A vidéki Kolumbia elvarázsolja az utazót, nincs ez másképp Cunday környékén sem. Voltunk abban a faluban, ahol a kolumbiai gerillamozgalom életre kelt, jártunk egy senki által nem ismert vízesésnél és egy kevésbé izgalmas barlangnál, de a legnagyobb élményt még mindig az emberek jelentik.
Bármennyire is élveztük Fusagasugá környékét, jól esik elhagyni a várost. Irány a melegebb éghajlat, első lépésként a másfél órányira fekvő Melgar, ami hosszú idő után az első olyan település, amiről ír a legújabb LP. És mit ír? Azt, hogy Melgar a bogotáiak kedvenc melegedője, ahol remek medencés szállodák és hangulatos bárok várják a fővárosban kihűlt fiatalokat és családosokat.
Amennyire Hajdószoboszló nem izgalmas egy ausztrál hátizsákosnak, hát ugyanannyira unalmas Melgar a magyar utazónak. Az árak duplája a kolumbiai standardnek, még hétköznap is 30 dollárt akarnak rólunk legombolni egy szobáért, pedig rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a városban. Ennyi pénzért ráadásul csak lebujt kapni, úgyhogy ha lúd, legyen kövér; Melgar valószínűleg legnagyobb disznóóljában veszünk ki szobát 50 000 pesóért, de ehhez még ventillátor sem jár, viszont itt is van medence, persze csak annak, aki nem tart a gombától és a tífusztól.
Melgarnak még a temploma is csúnya
Nincs miért a városban időznünk, inkább buszra szállunk, és Icononzo hegyi faluja felé vesszük az irányt. A települést érdekes módon nem a spanyolok, hanem kanadai és skót telepesek alapították a 19. század végén, mert a cundinamarcai földbirtokosok nem engedték a messziről jött bevándorlókat földhöz jutni. Icononzót alig pár kilométerre a megyehatártól, Tolima tartományban hozták létre, 1300 méter magasan. A kilátás a településről a Sumapaz-folyó völgyére elég jó.
Icononzóból a kilátás Pandi falujára
Főterén egy neogótikus jelleget magán hordozó, vörös téglából épült templom áll. Van benne valami brit. Mára a skót és kanadai telepesek teljesen asszimilálódtak, a városka többi része pont olyan, mint bármelyik átlagos kolumbiai kisváros.
Icononzo temploma magán hordozza az angolszász jegyeket
Ami miatt ellátogattunk ide, az nem más, mint a Pandi és Icononzo között féltávnál található szurdokvölgy, amibe a Sumapaz hihetetlen erővel tör be. Feljebb, Venecia környékén a folyó már megmutatta felszínformáló képességét, de amit itt művel, arra egyszerűen nincsenek szavak. Taxival jutunk el a völgy alján elhelyezkedő kanyonhoz, ami alig két méter széles, de legalább ötven méter mély. Annyira szűk, hogy lehetetlen normális képet lőni róla, de higgyétek el nekünk, ilyen lélegzetelállító kanyon még Kolumbiában sincs minden sarkon.
Képtelenség értékelhető képet lőni róla, pedig egészen zseniális látvány
- Icononzótól nem messze van egy vízesés. Ha gondoljátok, oda is elviszlek titeket - osztja meg velünk az infót a fiatal taxisofőr.
Egy fillérrel nem kér többet az útért, összesen tíz dollárt fizetünk neki a kanyonnal együtt a majd két órás kalandért. Azt mondja, örül, hogy külföldieket furikázhat, errefelé ez nagy szó. Nem csak elvisz minket a vízeséshez, de le is kísér a völgy aljába egy jelöletlen ösvényen. Láttunk már szebb zuhatagot életünkben, de egy percig nem bánjuk, hogy egy órával tovább maradtunk Icononzóban.
Icononozo vízesésének nincs neve
A főtéren iszunk egy jó lulólevet, majd visszatérünk a lepukkant Melgarba. Iszonyú meleg és párás az éjszaka, korán kidob minket az ágy. Egyikünk sem akar feleslegesen itt időzni, úgyhogy kora reggel fogunk egy buszt a közeli Carmen Apicalába. Az út lakóparkok között kanyarog, igazából nehéz eldönteni, hogy mi tartozik Melgarhoz és mi Carmenhez. Húsz perc után mindenesetre szól a sofőr, hogy megérkeztünk, és le kell szálljunk.
