt. Semmi nem ment Jujuy irányába - önt belénk lelket.
- Formosa felé láttál valamit menni?
- Az igazat megvallva, nem. Egy busz ment éjjel, de nem úgy tűnt, mint ami meg akar állni.

Remek! Lehet mi is itt éjszakázunk a benzinkútnál? Csak nem! Délután egy óra magasságában begurul egy paraguayi rendszámmal ellátott kamion, de a sofőr és fia, mikor meglátják, hogy két nagy zsákkal vagyunk, jelzik, nem áll szándékukban elvinni minket.

Soha ne utazz dömperrel!

Újabb két óra telik el, mikor Francisco utánam rohan a boltba (épp vizet mentem venni a benzinkútra), hogy jött egy fehér dömper, ami Formosába megy és elvinne minket Las Lomitasig. Én hülye annyira megörülök a hírnek, hogy nem veszem meg a vizet, csak rohanok a kocsihoz. Kiderül, közben érkezett egy másik argentin srác is, aki ugyancsak Formosa felé utazna. A sofőr mondja, hogyha szeretnénk, felszállhatunk a billencsbe, de a fejünket egész út alatt tartsuk behúzva, nehogy a rendőr megbüntessen minket. Elbúcsúzunk Franciscótól és felpattanunk a vadiúj dömper hófehér billencsébe.

Két és fél órán át ücsörgünk a tűző napon egy olyan billencsben, ami nem csak összegyűjti a fényt, de olyan forrúságúra is hevíti a vasat, hogy mire megérkezünk Las Lomitasba, a fejünk és a tenyerünk rákvörösre ég. Mivel a vizet sikeresen a juárezi benzinkúton hagytam, úgy kiszáradunk, hogy alig bírunk leszállni a dömperről. Szegény srác, akivel idáig utaztunk, még vagy egy órán át kénytelen grilleződni a billencsben, mire megérkezik a falujába.

Las Lomitas csak egy árnyalattal nagyobb Ingeniero Juáreznél. A faluban nem lakhatnak többen kétezernél, ennek ellenére van egy egész pofás hotel egy sarokra a főtértől. Egyáltalán nem drága, 15 dollárt fizetünk a szobáért, ami kicsit dohos ugyan, de jobbat itt úgysem találunk.

Víz! Vízhez kell jutni! Nem úgy van ám! Argentínában komoly dolog a szieszta, ami jellemzően déli 12-től este 5-ig tart. A szállón sikerül kólához jutnunk, de vízhez nem. Majdnem naplementéig kell várnunk, mire hozzájutunk. Tényleg a végét jártuk.

A jégmadár tipikus madara a Bañado La Estrellának

A szállón fotókat látunk egy bizonyos Bañado La Estrelláról. Gémek, krokodilok, jabiruk és mindenféle egyéb állat mosolyog ránk a képekről, így hát rákérdezünk, mi is ez a csoda, no és legfőképp hol van.

- Innen 40 kilométerre van a paraguayi határ felé. Egy mocsárvidék, ahol milliónyi madár gyűlik össze ebben az időszakban - adja a választ a recepciós.

Pompás! Megvan a holnapi program! Azt is sikerül kiderítenünk, hogy reggel 7-kor indul egy busz Zalazarba, ami le tud minket tenni a mocsárnál.

Bañado La Estrella

Éppen csak pirkad, mikor a szállónk elé befut egy kisbusz. Házhoz jön a tömegközlekedés. Elsőre remeknek tűnik, de mikor már másfél órája járjuk Las Lomitas poros utcáit, kezd egy kicsit elég lenni belőle. Miért kell egy kétezer lakosú faluban mindenkit a házánál felvenni, amikor öt perc sétával bármi elérhető? Épp ott tartunk, hogy leszállunk a buszról és elfelejtjük ezt az egészet, mikor végre kikanyarodunk a zalazari útra.

Ennyi madár márpediglen nem létezik

Puszta, puszta és puszta. Egyetlen kanyar nincs az útban, csak megyünk bele a végtelenbe. Fél óra utazás után végre megérkezünk a bañadóhoz. Leszállunk és csak bámulunk. Életemben ennyi madarat nem láttam egy helyen, még a Los Llanoson sem. Annyira sok van belőlük, hogy egyszerűen képtelenség fotózni. Kormoránok, kanalas gémek, jabiruk, jégmadarak, keselyűk... a végtelenségig lehetne sorolni.

Ezek például nem tudjuk, micsodák

Száraz évszak lévén a mocsár a kiszáradás szélén van, ezért a halak pocsolyákba gyűlnek össze. Igazi svédasztal ez az időszak a több millió madárnak, nekünk pedig egy egészen elképesztő élmény. Az állatokat egyáltalán nem érdekli, hogy ott vagyunk, úgy bóklászunk köztük, mintha mi is lakmározni jöttünk volna. A döglött halaktól a bűz elég gyomorforgató, de a szaglásunkat most félretesszük.

Ő itt egy jabiru, no meg néhány keselyű

Vagy másfél órán át kóválygunk a mocsárban, mire besokallunk. Visszamászunk az útra és várunk. Ha a Ruta 81-en nem lehetett stoppolni, akkor itt sem lesz könnyebb, így hát elindulunk gyalog. Alig teszünk meg egy kilométert, mikor egy út közepén hagyott döglött krokodilra leszünk figyelmesek. A farka le van vágva, ott vérzett el az aszfaltcsík közepén szegény. Kicsit arrébb még egy, aztán még egy. Egy kilométeren vagy öt lemészárolt példányt látunk, az állagukat nézve nem ugyanakkor ölték le őket. Van olyan is, aminek a szája be van kötve, s olyan is, ami egész a part menti bózótig kínlódta el magát, persze farok nélkül. Felelevenedik bennem, hogy a bolíviai Trinidadban mi is megettük a krokodilt, s csak remélni tudom, hogy azok az állatok nem így végezték.

Az embernél nagyobb állat nincsen

Mikor épp mély depresszióba zuhannánk az emberi kegyetlenséget látva, a horizonton feltűnik egy kamion. Hiába stoppolunk, nem áll meg. Aztán jön még egy, de az sem lassít. Iszonyú melegünk van, szenvedünk, mint a kutya. Akármi jó lenne, csak vegyen fel valaki! Imánk meghallgattatik. Tíz perc múlva befut egy ötven éves bozóttörő. A traktor és a markoló zabigyerekére hajazó jármű olyan, mintha egyenesen a Mad Maxből gurult volna elő.

Fontos! Soha ne veszítsd el a humorérzékedet, ha utazol!

A sofőr rendes, csinál helyet nekünk a kabinban, de ez sem kényelmesebb a tegnapi dömpernél. Pont a motor mögé tudunk beülni, ahonnan 60 fokos levegő áramlik a képünkbe. A rácsos padló tele van tüskés ágakkal, amiken nem olyan kényelmes ücsörögni. Két és fél óra alatt tesszük meg a 40 kilométeres távot, szenvedésünkért cserébe a sofőr meghív minket egy üdítőre Las Lomitasban. Hahó! Bolíviában egy ilyen menetért a legtöbb alkalommal 20 dollárt akartak rólunk lepengetni, itt pedig meghívnak egy kólára. Most már csak egy vágyunk van. Legyen busz délután Formosába!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Yungas-vidék Halál útja egy nagy kamu. Jó részét rég leaszfaltozták, ami megmaradt belőle, abból bicikliút lett. 2007 óta a Halál útja cím jogos tulajdonosa a Tarija-Villamontes szakasz, ami állítólag ugyanannyi halálos áldozatot követel egy év alatt, mint anno elhíresült Nagy Testvére. A mi utazásunk napja emelte az átlagot, legkevesebb öten haltak meg rajta. A szemünk láttára. Mi túléltük, de csak egy hajszálon múlott. Jó végre magunk mögött hagyni Bolíviát!

Ha valamikor lehet busz Villamontesbe, akkor az kora reggel van. Még napfelkelte előtt kisétálunk a pályaudvarra, de nincs szerencsénk; busz kizárólag este indul a hat órányira, nyugatra fekvő kisvárosba. Irány a trufiállomás! Egy fickó elkap minket, hogy már van két utasa, így velünk együtt tele a kocsi, máris indulunk a Gran Chacóra. Pompás! A két idegen egy német páros, akik Buenos Airesben tanulnak egy művészeti egyetemen, s csak két hétre ugrottak át Bolíviába egy kicsit kikapcsolódni. Hát most megkapják!

Pár kilométer után megszűnik az aszfalt, egy egészen szörnyű, egysávos makadámút veszi át a helyét. Felkapaszkodunk 2500 méterre, majd elindulunk lefelé egy közel 500 méteres szakadék szélén lavírozva. A német srác elől, mi Erivel és a német lánnyal hátul. Olykor feltűnik egy-egy kamion, ami kishíján letol minket a mélybe, de sofőrünk helyt áll.

Az egyik kanyarban megelőz minket egy másik trufi, ami már legalább húsz perce a seggünkben nyomult. Felveri a port, szinte semmit nem látunk. Előttünk halad vagy száz méterrel, mikor jön egy éles jobb kanyar, amiben eltűnik. Öt másodperc múlva mi is beérünk a beláthatatlan kanyarba, ahol még az eddiginél is nagyobb porfelhő fogad. Lassítunk és látjuk, hogy két szembejövő kocsi félreáll, kipattannak belőle az utasok és rohannak a szakadék felé. Az előttünk menő trufi egyszerűen belehajtott a kanyonba.

Ez a kép még a Yungason készült - na, ennél százszor rosszabb az út Villamontesbe

Nem állunk meg. Öt perc múlva, mikor szintben vagy 50 métert ereszkedtünk már, a szakadék falán feltűnik a kocsi. Fejjel lefelé fekszik egy szikla és az abból kinövő fa között. A kerekei még forognak, a teteje rommá ment. Egészen biztos, hogy senki nem élte túl a zuhanást.

Síri csendben vánszorgunk tovább Bolívia egyértelműen leggázabb útján. Egy óra elteltével befutunk egy Entre Rios nevű faluba, ahol tankolunk és veszünk kólát. Nincs kedvünk beszélgetni, mindenki azokra a szerencsétlenekre gondol ott fenn a hegyekben. Hiszen mi is ülhettünk volna abban a kocsiban! Ha tíz perccel később érünk ki a pályaudvarra, a két német mellé találtak volna más útitársakat, s akkor most mi feküdnénk ott a kanyon alján.

- Innentől milyen az út? - kérdezzük sofőrünket.
- Most jön a legrosszabb szakasz - mondja - Ha nincs sok kamion, akkor nem lesz gond.

Nem hazudik a srác. Az út Entre Rios és Palos Blancos között olyan, amilyet még életemben nem láttam. Nem sikerül lefotóznom, úgy remeg a kezem az egész utazás alatt. Nem vagyok egy félős gyerek, de ezen a szakaszon öregszem vagy tíz évet. Eri és a német lány bealszik mellettem, valószínűleg ők járnak jobban. Nem látják azt, mikor az egyik kanyarból kibukik egy böszme nagy kamion, ami saját magát mentve, ránk húzza a kormányt. A trufink két jobb oldali kereke az ezer méter mély szakadék fölé lóg, kis híján bebillenünk a mélybe. Sofőrünk az utolsó utáni pillanatban rántja vissza a volánt, így megússzuk ép bőrrel. Két másodperc múlva jön a következő dömper, ami mellé már nem merünk bemenni. Leállunk és várjuk, hogy ezúttal ő rakja ki az orrát a szakadék fölé. Probléma áthidalva, megúsztuk. Ez még vagy négyszer megismétlődik a következő fél órában, aztán végre feltűnik Palos Blancos faluja. Sofőrünk lehúzódik az út szélére, felsóhajt, majd elrendel egy húsz perces pisiszünetet.

- Évente 300-an halnak meg ezen a szakaszon. Utálok itt vezetni - fakad ki magából.

Mikor végre elmúlik a kézremegése, visszaülünk a kocsiba és irány Yacuiba. Délután 2 körül futunk be a határvárosba, ahol elbúcsúzunk a német párostól, mi pedig sofőrünkkel Villamontesbe, a bolíviai Gran Chaco fővárosába utazunk. Szegény fickó annyira elkészült az erejével, hogy minden második percben átmegy a szembejövő sávba. Ott tartok, hogy megkérem, tegyen ki minket az út szélén, mert nem szeretnénk a cél előtt elpusztulni, mikor végre feltűnik Villamontes.

Villamontes temploma

Kifizetjük a srácot, majd szállás után nézünk. Villamontes főtere az országúttól jó húsz perc sétára van, ami nem olyan könnyű nagy zsákokkal a 40 fok melegben. Igen, ez alatt a hat órás út alatt végre lejöttünk az Andokból, mostantól Dél-Amerika legnagyobb fás szavannáján, a Gran Chacón fogunk utazni.

Villamontesben nincs semmi. De tényleg semmi. A város annyira új, hogy a főtéren nem szökőkút és lovas szobor van, hanem egy modern installáció: egy kéz, ami ép vizet készül önteni egy pohár tererére. A terere a Gran Chaco matéja, ami annyiban különbözik az argentin gyógynövénykeveréktől, hogy nem forró, hanem hideg vízzel isszák. Nekem aztán mindegy, egyiket sem komázom.

