Costa Rica az élővilágról szól. Ha az ember járt már Monteverdében és Tortugueróban, akkor nehezen hiszi el, hogy van náluk jobb hely az országban állatokat nézni. Pedig van. Egy apró karibi falu, Cahuita az.
Csónakkal érkeztünk, csónakkal is hagyjuk el Tortuguerót. Három órán át szeljük a habokat egy Karib-tengerrel párhuzamos csatornán Puerto Limón ipari kikötőjébe, Moínba. Hiába van tele a csónak turistákkal, a kapitány sehol nem hajlandó megállni, csak egy semmi közepén álló boltnál, ahol kismillióba kerül minden. Néhány madarat azért sikerül lencsevégre kapnunk, köztük gémeket, sirályokat és kormoránokat.
Csónakkal utazunk Moínba
A csatorna végén feltűnik egy hatalmas tanker, amibe éppen banánnal teli Chiquita konténereket pakolnak be. Costa Rica elmúlt 150 éve összefonódott a banánnal. 1871 -ben egy Henry Meiggs nevű amerikai üzletember azzal kereste meg a Costa Rica-i kormányt, hogy vasúti összeköttetést teremt San José és a Karib-tenger között unokaöccse, ifj. Cooper Keith vezetésével. 1884-ben, az építkezés végső stádiumában Keith kifogyott a pénzből, s mivel a Costa Rica-i kormánynak nem volt elegendő tőkéje a munkálatok befejezésére, ezért az amerikai üzletember bankoktól vett fel kölcsönt 1,2 millió font értékben.
Egy csodaszép kék gém
Costa Rica, hogy támogatásáról biztosítsa Keithet, 3200 km² földet, az ország területének 6 %-át adományozta az üzletembernek, amin 99 éven át adómentesen gazdálkodhatott. Mivel a banán ára a 19. század végén megugrott, Keith ültetvényeket hozott létre, a vasúton pedig ingyen szállította a gyümölcsöt Puerto Limónba. Az üzlet annyira felfutott, hogy pár éven belül Kolumbiában is terjeszkedni kezdett, majd 1899-ben egy rossz tőzsdei tranzakción bukott 1,5 millió dollárt. Nem tudta fizetni a hiteleket, ezért egyesült a Boston Fruit Company-vel, ami Jamaikában ültetvényezett. Így alakult meg a United Fruit Company, mely a következő 80 évben meghatározta egész Közép-Amerika gazdaságát.
Ő itt valami kormoránféle
A cégből 1930-ra 215 millió dolláros megavállalat lett több százezer alkalmazottal, és olyan politikai befolyással, amivel vállalat a Földön sem előtte, sem utána soha nem rendelkezett. 1968-ban nevet változtattak United Brands Company-re, de az 1974-es hondurasi hurrikán csődközelbe juttatta a céget. Végül 1984-ben, a 99 éves adómentes földhasználat lejáratakor korrupciós ügyekbe keveredett a cégvezetés, és felfüggesztették a működésüket. Egy Carl Linder nevű milliomos üzletember kivásárolta a United Brands-et, és Chiquita néven folytatta az exportot egészen mostanáig, már adófizetés terhe mellett.
Csónakunk eltörpül a hatalmas tanker mellett. A környék szörnyen ramaty, de szerencsére a kapitány szervezett nekünk egy kisbuszt Cahuitáig. Tíz dollárba kerül a fuvar fejenként, de inkább ez, minthogy helyi buszokra kelljen vadásznunk a kikötőben.
Sirályok libasorban
Puerto Limónon csak ketresztülautózunk, majd egy óra múlva befutunk Cahuitába. A karibi kisváros semmit nem változott az elmúlt években, azt leszámítva, hogy a főutcát sikerült leaszfaltozniuk. A falunak 30 éve még alig 200 lakója volt, a turizmus felfutásával azonban boldog-boldogtalan nyitott itt hotelt, éttermet vagy kocsmát.
A szállónk fehér tulaja ugyan tico, de ránézésre nem idevaló, Cahuitát ugyanis jellemzően feketék lakják. Ők azoknak a Jamaikáról áthurcolt, felszabadított rabszolgáknak a leszármazottai, akiket a vasút építése és a banánültetvények miatt telepített le itt a United Fruit Company a 20. század elején. Az 1980-as évekig kizárólag halászatból és a banánból tartották fenn magukat, ma azonban mindenki a turistákból próbál megélni. Nem, a feketék többsége nem étterem vagy szálloda tulajdonos, sokkal inkább díler. Este az utcán a legtöbb helyi fiatal füvet vagy kokót szív, valamint árul a temérdek gringónak.