Icononzói utcakép
Carmen sem jobb Melgarnal. Úgy néz ki, ha az ember bemegy 1000 méter alá, a városok retkessé és rendezetlenné válnak. A főtér aránylag jól néz ki, de mindenhol száll a por, a felföldi tisztaságot pedig kutyák által széttúrt szemétkupacok váltják. Reggelire beülünk egy rántottára és lulóra, majd kisétálunk a városka határába, hátha sikerül fognunk egy buszt Cundayba. Pradóba szeretnénk megérkezni, de nem a Rio Magdalena völgyét követő főút mentén, hanem a hegyeken át, hátha rábukkanunk valami érdekesre.
Carmen Apicalá katedrálisa
Nem kell sokat ácsorogjunk, negyed órán belül felbukkan egy kisbusz, ami Cunday érintésével Villaricába tart. Az út ismét fantasztikus. Felkapaszkodik egy kb. 1000 méter magas kibillent platóra, amiről elég jó a kilátás Carmenre, valamint Cunday medencéjére. Mindenfelé szántók, bab- és szederföldek sorakoznak. A sofőrtől megtudjuk, hogy Villaricába két óránként van busz, így Cundaynál leszállunk és szállás után nézünk abban a reményben, hogy a délután folyamán valóban lesz még busz Villaricába, amiről ugyan nem tudunk semmit, de errefelé minden út szép, úgyhogy biztos nem fogunk csalódni.
Kilátás Carmen Apicalára és a Cunday-medencére
Cunday egy vidéki porfészek, ahol csak szeder- és kávészüretkor van élet. A szállók sem a turistákra, hanem az idénymunkásokra rendezkedtek be, éppen ezért hatalmas meglepetés, hogy rátalálunk a Hotel La Casonára, egy kedves házaspár háromszobás panziójára, ahol ugyanannyiért, mint Melgarban, egy minden igényt kielégítő, haciendaszerű szállást kapunk. Két kényelmes ágy, kulturált fürdőszoba, medence, reggeli és korlátlan jugófogyasztás az árban. A tulajok először azt hiszik, hogy kávébizniszben utazunk, de mikor megtudják, hogy mezei turisták vagyunk, teljesen lázba jönnek.
Cunday sem tűnik izgalmas falunak
- Estére idehívjuk a falu turisztikai referensét, ő majd segít nektek eligazodni a környéken - bocsátanak utunkra, és hozzáteszik - Villarica nagyon szép falu. Élvezzétek ki!
50 000 pesót, vagyis 16,5 dollárt fizetünk ezért a helyért
A sofőr nem hazudott, a busz tényleg két óránként indul Villaricába. Hihetetlen, hogy ilyen világvége helyekre is tök könnyű eljutni, pedig Villaricát nem sok térkép jelöli. Az út - mondanom sem kell - lélegzetelállító. Bár nyeljük a port rendesen, egy percig nem bánjuk, mert a táj mindenért kárpótol. Ültetvények, legelők és misztikus kőerdők váltják egymást, háttérben az Andok közel 4000 méteres csúcsaival.
Cunday nem nagy szám, de hangulatos
A hangulathoz illően egy Los Alpes névre hallgató tanyabokron kelünk át. Elképesztő, hogy egy ilyen apró, alig pár család lakta veredát is milyen műgonddal próbálnak hangulatossá és jellegzetessé tenni a színesre festett házfalakkal és a magas tornácokkal.
Los Alpes, a kolumbiai Alpok
Jó másfél órás zötykölődés után futunk be abba a Villaricába, ami Tolima egyik legfontosabb gerillaközpontja volt egészen 2012-ig. Az 1950-es években ebből a faluból indult a 20. századi kormányellenes gerillamozgalom, aminek vezetői a Jiménez testvérek voltak. Az 1948-as bogotái vérengzés után - mely El Bogotazo néven vonult be a történelembe - az állam abból a célból, hogy letörje az ellenzéki liberálisok szarvát, átgondolatlan úthálózat-fejlesztésbe kezdett. Cunday környékén a Purificaciónba tervezett út mentén rengeteg földet alacsony áron felvásárolt az önkormányzat, a tiltakozókat a rendőrség és katonaság segítségével pedig egyszerűen kitelepítették a birtokaikról. A pórul járt farmerek San Pablo környékén leltek menedéket, ahol szűz, korábban betöretlen földeken kezdték újra életüket. Sokaknak nem jutott hely, így ők a Villarica veredára költöztek, amiből 1949-re egy majd 10 000 lakost számláló falu lett.
