Kolumbiában is van olyan település, amit elnyelt egy víztározó, de errefelé kicsit kulturáltabban oldották meg a dolgokat, mint Bözödújfalun a románok. Guatavitában jártunk, ami bizonyíték arra, hogy lehet élhető várost mesterségesen is létrehozni. Ha minket kérdeztek, Kolumbia Dél-Amerikában olyan, mint Svájc Európában.
Pontban háromkor indul a buszunk Nemocónból Suescába egy olyan tré úton, amihez hasonlóval Kolumbiában ezidáig nem sűrűn találkoztunk. A táj is megváltozik, kicsit ismét az Altiplanón érezzük magunkat. Az egyetlen különbség az, hogy bár száll a por rendesen, a busz itt mégis tiszta. Hiába, ez csak Kolumbia.
Fél óra elteltével futunk be abba a Suescába, ahová hétvégente rengeteg bogotái fiatal érkezik, mivel ez Cundinamarca via ferrata központja. A falu határában van egy közel száz méter magas függőleges sziklafal, ott építették ki a kötélpályát. Hétköznap lévén Suesca csendes, már amennyire egy kolumbiai falu csendes tud lenni. Sajnos nem marad sok időnk a településre, mert pár perc múlva indul a busz a Pánamerikai aútóúthoz, La Playába. Hogy miért kapta az elágazás a 'strand' nevet (playa spanyolul strandot jelent), azt nem tudom, mivel a környéken egy csepp víz sincs. Dögszag azonban van. Az út szélén egy döglött kutya kb. két hetes teteme fekszik, ami még rendjén is lenne, végülis a Pánamerikai autóútról van szó, de hogy az itt élőket ez nem zavarja, az felettéb furcsa. Mindenki kint sörözik a háza előtt, és nyilván jólesően szippantja magába azt a bűzt, amit leírni elég nehezen lehet. Ezeknek az embereknek vagy nincsen szaglásuk, vagy már annyira megszokták az elhullott állatok szagát az autópálya mellett, hogy egy ilyen kis semmiségért egyikük sem ragad ásót.
Szerencsére nem kell sokáig a bűzben ácsorognunk, mert érkezik egy Guatavitába tartó busz. Érintjük Sesquilét, amiről még életemben nem hallottam, pedig a főtere meseszép. Gyönyörűen felújított koloniális házak fognak közre egy templomot, a háttérben pedig a Tres Viajes erdővel borított csúcsai láthatók. Hogy lehet, hogy egy ilyen szép faluról nem ír egyetlen útikönyv sem?
Sesquilé helyet követel magának az útikönyvekben
Sesquilé után az út lemegy a Tominé-víztározó partjára, aminek vízszintje - köszönhetően az El Niñónak - vagy tíz méterrel lejjebb van a normálisnál. Ezek a jó kolumbiaiak tudják, hová kell víztározót csinálni. A Velencei-tónál kb. háromszor nagyobb lagúna partján futó út valami meseszép, az eukaliptusz ligetek pedig még érdekesebbé teszik.
Elég jól néz ki a Tominé-víztározó
Délután öt magasságában futunk be Guatavitába, amit korábban koloniális kisvárosként képzeltem el. Ha hatvan évvel ezelőtt érkeztem volna ide, nem is tévedtem volna sokat, de a 21. századi Guatavita minden, csak nem koloniális. No, nem a modern építészet remekei változtatták meg a városképet, hanem maga a víztározó, ami elöntötte az egykor volt falut. Az itt élőket száz méterrel feljebb költöztették egy kopasz és szeles domboldalba, de ha már így esett, felajánlották nekik, hogy az állam olyan települést épít nekik, amilyet ők szeretnének. A falu lakói az andalúz építészet mellett tették le a voksukat, így hát Guatavita olyan lett, mint egy mini Marbella, tengerpart nélkül.
Guatavita olyan, mint egy andalúz kisváros
Óhatatlanul felelevenedik bennem Bözödújfalu története, amit a románok 1994-ben, harminc évvel Guatavita után árasztottak el, majdnem ugyanilyen kulturált módon. Jobb nem is belegondolni.
Szállást nem találunk könnyen. Mivel a falu olyan Kolumbiában, mint Magyarországon Szentendre, ezért minden a duplájába kerül. Sötétedik, mire rátalálunk a Hospedaje Calipsóra, egy egyszerű bányászember vendégházára, ahol 40 000 pesóért sikerül kivennünk egy iszonyatosan lepukkant szobát, aminek WC-jéből dől ki a csatornaszag. Úgy néz ki, ez a nap a bűzről szól.
Mintha a koloniális időkből származna az épület, pedig csak 50 éves
Amúgy Guatavita szép. Kevés helyen működik a mesterséges városépítés, de Guatavitában - leszámítva a templomot - jól jött ki a lépés. Minden ház fehér, a mediterrán tetők és előkertek pedig abszolút spanyol hangulatot adományoznak a településnek. Külön jó, hogy Guatavita megindult a gasztronómiai fejlődés útján, amit elsősorban nem az éttermeinek, hanem a trendi szendvicsbárjainak és turmixozóinak köszönhet.
