Sucre - Bolívia fővárosa

100-ból 99 ember arra a kérdésre, hogy mi Bolívia fővárosa, azt a választ adná, hogy La Paz. Nos, az a 99 ember téved. Bolívia fővárosa hivatalosan ugyanis Sucre, ami nem csak rangja miatt érdemel említést. Sucre kétségkívül Bolívia legszebb városa, olyan, mint Popayán Kolumbiában vagy Cuzco Peruban.

Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy indul busz Sucréba napközben. A jegyárus nő azt mondja, a déli járat a két órás utat alig három alatt teljesíti, így nagyon kényelmes időben érkezünk majd meg Bolívia fővárosába. Mivel van pár óránk a busz indulásáig, körbejárjuk Aiquilét.

Aiquile modern templomaAiquile modern temploma

Nincs itt a világon semmi, csak néhány felállított gitár az utcasarkokon. Aiquile a charango muzsika hazája, még múzeum is van szentelve a hangszernek, de természetesen zárva találjuk.

Lassan telnek az órák, így marad idő ebédelni is. Egy tenyeres-talpas asszonyság az utcán pörköltszerű dolgot kotyvaszt. Kikérünk belőle két tányérral, amit evőeszköz hiányában kézzel kell elfogyasszunk, cserébe viszont eszünk végre egy jót; tényleg olyan, mintha pörkölt lenne.

Sucre látképeSucre látképe

Három óra múltán futunk be Sucréba, Bolívia fővárosába. A többség úgy tudja, hogy La Paz a főváros, pedig nem. 1825-ben Sucréban kiáltották ki Bolívia függetlenségét, s az alapító dokumentumban ezt a várost jelölték meg fővárosnak. Bár a parlament, az elnöki palota és minden államigazgatási szerv La Pazban található, Sucrétól soha nem vonták meg a fővárosi rangot, amire a helyiek nagyon büszkék.

200 éves épületek, 500 éves templomok200 éves épületek, 500 éves templomok

A terminálhoz közel szállunk le a buszról, szállást is itt keresünk. Mindig kerültem a HI hosteleket, de ezúttal véletlenül sikerül egy ilyenben szobát kivennünk. A HI hostelek jellemzően német diákokkal vannak tele, akik minden éjjel piálós-csajozós partit csapnak, örök bérletnek tekintik a konyhát és a fürdőszobát. Szerencsére Sucre és környéke ad elég elfoglaltságot, így nem töltünk sok időt a szállón.

Sucre óvárosa 1991 óta része a Világörökségnek. Templomai, kolostorai mind a 16. századból származnak, de a belváros többi épülete sem fiatalabb 200 évesnél. A Bolívar Park az egyedüli kivétel, aminek erősen francia hangulata van. Nem csak a park közepén felállított mini Eiffel-torony, hanem az azt szegélyező épületek miatt is. A park délkeleti csücskében emelkedik a neobarokk stílusú bíróság, az egyetlen Sucréban maradt állami intézmény. Mögötte egy nagyon kedves térre, a Plaza Pizarróra érünk. Furcsa, hogy amíg Pizarrót az európai történelem negatív jelzőkkel illeti, addig Bolíviában számos olyan teret találunk, ami az ő nevét viseli.

Egyike azoknak a templomoknak, amik miatt Sucre óvárosa a Világörökség része lettEgyike azoknak a templomoknak, amik miatt Sucre óvárosa a Világörökség része lett

A Cochabamba tér mellett két templom is álldogál, de mindkettő zárva tart. Ugyanígy járunk a katedrálissal is, így dühünkben berombolunk egy cukrászdába, ahol fagylaltot árulnak. Idén még nem volt szerencsék igazi, gombócos fagyihoz, így nem tudjuk megállni, hogy ne kérjünk két tölcsérrel. Iszonyú mázlink van. Utóbb kiderül, hogy Bolívia legjobb fagyizóját sikerült kipipálnunk, ami egyben az elmúlt évek egyik legnagyobb gasztronómiai élményével ajándékozott meg minket. Nem kell semmi egzotikusra gondolni, egyszerűen csak ehető volt, amit kaptunk.

Esti Sucre

Esti Sucre

Sucre épületei este a legszebbek

Sucre az esti kivilágítás mellett a legszebb. Mivel minden épülete fehér, ezért nagyon jól mutat rajtuk a sárga lámpafény. Fotózunk, majd beülünk egy olcsóbb étterembe. Cochabamba és Sucre a két város, ahol állítólag érdemes megkóstolni a pique machót, Bolívia egyik nemzeti büszkeségét. A sörben főzött, brassóira emlékeztető táp elnyeri a tetszésünket. Olyan, mint a perui lomo saltado, de mivel azt mindenhol rizzsel hozzák, így ezt egy fokkal jobbnak gondoljuk. A csúcsára helyezett főtt tojást és a hozzáadott majonézt feleslegesnek találjuk, de hosszú idő után végre tömünk magunkba valami jóságot.

Pique macho, amit egyszer kötelező megkóstolniPique macho, amit egyszer kötelező megkóstolni

Sucre környékén sok más látnivaló is adódik. Ilyen példáuél a Kréta park, ahol 65 millió éves dinoszaurusz lábnyomokat lehet szemrevételezni. A Fancesa cementgyár 1994-ben egy robbantás során bukkant a több mint 5000 lábnyomra, ami állítólag nyolc különböző dinoszaurusz fajtól származik. Hogy miként kövültek meg a lábnyomok, az máig kérdéses, mindenesetre most ott virítanak a bánya egyik meddőjének a falán. Sajnos a lábnyomokat megközelíteni nem lehet, csak egy messzi kilátóból lefotózni, amitől az emberben hiányérzet alakul ki. Amúgy a parkból nem spórolták ki a pénzt. Mindenfelé életnagyságú, gipszből készült dinoszauruszokat állítottak fel, bár ettől az egésznek Disneyland hangulata lett.

Ekkora az ember egy méretarányos gipszdinó lábai közöttEkkora az ember egy méretarányos gipszdinó lábai között

Sucrétól 50 kilométerre, 3300 méter magasan fekszik Tarabuco, ami vasárnapi piacáról nevezetes. Kedd van, ezért sok izgalomra nem számítunk, de így legalább nem is csalódunk. Hétköznap olyannyira érdektelen a kis andoki falu, hogy a buszok többsége is elkerüli; másfél kilométerre tőle, a bekötőútnál raknak ki minket.

Tarabuco egy kopár völgyben fekszikTarabuco egy kopár völgyben fekszik

Lesétálunk a kopár völgyben fekvő településre, ahol pontosan ugyanolyan omladozó vályogházakat látunk, mint bárhol máshol ezen a magasságon az Andokban. Az egy-két keménykalapos asszonyságon és néhány utcagyereken túl a falu teljesen kihalt. A főtéren, melynek déli végében egy jellegtelen templom álldogál, két kofa narancsot és mogyorót árul. Mindkettőből veszünk, s próbálunk szóba elegyedni, de nem jutunk sokáig; a két nőszemély nem igazán beszél spanyolul, és amúgy sem túl közlékenyek.

Hétköznap Tarabuco egy romos faluHétköznap Tarabuco egy romos falu

A tarabucói népviselet messze földön híres, de egy öreg tatán kívül senki mást nem látunk, aki még viselné. Hiába, na! Aki nem piacnapon érkezik egy olyan faluba, ahol az egyedüli izgalom a piac, ne várjon sokat. Ettől függetlenül jól esik újra egy ütött-kopott andoki faluban bóklászni. Lehet hiányzik az Altiplano? Holnap majd meglátjuk, mivel túrázni indulunk a Cordillera de los Frailes hegyláncai közé...

Az új generáció már nem hord népviseletetAz új generáció már nem hord népviseletet

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

250 kilométert utaztunk 14 óra alatt egy platón ülve. Háromszor rohadtunk le, és ha nincs nálunk bicska és hajcsatt, akkor talán még most is ott vesztegelnénk az Andok mélyén. Túl vagyunk rajta.

A terv az, hogy nappal utazva jussunk el Sucréba. Az egész mindössze 350 kilométer, mégsem tűnik egyszerűnek, mert a buszok csak éjjel közlekednek, trufi pedig ezen a szakaszon nincsen. Nem idegeskedünk, eddig is volt valahogy, így indulás előtt még kisétálunk a Samaipata határában lévő állatkertbe. Oké, nem állatkertbe, sokkal inkább nevelőintézetbe, mivel kizárólag elárvult vagy fogságból kiszabadított állatokat tartanak, egészen barátságos körülmények között. Nincs sok pénz, ezért a park nem néz ki jól, de a néhány majom, papagáj és ormányos medve ránézésre nem szenved hiányt semmiben.

A park egyik "őslakója" egy csukjásmajom, Chita, aki egészen kis korában került a parkba. Nem lehet visszaengedni a természetbe, az ő családja a park minden gondozója. Olyannyira emberien viselkedik, hogy nem kell ketrecben tartani. Mindenkivel közvetlen, rám is felmászik egy gyors lepacsizás után. Túl ragaszkodó típus, fél órán át képtelen vagyok magamról lehámozni, aztán belátja, hogy én nem vagyok családtag.

Chita azonnal családtagjának fogadottChita azonnal családtagjának fogadott

Dél van, mikor kisétálunk a főúthoz, hátha lesz, aki elvisz. Húsz perc ácsorgás után megjelenik egy busz. Vallegrandéba tart, de készséggel elvisznek minket pár fityingért a közeli Mataralba, ahol majd lesz valahogy. Mataral egy poros, teljesen kihalt falu, ahol alig egy tucat ember él. A busz itt délnek fordul, mi pedig kiállunk az elágazás túloldalára, hátha érkezik valami. Egészen hihetetlen, de öt percet sem kell várnunk, jön egy végtelenségig lestrapált kék furgon, benne egy házaspárral.

- Hova tartotok? - szól ki a sofőr.
- Sucréba.
- Én Aiquilébe megyek kecskéket venni. Ha gondoljátok, pattanjatok fel a platóra. Egy százasért elviszlek titeket.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- 4-5 óra - kapjuk a kielégítő választ.

Teljesen rendben van, naplemente körül érkezünk. Kívánni se lehetett volna jobbat. Egy kicsit azért alkudunk az árból, csak a mihez tartás végett. A plató eléggé retkes, pont olyan, mint amin kecskéket szoktak szállítani. Harminc perc múlva megérkezünk egy La Palizada nevű faluba, ahol sofőrünk leparkol és hátraszól:

Eri élvezi a platón utazástEri élvezi a platón utazást

- Itt veszünk gázt, mert az úton nem lesz rá lehetőség.
- Gázt? - értetlenkedünk.
- Igen, gázt. Átszereltem a kocsit gázosra, így olcsóbb.

Broni, a sofőr szerez gázpalackot, azt azonban csatlakoztatni kell a meglévő tartályhoz.

- Andres! Segíts egy kicsit! Le kell szednem a pántot, hogy fel tudjam szerelni a tartályt.

Fél órán át tekerjük ki a 40 éves csavarokat, mikor az egyik eltörik. Nagy káromkodás, majd jön az újabb utasítás:

- Szálljatok le! Keressetek egy anyát!

Úgy kotrunk a porban, mint a kakasok, de semmilyen anyára nem lelünk.

- Nem baj, majd megyünk kicsit lassabban, nehogy leszakadjon a pánt.

Újabb fél óra alatt sikerül felszerelnünk a tartályt, a könyökömig olajos vagyok. Kezd felelevenedni bennem Amazónia, ahol 100 bolivianót fizettünk azért, hogy két órán át toljam a sárban azt a kocsit, ami felvett minket a pusztában.

A következő megállónk húsz percnyire innen következik be. Egy térképeken nem szereplő faluban, La Capillában vagyunk, ahol Broni közli, hogy itt eszünk valamit, mert utána Aiquiléig nem lesz rá lehetőségünk. Veszünk egy adag rizses csirkét, s a platón falatozgatás közben azon agyalunk, hogy az ördögbe lesz ebből naplementére érkezés? Lassan három órája ültünk fel a platóra, de alig tettünk meg 50 kilométert.

Eri és a csotrogány La CapillábanEri és a csotrogány La Capillában

- Broni! Mikor érkezünk meg Aiquilébe? - válunk kissé hitehagyottá.
- 4-5 óra, mondtam már - kapjuk a választ.

Ha annyi, hát annyi. Délután 4 után hagyjuk el a falut. Az út innentől kezdve valami egészen szörnyű. Olykor jön egy-egy kamion szembe, ami után pár percig nem tudunk levegőt venni a felvert por miatt. Ahogy kapaszkodunk feljebb és feljebb, úgy változik a növényzet köderdőből száraz erdővé, majd pusztasággá. Minden percben azt várjuk, hogy végre megérkezzünk, de semmi. Lemegy a Nap és lehűl az idő, ráadásul a hegyek mögött villámlani kezd.

Este 8 óra felé befutunk egy faluba, ahol megállunk.

- Felrakom nektek a ponyvát, mert esni fog - veti oda Broni.
- Mikor érünk Aiquilébe?
- Nem tudom. Igazából először vagyok ezen az úton - válik őszintévé Broni.

Az egyik ház előtt egy család ücsörög, nézik, mit ügyködünk a ponyvával. Megkérdezzük őket, hogy hogy hívják a falut, ahol vagyunk, de nem tudják. Valószínűleg nincs is neve a településnek.

A köderdőből trópusi szárazerdő, majd pusztaság lesz

A köderdőből trópusi szárazerdő, majd pusztaság lesz

Szörnyű vihar támad. Hiába a ponyva, minden irányból ver be a víz. Hideg van, Aiquile fényei pedig nem akarnak megjelenni az ég alján. Aztán úgy 11 magasságában eláll az eső, az út pedig elkezd lefelé kacskaringózni. Eléggé el vagyunk csigázva, de a java még csak most jön.

Egyszer csak ránt egyet a furgon, majd hirtelen leblokkol. Felkenődünk a plató hátuljára, bentről pedig egy latinos káromkodás szűrődik ki. Nem tudjuk mi van, csak gubbasztunk és várjuk, hogy történjen valami. Broni tíz perc alatt talál valamilyen megoldást és továbbindulunk. Nem telik bele öt perc, és a kocsi ismét blokkol, de ezúttal maró füst kíséretében. A ponyva alatt négykézláb menekülünk a kocsi végébe, hogy levegőhöz jussunk, de taknyunk-nyálunk egybefolyik. Krákogunk és tépjük fel a ponyvát. Broni is hátraszalad segíteni, tényleg közel vagyunk hozzá, hogy bekómázzunk.

- Valószínűleg leégett az akkumulátor - mondja, miután kiszabadított minket a sűrű füstből.
- Az mit jelent?
- Azt, hogy bajban vagyunk. De van megoldás - próbál minket nyugtatgatni.

Utálok vezetni, több mint egy évtizede nem ültem volánnál. A kocsikhoz sem értek, bár azt latin-amerikai utazásaim során megtanultam, hogy megszerelhetetlen autó nem létezik. Pláne akkor nem, ha a műtétre váró példány 40 éves. Broni nekiesik, hogy kiiktassa a leégett aksit és működőképessé tegye a járgányt. Elképzelésem nincsen arról, hogy miként csinálja, de az biztos, ha nem lennénk itt, valószínűleg nem jutnának sokra.

Már itt érzem, hogy ennek nem lesz jó végeMár itt érzem, hogy ennek nem lesz jó vége

Bicskát kér tőlünk, majd Eri hajcsattja is munkába áll. Mivel az út közepén állunk, félünk, hogy valamelyik béna kamionos nekünk csapódik. A majdnem teljesen lemerült fejlámpáinkat kötjük ki a plató hátuljára, amiket csak akkor kapcsolunk be, ha látjuk egy-egy kamion lámpáját felbukkanni. Valamivel éjfél után beindul a motor.

Egyesben csorgunk be Aiquilébe, ahová hajnali kettő magasságában érkezünk. Délben indultunk el, 14 órával később érkeztünk. Eláztunk, fáztunk, szenvedtünk. Semmi másra nem vágyunk, csak hogy lefeküdhessünk, de ez se megy könnyen. Aiquile egy kisváros a semmi közepén, s bár vannak szállók a főút mellett, ezen a kései órán zárva tartanak. Egy helyen szerencsére ajtót nyitnak nekünk, de csak egy szimpla ágyas szobájuk van. Jó lesz. Eri bezuhan az ágyba, én pedig lefekszem a földre.

Régen volt ennyire gáz, de visszajött valami abból, ami miatt anno beleszerettem Bolíviába. Lehet, hogy egy ilyen menet másnál kiverné a biztosítékot, de én ettől érzem magamat embernek. Amazóniában is voltak kényelmetlenségek, de ott pénzzel (jó sokkal) mindent meg lehetett oldani. Itt bicska, hajcsatt és fejlámpa kellett ahhoz, hogy megérkezzünk. És ez így van jól. Holnap talán sikerül befutnunk Sucréba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Bolíviában van egy romváros, aminek központi sziklájába belevésték az Oroszlán csillagkép koordinátáit 1066-ból. A gond csak az, hogy a vésés a 4. századból származik. Samaipata környékét jártuk be.

Nem állítanám, hogy túl jól vagyok a tegnap esti cuba librézés után. Ráadásul a vihar mögött szörnyen hideg levegő érkezett a völgybe, így minden amellett szól, hogy ágyban maradjak. A fetrengés kivitelezése déli 12-ig tökéletesen működik, aztán a korgó gyomrom végül kitessékel az ágyból - Eri igen nagy örömére, mert ő már menne. Szerencsére Sally és Steve is hasonló állapotban vannak, mint én, így nem kell vagyonokat költenünk taxira, amivel feljutunk El Fuerte romjaihoz; sikerül megosztanunk a költségeket, mert ők is oda tartanak.

El Fuerte, a misztikus romvárosEl Fuerte, a misztikus romváros

Bedobunk egy gyors zsírhúst a piacon, majd kőkemény alkudozás után végül 100 bolivianóért - vagyis egyetlen fillérrel sem olcsóbban a normál árnál - felvitetjük magunkat a romokhoz. Őszinte leszek, Samaipatába érkezésünk előtt nem hallottam erről a romvárosról, ami talán nem rám, sokkal inkább a helyi idegenforgalomban dolgozókra nézve szégyen. El Fuerte egészen misztikus, nem értem, hogy a bolíviai turisztikai hivatal miért nem fordít nagyobb figyelmet a Világörökség részét képező romok marketingelésére.

Az út a hegy tetején álló El Fuertéhez egészen penetráns, kész csoda, hogy taxisofőrünk a bejáratig tud minket fuvarozni. Félkómás állapotban megváltjuk a belépőket, majd követjük az útjelző nyilakat egész a szikláig. Mert hogy El Fuerte, vagyis az Erőd igazából egy böszme nagy monolit, amit az itt élő chanék a 4. században faragtak olyanra, amilyen.

Az inkák jól belebarmoltak a vidékbeAz inka palota maradványai El Fuertében

Hogy a 220x60 méteres vörös homokkő monolitot pontosan mire használták, nem tudjuk, éppen ezért a régészek kinevezték ceremoniális központnak (mi másnak?). A szikla tetején van egy kör, amiből két párhuzamos csík fut nyugati irányba. Két végpontjuk úgy helyezkedik el, ahogy a Vénusz és a Jupiter helyezkedett el az Oroszlánban 1066. augusztus 20-adikán . A csillagászok visszavezették, hogy ebben az évben ráadásul a Halley-üstökös is tiszteletét tette az égbolton, s az is pont a Vénusz és a Jupiter által később kijelölt két végpont között haladt el. A régészek azonban állítják, hogy a monolitot a jelenség előtt 700 évvel faragták meg, így hát ott lebeg egy nagy kérdőjel El Fuerte felett.

Eri vizsgálja, mit követtek el az inkákEri vizsgálja, mit követtek el az inkák

Az inkák sem mentek el szó nélkül a hely mellett; Pachacutec idejében meghódították a völgyet, s ízlésesen belebarmoltak a sziklába. Az oldalába olyan vakablakokat faragtak, mint amilyeneket a Szent-völgy inka épületein láttunk, az északi oldalába pedig falat építettek. A 16. század elején, mielőtt a konkvisztádorok megjelentek volna, a Gran Chacóról származó chirguano törzsek mértek támadást az inkákra, akik roham léptekben erődöt építettek a monolit köré. 30 évvel később aztán jöttek a spanyolok, s annak rendje és módja szerint ugyancsak ráépítettek a sziklára; egy feltárás alatt álló mór épület éktelenkedik annak délkeleti csücskében.

A parkban kihelyezett táblák mind azt magyarázzák, hogy a szikla nyugati vége jaguár- vagy pumafejben végződik, de őszintén szólva, nekem ezt nem sikerül felfedeznem. Körbemászkáljuk az összes épületet, bár ami az inka korból megmaradt, az pont olyan lélegzetelállító, mint Aquincum. Néhány falrészlet, de semmi olyan, amitől az ember hátast dobna.

Pont olyan izgalmas, mint AquincumPont olyan izgalmas, mint Aquincum

Hideg van, szitálni kezd az eső. A másnaposság ugyan enyhült valamelyest, de nem érzünk magunkban erőt ahhoz, hogy ebben az időben visszasétáljunk Samaipatába. Bármilyen szép is a táj, taxiba vetjük magunkat.

Másnap Sally és Steve visszautazik Santa Cruzba, mert megy a gépük Ausztráliába, mi pedig átköltözünk egy másik helyre, lévén kizárólag a beígért wifi miatt döntöttünk a mostani mellett, ami persze nincsen. Egy hippitanyán kötünk ki, ami egykoron szebb napokat élhetett meg, mára azonban annyira hippi, hogy az már fájdalmas. A szoba elég vacak, de pár napig jó lesz.

A Vulkán-lagúna állítólag krátertóA Vulkán-lagúna állítólag krátertó

Lecuccolunk, majd trufival a Vulkán-lagúna lábához vitetjük magunkat. Évmilliókkal ezelőtt állítólag egy tűzhányó emelkedett itt, aminek mára csak egy nehezen felismerhető krátere maradt meg. Egy órát sétálunk felfelé egy földúton, ami egy öt csillagos szállódánál végződik. Álomszép bungallók, golfpálya, úszómedence, no és maga a lagúna. Szívesen eltöltenék itt egy napot, de 200 dollár egy éjszaka, így marad a kirándulás a tó körül.

Itt egy éjszakát 200 dollárért?Itt egy éjszakát 200 dollárért?

Valószínűleg nem megy túl jól a bolt, mert a tóhoz 10 bolivianóért tudunk csak bemenni, ha pedig a másik irányba, Bermejónak sétálnánk le, újabb 50 bolivianót számolnának fel. Ennyit biztosan nem fizetünk azért, hogy járjunk egyet az erdőben, úgyhogy marad a tó és annak partvidéke.

Ő itt egy fütyülő gémŐ itt egy fütyülő gém

A kilátás egészen csodálatos, az élővilág pedig még annál is izgalmasabb. A lagúna partján egy furcsa kócsagpárt pillantunk meg. Fütyülő gémet még életemben nem láttam, ráadásul - mint utóbb kiderül - ezen a magasságon nem is nagyon él meg. Eltöltünk jó két órát bámészkodással, majd visszaereszkedünk a főúthoz, ahol sikerül lestoppolnunk egy furgont. Meglepő módon teljesen ingyen visz el minket a Cascadas de Cuevas nevű helyre. A Barlangok vízesései nevet nem tudjuk mi alapján kapta, mert barlang egy darab nincs se közel, se távol. Mindenesetre egészen hejre kis park ez, egyáltalán nem bánjuk, hogy megállttunk itt egy órácskára. Már csak azért sem, mert a Vulkán-lagúna partján magamba tömtem fél kiló retket, ami nem akart bent maradni. Jobb így, mint magyarázkodni, miért lett retkes a plató.

Barlang nincs, vízesés azonban vanBarlang nincs, vízesés azonban van

A vízesések után ismét stoppolunk. Ezúttal két fiatal srác szed fel minket, akiknek a dzsipjük bár tömve van kacattal, annyire megörülnek a két turista látványának, hogy tiszteletünkre mindent összepakolnak. Hát mégis lehet stoppolni Bolíviában?

A samaipatai túraszervezők mindenhol a Codo de los Andes túrával akarják megfogni a turistákat. Nem igazán tudjuk, hogy mi az, de a helyiek elmondása szerint egy álomszép völgy, ahová muszáj elmenni. Azt is megtudjuk, hogy a völgy egy Bella Vista nevű falu közelében van, az odavezető út pedig a tegnapi vízesésektől nem messze csatlakozik le.

Eri gyalogol Bella Vista feléEri gyalogol Bella Vista felé

Busszal mennénk az elágazásig, de a sofőrnek és segédjének fogalma nincsen, hol van Bella Vista. Ezt persze csak azután vallják be, hogy öt kilométerrel túlmentek az elágazáson. Visszastoppolunk a tegnapi vízesésekig, ahol útbaigazítanak minket. Az elágazás alig száz méterre van a parktól, így nem kell sokat kavarognunk. Hogy Bella Vista hány kilométerre van innen, azt nem tudjuk, de elindulunk.

Fél óra múlva az úton feltűnik egy bika, ami megállás nélkül üvölt és toporzékol. Berohanunk az erdőbe, és megvárjuk, hogy tovaálljon. Öt perc múlva egy egész csordába botlunk bele. Ismét az erdőben találjuk magunkat, remélvén, ott nem támadnak be minket. Megússzuk a bikakalandot, aztán irány tovább az úton. Másfél óra kutyagolás után kocsihangra leszünk figyelmesek.

