MIRADOR - "Kilátó a világra"

Móricz szerint a vörös indiánok nyelve hasonlít a magyarra. Leveleiben arról ír, hogyha nem mai magyar nyelven szólítjuk meg a tsáchilákat, akkor pár óra után érteni lehet a beszédüket. Teszteltük állítását, amit nem találtunk igaznak. Mivel nem vagyunk nyelvészek, ezért kijelenteni nem akarjuk, hogy a magyar nyelv nem rokona a tsáchilák nyelvének, de az érzésünk az, hogy Móricz tévedett.

Reggel van, izgatottak vagyunk. Ma talán kiderül, léteznek-e a magyarindiánok. Tízre beszéltük meg a találkozót Walterrel, de az 1-es busz keresztülhúzza a számításainkat. Sokáig kell rá várni, így bármennyire is sietünk, csak fél tizenegyre esünk be Peripa főterére. Sehol egy lélek. Nem esünk kétségbe, felállítjuk a sátrat a táncházban és várunk.

Jó ideig nem történik semmi, így elindulok keresztül a kakaóföldeken, hátha belebotlok valakibe. A szemközti dombtetőre kapaszkodok fel, ahonnan belátni az egész vidéket, de okosabb ott sem leszek. Végtelen kakaó- és banánültetvények nyújtóznak a messzi távolba, a skanzen falun kívül semmilyen települést nem látok. Indulnék vissza a táncházba, mikor egy motor jelenik meg a földúton, rajta két fiatal meszticcel.

A táncházban vertük fel sátrunkat

- Sziasztok! - szólítom meg a srácokat - Nem tudjátok hol van Walter?
- Odahaza - veti oda egyikük, miközben száll le a motorról.
- Nem itt lakik?
- Nem. Itt nem lakik senki.
- Ti mi járatban vagytok?
- Jöttünk megnézni az ültetvényt, hogy rendben van-e.

Sejtettük, hogy Peripát nem lakja senki, olyan ugyanis nincs, hogy mindegyik viskó új legyen, az utcákon pedig ne legyen szemét.

- Elvinnétek Walterhez? Azt mondta, hogy itt lesz tízkor, de már dél is elmúlt és nem jött.
- Persze, pattanj fel!

Az egyik srác visszavisz a főúthoz, majd az egyik háznál megáll.

- Ott van bent, szerintem éppen ebédel.

Valóban. Walter nyugodtan ücsörög az étteremben és levest szürcsöl.

Unalmunkban madarakat fotózunk

- Barátom! - kiált oda, mikor megpillant - Nem jöttetek, azt hittem, hogy meggondoltátok magatokat.
- Nem jött a busz, így késtünk egy keveset.
- Gyere, visszaviszlek a faluba és keresünk egy családot, akik bemutatják, miként is élünk mi, tsáchilák - azzal húzza is fel a bukósisakot a vörösre festett hajára.

Mikor visszaérünk Peripába, Walter közli, hogy ő nem ér rá velünk foglalkozni, így csak letesz minket az egyik háznál és már megy is, mert az ültetvényen van dolga. Tegnap a táncosok, ma pedig az ültetvény. Az az érzésünk, hogy a tanárember kerül minket, mintha nem akarna nekünk segíteni.

A tsáchilák hajfestéssel védekeznek a betegségek és rossz szellemek ellen

Jó egy órán át baktatunk keresztül az ültetvényeken és vízmosásokon, mire egy házhoz érünk.

- Ez jó lesz. Mindjárt beszélek a családdal, hajlandóak-e veletek foglalkozni - veti oda Walter.

Pár perc múlva visszatér, s mondja, hogy nyugodtan filmezzünk, de a végén hagyjunk itt a családnak pár dollárt.

- Visszataláltok Peripába magatok is, igaz? - azzal eltűnik az erdő sűrűjében.

A család nagyon kedves. Az apa egy mosolygós és csendes fickó, ránézésre nem ő hordja a nadrágot a családban. Az anya sokkal talpraesettebb, előre közli, hogy ha filmezni és fotózni szeretnénk, akkor leszünk szívesek fizetni. Bólogatunk bőszen, miközben felállítjuk a kamerát.

Apa és fia

Bemutatják hajfestésüket, amihez a vörös színt az achiote magjából nyerik ki. A gesztenyegubóra hajazó termés az egész amerikai kontinensen fellelhető, számos indiánközösség használja testfestésre, köztük például a perui asháninkák, akikről már írtunk korábban. Érdekes módon a spanyolok érkezése előtt a hajfestés nem tartozott hozzá a kultúrájukhoz, az európaiak által behurcolt betegségek miatt rendelték el az akkori kor sámánjai, hogy kenjék az achiotét a hajukra. Úgy tartják, hogy az achiote megvédi őket a rossz szellemektől, így azok nem tudnak beköltözni a testbe.

