Dél-Amerika legnehezebb stoppos útja Bolívia és Paraguay között vezet. Egy 450 kilométeres, nyílegyenes útról van szó, amin a világon nem megy semmi. Annak ellenére nem járnak rajta kocsik, hogy ez a két ország között az egyetlen út. Átjutottam rajta, amit egy puma raguval ünnepeltem meg. 

Repüljünk vissza időben és térben egy kicsit. Néhány nappal ezelőtt még a bolíviai Villamontesben voltunk, ahol döntenünk kellett, miként jutunk Asunciónba. Vagy végigsoppolunk a paraguayi Chacón, vagy lemegyünk Argentínába és a határ mentén utazva jutunk el a fővárosba. Ez utóbbi mellett döntöttünk, mert 2010-ben én már egyszer megcsináltam a stoppos verziót, s hát nem volt könnyű.

Bolívia és Paraguay nem szeretik egymást. Olyannyira kerülik egymás társaságát, hogy bár szomszédok, szinte semmilyen gazdasági kapcsolat nincs a két ország között. Buszok sem közlekednek, kivéve egyet, ami Santa Cruzból Asunciónba megy. Hajnali 2 órakor áll meg Villamontesben, ha van felszálló utas. 2010 júliusában lett volna egy, én. Persze csak akkor, ha a paraguayi Filadelfiáig (ami a táv mindössze harmada) ne akarták volna a teljes menetdíjat felszámolni. De felszámították. Nem voltam hajlandó (és nem is tudtam) 120 dollárt fizetni egy 450 kilométeres útért, így hát maradt a stoppolás, amiről a legtöbb stoppos oldal csak úgy nyilatkozik, hogy aki megcsinálja, az menő.

450 kilométer Filadelfia. Első körben a határra kellett volna eljutnom valahogy, de hogyan? A villamontesi szállómon nem tudtak segíteni, így fogtam magam, vettem két empanadát és egy fél literes kólát, majd kisétáltam a városka szélére, hátha történik valami.

Másfél óra ácsorgás után megállt egy rozoga kombi.

- Miénk az utolsó ranch Bolíviában. Odáig el tudunk vinni, de onnan még 40 kilométer a határ - ajánlotta fel az öt fickó a szolgáltatását.

Hely csak a csomagtartóban volt, de ott se sok, mivel az öt fivér egy több napos pecatúráról jött éppen, így a kocsi hátulja tömve volt hallal. Beültem a pikkelyes jó fejek közé, majd nekivágtunk a Gran Chacónak. Az út annyira poros volt, hogy gyakran én is csak tátogtam levegő után kapkodva, mint a halak.

Másfél óra múltán megérkeztünk egy Ibibobo nevű faluba, ahol mindenki piacolt. Az út szélén láttam buszokat, így hát gondolom, idáig el lehet jutni tömegközlekedve is. Újabb húsz perces kocsikázás után megérkeztünk a ranchez, aminek bekötőútjánál a srácok kiraktak. Adtak egy üveg vizet és jelezték, hogyha bármire szükségem van, innen egy kilométerre van a házuk. Megköszöntem a segítségüket, és lecuccoltam az egyik fa tövében.

Klasszikus kép a Gran ChacórólKlasszikus kép a Gran Chacóról

Egy órán át semmi nem érkezett. Délelőtt 11 órát mutatott az óra, mikor eldöntöttem, hogy nem ücsörgök tovább. A határ innen csak 40 kilométer, így ha kilépek, naplementére ott lehetek. A Nap erősen tűzött, így kitartásom idejekorán lanyhulni kezdett. Éppen kezdtem volna feladni, mikor autózajra lettem figyelmes. Visszanéztem és láttam, ahogy a horizonton egy dzsip felveri a port. Meg vagyok mentve! A kocsi elején két zászló, egy bolíviai és egy paraguayi lobogott. Lassítás nélkül húzott el mellettem.

Nem tudtam hova tenni a dolgot. Mi az, hogy csak így itt hagyott a semmi közepén? Még fel sem ocsúdtam a meglepetésből, mikor újabb kocsi zajára lettem figyelmes. Mégegy felzászlózott dzsip jött, de az sem állt meg miattam. Kezdtem nagyon felhúzni magamat, így a harmadik dzsip elé egyszerűen beálltam. Megállt.

- Az első kettő itt hagyott, ti ne tegyétek - kezdtem in medias res a beszélgetést.
- Hova mész?
- Filadelfiába.
- Ember! Az vagy 400 kilométer ide.
- Tudom, azért állítottalak meg titeket - mosolyodtam el.
- Nem tudunk elvinni. Tele a kocsi cuccal - ekkor benéztem a hátsó ülésre és láttam, hogy nem hazudnak - Az első két kocsi is pont ezért nem állt meg.
- Hány kocsi van? - érdeklődtem.
- Összesen 12. Egy expedícióról jövünk, most ért véget. Intsd le valamelyiket mögöttünk, talán szerencsével jársz.