Csodálatos a vidék errefeléCsodálatos a vidék errefelé

Egy srác megy az egyik haverjával a Bella Vista-i chakrájára. Elmagyarázzák, hogy Bella Vistát azért nem sokan ismerik, mert igazából nem egy falu, hanem egy tanyabokor. Néhány családnak van ott földje, amin granadillát termesztenek vagy marhát tartanak. Jó egy órán át autókázunk, mire megérkezünk a Codo de los Andes nevű kilátóhoz.

- Innen Bella Vista úgy három kilométer. Én délután négy felé megyek vissza Samaipatába. Ha szeretnétek, visszaviszlek titeket - kedveskedik ideiglenes sofőrünk.

A kilátás tényleg lélegzetelállító, egyértelműen megérte ide eljönni. A Nap is kisüt, így vagy egy órán át bámuljuk a völgyet és hallgatjuk a felszűrődő madárzsivajt.

Codo de los Andes - megérteCodo de los Andes - megérte

Végül úgy döntünk, egész Bella Vistáig sétálunk, hátha előbb szembejön a srác. A település valóban egy tanyabokor. Egyetlen öreg nénivel találkozunk az út szélén, aki fuvarra vár. A srác nem hazudott, pontban négykor megjelenik az úton. Samaipatánál rak ki minket, egy fillért sem kér az egész napos furikázásért. Adunk neki 20 boliviano benzinpénzt, amit azért elfogad, majd visszatérünk a hippitanyára, ahol a csíkos gatyás raszták ugyanúgy fetrengenek a fűben és nyakalják az olcsó bolíviai bort, mint két napja.

Szép volt Samaipata, de ideje továbbállni. Holnap Sucre a cél, de hogy miként, azt nem tudjuk, mert éjszakai buszra nem akarunk ülni, trufik pedig nem járnak ezen a szakaszon.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Szétuntuk magunkat az utolsó jezsuita missziónál, ezért bemenekültünk Santa Cruzba, ahol egy igazi világvárost ismertünk meg. Tudtátok, hogy Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa? És azt, hogy emiatt a város miatt 2006-ban majdnem kettészakadt Bolívia? Hogy teljes legyen a kép: a városi élmények után le akartak minket csukni, de végül vad mojitózásba fulladt az éjszaka.

San José de Chiquitos igazi metropolisznak tűnik San Miguel és San Rafael után. Ez nem azt jelenti, hogy van internet a szállón, hanem azt, hogy van aszfaltút. Tudom, hogy 2014 van, de Bolíviában már ez is valami. Annak is örülnünk kell, hogy nem kell a legszebb álmunkból csak azért felébredni, mert a szálló előtt elmegy egy kocsi, ami olyan port kavar, hogy nem kapunk levegőt.

San José főterén ugyanúgy ott áll a felújított jezsuita misszió és templom, mint a többi településen, az egész mégis máshogy néz ki. Először is a tér tágas, szellős és egészen modern. Az épületek nagyobbak, kőből készültek, s szemben a többi misszió árkádos, cirádás homlokzatával a San José-i minden díszítést mellőz, egyszerű okkersárga. Amolyan álromán stílusú épületegyüttes, aminek látványa kifejezetten üdítő a sok cifra templom után.

San José de Chiquitos jezsuita missziójaSan José de Chiquitos jezsuita missziója a lemenő Nap fényében

Két dolgot nem lehet csinálni San Joséban: internetezni és enni. A helyiek elmondása szerint a világháló napok óta nem érhető el, az evők pedig valamilyen okból kifolyólag mind zárva tartanak. Nem baj, majd holnap.

Reggel kikocogunk a terminálra, mert kitaláljuk, hogy megnézzük magunknak az innen két órányira álló Chochís szikláját és a lábánál elterülő missziót. Hiába találtuk ki, odajutni nem sikerül. No nem azért, mert nincs oda közlekedés, hanem mert a jegyárus fickó nem hajlandó nekünk jegyet adni a trufira. A 9 órási kocsi tele van, a 11-esre pedig 30 perc pult előtt ácsorgás után sem kapunk jegyet. Közben a helyiek csomagot adnak fel nála, haverjával megkávézik, telefonál az asszonnyal, minket azonban nem szolgál ki. Háromszor intek neki, hogy venném a jegyeket, de ő minden alkalommal elfordítja a tekintetét, felszegi az állát és szarik ránk. Na, így nem jutottunk el Chochísba.

Eri pózol a misszió falánálEri pózol a misszió falánál

Nem baj, csinálunk mást. Pár kilométerre fekszik a várostól Santa Cruz la Vieja, vagyis Ó-Santa Cruz. Bedobunk pár empanadát a piacon, majd nekiindulunk a pusztának, hogy megnézzük, hogyan is néz ki egy 450 éve alapított bolíviai város. Több mint egy órán át csöszlögünk a 35 fokos hőségben, mire egy szépen faragott, de bezárt kapuhoz érünk. Persze a kapu mellett nincs kerítés, így gond nélkül megyünk be a parkba, amiről csak annyi pozitívum mondható el, hogy árnyékos.

A régészeti park legfotogénebb része a bejáratA régészeti park legfotogénebb része a bejárat

Santa Cruz de la Sierrát, Bolívia ma második legnagyobb városát 1561-ben alapították ezen a száraz és semmire sem alkalmas vidéken. A spanyolok gyorsan ráébredtek a hibájukra, így 29 évvel később - egy szörnyű aszály után - elhagyták a várost és az Andok lábához közelebb, a mai Santa Cruz helyére költöztek. A guaraník, akik ennek a térségnek nomád őslakói voltak, nagy ívben tettek a spanyolok városalapító ténykedésére, és a települést meghagyták az enyészetnek. 1989-ben tárták fel újra, s most itt áll a semmi közepén. Illetve nem áll, mert nem maradt belőle semmi. Egy húsz centi magas falrészleten és pár felállított kereszten túl tényleg csak azzal büszkélkedhet, hogy van pár árnyékot adó fája.

Törjük a fejünket, hogy miként legyen, mert ebben a hőségben eszünk ágában nincs visszasétálni. Fél óra céltalan stoppolás után (egy lélek nem jár erre) végül mégis csak elindulunk gyalog. Szerencsénkre harmadtávnál megjelenik egy motoros, aki mögé felülünk és visszavitetjük magunkat San Joséba.

Itt alapították meg Santa CruztItt alapították meg Santa Cruzt

Várost akarunk! Most! Lassan egy hete rójuk a jezsuita missziók poros útját, ami rendesen leeszi az ember utazókedvét. Visszabaktatunk a terminálra és bepattanunk az első Santa Cruzba tartó trufiba. 150 boliviano, vagyis kicsit több mint 5000 forint fejenként a menet a 250 kilométeres útért. Hahó! Ez pont annyiba kerül, mind odahaza. Nem baj, mostanra nem lepődünk meg a bolíviai árakon, tudomásul vettük, hogy spórolni nem itt kell.

Az utat Santa Cruz és San José között két éve aszfaltozták le. Elég régen ahhoz, hogy máris méter mély kátyúk éktelenkedjenek rajta, így a 250 kilométeres tök egyenes utat sikerül öt óra alatt abszolválnunk.

Sötét éjszaka van, mire megérkezünk Bolívia gazdasági központjába, így jobbnak látjuk taxival szállást keresni. A kinézett szálló címét bemondjuk, a taxis pedig úgy indul neki a városnak, mintha tudná, hova megyünk. Öt perc után azért rákérdez, hogy tudjuk-e, hol van a szálló. Hét éve nem jártam itt, Eri pedig még soha. Hát persze, hogy nem tudjuk, hogy hol van. Fél óra céltalan csalinkázás után végül megkérem analfabéta sofőrünket, hogy tegyen ki minket a főtéren, majd lesz valahogy.

Santa Cruz katedrálisa éjszakai fénybenSanta Cruz katedrálisa éjszakai fényben

Az a valahogy nagyon nehezen lesz. Az LP által legolcsóbbnak titulált hostelekben minimum 25 dollárt kérnek egy szobáért, ráadásul mind tele van. Másfél órán át rójuk Santa Cruz utcáit, mire rábukkanunk egy megfizethető, de cserébe nem túl elegáns szállóra. Aludni persze nem tudunk, mert a hotel alatti bárban a nap 24 órájában bömböl a zene. Én bírok muzsikát hallgatni, de könyörgöm, a Daddy Yankee már akkor sem volt jó, mikor a táncos lányok még egy Dodge Viper motorháztetőjén riszálták a seggüket. Most meg azért nem jó, mert folyton ugyanaz a három nóta szól tőlük.

Másnap kicsit feszülten vesszük a nyakunkba a várost. Szerencsére gyorsan jobb kedvre derülünk, mert Santa Cruz bár nem szép, mégis egészen jó atmoszférájú város. A főtér akár Cartagenában is lehetne; pálmákkal szegélyezett zöld placc, ahová jó kiülni, bámulni a sakkozó öregeket és a fűben heverésző fiatalokat.

Nagyon kellemes a főtérNagyon kellemes a főtér

Sokan nem tudják, de Santa Cruz Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő városa. Persze nem volt ez mindig így. Az 1950-es évekig Santa Cruz elszigeteltségben élt. Aztán út épült La Paz és közte, valamint elkészült a vasút a brazil határig, innentől kezdve pedig a város hirtelen fejlődésnek indult. Ma vezető gazdasági szerepét a térségben talált szénhidrogéneknek köszönheti, ami nem csak jólétet hozott az itt élőknek, de elszakadási törekvések is kezdődtek. Evo Moralesék 2006-ban törvénybe iktatták, hogy Bolívia nem szakadhat szét, ezért a függetlenség ideája ábránd maradt.

Santa Cruz bár még nem világváros, nem áll tőle messze. Azzal, hogy minden megkapható, ami az Egyesült Államokban, Európában vagy Brazíliában, az árak is kezdenek az égbe szökni. A szállásárakat tegnap már megtapasztaltuk, a mai napon a kaja volt a soros. Az, hogy a pizza itt is 20 dollárba kerül, egyáltalán nem meglepő, de hogy egy szelet sütiért sikerül 600 forintot fizetnünk a helyi cukrászdában, az még a budai Daubnerhez szokott pénztárcának is sok egy kicsit.

Az első toronyházak egyikeAz első toronyházak egyike

Az igazi élményt Santa Cruz este nyújtja. Nem, nem az alattunk lévő diszkó frenetikus zeneválasztékára gondolok, hanem a főtér 100%-ig latin hangulatára. A családok korzóznak, a sportosak kocognak a kutyáikkal, az egyetemisták gitároznak a padon, az idősek galambokat etetnek. Az egész éjszakát el tudnám itt képzelni csak ücsörögve, nézve az embereket. Másnap azonban indulunk vissza az Andokba, így kénytelenek vagyunk átadni magunkat az álommanónak.

Samaipatáról úgy nyilatkozik mindenki, mint a hátizsákosok Mekkája, ahol egyszerűen jó pár napot hippiskedni. Persze, hogy csak este indul busz a falu irányába, úgyhogy ismét marad a roppant költséghatékony trufi. Bár a belváros széléről induló kocsiban már csak egy hely kiadó, sikerül meggyőznünk a sofőrt, hogy vigyen el kettőnket az anyósülésen egy kicsit többért, mintha csak egy embert vinne. Belemegy, bár az út vége felé már bánom, hogy bevállaltam a sebességváltón való ücsörgést. A menetidőt növeli, hogy nem tudjuk elhagyni a várost, mert tüntetők lezárták a kivezető hidat. Ennek köszönhetően megismerkedünk Santa Cruz külvárosával, bár szerintem ez a városrész nem csak nekünk, sofőrünknek is új. Végül sikerül kikászálódnunk a városból és indulhatunk neki az Andoknak.

A hátsó ülésen egy ausztrál középkorú pár, Sally és Steve ücsörög, akik megkérnek minket, hogy fordítsunk nekik, mert egy mukkot nem beszélnek spanyolul. Harmadtávánál rendőri ellenőrzőponthoz érkezünk. Négyünket, minket és a két ausztrált kiszednek, és elkezdik vizsgálgatni a csomagjainkat. Mikor a rendőrkapitány meglát, odaránt magához, végigszagolja a ruhámat és azt mondja:

- Marihuána, kokain van nálad?
- Miért? Vásárolnál? - fagyasztom le az arcáról a pökhendi mosolyt.
- Ez nem vicc. Most add ide, akkor megúszod.
- Nincs nálam semmi ilyesmi - tiltakozom.
- Ne akard, hogy szétszedjük a zsákjaitokat.
- Csak nyugodtan - vágom rá, de közben kezdem magam ugyanolyan kényelmetlenül érezni, mint Venezuelában.

A Krokodilfej-szikla Samaipata feléA Krokodilfej-szikla Samaipata felé

Egyesével nézik át a cuccainkat, majd mikor nem találnak semmit, olyan kérdéssel fordulnak felénk, amivel 9 év latin-amerikai utazásaim során még soha:

- Oltási könyvet kérek! - fogalmazza meg teljesíthetetlennek gondolt óhaját a zsaru.
- Tessék parancsolni! - nyomom a kezébe az eddig teljesen feleslegesnek gondolt, mégis mindenhová magammal cipelt sárga könyvecskét.

Az ausztrál páros itt bajban van, nincs oltási könyvük. A zsaru int, hogy menjek be Sallyvel és Steve-vel a belső szobába, amíg Eri visszapakolja a cuccokat a zsákba. Tudom mi fog következni, szólok újdonsült cimboráinknak, hogy a pénztárcájukat ne felejtsék kint, mert szükség lesz rá. A zár kattan, a rendőr pedig beszélni kezd:

- Fordíts nekik! Mivel nincs oltási könyvük, ezért be kell vigyem őket a Santa Cruz-i kapitányságra 24 órára.

Odafordulok Sallyhez és Steve-hez, és fordítok:

- Pénzt akar. Vegyétek elő a tárcátokat. Mennyi? - fordulok a rendőrhöz, miközben az ausztrálok előhúznak egy százast.
- Ötven boliviano - vágja rá simán a zsaru.

A két ausztrál nem érti miért ötven, amikor már ott volt a százas kezükben, de kicserélik a bankót és átadják a "váltságdíjat".

- Gringo! - állít meg kifelé menet a zsaru - Te nem tudnál adni valamit?
- Ne szórakozz! Most kaptatok egész jó sörpénzt. Igyátok el!

Ezután kezet fog velem, megköszönvén, hogy szereztem neki pénzt. A bolíviai rendőrben az a jó, hogy egy fokkal sötétebb a venéznél, így még igazán korrupt sem tud lenni.

Az út Samaipatáig egészen mesés. Olyan, mint a Yungason volt, csak itt aránylag jó az út, így a rettegés helyett van időm elmerülni a látványban. Három óra kocsikázás után futunk be a hűvös és szeles faluba, ahol búcsút intünk Sallynek és Steve-nek, majd szálló után nézünk. Végül teljesen véletlenül ugyanannál a hostelnél kötünk ki, ahol az ausztráloknak foglalásuk volt, így együtt múlatjuk az estét. Hálából, hogy megmentettem őket a 24 órás fogdától, ipari mennyiségű mojitót rendelnek ki.

Samaipata templomaSamaipata temploma

Kiderül, hogy a közel 50 éves, eredetileg brit páros pontosan ugyanúgy kezdett 30 éve utazni, mint mi, aztán Sally a kínai útjuk során teherbe esett. Otthon akarta megszülni a gyermekét, így hét hónaposan felültek a Transzszibériai vasútra és visszatértek Londonba. A gyerek még nem volt fél éves, mikor ismét útrakeltek, méghozzá Indiába, ahol öt hónapot töltöttek el. Aki már úgy Isten igazából hátizsákolt arrafelé, az tudja, mekkora "élmény". Ezután Ausztráliába utaztak, ahol hostelt nyitottak, közben pedig beutazták egész Ázsiát. Ma övéké Cairns legöregebb és legismertebb hostelje, s bár 50 évesek, mai napig hátizskolnak minden évben pár hónapot.

A nagy handabandázásnak és piálásnak végül egy vihar vet véget. Kimegy az áram, így esünk-kelünk, mire rátalálunk az ágyunkra. Holnap új nap, új kalandok.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Chiquitana jezsuita templomai azért könnyen lefárasztják az embert. Értem én, hogy a Világörökség részét képezik, de a jóból is megárt a sok. Az pedig puszta véletlen, hogy nekem pont az a templom tetszik, ami nem élvez műemléki védettséget. Közben azért rájövünk, hogy vannak még jó fej emberek Bolíviában, még ha stoppolni nem is könnyű. Saicét pedig semmilyen körülmények között ne egyetek!

Lepakolunk a roppant igényes szállónkon, majd harapnivaló után nézünk. Rizses csirke az elmúlt két hét után nem jöhet szóba, így kikötünk San Ignacio egyetlen pizzériájában. Hét évvel ezelőtt életem legrosszabb pizzáját Bolíviában sikerült elfogyasztanom, amikor is hawaiinak kihoztak valami édes tésztás, lekváros, koktélcseresznyés őrületet, aminek még a szaga is émelyítő volt. Tavaly Peruban többször sikerült összecsinálnom magam a remek, kemencében sütött, többször felolvasztott mirelit pizzától, azóta Dél-Amerikában óvatosan közelítek bármilyen olasz ételhez. Kirendelünk egy sajtos szalámisat, gondolván, abból baj nem lehet. Csodák csodájára egészen ehető dolgot kapunk.

San Ignacio temploma nem része a VilágörökségnekSan Ignacio de Velasco temploma nem része a Világörökségnek

A meglepetés nem a pizza minőségében, hanem annak árában fogad. A számlán 120 boliviano, azaz 4200 Ft szerepel. Nem, nem családi pizza, sima nyolc szeletes, ami a világ minden pontján pont ugyanakkora. Na jó, itt egy kicsit kisebb. A magyarázat egyszerű. San Ignacio közel fekszik a brazil határhoz, így rengetegen járnak át San Ignacióba kereskedni vagy csak szimplán olcsón kajálni. Azt korábbi utazásaimból tudom, hogy a 4200 forintos pizza egy brazilnak még mindig olcsó, de könyörgöm, mi csóró európaiak vagyunk. Budapesten szerintem nagyítóval kéne nyomozni azt a helyet, ahol 4200 forintért adnak egy pizzát, már ha van egyáltalán olyan hely. Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb asztalnál brazilok ücsörögnek, akiknek a mostani gazdasági helyzetben ez az ár streetfoodért filléres tétel.

San Ignacio de Velasco amúgy egészen csodálatos hely. Kolumbia óta nem láttam ilyen szép várost, beleértve a perui Arequipát és Cuzcót is. A főtér tisztaságát bármelyik svájci kisváros megirigyelné, az azt szegélyező épületek mind három és négy csillagos hoteleknek adnak otthont. Az utcán puccos kocsik szaladgálnak, amúgy meg mindenki tök jól néz ki. Luxus a semmi közepén. Nem is nagyon értem, hogy az ördögbe tud így kinézni egy város, miközben alig lehet megközelíteni - az első aszfaltút 150 km-re, öt órás buszútra van ide.

Ha kívülről nem is, belülről attól még szép a templomHa kívülről nem is, belülről attól még szép a templom

A város egyetlen szégyenfoltja az, amiért jöttünk: a templom. A Jezsuita kör hét templomából hat a Világörökség részét képezi, kivéve ezt az egyet. Az van, hogy a térség központjaként San Ignacio templomát még Hans Roth előtt elkezdték felújítani, aminek eredménye az lett, hogy az eredetit lebontották, majd a helyére odabiggyesztettek egy modern betonszörnyedvényt. Mikor elkészült, körbeállta a városka minden lakója, majd arra jutottak, hogy ez böszme rondára sikerült. Mielőtt meglincselték volna a polgármestert, az utasította az építészeket, hogy bontsák le az egészet, és építsék fel újra a régit. Pénz hiányában a betontorony maradt a helyén, így született meg San Ignacio torzója. Szerencsére a templom belső terét sikerült megmenteni, így az oltárak és szent képek megmaradtak olyannak, mint egykoron. Ha engem kérdezne valaki, akkor azt mondanám, mind közül a San Ignació-i templom néz ki belülről a legjobban.

San Ignacio szép, de minden piszkosul drága, ezért nem maradunk tovább. Délelőtt kisétálunk a külvárosba, ahol várunk egy buszt, ami San Miguelbe tart. Szerencsére nem kell rá sokat tétlenkedni, egy óra múlva már a szuper csendes egyutcás faluban fotózzuk az újabb missziót.

A San Miguel-i templomA San Miguel-i templom

A kőből épült torony itt is különáll a templomtól, de ami miatt igazából nevezetes, az a harangjátéka. Hét különböző méretű harang található az amúgy nem túl magas toronyban, amiket misekor, esküvőkor vagy temetéskor más és más módon kongatnak meg. A legrosszabb az, ha a legkisebb harang hangja csendül fel, ez ugynais azt jelenti, hogy a faluban meghalt egy gyermek.

Fotózás közben megjelenik egy turista pár, a spanyol Alberto és az osztrák Alexandra. A srác odáig van a jezsuita templomokért, barátnője vállvonogatva kíséri, jelezvén: halálosan unja a vidéket. Nem úgy tűnik, mint akinek van beleszólása a dolgokba, később kiderül, hogy miért.

A falfestések mindenhol szépekA falfestések mindenhol szépek

A templom ajtaja zárva, de mázlink van; megjelenik egy furcsán beszélő gyerek, aki átmászik a parókia falán, és kinyitja nekünk Isten házát. Pont ugyanúgy néz ki belülről, mint a többi, de a gyerek mutogat, hogy kövessük. Hátramegyünk a sekrestyébe, ahol a kölök kinyit egy szekrényt és elővesz néhány bábut. Nem igazán értjük mit akar, de később megjelenik egy fickó, aki a templom gondnoka lehet, és elmeséli, hogy ezeket az apró szenteket cipelik körbe a faluban jeles napokon. Miközben hallgatjuk a mesét, felnézek az oltár feletti plafonra, ahol egy igen izgalmas freskót látok: fekete viharfelhőkön ülnek az emberek, középen pedig a Gyűrűk Ura mindent látó szeme tűnik fel. Hátborzongató festmény.

A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették A Gyűrűk Ura mindent látó szemét már 300 éve megfestették 

A templom után Alexandrával és Albertóval beülünk inni egy gyümölcslevet az egyetlen nyitva lévő helyre, majd várjuk, hogy érkezzen a busz, amivel továbbutazunk San Rafaelbe. A lány nyöszög, hogy éhes, így Alberto mondja neki, hogy menjen át a boltba, vegyen kekszet, de a lány nem mozdul. Eri végül elkíséri, Alberto pedig kifakad:

- Két éve járunk, mégsem hajlandó egy szót se szólni hozzám spanyolul. Gondoltam, majd idekinn könnyebb lesz megtanulnia a nyelvet, de nem. Egy kekszet nem tud nélkülem megvenni. Teljesen kikészít. Ti hogy bírjátok egymást nézni évek óta a nap 24 órájában?

Az igazat megvallva, egész jól bírjuk, sőt, egyre jobban. Rá kell jönnöm, hogy a korábban felmerülő problémák egyre ritkábbak. Eri nem akad ki azon, ha nagyon gáz helyen kell aludnunk és szart kell ennünk, én meg sokkal könnyebben túlteszem magamat azon, hogy olykor elmegy egy napi büdzsé olyan dolgokra, amik nekünk férfiaknak feleslegesnek tűnnek, de a nőknek elengedhetetlenek. Nyilván évek óta összezárva lenni komoly kihívás, de mostanra nem hogy zavaró lenne, sokkal könnyebb az egész.

San Rafael temploma - van különbség?San Rafael temploma - van különbség?

Megérkezik a busz. Na ha láttatok már aljas verdát, akkor azt szorozzátok meg százzal. Alexandrának és Albertónak helyjegye van, mert egész San Joséig utaznak, nekünk persze csak álló hely jut, bár igazából nem a busz padlóján, hanem mások lábán vagyunk kénytelenek ácsorogni. Mire a sofőr és segédje mindenkit betömköd a buszba, hirtelen eszükbe jut, hogy a busz defektes. De nem ám leszállítanának minket, hanem a buszban kb. 150 emberrel elkezdik felemelni a csotrogányt. Az egész jelenet abszurd, de szerencsére szerelőink viharsebesen végeznek a kerékcserével, így tíz perc múlva már nyeljük a port a semmi közepén.

A San Rafaelbe vezető út mentén számtalan ranchet látni. Olyan neveik vannak, mint Berlin, Varsovia vagy Bayern. Ezek azok a farmok, amiken a mennoniták gazdálkodnak. Többségük fehérre festett fakerítéssel van lehatárolva, az út szélén nyírva van a fű, s persze a bekötő útjuk sokkal jobb állapotban van, mint maga az országút. Lenne mit Bolíviának elsajtátítania a 300 éves német technikából.

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

Pont a primitív festmények miatt érdekesek a homlokzatok

San Rafael pont ugyanakkora falu, mint San Miguel volt. Azért jöttünk, hogy megnézzük a templomot, de a sofőr közli, hogy ma nincsen több járat, így ha maradunk, holnap ugyanezzel az délutáni busszal tudunk csak továbbutazni. Legyen! Lecuccolunk és bevackoljunk magunkat a falu egyetlen szállójába, ahol garantált a jó hangulat: a szálló tulaja pár napja elhalálozott, özvegye és családja magányos csendben ücsörög a ház elé kitolt hintaszékekben és bámulnak a messzeségbe.

A gyászt nehezen viseljük, így inkább megnézzük magunknak a hatodik templomot is. Pont ugyanolyan, mint az eddigiek voltak, így beülvén a falu egyetlen kifőzdéjébe minősíthetetlen locrót (rizsleves tyúkkal) lakmározni, arra a döntésre jutunk Erivel, hogy holnap leviharzunk San José de Chiquitosba és kihagyjuk az ugyancsak a Világörökség részét képező Santa Ana templomát.