Ezért a partért jön mindenki
Ahogy egyébként Costa Ricában mindenhol, az árak itt is a csillagokban járnak. Az esti mulatságot így boltban vásárolt rummal indítjuk, majd bevetjük magunkat az éjszakába, ahol a turista tulajdonképpen két bár között választhat, a Coco's és a Riki Bar között. A két hely között semmi különbség nincs, még a teraszukról is ugyanúgy látni azt a lajhárt, ami minden éjjel pontban 11-kor végigmászik az utca felett átívelő elektromos vezetéken. Lajhárt eddig nem láttunk, így nagy az öröm, még ha nem is túl autentikus környezetben sikerül lencsevégre kapnunk.
Másnap kicsit megfáradva indulunk útnak. Cahuita ugyanis nem csak a buliról szól, hanem a mesés tengerpartról és az azt körülölelő nemzeti parkról is. Sokszor jártam már a parkban, de ennyi állatot, mint most, soha nem láttam.
Egy gyík az ösvény elején
A Cahuita Nemzeti Parknak nagy előnye, hogy a többi ilyen "létesítménnyel" szemben ingyenes, illetve adomány alapon lehet belépni. Bedobunk a perselybe pár dollárt, majd nekiindulunk a parttal párhuzamosan futó ösvénynek. Az enyhe másnaposság ellenére korán indulunk, így elkerüljük a tömeget. A legtöbb turista túlárazott helyi guide-ot fogad, hogy láthasson állatokat, de jártam már itt annyiszor, hogy bízzak abban, magam is megpillantok egy kígyót vagy majmot.
Nem messze a bejárattól látunk pár bőgőmajmot és gyíkot, de utána jó húsz percen át kell menjünk, mire az egyik fán feltűnik egy lajhár. A hátát látjuk csupán, így továbbmegyünk, mígnem jó egy órás séta után megérkezünk a félsziget csücskéhez. Itt szoktak tanyázni a csuklyásmajmok, amik gyakran betámadják a turistákat, hogy a zsákjukból kilopjanak mindent, ami ehető. Ezúttal sehol egy példány, így kezdek aggódni. Lehet, rosszul tettem, hogy nem fogadtam fel egy helyi guide-ot?
Ráleltünk a csuklyásmajmokra
Aztán újabb tíz perc séta után végre feltűnnek a jófejek. Pont ugyanúgy néznek ki, mint amiket Monteverdében láttunk, ezek azonban sokkal közvetlenebbek és agresszívebbek. Az egyik srácnál chipses zacskó van, amire úgy robbannak rá, mintha semmi más ennivaló nem lenne az erdőben. Negyed óra után egymásra ununk, úgyhogy továbbállunk.
A félsziget túloldalán van a legelhagyatottabb, de egyben legszebb partszakasz, ahol strandolunk vagy másfél órát, majd visszaindulunk ugyanazon az ösvényen, amin jöttünk.
Ki ne szeretne itt csobbanni egyet?
Szembe hatalmas tömeg érkezik, többségük helyi vezetővel. Az egyik csajtól tudjuk meg, hogy kicsit odébb egy vipera heverészik az egyik ágon. Azonnal kiszúrjuk, hiszen pont az ösvény mellett piheg a kis mérges. Egy sárga lándzsakígyó az, ami tele van, mint a duda, mozdulni sem bír. A sárga lándzsakígyók visszahúzódó, rejtőzködő fajták, az, hogy egyik példányuk egy zsúfolt nemzeti parkban pont az ösvény mellett vadásszon le egy pockot, szinte lehetetlen. Sanszos, hogy a helyi vezetők pakolták őt ide reggel, hogy mutogathassák a turistáknak.
A sárga lándzsakígyókat valószínűleg a helyi vezetők rakják ki
Visszafelé ismét belefutunk a lajhárba, ezúttal már szemből is megmutatja magát. A lajhárok kétfélék lehetnek, két- és háromujjúak. A háromujjúnak, amit itt is látunk, mosolygós az arca és csíkos a háta, míg a kétujjúnak turcsi orra és malacképe van. Remélem, Panamában látunk majd belőle is egyet.
Közel a kijárathoz látunk egy újabb kígyót (nyilván a lustább turisták miatt rakták ide) és pár bőgőmajmot, no meg kismillió amerikai turistát.
Ő itt a háromujjú lajhár (fotó: Michailovits Lehel)
Cahuita a kedvenc helyem Costa Ricában. A városka sokkal kellemesebb, mint a szomszédos Puerto Viejo, a park pedig az egyik legjobb "szafari" Közép-Amerikában. Már most bánom, hogy holnap továbbállunk innen...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