Szobor Villamontes főterén

2010-ben egyszer már jártam itt. Azért jöttem erre, mert keresztül akartam stoppolni a paraguayi Gran Chacón. Erről is lesz majd szó, de nem most, egyelőre legyen annyi elég, hogy az este folyamán úgy döntünk Erivel, jobb a békesség alapon nem ismételjük meg a korábbi túrámat.

Reggel visszabuszozunk Yacuibába és irány Argenítna! Végre már! Majd három hónapot töltöttünk Bolíviában, épp itt lesz az ideje a váltásnak. Utolsó bolivianónkból veszünk egy előre csomagolt pattogatott kukoricát, ami persze romlott, így - mint mindig - a kukában végzi. Ujjongunk, mikor megkapjuk a kilépő pecsétet. Rohanunk át az argentin oldalra, ahol teljesen más emberek fogadnak. Mindenki mosolyog, kérdezősködik, egyszerűen jó fejek.

Végre valahára megérkeztünk Argentínába

Átbattyogunk argentin földre, ahol szembetűnő a különbség. Nem olyan, mint Magyarországról átmenni Ausztriába, annál sokkal jobb. Még úgyis, hogy Pocitos egy igazi porfészek.

Pénzt váltunk. 13,3 pesót kapunk egy dollárért, ami majd 65%-kal több, mint a hivatalos árfolyam. Nem tudjuk, mire lesz elég. Argentínában durva infláció van, a peso pedig egyre értéktelenebb.

Kisétálunk a pályaudvarra, ahonnan végre indul busz. A második szembetűnő különbség Bolíviához képest, hogy itt megy busz napközben. 25 peso a jegy, tehát nincs két dollár Tartagalig. Egyelőre nem rossz. Pocitos határában le kell szálljunk a buszról, mert valami útlezárós tüntetést tartanak. Átsétálunk a demonstrálók között, majd feltessékelnek minket egy másik buszra, és már vágtázunk is át az argentin Chacón. Tartagalba délután kettő magasságában érkezünk. Négykor megy a következő járat Embarcaciónba. Jó lesz. Az út két és fél órás, 34 pesót fizetünk érte. De hisz ez olcsóbb Bolíviánál!

Naplemente a Gran Chaco felett

Már sötét van, mire beérünk az apró kisvárosba. Hihetetlenül tisztának tűnik az elmúlt hetek bolíviai települései után. Nem könnyen találunk szállót, mert Embarcación csak azért létezik, hogy az emberek átszálljanak egyik buszról a másikra, vagy hogy bedobjanak egy kávét. Végül jó egy órás mászkálás után egy idős boszorkány egyik enyhén lepra szobájában kötünk ki 200 pesóért, vagyis 15 dollárért. Rettegtünk Argentínától, hogy mennyire bírjuk majd pénzzel, de az első benyomások jók.

A boltban veszünk szalámit(!!!), a pékségben ehető(!!!) kenyeret, az italboltban grapefruit levet. Az sem érdekel, hogy a szállás hulladék. Jó Argentínában lenni!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hol jobb? sorozatunk következő állomása következik: Magyarország vs. Bolívia. Arról a Bolíviáról lesz szó, ahol több mint 10 éve egy indián származású elnök, Evo Morales próbál szocializmust építeni egy olyan országban, ami tradicionálisan önellátó és önfenntartó. A mutatók az elnök mellett szólnak, így mára nem annyira egyértelmű, hogy Bolívia az elmaradott országok közé tartozik-e. 

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Bolíviában jobb-e lenni bolíviainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK

2013-as statisztikák alapján Bolívia GDP/fő mutatója 2870 US$, ami alig több mint ötöde a magyar mutatónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarországon ötször olyan jól élnek, mint Bolíviában, a különbség azonban szembetűnő.

Bolíviának korábban ennél is nagyobb lemaradása volt. A 2000-es évek elején a GDP alig haladta meg az 1000 US$-t, de röpke 15 év alatt 2,5-szeresére nőtt a nemzeti össztermék. Ez az évi majd 10%-os gazdasági nővekedésnek tudható be, ami 2004 óta jellemzi az országot. Magyarország a növekedést tekintve az EU első harmadába tartozik, azonban mutatóink így is messze elmaradnak a bolíviaitól. Nem kell félni! A következő 20 évben nem várható, hogy a GDP-t nézve Bolívia beelőz majd minket.

A GDP természetesen nem minden, sőt. Majdnem mindegy, hogy egy ország GDP/fő mutatója mennyi, hiszen a hétköznapi életben az számít igazán, hogy mennyi pénz kerül az ember tárcájába. E tekintetben Bolívia lemaradása már nem is olyan nagy. Átlagbérekről beszélni nehéz, mert rengetegen dolgoznak feketén, ami felett az állam szemet huny, ezért marad a minimálbér, mint minden korábbi bejegyzésünkben.

Ma már a bányászok sem keresnek vészesen rosszul Bolíviában

2014 óta Bolíviában a kötelező legalacsonyabb bér 1440 boliviano, ami 210 US$-nak felel meg. Magyarországon a minimálbér 68 775 Ft, ami dollárban kifejezve kb. 250 US$. Valószínűleg ez a különbség néhány éven belül megszűnik, mivel a tendencia az, hogy a bérek Bolíviában évente 15%-kal nőnek. 2006-ban a bolíviai minimálbér még 440 boliviano volt, ami 8 év alatt 3,2-szeres növekedést, az évi 9%-os inflációt is beleszámítva pedig 80%-os reálbér emelkedést jelent. Ezzel szemben Magyarországon a bérek a folyamatosan gyengülő forint miatt évről évre egyre kevesebbet érnek a nemzetközi piacon. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Evo Morales elnök néhány éve kötelezővé tette a 13. havi bért, egyes szektorokban pedig a 14. havit is, amit ha hozzáadunk a meglévő 210 US$-hoz, máris beértük a magyar minimálbért.

Tegyük hozzá azért azt is, hogy Bolíviában van egy legalább 20%-os réteg, akik a kimutatásokban nem szerepelnek, mert nem vesznek részt a gazdasági folyamatokban. Ők a hegyekben főként láma-, Amazóniában pedig marhatartásból tartják fenn magukat, pénzzel csak a hétvégi piacnapokon találkoznak. Ha ezzel a réteggel nem számolunk, akkor Bolíviában 7,5%-os a munkanélküliségi ráta, ami hasonló az erősen kozmetikázott magyar adatokhoz.

A GDP adatok miatt úgy gondoljuk, hogy Bolíviában sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint Magyarországon, ezért valószínűleg a havi átlagkereset sem duplája a legkisebb jövedelműek havi bevételének. Azzal is tisztában kell lenni, hogy Bolíviában igen kevesen rendelkeznek bejelentett munkahellyel, a többség feketén dolgozik és megél, ahogy tud.

Érdemes azonban végignyálazni a La Razón nevű bolíviai politikai portál 2013-as írását, ami bemutatja, hogy egy-egy szektorban milyen minimálbérekkel lehetett kalkulálni az adott évben. Egy óvónő például minimum havi 2131 bolivianót (kb. 310 US$), egy középiskolás tanár pedig legalább 3279 bolivianót (475 US$) vihetett haza, ami nagyon hasonló a magyar bérekhez. Az egészségügyben aztán jön a meglepetés, mert egy ápoló forintosítva minimum 160 000 Ft-ot, egy diplomás ápoló legalább 350 000 Ft-ot, egy orvos pedig legkevesebb havi 500 000 Ft-ot vághatott zsebre 2013-ban. Ha hozzáadjuk az évi 15%-os béremelést, akkor egy orvos 2015-ben már 660 000 Ft-ot keres, ami, ha nem is európai, de nagyon korrekt bér. Kérdem én, hol van ehhez a magyar egészségügyi dolgozók fizetése?

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyar adórendszer átláthatatlan és lekövethetetlen - ezt mindenki tudja. De mi a helyzet Bolíviával? Evo Morales több mint tíz éve építi a szocializmust, aminek egyik nem kívánatos terméke az adó. Az első, ami minden országban bevezetésre kerül, az ÁFA. Bolíviában is van, 13%-os, bár hogy ezt pontosan ki fizeti, azt nem tudom, mert bármit is vásároltunk az elmúlt két és fél hónapban, szinte sehol nem kaptunk blokkot.

Mivel sokan dolgoznak külföldön (főként az Egyesült Allamokban és Spanyolországban), bevezetésre került egy ún. tranzakciós adó (3%), ami minden egyes utalásra, kifizetésre rákerül. Bolívia azon kevés dél-amerikai országok egyike, ahol létezik TB, ennek mértéke 17%, de mivel a többség feketén dolgozik, nagyon kevesen fizetik. Hiába ez a legmagasabb adókulcs az országban, az évi 50 milliárd boliviano (2 billió forint) adóbevételnek mindössze 19%-át teszi ki, szemben a 3%-os tranzakciós adóval, ami évi 30,5 milliárd bolivianót (61%) jelent az államháztartásnak. Ezen kívül van egy 25%-os profit adó, amit azonban csak nagyvállalatoknak kell fizetniük, mint az YPFB, az állami olajtársaság.

Szemben Ecuadorral vagy Peruval, Bolívia adózása bonyolult, de egy magyar adórendszerhez szokott embernek jóval könnyeb dolga lenne idekinn, mint odahaza. A bürokrácia malma - a helyiek elmondása szerint - itt is igen lassan őröl, ezért én biztos, hogy inkább Peruban vagy Ecuadorban vállalkoznék, sem mint itt.

3) ÁRAK

Sem a GDP, sem pedig a keresetek nem mondanak semmit, ha nem tudjuk, hogy az adott pénzből mennyi árut lehet a bevásárlókosárba pakolni. Bolíviában kevés szupermarket van, a többség a piacon vásárol, ahol nagyon változóak az árak. Íme egy lista arról, kb. mennyibe kerül az élelem Bolívia nagyvárosaiban, forintosítva (1 boliviano = 40 forint).

1 db zsemle: 8 Ft
1,5 liter palackos víz: 240-320 Ft
1 kg csirkehús: 800-900 Ft
1 kg marhahús: 1200 Ft
1 kg banán: 200 Ft
1 üveg 600 ml-es sör boltban/bárban vásárolva: 560/1000 Ft
1 üveg Kohlberg, vörös bor: 1000 Ft
1/4-ed csirke sült krumplival, gyorsétteremben: 720-960 Ft
1 db közepes pizza pizzériában: 2400-4000 Ft

Amint látszik, az alap élelmiszerek ára 20-30%-kal alacsonyabb, mint Magyarországon, de egy jobb étteremért és a mindennapi sörért bizony jóval többet kell fizetni.

A piac máig olcsó

Bolíviában járva az ember olyan mobiltelefon és TV márkákkal találkozik, amilyenekkel talán még Kínában sem. Elektornikai és ruházati cikkekből jellemzően csak az Ázsiából származó termékek lelhetők fel, éppen ezért ezek olcsóbbak. Az európai és amerikai márkák, már ha sikerül beszerezni, ugyanolyan árban vannak, mint odahaza, kivétel az autókat. Máig nagy divatja van a használt japán autók importjának, ami alacsonyan tartja az új autók árát is. Mivel a legtöbb kocsi és elektornikai cucc öreg és elhasználódott, rengeteg a szervíz és házi barkácsüzem. Mindent megjavítanak, nem sok pénzért.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Sucrét leszámítva sem La Paz, sem Santa Cruz, sem a többi nagyváros nem néz ki túl fényesen, a lakás árak azonban egyáltalán nem alacsonyak. La Paz és Santa Cruz jobb kerületeiben a házak 50-150 millióba kerülnek, ez alatt nagyon nem talál az ember ingatlant. A lakás árak kerülettől és mérettől függően 5-15 millió forintba kerülnek, de senki ne várjon minőségi épületeket (nincs hőszigetelés, nincs fűtés).

A bérlés sem olcsó. Külvárosi részeken (pl. El Alto La Pazban) ugyan lehet 50 US$ körül kifogni lakást, de a belvárosban vagy a gazdagabb kerületekben 250 US$ alatt nincs semmi. A La Paz-i és Santa Cruz-i árak nagyon hasonlóak a budapesti árakhoz, a minőség azonban jóval alacsonyabb. La Pazban pl. éjszakánként sokszor fagy, az ablakok mégis egyrétegűek, a házak nincsenek leszigetelve, a fűtést pedig hírből sem ismerik.

La Pazban pont ugyanannyiért lehet lakást bérelni, mint Budapesten

Építkezni azonban könnyű és nem túl költséges, mivel nincsenek szabályok. Mindenki azt épít, amit akar. A tégla olcsó (sok vidéki él a nagyvárosok határában téglaégetésből) és a faanyag sem drága, bár ez utóbbinak az ára évről évre egyre magasabb, ahogy fogy a fa Amazóniában és a Yungason.