A bolíviai konyha egyik remeke: locroA bolíviai konyha egyik "remeke": locro

Viharoznánk, ha lenne mivel. A busz este 5 és 6 között érkezik, így hát marad a stoppolás. Nem megy könnyen, sőt. Reggel 9-től déli 12-ig egy fia kocsi nem megy San José felé, így megunván a napon aszalódást, bemenekülünk a faluvégi kifőzdébe saicét enni. A saice olyan, mint a paprikás krumpli, paprika és krumpli nélkül, de jó sok rizzsel. Miközben rosszízűen falatozunk, befut egy kamion. Heuréka! A sofőr és overálos társa letelepszik mellénk kajálni, így könnyedén lebeszéljük velük, hogy egy kis plusz pénzért dobjanak már el minket San Joséba. Belemennek.

A kaja végeztével szállnánk be a kamionba, mikor az overálos fickó szól a társának, hogy gáz van, eltört a kardántengely. Remek. Kocsi van, csak nem működik. Egy ideig téblábolunk körülöttük, hátha tudják orvosolni a problémát, de egy óra olajban fetrengés és szigszalagozás után közlik, hogy akkor ők most felhívják a tulajt, hogy küldjön értük és a szállítmányért egy másik kamiont Santa Cruzból. Az legkorábban éjfélre van itt, így az tűnik a legokosabbnak, ha felszállunk a késő délutáni buszra.

Öt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San RafaeltÖt óra stoppolás után tudtuk elhagyni San Rafaelt

Aztán egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, begurul egy furgon. Kipattan egy nő belőle és kikiabál, hogy ki megy San José felé? Elsőként ott termünk, s bár kérdezzük - tanulván a korábbi esetekből -, hogy mennyi lesz a fuvar, csak annyit mond, majd megbeszéljük. Az ilyen megbeszéljük dolog nem ugyanazt jelenti Bolíviában, mint a világ bármely más pontján, így elkönyveljük magunkban, hogy megint le leszünk rántva rendesen, de a fene ott egye meg, legalább kikecmergünk valahogy innen.

Eri a nő mellett kap helyet az anyósülésen, én pedig a platón egy indián kinézetű idősebb pár és egy kifinomult munkásember mellett. Az idősebb pár negyed óra múlva lepattan az egyik ranchnél, én pedig kettesben maradok a kokalevelet rágcsáló és ócska Samba sört vedelő fickóval.

- Gringó vagy? - kérdi, mintha nem lenne tök világos, hogy igen.
- Magyar vagyok.
- Én meg brazil. Mégis mit képzeltek ti amerikaiak rólunk? - veti rám tekintetét, közben arcon köp egy adag kokalevéllel.

Pompás! Kikaptam egy gringógyűlölő vadparasztot, akivel most négy órán át ülhetek édeskettesben a platón.

- Nem értem. Mit kéne gondoljak? - teszem a hülyét.
- Hát ez az! - néz rám komoly arccal - Kérsz egy sört? - és már bontja is ki a következő Sambát.

Megmenekültem. A fickó annyira be van mákozva és annyira tuskó, hogy még utálkozni sem nagyon tud. A pia meg úgyis megold mindent, úgyhogy megnyugszom.

- 60 éve élek Bolíviában. Ez az ország egy álom.
- Már megbocsáss! Nem azt mondtad, hogy brazil vagy? 
- De igen. Kölyökként átjöttem dolgozni, mert sokkal jobb volt itt az élet, mint a túloldalon.
- Hány éves vagy?
- 73 éves vén ördög vagyok - röhög.

Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?Újdonsült barátom 73 éves. Gondoltad volna?

A fickó egy hihetetlenül szikár, enyhén kopaszodó figura, aki ha bemondja, hogy 50 éves, készséggel elhiszem.

- Megyek Santa Cruzba. Várnak a kurvák! - röhög fel, majd bont egy újabb sört.

Hihetetlen életművész. Az egész életét végigályázta, de sehol nem ragadt le, ranchről ranchre vándorolt, mint a western filmekben.

- Ezt a helyet, ahol most vagyunk, San Diablónak (Szent Ördög) hívják - veti közbe egy dombtetőn, ahonnan az út megindul lefelé.
- Miért hívják így?
- Mert anno, mikor az emberek ideértek gyalogszer, annyit mondtak, hogy "Szent Ördög, még mennyi van hátra?!".

És tényleg. Chiquitana száraz erdői hatalmas területen fekszenek, soha nem akarunk megérkezni. Az egyetlen jó dolog a hosszú platón utazásban az, hogy sikerül filozófusra innunk magunkat az öreggel. Végül nagy ölelkezés közepette szállunk ki San José de Chiquitos főterén, ahol a sofőr azt mondja, annyit adunk, amennyit akarunk. Meglepő, hogy maradtak jó fej emberek még Bolíviában. Fizetünk 50 bolivianót a négy órás fuvarért, majd szálló után nézünk. És hogy mi van San Joséban? Hát persze, hogy egy templom. No de erről majd holnap...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Bolívia egyik legkésőbb felfedezett vidéke a ma Chiquitana névre hallgató országrész. A trópusi szárazerdőkben és szavannákon élő nomád indiánközösségeket a jezsuiták vették gondozásba, de nem sokáig izmozhattak az őslakosokkal. A spanyolok nem nézték jó szemmel autonóm törekvéseiket, így az első templom megalapítása után kevesebb mint 80 évvel szedniük kellett a sátorfájukat. Ami hátramaradt, az néhány világtól elzárt koloniális városka, amik akár Bolívia első számú látnivalói is lehetnének, csak szörnyen nehéz őket megközelíteni.

Hat, azaz hat bolíviai jezsuita misszió került fel az UNESCO Világörökség listájára az ún. Jezsuita körből, már csak ezért is gondoljuk úgy, hogy érdemes pár napot rászánni életünkből Bolívia eme eldugott szegletére. Minden útikönyv, sőt, még a Wikipédia is azt írja, hogy az első missziót 1691-ben alapították San Javier néven, de San Ramón-i szállásadónk ad egy kis felvilágosítást:

- Mindenki azt hiszi, hogy San Javier az elsőnek alapított misszió, pedig a jezsuiták előtte egy évvel megépítették Santa Rosa kápolnáját.
- Nincs is Santa Rosa a térképünkön - értetlenkedünk.
- Pedig, higgyetek nekem! Santa Rosa volt az első jezsuita település. Itt van tíz kilométerre, a mototaxik 10 bolivianóért odavisznek titeket.

Chiquitanai életképChiquitanai életkép

Szállásadónk, Diego nem hazudik. A mototaxik valóban 10 bolivianót kérnek a menetért, ami nem tart negyed óránál tovább. Santa Rosa de la Mina (csak a pontosság kedvéért) két kilométerre fekszik a San Javierbe vezető úttól. Egy apró falu, ahol érkezésünkkor épp népgyűlést tartanak. Arról mesél a polgármester az összegyűlt ötven falulakónak, hogy a gringók mennyire lenézik a bolíviaiakat és ez a helyzet tarthatatlan. Pompás az időzítés, sunnyogva oldalazunk el a "tömeg" mellett a falu szélén álló kápolnához, ami zárva van. Motorosaink azt mondják, a polgármestertől kell elkérni a kulcsot, de erre most épp nem tartjuk alkalmasnak az időpontot. Körbefotózzuk a több mint 300 éves épületet, majd visszavitetjük magunkat San Ramónba.

Az első jezsuita templomnál nem jártunk sikerrel, na de majd most. Mázlinkra pont indul egy busz San Javier felé, így negyven perc múlva már a jezsuita kisváros főterén mászkálunk. Mind a templom, mind a főteret szegélyező épületek a 18. századból származnak; Kolumbia óta nem volt ennyire koloniális hangulatom.

San Javier templomának díszes frontfalaSan Javier templomának díszes frontfala

Itt is népáradat van. Mint utóbb kiderül, ma valamilyen nemzeti ünnep van szerte Bolíviában. Gyerekek vonulnak fel és alá, trombitálnak, dobolnak és zászlót lengetnek. Kicsit elég a nyüzsiből, így félrevonulunk a szállónkra, majd a késő délutáni órákban újból kimerészkedünk. Az utcákon sehol egy lélek, minden csendes és nyugodt. A templom is zárva tart, de egy öregúr, aki a bejáratnál ücsörög, azt mondja, hogy este 7-kor mise lesz, így biztosan kinyit. Úgy is történik. Végre látunk belülről egy jezsuita templomot, és hát leesik az állunk. No nem a klasszikus, arannyal futtatott, fából készült oltár, hanem a gyönyörűen megfestett mennyezet miatt.

A jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesésA jezsuita templomok mennyezete mindenhol mesés

San Javiert 1691-ben alapították a jezsuiták, akik azért érkeztek Chiquitanába, hogy az itt élő nomád közösségeket megtérítsék. 1767-ben aztán a spanyolok kirakták a szűrüket, így a megkezdett missziós munka abbamaradt. A templomok az enyészeté lettek, de a városokat az idő közben megjelenő telepesek belakták. 1972-ben egy svájci szerzetes és építész, bizonyos Hans Roth újította fel a templomokat, amik 1990 óta a Világörökség részét képezik.

San Javier temploma is a Világörökség részeSan Javier temploma is a Világörökség része

Másnap reggel Concepción felé vesszük az irányt, amiről a nálunk lévő Lonely Planet csak annyit ír: itt található a legszebb jezsuita templom az egész országban. Felkapjuk zsákjainkat és - tömegközlekedés hiányában - kiállunk stoppolni a falu határába. Az elmúlt két balul elsült stoppolásunk után már okosabbak vagyunk; az első kisbuszt, ami megáll, azonnal az árról kérdezzük. Bár a családját szállítmányozza a srác San Javierbe strandolni, gond nélkül benyögi a 15 bolivianós árat fejenként. Mégsem 180, mint volt San Ignacióban.

A templomok "hátsó udvara" sem akármilyenA templomok "hátsó udvara" sem akármilyen

Concepción jóval nagyobb San Javiernél, de ez csak a poros utcák számában mutatkozik meg. A főtér a koloniális épületekkel pont akkora, mint volt San Javierben, s hogy őszinte legyek, nem érzékelem, hogy mitől is szebb az itteni templom. Két dolog azonban feltűnik: elsőként az, hogy minden utca neve német eredetű, másodikként pedig az, hogy a harangtorony külön áll a templomtól.

Concepción főtere és a különálló harangtoronyConcepción főtere és a különálló harangtorony

Fotózunk párat, majd visszasétálunk a külvárosba, ahol szeretnénk buszt fogni San Ignacio de Velascóba, Chiquitana legnagyobb városába. Bár San Ignaciót közel 50 000-en lakják, mégsem könnyű odajutni. A jegyárus csaj közli, hogy egy körül indul egy kisbusz, de a jegyet majd akkor adja el, ha az már megérkezett. Semmi probléma, gondoljuk, és beülünk egy tápláló rizses csirkére az egyik kifőzdébe. Húsz perc múlva, mire visszaténfergünk a jegyárus csajhoz, azt látjuk, hogy vagy két tucat ember ücsörög a járdán.

- Minden jegy elkelt, sajnálom - veti oda a csaj.
- De hát mi voltunk az elsők, a busz pedig még sehol - hőzöngünk.
- Túl sokan jöttek, ezért el kellett adnom a jegyeket. Majd jön egy másik kisbusz négy óra felé.

Concepción főtereConcepción főtere

Hiába is hőbörögnénk. Ez Bolívia, ahol bár a turista mindenért többet fizet, mégis ő az utolsó a sorban. Mi is leülünk a járdára, három kertészgatyás mennonita mellé. A mennoniták közel 250 éve letelepedett német földművesek, akik megtagadva a modernizációt úgy éltek mostanáig, mint őseik. No persze mint minden, ez is változik. Ma már többségük nem lóval közlekedik, hanem traktor vontatta, vasúti kocsira hajazó vagonnal. A mellettünk ülő hármas gond nélkül szürcsöli a kólát, ami 20-30 éve még skandallum lett volna. Ami maradt, az a népviselet és a nyelvük. A férfiak kantáros gatyát, kockás inget és szalmakalapot, a nők több rétegű szoknyát, fehér zoknit, topánkát, a fejükön pedig kendőt viselnek. Mindenki szemüveges, hihetetlenül fehér bőrű, az arcuk pedig nagyon furcsa. Azt mondják, kizárólag egymás között házasodnak, ezért néznek ki egy kicsit defektesnek.

Mennonita tömegközlekedésMennonita tömegközlekedés

Mikor hallgatjuk őket, nem tudjuk eldönteni, hogy ez most angol vagy német. Persze tudjuk, hogy német, de ez a német nagyon más, mint amit én a középiskolában tanultam. A számokat tisztán angolul mondják, a szavak többségét is angolos akcentussal ejtik ki, mégis németesen hangzik az egész. Tanultam korábban, hogy a német és az angol egy tőről fakad, de csak most szembesülök vele, hogy ez mennyire igaz. Annyira bámuljuk őket, hogy végül a három fickó megkérdi tőlünk, honnan jöttünk. Mikor megemlítjük, hogy magyarok vagyunk, az egyikük büszkén újságolja el - persze hibátlan spanyollal -, hogy néhány éve járt Tirolban, mert az ő családja onnan származik. Beszélgetnénk velük hosszabban is, de közben megérkezik a kisbusz, amit a két tucat ember - köztük a három mennonita - megrohamoz, majd pár perc múlva elvesznek a városszéli porfelhőben.

Ücsörgünk, arra várva, hátha előbb befut az öt órási járat, mire feltűnik egy szakadt csirkebusz. Meg vagyunk mentve, jó esetben még naplemente előtt megérkezünk San Ignacióba.

Concepción után az út egészen szörnyű állapotban van. Szerencsére itt nincs felázva a talaj, mint Amazóniában, így egész gyorsan haladunk, cserébe azonban nyelhetjük a port. Az ilyen dzsungelmobilokról tudni kell, hogy azokat házilag barkácsolják, hogy működőképesek legyenek, ezért a kaszni régen nem úgy néz ki, mint egykoron. Minden pórusán dől be a por, így azért imádkozunk, bárcsak esni kezdene. Imánk meghallgattatik, Santa Rosa de la Roca magasságában cseperegni kezd az eső. Hála Istennek nem esik sok, csak annyi, hogy ne fulladjunk meg a hátralévő másfél órában.

Santa Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhőkSanta Rosa de la Roca felett gyűlnek a zivatarfelhők

Hat órakor futunk be San Ignacióba. A külvárosban tesz le minket a busz, ahonnan gyalog indulunk szállást keresni. Minden szállón elképesztő összeget mondanak, 300 bolivianónál olcsóbb szoba egyszerűen nincs. Nem értem hogy lehet, mikor San Ramónban és San Javierben is simán megaludtunk 100 boliviano körül, de a tény attól tény marad: San Ignacio a legdrágább bolíviai kisváros.

Sötét éjszaka van, mire rátalálunk egy munkásszállóra, ahol a büdzsénknek megfelelő árú szobát kapunk. Egészen hihetetlen, hogy egész Dél-Amerikában Bolíviában fizetünk legtöbbet szállásra, abban az országban, amit mindenki az olcsóságáról ismer. Aztán persze megtudjuk, hogy San Ignacio miért drágább még a drágánál is. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Állólámpa krokodilból

Trinidad Amazónia legnagyobb városa. Nincs itt semmi, csak rengeteg kajmán, amit szerencsére a gasztronómia is felfedezett magának. Tudjuk, hogy kegyetlenség krokodilokat a farkukért lemészárolni, de be kell valjuk, hogy a kajmánnál finomabb hús nincsen. Oké, állólámpának azért nem kéne őket megcsinálni...

Bár még lenne egy nap a fesztiválból, sikerült eléggé beleunnunk abba, hogy folyton ugyanaz történik, így a negyedik nap reggelén úgy döntünk, irány Trinidad. Busz természetesen nincsen, csak trufi. No és kamionok, amik akkor indulnak, ha megtelik a plató. Mázlijuk van a várakozóknak, velünk is hízik a létszám.

A sofőrünk deszkákat helyez el a platón, de nem köti le őket, így azok simán csúszkálnak a ponyvatartó oszlopok között. Ezt még túl lehetne élni, de a méter mély kátyúkba belehajtva a pallók katapultként lőnek fel minket az égbe. Szerencsére a ponyva ruganyos, így ahelyett, hogy földkörüli pályára állnánk, ping-pong labdaként pattogunk a plató alja és a tető között. A bolíviaiak rizses csirkén hízlalt teste persze fixen marad, csak két magyar és egy spanyol hátizsákos repked fel és alá.

Tömegközlekedés San Ignacio és Trinidad közöttTömegközlekedés San Ignacio és Trinidad között

Hosszú az út, amit nem csak mi viselünk nehezen. A okos nőszemélyek a plató elején ültetik le a gyerekeket, háttal a menetiránynak. Fél óra nem telik bele, lógnak ki a szerencsétlenek a plató oldalán és okádnak. Mi persze a deszka szélén ülünk, így a répapermetből nem maradunk ki.

Ha nem hánynának le folyton, egész kellemes lenne az utazásHa nem hánynának le folyton, egész kellemes lenne az utazás

Két órás tötymögés után az egyik folyó partján megállunk, hogy benzines hordókat pakoljanak fel mögénk. Annyival jobb a helyzet a pár hónapja történt ecuadori esetnél, hogy ezúttal nem nekem kell felmálháznom a kétezer liter üzemanyagot. Pakolás közben a folyóból fel-felbukik néhány rózsaszín folyami delfin, csak hogy tudjuk, ez még Amazónia. Nem sokkal később átkompozunk egy folyón, ami után kicsit gyorsabban haladunk, egészen Trinidad határáig, ahol megdöbbenésünkre ugyanúgy épül a híd a Rio Mamoré felett, mint hét éve.

Hogy pontosan milyen hidat akarnak építeni, nem világos, mert szimplán elgátolják a folyót, ami persze folyamatosan bontja a felhalmozott földet. Lehet, a látszatmunkálatok azért vannak, hogy a kompmaffia még működni tudjon egy darabig, híd hiányában ugyanis vagy egy tucat csónakos pakolja át a járműveket jó pénzért egyik oldalról a másikra. A motorokat egyszerűen beemelik egy csónakba, a kamionokat és kocsikat pedig ugyanolyan teknőbe terelik be, mint a Titicaca-tónál.

Híd nincs, s tán soha nem is leszHíd nincs, s tán soha nem is lesz

Az átjutás nem libasorban történik. A személyautók elsőbbséget élveznek, utánuk jönnek a kisbuszok, majd a teherautók. Mi pont ráérünk akár egész délután itt bénázni, de a spanyol srácnak gépe van La Pazba, így egy óra nyugtalan ücsörgés után azt kezdi kiabálni a csónakosoknak, hogy a polgármester unokaöccse, ezért jobb lenne, ha nem húznák az időt. Mindenki tudja, hogy a trinidadi polgármester unokaöccse valószínűleg nem teherautóplatón utazik, így csak legyintenek és hagyják, hadd főjjön a levében. A négy órás útból végül így lesz hat. A hangulatot fokozandó a sofőr nem visz be minket Trinidadba, hanem kirak a városhatárnál, mondván, neki itt le kell pakolnia a benzines hordókat.

Trinidadi utcakép naplementekorTrinidadi utcakép naplementekor

A bolíviaiak egy percen belül szétszélednek, mi meg gyalogosan vágunk neki a városnak. Eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik, ezért pár perc izzasztó séta után leintünk egy platós mototaxit (ilyen is van errefelé). A központban elbúcsúzunk a spanyoltól, aki azonnal leint egy taxit, mi pedig szállás után nézünk. Végigjárjuk az összes szállót, amit a Lonely Planet ajánl, de a legaljasabb szobáért is több mint 20 dollárt akarnak leszedni rólunk, így végül próba, szerencse alapon bemegyünk egy jobban kinéző panzióba. Ez is 20 dollárba kerül (kevés alkudozás után), de cserébe zseniális szobát kapunk működő wifivel. Ilyenhez La Paz óta nem volt szerencsénk, úgyhogy hirtelen felindulásból el is töltünk négy napot a városban.

A trinidadi katedrálisA trinidadi katedrális

Abban a városban, ahol nincsen semmi. De tényleg nincsen. A főtér egészen rendben van, de azon túl a nagy nihil. Az útikönyv mesél egy állatkertről a reptér mellett, de be van zárva. Egy tapírt látunk legelni a helyén kialakult szemétdombon, egészen szürreális látvány. A minél hamarabb távozni kéne érzést továbbfokozza a szag, ami az utcaszéli vízelvezetőkből árad. Naplemente után a helyiek simán kiücsörögnek a házaik elé szagolni a szennyvizet ahelyett, hogy fognának egy lapátot és eltakarítanák a rohadó fekáliát a járda mellől.

Amazónia 2014 - trinidadi "graffiti"Amazónia 2014 - trinidadi "graffiti"

Az egyetlen dolog, amiért érdemes itt eltölteni egy estét, az az El Tabano névre hallgató étterem. Mivel a Rio Mamoré mellékfolyóiban rengeteg a kajmán, ezért szabadon vadászhatók. Hét éve volt már szerencsém errefelé krokodilt kóstolni, azóta vártam az újabb találkozást. Eri egy rántott, én pedig egy chilis kajmánra nevezek be, és nem csalódunk. Az első kóstolás óta hangoztatom, hogy a krokodilnál finomabb hús nincsen a Földön, s ezen állításomat az El Tabanóban tett zabálás erősebb alapokra helyezte. Tudom én, hogy vadhús, és hogy szegény párákat csak a farkukért és bőrükért vadásszák le, de ennél ízletesebb hús tényleg nem létezik. Nem kell állandóan krokodilt lakmározni, de megkóstolni nem csak meg lehet, meg is kell.

A chilis kajmánt kötelező megkóstolniA chilis kajmánt kötelező megkóstolni

Kiélvezvén, hogy van internet, meleg vizes zuhanyzó és sült kajmán, csak az ötödik nap reggelén hagyjuk el az amúgy halálosan unalmas Trinidadot. A terminálon közlik, hogy busz természetesen csak éjszaka van, így felpattanunk két mototaxira és a Terminal de Campesinosra, magyarul a Parasztok pályaudvarára vitetjük magunkat. Pont úgy néz ki, amilyennek a neve sugallja. Szakadt épület még szakadtabb buszokkal, és még náluk is szakadtabb emberekkel. Egy óra múlva indul egy járat San Pablóba, addig a hátsó csarnokban kialakított piacon császkálunk. Semmi extra addig a pillanatig, amíg meg nem pillantjuk a helyi kézműves standot. Minden krokodilból készül, még az állólámpa is. Egészen brutálisan néznek ki szegény hátsó lábra állított bébikajmánok villanykörtével a szájukban. Ez is Bolívia.

Furcsa ajándék a krokodillámpaFurcsa ajándék a krokodillámpa

A buszon valóban helyi parasztokkal utazunk együtt. Mindenki száz kilós zsákokkal száll fel, mellettünk csibék csipognak az egyik kosárban. Egy nagymamára leszünk figyelmesek, aki két unokájával száll fel a buszra. A gyerekek nagyon szurtosak, de a legfeltűnőbb az, hogy az egyiküket a nagymuter nem engedi leülni. Úgy beszél szegény kislánnyal, mint egy utolsó senkivel, míg a másikat folyamatosan putyujgatja. A lányka ránézésre sérült, de nem súlyosan. Mellettünk áll a folyosón. Először félünk, hogy tetvet kapunk tőle, aztán kezd rajta megesni a szívünk. Az indiánok között gyakran látni olyat, hogy a sérült gyereket kiközösítik, enni csak akkor adnak neki, ha éppen jut, de nem gondoltuk volna, hogy látunk ilyet mesztic családnál is. Sokáig szemezünk a szerencsétlen lánykával, aztán rájövünk, hogy valószínűleg nem sérült, csak siketnéma. Olykor elereszt egy mosolyt felénk, mire a nagyanyja jól láthatóan ráripakodik, hogy viselkedjen rendesen. Végül leszállnak, így nem kell tovább nézzük a "szenvedéseit".

San Pablo egy teljesen jellegtelen falu. Szerencsére tíz perc sem telik bele, mire indul egy trufi Guayarosba, ahová végre aszfaltúton jutunk el. Bár délután 5 óra van, bevállaljuk, hogy egész San Ramónig utazzunk, ahová már sötét éjszaka futunk be egy kisbusszal. Sikerül szállást találnunk a főút mellett, majd irány a főtér, ahol épp felvonulás van; a környék összes iskolájának tanulója dobol és trombitál. Addig bámuljuk őket, míg nem betalál minket egy szárnyas hangyaraj; össze-vissza csípkednek. Visítva rohanunk vissza a szállóra, ahol a tulajtól megtudjuk, hogy nem fogunk belehalni a csípésekbe. Egyáltalán nem bánjuk, kár lett volna a jezsuita missziók előtt elpatkolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Két hete azért indultunk el Amazóniába, hogy július végére San Ignacióba érjünk. Ilyenkor tartják ugyanis Bolívia talán legőrültebb ünnepét, aminek sem eredete, sem célja nem teljesen világos, még a helyiek számára sem. Mint a legtöbb indián fesztivál, úgy ez is piálásba fullad, s persze ekkor indul csak be igazán a buli. A lángoló emberek látványa, a bikafuttatás, az ócska rum és ennek az egész őrjöngésnek a hangulata azt mondatja velünk: San Ignacio de Moxos az amazóniai valóság alfája és omegája. 