A vörös hajon túl az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a tsáchilákat más közösségektől, a szoknya. Mind a férfiak, mind pedig a nők egykoron színes, csíkos szoknyát viseltek. A családon belül egyedül az anyán van szoknya, sem a gyerekek, sem az apa nem viseli már.

- Már nem hordjuk a szoknyát. Az ültetvényeken nem kényelmes viselet, ráadásul a városban is kinéznek miatta - meséli az apa, miközben elkísérem őt és fiait banánt gyűjteni.

Befestették a hajukat, mert fizettünk érte

Tény, a dél-amerikai országokban a városi ember ugyanúgy kezeli az indiánkérdést, mint mi odahaza a cigánykérdést. Úgy tartják, hogy az indiánok nem alkalmasak a munkára, ezért kevesen alkalmaznak Santo Domingóban tsáchilákat.

- Csak az ültetvényünk van. Amit megtermelünk, azt meg is esszük. Kevés a földünk, mert a városlakók egyre kijjebb szorítanak minket, így nem marad szinte semmi felesleg, amit eladhatnánk a piacon - panaszkodik az apa, miközben machetájával levág egy nagy fürt banánt.
- Hányan élnek Peripában?
- Nem tudom. Szerintem úgy húsz család lehet. A többség a városba költözött, kevesen élnek úgy, mint mi.

A tsáchilák eredetileg félnomád nép voltak. Soha nem építettek falvakat, inkább tanyákon laktak. Ha egy erdőrészt levadásztak, akkor hátrahagyták házukat és odébb költöztek. A Peripa szerű falvakat csak az utóbbi 100 évben kezdték építeni, így tudtak védekezni a mesztic telepesekkel szemben.

Eri és a család

Eri eközben a ház körül az asszonnyal és annak lányaival beszélget.

- Én a városban szeretnék élni - mondja a legidősebb, 12 éves forma lány - Ott sokkal több minden van, lehet normálisan enni, vásárolni. Az itteni élet nagyon unalmas.

Miután kipanaszkodták magukat, megkérjük őket, hogy beszéljenek egy picit a saját nyelvükön, mert szeretnénk azt hallani. Móricz azt állította, hogy a vörös indiánokkal a magyar ember egészen könnyen el tud társalogni, ha nem ragaszkodik a pesti szalonok nyelvéhez.

Jó négy órát töltünk a családnál, de sajnos egyetlen mukkot sem értünk. Próbálunk elvonatkoztatni a 21. század magyar nyelvétől, de sajnos hangzásban sem vélünk semmi hasonlóságot felfedezni.

Öt óra magasságában visszaindulunk sátrunkhoz. A gyerekek egész a patakig kísérnek minket, nehogy eltévedjünk. Integetnek, majd belevetik magukat a vízbe és játszani kezdenek a kutyával. Nagyon kedves volt a család, s bár a rablás miatt nincs túl sok pénzünk, szívesen hagyunk nekik ott 20 dollárt.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Másnap reggel összepakolunk és kibaktatunk a főúthoz, majd Walter háza felé vesszük az irányt. Csak a fiát találjuk otthon, éppen az udvart sepri.

- Apám jön fél óra múlva. Bent van a rádióban.

Leülünk és várunk. Egy óra múlva megjelenik Walter, aki ismét meglepődik, mikor megpillant bennünket. Kényelmetlenül érzi magát, hogy folyamatosan lerázott minket. Tudja, hogy nem kerülheti el a sorsát, így beszélni kezd.

Móricz szószedete 1967-ből

- Nem sokat tudok a kultúránkról. Valószínűleg azért, mert nekünk tsáchiláknak nincsenek meséink és legendáink. A nyelvünkről se tudok sokat mondani, csak azt, hogy a cayapák rokonaink.

Kezébe nyomjuk Móricz szószedetét, ami alapján rokonította a magyarokat a vörös indiánokkal. Kb. 500 szó szerepel rajta, többségük csak szótő, nem jelent magyarul semmit. Móricz azt írta a lap tetejére, hogy "az ecuadori magyar törzsek közül, a Canari és Puruha, valamint a perui Puruha-Mochica magyar törzs nyelvéből közlök néhány szót, úgy ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején följegyezték. Az alább közölt szavak jelentését ezideig a nyelvészek még nem tudták megfejteni."