A rezsi egyáltalán nem vészes (max. 50 US$), a legtöbb esetben tartalmazza a bérleti díj. La Pazban, Sucréban és Cochabambában sokszor van vízkorlátozás, az energiaellátás is akadozik néha, ahogy az internetszolgáltatás is lassú és megbízhatatlan. Evo Morales egyik vezető programja a "Minden házba bolíviai gázt" elnevezésű projekt, ami egész szépen halad, bár a földrajzi akadályok miatt valószínűleg soha nem ér véget.

5) KÖZLEKEDÉS

Bolívia úthálózata egészen szörnyű. Kevés az aszfaltút, ami van, annak a minősége nagyon gyér. Mivel többynire hegyvidéki földutak vannak, ezért a távolsági buszok régiek és lestrapáltak. A buszjegy nem drága. A 7 órás és 400 kilométeres Potosí-Tupiza menetért 50 bolivianót, azaz 2000 Ft-ot fizettünk fejenként, de a majd 700 km-es La Paz-Uyuní luxusjárat 1. osztályú jegyéért is csak 190 bolivianót, vagyis 7600 Ft-ot. A gond az, hogy a buszok kizárólag éjszaka közlekednek, így ha valaki napközben kíván utazni, muszáj trufiba, más néven iránytaxiba ülnie, aminek árfekvése hasonló a magyar buszokéhoz és vonatokéhoz (1 km = 20 Ft).

A városi tömegközlekedés nem vészes. A település méretétől függően egy menetjegy 1,5-3 boliviano, vagyis 60-120 Ft, szemben a magyar nagyvárosok 250-350 Ft-os áraival.

A közlekedés és az utak minősége Bolíviában katasztrofális

A benzin olcsó. Egy liter üzemanyag átszámolva 140 Ft-ba kerül, ami az egyik legolcsóbb Dél-Amerikában. Bár az utak 95%-a földút, útdíjat minden rövid szakaszon szednek, általában települések határánál. Az összeg minden alkalommal 1-2 boliviano, ami nem vészes, de idegesítő, hogy vannak olyan útszakaszok, ahol 20 kilométerenként meg kell állni és készíteni kell az aprót. Mindezt minősíthetetlen földutakért. Akkor már inkább a magyar matricarendszer.

Bolíviában könnyen lehet stoppolni, de tudnod kell, hogy a fuvar minden esetben fizetős. Rengetegszer fizettünk annyit a stoppolásért, mintha iránytaxial mentünk volna, de az legalább jó benne, hogy biztosan nem ragadsz ott sehol.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

A bolíviai fiatalok kedvenc időtöltése a téren ücsörgés vagy az aljas kocsmákban való ivászat. A tehetősebb La Paz-iak Copacabanára járnak mulatni, hogy ismerkedni tudjanak a külföldi hátizsákosokkal, de ennyi és nem több. Az országban egyre több a pláza és a mozi, színház, opera vagy egyéb kulturális megmozdulás nem nagyon van. Zenei fesztiválok nincsenek, azonban van két nagy tradicionális buli, az orurói karnevál és a San Ignacio de Moxos-i kavalkád, amire minden bolíviainak illik egyszer elmenni. Külföldi utazásra nincs pénz, és a tudatlanság miatt igény se nagyon.

Zenei fesztivál nem sok van, indián kultúra azonban van

Mindent összevetve, ha bolíviai vagy, akkor februárban irány Oruro, júliusban San Ignacio, a többi hétvégén pedig a kocsma!

7) KÖZBIZTONSÁG

Városokban az ötödik emeletig minden ablak és erkély be van rácsozva, ami árulkodik a közbiztonság állapotáról. Bár minket soha semmilyen attrocitás nem ért, a helyiek elmondása szerint Santa Cruz, Potosí és Sucre külső kerületei, valamint El Alto éjszaka nagyon veszélyes. Vidéken a bűnözés alig ismert, mivel nem nagyon van mit lopni egymástól. A drogkereskedelem évről évre nagyobb gondot jelent Bolíviában, ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrök és a katonák rosszul vannak fizetve, így könnyen korrumpálhatók. Egyértelmű, hogy a közbiztonság Magyarországon jobb.

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Bár Evo Morales önti a pénzt a szociális rendszerbe, az egészségügy és az oktatás színvonala igen lassan fejlődik. Hiába keresnek négyszer annyit az orvosok, mint Magyarországon, az állami kórházak állapota katasztrofális. Az épületek többsége lepukkant, kevés a gyógyszer, az orvoslás minősége pedig meglehetősen gyenge. Ennek oka valószínűleg a képzés hiányosságaiból ered.

Bolíviában máig gondot okoz az analfabétizmus, ami az ország lakosságának közel 10%-át érinti. A legnagyobb probléma azonban nem ezzel van, hanem azzal, hogy a tanköteles korú gyerekeknek csak mindössze 40%-a jár napi rendszerességgel iskolába. Az okokat az infrastruktúra hiányában kell keresni - nincs út és azon busz, amivel a diák bejárhatna.

Mivel az egyetemi képzés ingyenes az országban, ezért évről évre egyre több a hallgató. Latin-Amerika 100 legjobb felsőoktatási intézménye között nincsen bolíviai, ami azért elég sokat elárul a viszonyokról.

Bár Magyarországon sincs rendben az egészségügy és oktatás, úgy gondolom, Bolívia fényévekre van tőlünk. Nálunk azért a többség el tudja helyezni Bolíviát a térképen, ők Magyarországot azonban nem.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Szocializmus nincs nyugdíj és szociális háló nélkül, gondolhatnánk. Venezuela példáján már láthattuk, hogy ez nem feltétlen van így, s az igazat megvallva, Bolíviában sincsen minden rendben e téren.

Olyan, hogy munkanélküli segély, nem létezik, kizárólag a tanároknak. Ha az ember Bolíviában utazgat, egészen biztosan bele fog futni tanári tüntetésekbe. A szakszervezet jól működik, a tanári szakma az egyetlen, ami 2014 óta jogosult munkanélküli segélyre. Evo Morales megunva az állandó demonstrációkat, tavalytól kezdve évi 43 millió bolivianót (1,7 milliárd forint) különíttet el a költségvetésből erre a célra.

     A propaganda megvan, a szociális háló hiányzik

A fogyatékkal élők sem számíthatnak sok jóra. 2012-ben 80 kerekesszékes tekert 1600 kilométert, hogy tüntessen a megalázó, évi 1000 bolivianós (40 000 Ft) segély ellen. Év végén ezt az összeget Evo Morales megtriplázta, de lássuk be, a havi 10 000 Ft így sem túl sok.

Nyugdíj van. Természetesen csak azoknak, akik hivatalos munkahellyel rendelkeznek és fizetik a 17%-os TB-t. Nem sokan vannak, nekik azonban folyamatosan kedvezményeket tesz az állam. 2010-ben a Föld egyetlen országa Bolívia volt, ami nem megemelte a nyugdíjkorhatárt, hanem csökkentette azt. 65 évről a férfiaknak 58 évre, a nőknek 55 évre. Ezt könnyedén teszi meg az állam, amíg kevesen részesei a rendszernek, de ha az ország kb. 900 000 nyugdíjas korú állampolgára után kéne az utolsó fizetés 70%-át fizetni az erősen nyomott korhatártól, valószínűleg összeomlana az egész. Erre persze nincs sok esély, mert Bolívia lakossága tradicionálisan önellátó, ami nem feltétlen rossz.

10) PÉLDA

Mint mindig, most is a minimálbérrel számolunk, és feltételezzük, hogy ebből a pénzből a fővárosban kell megélni. Két főre számítjuk, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Lássuk!

Bolíviai minimálbér a 13. havi bérrel kiegészítve (2 fő): 124 800 Ft

- külvárosi, kevésbé lepukkant La Paz-i lakás bérleti díja: 30 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft (a víz és villany jellemzően benne van az árban, plusz internet)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft (ivóvízzel)
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 39 800 Ft (a két fizetés 32 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

La Pazban vagy Santa Cruzban két minimálbérből egy pár könnyedén megél (szemben Budapesttel, ahol ez az összeg az életben maradáshoz is kevés), mivel az alap élelmiszerek olcsók, a rezsi alacsony és a munkába járás sem túl költséges. Olcsón lehet bérlakáshoz jutni, de az nem lesz biztonságos környéken, fűteni nem lehet majd, a csapvíz pedig nem lesz iható. Ezek persze az átlag bolíviait nem fogják zavarni, mert ebben nőtt fel, így azt kell mondjuk, Bolívia nagyvárosaiban könnyebb az élet annak, aki minimálbért keres. Orvosként pedig valószínűleg Te vagy a király!

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Bolívia és miben Magyarország.

- Amiben Bolívia nyert: árak, adózás és vállalkozás, építkezés.
- Amiben Magyarország nyert: közlekedés, kultúra, szórakozás és szabadidő, közbiztonság, egészségügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: keresetek, lakhatás.

Bolíviában az alap élelmiszer és a lakhatás olcsóbb, ezért az ember jobban kijön a pénzéből. Minimálbérből is meg lehet élni, szemben Magyarországgal, ahol nagyon meg kell húzni a nadrágszíjat, ha az ember nem akar éhen halni a hónap végén. Kevesebb az adó, ezért könnyebb vállalkozni, azonban nagyon oda kell figyelni, mibe vág bele az ember, mert a bolíviai társadalom eléggé elmaradott, nehezebben kaphatók az újításra. Építkezni a magyar árak töredékéért lehet, valószínűleg ez a legnagyobb vonzerő az országban.

Mivel az országban szörnyű az infrastruktúra, hiába olcsó a közlekedés, én inkább a MÁV-ot és a magyar utakat választanám. Egyértelműen több lehetőség nyílik odahaza a kultúrára és szórakozásra, a szabadidőt sokkal többféleképpen lehet eltölteni. A közbiztonság Bolívia nagyvárosaiban pocsék, az egészségügy, az oktatás és a szociális háló minősége a béka segge alatt van.

Keresetekben nincs nagy különbség. A minimálbér itt is, ott is közel ugyanannyi (bár Bolíviában abból meg is lehet élni), ha az ember az állásajánlatokat bújja, hasonló fizetéseket fog találni. Vannak olyan szakmák, amikért Magyarországon fizetnek többet (pl. szakmunka) és vannak, amikért Bolíviában (pl. egészségügy). Bár Bolívia nagyvárosaiban nagyon olcsón lehet bérleményhez jutni, egy európai minőségű lakás kicsit többe kerül, mint odahaza. Cserébe azonban nincs rezsi, vagy ha van, nem kell érte sokat fizetni.

Hogy hol jobb, Bolíviában vagy Magyarországon? Talán most még egy picivel jobb Magyarországon. De ha valakinek kizárólag a pénz számít, akkor irány Bolívia, mert nagy jövő van az országban!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Szemben a perui konyhával, a bolíviairól senki nem hall. Pedig a pique macho, a lagarto vagy a chorillana mind olyan kaják, amiknek ott lenne a helye az étlapokon, akár Magyarországon is. Az egészben pedig az a legjobb, hogy még a magunkfajta hátizsákosoknak is megfizethetőek.

Évek óta utazunk, így azt megtanultam, hogy a dél-amerikai országok felmagasztalt konyhaművészete ritkán van köszönőviszonyban a hátizsákosok által preferált olcsó kifőzdék és utcai kajáldák konyharemekeivel, amik mellesleg a helyiek mindennapos eledelei is.

A Bolíviában töltött három hónap alatt sok eldugott helyen forultunk meg, ahol a hétköznapi empanadán (errefelé salteña) és az íztelen, minden fűszert mellőző főtt csirkés rizsen kívül nem nagyon volt más harapnivaló. Ha azonban belebotlottunk valami zsenialitásba, mint például a mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli, a saice vagy a pique macho, az mindig mély nyomot hagyott az emlékezetünkben és az ízlelőbimbóinkban.

Figylembevéve, hogy Bolívia egyszerre rendelkezik magashegyi, trópusi és sivatagi éghajlattal, nem meglepő, hogy a tipikus ételek régióról régióra változnak. Íme egy lista azokról a bolíviai ételekről, amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy esetleg egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam: 
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

ELŐÉTEL VAGY REGGELI

1) Salteña

Tulajdonképpen nem más, mint az összes dél-amerikai országban fellelhető empanada bolíviai változata. Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós tészta, ami nagy örömömre - venezuelai és kolumbiai testvérével ellentétben - nem az olajban sütött lángostésztára hajaz, hanem valami sokkal szárazabb kenyérfélére. Rendszerint nem csak apróra vágott csirke- és marhahússal töltik meg, mint más országokban, hanem a szilárd tölteléken túl llajuával, azaz csípős paprikából, rocotóból és paradicsomból álló finoman pikáns szósszal is megbolondítják. Azon kevés tipikus ételek egyike, ami az egész ország területén megtalálható.

Első ízben a Saltából (innen a Salteña elnevezés) származó Juana Manuela Gorriti argentin írónő készítette, aki szüleivel együtt politikai menekültként Tarijában telepedett le. Kezdetben nagy szegénységben éltek, de Juana Manuela elkezdte készíteni az empanadáit, ezzel tulajdonképpen megmentve a családot az éhhaláltól. Mellesleg később hozzáment Manuel Isidoro Belzu elnökhöz. Méghogy a férfiak szívéhez  nem a gyomrukon át vezet az út!