San Ignacio de Moxos messze a legszebb indiánok lakta település, amit valaha láttam. Bolíviai viszonylatban példásan tiszta, szokatlanul vidám utcáin élénk színűre festett házak sorakoznak. A házak belső terében kialakított zöld udvarokban persze azért komoly kerttervezésnek nincs nyoma, de mindezt Amazóniában a természet magától megoldja egy-két levélkoszorús trópusi pálmával. Jó itt lenni.

Függőágy árus a falu főterénFüggőágy árus a falu főterén

San Ignacióban mindenki szép az öreg, bájos arcú, ráncos bácsikától kezdve a diszkréten kisminkelt, elegáns csajokon át a sűrű hajú, szemtelenül jóképű, fekete szemű egyetemista srácokig. Eltűntek az Andokban megszokott barátságtalan arcok, akiket megkeményített a hegyvidéki klíma szigorú hidege. Amazóniában a bolíviai ember is vidám, folyton odavet egy-két vicces megjegyzést, ha gringót lát, de a legkevesebb, hogy mosolyogva utánad szól: "Hola Rubia! Como te vas?".

Menjünk vissza száz évet az időben és megérkezünk San IgnacióbaMenjünk vissza száz évet az időben és megérkezünk San Ignacióba

Az évente megrendezésre kerülő San Ignacio-i fesztivál vagy Ichapekene Piesta lényegében a város névadójának ünnepe. Ignacio nagy tiszteletnek örvend a helyiek körében, akik szentül hisznek benne, hogy a jólét, az egészség és a szerencse záloga San Ignacio jóindulatának megnyerése, ezért minden család tart az otthonában egy parányi szobrocskát, amihez - biztos, ami biztos - rendszeresen tud imádkozni.

Mindenki arra vár, hogy kezdődjön az ünnepségMindenki arra vár, hogy kezdődjön az ünnepség

Sokszor találkoztam már azzal a jelenséggel, hogy az indiánok összemossák saját ősi vallásuk elemeit a rájuk erőszakolt katolikus ceremóniákkal. Láttam már majákat Guatemalában, ahogy keresztény templomban áldozatot mutattak be ősi isteneiknek, és volt szerencsém Peruban a Qoyllur Rit'i hajnalán szemrevételezni a kecsuákat, ahogy az 5000 méter magasra épített katolikus templomban imádkoztak a Földanyához. Hazudnék, ha azt mondanám, meglep, hogy most is mindennek a kiindulópontja a főtér sarkán álló, tekintélyes méretű katolikus templom.

Kicsit tartok tőle, hogy a Qoyllur Rit'i után már egyetlen indián fesztivál sem tud lázba hozni. Egykedvűen figyelem, ahogy a burjánzóan zöld, trópusi növényektől hemzsegő főtéren mindenki fel-alá szaladgál jelmezekkel a kezében a másnapi szertartásra készülődve. Óriási a nyüzsgés, egészen egyértelmű, hogy erre a három napra a város teljesen kifordul magából.

Érkeznek a macheterók a templomhozÉrkeznek a macheterók a templomhoz

Az utcán lépten-nyomon rögtönzött, dilettáns, de nagyon lelkes zenekarok kísérik a járókelőket. Feladatuk az, hogy egy találomra felkapott hangszerrel fülsüketítő zajt csapjanak a fesztivál ideje alatt, ezt pedig nagyon komolyan veszik, úgyhogy az idegtépő, diszharmonikus zsivaj egyetlen percre sem hagy alább. Az az érzésem, hogy ha egyszer végetér a fesztivál, kénytelen leszek megkérni Endrét, hogy üssün fazekakat fakanállal, mert anélkül nem fogok tudni elaludni.

A mínusz egyedik napon katolikus misével kezdődik az ünneplés. Az oltár jobb oldalán Santiago ember nagyságú szobra néz farkasszemet a bal oldalra állított San Ignacióval, ami mögött azok a kis felcicomázott szobrok sorakoznak, amiket a város lakóinak kutya kötelessége a fesztivál első napján otthonukból a templomba cipelni. Mindenütt gyertyák égnek, a padokon különös jelmezekbe öltözött helyiekkel ücsörgünk együtt. A mise nem tart sokáig. A spanyol pap húsz perc alatt lezavarja a kötelezőt, majd bekéreti a templom előtt toporgó jelmezes öregeket, hogy egy közös imádsággal nyissák meg az ünnepet. 

A dobok mellett furulyaszót lehet hallaniA dobok mellett furulyaszót lehet hallani

Az igazi fesztivál másnap hajnalban kezdődik, egész pontosan négy órakor. A korai keléshez egyikünknek sem fűlik a foga. Szerencsére a 94 éves háziúr megnyugtat minket, hogy nem maradunk le semmiről, mert a körmenet csak délután kezdődik, hajnalban csak az öregek petárdáznak egy keveset, ébresztőt fújva a falu lakóinak. Bár egyszer megriadunk a puffogástól, könnyen alszunk, még úgy is, hogy második napja egy tyúkólban kell éjszakáznunk.

A kora délutáni órákban a jelmezes tömeg a templom előtti téren gyülekezik. Pereg a dob, kezdetét veszi a tánc. Az ún. macheterók tetőtől talpig fehér vászonruhát viselnek nyakuk körül élénk piros, sárga, vagy zöld színű kendővel, fejükön óriási, színes madártollakból készült fejdísszel. Kezükben rövidke, girbegörbe botot tartanak, s azzal forogva valamint meghajolva táncolnak a köztük tipegő dobosok adta ritmusra, melyet néha furulyaszó kísér. A lábukra magokból készült fűzért kötnek, ami jellegzetes, éles, csörgő hangot ad, amikor dobbantanak tánc közben.

A macheterók tollkoronája egészen elképesztőA macheterók tollkoronája egészen elképesztő

A társaság élén egy színes selyemruhába bújtatott lány táncol, nélküle el sem kezdődhet a mulatság. Tolldíszes jelmezt egyébként a fiúgyerekek is viselhetnek, de csak abban az esetben, ha már megtanulták a fiatal felnőtt férfiak táncát. Teljesen elvarázsolnak a három év körüli kis lurkók, ahogy a felnőttek között lelkesen dobognak. Percekig bámulom és fotózom őket a főtér sarkán, észre sem veszem, hogy közben a tömeg nagy része már a templom belsejében van. Endrét is csak egy óra múlva találom meg a sokaságban.

Még nincs öt éves, de már macheteroMég nincs öt éves, de már machetero

A templomba érve feltűnik az idősebb férfiak csoportja. Ők is fehér lepelt viselnek, de az ő fejdíszük nem tollakból áll, hanem jellemzően sárga csillámpapírral beborított, hegyes süvegből, aminek csúcsába az ünnepség végén rakétákat tűzdelnek. Annyi bizonyos, hogy a tornyos sipkásokat illeti meg az a jog, hogy a szent misére behozzák a kelyhet, amiből közösen a pappal bort isznak. Rövid mise után néhány jelmezes felkapja San Ignacio ember nagyságú szobrát és kivonul vele a templomból. A tömeg követi őket. Így teszünk mi is, mígnem egy zászlókkal feldiszített, nádtetős házikóhoz nem érkezünk.

A fő ceremónia a királyválasztás, amire itt kerül sor a következő percekben. Miközben a terem első részébe helyezett San Ignacio szobornál mindenki táncolva tiszteletét teszi, a terem hátsó részében egy fiatal srác kerül a trónra, aki azonnal koronát kap a fejére. Távolról úgy tűnik, hogy ez egy jókora giccses kristálycsillár, színes zászlókkal kombinálva, közelebb érve jövök csak rá, hogy egy ezüst színű papírvirág-koszorú. Ezután röpke egy óra alatt mindenki tanácstalanra issza magát, majd az újdonsült királyt lóra ültetik és San Ignacio szobrával együtt végighordozzák a város minden utcáján.

A király és leghűségesebb szolgájaA király és leghűségesebb szolgája

A fesztivál legnépszerűbb és egyben legviccesebb, de vélhetően legkellemetlenebb jelmeze a király szolgáinak, az öreg embert mintázó achuknak van. Kilétüket a fesztivál alatt végig titok fedi, mert arcukon fából faragott maszkot viselnek, fejük tetején pedig teknőspáncélt vagy kereszttel ellátott bőrkalapot. Lábukon magokból készült, rabláncot szimbolizáló füzér lóg, amivel egymáshoz vannak kötözve, és amitől ügyetlenül totyogva tudnak csak járni. Egyik kezükben egy rongybabát szorongatnak - állítólag a "barátnőjüket" -, a másik kezükben egy kurta, görbe bot van, azzal szúrkálják a földet.

Trágárak, szexisták és erőszakosak - mégis mindenki őket imádja

Trágárak, szexisták és erőszakosak - mégis mindenki őket imádja

Egész nap egy fekete öltönyben aszalódnak a negyven fokban, így a folyamatos sörvedeléstől gyorsan felöntenek a garatra. Az alkohol sok mindent old, többek között a gátlást is. Szőke nőt ritkán látnak, úgyhogy röpke két perc alatt komoly népszerűségre sikerül szert tennem. Kapom az egy éjszakás ajánlatokat csípős megjegyzések kíséretében, amikből szerencsére keveset értek a szájuk elé tartott faálarc miatt.

Soha nem mutatják meg az arcukatSoha nem mutatják meg az arcukat

A hatalmas, jelmezes tömegben minden kétséget kizáróan a legunalmasabb szerep a nőknek jut, akik fehér csipkével kombinált narancs, citrom vagy kék színű selyemruhát viselnek szalmakalappal, és 10-12 fős csoportokba verődve billegetik magukat dobszóra. A felvonulás órákat vesz igénybe s mire a király újra a templom elé érkezik, már senki nem szomjas.

Az achuk lábán lévő magfűzér a rabláncot jelképeziAz achuk lábán lévő magfűzér a rabláncot jelképezi

Szürkület van, mindenki szétszéled és piálni kezd. Mi sem akarunk kimaradni a jóból, az igen kevés turista közül sikerül egy spanyol-szerb párossal összeakadnunk, akikkel szörnyen ócska bolíviai rumot vedelünk a téren, karöltve a díszes tömeggel.

Este 9 óra magasságában, mikor már mindenki tántorog, kezdődik a tűzijáték. A falu két vezető családja lövi a rakétákat, de mivel mostanra már ők is kellőképpen megittasodtak, azokat gyakorlatilag a tömeg kellős közepébe szórják. Ekkor kezdődik az igazi őrjöngés. Akihez a rakéta kerül, az felkapja és visszahajítja a feladónak. Mindenki csak reménykedik, hogy nem az ő kezében vagy feje felett robban fel. Úgy látszik, csak én nem vagyok még elég kótyagos az ócska rumtól ahhoz, hogy ne fogjam menekülőre; Endre és a spanyol srác beszáll a játékba és hajigálják a petárdákat. A durva csak ezután következik. A süveges öregek fejére petárdákat szerelnek és meggyújtják őket. Úgy szaladgálnak végig a tömegen lángoló fejjel, mint egy gömbvillám. Van, hogy az alkohol hatására hanyat esnek, ilyenkor mindenki menekül, amerre lát, nehogy felé szálljon az öreg fejéről a tűzcsóva. Csodával határos módon senki nem sérül meg.

Naplemenet után kezdődik az ivászat és az igazi őrületNaplemenet után kezdődik az ivászat és az igazi őrület

A tűzijáték után az éjszakai indián fieszta hétköznapi utcabálba csap át, ami nekem és Endrének nagyjából abból áll, hogy másfél órán át próbálunk egymás nyomára bukkanni.

A hosszúra nyúlt éjszaka után kissé kóválygós a másnap délelőtt. Azért, hogy javítsunk a közérzetünkön, megpróbálunk a gyomrunkba tuszkolni valamit késői reggeli gyanánt. Az egyik utcában műanyag székek, asztalok és egy majadito de pato feliratú tábla utal arra, hogy a hely átmentileg kifőzdévé alakult. Lövésünk sincsen mi az a majadito de pato, csak annyi biztos, hogy kacsából készül, ezért gyanútlanul rendelünk két adagot.

A dobszó egy percig nem csendesülA dobszó egy percig nem csendesül

Endre nagy örömére megjelenik egy kövér asszonyság két tál fehér rizzsel, amiben minden igyekezetünk ellenére nem találunk egyebet, csak egy parányi kacsacsontot. Csalódottan ballagunk át a főtérre, ahol a helyiek kakaóból csokoládét próbálnak gyártani, nem túl sok sikerrel. Nekem ez valahogy sosem fért a fejembe. Az odáig rendben van, hogy kacsahúsra nem futja, de abban az országban, ahol a világ legjobb kakaója terem, miért nem lehet ehető csokoládét gyártani? Nyugtázva, hogy a bolíviai konyhaművészet Amazóniában sem nyújt gasztronómiai élményt, korgó gyomorral ballagunk át a délutáni bikafuttatás helyszínére.

A város füves focipályáját ez alkalomra a helyiek igen kreatívan stadionná alakították oly módon, hogy 5-6 méter magasra épített falelátóval vették körül. Az 50 bolivianos belépő kipengetése után kapunk egy öt méter magas létrát, amivel a kissé labilisnak látszó építmény kakasülőjére kell felkapaszkodunk. Ez mondjuk másnaposan nem megy könnyen. Hatalmas a tömeg, moccani sem tudunk. Minden alkalommal, mikor a mellettem ülők valamelyike két centit arrébb teszi a fenekét, az az érzésem támad, hogy menten a mélybe zuhanok. Kétségbeesetten és mozdulatlanul szorongatjuk a fapallót, miközben a bikákra fókuszálunk.

Heten egy ellen, mert így igazságosHeten egy ellen, mert így igazságos

Utálom az olyan szabadidős tevékenységeket, ahol az emberek kiszolgáltatott állapotban lévő állatok kínzásában lelik örömüket, ezért csak amiatt vagyok hajlandó itt lenni, mert Endre szerint ezt is dokumentálnunk kell. Pontban három órakor kihajtanak egy bikát a karámból. A küzdőtéren tartózkodó néhány - nyilván rettenetesen bátor - férfi minden kreatívitását előkaparva veti be a "jobbnál jobb ötleteit", hogy felbőszítse az amúgy feltűnően jámbor állatot. Színes ronygyokat dobálnak a fejére, hurkot kötnek a szarvára, sőt, akad olyan "hős" is, aki egyenesen a hátára ül. Szegény bika meg csak áll ott némán és néz tágra nyílt szemekkel, mintha nem értené, mi a fenét akar tőle ez a sok agyament hülye.

Egy centin múlottEgy centin múlott

Nem folyik vér, nem kínozzák az állatokat, így nem kerülget az a menekülési kényszer, mint tavaly a kakasviadal idején. Inkább csak a röhögés, majd az unalom. Másfél órán át fészkelődünk a kakasülőn, eközben szerencsére csupán egyetlen állatot sikerül felbőszíteni annyira, hogy felkapja és a levegőben megpörgesse egy illuminált állapotban lévő zaklatóját. A férfi az attrakció után eszméletlen állapotban zuhan a földre, majd hat másik lökött karjában ismeretlen helyre "távozik".

Az akció után a bikák lenyugszanak. A részeg csürhe persze nem, így jobb híján egymást kezdik püfölni, ami hatalmas sikert arat a nézők körében. Két óra elteltével görcsölni kezdenek a farpofáink, de a létránkat elvitte valaki, így átkurjongatunk a szomszéd szektorba, hogy küldjenek egy lajtorját. Fél óra múlva visszaér a létra, gyakorlatilag lemenülünk a magasból.

A gyerekek is elfáradtakA gyerekek is elfáradtak

Az utcán továbbra is mindenki táncol és piál, s mivel mostanra a maszkos srácok fejére is felkerülnek a rakéták, még nagyobb az őrület. Mindenki rohan, amerre lát, közben a nők sikoltoznak, a férfiak pedig locsolják magukra a sört és a rumot. Képtelenek vagyunk piálni, így magunk mögött hagyjuk a város őrült felfordulását, és egy kis nyugalomra vágyva a négy kilométerre található lagúnához ballagunk naplemetét fotózni. Sokáig nézzük, ahogy a Nap vörösre festi az ég alját, közben azon töprengünk, vajon mi volt ez az egész? Napok vagy talán hetek kellenek ahhoz, hogy leülepedjen az elmúlt három nap élménye.

Naplemente az Isireri-lagúnánálNaplemente az Isireri-lagúnánál

Este sétálunk vissza a szállásunkra, de a főtéren még mindig tart a zenebona és az őrjöngés. Elfáradtunk. Jólesik visszatérni a tyúkólba és rávetni magunkat a nyugalmat jelentő deszkákra. Holnap új nap... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ha drágálod az útiköltséget, stoppolj! Rengetegszer utaztunk mi is így az elmúlt másfél évben, de Bolíviában kicsit máshogy képzelik a stoppolás intézményét. 15 dollárt fizettünk azért, hogy két órán át tolhassak ki a sárból egy kocsit a semmi közepén. Régebben imádtam Bolíviát, mostanra azonban utálom. Legfőképp a bolíviaiakat.

Reggel kikocogunk Rurre "termináljára", ami egy sáros utca tele trufival és ütött-kopott buszokkal. Mivel Bolíviában napközben nem sűrűn járnak buszok, ezért gondolkodás nélkül egy trufisnál fizetjük ki a menetdíjat, majd várunk. Várunk és várunk. Várunk, várunk és várunk. Semmi. Másfél óra alatt sem telik meg az autó, így busz után nézek, hátha mázlink lesz. És igen! 10:30-kor indul egy szakadt dzsungelmobil, már csak vissza kell kapjuk a jegy árát a trufistól.

Lökhárítóra semmi szükség AmazóniábanLökhárítóra semmi szükség Amazóniában

Tíz percen át győzködjük, hogy nem a mi hibánk, hogy képtelen összeszedni plusz két utast, így magam szedem le a zsákokat a kocsi tetejéről. Végül a többi taxis győzi meg sofőrünket, hogy mindenkinek jobb, ha visszaadja a pénzt, és utunkra enged. A nagy vitában majdnem sikerül lekésnünk a buszt, de szerencsére ez Bolívia, ahol a menetrend azért van, hogy azt senki ne tartsa be.

Valamivel 11 után hagyjuk el Rurrét és próbálunk Yucumóba jutni a szétázott úton. Nem megy könnyen, mert húsz kilométerenként elakadt teherautókba és kocsikba botlunk, amik lehetetlenné teszik a haladást. Egyik alkalommal több mint fél órán át ácsorgunk a semmi közepén, mert ennyi ideig tart, míg az előttünk megrekedő teherautó sofőrje és a buszunk személyzete kiássa a járgányt a tengelyközépig érő mocsárból.

Miatta sem könnyű a haladásMiatta sem könnyű a haladás

Valamivel 4 után futunk be Yucumóba, ahol sikerül elkapnunk az utolsó trufit, ami San Borja felé tart. Mi vagyunk az utolsó két utas, így kénytelenek vagyunk a kocsiban elfogyasztani az estebédünket: csirkét rizzsel. A ránézésre 15 éves sofőrünk zseniálisan vezet; nem akadunk el, ami nagy szó ezen a szakaszon. Még naplemente előtt befutunk San Borjába.

Bolíviáról két dolgot szoktak állítani a turisták: azt, hogy Dél-Amerika legszegényebb országa, és hogy itt a legcsúnyábbak a nők az egész kontinensen. Ami ócska szállásunk elfoglalása után San Borjában fogad minket, ennek pont az ellentétjét sugározza. Mindenki vadiúj amerikai dzsipekkel furikázik az amúgy falu méretű kisvárosban, a lányokat elnézve pedig ismét Kolumbiában érezzük magunkat. Egész Peruban nem láttunk annyi szép nőt az elmúlt három hónapban, mint itt tíz perc alatt a főtéren ücsörögve.

San Borja meglepő módon egészen pofás település, van néhány koloniális hangulatot árasztó épülete. A szállásunk pont nem tartozik közéjük, egy ocsmány, kívülről lecsempézett kockaépületben sikerül kivennünk egy szörnyen lepukkant szobát. A szutykos lepedő már egyáltalán nem zavar minket, de a folyosóról beáramló húgyszag nehezen hoz álmot a szemünkre.

Mivel holnap szeretnénk megérkezni San Ignacióba, hogy részt vegyünk Amazónia legdíszesebb ünnepén, kora reggel útnak indulunk. Hajnalban nem könnyen fogunk mototaxit, mert nem tudjuk, hogy San Borjában mindenki az, akit leint az ember. Jellemzően a fuvart vállaló motorosok láthatósági mellényt szoktak viselni, de egy helyi fickótól megtudjuk, hogy San Borjában akinek motorja van, taxisként is funkcionál.

Már a tábla is jelzi, hogy a biológiai állomás nincs túl jó állapotbanMár a tábla is jelzi, hogy a biológiai állomás nincs túl jó állapotban

Ismét mázlink van, egy órán belül indul egy busz San Ignacióba. Mivel még korán van, fejünkbe vesszük, hogy féltávnál lepattanunk róla és megnézzük magunknak a 2004-es Lonely Planetünk által izgalmasnak nevezett Biosfera del Benit, egy őserdei parkot pár kilométerre az országúttól. A térképen szerepel egy El Porvenir névre hallgató falu, de azt senki nem ismeri a terminálon. Néhány perc után kiderül, hogy mi igazából egy biológiai állomásra tartunk, ami sokkal jobban hangzik a falunál, ha már az ember állatokat szeretne látni.

A pampabíbicből sok van ezen a vidékenA pampabíbicből sok van ezen a vidéken

Kevesebb mint másfél óra alatt érkezünk meg az állomásra, amit még ranchnek se nagyon neveznénk. Kétszáz métert kell besétáljunk az épületig, ahol kutyák rontanak ránk, de szerencsére a ház úrnője, egy megtermett ranchera visszarendeli a kis harapósokat.

- Mit keresnek itt? - néz ránk furcsán az alaktalan nőszemély.
- A biológiai állomást keressük.
- Ez az. Illetve volt egykoron. Évek óta nem működik.

Körbenézünk és látjuk, hogy a melléképületek mind romosak, a gaz is rendesen benőtte a birtokot. A ház mögött egy fickó próbál életet lehelni a ranch generátorába.

Nem könnyű az élet a szavannánNem könnyű az élet a szavannán

- Ő a férjem. Talán tud önöknek segíteni - válik segítőkésszé a nő.

Néhány perc múlva megjelenik a jó erőben lévő srác, aki ugyanolyan tanácstalanul néz ránk, mint a neje.

- A park két órányira van innen autóval - kezdi -, de az út járhatatlan. Évek óta nem ment arra senki.
- Úgy hallottuk, hogy van nem messze egy lagúna.
- Igen, a Normandia. Oda el tudtok menni. Menjetek tovább az úton, majd úgy 20 perc múlva forduljatok balra. Lesz egy kapu, azon menjetek át. Látni fogtok egy kilátót, onnan belátni a tavat - kapunk egy egészen használható útleírást a sráctól.

Nem minden gyümölcs ehetőNem minden gyümölcs ehető

Az út, amiről beszélt, éppen járható. Sokszor kell farönkökön szökdécselnünk, mert teljesen elmocsarasodott a vidék az elmúlt egy hét esőzései nyomán. Húsz perc után, ahogy a srác mondta, lefordulunk balra, bár útnak vagy ösvénynek nyoma sincsen, egy marhacsapást követünk. Idővel feltűnnek a marha csordák is, akik pont ugyanolyan meglepetten bámulnak minket, mint tették azt a ranch lakói.

Egy agutit legalább látunkEgy agutit legalább láttunk

Az eső mostanra teljesen elállt és végre kikandikál a nap. Fél óra múlva a 15 fokos hűvös időt 30 fokos hőség váltja. Átkelünk a jelzett kapun és valóban megpillantjuk a tornyot. Odajutni nem könnyű, mert ahogy közeledünk a lagúnához, úgy válik egyre mocsarasabbá a szavanna. Aztán rálelünk egy csapásra, amin egész a fatákolmányig jutunk, amire persze nem lehet felmászni, mert a lépcsője le van szakadva. A Laguna Normandiát azért megpillantjuk a nádason túl, de azokat a fekete kajmánokat, amiről a tó híres, nem sikerül lencsevégre kapnunk.

A toronyba persze nem lehet felmenniA toronyba persze nem lehet felmenni

Néhány évtizede egy bolíviai bőripari cég kezdte tenyészteni a fekete kajmánokat, hogy belőlük cipőt és táskát készítsen, de a környezetvédők hatására ezen tervükkel felhagytak. Az állatokat magukra hagyták a telepeken, amiket az államnak kellett elhelyezni, így esett a választásuk erre a tóra. Ma a legnagyobb problémát a túlszaporodás jelenti, nagyvad nem sok maradt a tó környékén. Mi sem látunk többet néhány madárnál és egy agutinál, így hát visszatérünk a ranchre és kiállunk stoppolni az út szélére.

Egyszercsak kisüt a napEgyszercsak kisüt a nap

Negyed óra sem telik bele, mire megjelenik egy sportos Nissan Micra. Egy pár ül benne hat éves forma kislányukkal, aki már most akkora, mint az amúgy sem nádszál termetű anyukája. Haverkodunk a családdal, a kislányt csokoládéval kínáljuk, no nem mintha szüksége lenne rá. Három alkalommal akadunk el a sárban, mindháromszor segítek kitolni a kocsit. Mire két óra elteltével San Ignacióba érünk, úgy nézek ki, mint aki egész nap derékig gázolt a mocsárban. Ezután nem kicsit lep meg, amit sofőrünk a fejünkhöz vág:

- 200 boliviano lesz a fuvar.
- 200 boliviano??? - kerekedik el a szemem.
- Igen, annyi.
- Nézd, ember! Nem megvenni akartam az autódat, csak San Ignacióba eljutni - válok cinikussá.
- Oké, legyen 180 - próbál a pofátlanból kedvesbe váltani.
- A buszjegy San Borjából San Ignacióba 70 boliviano. Te féltávnál vettél fel minket. Ne szórakozz! - akadok ki teljesen.