Úgy jártam. Az ötödik dzsipben bár ugyanúgy nem volt hely, mint az első négyben, de a tetőcsomagtartójuk legalább nem volt tele. Felültettek a dzsip tetejére, menetiránynak háttal, hogy a lábamat rá tudjam tenni a hátsó ajtóra szerelt pótkerékre.

Üdvözlet 2010-bőlÜdvözlet 2010-ből

Egy óra tömény pornyelés után megérkeztünk a határra. A bolíviaiak nem sokat foglalkoztak velem, simán benyomták a pecsétet az útlevelembe. Nem úgy a paraguayiak. A határőr azonnal leparancsolt a tetőről és követelte, hogy mutassam be a vízumomat.

- Magyar állampolgár vagyok. Nem kell vízum Paraguayba - okoskodtam.
- Szerintem meg kell - jött a meglepő válasz.
- Ha nekem nem hisz, nézze meg a számítógépén.
- Itt nincs számítógép. Áramunk sincsen. Fogadja el, hogy magának kell vízum Paraguayba.
- Értem. És akkor most mi a teendő?

Na, ezzel feladtam a leckét. Ha nem enged át, akkor a nyakán maradok, mert innen se előre, se hátra. Odalépett néhány srác az expedíciós csapatból:

- Ne szívózz már, öreg! Csak egy ártalmatlan turista - álltak ki mellettem, körbe állva a határőrt.

A fickó látta, hogy nincs sok esélye, így visszaadta az útlevelemet azzal a feltétellel, hogy első utam Mariscalba vezessen és tudakoljam meg, kell-e nekem vízum. Éppen indultunk volna tovább, mikor a magánytól megtébolyult határőr ismét odaszólt:

Rövid hajjal a paraguayi határonRövid hajjal a paraguayi határon

- Ez így nem lesz jó. Paraguayban tilos a tetőn utazni, úgyhogy szálljon le szépen!

Köcsög! Miközben pakoltam le a zsákomat, a sofőr odalépett hozzám:

- Szard le ezt az elmebeteget! Egy kilométerre innen van egy kiálló. Ott bevárunk.

A konvoj elment, én pedig leültem a határőrség lépcsőjére, hogy ne legyen feltűnő a trükk.

- Ne itt ücsörögj! Ez hivatalos épület! - szemétkedett tovább a szerv.

Arrébb telepedtem. Kevés vizem maradt, de mikor kérni akartam, a köcsög simán kiröhögött:

- Mit gondolsz, gringó? Ez itt egy kocsma? Miért nem hoztál magaddal elég vizet?!

Higgadt maradtam. Két perc ücsörgés után felpattantam, zsákomat a hátamra kaptam és elindultam a megbeszélt helyre.

- Hova mész, te idióta? - szólt utánam a határőr.
- Filadelfiába - dobtam neki a választ úgy, hogy vissza se fordulam.
- Menj csak! Majd megdöglesz a szomjúságtól!

A konvoj nem hagyott magamra. Ott állt mind a 12 dzsip. Mikor megérkeztem, óriási üdvrivalgás fogadott.

- Gyere cimbora! Igyál velünk egy sört! - nyomtak a kezembe egy dobozos Huarit.

Hat órán át mentünk egy majdnem nyílegyenes úton Mariscalig. A paraguayi oldalon szerencsére aszfaltozott volt az út, így csak a menetszéllel és a napfénnyel kellett megküzdenem, a porral nem.

Bevárt az egész konvojBevárt az egész konvoj

Naplementére értünk be Mariscalba, az első paraguayi településre. A határőrök itt tökjó fejek voltak, simán megadták a belépő pecsétet. Mikor mondtam, hogy kollégájuk a tényleges határon mekkora paraszt volt, csak legyintettek:

- Az egy elmebeteg! Évek óta ott van, teljesen kifordult magából. Minden külföldivel köcsögösködik.

Mivel a konvoj nem akarta útba ejteni Filadelfiát, így egyesével elköszöntem tőlük, cserébe ők egy hangos 'Viva Hungría!' felkiáltással búcsúztattak. Kiültem az út szélére, hátha fogok egy kocsit, de este nyolc óra felé odalépett hozzám a határőr:

- Innen ilyenkor már nem indul semmi Filadelfiába. Holnap délután egykor az egyik ranchről megy egy gyümölcsszállító furgon, ő majd elvisz.
- Oké. És hol tudok itt megaludni? - kíváncsiskodtam.
- Hát, hotel az nincs, de nekünk van egy téli lakunk. Mikor esik az eső, ott rendezzük be az irodát. Ilyenkor nincs benne semmi, csak néhány pók és egy ágy. Azon elnyúlhatsz.