Pontszám: 4/5

LEVESEK

1) Sopa de maní (mogyoróleves)

Ki gondolta volna, hogy egy marék darált földimogyoróból ilyen csodát lehet készíteni? Aparóra vágott, forró olajon pirított hagymához egy kis víz kíséretében feldarabolt zöldségeket, burgonyát, borsót és héjától megszabadított paradicsomot adnak, majd marha- vagy borjúhúst, végül az elmaradhatatlan mogyorót. Az ügyesebb és tehetősebb szakácsnők főztjéből persze a fűszerek - a kömény, az oregánó, a paprika és egy kis fokhagyma - sem hiányozhatnak. Az eredmény az amazóniai Bolíviában egy fehér lötty lett, amiből képesek lettünk volna akár több tányérral is bekanalazni, de sajnos már megtették előttünk mások, így nekünk csak egy kis kóstoló maradt.

Pontszám: 5/5

Egyik kedvenc levesem lett a sopa de maní

2) Calapurca vagy Kala purca

Quila Quilában, a jalq'a indiánok földjén sikerült belefutni az andoki pásztorok búzából vagy kukoricából főzött levesébe. Az egyetlen különlegessége abban rejlik, hogy forró kavicsokat dobálnak bele, s úgy forralják fel. Egyébként több változata létezik, amit mi ettünk az íztelen, kása állagú és ehetetlenül rossz volt.

Pontszám: 1/5

A calapurca ismételten bebizonyította nekünk, hogy az indiánok nem tudnak főzni

FŐÉTELEK

1) Mogyorókrémes szószban forgatott főtt krumpli sült hússal

A mogyoróleveshez hasonló lében főzik meg a krumplit és azt tálalják köretként a szokásos csirke vagy marha mellé. Nálam is nagy sikere volt, de Endrénél még inkább, mivel ehhez az ételhez nem jár rizs, csak külön kérésre. Egyébként Oruróban találkoztunk vele, jelezve, hogy a földimogyoróban rejlő lehetőségeket már a hegyekben is kezdik kiaknázni.

Pontszám: 5/5

2) Chorrillana

Ami az asztalra kerül, az egy darab sült hús, olajon párolt paprikával, paradicsommal, hagymával és burgonyával. A lecsós szelet ízvilágával rokonítható. Egyesek tojást is ütnek rá, amitől egy kicsit kiadósabb lesz, bár jobb ízt nem kölcsönöz neki. Aki szereti a lecsót, annak nagyon kedves lehet, de mi nem tartozunk közéjük. Ettől függetlenül azt mondom, chorrillanára bukkanni a bolíviai kifőzdékben a sok rizsescsirke után nagy érték.

Pontszám: 3/5

Uyuníban ettük a legjobb chorillanát

3) Saice

El tudod képzelni a paprikás krumplit paprika nélkül? Első hallásra nekünk is úgy hangzott, mint a "Dallas Jockey nélkül", de aztán megkóstoltuk a saicét, amire Santa Cruz belvárosában bukkantunk rá első ízben. Az apróra szecskázott vagy ledarált marhahúst chichában főzik meg. Kevés burgonyát és zöld borsót tesznek hozzá. Ellenben tálalásnál sok rizs, tészta vagy főtt kukorica a köret hozzá, gyakran felaprózott lila hagymával kísérve. Jobb helyeken még főzéskor meghintik egy kis chilivel, borssal, köménnyel és oregánóval is. Az eredmény bolíviai viszonylatban lenyűgöző.

Pontszám: 4/5

A saice olyan, mint egy paprikás krumpli

4) Pique macho

A legkiadósabb és legfinomabb dolog, amit Bolíviában ehet az ember. Sörben főzött, szaftos marhahúst és kolbászt jelent főtt tojással megbolondítva, ecetes, hagymás szószban, kevés paprikával és paradicsommal. Rendszerint sült krumplival tálalják. Olyan, mint a perui lomo saltado, csak annál sokkal jobb. A kisebb porció, a pique nem csíp, a nagyobb adagot azonban jól megpaprikázzák, így igazi macsó az, aki egyedül megbírkózik vele. Annak ellenére, hogy nem vagyok a csípős ételek nagy kedvelője, a pique machót imádtam, még úgy is, hogy sokszor az út szélén árulták evőeszköz nélkül. Jó móka volt, mert kvázi úgy nézett ki, mintha pörköltet ettünk volna kézzel.

Pontszám: 5/5

A pique macho egyértelműen no. 1. 

5) Majadito de pato

A San Ignació-i fesztiválon volt szerencsénk ilyet rendelni, merthogy más nem volt kapható a kifőzdékben. Egy nagy tál íztelen rizst kaptunk egy hüvelykujjnyi kacsacsonttal. Hús egy gramm sem. Később kiderült, valószínleg azért, mert a majadito de pato készítésekor a puhára főtt kacsahúst külön szedik a csontjától. Vélhetően mi kaptuk a kutyának szánt tányért.

Pontszám: 1/5

Hisz ez egy tál rizs néhány csonttal és majonézes tojással

6) Pacunuto

Rém egyszerű étel, az éhség gyors csillapítására kiváló. Nevezhetnénk "bolíviai fast food"-nak is, de szemben a híres gyorskajákkal ez nem mirelit alapanyagokból készül. Grillen alaposan átsütött húsdarabkákról van szó, ami lehet belsőség - többnyire szív vagy máj - vagy szecskázott marha, esetleg csirkemell. Pálcára tűzdelik, mint a rablóhúst vagy a perui anticuchót. Többnyire az utcán árulják, héjában sült krumplival. Endre egyik kedvence, klasszikus magashegyi étel.

Pontszám: 4/5

Igazi utcakaja, de étteremben sem rossz

7) Albondiga

Az andoki Bolívia tipikus étele. Darált húsból, tejben áztatott kenyérből, tojásból, hagymából készült, erősen füszerezett fokhagymás és borsos húsgombócka, amit Bolíviában paradicsomos szószos, enyhén csípős rizzsel tálalnak. Nekem egy kicsit túl fűszeres, de lehet csak a sok íztelen rizses csirke után kihívás az ízlelőbimbóknak.

Pontszám: 3/5

Ha nem lenne hozzá rizs, még jónak is mondanánk

8) Lagarto

Egy alkalommal, mikor stoppolás után a minket szállító családtól megkérdeztem, hogy mivel foglalkoznak, a következő volt a válasz:

- Krokodilt tenyésztünk. 

Én sem kevésbé lepődtem meg, mint most te. Tény, hogy a krokodil Bolívia trópusi terültein igen elterjedt jószág. Elsősorban a farkáért tenyésztik az amazóniai farmokon épp úgy, akár a szarvasmarhát vagy a csirkét. A húsa igen sokat ér, de csak a farka ehető, ami lágy, omlós és fehér. Általában kókusztejben főzik meg. Aztán a többi már csak fantázia kérdése, jöhet hozzá az elmaradhatatlan csípős vagy a gyümölcsös, édes szósz, a fokhagyma és a sült banán. Kész a remekmű!

Pontszám: 5/5 
(Mondanám, hogy 6/5, de csak 5-ig pontozunk)

Dél-Amerika eddigi legjobb étele a lagarto volt

DESSZERTEK, ÉDESSÉGEK

Ilyesmit ritkán eszünk Dél-Ameikában, de olykor benne foglaltatik a napi menüben és kénytelenek vagyunk megküzdeni vele.

1) Mousse de limón

Tojással, citrommal és temérdek cukorral készült habszerű krém, néha ananásszal és kókuszreszelékkel a tetején. Kicsit émelyítő, Endre szerint ehetetlen, de én édességből ilyet nem ismerek.

Pontszám: 3/5

2) Sucrei csokoládé

Meglepő módon Sucre táján laknak olyanok, akik tudnak mit kezdeni a kakaóval. A főtér üzleteiben kapható bonbon nyugodtan versenybe szállhatna a legjobb svájci csokikkal. Sőt! A sucrei csokiba rengeteg egzotikus gyümölcsöt kevernek bele, így lehet mangós, ananászos és banános csokit is kóstolni. Az egyetlen hátránya, hogy nem csak ízben, árban is versenyképes a svájcival.

Pontszám: 5/5

Ananásszal töltött bonbon - a sucrei csokit importálni kéne Magyarországra

3) Puffasztott quinoa

A quinoa az összes andoki országban megtalálható, de Bolívia az első, ahol puffasztott és gyümölcsökkel ízesített formájával találkoztunk. Nem csak zseniálisan finom, de egészséges nassolnivaló.

Pontszám: 5/5

ITALOK

1) Mocochinchi

A jó benne, hogy mindenhol kapható. A rossz benne, hogy mindenhol adják is a kajához. Ha bírod a felvizezett, fahéjas almakompót több napja visszamaradt levét, akkor a mocochinchit is szeretni fogod. Szerintünk perverzség.

Pontszám: 1/5

2) Kólák

Egészen hihetetlen, de Bolíviában legalább fél tucat kólamárka van a klasszikus Coca-Cola és Pepsi mellett. Vannak rosszak és kevésbé rosszak közöttük. A Coka Quina olyan, mint egy alkoholmentes, felszódázott jäger, a Pett és a Mendocina pedig olyan, mintha feloldottak volna bennük egy aszpirint. Egyedül a Free kóla jött be az összes közül, de ezen sem tudnánk élni. Ahogy a Coca-Colán és a Pepsin sem.  

Pontszám: 2/5

Ezért kár palackozóüzemet fenntartani

3) Sörök

Két nagy márka fut szerte Bolíviában, a Huari és a Paceña. Olyannyira ugyanolyan mindkettő, hogy még a címkéjükben sincs nagy eltérés. Ha engem kérdeztek, egyik sem üti meg a Kőbányai szintjét, ahogy a sucrei Sureña sem. A venezuelai söröknél csak egy árnyalattal jobbak, de a perui - amúgy gyér - színvonalat nem tudják hozni. Van azonban egy sör, ami mindent alulmúl: az El Inca névre hallgató barna sör. Életünk legpocsékabb sörélménye volt, mikor Sucréban belefutottunk.

Pontszám: 2/5

Ha ilyet látsz az étlapon, eszedbe ne jusson kikérni

Bár a bolíviai szakácsművészetet sehol nem jegyzik, nekünk sokkal jobban ízlettek az itteni ételek, mint Peruban. Lehet egyszerűen csak azért, mert itt a jó kaja még megfizethető, szemben Peruval, ahol a tradicionális kajákért egy vagyont kell ott hagyni. Hátizsákosként Bolíviában az ember sokkal kevésbé éhezik...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Tudtad, hogy a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bor bolíviai? El tudod róla képzelni, hogy még jó is? Mi el tudtuk, de csalódtunk. Cserébe azonban részt vehettünk életünk valószínűleg legamatőrebb borkóstolóján.

Bár Tarija 2014-ben fennállásának immáron 440. évfordulóját ünnepelte, sok építészeti emléke nincsen. A főtér egy-két épületétől eltekintve a város pont olyan, mint Bolívia összes nagyvárosa; a belső kerületek épületei egészen pofásak és rendezettek, a külső kerületeket azonban nagyon gyorsan el kell felejteni. Nem is azért jöttünk, hogy várost nézzünk, hanem azért, hogy megkóstoljuk a Föld legmagasabban termő szőlőjéből készült bort, amit - talán indokolatlanul - szinte senki nem ismer Európában.

Az önkormányzat épülete egész pofás

Mielőtt azonban nekivágnánk a szőlészeteknek, egy picit körbejárjuk a várost és környékét. Mint már említettem, építészeti remekekből nem sok maradt, leszámítva talán a Casa Doradát, ami ugyan múzeumként működik, bejutnunk mégsem sikerül, mert folyton zárva találjuk.

Tarija legszebb épülete a Casa Dorada

Nem úgy a Paleontológiai Múzeumot, ahol ráadásul belépőt sem szednek. Sucre óta tudjuk, hogy Bolívia élen jár dinoszaurusz leletekben, így azon sem lepődünk meg, hogy ebben a múzeumban őslajhárok, őstatuk és ősfarkasok csontvázaival találkozunk.

Eri és az őslajhár

A múlt állatai után irány az állatkert, hátha látunk valami érdekeset. A kőkemény 1 bolivianós belépő nem sok jóval kecsegtet, de ami bent fogad, az tényleg szívszorító. A park iszonyatosan lepukkant, az állatokat pedig alig pár négyzetméteres ketrecben tartják. A jaguárok és pumák fel-alá szaladgálnak egy akkora kalitkában, amiben én madárpókot se szívesen tartanék. Nagyon gyorsan lelépünk, s megfogadjuk, hogy állatkertbe soha többé nem tesszük be a lábunkat.