Bekapcsoljuk a kamerát és végignyálazzuk Walterrel a szavakat. Próbálunk elvonatkoztatni a szavak jelentésétől, pusztán hasonló szótöveket keresünk egymás nyelvében. Betartjuk a nyelvészet azon szabályát, hogy a magánhangzók az idő folyamán módosulhatnak, a zöngés-zöngétlen párok pedig felcserélhetők. Az 500 szóból kevesebb, mint 20 szónál vélünk hasonlóságot felfedezni, közös jelentéssel bíró szavunk azonban ennél is kevesebb van. Továbbgondolt szavakból azonban többet találunk. A teljesség igénye nélkül néhány olyan szó, ami szerintünk elfgondolkodtató és feljegyzésre érdemes:

Walter sokáig menekült előlünk, de végül kamera elé állt

Isten - Uru
Asszony - Szona
Ember (férfi) - Feto
Haj - Há
Fog - Tefo
Orr - Kinfu (kifúj?)
Nap (égitest) - Jó
Nap (mai nap) - Ma
Kő - Su
Szarvas - Mana

Próbáltunk hasonlóságot felfedezni a nyelvtanban is, de arra jutottunk, hogy e tekintetben jóval közelebb áll a mai tsafiki (a tsáchilák nyelve) a latin nyelvekhez. Ugyanúgy használnak az egyszerű jelen mellett folyamatos jelent, és a múlt időnek is több változata van.

Nem vagyunk nyelvészek, de azt elmondhatjuk, hogy hiába hallgattuk a tsafikit órákon át, egyáltalán nem hasonlított a magyarra, még hangzásban sem. Van néhány szó, amit ha továbbgondolunk, értelmes magyar szót kapunk, de ilyenekkel bármely másik nyelv esetén is találkozhatunk. A puruha-mochica nyelveket a tudomány nem tudja kivel rokonítani, így Móricz joggal próbált ezekkel a dialektusokkal kezdeni valamit. A salasaca és a cañari nyelv kihalt, a tsafikit mi nem találjuk rokoníthatónak, még akkor sem, ha elvonatkoztatunk a pesti szalonok Karinthy nyelvétől. Hátra vannak még a cayapák és a cofanesek Ecuadorban, valamint a guambianók Kolumbiában... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Santo Domingo városának közelében élnek a tsáchilák, vagyis a vörös indiánok. Hogy pontosan hol, azt nem volt könnyű kideríteni, mert bár a tsáchilák turista barát közösség, sehol nem hirdetik magukat, így sötétben tapogatóztunk. Végül rátaláltunk Peripa falujára, ahol végre találkozhattunk a magyarindiánokkal... 

Elhagyjuk Canoa bulivárosát és elindulunk Santo Domingo de los Colorados irányába. Jó két órás buszozás után érkezünk meg Pedernalesbe, ahol buszt váltunk. Újabb három órás nyüglődés, s máris Santo Domingóban találjuk magunkat. A buszpályaudvar eléggé lepukkant, zűrös alakok mászkálnak mindenfelé. Kicsit ismét Peruban érzem magamat, azt az egyet leszámítva, hogy itt kevés az indián arc.

Santo Domingo de los Colorados nevét a colorado indiánokról kapta. A colorado (jelentése: színes) nevet a spanyolok ragasztották rájuk (magukat tsáchilának nevezik), mert hajukat a konkvisztádorok érkezése után vörösre kezdték festeni. Bár Santo Domingo nevében megemlékezik az őslakosokról, a városban nincs semmi indiános. A pályaudvar környékén ronda betonépületek sorakoznak, minden második tetején hatalmas hotel felirat éktelenkedik. Mivel a következő napokban a tsáchilák falvait szeretnénk felkutatni, úgy döntünk, hogy nem megyünk messze a termináltól, hanem valamelyik igénytelennek kinéző szállóba vackoljuk be magunkat.

Santo Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor áll

Ne ítélj a külső alapján - szokták volt mondani. A ronda homlokzat mögött kiválasztott hotelünk belseje egészen pofás, meglepetésünkre még wi-fi is van. A szálló egyetlen idegesítő eleme az a masszív alkesz, aki megpillantva a két gringót, ittas angolra vált. Taxisofőr volt az Egyesült Államokban (mi más?) és ragadt rá egy kis ízes szleng.

A neten kutakodunk valamilyen használható térkép után. Az eredmény egy nagy nulla, fogalmunk nincs, hogy a tsáchilákat hol találjuk. A google maps-en találunk furcsa hangzású településneveket, de ezekkel sem megyünk sokra. A válaszra egy amerikai blogban lelek: a tsáchila települések nem hivatalos falvak, azok többsége valamilyen mesztic falu vagy város külterületének számít, ezért térképen sem jelölik őket. A fél éjszakát a gép előtt töltjük, mire találunk pár biztosnak mondható városrész nevet, de arról, hogy oda miként jutunk, fogalmunk nincs.

Végül az öt szóba jöhető opció közül Peripa faluját választjuk, már csak azért is, mert ez az egyetlen név, ami hasonlít valamilyen magyar szóhoz. Mázlink van, az 1-es busz a terminálról Peripa irányába megy. Tényleg csak irányába, mert Santo Domingo határában szól a sofőr, hogy itt szálljunk le és sétáljunk be négy kilométert az úton. Viszünk magunkkal mindent, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, így 20 kilós zsákokkal a hátunkon és 5 kilós kis zsákokkal a hasunkon battyogunk a földúton.