Itt még nem gondoltam, hogy életem legdrágább stoppolása leszItt még nem gondoltam, hogy életem legdrágább stoppolása lesz

A fickó hajthatatlan, így dühömbe bevágok 100 bolivianót az ablakon és csak annyit mondok:

- Mostantól tolja ki a sárból a szaros kocsidat a nejed!

Második alkalommal stoppolunk le járművet Bolíviában és második alkalommal fizetünk érte többet, mintha busszal utaztunk volna. Duzzogva nézünk szállás után, ami nem megy könnyen, mivel holnapután kezdődik a három napos fesztivál a városban és minden tele van. Egy meglehetősen tré, fürdő nélküli szobát sikerül kivennünk 80 bolivianóért, de este másik hely után kell néznünk, mert a házi néne benyögi, hogy holnaptól ugyanezért a szobáért 400 bolivianót, vagyis 60 dollárt számol fel.  Ennyiért Magyarországon három csillagos szállodában alszom, nem pedig istállóban. Minden komfortérzetünktől megszabadulva másnap reggel egy 94 éves öregúr munkásszállójának egyik tyúkól szerű kamrájában lelünk menedékre 100 bolivianóért.

Bolívia amazóniai részén gyötrelem az utazás, kevés a látnivaló és minden mocskosul drága. Mikor megyünk már el innen?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalukra!

0 Komment

Azt hitted, hogy Amazóniában mindig meleg van? Hát tévedtél. Nem sűrűn, de évente egy-két alkalommal előfordul, hogy az Andok hágóin áttör az Altiplano hideg levegője és megdermeszti az esőerdő élővilágát. És persze minket is. Egy héten át fáztunk a bolíviai pampán, míg végül feladtuk. Legalább lesz miért visszajönni. 

Közel öt órán át araszolunk a két méter mély sártengerben, mire Yucumóba érünk. Nem hiszem, hogy ennél az útszakasznál van gázabb a világon, olykor tényleg szélvédőig gázolunk az iszapban. A táj továbbra is gyönyörű, de mostanra sokkal inkább az izgat, miként jutunk le végre Amazóniába. Négy napja hagytuk el La Pazt és még mindig a Yungas köderdői mélyén tekergünk. Aztán naplemente előtt picivel végre feltűnik a fény az alagút végén; az egyik kiszögellésnél feltűnik a végtelen nagy síkság.

A Yungas ezen vidéke életveszélyesA Yungas ezen vidéke életveszélyes

Yucumo nem több egy elágazásnál, ahol trufik vadásznak a Rurréba vagy San Borjába tartó utasokra. Mára pont elég volt a sárdagasztásból, így betévedünk egy útszéli motelbe, ahol 40 boliviánóért sikerül megaludnunk. Zuhanyzó nincs, így immáron második napja kell retkesen eltölteni az éjszakát. A szoba, ahogy mondani szokták, spártai, így jobbnak látjuk elalvásig az egyik kifőzdében tölteni az időt.

Eri örül a szép szobánakEri örül a szép szobának

Hogy Yucumo mennyire csak az átszállásról szól, azt az a kislány szemlélteti leginkább, aki hatalmas "Hola!"-val köszönt minket a motel bejáratánál, s aki kifelémenet csak annyit vet oda, hogy "Ya te vas?", vagyis hogy "Már mész is"?

Betolunk egy szörnyű levest, majd átvészeljük valahogy az éjszakát. Reggel természetesen nincs busz, így ismét iránytaxiba kell üljünk. Újabb 150 boliviano fejenként egy 120 kilométeres útért. Mindenki arról regél, hogy Bolívia milyen olcsó a többi latin-amerikai országhoz képest, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy itt költjük a legtöbbet naponta.

Yucumo ennyire szépYucumo ennyire szép

Az út Rurrenabaque felé sem jobb, de sofőrünk elég ügyes. Egyszer sem akadunk el a sárban, szépen kerülgetjük a lerohadt kamionokat a vörös iszaptól csúszós úton.

Jártam már korábban Rurrenabaquéban, utolsó látogatásom négy éve volt. A világon semmi nem változott azóta, csupán annyi, hogy még több lett az úszógumit és a felfújható, csíkos labdát árusító bolt. Hogy pontosan kinek akarják eladni őket, azt nem tudom, mert a város határában folyó Rio Beni vize elég retkes ahhoz, hogy az embernek ne legyen kedve megmártózni benne. Persze a bolíviaiakat lehet, hogy nem zavarja a szutyok, de Rurréban jellemzően külföldiek vannak, csak ünnepnapokon érkezik a belföldi turista.

A Rio Beni RurrenabaquénálA Rio Beni Rurrenabaquénál

Hogy miért vállalja minden turista ezt a szörnyű utat (oké, az értelmesebbikje lerepüli) egy olyan városkába, ahol nincsen semmi? Két ok miatt. Az egyik, hogy a Rio Beni túloldalán kezdődik a Madidi Nemzeti Park, ahol demóindiánok által épített lodzsokon lehet horror áron egzotikus élményben része az embernek. A néhány éve még megfizethető kaland ma már pont annyiba kerül, mint Peruban vagy Ecuadorban egy hasonló kirándulás, azzal a különbséggel, hogy míg Puerto Maldonadóban (Peru) vagy a Rio Napo vidékén (Ecuador) a magunk fajta hátizsákos is talál a pénztárcájához illő lehetőséget, addig itt kötelező jelleggel egy szörnyen drága, de meglehetősen primitív lodzsra vagy kénytelen befizetni. Már aki akar, természetesen. Mi nem akarunk, láttunk már elég majmot és tapírt korábban, nem kívánunk több száz dollárt elverni néhány jó fotóért.

Iskolából hazafeléIskolából hazafelé

A másik ok, amiért az emberek idelátogatnak, az a várostól 100 kilométerre északra elterülő pampa, ami igazából egy madaraktól és kajmánoktól hemzsegő mocsárvidék. Erről csupa jót mond mindenki, s a három napos kirándulás még akár megfizethető is lenne (150-200 US$-ért viszik legolcsóbban a turistákat), ha reggel nem arra ébrednénk, hogy vacogunk a vékony takaró alatt.

Odakint szemerkél az eső, 10 foknál pedig nincs melegebb. Ilyenkor nyáron olykor előfordul, hogy az Altiplano hideg levegője átbukik a hágókon és rátelepszik Amazónia esőerdőire. Azért jöttünk Amazóniába, mert az elmúlt három hónapban elegünk lett az andoki hidegből, erre tessék. A szállón azt mondják, ez az időjárás két-három napig is eltarthat, így jobb híján csak ücsörgünk a szállón és várunk. A wi-fi persze nem működik, ahogy eddig sehol Bolíviában, így két nap tétlenség után úgy döntünk, ha vacak is az idő, irány a pampa. Nem fizetünk be túrára, mert ha marad a hideg, az állatok nem jönnek elő a bozótból, és az egész ablakon kidobott pénz volna. Ehelyett a harmadik reggelen ismét trufiba vágódunk és irány Santa Rosa, ami a térképen a pampához legközelebbi településnek tűnik.

Santa Rosa pont erről szólSanta Rosa pont erről szól

Fél óra múltán megérkezünk Reyesbe, ahol az út még rosszabb minőségűvé válik. Itt-ott teljesen értelmetlenül pár kilométer le van aszfaltozva, majd újra kezdődik a szutyok. Nem tudom hogy csinálják az itteni sofőrök, de ezúttal sem sikerül elakadnunk, bár néha driftelve csúszunk végig az "úttesten", ami egész szép teljesítmény egy 20 éves, 70 lóerős Toyotától.

Santa Rosa kb. 80 kilométerre, 3 órányira fekszik Rurrétól. A terminálon felpattanunk két motorra (Santa Rosában ők a taxik) és a pár kilométerre fekvő kikötőbe robogunk. Próbáltatok már 20 kilós zsákkal felülni egy motorra a sofőr mögé? Nem könnyű. Úgy megborul az egyensúlya a gépnek, hogy szegény motorosainknak masszívan kapaszkodnak kell a kormányba. Deréktől lefelé szétázik a gatyánk, így igazi megkönnyebbülés letornázni magunkat a fémparipáról.

Hal van eladóHal van eladó

Pár perccel utánunk megérkeznek a turistahordák is a kikötőbe, akiket úgy terelnek be a csónakokba, mint vágóhídra a marhákat. Nem számolom, de legalább tíz hajót töltenek meg velük, annak ellenére, hogy csöpögni kezd az eső, közben pedig erős, igen hideg szél fúj. A helyi csónakosok és szervezők látják, hogy kívülállók vagyunk, de ettől nem alkuképesekké, hanem idegessé válnak. Mikor kérdezzük, hogy mennyiért vinnének be minket az egyik ranchre, csak rázzák a fejüket és mutogatnak egy nemzeti parkos mellényt viselő fickóra. Egy próbát megér.

- 6000 boliviano a túra ára két napra két főre - kezdi a párbeszédet a középkorú fazon.
- 1500-ért akár be is fizethettünk volna Rurréban - adom a választ.
- Meg kell várni, amíg elmennek a turisták - kacsint ránk, majd betuszkol pár nagy amerikai feneket a kenuba.

Egy madár legalább megmutatta magátEgy madár legalább megmutatta magát

Várunk. Néhány csapat most köt ki a három napos mocsárjárás után. Ránézésre az összes nemi szervük tele van mindennel. Szét vannak ázva és reszketnek, mint édesanyám kocsonyája. Mikor szétszéledni látszik a turistatömeg, odalép hozzánk az egyik cukorkaárus.

- Van csónakom. Ha szeretnétek, elviszlek titeket holnap - majd a kezünkbe nyom két nyalókát.

Fog ez menni, csak az idő is úgy akarja. Mikor az utolsó csónak is elhagyja a kikötőt, mindenki pakolni kezd. A nemzeti parkos fickó odalép hozzánk és azt mondja, beszéljünk a cukorkaárussal. Hiába a fene nagy szervezettség, Bolíviában ugyanúgy lehet mindent kerülőúton intézni, mint odahaza. Megbeszéljük a cukorkással, hogy este térjen be Santa Rosa egyetlen szállójára, hogy átbeszéljük a dolgokat.

Mindenki marhatartásból élMindenki marhatartásból él

Két motorossal visszaevickélünk a faluba. A szálló egy lepukkant vendégház, amit egy nagyon kedves család üzemeltet. A szobával nem lenne semmi gond, hiszen rég megszoktuk már az igénytelenséget, de a hideg elől ide menekülő szúnyogokkal nehezen barátkozunk meg.

- Hidegben a szúnyogok nem csípnek - nyugtat meg minket a házi néni.

Este 7 óra felé megérkezik a cukorkás ember, aki azt ajánlja, menjünk két nap múlva, mert holnap még hideg lesz. Hajlunk a dologra, bár fogalmunk nincs, hogy mit kezdünk magunkkal ezen a világvége helyen egy napon keresztül.

A szúnyogok ténlyeg nem csípnek, cserébe azonban akkora zajt csapnak a döngicsélésükkel, hogy egy szemhunyást nem alszunk. Reggel még a tegnapinál is hűvösebb van. Szitál az eső, fúj a szél - visszakívánkozunk a "forró" La Pazba. Na jó, nem, de nem ilyen Amazóniára számítottunk három hónap Altiplano után.

Laguna Bravo, egy majdnem szép tóLaguna Bravo, egy majdnem szép tó

Délelőtt elsétálunk a falu határában húzódó Laguna Bravóhoz, hátha látunk pár madarat. Néhányat sikerül lencsevégre kapnunk, de semmi olyan nem repül felénk, amihez ne lett volna korában szerencsénk. Visszafelé betérünk az egyik kifőzdébe a terminál mellett, ahol tatut lehet kapni rizzsel. Közép- Amerikában elég sokszor ettünk tatut az indiánok között, hát ez sem jobb. Szerintem nem a tatuval van a gond, a rizs ront el mindent.

A szállónk felé baktatva egy pekariba botlunk, ami úgy jön felénk az úton, mint a szomszéd kutyája. Körbeszagol minket, majd várja, hogy simogassuk.

- Chinitának hívják - szól oda az egyik falusi - Pár éve megjelent a faluban. Az egyik család
befogadta, azóta itt él - magyarázza.

Eri haverkodik ChinitávalEri haverkodik Chinitával

Chinita jó tíz percen át jön utánunk, majd ránk un és továbbáll. Mi is mennénk már, de az ég nem látszik tisztulni. Felhívjuk telefonon a cukorkás embert, aki azt mondja, toljuk el a pampa túrát plusz egy nappal, mert holnap is ramaty idő lesz. Újabb semmittevéssel eltöltött nap néhány krokodilért és vízidisznóért? Kicsit kiábrándító ez az Amazónia.

Másnap reggel ismét szitál az eső, és továbbra sincs 15 foknál melegebb. Feladjuk. Nem vesztegetünk több időt a semmiért, összepakolunk és irány vissza Rurre.

Az időjárás valószínűleg a helyieket is eltántorította az utazástól, mert három óra múltán sem telik meg a trufi. Egyszercsak begurul egy szakadt busz, amire kismillió gyerek pattan fel. Trinidadba utaznak, osztálykirándulásra mennek. Lebeszélem a tanárokkal és a sofőrökkel, hogy dobjanak el minket Rurréig, amire szerencsénkre rábólintanak. Négy órán át toljuk magunk előtt a sarat, mire Rurréba érünk. A sofőr közli, hogy 80 boliviano lesz fejenként, ami pont annyi, mint amennyiért a trufi hozott volna minket. 2500 Ft-ért 80 km egészen horror egy okádék buszon, de a sofőr hajthatatlan. Kifizetjük neki a nyugat-európai tarifát, majd duzzogva visszamászunk a korábbi szállásunkra. Ismét elment három nap az életünkből a megkérdőjelezhetetlen semmiért. Régen unatkoztunk ennyire egy országban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tóásó Előd és Rózsa Flores történetét már ezerszer megírták, mégsem tud senki semmit. Annyira zavaros az ügy, amennyire csak lehet, az igazságra valószínűleg soha nem derül fény. Ezidáig nem találkoztunk olyan bolíviaival, aki össze tudta volna kötni Tóásót a magyarokkal, de a Yungason belebotlottunk egy fickóba, aki furcsa történettel állt elő. Beljebb vagyunk egy összeesküvés-elmélettel, ami ráadásul még hihető is. A sztoriért addig a Challáig kellett utaznunk, amit még a Google Maps sem ismer...

Reggel legalább egy órán át ácsorgunk a dugóban, mire sikerül elhagynunk Coroico faluját. Nem jutunk messzire, csak a hét kilométerrel lejjebb található elágazásig, Yolositáig, ahol közlik, hogy innen este 5-ig nincs tovább, mert kicsivel lejjebb építik az utat. Kezdem érteni, miért tart az út La Pazból Rurréba olykor 70 óráig.

Kora reggel lévén betolunk pár sajtos empanadát, majd leülünk az út szélére, hátha történik valami. Órákon át kóbor kutyák etetésével múlatjuk az időt, mire megjelenik egy iránytaxi, aminek sofőrje állítja, el tud minket vinni egész Caranaviig. Mivel nem akarunk tétlenül ücsörögni délután 5-ig, így bepattanunk mögé és irány észak. Fél óra múlva, Challa falujánál sofőrünk megáll, és közli, hogy akkor innen majd estefelé megyünk tovább. Remek, most nem Yolositában, hanem Challában várakozhatunk. Lecuccolunk a taxi tetejéről és besétálunk a faluba.

A Yungason utazva gyakran kell órákon át rostokolni a semmi közepénA Yungason utazva gyakran kell órákon át rostokolni a semmi közepén

Challa pont akkora, mint Yolosita volt - egyetlen utca, semmi más. Szerintem százan sem élnek a faluban, ez mégsem akadálya annak, hogy világra szóló fesztivált tartsanak minden évben egyszer, pont ezen a napon. A focipályán felállított sátor alatt elég randán megittasodott, rózsaszín inges urak támolyognak azt remélvén, hogy felfigyel rájuk valamelyik tagba szakadt, rakott szoknyás, kemény kalapos bolíviai asszonyság. A talp alá valót egy helyi banda próbálja húzni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Néha táncra perdülnek, bár az leginkább valamilyen romantikus pogóra hasonlít.

Buli van ChallábanBuli van Challában

Elbújni egy ilyen helyen két gringónak teljesen reménytelen dolog, be is talál minket egy a többieknél is sokkal illumináltabb srác, aki fél órán át osztja az észt arról, hogy ő argentin, de itt ragadt Challában, mert ez a földi Paradicsom, és hogy mindenképp menjünk fel az erdő szélén található házába. Egy idő után megunjuk, hogy tíz centiről köpi át a nyálát a szánkba, így ott hagyjuk és beülük egy evőbe enni valamit. A srácot azonban képtelenek vagyunk lerázni, beül mellénk a kifőzdébe is, ahol elszakad a cérna, mikor beleborítja a sót a levesünkbe. Kitaszigálom az utcára, majd megköszönjük szíves társaságát, amire ő egy szimpla "Puta gringo!"-val válaszol. Ebéd után látjuk, hogy a srác lent fetreng a táncosok között, két pad közé bezuhanva.

A challaiak kokatermesztésből élnekKokaföld Challa közelében

Visszaülünk az alá a fa alá, ami alól elüldözött minket a részeg kölyök. Mellettünk egy kulturált megjelnésű, szemüveges fickó ücsörög, akivel végre sikerül pár értelmes szót váltanunk. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Rózsa Floresről és Tóásó Elődről kezd beszélni. Nagyon meglepődünk, mert ezidáig soha egyetlen bolíviaival nem találkoztunk, aki a régóta húzódó sztorit össze tudta volna kötni velünk, magyarokkal.

- Az elmúlt két alkalommal Moralesre szavaztam, mert hittem neki, de ő sem tartja be az ígéreteit - kezdi Roberto a politizálást - Ő is csak a zsebét tömi, mint a többiek.
- És mit gondolsz a Rózsa Flores ügyről?
- Az egész egy megrendezett hiszti. Evo szeretett volna felállítani egy nemzetbiztonsági hivatalt...
- Mint az FBI? - vágok közbe.
- Igen, valami olyasmit. De ehhez kellett valami ürügy, így hát leadta a rendelést, hogy szervezzenek ellene terrortámadást.
- Így kerültek a képbe Rózsa Floresék - okoskodom.
- Pontosan. Megbízták őket, hogy jöjjenek Bolíviába jó pénzért. Szegényeknek fogalmuk nem volt, hogy agyonlövik őket.
- De miért hagyták életben Tóásót?
- Ez az, amit senki nem tud. Olyanokat beszélnek, hogy a belügyminiszter puccsot akart Morales ellen, ezért úgy irányította a támadást, hogy maradjon szemtanú, aki majd beszél erről az egészről és megbuktatja az elnököt. Őszintén szólva, egy ideje elvesztettem a fonalat az ügyben, csak azt tudom, hogy az életben maradt srác máig börtönben van.

Ez így van. Tóásót állítólag évek óta teljesen jogtalanul tartják előzetesben, már rég el kellett volna engedni. Hogy mi van a háttérben, azt senki nem tudja. Személyes véleményem, hogy a "szerb-horvát háborúban edződött veteránok hátizsákozni mennek Bolíviába" sztori kicsit sántít, és hogy Tóásó ebből a sztoriból jól biztosan nem fog kijönni, már ha kijön egyáltalán.

A Caranaviba vezető út nem veszélytelenA Caranaviba vezető út nem veszélytelen

Délután fél 5-kor jelzik a munkások, hogy részükről a mai napon ennyi volt, és megnyitják az utat a forgalom előtt. A kocsisor érdekes módon nem az út jobb oldalán, hanem a balon halad, mint az angoloknál. Sokáig nem értem a dolgot, aztán a sofőr felvilágosít:

- Azért megyünk a bal oldalon, hogy a sofőrök jobban lássák, ha a szakadék szélén lelóg az autó kereke az útról.

Megnyugtató. Tény, a Caranaviba vezető út bármennyire is szép, brutálisan veszélyes. Most próbálják szélesíteni az utat, hogy két kocsi kényelmesen elférjen egymás mellett, de hogy mikor végeznek a munkával, az ördög tudja.

Caranaviba naplementére érkezünk meg. A város egyáltalán nem szép, klasszikus, szedett-vetett téglaépületek tornyosulnak mindenfelé. Kis keresgélés után találunk szállást, ahol bár van zuhanyzó, víz nincs benne, így tökig porosan térünk nyugovóra.

Taipiplaya mesés környezetben fekszikTaipiplaya mesés környezetben fekszik

Másnap, mielőtt folytatnánk utunkat északnak, ellátogatunk a közeli Taipiplayába, mert azt mondják a szállón, hogy szép. Bár a neten nem találunk róla semmit, bízunk a helyiek szakértelmében, így ismét trufiba (így hívják Bolíviában a taxit) pattanunk és irány a falu. A helyiek nem hazudtak, a környék mesés. Taipiplaya főterén mindenki köszön, van, aki behív a kertjébe beszélgetni egy keveset. Az egyik ilyen alkalommal tudjuk meg, hogy a falutól másfél órányi kocsikázásra van egy vízesés, amit Rincón del Tigrének hívnak, de mint utóbb kiderül, az út annyira rossz állapotban van, hogy a taxisok nem szívesen vállalják be a fuvart, vagy ha be is vállalják, horror áron. Fájdalom, de ezt a csodát most ki kell hagyjuk.

Gyerekek TaipiplayábanGyerekek Taipiplayában

Miután visszatérünk Caranaviba, felkapjuk a zsákjainkat és kibotorkálunk a pályaudvarra. Busz természetesen megint nincsen, csak az éjszakai órákban, így marad az iránytaxi. Olcsó lenne a tömegközlekedés Bolíviában, ha lenne, de mivel nincs, kénytelenek vagyunk állandóan trufikkal utazni. Yucumóig az út alig 100 km, a menetdíj pedig 100 boliviano fejenként, vagyis több mint 3000 forint. Bolívia kezdi meghaladni a büdzsénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs olyan nap, hogy like-gyűjtő oldalakon ne látnék legalább egy bejegyzést a Föld legveszélyesebb útjáról, a bolíviai Death Roadról. Ezen oldalak üzemeltetőinek valószínűleg fogalmuk nincs arról, hogy a Halál útja 2007 óta semmivel sem követel több halálos áldozatot, mint egy átlag dél-amerikai út, mivel hét éve elterelték és leaszfaltozták azt. Ma a klasszikus nyomvonalat kizárólag gringók használják, akik biciklivel ereszkedhetnek le a Yungason keresztül Coroicóba, röpke három óra alatt. Már ha egy ilyen kalandért hajlandóak ott hagyni egy új bicikli árát...

Korábban jártam már Amazónia kapujában, Rurrenabaquéban, de csak repülővel és csónakkal, mert mindig elijesztett, amit a terminálon mondtak, miszerint a menetidő 20 és 70 óra között változik, attól függően, hogy milyen az időjárás. La Paztól Rurre (ahogy a helyiek hívják), mindössze 450 kilométerre fekszik, így a 20 óra is idegtépő, nemhogy a 70. Most azonban van időnk, nem rohanunk sehová, így nekivágunk Bolívia állítólag leggázabb útjának.

Az ezen az úton közlekedő buszok nem a La Paz-i terminálról, hanem egy külső kerületből indulnak, ahová taxival jutunk el. Egy olyan szakadt kisbuszba ülünk be, amiről bőven el tudom képzelni, hogy néhányszor már megjárta a Halál útját, vagy akár le is tért róla. Fél óra elteltével érünk fel a La Cumbre névre hallgató, 4700 méteres hágóba, ahonnan megkezdjük az ereszkedést keresztül a Yungason.

La Cumbrénél kezdődik a YungasLa Cumbrénél kezdődik a Yungas

A La Cumbrétól Coroicóba tartó útszakasz azért kapta a Halál útja nevet, mert 2007 előtt évente több mint 300-an vesztették rajta életüket. A 70 kilométeres távon az út 3500 métert esett négy különböző éghajlatot érintve, ami önmagában is roppant megterhelő volt a sofőröknek, nem beszélve arról, hogy bizonyos szakaszokon egy sávosra szűkült. A növekvő forgalom, az állandó köd és az út szörnyű állapota vezetett oda, hogy 2006-ban majdnem 400-an haltak szörnyet a Coroicóba tartó útszakaszon, amit a köznyelv a Halál útjának kezdett nevezni. Aztán 2007-ben Evo Morales megnyitotta az új, aszfaltozott utat, vele párhuzamosan pedig lezárta az időközben az angol Top Gear autós magazin segítségével világhírnévre szert tevő Halál útját a forgalom elől. Ha jól tudjuk, azóta naponta csak egyetlen busz közlekedik ezen a szakaszon, ami az út mentén élőket szállítja La Pazba.

A Yungason nem veszélytelen a buszközlekedés - ez a sofőr sajnos nem élte túl

Ma már mindenki az új úton közlekedik, ami egyáltalán nem gáz; Peruban sokkal rosszabb utakon is buszoztunk már. Féltávnál biciklisek tűnnek fel, akik a Halál útjának megmaradt, 30 kilométeres szakaszára készülnek belépni. La Pazban kevés nagyobb biznisz van annál, mint biciklitúrákat szervezni erre a lófarknyi szakaszra. Mi is körbejártuk a lehetőségeket, de 50 dollárnál olcsóbb opciót nem találtunk, jellemzően azonban 80-90 dollárért árulják az izgalmasnak beharangozott, de sokak által lefitymált kalandot. Azért kap újabban lehúzó kritikát a fél napos program, mert a biciklik úgy vannak beállítva, hogy ne tudj gyorsan hajtani. Érthető az elővigyázatosság a túraszervezők részéről, mivel az utóbbi pár évben néhány vakmerő bicajos ott hagyta a fogát, csak hát ettől az egész értelmét veszti. Ráadásul 80-90 dollárból La Pazban vadiúj biciklit lehet venni, úgyhogy maradtunk a busznál.

