MIRADOR - "Kilátó a világra"

San Salvadorról az ember nem sok jót hall. A Föld harmadik legveszélyesebb városába nehéz turistaként jó előérzettel bevetődni, de ha az ember már itt van, akkor sem talál benne túl sok pozitívumot. San Salvadorban két jó dolog van: a Santa Tecla-i kézműves piac és az El Rosario templom, amihez csak az elején kell gyomor.

San Salvadort a Csendes-óceántól öreg, kihunyt tanuhegyek választják el, északnyugatról a kihűlt El Picacho és az aktív San Salvador-vulkán kettős kúpja határolja. A szegénynegyedek nyomorult viskói a tűzhányók oldalán majdnem egészen a kráterig sorakoznak, táptalajt biztosítva a bűnözésnek. A bandaháborúknak hála a világ egyik legveszélyesebb városa lett San Salvador, a statisztikák alapján Caracas és San Pedro Sula után itt ölik meg a legtöbb embert. A gyilkosságok száma 2015-ben 80 %-kal nőtt, ami annak köszönhető, hogy a börtönök telítettsége miatt a kormány amnesztiát hirdetett több tízezer rabnak. 

Bár szálláshelyünk, a Hostel Café San Andrés tüneményes tulajdonosa igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy Colonia Ávila negyedén kívül is van egészen élhető városrésze San Salvadornak, azt azért ő is elismeri, hogy külföldiként sehol sem életbiztosítás sétálgatni.

- Az apám lengyel volt, de én már itt születtem. Sokan azt hiszik, hogy a szőke haj és a kék szem előny El Salvadorban, pedig nem az. Nem beszélek lengyelül, 100 %-ig salvadori vagyok, mégis minden nap bizonygatnom kell, hogy nem vagyok gringó. San Salvadorban nem nyerő a fehér bőr - magyarázza a velünk egykorú csaj.
- Tényleg nem tudsz lengyelül?
- Csak pár szót. Mikor apámat meglátogatták a nagybátyáim és berúgtak, csúnya szavakat mondogattak. Azokat mind tudom - vigyorodik el.

"Akklimatizáció" céljából az első San Salvadorban töltött napon a város fölé magasodó vulkán felé vesszük az irányt. A Divino Salvador del Mundo emlékműnél felpattanunk egy buszra, és Santa Tecla városrészbe utazunk. A városi busszal nincs semmi gond, egészen kulturált, de az ablakából látszik, hogy San Salvadornak nem véletlenül olyan a híre, amilyen. Az utcák zsúfoltak, mindenhol sok a szemét, tisztán látszik, hogy az itt élők nem túl gazdagok.

Santa Tecla egész jól néz ki

Aztán egyszercsak megérkezünk Santa Teclába, ami bár összeépült San Salvadorral, mégis más város. Színes, koloniális házak szegélyezik az utcákat, s bár itt is van piac, mégis sokkal rendezettebb minden. Úgy tervezzük, hogy majd visszafelé nézzük meg alaposabban, így közvetlenül a vulkán tetejére tartó buszok megállója felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy senki nem tudja, hogy az hol van, így terveinkkel ellentétesen alaposan sikerül körbejárnunk Santa Teclát. 

A buszmegállót fél óra mászkálás után sem találjuk meg, viszont egy félig megrakott teherautót igen, ami majdnem a kráterig megy. Mivel a sok kacat mellett marad a platón hely, azonnal busszá válik, s rajtunk kívül még vagy egy tucat másik utast is feltuszkolnak rá.  

Nem hazudott a sofőr, majdnem a kráterig jutunk a platós kocsival; mindössze negyed órát kell felfelé kutyagoljunk az El Boqueron Nemzeti Parkig, aminek a kráter is része. Az egyik kanyarban egy idősebb nő málnaszerű gyümölcsöt árul. Két dollárért adja a tálkát, de az ár ebben a pillanatban egyáltalán nem fontos. Mivel négy éve nem ettünk málnát, akár öt dollárt is kérhetne érte, azt is odaadnánk. Természetesen csalódnunk kell. A salvadori málna a formájától eltekintve semmiben nem hasonlít az európaira, teljesen íztelen, savanyú vacak. 