Nem hazudott a fickó. A bódé tele volt tarantulákkal, az ágy alatt pedig döglött egér figyelt. Nem számított. Átstoppoltam a Gran Chacón, ez a fontos.

Másnap reggel iszonyú gyomorkorgásra ébredtem. A tegnapi két empanadám már rég elfogyott, azóta mindössze egy sört ittam. Kikászálódtam a bódéból és átmentem az őrség nyári rezidenciájába. A két határőr rövid gatyában, pólóban és papucsban fogadott, semmi uniformis.

- Éhes vagy? - tették fel a már régen várt kérdést.
- Eléggé.
- Pumát eszel?
- Micsodát??? - esett le az állam a meglepődéstől.
- Az indiánok tegnap délután kilőttek egy pumát a falu határában. Itt ritkán eszünk húst, úgyhogy ha van valami, nem hagyjuk ki - magyarázta a pumafogyasztás okát az őr.

Ez egy darab pumahúsEz egy darab pumahús

Olyan éhes voltam, hogy rábólintottam. Persze a hús még nem volt elkészítve, így segítettem feldarabolni a pumát. Tüzet raktunk, majd megrilleztük szegényt.

- Gyakran esztek ilyesmit? - kíváncsiskodtam.
- Előfordul. De el ne áruld senkinek! Ez illegális. Bár itt semmi nem az.

Délben elkészült az ínyencfogás. Mit mondjak? Ennél rosszabbat még nem nagyon ettem, néhány falatnál több nem ment le a torkomon. Mintha egy sós szivacsot rágtam volna. Nem ragozván tovább, itt egy videó arról, miként is készül a puma ragu paraguayi módra:

Pontban egykor befutott a gyümölcsszállító. Teljesen ingyen fuvarozott el a 80 kilométerrel arrébb fekvő Filadelfiáig. A városka úgy nézett ki, mint egy 18. századi német település. Nem véletlen, hisz a Gran Chaco fővárosát német telepesek alapították. A legtöbb épület vörös téglából lett megépítve, fekete cseréptetővel. Ami szembetűnő volt, hogy egy lélek nem volt az utcákon. A porban ördögszekerek gurultak, a házak előtti cégéreket nyikorogva lengette a szél. Hova csöppentem? Egy western filmbe?

Jó húsz percen át bóklásztam, mire egy hotelre bukkantam. A recepción sem volt senki. Valami ronda vírus pusztítota ki az itt élőket? Nyomtam a csengőt mint a bolond, közben folyton hátrapillantottam, nincs-e mögöttem egy zombi. Furcsa érzés betoppanni egy kihalt városba. Épp kezdtem volna magamat összecsinálni az odaképzelt élőholtaktól, mikor megjelent egy srác. Vörös volt a feje, tajtékzott és üvölteni kezdett velem:

- Mi a k..va anyádat nyomod azt a csengőt?
- Szobát szeretnék kivenni - szontyolodtam el.
- Ilyenkor? Elment teljesen az eszed? Mindjárt kezdünk az olaszok ellen. Tedd le a cuccodat és gyere meccset nézni.

Teljesen kiment a fejemből, hogy ezen a napon játszik Paraguay az olaszokkal a vb-n (2010 nyarán történt mindez, ha eddig nem mondtam volna). Ledobtam a zsákomat és követtem a srácot. Egy TV-t ült körbe vagy száz falusi, mindegyik paraguayi mezbe öltözve. Ha jól emlékszem, 1:0-ra mentek az olaszok, mikor a TV egyszer csak bemondta az unalmast. Iszonyú pánik tört ki a nézők körében. Egy ideig ütötték-verték a készüléket, majd felkiáltottak, hogy irány a pláza, ott van kivetítő. Engem is beraktak egy kocsiba, és mentünk konvojban a bevásárlóközponthoz.

Odabenn vagy kétezer ember bámulta a meccset. Én ilyet még nem láttam. A két hónapos csecsemők fejét nemzeti színűre festették, de a 80 éves kukoricaárus néni is focimezben járt-kelt a tömegben. 1-1 lett a vége, amitől megőrült mindenki. Az utcákat ellepték az ünneplők, órákon át petárdáztak. Akkora volt az öröm, hogy a bankok még este hatkor sem nyitottak ki. Végül sikerült pénzt váltanom, így a szobát is ki tudtam fizetni.

Másnap reggel buszt fogtam Asunciónba. Megcsináltam a majdnem lehetetlent; átkeltem a Gran Chacón. Menő vagyok?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!