Ma a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki útonMa a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki úton

Az út végig csodaszép, nem úgy Coroico, a végállomás. Négy éve jártam itt utoljára, emlékszem, minden fel volt túrva. A helyzet azóta semmit sem változott, ugyanúgy árkok és földkupacok nehezítik a járást a faluban. A magát Bolívia első számú turistaközpontjának nevező Coroico egy igazi porfészek, illetve sárfészek, mivel a köderdei klíma miatt állandóan folyik az iszap az utcákon. Persze az árak itt is az egekbe szöktek, így csak nagy keresgélés után bukkanunk 20 dollárnál olcsóbb szállásra. A pár fiatal által üzemeltetett hostel eléggé lepukkant, a wi-fi nem működik, meleg víz nincs, de az eddigiek ismeretében ezeken nem lepődünk meg. Délben végigolvassuk az éttermek elé kifüggesztett étlapokat és konstatáljuk, hogy a legolcsóbb kaja a 20 dolláros pizza, így a tér végében álló mobil csirkézőnél kötünk ki, ahol magunkba tömünk egy majdnem ehetetlen zsírszárnyast 10 bolivianóért.

Coroico belváros ilyen szépCoroico belváros ilyen szép

Elég borús az idő - ahogy az errefelé lenni szokott -, ezért az egész délutánt a faluban töltjük. Coroico fekvése és klímája pont olyan, mint bármelyik kolumbiai kisvárosé az Andok nyugati lejtőjén, de itt mindenről süt az igénytelenség. Az egy dolog, hogy az önkormányzatnak nincsen pénze leaszfaltozni az utcákat, de a helyiek a saját portájukat sem tartják rendben. Mindenki tocsog a sárban, senki nem vesz egy seprűt, hogy letakarítsa a járdát. Annyira nem történik semmi, hogy naplementekor azon kapjuk magunkat, hogy már egy órája a kisiskolások fociedzését bámuljuk a falu határában.

Ahol nem 20 dollár a kajaAhol nem 20 dollár a kaja

Másnap, akármennyire is borús az idő, elindulunk, hogy felfedezzük a környék nevezetességeit, köztük a Coroicótól kb. 15 kilométerre található Jalancha-vízesést. Bár a hostelben azt mondják, megy arrafelé busz, másfél óra keresgélés után sem lelünk rá a 3x3 utcás faluban, így hát marad a túlárazott iránytaxi. Mire a vízesés lábához érünk, már látjuk, hogy a kirándulásnak nem lesz jó vége - ronda felhők gyülekeznek a völgy felett.

A két bolivianós belépő megvétele után úgy negyed órát sétálunk fölfelé egy ösvényen, mire kibontakozik előttünk a nagy semmi. Ha valaki még életében nem látott vízesést, azt talán elvarázsolja a látvány, de a mindössze 20 méter magas Jalanchánál kismillió szebb zuhataghoz volt már szerencsénk. Hétvége lévén fél Coroico itt gyülekezik, mindenki vadul gázol bele a vízesés előtt kialakított, 10 fokos medencébe. Lövünk pár fotót és menekülőre fogjuk.

Jalancha-vízesésJalancha-vízesés

Gyalog indulunk vissza Coroicóba, mert állítólag van két kisebb vízesés menet közben, de a második előtt ránk szakad az ég. Gyorsan bemenekülünk a zuhatag előtt álló, félig kész házikóba, aminek lépcsőjén ücsörög egy lányka és közli, hogy két boliviano a belépő.

- De mi csak az eső elől menekültünk ide be. Mi van, ha nem áll el? Akkor nem is látjuk a vízesést - tiltakozunk a nyilvánvaló lehúzás ellen.
- Az épület a parkhoz tartozik, úgyhogy fizetni kell - veti oda félvállról.

Egyike a "mesés" coroicói vízeséseknekEgyike a "mesés" coroicói vízeséseknek

Hetven forintról van szó, tehát nem tétel, de az elv nagyon nem szimpi. Végül kifizetjük a kért pénzt. Kicsivel később, szerencsére, eláll az eső, így berohanunk megnézni, mi is került két bolivianóba. Lefotózzuk gyorsan a teljesen jelentéktelen vízfolyást, majd irány Coroico. Húsz perc séta után ismét elered az eső, így bőrig ázva leintjük az első taxit, s visszamegyünk a faluba.

Kétszer sikerült rommá áznunk, a tájból nem láttunk semmit, a vízesések csalódást keltettek, Coroico pedig egy koszfészek, de legalább drága. Nincs miért maradnunk, ezért másnap folytatjuk utunkat a Yungas lejtőin Amazónia felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tiwanaku

Nem csak Peruban vannak érdekes romvárosok, Bolívia is tartogat meglepetéseket. A Titicaca-tótól nem messze fekszik Tiwanaku, egy letűnt kultúra emléke, amiből ugyan nem sok maradt, de pont ettől izgalmas. A régészek sem értik, hogy miként kerültek a több tonnás kövek kétszáz kilométerről ide a kerék ismerete nélkül, és hogy mi köze van a környéken élő aymarák óriásokról regélő legendáinak Tiwanaku méretes kőszobraihoz. Tiwanaku nem látványos, de kötelező mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik Dél-Amerika letűnt kultúrái iránt.

A Földön akad szép számmal olyan kézzel fogható építészeti emlék, ami előtt értetlenül áll a tudósok egész hada. Egyesek magasabb rendű civilizációtól származtatják őket, de a 21. századi ember egy kicsit túl racionális lény ahhoz, hogy bizonyítékok híján ne maradjon a földhöz ragadt elméleteknél.

La Paztól 60 km-re nyugatra, 3900 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik Tiwanaku (egyes helyeken Tihuanaco). Hivatalosan egy preinka kultúra vallási és kultikus központja volt, jóval az inkák megjelenése előtt. Nevét az aymara taypiqala szóból eredeztetik, ami annyit tesz: kő a középpontban. Egyes feltételezések szerint az elnevezés arra utal, hogy a város a világ középpontjában állt, illetve áll. De vajon volt-e olyan ősi kultúra, aki nem volt szentül meggyőződve arról, hogy ő a világ közepe?

Tiwanaku, a világ közepeTiwanaku, a világ közepe

Tiwanaku megalit épületeit úgy másfélezer évvel ezelőtt párszáz kilométeres távolságban lévő bányákból ide cipelt, egyenkét több tonnás kövekből rakták össze, kötőanyag nélkül, száraz falazással, tökéletes mértani pontossággal. Mint minden letűnt kultúrában, úgy itt is vitát szül, miként hozták a hatalmas köveket ekkora távolságból ide úgy, hogy elvileg nem ismerték a kereket. Egy indián elszalad a 250 kilométerre lévő bányába, a hátára kap pár több tonnás követ, visszarobog vele a Titicaca-tó partjára és egymásra rakja őket, mint a tökéletesen illeszkedő Lego-kockákat. Igen, teljesen hihető, szerintem is.

Maradjunk annyiban, hogy Tiwanaku eredete épp olyan rejtély az emberiség számára, akár a gízai piramisok vagy a Húsvét-sziget titokzatos szobrai. Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki ahelyett, hogy egy könyvtárban ücsörögve törné a fejét ezen a nagy-nagy rejtélyen, buszra pattanhat és a valóság nyomába eredhet, ha másként nem, hát mint egy egyszerű utazó. Irány tehát a világ közepe!

A romváros legegyszerűbb és nem utolsó sorban legautentikusabb megközelítési módja, ha El Altóban felszállsz egy Desaguaderóba, vagyis a bolíviai határra tartó buszra. Ezekben a buszokban az a jó, hogy kimeríthetetlenül nagy a belső terük, értsd, nincs az az utas, aki még ne férne fel rá. Ez már csak azért is vicces, mert a bolíviai felnőtt emberek többsége általában meglett méretekkel rendelkezik. Az asszonyságok népviselete az egy méterre is elálló kikeményített szoknya, ami alatt még legalább öt alsó réteg van. Azon kívül, hogy szép, megvan az az előnye, hogy nem fogsz egy nagyobb fékezésnél oltári nagy hátast dobni a tömött folyosón, mert megtámaszt a sok ruha. A komfortérzet hiányát fokozandó az El Altó-iak még annyira sem fürdenek, mint a La Paz-iak, ettől az egész buszban tisztességes emberszag terjeng. Az elmúlt évek utazásai során a toleranciaküszöbünk már az egekbe szökött, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbülök meg, mikor szűk másfél óra múlva megpillantom a Tiwanaku táblát.

A preinka birodalom meglehetősen nagy területet foglalt magába: Bolívia keleti, Peru délkeleti és Chile északi részét fedte le. Tiwanaku először mezőgazdasági kisváros, később a birodalom központja lett. Létrejöttét a legmerészebbek Kr. e. 15 000 és 10 000 közé datálják, de a tudomány által is elfogadott elmélet szerint a Tiwanaku kultúra kezdete inkább a Kr. e. 1200 körüli időszakra tehető. Abban azért nagyjából egyetértenek a tudósok és laikusok, hogy a virágkorát 400–900 között élte.

Viracocha lehozza a tüzet az égbőlViracocha lehozza a tüzet az égből

Már sokszor esett szó arról a blogban, hogy az andoki népek szerint a teremtő isten a Titicaca-tóból emelkedett ki, és teremtette meg az első embereket. Jó ötletnek tűnhetett hát közel költözni hozzá, és a tó partjára épített nagy szentélyekkel valamint áldozati helyekkel elnyerni a jóindulatát.

A tiwanakuiak magas szintű kereskedelmet folytattak a környező népekkel. Egyrészt hal volt bőven a tóban, másrészt a Titicaca-tavat tápláló Katari-folyó völgyét nem volt nehéz valóságos éléskamrává változtatni. Zseniális mérnökeik voltak, akik nem csupán remek csatorna- és töltésrendszert terveztek és építtettek, hanem a földteraszok mentén olyan hőraktárakat hoztak létre, amik a nappal elnyelt hőt éjszakánként visszasugározták a földekre. Ezzel gyakorlatilag kiegyenlítették a nagy hőingást és egy viszonylag állandó hőmérsékletű levegőréteget vontak a növények köré. Egy szó mint száz, a tiwanakuiak egy rendkívül fejlett és nagy tudású nép voltak, és nem csak a mezőgazdasághoz, de az építészethez is roppant mód értettek. Tették mindezt addig, amíg a tó vízszintjének visszahúzódása költözésre nem kényszerítette őket.

Közvetlenül Tiwanaku bukása után megkezdődött a terület kifosztása, ami a spanyol megszállás alatt és után felerősödött. A kövek nagy részét elegáns módon magánépítkezésekhez hordták szét, és ami visszamaradt, azt szó szerint szétlőtték, ugyanis a spanyol katonák rendszeresen itt gyakorlatoztak. Ennek tudatában nem sokat várok a ma is feltárás alatt álló romvárostól, de így legalább nagyjából azt kapom, amire számítok.

Kalasaya a romváros legszebben feltárt részeKalasaya a romváros legszebben feltárt része

A feltárt terület legnagyobb részét a Kalasasaya névre hallgató, hatalmas monolitokkal szegélyezett, négyzetes tér foglalja el, ami obszervatóriumként funkcionált. A falak állítólag egyes csillagcsoportoknak megfelelően épültek, és lehetővé tették a napfordulók és napéjegyenlőségek megfigyelését.

A Kalasasaya északnyugati sarkában áll egy szürkészöld kőből faragott kőkapu, az ún. Napkapu. Majdnem négy méter magas, az egyik homlokzatán Viracocha látható két bottal a kezében, körülötte sorozatmintás frízekkel. Állítólag abban a pillanatban ábrázolták az Istent, amikor épp a tüzet leparancsolja a mennyből, de olyan szigorú az arca, hogy máris sajnálni kezdem szegény tüzet. Egyesek a kőbe vésett motívumok között elefántfejeket vélnek felfedezni, de én nem bukkanok rájuk. Azt, hogy az indiánok csak úgy hipp-hopp egymásra dobálták a többszáz tonnás köveket és szépen megfaragták őket, még megértem, de hogy kerülnek az elefántok az Andokba?

Az óriások máig Tiwanakuban vannak

Az óriások máig Tiwanakuban vannak

Egykor a városba érkező zarándokok csak azután léphettek be a vallási övezetben található templomokba, ha a Puma Puncunak nevezett szakrális központban beavatási szertartáson vettek részt; chichát és hallucinogén szereket fogyasztottak. Ez legalább megmagyaráz valamit az elefántokból.

Kalasaya központi terén két nagy szobor látható. Aymara legendák szerint ezek a szobrok azok a Földön élt óriások, akiket Viracocha szoborrá változtatott, mert megelégelte a folyamatos féltékenykedést és csatározást. Miután az óriások kővé dermedtek, Viracocha elpusztította a világot, majd újrateremtett mindent és létrehozta az embereket. Az emberek emlékében azonban továbbélt az óriások legendája, így a szobrokat szentként tisztelték. Az biztos, hogy a 4 méter magas sztéléknek központi funkciójuk volt, mivel Kalasaya szívében voltak felállítva.

A Kalasaya mögötti gödör funkciójára máig nem jöttek rá

A Kalasaya mögötti gödör funkciójára máig nem jöttek rá

A feltárási terület másik oldalán húzódik egy kb. 100 négyzetméteres gödör, amit homokkőoszlopokkal határolt magas falak vesznek körbe. A fal síkjából különböző magasságban kőfejek állnak ki, amik állítólag az ellenséges törzsek tagjainak levágott fejét szimbolizálják. Őszintén szólva nem tudom, hogy a régészek ezen megállapításukat mire alapozzák, nekem sokkal racionálisabb magyarázatnak tűnik az a vélekedés, miszerint a fejek a mindenkori uralkodó réteg tagjait ábrázolták.

Ahogy felnézek a szomszédos dombra, jól kivehető az Akapana nevű teraszos piramis legalsó és egyben egyetlen feújított falrészlete. Állítólag azért építették körbe a domboldalt, hogy a kőlapokkal borított teraszokon vízelvezető csatornákat építsenek, és esős napokon a hegyen átzúduló víz robajától kísérve tarthassák az emberáldozatokat bemutató szertartásokat. Az archeológusok mindezt abból vezették le, hogy a domb oldalában megcsonkított tetemeket találtak elföldelve.

Vajon kiket ábrázolnak a fejek?Vajon kiket ábrázolnak a fejek?

Miután röpke 40 perc alatt körbeszaladjuk az összes romot, bemerészkedünk a múzeumba. Nincsen nagy tárlat, mindenen érződik, hogy az elmúlt évszázadokban szétrabolták a romvárost. Visszatérünk La Pazba, de ezúttal nem tömegközlekedve, hanem egy privát kisbusszal. Jól esik, hogy nem ül az ölembe egy termetes bolíviai asszonyság.

Az út szélén mindenhol kutyákat látunk ácsorogni. Olyan, mintha stoppolnának, bár egészen biztosan nem fuvarra várnak. Sofőrünk elmagyarázza, hogy naplemenetekor, mikor megnövekszik a forgalom La Paz felé, a kutyák lekocognak a környező tanyákról, hogy kaját kunyeráljanak a sofőröktől. Bolíviában ugyanis él egy csodás hagyomány, mely szerint, ha kóbor kutyát látsz, kötelességed adni neki a kenyeredből. A jó fejek kihasználván ezt a szokást úgy strihelnek az út szélén, mint örömlányok az érdi bekötőn.

Majdnem három hónapnyi magashegyi klíma után végre megindulunk Amazónia felé. Jól fog esni a meleg, bár addig még le kell ereszkedjünk a Yungason, Bolívia egyik legszebb, de egyben legnehezebben utazható vidékén. Irány tehát Coroico!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az iskolában az tanították nekem, hogy Bolívia fővárosa La Paz. La Pazig kellett utaznom ahhoz, hogy megtudjam, nem is főváros. Ettől függetlenül magán hordozza a dél-amerikai főváros jegyeket, beleértve a mocskot, a zsúfoltságot, a barátságtalan arcokat és a veszélyes utcákat. La Pazba nem azért jön az ember, hogy várost nézzen, sokkal inkább a fekvése miatt. Bármennyire is élhetetlen a város, a környező hegyekért megéri itt eltölteni pár napot. Ezt még a Paramount Filmstúdió tulajdonosa is tudja.

A délelőtti órákban robogunk be a "szépséges" La Pazba. A nyomasztó hangulatú terminál kétségkívül egyike a legveszélyesebb dél-amerikai pályaudvaroknak, így mielőtt Bolívia legdörzsöltebb zsebtolvajai megszabadítanának minket értékeinktől, leintünk három taxit és gyakorlatilag bemenekülünk a belvárosi szállásunkra.

La Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlenLa Paz mesés helyen fekszik, mégis élhetetlen

A bolíviai viszonylatban egész pofás hostel az ocsmány város központjában található, ami a város legalacsonyabb pontja is egyben. Igen, ennek itt nem kis jelentősége van, ugyanis La Paz a Choqueyapu-folyó kanyonjában fekszik, oxigénmentes környezetben, átlag 3600 méteres tengerszint feletti magasságban. Olyan alacsony a levegő oxigénszintje, hogy gyakorlatilag La Paz tűzbiztos város, bár gondolom, ez sovány vígasz a levegő után kapkodó, fejfájós gringók számára, akik többsége a La Paz fölé épült El Alto nemzetközi repülőtéren ér földet. Nagy szerencse, hogy mi busszal 4000 méteres hágókon keresztül, Uyuní felől érkezünk, mert így nem kell megszenvednünk a magashegyi betegséget. Ettől persze még La Pazban nem jó lenni.

Sokan élnek abban a tévhitben, hogy La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, pedig ez az állítás több helyen is sántít. Először is hivatalosan nem La Paz Bolívia fővárosa, hanem Sucre, bár tény, hogy az ország adminisztratív székhelye. Másodszor pedig azt sem állíthatjuk róla, hogy a legmagasabban fekvő város, mert ott van pl. Rinconada Peruban, ami 5100 méteren leledzik. La Pazban épült viszont a bolíviai országház, úgyhogy ha mindenképpen ragaszkodunk a legekhez, akkor elmondhatjuk, hogy itt van a világ legmagasabban álló parlamentje.

Éjszakai utcakép a belvárosbólÉjszakai utcakép a belvárosból

Valószínűleg népsűrűségben is az élmezőnyben foglal helyet La Paz, mivel a nyomasztó belvárosi sikátorokban több mint egymillió ember zsúfolódik össze. Továbbfokozza a konstans rossz hangulatot, hogy a latin-amerikai barátságos stílusból szegény La Paz-i bolíviaknak meglehetősen kevés jutott. Mindenki fejleszegve baktat az utcán, sehol egy mosoly, udvariasságnak pedig nyoma sincsen. Az autósok a zebrán is ledudálnak, hiába nekik piros a lámpa.

La Paz főtere a város egyetlen üde színfoltjaA főtér a város egyetlen üde színfoltja

A belvárosban az egyetlen pofás dolog a főtér. Csak sokadik alkalommal vesszük észre, hogy az esténként pepita fényekben tündöklő parlament toronyórája fordítva jár. Talán azt hivatott szolgálni, hogy az ország Evo Morales regnálása óta inkább visszafelé halad, semmint előre? Endre, aki több alkalommal járt már La Pazban, azt mondja, az elmúlt 10 évben semmi változás nem történt, hacsak nem az, hogy az eddiginél is retkesebb és romosabb minden.

Miért jár visszafelé a toronyóra?Miért jár visszafelé a toronyóra?

Az egyetlen dolog, ami új, az a Teleférico. A szűk, szerpentines utcákon feljutni az Altiplano szélén fekvő El Altóba egy rémálom, ezért is döntött úgy a kormány néhány éve, hogy lemásolva a caracasi (mi mást?!) tömegközlekedést, ő is libegőket fog építeni a völgy alja és a fennsík közé. A közlekedés valóban felgyorsult vele, bár szebbé a látványt nem tették a betonpillérek, amik a huzalt tartják.

El Alto gyakorlatilag nem más, mint egy a La Pazt körülvevő, elképesztő mértékben növekvő nyomornegyed 4100 méteres magasságban. A völgy feletti zord, fagyos és ettől élhetetlen fennsík sokáig lakatlan volt, aztán 1903-ban elérte a Titicaca-tótól Aricáig futó vasútvonal a kanyon peremét, a vasúti dolgozók pedig családostul ideköltöztek. Később aztán megtelt a városrész szegény emberekkel, akik munka reményében hátrahagyták chakráikat (andoki tanya) és egyszerű vályogházakat kezdtek itt építeni. Ma már vályog helyett mindenki téglát használ, az épületeket azonban lefesteni nincs pénz, ettől egész El Alto egy randa téglahalmaz lett.

El Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, hiszen a bolíviai szocializmus is a semmiből épülEl Alto kapujánál egy hulladékból emelt Che Guevara szobor áll, talán azt hirdetvén, hogy a bolíviai szocializmus is a semmiből épül

Szemmel láthatóan jól alkalmazkodtak a helyiek a barátságtalan körülményekhez, ezért El Alto ma már olyan, mint bármelyik átlagos bolíviai város, rozoga buszoktól nyüzsgő poros utcákkal, népviseletes, hímzett mellényes, nagy szoknyás aymara asszonyságokkal és piszkos arcú, rongyos lurkókkal. Egy dologban azért mégis különbözik a többitől, az pedig nem más, mint a számtalan csicsás épület, amit a szánalmasan szegény viskók között nem lehet nem észre venni.

Idős asszony El Alto egyik utcájánIdős asszony El Alto egyik utcáján

Egyszer az egyik buszon volt lehetőségem megkérdezni egy bácsit és ő azt mondta, hogy ezeket az épületeket házasságkötő termekként használják. Pár órára bérlik ki őket a nagy napon. Nagy becsben állhat itt a házasság intézménye, hisz amíg a saját házaikat be sem tudják fejezni, a házasságkötő termekre annyi pénz jut, mint egy kacsalábon forgó palotára.

Belvárosi szállásunktól néhány utcányira kezdődik az üzleti negyed, bár erre nem utal több néhány igénytelenül felépített üvegpalotánál, amik többsége bankként vagy irodaházként funkcionál. Még akkor is ez a környék tűnik a legélhetőbbnek, ha össze sem lehet hasonlítani mondjuk a limai Mirafloresszel vagy a bogotái Zona Rojával.

La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján La Paz üzleti negyede pont olyan szép, mint Salgótarján 

Mindent összevetve a legnagyobb erőfeszítéssel sem találok pozitív jelzőt egy olyan városra, ahol minden utcában tornyokban áll a bűzös szemét, ahol a villanyvezetékektől nem látni az eget és ahol a dugóban araszoló taxik és ócska buszok ledudálnak, mikor a 20 centi széles járdáról lelépsz az úttestre, hogy megkíséreld kikerülni az összeszáradt négercsókot áruló nénikét. Ráadásul mindenütt az az érzésed, hogy bármelyik pillanatban kirabolhatnak.

Szerencsére igen nagy a kontraszt a város és a természet között. A La Pazt körülvevő hegyekben és völgyekben bőven akad szépség és látnivaló. Egyik délutáni programunk nem más, mint a szomszédos hegy tetejétől lefelé húzódó Valle de La Luna, vagyis a Hold völgye, amit Neil Armstrong nevezett el azután, hogy 1969-ben itt járt. Bár a Holdon még nem voltam, így nem tudom, hogy mennyire szembetűnő a hasonlóság, de el tudom képzelni, hogy a Hold valami ilyesmi lehet.

A badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adtaA badlandnek a Valle de la Luna nevet Neil Armstrong adta

Engem a barna és bézs színű homoktornyokból és kárpiramisokból álló badland leginkább a venezuelai Yay-sivatagra emlékeztet. A Valle de la Luna azonban nem a dzsungel mélyén rejtőzik, mint Yay, és nem is patakok formázták mesterire az agyagpiramisait. A sártornyokról itt az eső mosta le a laza állagú talajt. Elképesztő, hogy az erózió időnként micsoda mesterművekre képes.

Pózolok a kárpiramisokkalPózolok a kárpiramisokkal

La Paztól alig 40 kilométerre délkeletre emelkedik az Illimani (egy kialudt rétegvulkán), aminek égbe törő, közel 6500 méter magas csúcsa a városból nézve több, mint gyönyörű. Nem vagyok profi hegymászó és a mostani Mirador csapat többsége sem az, ettől függetlenül úgy határozunk, kihasználva az Andok hívogató csúcsait, másnap magassági rekordot döntünk. Nem, nem az Illimanit másszuk meg, csak az 5395 méter magas Chacaltayát célozzuk meg.

Indulás előtt még van egy éjszakánk. Némi kalóriára és egy kis pihenésre van szükségünk, de egyikre sem könnyű szert tenni. La Pazban a város alapítását ünneplik, ezért néhány kínai bolt, telefonüzlet és virágbolt kivételével mindent zárva találunk. Szegfűcsokrot nem szívesen vacsoráznánk, ezért rójuk még egy kicsit a ricsajos, túlzsúfolt utcákat, majd egy gyorsétteremben kötünk ki, ahol vélhetően életünk egyik legszörnyűbb hamburgerét sikerül elfogyasztanunk.