Ez a puma már megbarátkozott a gondolattal, hogy öt négyzetméteren éli le az életét

Bár Tarijától pár kilométerre vannak vízesések, azok ilyenkor - a száraz évszak közepén - csontra ki vannak száradva, így természeti szépségek helyett ellátogatunk a tíz kilométerre északra fekvő San Lorenzóba. A kisváros, ha nem is a legszebb koloniális település, amit életemben láttam, egy rövid sétát megér. Az ilyen helyeken a világon semmi nem történik, de pont ettől jó a hangulatuk. Csendes utcák, rendezett porták, a házak előtt öregecske népek ücsörögnek és bámulnak a távolba.

Utcakép San Lorenzóban

Miután két nap alatt mindent láttunk, amit akartunk, beülünk egy trufiba, és irány a 2000 méter magasan fekvő Concepción. Sofőrünk a falu leghíresebb borászatáig, a Casa Viejáig visz. Az épület egy nagyon öreg vályogház, állítólag 1604 óta működik benne borászat. Odabenn nagyon ízlésesen lett minden kialakítva. A teraszon étterem működik, de enni nem itt fogunk, mert az étlapot elnézve nem a pénztárcánkhoz mérték az árakat. Várunk egy keveset az egyik asztalnál, mikor mellénk lép egy úr arról érdeklődvén, hogy bort jöttünk-e kóstolni. Bőszen bólogatunk, mire bekísér minket egy apró szobába, ahol rajtunk kívül vagy tízen toporognak.

- Mindjárt jön a kóstolóvezető - mondja, aztán magunkra hagy.

A Casa Vieja épülete több mint 400 éves

Rajtunk kívül két kolumbiai, négy bolíviai és négy argentin van a helyiségben. Az utóbbiaknak Cafayatéban van szőlőjük, így izgatottan várják, hogy mi fog történni. Nyílik az ajtó és belép egy rózsaszín pólós, pocakos srác, akinek nem csak a haja van szőkére festve, de a körmei is pirosra. Mindenki arcán döbbenet. Nincs bajom a melegekkel, de borkóstolni jöttünk, nem transzvesztita showra.

A srác leemel az asztalról egy öt literes demizsont, majd egy retkes, három decis poharat csurig tölt vörösborral. Körbeadja a kimért lőrét, közben hadarni kezdi a borászat történetét. A négy argentin ugyanúgy el van képedve, mint mi, no de hát, ha Bolíviában ilyen a borkóstoló, akkor ilyen.

Egy 2013-as Tinto Asperót kóstolunk, amiről korábban nem hallottam, s remélem ezután sem fogok. Savanyú, mint a citrom, zavaros, mint a Velencei-tó. No de majd a következő kör. Blanco Aspero. Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ez fehér. Ha lenne hova köpni, mint egy normális borászatnál, akkor ezt tuti kiraknám, jelen helyzetben azonban kénytelen vagyok lenyelni. Mondanom sem kell, a vörös- és a fehérbor között a poharat nem sikerült kiöblíteni, no de hát kicsire nem adunk.

A Concepción környéki szőlők 2000 méter magasan teremnek

Bár még el sem kezdődött a kóstoló, én már most a végét várom, de sajnos a meleg srác újra tölt. A következő préda a Dulce Uva, aminek enyhén muskotályos beütése van, de ennél több nem mondható el róla. A Rosado Semidulce Favorita fantázianévre hallgató rosé kétségkívül a legjobb eresztés, már ha valaki hajlandó elfogadni a tényt, hogy cukor hozzáadása nélkül is lehet édes rosét kotyvasztani. Nem mondom, hogy sorban állnék érte a boltban, de ezt legalább nem húznám le a WC-n az első korty után.

Jön a Moscatero, ami olyan, mint egy nagyon béna aszú. Hogy a srác fokozza a megdöbbenést, kilépőnek tölt egy Rosado névre hallgató vöröset. Ez is aszú jellegű, de annyira penetráns, hogy alig bírom lenyelni. Ezután jön a Singani, vagyis a szőlőpálinka, csakhogy szétcsapjuk valamivel az elmúlt hat és fél perc ízeit. Nem vicc! Pont ugyanannyi idő alatt kóstoltuk végig a borászat "kirakat borait", mint amennyi alatt elolvastad a róla szóló írást. Mindezt természetesen állva, ugyanabból a pohárból egymás után, egyszer nem kiöblítve azt.

Tedd díszcsomagolásba, biztos jobb lesz tőle

A srác ezzel megköszöni a figyelmet, és ahogy jött, úgy megy is. A szobában döbbent csend támad, majd mindenki megvonja a vállát és megjegyzi:

- Legalább nem fizettünk érte.

Amilyen gyorsan csak lehet, elhúzunk a helyről. Kisétálunk a faluból, és irány a Bodega Concepción, hátha nagyobb szerencsével járunk. De nem. Magánál a borkereskedésnél csak nagy tételben lehet vásárolni, a pár száz méterrel lejjebb található borpincénél pedig nem találunk senkit. Dühünkbe bepattanunk egy trufiba és visszamegyünk Tarijába.

Bolívia az az ország, ahol amit el lehet rontani, azt el is rontják. Pedig a bolíviai borok nem rosszak. Én például kifejezetten szeretem a Kohlberget és a Campos de Solanát (amiket ugyancsak ezen a vidéken készítenek, bár kóstolót nem tartanak), annak ellenére, hogy az európai borokhoz nem sok közük van. Elég valószínűtlen, hogy odahaza bárki is hozzájut bármelyikből is egy palackhoz, így fogadjátok el nekem, hogy ez utóbbi két márka egész jó dolgokat produkál. Én magam nem vagyok egy sommelier, és kifejezetten idegesít, ha valaki a bor teltségéről, zamatosságáról, egyéb ízeiről magyaráz, mert egy bornak - szerény véleményem szerint - nem az a dolga, hogy eper, aszalt szilva vagy levendula aromája legyen, hanem hogy szőlő. Mivel hogy abból készül. Nos, a Kohlbergnek és a Campos de Solanának kizárólag szőlő íze van, amit egy hivatalos borász lehet, primitívnek tartana, de én szeretem. Az is igaz azonban, hogy magamat meghazudtolva sokkal inkább filozofálnék azon, hogy egy jó magyar rizlingnek miért van szeder vagy feketeribizli utóíze, semmint hogy mégegyszer a Casa Vieja borai közül bármelyiket is a számhoz emeljem.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kamionnal utaztunk végig az Andokon, hogy többet fizessünk érte, mintha busszal jöttünk volna. Utána pedig találkoztunk az emberrel, aki létrehozta Kelet-Timort. Nem hiszed el? Mi sem.

Szállásadónk azt mondja, ha mindenképp stoppolva szeretnénk Tarijába jutni, akkor a déli utat válasszuk, mert az északi szörnyű állapotban van, azon esélytelen kocsit fognunk. Kisétálunk hát a tupizai terminálra és elvitetjük magunkat a déli elágazásig. Nem sokat ülünk buszon, harminc perc múlva megérkezünk a puszta kellős közepére. Egy földút indul keletnek - a buszsofőr azt mondja, itt várakozzunk, csak jön valami.

Azokon a hegyeken túl van Tarija

Nem téved. Tíz percet sem ácsorgunk, mikor érkezik egy csőrös, böszme nagy, kamion. A sofőr kitárja az ajtót, s már hasítunk is a végtelenbe. Oké, nem gyorsan, úgy max. 15 km/órával. Nem is nagyon lehet gyorsabban menni, mert az egy sávos út ezer méter mély szakadékok peremén tekereg. Csak azért érzem magamat biztonságban, mert az úton mi vagyunk a legnagyobb jármű, igaz, az első másfél órában sok kocsival nem találkozunk, csak egy busszal, de az is vagy száz méterrel allattunk fetreng a kanyon alján, összezúzva és kiégve.

- Néhány éve már ott van - szól oda az amúgy meglehetősen mufurc kamionsofőr - Nem tudták felhozni a halottakat, ma is benne vannak a buszban.

A Tupiza és Tarija között vezető főútvonal

Kellemes. Iszonyú lassan haladunk, sehogy nem akar fogyni a távolság. Sofőrünk persze folyton azt mondogatja, hogy 4-5 órán belül megérkezünk, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A nem túl közlékeny barátunkból azt azért ki tudjuk húzni, hogy 32 éves létére (kinéz a srác vagy 50-nek) a kamion az övé és havi fél milliót keres fuvarozással. Én ezeken az utakon ennek a duplájáért sem csinálnám.

Délután 1-kor befutunk egy pár házból álló faluba, Yuncharába. Mivel ezidáig nem szólt a sofőr, hogy pénzt kérne a fuvarért, így gondolunk egyet és meghívjuk ebédre. Köszönettel elfogadja, de mufurcságából egy pillanatra nem enged.

Ha nincs víz, nincs élet

Kaja után folytatjuk utunkat. Az út emelkedni kezd, ismét fent vagyunk 4000 méteren, majd leereszkedünk egy széles völgybe. Néhány lagúna tűnik fel a láthatáron, megérkeztünk a Sama Nemzeti Park területére.

- Ezek a tavak tele vannak pisztránggal - ejt el egy információfoszlányt sofőrünk, majd megyünk is tovább.

Egy újabb kiszáradt folyó

A táj szép, bár nem túl izgalmas. Az egyetlen említésre méltó jelenség, hogy a tavakat elhagyva aszfaltút kezdődik. Mostantól már legalább 30-cal megyünk tovább, míg nem befutunk Iscayachiba. Innen újabb két óra múlva pedig megérkezünk egy száraz, majdnem félsivatagos medencébe, aminek déli végében ott figyel Tarija. A város határában sofőrünk szól, hogy megérkeztünk, ő idáig jött. Semmi gond. Megköszönjük a fuvart, de mikor szállunk lefelé, mufurc barátunk utánunk szól:

- Fizetni?
- Ja, igen! Persze! - tesszük az ártatlant, mint akik elfelejtették a piszkos anyagiakat, bár közben úgy vettem, hogy meghívtuk kajálni, és ezzel le van tudva az egész - Mennyi az annyi?
- 160 boliviano.

A Sama Nemzeti Park egyik lagúnája valahol 3800 méter magasan

Neeee! Megint kezdődik ugyanaz a mese, mint már annyiszor korábban.

- A buszjegy fejenként 60, és még kajálni is meghívtunk - megy fel bennem a pumpa.
- 160 és kész. Ennyibe kerül a fuvar Tarijába - próbál határozott lenni.

Leteszek egy százast az ülsére és odavetem, hogy nincs nálunk több, elégedjen meg ennyivel, az ebédhez pedig utólag is jó étvágyat, majd becsapom az ajtót. Nem szól semmit, csak kivágja a villogót és már húz is el, persze be a város felé. Mondtam már, hogy rühellem ezt az országot?

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Leintünk egy városi buszt, amivel a belvárosba megyünk. A Lonely Planetben felsorolt összes szálló vagy 30 dollárba kerül egy éjszakára, így véletlenszerűen betérünk egy residencialba, amolyan családias panzióba, ahová jellemzően néhány órára ugranak csak be a "vendégek". Sikerül 15 dollárért kivennünk egy szobát, ami egyáltalán nem szép, de legalább megfizethető.

Szomszédunk egy idős bolíviai, aki akcentus nélkül, amerikai angolul kezd velünk kommunikálni. Elmeséli, hogy olajmérnök, és jelenleg Ausztráliában él, de vagy 30 évet lehúzott az USA-ban is, most pedig családlátogatáson van.

- Én és három amerikai csináltuk meg Kelet-Timort - büszkélkedik el a 80 éves forma figura - A mi cégeinknek hála tört ki polgárháború a szigeten, velünk szerződött le az ország első kormánya.

Iscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija között

Fél óra beszélgetés után pont úgy érzem magamat, mint mikor Pichariban egy félig spanyol, félig arab srác izraeli kémnek adta ki magát. Éppen igaz is lehet a sztori, de nehezen tudom elképzelni, hogy az az ember, akinek egy ország létrejöttét köszönhetjük, ma Tajira egyik lebujában kénytelen megszállni.

Nehezen, de sikerül leráznunk az ürgét, aztán amilyen gyorsan csak lehet, eltesszük magunkat másnapra, mert holnap kipihenten szeretnénk felfedezni a Föld legmagasabban fekvő szőlőjét, és megkóstolni az ott termelt bort...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Tupizába azóta vágytam, mióta nyolc éve először Bolíviában jártam. Nem tudom miért vonzott annyira ez a városka, mert igazából nincs itt semmi, de végre beteljesült egy álom. Persze, aki keres, az talál. Az Inka-kanyon - azt hiszem - örök emlék marad, ahogy az is, hogy errefelé minden kaja ehetetlen és romlott.

A cél, hogy néhány napon belül végre átlépjük a határt és magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Pár évvel ezelőtt még imádtam ebben az országban utazni, mert az embereket jó fejnek találtam és minden hihetetlenül olcsó volt. Mostanra azonban alig várom, hogy elhúzzunk innen, mert Bolívia nagyon megváltozott. Az emberek lenézik a külföldieket, az árak pedig annak ellenére az egekbe szöktek, hogy a minőség semmit nem változott.