Feltűnik egy autószerelő, aminek falára egy colorado indián arcképe van festve, alatta egy név: Calasacón. Meg vagyunk mentve, jó helyen járunk. Móricz a salasacát rokon népcsoportnak jelölte, ahogy arról egy korábbi bejegyzésünkben írtunk, s melynek végén arra a következtetésre jutottunk, hogy tévedett, mert a salasacák nem rokonaink. Viszont már ekkor tudtuk, hogy a vörös indiánok között van egy családnév, a Calasacón, ami nagyon hasonlít a salasacára, továbbá Móricz egyik levelében is ez a mondta olvasható:

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni."

Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele (forrás: www.magyarvagyok.com)

A vörös indiánok, vagyis a tsáchilák ugyanúgy az ismeretlen eredetű puruhá-mochica nyelvcsaládhoz tartoznak, mint a Baños környéki salasacák, így nem maradt más hátra, mint betérni az autószerelőhöz és rákérdezni, ki is az a Calasacón. Szerencsénk van, a műhely tulajdonosa épp egy hintaszékben fentreng az udvaron. Azt leszámítva, hogy a haja vörösre van festve, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori. Furcsán néz ránk, nem igazán érti, mit keres két felmálházott gringó az ő műhelyében.

- Señor Calasacón? - kérdezem.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? - kérdez vissza nagyon udvariasan.
- Igazából mi sem nagyon tudjuk. Peripába tartunk, ahol keresünk valakit, aki a Calasacón családhoz tartozik, s aki tud nekünk valamit mesélni a tsáchilák életéről és eredetéről.
- Ó, ez könnyű. Menjenek csak tovább az úton be Peripába, ott keressék Waltert. Ő a falunk tanára, valamint ő szokott táncos mulatságokat szervezni a turistáknak.

Megköszönjük az útbaigazítást és folytatjuk sétánkat be a faluba. Először egy sertéstelep mellett haladunk el, majd jön pár ház, egy templom, végül egy tábla: Pueblo Colorado, 1 km. A házak után egy kakaóültetvényen találjuk magunkat. A földút hirtelen igényesen kikövezett utcává válik, ami belefut egy parkolóba. A parkolón túl indián kunyhók tűnnek fel szalmatetővel. Ha nem ismernénk az indiánokat, akkor azt hinnénk, hogy megérkeztünk a földi paradicsomba, ugyanis egy olyan falu tárul a szemünk elé, amilyeneket csak giccses hollywoodi indiános filmekben lát az ember. Egyértelmű, hogy a falu egy skanzen, mivel minden teljesen új, sehol egy szemét az udvaron. Egy nő lép elénk, aki gyakorlott turistaváró szöveggel köszönt minket, s mondja, hogy előre bejelentkezés nélkül sajnos nem áll módukban táncos bemutatót tartani nekünk.

Távolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzen

- Semmi gond, igazából nem a táncok miatt vagyunk itt, hanem Walter Calasacónt keressük személyesen - világosítjuk fel.
- Ő a férjem, mindjárt szólok neki - azzal felszalad a dombtetőre a színes szoknyát viselő asszony.

Pár perc múlva megérkezik Walter, akinek ugyanúgy vörösre van festve a haja, mint az autószerelőnek, viszont vele ellentétben, egyben feleségéhez hasonlóan színes, csíkos szoknyát visel.

Elmeséljük neki, hogy mi járatban vagyunk, amit végighallgat, majd közli, hogy ő most ezzel nem ér rá foglalkozni, mert a falu tánckarát Quitóba kell eljuttassa az éjjel, mivel fellépésük lesz, de holnap 10-re jöjjünk vissza és minden kérdésünkre készséggel válaszol.

Peripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennük

Szomorúan konstatáljuk, hogy mászhatunk vissza Santo Domingóba, de legalább beljebb vagyunk néhány infóval. Egyrészt a vörös indiánok léteznek, másrészt szóba is állnak velünk holnap. Visszatérünk hát az elágazáshoz, ahol leintjük az 1-es buszt és visszautazunk Santo Domingóba. Hogy ne teljen feleslegesen a délután, körbejárjuk a belvárost, aminél Ecuadorban kevés rondábbat láttam. A főtéren áll egy hatalmas tsáchila szobor tisztelegve a város múltja előtt, bár maga a város egyáltalán nem foglalkozik az őslakosokkal. Ahogy Santo Domingo hízik, a tsáchilák úgy szorulnak egyre kijjebb a periférián. Lassan eltelik a délután, majd az éjszaka is, s reggel újra összepakolva megindulunk Peripa faluja felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!