La Paz katedrálisaLa Paz katedrálisa

És ha ünnep, akkor lárma. De miért is? La Paz helyén eredetileg indián bennszülöttek Chuquiago nevű települése állt egészen 1548-ig. 1546-ban Gonzalo Pizzaro és társai fellázadtak Peru spanyol alkirálya, Blasco Núñez Vela ellen, a lázadás utáni békekötés emlékére Chuquiagónak pedig "A Béke" nevet adták. Az ország tényleges kormányzati székhelyévé csak 1898-ban vált annak köszönhetően, hogy Potosí ezüstbányái kimerültek.

Felvonulás, utcazenészek, tánc. Éjféltől egyig tart a tűzijáték olyan robajjal, hogy néha már az az érzésem, a következő rakéta berepül az ablakon és a szállodai szobánk kellős közepén fog felrobbanni. Nem épp kipihent arccal szállok be reggel abba a kisbuszba, ami azért érkezik, hogy a csapatot a Chacaltaya nyergén álló menedékházhoz szállítsa.

Tavak

Ilyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábáhozIlyen tájon át visz az út a Chacaltaya lábához

Kubai sofőrünk, Emeldin a jobb élet reményében költözött Bolíviába, s úgy tűnik, hogy bejött neki a váltás, mert két éve La Pazban él. Ennyi idő alatt alaposan bejárhatta volna a várost, de Chacaltaya környékén nem sok helyismerettel rendelkezik. Sikerül rendesen eltévednünk, de a páratlan látványért könnyen megbocsátunk neki.

Bő két órán át keressük a helyes utat, végül csak megérkezünk a hegy oldalába épített parányi menedékházhoz. Úton útfélen piros, zöld és kék színű lagúnák tűnnek fel a 6000 méter magas Huayna Potosí árnyékában. A látvány nem csak minket nyűgöz le, évtizedekkel ezelőtt a Paramount tulajdonosát is megigézte, így lett a filmstúdió jelképe ez a hegy.

Paramount Pictures

Mi a Paramount Pictures emblémája előttMi a Paramount Pictures emblémája előtt

A ház oldalában függőleges, többszáz méter mély, semmibe tűnő szakadék tátong. El nem tudom képzelni, hogyan tudták ide építeni. Innen bő fél órás meredek hegymenet vár ránk, amit a hegy gerincén gyalogosan kell megtennünk. A kimerültség ellenére mindenki felér, és amit az 5395 méteres magasságból a táj nyújtani tud, azt hitelesen szavakba foglalni szánalmas kísérlet volna.

Utánam a Mirador csapatUtánam a Mirador csapat

Büszkén feszítünk a csúcsfotókon, úgy pózolunk, mintha legalábbis 3000 méterről indultunk volna. Hallagatjuk a hegyek csendjét, majd egy kis hógolyózást követően eufórikus hangulatban visszarobogunk La Pazba. Magassági rekord kipipálva, holnap jöhet Tiwanaku, az andoki prekolumbián kultúrák alfája és omegája...

Mindenki felért a csúcsraMindenki felért a csúcsra

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt. 

Bolívia Salar de Uyuni Altiplano

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoDzsipünk a Salar közepén

A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoAz Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak

Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.

A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoEndre nagyon büszke a méreteire

Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.

Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.

A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoNekivágnak a Salarnak

A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.

Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoÍgy jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!

Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoRepülök!!!

Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoBolíviában szörnyen nagyok az autók

Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoKét óra a tűző napon, a tengely meg sehol

A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoA 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet

Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Bolíviában van egy tó, ami -50 fokon sem fagy be. A Laguna Verde nem messze fekszik az argentin-bolíviai-chilei határtól, de amíg odaérünk, számtalan csodát látunk. Gejzírek és iszapfortyogók között pózolunk 4850 méter magasan, flamingókat valamint dzsipünk elől menekülő vikunyákat fotózunk és vizcachákat etetünk elzárt kanyonokban. Azt tudtad, hogy itt kelt életre Salvador Dalí egyik festménye?

A Hold még magasan jár az égen, amikor kibújunk az ágyból. A helyi asszonyságok már a konyhában sürögnek-forognak, hogy karamellás amerikai palacsintával, forró teával és tejeskávéval kényeztessék el a karikás szemű, vacogó gringókat az épület közös helyiségében. Sokat nem ücsörgünk az asztal körül. A csapból folyó 2-3 fokos víz, amiben megmosdunk úgy hat, akár a világ legerősebb kávéja. Nem telik bele 10 perc már mindenki a dzsipekben ül indulásra készen. Franco és Carlos lekapargatják a jeget a szélvédőkről, majd útnak indulunk.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Holdlemente 4500 méter magasan, a Cerro Pabellón lábánál

Mikor a jégvirágok leolvadnak az ablakról, a halvány fényben felsejlik a tekintélyes méretű, szikár vulkán, amit tegnap éjjel a hóvihar miatt nem volt lehetőségünk alaposan szemügyre venni. Lassan pirkad, a sejtelmes, narancsszínű félhomályban magunk mögött hagyjuk az 5498 méter magas Cerro Pabellónt és a lába előtt elterülő, élénk színekben játszó, kristálytiszta Laguna Colorádát. A Sol de Mañana felé vesszük az irányt.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Megérkeztek a turisták a gejzírekhez

4850 méter magasan található iszapfortyogóknál ér minket a napfelkelte, ami kétségkívül az egyik legszebb és legkülönlegesebb, amit életemben láttam. A vulkáni működés hatására a föld felszíne alól kénes kigőzölgések törnek fel, amik akár 50 méter magasba is kilövellhetnek az alig 30 cm átmérőjű lyukakból. Bár ezen a magasságon a hőmérséklet a nappali órákban is fagypont alatt marad, a fumarolákból így is nagyon forró kéngőz távozik. A lecsapódó párától teljesen átnedvesedik a ruhánk.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

A Sol de Mañana igazán hálás fotótéma

A ként esetenként egyéb mérges gázok kísérik, ezért a vezetőink óvva intenek attól, hogy túl sok időt töltsünk a fortyogók és a sziklák közötti vályatokban kialakult apró, gőzölgő tavak közelében. A páratlan látvány könnyen feledteti az emberrel ezt a veszélyt, így a gőzfelhőkben egész turistatömegeket kell kerülgetni és percekig várakozni, hogy mindenki sorra kerüljön a legnagyobb fumarolák mellett pózolva. Fájdalmasra fagynak az ujjbegyeim, mire visszülünk a dzsipekbe.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Endre is beállt a pózolók közé

Fél óra múlva megérkezünk a termálfürdőkhöz. Itt sem kevesebb a turista, de könnyebb a tájat fotózni, mint a gejzíreknél, mert legtöbbjük a ruhájától megszabadulva olvadozik a betonmedencében összegyűlt forró vízben. A lubickolást kihagyjuk, hogy több időnk legyen a Laguna Verdénél és a Salvador Dalí sivatagnál, de Carlos és Franco teljesen eltűnnek. Negyed órán át hajkurásszuk őket, mire Endre rájuk talál a medence mögötti épületben, amint éppen söröznek. Végülis rendőrrel egészen biztosan nem találkozunk, hát akkor meg miért is ne?

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

A termálfürdőből ilyen a kilátás

A táj a következő egy órában teljesen megváltozik. A szürke, kopár, égbe törő kúpokat vörös homok váltja fel, ahol az út teljesen eltűnik a kerekeink alól, a homokból meredező sziklák között csupán az érzékeink vezetnek. Ez a Desierto Salvador Dalí. A sivatag annak köszönheti a nevét, hogy az egyik kihunyt vulkán lábánál pont olyan sziklák heverésznek, mint amilyeneket a neves festő vászonra vetett néhány évtizeddel ezelőtt. Hogy Dalí valaha járt-e a később róla elnevezett sivatagban, azt nem tudjuk, de a látvány tényleg olyan, mintha megelevenedett volna a festmény. Fotózunk párat az egyre erősödő szélben, majd folytatjuk utunkat tovább, dél felé.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Mikor egy festmény megelevenedik

Fél óra múlva már az egész Mirador csapat a Laguna Verde előtt fotózkodik. A zöld színű tó 4400 méteren fekszik, ahol napközben sem ritka a -10 fokos hideg, de a víz különleges összetételének köszönhtően soha nem fagy be. Állítólag csak -56 fokos hidegben kezd hártyásodni a teteje.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Desierto Salvador Dalí

A tó mögött büszkén emelkedik a tökéletes formájú Licancabur-vulkán, ami arról nevezetes, hogy a Föld legmagasabb, állandó hótakaró nélküli csúcsa. Amúgy ezen a ponton található az argentin-chilei-bolíviai hármas határ, így a jóból a másik két országnak is kijutott, bár azt mondják, egyik oldalon sem olyan szép a Siloli-sivatag, mint itt. Tény, ezzel a látvánnyal napokig el tudnék lenni.  

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Mirador csapat pózol a Laguna Verde partján, háttérben a Licancabur-vulkánnal

A többség a zöld tótól Los Lípez felé fordul, mi azonban más útvonalon mozgunk, hogy ne kelljen a többi dzsip által felvert port nyelnünk. Másfél óra elteltével ismét a Laguna Colorada partján ácsorgunk, elsősorban azért, mert szeretnénk lencsevégre kapni a nappal előbújó rózsaszínű jégflamingókat.

A Laguna Colorada nappali fényben sem csúnya. Franco felvisz bennünket a tó fölé magasodó kilátóba, ahonnan gyalog ereszkedünk le a tó partjára. Fantasztikus a táj, bár ezúttal minden figyelmem lekötik a kecses, hosszúlábú tojásrakók.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Irány a Laguna Colorada partja!

Endréék lemaradtak valahol az úttalan utakon, így van időnk nézelődni, amíg várunk rájuk. A lagúna környékén orkánerejű, dermesztően hideg szél tombol, így egy idő után úgy döntünk, nélkülük idulunk tovább, bízva benne, hogy a következő megállónknál, az Árbol de Piedránál, vagyis a Kőfánál ismét megtaláljuk egymást.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Az Árbol de Piedra a Siloli-sivatag egyik jelképe

Így is lesz. Készítünk pár képet a semmiből kinövő, fa formájú sziklánál, majd szélvédettebb helyet keresünk, hogy megebédeljünk. Erre egy befagyott patak medre válik akalmassá. Ahogy a kősivatag sziklái között tömjük a gyomrunkat, nagy örömünkre előkerül néhány társaságra vágyó, bátor, hosszúfülű vizcacha is. A magashegyi rágcsáló a vadnyúlra hasonlít és szívesen veszi, ha párolt zöldséggel, kiváltképp, ha répával kínálják.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Jófej állva elaludt mellettünk

Ebéd után a chilei határ felé vesszük az irányt, hogy estére Salar de Uyuní peremén fekvő Atulcha egyik sóhoteljében töltsük az éjszakát. Előtte azonban még vár ránk egy hosszú délután néhány boráttartalmú lagúnával, amihez hasonlót már tegnap is láttunk.

A napos időnek és a délutáni időpontnak köszönhetően megszámlálhatatlan jégflamingó tisztel meg a jelenlétével. Bár a madárfotózás általában nem túl hálás feladat, mégiscsak igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy nehéz dolgunk van. Sosem láttam még ilyen "modell-lelkű" madarakat; karnyújtásnyira jönnek és már-már úgy tűnik, hogy élvezettel pózolnak a kamerának.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Elképzelni nem tudom, milyen képek születtek volna, ha valóban profi géppel készítettük volna őket

Elhagyjuk a lagúnákat. Még négy órás út vár ránk a faluig, ideje csípkedni magunkat, ha sötétedés előtt szeretnénk megérkezni. Közvetlenül a chillei határon, ahogy a 6000 méter magas vulkánok lábánál haladunk, óriási mázlink van. Kitör az Ollagüe. Égbe törő, pöfékelő csúcsát a szomszédos hágóból fotózzuk le.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Ott füstöl a hátunk mögött a vulkán

Órákig kocsikázunk a világ végén, mire a vörös kősivatagot félig-meddig fehér sóvidék váltja fel, de ez még nem a Salar. Endréék dzsipje ismét eltűnik a szemünk elől, ahogy a hegyoldalon végiggurulva döcögünk Atulcha felé a kietlen nagy semmiben. Carlos a másik dzsippel nem a hegyoldalban, hanem a sík sóvidéken hasít végig. Állítólag ez a természetes földfelszín a legjobb minőségű aszfaltnál is jobb utat varászol a kerekek alá, nem véletlenül használják gyorsulási versenyeknél a sómezőket. Csak a falu határában bukkanunk rá ismét a másik dzsipre.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Számtalanszor keresztezik vikunyák az utunkat

Elmacskásodott lábbal, kimerülten érkezünk a faluba, éppen naplementekor. Mindnehol abból kell építkezni, amiből sok van, így Atulchában az összes épület, így a hotelek is sóból készülnek. Az első helyen minden foglalt, a második helyen akad néhány egyszerű szoba. Nincsen benne semmi különös, azon kívül, hogy ha íztelen a levesed, elég ha megkaparod a falat. Minden sóból van, a fal, az ágy, az asztal, de még a padlót is finom, apró, fehér kristály borítja. Fűtés, ablak nincs. A zuhanyzóban 10 bolíviánóért vásárolható 8 perc forróvíz, amiben nagy öröm lezuhanyozni és átmelegedni a két nap fagyoskodás után, de biztos, ami biztos, erre még egy kis chilei piscóval is rásegítünk. És ami eddig elmaradt és holnap vár majd ránk az épp csak a lényeg, vagyis a Salar de Uyuní...

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna VerdeHotelszobánk Atulchában

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Butch Cassidy és a Sundance kölyök történetét Paul Newman és Robert Redford ismertette meg a világgal. Az 1969-es filmből nem jön át, hogy a vidék, ahol a két bandita garázdálkodott, mennyire zord és kietlen. Pedig az. A Sziklák völgye után Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb vidéke vár ránk, ahol néhány flamingón és vikunyán kívül nem él meg semmi. Éjszaka -10 fokban, 100 km/órás szélben, 4300 méteren. 

Mai törénetünk a bolíviai Uyuníban kezdődik, 3700 méter tengerszint feletti magasságban. Pompásan mutatna, ha úgy folytatnám: "ott, ahol a madár se jár", de az a legkevésbé sem fedné a valóságot. Bár magában a városban nem találni semmi turistacsalogatót, évente így is több mint 60 ezer külföldi rója Uyuní poros utcáit. Hogy miért? Mert Uyuní csak egy köpésre fekszik a Föld legnagyobb sóvidékétől, a Salartól.

Minden épületben hostel vagy utazási iroda üzemel, a helyiek sürögnek-forognak, futkosnak, telefonálnak, szervezik az egy-, kettő- vagy három napos dzsiptúrákat az ország első számú látnivalójához. A Salar de Uyuní az amatőr és profi fotósok paradicsoma, de az igazi élményt az azúrkék, vörös vagy épp smaragdzöld lagúnák, a kopár vulkánok, a gejzírek, a Siloli-sivatag és a Sziklák völgye adja.

A Mirador csapattal együtt kilencen vagyunk. A két dzsip, amiket pár hete foglaltunk le Endrével a túra időpontjára, az iroda előtt várakozik a sofőrökkel, Francóval és Carlosszal, amíg a csapat összekészíti a következő három napra szükséges meleg holmit és a hálózsákokat. Bolívia ezen részén nem ritka a mínusz 15 fokos hideg éjszakánként, fűtéssel pedig egyetlen menedékház sem rendelkezik, mivel ezen a magasságon egyetlen növény sem él meg, tehát tüzifa sincsen.

Izgatottan bepattanunk a dzsipekbe és útnak indulunk Bolívia vélhetően leghidegebb, de egyben legmesésebb vidéke felé. A turisták többsége a sómezővel kezd, s a chilei határ mentén halad a Laguna Colorada irányába, mi azonban megfordítjuk a sorrendet, így ugyanis nem kell nyelnünk a többi dzsip által felvert port. Sofőrjeink évek óta a turizmusban dolgoznak, remekül ismerik a vidék minden szeglelét, és persze mindig tudnak egy rövidebb vagy szebb utat, így a dzsipekkel sokszor eltűnünk egymás szeme elől.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano70 éve eszi őket a rozsda

Első megállónk a mozdonytemető, amit sivatagi homokba fektetett vén vasúti sínek kötnek össze a három kilométerre fekvő várossal. Több sínpár fut egymással párhuzamosan, többségük ma már használaton kívül van, és csak néhány ősöreg mozdony álldogál rajtuk magányosan. A vasutat brit mérnökök tervei alapján építették az Antofagasta és Bolívia Vasúttársaság megbízásából 1888 és 1892 között. Az aktuális bolíviai elnök, Aniceto Arce igen nagy fantáziát látott a bolíviai tehervasút felvirágoztatásában, az őslakosok azonban rendszeresen szaboltálták az építkezést. A szállítmányozás nehezen indult be, s a vidék elszigeteltsége miatt a fuvarozás nem volt veszélytelen. A bolíviai bányákból származó haszonra ugyanis a banditáknak is fájt a foga.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoEz a gőzös bizony nem megy Kanizsára

A leghíresebb eset Butch Cassidy és a Sundance kölyök nevéhez köthető. A két amerikai Uyunítól délre, San Vicente falujától nem messze lépett meg egy közeli bánya teljes bevételével. Az ellenük folytatott hajtóvadászat sikeres volt, mivel pár nappal a rablás után bekerítették a rablókat, akik látván, hogy nincs esélyük a szökésre, öngyilkosságot követtek el. Innentől kezdve a bányatulajdonosok kész hadsereggel védték az Uyuní, Tupiza és Antofagasta között közlekedő vonatokat, azonban az 1940-es években leállították a vasúti szállítást, mivel a kimerülő bányák hatására annyira lecsökkent a profit, hogy nem érte meg importálni a szenet, amivel a vonatokat felfűtötték.

A bolíviai ezüstlázból nem maradt más, mint néhány vén mozdony és pár kósza vagon a sivatagban, valamint egy remek film George Roy Hill amerikai filmrendező jóvoltából Robert Redford és Paul Newman főszereplésével. Szegény rozsdás vonatokról meg is feldekezett volna a világ, ha nem éppen itt, a világ legnagyobb sóvidékétől néhány kilométerre álldogálnának és várnák, hogy megrágja őket az idő vasfoga. Gazdasági szempontból az Uyunít Antofagastával összekötő vasútvonal jelentősége csaknem teljesen megszűnt, csak az utóbbi években kezdték rehabilitálni a vonalat. Mi is látunk egy meglepően hosszú tehervonatot, ahogy komótosan tovatűnik a horizonton.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoSan Cristóbal kőtemploma

Visszapattanunk a dzsipbe és tovább rajzoljuk a nyomokat a szikár talajba egészen addig, amíg San Cristóbal fagyos szellemfalujába nem érkezünk. A néhány vályogház között futó utcákon egyetlen teremtett lélek sincs, mivel ez idő tájt mindenki a bányákban fejti a cinket. Nem azért jöttünk ide, hogy megtudjuk, milyen a San Cristóbal-i bányászok élete, hanem a régi kőtemplom miatt, ami kívülről inkább egy erődre hasonlít, semmint egy keresztény épületre. A kaput zárva találjuk, így nem tudjuk meg, hogy belülről milyen, azonban a toronyba fel tudunk mászni, mivel oda lépcső vezet a bejárat mellől. A bányákhoz közeli templomok tornyába gyakran lehet kívülről felmászni, mivel bányarobbanás esetén ez a leggyorsabb módja szólni a falu lakóinak.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszik

Templommászás után folytatjuk utunkat dél felé. Átkelünk néhány patakon, majd röpke pár óra alatt megérkezünk a 4000 méter magasan fekvő Sziklák völgyéhez, azon belül is a Bosque del las Piedrashoz, egy többszáz hektáron elterülő kőerdőhöz. Kevés olyan varázslatos vidék van a világon, mint ez. A víz és a szél olyan mesteri munkát végzett, már-már nehezemre esik elhinni, hogy a 20-30 méter magas sziklaszobrokat nem egy ősi kultúra hagyta hátra.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Bosque de las Piedras a környék legizgalmasabb természeti csodája

A jéghideg, üvöltő szél majd letépi a fejem, 20 perc után beparancsol a kocsiba, ahol kiderül, hogy Carlos és Franco barátunk nem csak remek sofőrök, de kiváló vendéglátók is egyben. Képesek a szublimált nagy semmi kellős közepén olyan "terülj, terülj asztalkámat" varázsolni, ami a legjobb bolíviai éttermeknek is dícséretére válna. Vegyes párolt zöldség, egy nagy tál quinoa, sült marhahús, üdítő, kávé, minden mi szem-szájnak ingere. Na jó, desszert az nincs, de a kőerdő lenyűgöző látványáért cserébe eltekintünk tőle.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA szél, a víz és a fagy formázta ilyenre a sziklákat

Elhagyjuk a Sziklák völgyét és irány Bolívia legdélebbi csücske. Növényzet alig van, az út már rég eltűnt a kerekek alól. Időnként egy-egy, a semmiből előbukkanó vikunyacsorda keresztezi az utunkat. Átkelve egy 4500 méteres hágón szép lassan teljesen megváltozik a táj. A kősivatagot kemény és szikár, szürkés-fehér föld váltja fel, életnek semmi jele. Nincs több folyó, sem tövises bokor, csak az 5000 méter fölé emelkedő piramis alakú vulkánok tarkítják a holdbéli tájat. Beleborzongok a látványba, amikor a 4278 méter magasan fekvő Laguna Colorádát először pillantom meg a lemenő nap fényében. Könnyen el is tereli a figyelmem a vészjósló jelekről.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoValahol 4500 méter magasan

A hágó túloldalán az egyik vulkán felett hófelhők gyülekeznek. Vihar készül, ami ritka jelenség ezen a vidéken. Az éjszaka átvészelésére az egyetlen lehetőséget a Laguna Colorada melletti menedékházak jelentik. Odáig azonban még el kell jutnunk, de addig még vár ránk néhány óra az úttalan utakon. Franco rezdüléstelen arccal vezet tovább, gondolom, amíg ő nem aggódik, nekem sincs rá okom, bár jól tudom, itt nem az ember, hanem a természet az úr.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna Coloradához

A világ végén, a nagy semmi kellős közepén egy magányos házikó áll. Franco, Carlos és Endre kiszállnak, hogy a parkőrtől megvásárolják a 150 bolivianós belépőt a nemzeti parkba. Kicsit késve érkeztünk, a fickó sietségre int.

- Húzzatok bele! - kiált oda sofőrünknek - Mindjárt itt a hó. 

Szaporán folytatjuk utunkat. Nem sokkal később feltűnik egy borát ásványoktól (ebből nyerik ki a bórt) fehéren csillogó tó, a Laguna Capina. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérjük meg Francót és Carlost, álljunk meg egy fotóért. Nem messze tőlünk a félhomályban egy munkagép álldolgál a parton. A tó azon kevés tavak egyike a Földön, ahol a vegyiparban és a kerámiaiparban használatos bór előállítására használt vegyület megtalálható.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye 

Carlos azt meséli, néhány éve, mielőtt fellendült a turizmus, ő is itt vállalt munkát. Remekül lehetett keresni, de több száz kilométeren belül nincs semmi, ezért fél év után menekült a helyről. Páran maradtak, ők valószínűleg itt élik le az egész életüket, folyton mínuszokban, fűtetlen vályogházakban. A szél tombol, a tó túlpartján egyre sejtelmesebben gyűlnek a hófelhők. Gyorsan visszapattanunk a dzsipekbe és irány a Laguna Colorada.

Húsz perc múlva, mikor a nap lebukik a horizonton, megérkezünk a tó partjára. A nappal piros színű víz éppen jegesedni kezd, mostanra az itt élő flamingók szélvédett helyre menekültek. Nyomaik ott vannak a parton, tojások formájában. A flamingó tojás nehéz, érdes és akkora, mint egy nagyobb körte. Maradnánk még fotózni, de mostanra rendesen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ráadásul esni kezd a hó.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoNaplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partján

Rendesen szakad, mire elérjük a menedékházakat. Mivel errefelé nincs térerő, se telefon, előre ágyat foglalni nem lehet. Az ötödik kalyibában találunk két szobát, amibe be tudjuk vackolni magunkat.

A közös helyiségben van egy apró kályha. A sofőrök hoztak magukkal egy kis fát Uyuníból, ami arra pont elég, hogy vacsora közben kiolvasszuk átfagyott végtagjainkat. Mi több, a házat üzemeltető asszonyok fantasztikus, forró zöldséglevest készítenek, így a komfortérzetemhez már csak egy forró fürdő és egy kis oxigén hiányzik. Mindkettőről le kell mondjak.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoLakmározik a csapat

A nyolc fős, kissé puritán hálószobában alig van több 0 foknál. Dideregve, de teli hassal vackolom be magam a hálózsákba erre a rövid éjszakára. Másnapra ugyanis az a terv, hogy még napfelkelte előtt útnak indulunk a gejzírek felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy 2005-ben forgatott dokumentumfilm után a fél világ Bolíviára vetette a figyelmét. Mindenki azon sajnálkozott, hogy szegény potosi bányászok napi mindössze egy dollárért embertelen körülmények között kénytelenek dolgozni, s hogy a többség a negyvenedik életévét sem tudja betölteni. Tíz év nagy idő. Ma Bolívia bányászai nem hogy nem egy dollárért dolgoznak, az átlagos fizetés többszörösét teszik zsebre. Ettől persze még nem cserélnék velük, főként azért nem, mert az Altiplano ezen része hihetetlenül zord és dögunalmas.