Tupizába utaznánk, de félünk tőle, hogy kénytelenek leszünk éjszakai buszra ülni. Mázlink van. A recepciós lány azt mondja, hogy reggel 8-kor van egy busz, ami délután 3-kor ér Tupizába. Reggel fél 8-kor már a terminálon bóklászunk, de a busznak még nyoma sincs. Gondolok egyet és kibattyogok a pályaudvar előtti árusokhoz, hátha találok valami ehetőt. Az egyik néni empanadát árul, veszek belőle vagy nyolcat. Az ám, de mikor Erivel beleharapunk, a fogaink majd kitörnek. Dühömben először földhöz vágom a kőszikla keménységű empanadákat, majd összeszedem az egészet és visszaviszem a néninek. Nem hajlandó visszaadni a pénzt, így fogom és bevágom a konyhájába a zacskót. Hőbörög, de faképnél hagyom.

Útban Tupiza felé ilyen táj fogad

Mikor visszaérek a pályaudvarra, látom, hogy a terminál egyetlen evője kinyitott. Veszek két szendvicset, de mivel a busz menet közben befut, már csak azon ülve kezdjük el majszolni mai második reggelinket. Az első harapásnál itt sem jutunk tovább, a fogunk ebbe is belesajdul. Elköltöttünk vagy 50 bolivianót, mégsem ettünk semmit. Egy mögöttünk ülő külföldi páros látván az elkeseredést az arcunkon, felénk nyújt egy doboz sütit.

- Ez sem jó, de legalább ehető - mondja a lány.

Olaszok, éppen nászúton vannak. A Galápagos-szigeteken kezdtek, eltöltöttek két hetet Peruban, most Bolíviában kalandoznak, de már nem sokáig, mert a lány teljesen ki van akadva.

- Ebben az országban minden úgy szar, ahogy van. Nem lehet semmit venni, mert mindennek lejárt a szavatossága. Ráadásul mindenki 4000 méter felett él. Mentünk volna inkább Amazóniába!

Tupiza főtere - ennyi és más semmi

Megnyugtatjuk őket, hogy Amazónia sem sokkal jobb, és hogy mi is arra vágyunk, hogy két hónap után végre magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Addig azonban még vár ránk Tupiza és Tarija. Az út amúgy egészen jó állapotban van. Engem már az is meglep, hogy le van aszfaltozva, de ezt a szakaszt tényleg normálisan megcsinálták a bolíviaiak.

Féltávnál, egy Cotagaita nevű falunál ér minket az ebéd. Itt volt az ideje, bár a kaja, amit kapunk, közel ehetetlen. Pár falatnál többet ebből sem tudunk enni, így veszünk előre bezacskózott pufit. Mikor Eri kinyitja, undorító hányás szag árad ki a zacskóból. Az egészet vágjuk be az első kukába.

Kaktusz, kaktusz mindenhol

Nem sokkal 3 után futunk be Tupizába. Az olaszoknak foglalásuk ugyan van, térképük azonban nincs, így segítünk nekik eligazodni az általunk sem ismert városban. Nem olyan nehéz, mert Tupiza kicsi, alig pár utcából áll. Mi végül a pályaudvartól másfél sarokra veszünk ki egy egész hangulatos szobát.

Tupizában nincs semmi látnivaló, a legtöbb turista csak azért áll itt meg, mert nincs más lehetősége megaludni Jujuy és Potosí között. A helyiek tanítani való módon hozzák ki a maximumot a helyből. Van vagy tíz hostel és vagy húsz pizzéria az alig 20 ezres városkában. Ilyenkor mindig eltöprengek azon, hogy vajon Salgótarján miért nem tud hátizsákos központ lenni?

Irány az Inka-kanyon

Oké, legyünk őszinték, egy valami miatt azért mégis érdemes Tupizában eltölteni egy napot. A La Puerta del Diablo, vagyis az Ördög kapuja a várostól kb. tíz kilométerre fekszik, ott, ahol az Andok keleti vonulatai kiemelkednek a 2900 méter magasan húzódó sivatagból. Mivel a jelenség közel van Tupizához, úgy döntünk, maradunk.

Tupiza határában vörös sivatag nyújtózik

Reggel kibotorkálunk a piacra, ahol összefutunk Albertóval és Alexandrával, azzal a spanyol-osztrák párossal, akikkel három héttel ezelőtt az egyik jezsuita missziónál találkoztunk. A három hét alatt voltak a Pantanalban, bejárták Paraguayt és Észak-Argentínát, most pedig Uyuníba igyekeznek. Soha nem értettem azokat, akik egy három hetes utazásból képesek másfelet kizárólag buszokon tölteni, bár tudom, nem mindenki olyna időmilliomos, mint mi vagyunk. Megmaradt vagy száz dollárnyi paraguayi guaraníjuk, amit átváltunk nekik bolivianóra, majd búcsút intünk egymásnak. A piacon veszünk disznósajtos szendvicset, de mint az elmúlt két napban minden, ez is a kukában végzi. A hús büdös, a kenyér pedig csont száraz. Veszünk egy zacskó chipát (yukkapogácsa), ami végre ehető, valamint két kókuszos csokit, de amint beleharapunk, adjuk is vissza: ennek is lejárt a szavatossága. Mikor jóllakunk a nagy semmivel, végre nekiindulunk a hegyeknek.

Eri rátalál az Inka-kanyonra

Elsőként egy régi strandhoz kell lesétáljunk az Argentína felé futó sínek mentén. A környék nem túl bizalomgerjesztő, így leintjük az első buszt, ami jön. A régi strandnak híre-hamva sincsen, így végül a végállomáson szállunk le. Egy öreg házaspár ül a sarkon, akik kérdésünkre, hogy merre tovább, egy, a hegyek felé tartó földútra mutogatnak. Elindulunk az úton, ami egy szeméttelepre vezet. Nem lesz ez így jó. Gondolunk egyet, letérünk az útról, és toronyiránt nekiindulunk a hegyeknek. Egy patakmeder keresztezi utunkat. A patak ugye mindig a hegyekből jön, így követjük a kiszáradt medret, ami vörös homokbuckákban végződik. Felmászunk az egyik tetejére és megpillantjuk a csodát. Egy mesés, vörös sivatagra látunk ki, ami mögött ott meredezik az Ördög kapuja - illetve csak gondoljuk, hogy a függőleges sziklaszirtekből képződött átjáró az.

Hegytűk és olaszok

Átsétálunk a kapun, aminek túloldalán kerék- és patanyomok tűnnek fel. Egészen biztos, hogy jó helyen járunk. A szállón kapott minimalista térkép szerint ez az Inka-kanyon, aminek a végében hegytűk láthatók. A táj egészen mesés, ha nem lenne itt-ott néhány kaktusz, a Marson képzelném magamat. Amint beljebb merészkedünk a kanyonba, emberi hangra leszünk figyelmesek. Az olasz pár és vezetőjük jönnek lóháton. Ujjonganak, mikor meglátnak, teljesen el vannak olvadva a kanyontól. Az igazat megvallva mi is. Gyönyörködünk a tájban egy órácskát, majd visszabaktatunk a sínekhez. Ezúttal sokkal könnyebben rátalálunk az útra, ami egy elhagyatott strand mellett fut ki a vasúthoz. Hát mégis csak létezik.

Mesés vidék

Azt kell mondjam, egész megtetszett ez a Tupiza, de azt is tudom, ha még egy napot maradnánk, biztosan ráunnánk a vörös hegyek látványára. Így hát kisétálunk a pályaudvarra, hátha megy valami busz Tarijába, de kiderül, hogy az összes járat este 8-kor indul és hajnali 3-kor érkezik. Nagyon nincs kedvünk az éjszaka közepén szállás után kajtatni egy vadidegen városban, így úgy döntünk, holnap reggel kiállunk az útra stoppolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Azt mondják, Potosí bányáiból a spanyolok annyi ezüstöt vittek el a gyarmati időkben, amennyiből akár hidat is építhettek volna egész Európáig. A város fölé emelkedő Cerro Rico közel 250 éven át ontotta magából az ezüstöt, a Föld leggazdagabb városává téve ezzel Potosít. A bányák ma is működnek, s bár midenhol azt olvasni, hogy a körülmények embertelenek, mi mégis ellátogattunk a Cerro Rico gyomrába. 

Tíz évvel ezelőtt az összes TV-csatorna játszotta a The Devil's Miner című dokumentumfilmet, ami egy 14 éves bányászgyerek szemével mutatta be Potosí bányáit. A film lavinát indított el. Egyrészt turisták tízezrei indultak neki az ismeretlennek, hogy a saját szemükkel győzödjenek meg arról, milyen az, amikor a középkor megelevenedik, másrészt a bolíviai állam elkezdett odafigyelni a bányászokra, orvosi ellátást és jó fizetést biztosítva nekik.

Potosí 4100 méter magasan fekszik

Potosít 1545-ben alapították a spanyolok, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyi indiánok rabszolgasorba állításával kinyerjék a város fölé emelkedő Cerro Rico ezüstjét. A nemesfém létezéséről egy lámapásztor mesélt a spanyoloknak, aki két évvel korábban elkóborolt jószágai után indult a hegyekbe. Rásötétedett, így tüzet rakott. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tűz körüli kövekből folyékony ezüst kezd csorogni. Titkát nem tudta sokáig megtartani, mivel az így szerzett kincsből vadul költekezni kezdett, ami szemet szúrt a spanyoloknak. Alig két évvel azután, hogy a lámapásztor rábukkant az ezüstre, a konkvisztádorok megnyitották az első bányát.

Cerro Rico, a Föld leggazdagabb hegye

A siker nem maradt el. 230 év alatt 45 ezer tonna ezüstöt bányásztak ki a korábban jó 200 méterrel magasabb Cerro Rico gyomrából, melynek legnagyobb hányada Spanyolországban kötött ki. Becslések szerint ez alatt az idő alatt több millió bányász vesztette az életét, akiket olykor embertelen körülmények között tartottak. A spanyol feljegyzésekből kiderül, hogy a rabszolgák napi 16-20 órán át voltak kénytelenek dolgozni, volt, hogy hónapokig nem hagyták el a tárnákat, enni pedig csak igen keveset kaptak.

Egyik a sok templom közül

Amíg a helyiek és az Afrikából importált feketék nyomorogtak, a spanyol elit fényűző életet élt. Csodás koloniális épületeket húztak fel, az egyház pedig talán sehol nem alapított annyi kolostort, mint itt. Annak ellenére, hogy Potosí 4100 méter magasan, oxigénhiányos környezetben fekszik, a 17. századra 200 000 lakójával a kontinens legnagyobb városa lett.

Az 1800-as évek elején az ezüst fogyni kezdett, a spanyol korona pedig meggyengült. Bolívia kikiáltotta függetlenségét, Potosí pedig feledésbe merült. A bányák soha nem zártak be, mivel az ezüstöt felváltotta a korábban kevésbé értékes ón, ólom és cink. A 20. század végéig, a nagy turista bummig, Potosí Bolívia egyik legszegényebb városa volt, ahol az emberek napi egy dollárért voltak kénytelenek gürcölni. Ez a városképen is meglátszott. Az utcák koszosak voltak, az egykor fényűző paloták omladoztak, pont úgy nézett ki minden, mint amiről 200 éve megfeledkeztek. Aztán jött a többszörös díjnyertes dokumentumfilm és minden megváltozott.

Harangtorony

Ma Potosí bolíviai viszonylatban újra ragyog. A főtér, a kolostorok, az egykori pénzverde mind megújult, a koszos bordélyházakból hátizsákos szállók lettek. Minden sarkon van egy étterem vagy egy kávézó, a hűvös klíma ellenére rengeteg fagyizó nyílt. Potosí egészen remek hely lenne, ha nem 4100 méteren alapították volna meg.

A jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy-két szállóra, az egyikben nem kis meglepetés ér minket. A recepciós lány, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, felkiált:

- Linda!
- Hogy mi? - értetlenkedünk.
- Volt az a magyar sorozat, Linda. A karatés lány volt gyerekként a kedvencem.

Potosí este a legszebb

Kiderül, a csaj kubai, aki pont ugyanúgy került Bolíviába, mint La Paz-i sofőrünk, vagyis ápolóként. Az első adandó alkalommal lelépett a kórház kötelékéből és recepciósnak állt. Azt, hogy a Linda exportra is készült, őszintén szólva meglepett.

- Jobb itt, mint Kubában?
- Igen. A klímát nehéz volt megszokni, de most már szeretek itt élni.

Keresztül-kasul bejárjuk a belváros minden szegletét. A nap végére azon kapom magam, hogy legalább 500 fényképet készítettem, pedig városokról nem szoktam ennyi fotót lőni.

A Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításban

Az évi több tízezer turista jellemzően nem a város, hanem a bányák miatt érkezik Potosíba. A '90-es évek végétől szerveznek bányabejárást, ami az elmúlt 10 évben Bolívia egyik legnagyobb highlightja lett. Nem szeretünk túrára befizetni, de mivel nincs más módja, hogy megfigyeljük a bányászokat munka közben, alkalmazkodnunk kell az idegenforgalmi viszonyokhoz. Szerencsére nem kérnek sokat a fél napos programért, picit több mint 10 dollárt hagyunk a szállónk recepcióján fejenként.