Villarica 1949-ig nem létezett
Sokan nem tudták megbocsátani a kormánynak, amit velük tettek, így fegyvert ragadtak, és a Jiménez testvérek vezetésével gerillatámadásokat indítottak Cunday rendőrsége és az útépítők ellen. A liberális eszmék csakhamar kommunista ideológiákká alakultak, táptalajt biztosítva a gerillamozgalmaknak. Akik Cunday környékén maradtak, két tűz közé szorultak. Ha nem engedtek az állam kizsákmányoló politikájának, akkor a katonaság erőszakkal kitelepítette őket, ha elfogadták az önkormányzat nem túl nagyvonalú ajánlatát, a gerillák árulásért kivégezték családjukat, házaikat pedig felgyújtották. Később az ELN és a FARC is tiszteletét tette Villaricában, öt évvel ezelőttig nem volt életbiztosítás a környéken tartózkodni.
Villaricában mai napig a múlt köszön vissza
Ma már más világ van, de ahogy Támarában és Cabrerában, úgy Villaricában is érződik a múlt fojtogató szorítása. A kizárólag kávétermesztésből élő falu bár gyönyörű helyen fekszik, a helyiek még nem tudják, mit csináljanak a hirtelen jött szabadsággal. Furcsán méregetnek minket, aki nem ismerős errefelé, azzal szemben távolságot tartanak. Beülünk ebédelni egy helyre, de nehezen áll velünk szóba a pincérlány. Mikor végre veszi a bátorságot, hogy megkérdezze, mit kérünk, akkor azt hűvösen teszi, mintha csak Peruban volnánk.
Villaricában ma már nincsenek gerillák, kávé viszont annál több
Körbesétáljuk a falut, de semmi nem ösztökél minket maradásra. Az első Cundayba tartó buszra felülünk, és hátunk mögött hagyjuk az egykor volt gerillaközpontot. Már sötétedik, mire visszaérünk a szállásunkra, ahol már vár ránk a falu turisztikai referense, egy 70 év körüli tanárember, aki elmondása szerint éveken át vezetett egyetemistákat Cunday legnagyobb nevezetessége, az Edén-barlang mélyére tanulmányi kirándulás keretében.
- Én már idős vagyok, de a barlangoktól nem messze él egy Lucho nevű fickó, aki szívesen elkísér titeket a barlangba - meséli az öreg - 100 000 peso a kirándulás, plusz a kocsi, amit 60-70 000-ből lehet megúszni.
Ez rengeteg pénz, ennyit egy barlangért biztosan nem fizetünk, így rövid eszmecsere után abban maradunk, hogy alszunk rá egyet, s majd meglátjuk. A szálló tulaja azt mondja, majd ő felhívja nekünk Luchót, és ha akarjuk, mehetünk gyalog a barlangokig, és akkor a kocsi árát is megspóroljuk.
Oda tartunk
Reggel bár szemerkél az eső, úgy döntünk Erivel, hogy nekivágunk a távnak. Lucho sajnos nem vette fel a telefont, így kicsit céltalanul bolyongunk, de egy tuktukos végül bevállalja, hogy 25 000 pesóért cserébe elvisz minket a fickó házához. Az ám, csakhogy fogalma nincs arról, hol is lakik Lucho. Negyed óra mototaxizás után néhány munkásemberbe botlunk, akik a méter mély kátyukat tömik éppen be. Mázlink van, köztük van Lucho is, aki megpillantván minket azonnal nyeregbe pattan, és vágtázik tűzpiros tuktukunk után. 60 000-et kér a barlangi vezetésért, amire végül rábólintunk.
Lucho az útépítést hagyta abba miattunk
Bekísér minket az otthonába, ami inkább tűnik sufninak, mint lakóháznak. Csak a felesége van otthon és az állatai, kutyák, macskák, tehenek és kacsák, mindhárom gyereke Cundayban van, tanulnak. Lucho 47 éves, testfelépítésén látszik, hogy egész életében dolgozott.
- Marhákat tartunk és van egy kis kakaóföldünk - meséli.
- Régóta itt éltek?
- Ez az egész egykoron az apám birtoka volt - mutat körbe -, de az állam lenyúlta tőle, hogy megépítse ezt a nagyon fontos utat Purificaciónba.
- Úgy tudom, busz sem közlekedik rajta - okoskodom.
- Nem hát. Soha nem is közlekedett, és soha nem is fog. Csak egy ürügy volt, hogy az állam lenyúlja az emberektől a földeket.
- Mi volt a gerillákkal?