Csak kinézetre málna, amúgy majdnem ehetetlen

A San Salvador-vulkán közel száz éve nem működik, ez az idő elegendő volt a természetnek arra, hogy láva helyett sűrű, zöld növényzet vegye birtokába a tájat. A kilátóból már csak egy szabályos alakú óriási mélyedés és annak a közepén egy parányi, szikkadt lyuk emlékeztet az egykori kitörésekre. 

Megérkeztünk a vulkán tetejére

Miután kifotóztuk magunkat, gyalog ereszkedünk vissza a városba. Kicsit lejjebb megállunk a rögtönzött pupusasütödék egyikénél, ahol szokatlan módon lorocóval töltik az unalmas kukoricalepényt. A zöld színű, virág formájú növény nem teszi sokkal ízletesebbé a pupusát, de legalább az újdonság erejével hat. 

Száz éve inaktív a San Salvador-vulkán

A vulkán tetejétől hosszan, lankásan kígyózik az út vissza Santa Teclába. Jó egy óra kutyagolás után rábukkanunk egy pompás kávézóra, ami nem csak a feketeleves miatt válik számomra a nap fénypontjává, hanem azért is, mert a teraszt a város fölé magasodó hegy meredeken leszakadó oldalába sikerült megépíteni. Olyan kilátásunk van San Salvadorra, hogy nem akaródzik újra elindulni.

 San Salvador háttérben az Ilopango-tóval és a San Vicente-vulkánnal

A kávézó mögött elterülő néptelen parkolóba egyszer csak befut egy platós autó, ami szíves örömest visszaszállít bennünket Santa Teclába, így sötétedés előtt marad még egy kis időnk a koloniális városrészben bóklászni. 

A teherautóról a főtér közelében szállunk le, amit körbevesz egy hatalmas piac. Két, általam eddig nem próbált gyümölcsöt kóstolunk meg. Az egyikük a nance, ami egy apró, sárga színű, száraz húsú bogyó rumra emlékeztető illattal, nagy maggal a közepén. Az íze a több hónapja romlott rumos süteményre emlékeztet, szerintem kifejezetten rossz. A másik gyümölcsöt mamónnak hívják. Ez egy nagyjából két centi átmérőjű, zöld héjú bogyó, aminek a külseje nem ehető, de megrepesztve könnyen elválik az alatta lévő, narancsszínű, kocsonyás hústól, aminek egész finom, édes-savanykás íze van. Kicsit olyan, mint a licsi. Ízlik.

Piac Santa Teclában

Santa Tecla már reggel is tetszett, de délután még pofásabb a hely. A minden este kézműves piaccá változó sétáló utcát színes házak és egy kívülről egészen jól kinéző templom szegélyezi. A kézműves piacon helyi őstermelők árulják a portékájukat, igen drágán. A lekvár, a méz és a házi készítésű sütemény itt a szűk közép- és felsőréteg úri huncutsága. 

Délutánonként Santa Tecla sétálóutcája kézművespiaccá változik

Öt óra magasságában felszállunk egy San Salvadorba tartó buszra, így még sötétedés előtt sikerül visszaérnünk San Salvadorba. 

Másnap hajnalban motorzúgásra és tömény benzingőzre ébredünk. A szállónk nem turista-, sokkal inkább munkásszálló, ami tegnap, lévén hétvége volt, nem zavart, de most, hogy hétfő van, már annál inkább. A háttal az ablakunk elé parkolt autóból hajnali 5-től 6-ig folyamatosan dől be a füst, ennyi idő kell ugyanis a hostelben lakó salvadori munkásoknak, hogy elkészüljenek a reggeli mosakodással. Hogy miért kell a fogmosáshoz és a reggeli kávéhoz beindítani a motort, azt nem tudom, de Latin-Amerikában nagy divat a napot a kocsi elindításával kezdeni. Felkeltem Endrét, hogy csináljon valamit, de őt mintha még (vagy már) nem zavarná a benzingőz. Dühömben kiülök a teraszra, de a melósok nem igazán veszik észre magukat. Nem atomfizikusok.