Reggel 7-kor érkezik Maxim, aki korábban maga is bányászként dolgozott. Két csoportot alkot, mi a spanyolul beszélőkhöz csatlakozunk. Ócska és büdös overált, valamint gumicsizmát húznak ránk, fejünkre pedig lámpával ellátott bányászsisakot biggyesztenek. Ezután bepattanunk az egyik kisbuszba és irány a bányapiac, ahol kokalevelet, alkoholt és dinamitot veszünk ajándékként a bányászoknak.

Eri menetfelszerelésben

Eri az egyetlen lány a hat fős csoportunkban, mellettünk egy argentin, egy brazil és két francia srác van. Maxim azonnal betalálja, így a dinamitot az ő derekára köti, majd azzal viccelődik, hogy mostantól az élete nem az én, hanem az ő kezében van. Nem bírom a helyi vezetőket, s ez alól Maxim sem kivétel. Soha nem értettem, hogy miért kell túl közvetlennek és űber viccesnek lenni akkor, amikor tudom, hogy pár órán belül úgyis örökre búcsút intünk egymásnak. Szerencsére Eri veszi a lapot, hagyja, hogy a srác hadd élje ki vezetői kvalitásait.

Erire rágyújt a túravezetőnk

Tíz perc múlva már a bánya egyik bejáratánál vagyunk. Mindenki felteszi a sisakot a fejére és bemászunk a tárnába. Az alagút szűk. Mi nem vagyunk magasak, de az argentin srác jó 190 centi, így ő rendesen anyázik minden egyes belógó sziklánál. Jártunk már korábban is bányákban, ez sem néz ki se jobban, se rosszabbul, hacsak nem annyiban, hogy néhol tényleg nagyon szűk a folyosó.

Az egyik oldaljáratnál megállunk. A sarokban egy Tio szobor ácsorog, aminél minden bányász, mielőtt a mélybe ereszkedik, tiszteletét teszi. Maxim előadja ugyanazt a sztorit, mint amit Oruróban is hallottunk már, vagyis hogy a Tio név a spanyol Dios, azaz Isten szóból ered, s azért került a bánya mélyére, mert a spanyolok nem engedték, hogy az indiánok odakint imádkozzanak hozzá. Az egyetlen furcsasága ennek a Tio szobornak, hogy extrém nagy péniszt faragtak rá, amit minden munkás alkohollal önt le. Miután mi is tökön öntjük a nálunk lévő 97%-os orvosi alkohollal Tiót (aztán persze mi is bedobunk belőle egy felest), Maxim elmondja, miért is ez a nagy farok imádat.

Maxim előadást tart Tio szobránál

- Anno a bányászok volt, hogy hónapokra a mélyben ragadtak, mert a spanyolok nem engedték őket a felszínre.

Azonnal mindenki arcán megjelenik egy kaján mosoly, de Maxim jelzi, rossz az, aki rosszra gondol.

- Sokan kidőltek a sorból, de aki túlélte, az igazi férfivá lett. Az óriás pénisz nem mást szimbolizál, mint hogy a potosi bányászok mind tökös gyerekek.

Maxim ezzel feladta a labdát, amit a csapat együtt csap le. Innentől kezdve kellemes, buzizós hangulatban zajlik a túra, de mint később megtudjuk, ez nem egyedülálló.

- Ne lepődjetek meg a bányászok nyers stílusán. Akinek tiszta a keze és nem sáros az overálja, azt simán lebuzizzák. A fiatalokat is folyamatosan heccelik, cserébe azonban nem sértődnek meg azon, ha ti is beszóltok durva dolgokat. Erikának szólok, hogy készüljön fel, mert párszor megkérik majd a kezét, de azt bányásztílusban teszik majd.

És valóban. Az első szembejövő csillénél Maximot azonnal lebuzizzák. Azt mondják, ő azért buzi, mert megfutamodott az embertpróbáló munka elől és inkább magunkfajta, csesznye ficsúrokat kalauzol.

- Mit szól a csajod, hogy ilyen langyos munkát végzel? Ja, várj! Egy ilyen buzinak nincs is csaja - verik hátba vezetőnket, majd tolják tovább a megpakolt csillét.

Jó negyven percen keresztül kúszunk-mászunk a járatokon, teljesen elvesztem a tájékozódó képességemet. Mikor Maximot megkérdezzük, honnan tudják a bányászok, hogy merre van az arra, felmutat a plafonra.

- Minden járatot a törésvonalakkal párhuzamosan alakítottak ki. Csak a plafonon futó csíkokat kell követni, s már kint is vagy.

Egy mély kürtőhöz érünk, amibe odafentről sziklákat dobálnak le. Maxim felkiállt, hogy fejezzék be a munkálatokat, mert itt vagyunk, de csak annyit ér el vele, hogy mostantól nem nagy sziklákat, hanem csak apró köveket hajigálnak lefelé. Könnyedén átkelünk a kürtőn, majd egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb lyukhoz érkezünk. A jó öt méter átmérőjű beszakadáson egy tíz centi széles palló vezet át. Itt a brazil gyerek begörcsöl, így Maxim visszakíséri őt a főcsapáshoz. Mikor visszaér, átkelünk a pallón, majd meredek, törmelékes lejtő következik fel a kőhajigálókhoz.

A két srác, akik néhány perce a nyakunkba öntöttek egy adag kavicsot, Flavio és Lorenzo. Flavio nem lehet több 15 évesnél, bár 18-nak mondja magát. Ezzel szemben Lorenzo kinéz vagy 40-nek, közben pedig csak 28 éves. Meleg van, hatalmas a por és a magas a páratartalom. Nem könnyű a légzés, de annyi oxigén csak van, hogy kifaggassuk a két bányászt.

- Lorenzo! Mióta dolgozol a bányában?
- 15 éves korom óta.
- Milyen a meló?
- Most már egész jó. Korábban nem fizettek meg minket, de most már könnyen eltartom a családomat.

Flavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában van

Meglepődöm. Minden útikönyv és -blog azt írja, hogy nem elég, hogy a szegény potosi bányászok szörnyű körülmények közepette kénytelenek dolgozni, még éhbért sem kapnak cserébe.

- Mennyi az annyi? - kíváncsiskodunk.
- Egy kezdő bányász napi 150 bolivianót tesz zsebre. Flavio fiatalként például ennyit keres. Aki több mint egy évtizede itt melózik, az ennek akár a dupláját is zsebre vágja.

Számoljunk csak. Egy Lorenzo korú bányász napi 300 bolivianót, azaz 10 000 forintot is megkeres. Az bőven több, mint havi 200 000 Ft, ami Magyarországon sem rossz bér.

- Akkor semmi nem igaz abból, amit abban a dokumentumfilmben mondtak?
- De igen. A film előtt itt tényleg mindenki napi 10 bolivianót keresett, de azóta az állam átvette a bányákat, és mi bányászok szövetkezetekbe tömörültünk. Nincs senki, aki benyelné a profitot. Mindenki napi 8 órát dolgozik, s mindenki ugyanannyit kap kézhez.

Maxim belefolytja a szót Lorenzóba:

- A baj az, hogy Evo Morales orurói. Ott persze minden bányát modernizáltak, de Potosíba csak az ígéretek jutnak el, a pénz nem. Ma már nem élnek olyan rosszul a bányászok, de a körülmények továbbra is szörnyűek. Ha nem pusztulsz el bányaomlástól, vagy nem robbantod fel saját magad, 40 éves korodra akkor is véged van, mert vagy tüdőrákot kapsz vagy szilikózist.

Az igazat megvallva, nem érzem annyira gáznak a körülményeket, mint amilyennek vártam. Meleg van, pára és por, de ez majdnem mindegyik bánya velejárója. A perui Rinconadában például sokkal gázabbak a körülmények annak ellenére, hogy ott sok minden gépestíve van. Az igaz, hogy Potosíban máig mindenki csákánnyal és dinamittal dolgozik, de a dupláját is keresik a havi átlag fizetésnek.

Iszunk egy kilépőt az orvosi alkoholból Lorenzóval és Flavióval, majd visszaereszkedünk a főcsapásra. Ismét érkezik két srác csillével. Mikor Erit megpillantják, azonnal családi állapotáról kérdezik.

- Van fiúd?
- Itt van mögöttem - mutat hátra.
- De hisz ez egy buzi - bólint felém az egyik, én pedig egy határozott kézfeltétellel jelzem, hogy vettem az adást - Gyere hozzám! Van szép házam és sok ezüstöm. Veszek neked ékszereket - veti be a csáberejét a nyakig retkes srác, aki, ha Eri első randija sikeres, akár a fia is lehetne.

Csapatunk a csille körül

Maxim ledumálja a két sráccal, hogy majd mi kitoljuk a csillét. Mindenki nekifeszül egyesével a több száz kilós járgánynak, aminek a kereke folyton leesik a sínről. Semmi gond, a srácok úgy rakják vissza a menetbe a megrakott csillét, mintha gumimatracot emelgetnének. Az udvarlás nem akar szűnni, így a csapat megszavazza, ha Eri már úgyis bányászfeleség lesz, hát dolgozzon meg érte. Végül az egy szem lány büszkén tolja ki a csillét a bányából, elnyerve a két srác minden tiszteletét. Mi meg öten srácok örülünk, hogy jól játszottuk a buzit.

Visszatérünk a szállásunkra, letusolunk, majd beülünk egy pizzára az egyik étterembe. Hogy jó-e? Dehogy az. Viszont legalább drága. Nekünk. Nem a potosí bányászoknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van egy vonat, ami igazából busz. Azért jött a világra, hogy néhány pásztorcsaládnak megmaradjon a kapcsolata a külvilággal. Buscarrillal utaztunk Sucréból Potosíba.

Sucréból Potosíba kétféleképpen juthat el az ember. Vagy a megszokott módon felpattan egy buszra a terminálon, és három óra alatt felkanyarog a 4100 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő városba, vagy ha valami sokkal eredetibbre vágyik, kikocog a buscarril állomásra és felszáll egy busznak álcázott vonatszerű valamire. Mi az utóbbi mellett döntünk, így reggel hatkor taxival a Sucre külvárosában álló állomásra megyünk, ahol kisebb tömeg téblábol a héten csupán háromszor közlekedő buscarrilra várakozva.

Felszállás a buscarrilra, a vonatbuszra

Endre szalad a jegypénztárhoz, ami előtt kígyózik a sor. A fickó az ablaknál sajnálkozva közli vele, hogy a mai buscarillra sajnos az összes jegy elfogyott. Bolíviában vagyunk, tudjuk, hogy itt nincs olyan, hogy valami megtelt. Könyörgőre fogjuk és miután biztosítjuk róla a jegyárust, hogy nem vagyunk kifejezetten komformisták, ráadásul egy átlagos bolíviai utashoz képest meglehetősen kis helyet foglalunk, öt percen belül az utolsó - amúgy a kalauznak fenntartott - hely boldog tulajdonosai vagyunk. Ketten egy ülésre!

Irány a hegyvidék!

Szűk fél óra múlva egy vasúti kerekekkel ellátott busz, vagy busznak álcázott vonat döcög az épület mellé, amit úgy rohamoz meg a jobbára helyiekből álló tömeg, mint hangyák a földre hullt kenyérmorzsát. Nem kis kihívás feltuszkolni magunkat rá a 20 kilós zsákokkal.

Több mint két évtizede, hogy a bolíviai állam bezáratta a Sucre és Potosí közti vasútvonalat annak kihasználatlansága miatt, ezzel azonban néhány andoki települést elzárt a külvilágtól. A falusiak összefogtak, s egy kiszuperált Volkswagen buszra vonatkerekeket szereltek, majd pályára állították azt. Így született meg a buscarril, ami mai napig az egyetlen közlekedési eszköz a falvak és Sucre, valamint Potosí között.

Egy tanyabokor Sucre és Potosí között - miattuk létezik a buscarril

A beazonosíthatatlan jármű a reumás éticsigát is zavarba ejtő sebességgel hagyja el Sucrét. A város határában az utat szegélyező óriáskaktuszokat kvázi egyesével veszem szemügyre megszámolva minden tüskéjüket, majd azokat a kutyákat figyelem hátborzongva, amik a guruló kerekek között csaholva próbálják elkergetni az ádáz ellenségnek vélt buscarrilt. Nagy szerencse, hogy a mókából nem lesz vérfürdő.

A hegyek között húzódó völgyekben tekeregve egyszer csak előbukkan az exelnök tekintélyes méretű, bámulatos kéglije. Aztán marad látnivalónak az unalmas, szublimált nagy semmi a 4000 méteres csúcsokkal, bár a legmeredekebb szakadékok szélén végigcammogó vasút azért okoz még pár izgalmas pillanatot.

Néhol lélegzetelállító a táj

Egyetlen falunak mondható településen sem haladunk keresztül, leszámítva azokat a tanyaszerű, omladozó vályogházkat, amikből mindig előkerül egy-két, nagy csomagot cipelő, vonatra váró, ráncos arcú öreg néne. Egyre nő a tengerszint feletti magasság, és ezzel párhuzammosan a növényzet is egyre gyérebbé válik. Minden száraz és kopár.