Minden szép és jó, de a templom nem jött össze
Amúgy minden sarkon van egy kézműves bolt, így Guatavita valóban kicsit olyan Bogotá mellett, mint Szentendre Budapest mellett. Hogy mi az, amit mégsem szeretünk benne? Az a hideg. Bár Guatavita ugyanúgy 2700 méteren fekszik, mint a Bogotá-fennsík bármely települése, mégis legalább 3-4 fokkal van hűvösebb itt, mint volt Tabióban vagy Zipaquirában.
Másnap Sopo felé vesszük az irányt. Állítólag ez az a kisváros, ahová La Calera mellett a legtöbb városból elvágyódó bogotái költözik, s ettől igen gazdag. Az tény, hogy a városka környékén szép villák és haciendák sorakoznak, de maga Sopo Kolumbia csúnyább települései közé tartozik. Ami miatt mégis érdekes, az a hegyek lábánál található Santuario Señor de la Piedra, vagyis egy szentély, amit egy 18. században talált kavics védelmére építettek 1909-ben.
Santuario Señor de la Piedra
1753-ban a parókia takarítónője, Rosa Nieto épp a La Moya-patak egyik természetes medencéjében mosta a ruhákat, amikor a vízből fény kezdett kiáramlani. Rosának megjelent Jézus, majd eltűnt, és egy kavicsot hagyott maga után, amibe beleégett az alakja. A takarítónő hazavitte a követ, ami éjszaka ismét megelevenedett. A csoda hatására elvitte azt Sopo papjának, aki azonban nem látott emberalakot a kavicson, így bolondnak bélyegezte Rosát. A nő két napon át azért imádkozott, hogy újra történjen meg a jelenés, különben a falu őrültnek fogja titulálni. Harmadnap a pap felkereste Rosát, elkérte tőle a követ, mikor ismét bekövetkezett a jelenés. A kavicson állítólag ma is látni Jézus alakját, de ezt igazolni nem tudjuk, mivel a kápolnában éppen misét tartanak, és nem férünk be. (Később az interneten kutakodva találunk egy fotót a kőről, amin tényleg látszik egy emberalak.)
Ez valóban Jézus lenne kőbe égve? (forrás: sopo-cundinamarca.gov.co)
Sopóból gyalog indulunk vissza, annak reményében, hogy idővel csak jön egy olyan busz, ami Guatavitába megy. Nincs rá szükség, mert nem messze a várostól megáll mellettünk egy fickó, aki Guascába tart az egyik barátjának a fincájára. Guasca egész közel van Guatavitához, így szívesen szállunk be mellé.
Hiába Sopo a népszerűbb a bogotáiak között, Guasca a szebb. A főterén álló katedrális az egyik legnagyobb a környéken, az oldalában álló épületek pedig mind szépen felújított koloniális házak. Éppen vásárt tartanak, a helyi ősteremelők hozták ide portékájukat, epret, áfonyát, mézet és mindenféle otthon készült finomságot.
Guasca katedrálisa
Több mint egy hete mászkálunk a Bogotá-fennsíkon, és egyre inkább olyan az érzésem, mintha Ausztria vagy Svájc alpesi falvaiban lennénk. A vidéki Kolumbiánál kevés zseniálisabb dolog van, az biztos.
Mivel busz innen csak Bogotába megy, gyalog indulunk vissza Guatavitába. Ismét nem kell sokáig az aszfaltot taposnunk, mert megáll mellettünk egy kocsi, benne egy négy fős család két kutyával. Nem igazán férünk be, de ez nem zavarja őket, örülnek, hogy külföldit látnak errefelé. Bár Sopóba tartanak, elvisznek minket az andalúz kisvárosba, közben azt mesélik, hogy 2017-re terveznek egy európai utat, és hogy sok szépet hallottak Prágáról és Budapestről. Nyomunk nekik egy kis országimázst, és megesketem őket, hogyha valóban Magyarországra tévednek, mindenképp írjanak ránk, és megmutatjuk nekik a vidéket is.
Guasca háttérben a Chingaza hegyeivel
Amiért valójában a turisták fel szokták keresni Guatavitát, az a Laguna Cacique de Guatavita, vagyis a Guatavita törzsfőnök lagúnája. A 3100 méter magasan fekvő krátertó egykor a chibcha indiánok ceremoniális központja volt. Itt iktatták be a zipákat, vagyis a chibcha törzsfőnököket, akiket egy tutajon szenteltek fel. A ceremóniák alkalmával aranytárgyakat áldoztak, amiket a vízbe dobtak. El Dorado legendája is itt kapott szárnyra. A spanyolok annyira belelkesültek az aranytó hallatán, hogy a 16. században elkezdték lecsapolni a lagúnát, azonban az túl mélynek bizonyult, így nem jutottak hozzá a kincsekhez. A 20. században búvárok segítségével sikerült felszínre hozni több mint 3000 kegytárgyat, köztük a bogotái Aranymúzeumban látható hatalmas smaragdot.
A bogotái Aranymúzeumban több mint 3000 Guatavita-lagúnában található kegytárgy látható
Busszal érkezünk a hegy lábához, azonban rövid időn belül fordulhatunk is vissza. Hála az El Niñónak a krátertavat lezárták a látogatók előtt, mivel akkora a szárazság, hogy egy cigicsikktől könnyedén leég az egész hegyoldal. Nem baj, legalább lesz miért visszatérni ide is.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!