Délelőtt bevetjük magunkat San Salvador sűrűjébe. Busszal jutunk be a központba, ami teljesen más, mint volt Santa Tecla. Bár San Salvadort 1528-ban alapították, koloniális bájából semmi nem maradt, ugyanis 1917-ben egy földrengés porig rombolta. A későbbi vezetés nem akarta a korábban elnyomó spanyol éra műemlékeit helyreállítani, inkább modern városépítésbe kezdett, aminek az eredménye egy kaotikus betondzsungel lett. A szűk utcákat batár cementcsodák szegélyezik, amik az évtizedek során annyira lepukkantak, hogy ma az ember azt sem bánná, ha jönne egy újabb földrengés, és porig rombolná ezt a 20. századi otrombaságot. Nem akarok én senkinek sem rosszat, de San Salvadornál kevés rondább várost láttam életemben.

 San Salvador 80 %-ban így néz ki

A főtéren áll egy nagy, jellegtelen katedrális, tőle jobbra pedig a neoklasszikus Nemzeti Palota. A kettő együtt nem nézne ki rosszul, ha az előtte elterülő tér nem egy böszme nagy betonplacc lenne, amin milliónyi galamb hagyja hátra nap mint nap az ürülékét. Az épület előtt dülöngélő villanypóznák csak emelik a hely fényét.

Nemzeti Palota

Innen egy sarorka egy fokkal pofásabb tér, a Plaza Libertad található. Amíg a tér üde színfoltja a városnak, addig a környéke iszonyú. A sarkon álló La Libertad bevásárlóközpont börtönnek is gusztustalan lenne, de a vele szemben álló Iglesia El Rosario még rajta is túltesz. Kívülről az épület olyan, mint egy otromba, szürke félkerék, amit félig a földbe gyömöszöltek. Annak ellenére, hogy a templom a Föld egyik legrondábbja, ez San Salvador legnagyobb nevezetessége. Endre azt mondja, majd akkor alkossak véleményt, ha már jártam benne, mert emlékei szerint (2006-ban már járt itt) odabenn a templom egy valódi csoda. Nehéz hinnem neki.

Ízléses belvárosi pláza

Korán érkeztünk, mert a templom csak kettőkor nyit. Keresünk a környéken egy kifőzdét, ahol eszünk egy sült huisquilt rizzsel, majd fotózzuk az embereket a tér körül. Kicsit olyan ez a város, mintha megragadt volna az 1970-es években. Mindenki árul valamit, de az a valami jellemzően kacat. Távirányító, TV-antenna, visszapillantó, régi könyv és elhasznált szerszámosláda is van a repertoáron, amikről el nem tudom képezlni, hogy valaha is gazdára találnak. Az egyik utcában mindenki cipőt pucol, a másikban hajat vág, a harmadikban pedig csak kínai póló kapható. La Paz volt utoljára ennyire zsúfolt, de San Salvador azért rajta is túltesz. 

Nagyüzemi cipőpucolás

Kettőkor visszasétálunk a templomhoz, ahol José Matías Delgadónak, az 1811-es függetlenségi mozgalom atyjának hamvait is őrzik. Száz meg száz szentélyt és katedrálist láttunk életünkben, végigjártuk a bolíviai jezsuita kör összes templomát, de egy sem vált olyan emlékezetessé, mint a keresztény templomépítés minden elemét már-már lázadóan mellőző El Rosario.  

   Az Iglesia El Rosario csodás homlokzata

Rubén Martínez Bulnes salvadori építész tudta, hogy mit miért csinál. 1971-ben sikerült felszenteltetnie a Vatikánnal a templomot, amibe belépve az embernek tényleg leesik az álla. A földbe süllyesztett betonkerék belül egy szívárvány, amit a mértani pontossággal elhelyezett színes üvegablakok által megtört fény fest meg. A belsejében egyetlen oszlop vagy pillér sincsen, ehelyett van néhány absztrakt kovácsoltvas- és kőszobor, de a vakító, káprázatosan színes fényár önmagában is elég, ahhoz, hogy az El Rosario szerethető és feledhetetlen legyen. A templom egyszerre hagyományörző, egyszerre újító, egyszerre science fiction.