Buszra várva

Az egyik megállóban egy 60 éves asszony kerül mellém, akivel a sofőr melleti ülésen osztozunk. Lerí róla, hogy nem bolíviai.

- Honnan jött?
- Buenos Airesből.
- Mit csinál Bolíviában?
- Hátizsákolok.
- Komolyan? - erre a válaszra a legkevésbé sem számítottam egy korabeli asszonytól - Egyedül?
- Nem. Itt van velem Roberto, a fiam - mutat maga mögé, ahol az Endre melletti ülésen egy 30 év körüli, láthatóan szellemileg sérült srác dünnyög egykedvűen az ablakon kifelé bámulva.

Pisiszünet 3500 méteren

Nehéz leplezni az újabb meglepetést az arcomon.

- Ő a negyedik gyerekem - folytatja a nő - Down-kóros. A többiek már kirepültek, a férjem lelépett. Roberto tavaly fejezte be a középiskolát, úgyhogy összecsomagoltunk és útnak indultunk Brazíliába, Peruba és Bolíviába.

A blog történetének legjobb képe Eriről

Istenem, hány és hány emberrel találkoztam odahaza, akiket egészséges létükre kényelmetlen érzés fogott el, mikor csak meghalloták azt a szót, hogy Bolívia. Erre itt van ez az asszony, aki nyugdíjas létére 30 éves, sérült fiával nekivág Dél-Amerika legszegényebb országának.

- Roberto hogy viseli? - érdeklődöm.
- Jól. Megszokta a körülményeket és élvezi. Nem ez az első utunk. Pár éve Európát utaztuk be, Budapesten is jártunk.

Háttérben az ezüstöt rejtő hegyvidék - közeledünk Potosíhoz

A kellemes beszélgetésből bódult szédülés és hányinger zökkent ki. Újra 4000 méter fölé érkeztünk. Mivel bő másfél hónapja nem voltunk ilyen magasan, ismét rámtör a magashegyi betegség.

Délután 2 körül, hét óra utazás után döcögünk be a világ legmagasabban fekvő nagyvárosába, tesszük mindezt folyamatos dudaszó kíséretében. A külvárosban lépten-nyomon vagy bő szoknyás, megtermett asszonyságok vágnak át a síneken fél tucat gyerekkel a hónuk alatt, vagy pedig szürke ruhás munkásemberek közlekednek rajta, de nem keresztben, hanem hosszában. Csodálom a mozdonyvezető véget nem érő türelmét, aki csak azután sorolja fel Pachamama összes nemiszervét, mikor egy motoros hajt elénk. Kicsit oldalba lökjük, de nem folyik vér.

Potosíhoz közeledve emberi jelenlét nyomai mutatkoznak

Az állomáson aztán a hátunkra kapjuk a zsákokat és kaptatunk felfelé a főtérre igyekezve. Megkockáztatom, hogy Potosí Bolíviában az egyetlen olyan város, aminek a főterét nem a völgyben, hanem a hegy tetején építették fel, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Lassan, levegő után kapkodva vonszolom magam végig a színes, koloniális épületek között húzódó macskaköves utcákon a szörnyen oxigénhiányos környezetben.

Minden hotel drága, így kénytelenek vagyunk egy igazi hátizsákos szállón kikötni. Rengeteg a külföldi, ezért inkább bezárkózunk a szobába - nem akarjuk elmesélni újra és újra, milyen évek óta úton lenni. Bedobok egy sorojchit és álomba merülök. Holnapra talán elmúlik a magashegyi betegség.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Frailes-hegység (Cordillera de los Frailes) a Keleti-Andok egyik leglátványosabb tagja. A milliónyi színben pompázó sziklák árnyékában élnek a jalq'ák, akik mára kevésbé őrzik hagyományaikat, mint egykoron, de ami maradt, az még mindig érdekes. Négy év alatt kétszer jártam ezen a vidéken, és egész biztos, hogy lesz harmadik alkalom is.

2010-ben nem volt sok időm arra, hogy utánanézzek, hova is készülök, ezért a Frailes-hegységben tett túrám rengeteg meglepetéssel szolgált. Elsőként azzal, hogy a kamion Potolóba nem a városból, hanem egy elágazástól indult, közel a reptérhez. Igen, kamion, mivel a jalq'a indiánok földjén annyira rossz az út, hogy mással nem lehet közlekedni.

Érkezés a Frailes-hegységhez

Városi busszal utaztam ki a semmi közepére, ahol várakozott pár ember, de egyikük sem Potolo felé tartott. Fél óra ücsörgés után jelent meg egy szakadt teherautó, aminek platója tömve volt emberekkel. Néhány asszony népviseletben tündökölt fehér keménykalappal a fején, de a többiek pont úgy néztek ki, mint bármelyik bolíviai. Egy fickót leszámítva, aki nem a platón, hanem a kamion tetején ücsörgött, fényképezővel a kezében.

Negyed óra múlva a kamion megállt valamilyen útépítés miatt, így előrébb tudtam kúszni a sok ember között. Szóba elegyedtem a sráccal, akiről kiderült, hogy olasz fotós és témát keres a Frailes-hegység mélyén. Két percen belül kiderült, hogy ő sem tudja hová tartunk, csak annyi infója van, hogy Potolóban van szálló.

Jalq'a öregúr Potolóban

Két óra alatt érkeztünk meg a 30 kilométerre fekvő faluba, ahol nem sok látnivaló fogadott; kopottas házak, poros utcák, kóborkutyák. A város egyetlen szállóján vettünk ki szobát, három dollárért, majd nekiindultunk a környéknek. Nem jutottunk sokáig, mert az egyik háznál két népviseletes öregemberre lettünk figyelmesek, amint épp öszvéreikkel tapostatták a learatott búzát. A háttérben egyikük felesége cirokseprűvel választotta el a magokat a szártól. Hirtelen kétszáz évet ugrottunk vissza az időben.

Jalq'a asszony

Matteo (így hívják olasz fotós barátomat) azonnal közéjük vetette magát, de a nagy akarásnak nyögés lett a vége. A két öregúr és az öreglány ugyanis nem beszéltek spanyolul, fiuk pedig (aki állítólag igen) merev részegen ücsörgött a padon. Olykor a két öreg is kitántorgott a padhoz és húztak egyet a rumos üvegből, majd mentek vissza hajtani az öszvéreket.

Jalq'a portré

A jalq'ák világ életükben mezőgazdaságból éltek. Mikor a spanyolok megjelentek ezen a vidéken, egyik pillanatról a másikra álltak át a quinoáról a búzára. Állítólag itt, a Frailes-hegység medencéiben terem az ország legjobb gabonája, a sucrei pékek mind innen szerzik be a lisztet.

Amiről még a jalq'ák híresek, az a szőttes. Bár ottlétünkkor a falusi szövőüzem zárva volt, végignézve a helyi asszonyságok és a férfiak ruháján, hihető, hogy remek kézművesek.

Matteo a vörös sivatagban

Egy dolgot sikerült tisztáznunk a spanyolul pár szót tudó, de amúgy hulla részeg fickóval, mégpedig azt, hogy másnap szeretnénk leereszkedni Maraguába. Nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy emlékezni fog szavainkra, de meglepetésünkre Emilio reggel 7-kor már ott toporgott a szállónk ajtajában.

A Frailes-hegység ezer színben pompázik

Potolo nem volt túl emlékezetes, de a Maraguába vezető út egyértelműen belopta magát a szívünkbe. A falu után vörös sivatagon kellett átkeljünk, majd leértünk egy völgybe, ahol temérdek hegyikristály feküdt a földön. Innen néhány ranch és Chullpa falu érintésével értünk el a kék sziklához, ami állítólag vulkáni működés emléke. Hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, íme egy videó arról, milyen túrázni a Frailes-hegység mélyén:

Azóta vágytam a jalq'ák földjére, hogy 2010-ben itt jártam. Szerettem volna eljutni abba a Quila Quilába, amire Matteo kulturált módon alkart lendített. Négy év múltán ismét itt vagyok Sucréban, s a terv megint az, hogy túrázunk egy jót a hegyek között.

A kamion Quila Quilába hajnali fél 6-kor indul. A Nap még messze a horizont alatt pislákol, mikor mi már egy külvárosi, szutykos utcában ácsorgunk kamionra várva. Pár perc múlva be is fut a transzport, de megdöbbenésünkre nem egy szakadt ócskavas jön értünk, hanem egy vadonatúj gépcsoda.

- Két hónapja szakadékba zuhant a régi teherautó, így újat kellett beszerezzünk - veti oda a sofőr, mikor megdöbbenésemnek hangot adok.
- Meghalt valaki?
- Három nő.

Eri a kamionplatón

Gondolom, a Quila Quilába tartó út is pont olyan jó lesz, mint a Potolóba vezető, így rezzenéstelen arccal tuszkolom fel magamat a platóra. Nem számolom, de kb. 60-an lehetünk az "utastérben". Ezzel még nem lenne semmi gond, de hétfő reggel révén mindenki a piacról igyekszik hazafelé, így több száz kiló krumpli, bab és kukorica is velünk utazik.

A hegyek egészen mesések, de sokat nem tudunk belőlük élvezni. A két órás út alatt teljesen szétfagyunk, a lábunk pedig elgémberedik, mert vagy egy 50 kilós zsák vagy egy 100 kilós bolíviai asszonyság ülepe telepszik a lábfejünkre.

Fotó, ami a platóról készült

Quila Quilába 8 óra magasságában futunk be, ahol azonnal betalál minket Justina, a falu turisztikai referense. Felajánlja, hogy elkísér minket a Tela Phaqui hegy oldalában található piktogramokhoz, s mivel összesen 5 dollárt kér tőlünk, rábólintunk az idegenvezetésre.

Előtte azonban ehetnékünk támad, így az egyik boltnál érdeklődünk, van-e valamilyük kekszen és kólán kívül. Szerencsére van, így esszük meg életünk első, de jó eséllyel utolsó kala purcáját, ami egy búzából és/vagy kukoricából készült leves, amit úgy forralnak fel, hogy forró köveket dobálnak bele. A kövekkel együtt persze homok is kerül az amúgy is zavaros löttybe, így gyorsan belapátoljuk, majd próbálunk felejteni.

A finom kala purca

A piktogramok, melyeknek eredete és kora máig tisztázatlan, kb. fél órányi gyaloglásra vannak a falutól. Elhaladunk a templom mellett, amit állítólag még Sucre megalapítása előtt emeltek Quila Quila főterén.

Quila Quila temploma állítólag Sucre alapítása előtt épült

A számtalan kőkarc két-három nagy szikla aljába lett bevésve. Többnyire lámákat, emberi arcokat és nonfiguratív krikszkrakszokat látunk. Olyan érzésem támad, mint Toro Muertónál, Peruban, bár itt jóval kevesebb a firka. Lefotózunk minden figurát, majd visszatérünk a faluba. Elbúcsúzunk Justinától, majd nekivágunk a hegyeknek, hogy délutánra Maraguába érjünk.

Tela Phaqui piktogramjai

Miután elhagyjuk a falut, az út emelkedni kezd. 3200 méteren vagyunk, tűz a Nap, így rendesen szenvedünk. Egyszercsak apró vízesésekhez érünk. Betennénk alájuk a fejünket, de nincs lejárat a vízhez, így kóválygunk tovább. Jó három órája kutyagolunk folyamatosan felfelé, mire végre felérünk a Maragua-kráter peremére.

Ha az ember az égből néz alá a Frailes-hegységre, akkor ezen a ponton egy nagyon furcsa természeti jelenségre lesz figyelmes. A Maragua-kráter egy zárt szinklinális, melynek oldalát félköralakú kitüremkedések borítják. Olyan az egész, mintha egy meteor a becsapódás után megolvasztotta volna a kőzetet, majd azt felkente volna a szomszéd hegyre, mint valami csokikrémet a tortára. Meteornak soha, semmilyen nyomát nem találták, ezért a geológusok úgy gondolják, hogy a kráter csak egy felgyűrődés kibillenése, ami véletlenül tök szabályosra sikeredett. Mindenesetre ilyen felszíni formát még soha, sehol nem láttam.

Kilátás a völgyre nem messze Quila Quilától

Maragua alig 30 percnyire van, mikor megjelenik egy visszafelé közlekedő busz. A sofőr azt mondja, hogy turistákat hozott Maraguába, akiket itt hagyott, s csak két nap múlva jön értük.

- Ez azt jelenti, hogy holnap nincs semmilyen busz vagy kamion? - kérdezzük.
- Azt. Ha Sucréba akartok menni, én elviszlek titeket. Más különben legalább két éjszakát Maraguában kell töltsetek.

Én már voltam négy éve Maraguában, Eri pedig azt mondja, látta azt, amiért jött, így visszatérünk a busszal Sucréba.

A szinklinális egyik félköralakú púpja, amit teraszosan művelnek

A jalq'ák, ha mára nem is túl autentikusak, attól még gyönyörű helyen laknak. A vörös, a sárga és a szürke minden árnyalatában pompázó hegyek megbabonázzák az embert, visszatérésre szólítanak fel. Biztosan járunk mi még itt párszor életünk során, de hogy kala purcát többet nem eszünk, az biztos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!