- Azok meg azt vitték el, ami megmaradt.
- Mikor tértetek vissza?
- Mikor az állam kárpótolta a családot, úgy 15 éve. Persze nem az egészet kaptuk vissza, csak egy töredékét, de legalább van hol laknunk. Hagyjuk a múltat, inkább barlangásszunk!
Luchónak dzsungelcsirkéi is vannak
Nyom a kezünkbe egy-egy bányászsisakot, majd nekivágunk a hegyoldalnak. Első állomásunk Lucho kakaóföldje, ahol le is csapunk egy érett gyümölcsöt. Aki még nem kóstolta a kakaó gyümölcsét, az mindenképp próbálja ki valahol, mert kevés ennél finomabb dolog van a Földön.
A kakaógyümölcs remek találmány
A kakaóföldek után átkelünk egy folyón, ami fölé Lucho épített hidat bambuszból. Ha Costa Ricában lennénk, legalább húsz dollár lenne a belépő az élményért, de itt ilyesmivel nem foglalkoznak.
Bambuszhidakon kelünk át
Innen egy ideig legelőkön át vezet az utunk, majd egy házhoz érkezünk, amiben egy öreg asszony él agresszív korcsával.
- Vigyázzatok a döggel, mert már engem és a lányomat is megharapta egyszer, pedig minket ismer - mosolyodik el Lucho.
Az Edén-barlang Lucho birtokának végében van
Eri egy frászban van, mivel 2012-ben Thaiföldön egyszer megharapta egy ilyen rusnyaság. Azóta tart a csaholó kutyáktól. Szerencsére az eb átenged a birtokon, de azért Lucho párszor odacsap neki egy fabottal. Érdekes módon a dögöt nem érdekli, hogy velünk van vezetőnk kutyája is, ami amúgy nagyon jó fej, folyamatosan töri előttünk az utat.
A kutya Lucho előtt jár egy lépéssel
Az erdő mélyén csúsznak a kövek, próbálunk a liánokba kapaszkodni. Majd egy óráig tart, mire elérünk a barlang bejáratához. Erinek csúnyán elkopott a bakancsa, így jelzi, ő inkább marad a kutyával, én pedig menjek Luchóval, ha van kedvem.
Eri küzd az elemekkel
Sok barlangban jártam már, de ennyire párás és meleg hasadékban még soha. Maradjunk annyiban, hogy Európában az Edénhez hasonló barlangokba csak szakszerű barlangi vezetés és biztosítás mellett lehetne bemenni, de Kolumbia más világ. Húsz percig bírom a szaunában, utána szólok Luchónak (aki pont annyira izzad, mint én), hogy eleget láttam, forduljunk vissza.
Denevéreket keresünk a barlang falán
A bent töltött húsz perc alatt azért láttunk ezt-azt. Volt néhány meggyalázott cseppkő, egy raj denevér és pár skorpiópók, ami tized annyira sem veszélyes, mint amilyennek kinéz. A teste jó 5-6 centiméter, lábaival együtt pedig akár 30 centis is lehet. Bár van tövise, mérge nincsen, így ártalmatlan jószág. Ettől függetlenül nem szívesen venném a kezembe.
Elég ronda teremtmény, de teljesen ártalmatlan
Mire kiérünk, Eri már egyedül van. Lucho kutyája visszasietett a házhoz, mi pedig a távolból követjük. Vezetőnk felesége guanabana jugóval fogad minket, közben beesnek a gyerekek is, akik tátott szájjal bámulják a két gringót. A barlang nem érte meg a 60 000 pesót, de látni a gerillák alól épp csak felszabadult vidéket nagyon jó volt.
Mivel busz nem közlekedik az úton, így gyalog indulunk vissza Cundayba. Másfél óra baktatás után feltűnik egy ház, ahol tudunk vizet és üdítőt venni. Az ottaniak, a kislány, 40 éves anyukája és a 70 éves nagymama hihetetlenül aranyosak, egy kis beszélgetés után közlik, hogy meg voltunk hívva az italokra. Ilyen is csak Kolumbiában, esetleg El Salvadorban történhet meg az emberrel.
Ezen az úton egészen biztos nem jutunk el Purificaciónba
A késő délutáni órákban érünk vissza Cundayba. A következő állomásunk Purificación, illetve Prado lesz, de mivel ezen az úton nem közlekedik semmi, kénytelenek leszünk visszatérni Melgarba. Hogy ilyen városok minek vannak Kolumbiában?!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