Egyszerre szívárvány és űrhajó belülről az El Rosario

Kilépve a templom ajtaján úgy érezzük, mindent láttunk, amit látni akartunk. A zsúfolt, piszkos utcákon nincs kedvünk csatangolni, így átvágunk a piacon és buszra szállunk. A hostelünktől nem messze találunk egy nagy szupermarketet, ahol sikerül olcsón tintahalkonzervet vennünk. Megkínáljuk vele a lengyel csajt, aki bár salvadori, még soha nem evett ilyet.

 San Salvador nem nyerte el a tetszésünket

- Én csak rizst tudok főzni csirkével - röhög - Emlékszem, mikor itt voltak a nagybátyáim, apámmal mindig készítettek valami lengyel finomságot. Apám soha nem tanított meg rá, pedig úgy ennék újra olyasmit - nosztalgiázik. 

Hosszan beszélgetünk Európáról és El Salvadorról, felidéz néhány lengyel káromkodást gyerekkorából, a végén még ajándékot is ad nekünk. Hiába született és nevelkedett itt a csaj, nagyon nem illik ide. Ahogy mi sem. San Salvador nehezen élvezhető város. Sem a közbiztonság, sem a látvány nem marasztalja az embert, úgyhogy ideje továbbállni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

El Salvador egyetlen világöröksége Joya de Cerén, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek. Egy vulkánkitörés okozta a vesztét, akár csak az olasz romvárosnak, Joya de Cerént mégis igen kevesen ismerik. Pedig megéri ellátogatni ide, még ha valójában semmiben sem hasonlít Pompejire.

Santa Anától kissé délkeletre, a mai San Andres városának közelében található egy maja romváros, amit alig egy órás buszúttal érünk el. A busz a település határában tesz le, ahonnan elballagunk az archeológiai park bejáratáig. 

Útban San Andrés romvárosába

A Zapotitán-folyó völgyében először Kr. e. 900 körül létesült lakott település, amit a környező vulkánok erőteljes tevékenységének köszönhetően kr. u. 250 körül elhagytak a lakók. Ezzel azonban még korántsem ért véget a város története, mert a maják az 5. században visszatértek, és nem csak újra benépesítették a völgyet, hanem virágzó politikai-ceremoniális központot hoztak létre, aminek helyén ma az említett park áll. 

San Andrés múzeuma elég nagy számú prekolumbián régészeti emlék birtokában van, aminek egy részét a festett kerámiaedények mellett azok a faragott obszidiánkések alkotják, amikre jellemzően a Yucatán-félszigeten bukkantak a régészek. Hogy ide miként került belőle egy, nem tudjuk. 

Faragott obszidiánkés a San Andrés-i múzeumban

A maja kultúrában az obszidiánról úgy vélték, hogy a villámlás megkövesedett formája, vagyis a villámlás K'awiil néven ismert istenének szerszáma, aki egyúttal az anyaföld termékenységéről is gondoskodott. Ezért a követ nagy becsben tartották és kiváló művészi érzékkel munkálták meg, miközben emberi arcokat, istenségeket, kígyókat vagy skorpiókat, esetleg a maja kultúrával kapcsolatban álló geometriai formákat faragtak belőle.

 San Andrés romvárosa

A múzeum mögött kisebb maja piramisok bukkannak elő. Ez izgalmasabb a cserépedény-kiállításnál, de van pár dolog, ami miatt mégsem érzem magam Tikalban. Csalódottan bámulom, hogy autentikusnak cseppet sem nevezhető módon San Andrésban a piramisok felső részét rekonstrukció címén egyszerűen betonba öntötték. 

 Van ennél elegánsabb módja is az állagmegóvásnak

Fél órás fotózással egybekötött kóválygás után behúzódunk az árnyékba, és a park büféjében megtömjük a bendőnket egy forró pupusával, miközben a parkban hemzsegő motmotokat etetjük a morzsákkal. Ebéd után konstatálom, hogy Endre a hátizsákomat szerencsésen egy hangyaboly kellős közepébe helyezte, így nem csak a zsákom telik meg a parányi ízeltlábúakkal, hanem én is piros csípésekkel tetőtől talpig. A trópusi hangyák persze nem úgy csípnek, mint a hazaiak, hanem úgy harapnak beléd, mint egy felbőszült bestia. Még akkor is vakarászom magam, amikor úgy másfél órával később befutunk a következő romvárosba, Joya de Cerénbe, amit Közép-Amerika Pompejijének is neveznek.

Costa Rica óta csodáljuk ezeket a pompás madarakat

Joya de Cerén meglepő módon nem ceremoniális központ volt, hanem pici mezőgazdasági település, de azért a szakrális fürdőt nem bírták kihagyni, annak helye ma is jól kivehető a romok között. 

Joya de Cerén egykori gőzfürdője

A terület feltárása egyébként csak a '70-es évek végén kezdődött meg azután, hogy 1976-ban egy állami mezőgazdasági program megvalósítására "kivezényelt" buldózer feltúrta a földet és 14 réteg vulkáni hamu alatt gyanús romokat vélt felfedezni. Ma már tudjuk, hogy lakóépületek egészen jó állapotban megmaradt maradványaira bukkant rá, amik 590 körül a San Salvador-vulkán kitörése miatt elnéptelenedtek. 

   Az egykori lakóépületek falain látszik a több réteg hamu nyoma

A hamu jó állapotban konzerválta a leleteket, amik között érdekes módon nem csak bútor, kerámia és hétköznapi használati tárgyak voltak, hanem félig megevett élelmiszer is, mintha a forró láva elől menekülő maják hátrahagyták volna az uzsonnájukat. A vulkáni kitörés előtti evakuálás viszont nagyon eredményes lehetett, mert a régészek emberi maradványokat egyáltalán nem találtak. 

Joya de Cerén azért nem egy Pompeji

A romváros után ismét buszra pattanunk, amivel egy óra múlva San Salvadorba érkezünk. Ez az első alkalom, hogy El Salvador fővárosában járok. Az utcai bandaháborúkról híres városról olyan kép kering a fejemben, mint Tegucigalpának azon negyedei, melyekben 2009-es utazásunk alkalmával fényes nappal is gyomorideggel léptem az utcára. A hondurasi fővárosban évente körülbelül 1100 ember hal meg hála az erőszaknak, San Salvador azonban rajta is túltesz napi átlag öt gyilkossággal. Szerencsére a helyi alvilág feletti uralomért vívott harc általában nem érinti a turistákat, de azért óvatosságból taxival utazunk a busztermináltól az egészen kellemes hangulatú Colonia Avila nevezetű városrészbe. 

Ránk nagyon nem jellemző módon egy a neten látott címre igyekszünk, a Hostel Café San Andrésbe, ahol 20 dollárba kerül egy szoba. A taxi a Salvador del Mundo emlékmű közelében parkol le. A környék kellemes csalódás, olyan, mint egy igényes villákkal beépített nyaralóövezet, csak az elnéptelenedett utcák emlékeztetnek arra, hogy veszélyes városban járunk. 

     A Divino Salvador del Mundo emlékmű

A hostelben nincsen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem. A szállás tulaja egy szőke hajú, cseppet sem latin kinézetű fiatal csaj, aki annyira megörül nekünk, hogy nem csak egy tiszta, nagyon szép és tágas szobát bocsát a rendelkezésünkre, hanem meghív minket egy ananászlére a hostel kellemes hangulatú teraszán. Azt mondja, hogy a nagyszülei lengyelek, gyerekkorában többször is járt Európában, de a hostelében még sosem jártak európaiak. Elmeséli, mennyire nem szereti San Salvadort pont amiatt, hogy állandóan gringónak nézik, pedig ő nem az. No meg azt, hogy bár tudja, a fővárosnak rossz híre van, azért ne féljünk tőle, mert vannak egészen elfogadható részei is. A következő napokban majd meglátjuk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!