Copacabana pár napja egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket, de reggel, amíg várunk a busz indulására, nekifutunk a város fölé emelkedő Kálváriának, s onnan nézve azt kell mondjam, egész pofás a város. Van például egy egészen szép bazilikája, aminek főként a gyönyörűen faragott ajtaja nyeri el a tetszésünket.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoCopacabana látképe a Kálváriáról és a város bazilikája

Látván a város kedvesebbik arcát, valamivel jobb szájízzel hagyjuk magunk mögött gringolandiát és ülünk fel a La Pazba tartó buszra. Többször mentem már végig ezen az útvonalon, de a táj még mindig lenyűgöz. A havasok egyre magasabbnak és magasabbnak hatnak, ahogy közeledünk feléjük, míg nem befutunk Tiquinába, ahol máig nem sikerült hidat építeniük a jó bolíviaiaknak. Emlékszem, 2007-ben, mikor először sikerült erre a vidékre tévednem, a buszokat hatalmas farudakkal lökték át egy teknőben a Titicaca-tavon. Mára annyit javult a helyzet, hogy ugyanazokra a lestrapált ladikokra motorokat tettek, így alig fél óra alatt megússzuk az átkelést.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoFurcsa komp szállítja a buszokat a Titicaca-tavon

Az utasokat, így minket is, egy motorcsónakba raknak be, amiket egész úton sirályok követnek. A helyiek kukoricát és kenyeret dobálnak nekik, így mire a túlpartra érünk, legalább száz madár vesz minket körbe.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoJó fej kukoricát rabol

La Pazba a bejutás nem könnyű. Mivel Bolívia nem hivatalos fővárosa egy szűk völgyben fekszik, a szegények az Altiplano szélén, El Altóban voltak kénytelenek letelepedni. Várostervezés hiányában a La Paznál amúgy népesebb El Alto olyan sűrűn beépült, hogy a központba vezető utak alig két sávosra zsugorodnak, folyamatos dugót előidézve. Közel másfél órán át araszolunk, mire a pályaudvarra érünk, ahonnan La Paz központja alig tíz perc gyalog.

Két éjszakát töltünk itt és megyünk is tovább (La Pazról majd írunk később), mert egy Mirador csapatnak le kell szervezzük a túráját a Salarba és a Siloli-sivatag mélyére, így a második reggel buszra ülünk és Oruróba utazunk. Az Altiplano errefelé még unalmasabb, mint volt Peruban, az egyetlen pici izgalmat Patacamaya városkája jelenti, ahonnan egy pillanatra felsejlik a horizonton Bolívia legmagasabb csúcsa, a 6542 méter magas Nevado Sajama. Az út Oruróig aszfaltozott ugyan, de pont ugyanúgy felújítás alatt áll, mint négy éve, így rendesen ráununk a buszozásra.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoOruro bekötőútjánál ez a csoda látható

A város bekötőútjánál egy hatalmas, bányászsisakra emlékeztető emlékmű látható, jelezvén számunkra, hogy Oruro sem mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. A város és az azonos nevű megye az elmúlt egy évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, köszönhetően annak, hogy Evo Morales, Bolívia elnöke innen származik. A 2005-ben, Potosíban forgatott Az ördög bányásza című dokumentumfilm után a kormány belevágott a bányák megreformálásába. Amíg 2005-ben a bolíviai bányászok mindössze napi egy dollárért dolgoztak, addig ma minimum 30 dollárt vágnak zsebre, ráadásul húsz év munkaviszony után nyugdíjazzák őket. Hol máshol kezdték volna a bányareformokat, ha nem itt, Oruróban? A város az elmúlt tíz évben egészen kikupálódott.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoEri Oruro főterén

A külvárosi csúnya téglarengeteg után meglep minket a város főtere, aminek közepén egy arany vadkanokkal és oroszlánokkal díszített szökőkút áll. A tér délnyugati csücskében egy üvegpalota látható, ami Oruro egyetlen négy csillagos szállodájának ad otthont, s ami meglepő módon nem csúfít bele az összképbe.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA köztéri szobrok is csak a bányáról szólnak

Pár sarokra innen emelték a Sacavón templomot, ami a bányászok szemében Bolívia legszentebb imahelye. A templom alatt ma is bányajáratok futnak, bár azok évek óta múzeumként működnek. Csak helyi vezetővel lehet lemenni, de a belépő nem drága, másfél dollárt megér a kaland. Fél óránál többet nem töltünk a mélyben, de így is sikerül egy érdekességre lelnünk.

Az egyik sarokban egy kőszobor figyel, amit mindenféle szeméttel díszítettek fel, szájába cigit tettek, ölébe pedig vagy fél kiló kokalevelet. A szobrot a bányászok El Tiúnak hívják, és minden alkalommal, mikor a mélybe ereszkednek, áldozatot mutatnak be neki azért, hogy szerencsével járjanak, és hogy élve jussanak ki a bányából.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoEl Tiu, a bányászok védőszentje

El Tiu története több mint izgalmas. A spanyolok érkezésekor az itt élő indiánok saját isteneikhez imádkoztak, köztük az alvilág démonaihoz is. Mikor a bányákat megnyitották, az indiánok szobrokat helyeztek azok bejáratához, hogy áldozatot tudjanak bemutatni, de a spanyolok a szertartásokat betiltották. A szobrokat az őslakosok a bányák mélyére vitték és Díosnak, vagyis Istennek kezdték őket nevezni, hogy a spanyolok ne jöjjenek rá a turpisságra. A Díos szót azonban sokan nem tudták kimondani, így kapták a szobrok a Tio vagy Tiu nevet, ami spanyolul nagybácsit jelent.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA Poopó-tó sekély lápvidéke

Oruróból a vonat délután háromkor gurul ki. Naplementéig a Poopó-tó partján, olykor annak közepén vonatozunk. A mindössze egy méter mély sós tónak nyár lévén már rég ki kellett volna száradnia, de mázlink van, még van benne víz, így a flamingók is maradtak. A vonat ablakából milliónyi madarat látunk, bár lefotózni őket nem könnyű, no nem a sebesség miatt, mert húsznál többel nem megyünk, hanem mert az ablak iszonyatosan karcos. A vonat amúgy pont olyan, mint amihez 50 éve nem nyúltak. A székek rendesen kiültek, a mosdó pedig durván retkes. Az éjszakai vonatozásban teljesen kimerülünk, főként azért, mert a réseken dől be a por, alig kapunk levegőt.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA vonatút első fele még látványos, utána csak a port nyeljük

Hajnali fél egykor futunk be a 3650 méter magasan fekvő Uyuníba. Bár a város lejjebb fekszik a Titicaca-tónál, mégis sokkal hűvösebb annál. A hatalmas, nyílt puszta miatt mindig erősen fúj a szél, amitől a -3 fok még hidegebbnek érződik. A szállók szerencsére mind nyitva vannak, de az árak hallatán visszahőkölünk. Nem akarunk sátrat verni a csontig hatoló hidegben Uyuní főterén, ezért rábólintunk az egyik legolcsóbb opcióra, de így is több mint 20 dollárt hagyunk ott egy fűtetlen lyukért.

Másnap reggel megtudjuk a recepcióstól, hogy a fűtés nem csak a mi szobánkból hiányzik. Pár éve a polgármester betiltotta a fűtőtestek használatát egész Uyuníban, mert néhány bolíviai nem tudta, hogyan kell azokat használni és sikerült felgyújtaniuk pár hotelt. Azóta a turista a fején állhat, akkor sem kap fűtött szobát. Hogy mást ne mondjak, reggelre a vizünk belefagy a palackba.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoPulacayo egy szellemváros

Uyunítól kb. 30 kilométerre fekszik Pulacayo faluja. Nem sokan látogatnak el ide, és az igazat megvallva nem is nagyon van miért, hacsaknem az ember megőrül a régi vonatokért. Pulacayo egykoron a Föld második legnagyobb ezüstbányája volt, ehhez képest ma a falu pici, alig néhány család lakja.

A bányát 1833-ban nyitották, fénykorát a 19. század legvégén élte. Ekkortájt állítólag 20 000 bányász dolgozott a járatokban, naponta akár több tonna ezüstöt is kitermeltek. Nem véletlen tehát, hogy Bolívia akkori elnöke, Ancieto Arce is házat építtetett a faluban.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Amit az 1940-es években hátrahagytak, abból játszótér lett

Az elnöki nyaraló ma múzeum, ahogy a falu egykori vasútállomása is az tucatnyi rozsdás mozdonyával. Az elnök, látván a vidék gazdagságát, vasútfejlesztésbe kezdett. A terve az volt, hogy egész Bolíviában kiépítse a vasúthálózatot, elsőként Pulacayo és a ma Chile területén fekvő Antofagasta között, hogy az ezüstöt exportálni tudják az Egyesült Államokba. A vasút gyorsan elkészült, arra azonban nem gondoltak, hogy a mozdonyok széntüzelésűek, Bolíviában azonban nincs szén. Egy ideig importálták, de nem volt kifizetődő, ezért amilyen gyorsan felvirágzott Pulacayo, olyan gyorsan feledésbe is merült. Néhány évtizeden belül teljesen elnéptelenedett a falu, ami hátramaradt, az a mozdonytemető. A 20. század második felében újra megnyitották a bányákat, de a korábbi termelést még megközelíteni sem tudták.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA mozdonyok többé nem mozdulnak

A bánya bejáratánál egy munkafelügyelőbe botlunk, aki megtiltja, hogy bemenjünk a bányába, de azt azért elárulja, hogy ma már Pulacayóban sem keresnek olyan rosszul a bányászok. Egy kezdő bányász bére az elmondása szerint 8000 boliviano, ami 250 000 Ft-nak felel meg. Ma már kevés az ezüst, azonban rengeteg a cink és az ólom, így azt remélik, hogy a falu ismét visszanyeri gazdasági szerepét. Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a ma szellemváros hangulatú Pulacayo újra bányaközpont legyen, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a mozdonyokat munkába állítani már soha nem fogják, mert azok elárvultan, összeszakadva hevernek a falu közepén. Csak úgy, mint az Uyuní határában rozsdásodó vonatok, no de ez már egy másik történet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Isla del Sol, vagyis a Nap-sziget az inkák teremtéstörténetében kiemelkedő szerepet tölt be. Itt született Manco és Mama Oclla, a Napisten két gyermeke, akik megalapították Cuzcót, az inkák fővárosát. Ha ez nem lenne elég, a sziget még szép is, így minden adott ahhoz, hogy az ember valami csodát lásson. Ugyanígy gondolkodik minden turista, ezért Isla del Sol tömve van külföldiekkel, főként európai és amerikai hippikkel, akik többsége még elhiszi, hogy Bolívia olcsó és a hátizsákosok paradicsoma.

Reggel 8 után indulnak a hajók az Isla del Solra. Korábban több alkalommal volt szerencsém eljutni a szigetre, utoljára négy éve, de annyi embert, mint most, soha nem láttam. Több mint fél órát vesz igénybe, hogy az apró bárka fedélzetére lépjünk, ami tömve van turistákkal. Egy-egy hajó csak 30 embert szállít, de egy nap legalább tíz hajó indul. Már előre rettegek, hogy ugyanolyan tömegiszony lesz, mint volt tavaly Amantani szigetén.

Eri és a Titicaca-tóEri és a Titicaca-tó

Három órás az út a sziget északi csücskében fekvő Challapampába, ami csak egy fokkal izgalmasabb, mint a perui oldalon tett kirándulásunk volt. A bárka közel 100 éves, így gyökkettőnél valamivel lassabban araszolunk a csendesen hullámzó vízen. Útitársaink - néhány helyitől eltekintve - európai és amerikai hippik, akiket az évek során sikerült annyira kiismernem, hogy egyáltalán nem vágyok velük kommunikálni. Mivel mi is szoktunk csíkos gatyában mászkálni, ezért gyakran néznek maguk közül valónak, de az igazat megvallva ez a karkötőfonogatós, téren fetrengős, tábortűznél gitáron játszani nem tudó, de serényen próbálkozó életmód az idő múlásával egyre taszítóbbá vált a számunkra. Bolívia korábban is a modern hippik gyűjtőhelye volt, mára azonban ez a fajta stílus akkora divat lett, hogy külön turizmus épült rájuk, aminek tökéletes példája a Nap-sziget.

Ezért a látványért jön mindenkiEzért a látványért jön mindenki

A kikötőben ácsorgó gyerekek arra várnak, hogy befusson a hajó, és magukkal rángathassák a csíkos gatyásokat a családi panziójukhoz. Minket is elkap egy kislány, akivel a pár sarokra álló hostelükbe igyekszünk. Mint mondtam, utoljára négy éve jártam a szigeten, amikor még alig pár család foglalkozott turizmussal, mára azonban minden második házon ott virít a hostel felirat. A verseny nagy, így könnyen alkudjuk le az éjszaka árát 70 bolivianóra, azaz 10 dollárra. A turisták számával az igények is megnőttek, így újabban a hostelekben van meleg vizes zuhanyzó, ami tessék-lássék módjára ugyan, de működik.

A túlparton magasodik az Ancohuma és az IllampúA túlparton magasodik az Ancohuma és az Illampú

A másik szemberűnő változás a szigeten, hogy szinte senkin nincs népviselet. A gyerekek pókemberes tréningben, Hello Kittys táskával szaladgálnak, alig látni keménykalapos bolíviai asszonyságot az utcákon. Nincs is nagyon miért a faluban időznünk, ezért délután felkerekedünk és elsétálunk a félsziget túloldalán álló Chincana romjaihoz. Challapampát egy csodaszép, homokos part mentén hagyjuk el. Az ember a fotók alapján könnyen nézné tengerpartnak, a víz azonban nincs 10 fokos, bár lehet, egy-két észak-európai turistának már csobbanásesélyes.

Challapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetneChallapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetne

A romokhoz vezető ösvény szép. A Challapampa fölé magasodó hágóból gyönyörű kilátás nyílik a falura és a Titicaca-tó partján emelkedő Apolobamba havas csúcsira, az Illampúra és az Ancohumára. Chincana romjai előtt egy platóra futunk ki, amin egy hatalmas kőasztal és néhány kőszék áll. Állítólag az inkák állították őket ide, hogy itt mutathassák be Intinek, vagyis a Napistennek szánt áldozatukat. Az asztal mögött egy szikla látható, amit aymarául Titi Khar'kának (innen származik a tó elnevezése is), vagyis Pumakőnek neveznek, mert állítólag nagymacska alakja van. Mi sajnos nem látunk bele macskaformát, de el tudjuk képzelni, hogy vannak, akik igen. Feltételezem, közéjük tartoznak azok a hippik is, akik a romokhoz járnak szívni - a kövek körül legalábbis fűszag terjeng.

Az áldozó asztal és rengeteg birkaAz áldozati asztal és egy kupac birka

Mivel Chincana a teremtő isten, Wirakocha otthona volt, ezért sokan mágikus erővel ruházzák fel a helyet. Ennek oka, hogy Wirakocha misztikus alakja az inka teremtéstörténetnek, ami azzal kezdődik, hogy a főisten megteremti az eget és a földet, amit benépesít óriásokkal. Az óriások azonban gyarlónak bizonyulnak, állandóan viszálykodnak, ezért Wirakocha hatalmas árvizet bocsát a Földre, s csak egyetlen szigetet hagy meg, Isla del Solt. Ezután újrateremti a hegyeket, a folyókat, az embereket, az eget és a Napot, vagyis Intit, majd nyugalomba vonul. Intinek két gyermeke születik, Manco és Mama Ocllo, akik azért szállnak le az égből a földre, hogy megalapítsák Cuzcót. Inti egy aranybotot ad a kezükbe, és azzal az intelemmel küldi a testvérpárt útjára, hogy ahol a botot sikerül gond nélkül leszúrniuk, ott építsék meg az inkák fővárosát és hozzák létre az első dinasztiát. Így is történik. Cuzco megalapítása után a testvérpár frigyre lép, gyermekük pedig az inkák első uralkodója, Manco Capac lesz.

Chincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszikChincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszik

Wirakocha valószínűleg szerény isten lehetett, mert Chincanát alig pár perc alatt körbejárjuk. Lehet, hogy a főisten kicsi házat épített magának, de tudta mitől döglik a légy; a kilátás pazar a végtelen Titicaca-tóra.

Wirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóbanWirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóban

Estére minden hippi Challapampa két éttermében gyűlik össze. Az árak nem vészesek, Copacabana után kifejezetten olcsónak hatnak, bár a sör itt is négy dollárba kerül. A kaja egyáltalán nem rossz, de legalább egy órát kell várni a csirkénkre, ami alatt sikerül kockává fagynunk a fűtetlen evőben.

Másnap reggel, dolgunk végeztével a part menti ösvényen indulunk Yumani falujába. Challáig kb. egy óra az út, közben ismét csodás kilátás nyílik az Ancohuma és az Illampu 6000-es csúcsaira. Challa teljesen más, mint Challapampa volt. Itt még nincsen mindenhol hostel, igazi bolíviai hangulata van a falunak a keménykalapos asszonyságokkal, a tóparton túró malacokkal és a számtalan birkával, amiket épp akkor hajtanak ki a falusiak a legelőre, mikor mi megérkezünk. A copacabanai sorban állás után ismét dugóba kerülünk, de ezúttal erős birkaszag is társul hozzá. Valahogy átvergődünk a nyájon, majd elindulunk fölfelé, hogy a sziget közel 4000 méter magasan futó hegyi ösvényét is kipipáljuk.

Dugó van Challa főutcájánDugó van Challa főutcáján

Meglepetésünkre egy bódéba futunk bele, ahonnan két parkőr lép elénk és követelik, hogy fizessünk 15 boliviano belépési díjat Yumani falujába. Mutogatjuk a jegyünket, hogy mi már Challapampánál fizettünk egyszer 15 bolivianót, de őket ez nem érdekli, mivel Yumani az nem Challapampa. Végül megalkuszunk 10 helyi egységben kettőnkre, gondolván, sikerült így is jól lehúzniuk minket. (Két héttel később, mikor a csapattal jártunk a szigeten, akkor a hegyi ösvény másik végében is lerántottak minket 15 bolivianóra, így elkönyveltük, hogy Isla del Solon minden falusi határátlépés esetén kötelező fizetni.)

Választási "plakát" Challában

Választási "plakát" Challában

Yumani a sziget legnagyobb települése. Évekkel korábban ide járt minden turista, de annyira elszaladtak az árak, hogy a hippik átszoktak az északi faluba, Challapampába. Ide a rozsdás bökőt, hogy pár év múlva Challa lesz az első számú hippitanya, de hogy utána mi következik, azt nem tudom, mivel több település nincs a szigeten. Mindenesetre Yumani pont olyan, mint egy üdülő. A sok pici, családi hostelen túl számtalan lodzs is várja a kényelemre váró turistákat, de mivel Bolívia nem a komfortot kereső külföldiek országa, ezért mind üresen áll.

Ritka pillanat: együtt vagyunk egy képenRitka pillanat: együtt vagyunk egy képen

Yumaniból egy hosszú lépcsőn ereszkedünk le a kikötőbe, aminek aljában található az örök élet forrása. Lehet, hogy egykoron az inkák ezt a vizet itták, hogy sokáig éljenek, ma azonban egy kellemes vérhas néz ki annak, aki belekortyol. Mi sem tesszük, ehelyett beülünk a kikötőben egy étterembe, s megvárjuk a délutáni hajót, amivel röpke három óra alatt átteleportáljuk magunkat Copacabana gringótelepére.

Az első benyomás négy év után az, hogy Bolívia remekül használja ki Peru közelségét, s lovagolja meg azt a ma már teljesen komolytalan sztereotípiát, miszerint ők Dél-Amerika legolcsóbb országa. Persze Bolívia elég nagy ahhoz, hogy a kép változzon, úgyhogy irány La Paz és a Salar vidéke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Miután a sokadik perui körút is végetért az inka romok mentén, Bolívia felé vesszük az irányt. A Titicaca-tó Peruhoz tartozó szigeteiről már több bejegyzésben esett szó, de a Bolívia gyöngyszemeként ismert és archeológiai szempontból sem elhanyagolható Isla del Sol még nem volt kipipálva a bakancslistánkon. Peru azonban roppant nagy ország, ezért eltart egy-két napig, amíg a bolíviai határra érkezünk. Ezután következik a ledöbbenés: Bolívia drágább még Perunál is.

A kora reggeli órákban elhagyjuk Cuzcót és felpattanunk egy Punóba tartó járatra. Az útitársak között egy családra leszünk figyelmesek. Középkorú fehér apuka, nagyon fiatalos, szintén európai anyukával és három 7 és 11 év közötti kislánnyal. Angolul kezdünk velük beszélgetni, de az első kérdésünkre nagy meglepődésünkre magyarul válaszolnak. A pár három gyermekével január elején Kolumbiában indult útnak azért, hogy több mint fél éven át hátizsákkal járják Dél-Amerikát. Két év alatt egyszer sem találkoztam hátizsákos magyarokkal, hátizsákos magyar családokkal meg aztán pláne nem, de megkockáztatom, hogy ugyanezt Endre is elmondhatja magáról az elmúlt kilenc év utazásait tekintve. Fölösleges erőfesztítés volna eltitkolni a meglepetést az arcomról.

- A gyerekekkel együtt utaztok?
- Igen.
- Na és az iskola otthon?
- A csajok magántanulók. Az igazság az, hogy sosem jártak rendszeresen iskolába. Mi tanítjuk őket, meg az élet. Mindaz, amit látunk, amit együtt megélünk. Az utazás az élet igazi iskolája.
- Hová mentek?
- Még két hónapunk van hátra hazaindulásig, most Bolívián és Chilén a sor.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toLa Rayánál, félúton Punóba

A család tőlünk távolabb ül a buszon, így az arról való elmékedést, hogy jó-e ez így vagy sem, rám hagyják a pár órás buszút további részére. A magyar oktatási intézmények jelenlegi színvonalára nem akarok kitérni, annak nem ebben a blogban van a helye. Persze lehet arról vitázni, hogy a hátizsákos csemeték vajon miben szenvednek hiányt, de kortársnak ott vannak a tesók, angoltanárnak az ír apuka, és abban biztos vagyok, hogy ezek a gyerekek többet tanultak és láttak eddig a világból, mint a legtöbb magyar felnőtt akár egész élete során.

Délután négy körül robogunk be Puno ütött-kopott, lármás termináljára, s úgy döntünk, hogy csak másnap reggel indulunk tovább. A csúf és sötét sikátorokkal teli, barátságtalan városról az elmúlt évben született már bejegyzés, úgyhogy térjünk máris át a bolíviai határra.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toA szépséges Puno

Punóban egy tipikus perui iránytaxis bezsúfol minket egy kisebbfajta tömeggel együtt a Yunguyo határfalujáig közlekedő minibuszba. Két és fél órán át gurulunk a még mindig rémségesen unalmas Altiplano kiégett, napsárga mezőin, itt-ott az útra tévedő lámacsordákat kerülgetve. Ismerős a táj. Tavaly itt néztük meg Sillustani temetkezési tornyait és alig pár kilométerrel odébb itt próbáltunk meg Amaru Murun keresztül átjutni a túlvilágba.

Csak egyetlen romvároshoz nem volt még eddig szerencsém, a Chuchuitónál található péniszekhez, nem messze az úttól. Most pótoljuk. A romváros meglepően apró, s tulajdonképpen egy-két égbe meredő kövön és egy alapjaiban is alig kivehető templomromon kívül mást nem is lehet látni, így sok időt nem "vesztegetünk" a drága időnkből rá. Mivel a kerítés túloldaláról is jól látszik minden, így megspóroljuk a 10 solos belépőt.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toYunguyo főterén, a 40 perces gyaloglás előtt

Majdnem dél van, amikor befutunk Yunguyo főterére. Utastársaink azt mondják, hogy a határátkelőhely alig több, mint 10 percre van, így lekapjuk a húsz kilós zsákokat a kocsi tetejéről és gyalog indulunk a határ felé. Útközben két taxis is megállít és próbál meggyőzni minket, hogy innen bizony Bolívia olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért jobban tesszük, ha bepattanunk, de tartunk tőle, hogy jó üzelti érzékkel megáldva át akarnak verni, ezért határozott nemmel válaszolunk. Az első 20 perc után megbánjuk ezt az elhamarkodott, de bátor döntést, ugyanis a határátkelő még mindig sehol. A magashegyi nap is megmutatja igazi erejét, kezdünk úgy kinézni, mint két odakozmált grillcsirke. Végül valamivel több, mint háromnegyed óra alatt érkezünk meg, épp csak egy 40 fős német kirándulócsapat álldogál előttünk a pecsétre várva.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-to"To go the toilet" és "Inmigration" - a "welcome" viszont sikerült

A küzdelmes határátkelés után buszt fogunk a bolíviai oldalon és pár perc alatt Copacabana amerikai, német, francia, angol, kínai turistaforgatagában találjuk magunkat. No nem mintha Copacabana annyira nagy esztétikai élményt tudna nyújtani, hiszen a parányi település alig néhány poros, ronda utcából áll, összetákolt, szorosan egymás mellé épült házakkal és drága, de cserébe elhanyagolt hotelekkel. A jellegtelen bolíviai falu kikötőjéből azonban naponta vagy egy tucat hajó indul a Nap- és a Hold-szigetre, ezért Copacabanán naponta legalább annyi turista fordul meg, mint Punóban. Mi sem másért vagyunk itt, de mielőtt hajóra szállnánk, vár még ránk egy éjszaka Copacabanában.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toCopacabana egy nagy piac

Eddig abban reménykedtünk, hogy Bolíviában Peruhoz képest sikerül majd spórolni, de hamar kiderül, hogy mindez hiú ábránd. Bolívia az elmúlt négy évben döbbenetes változáson ment keresztül. Az utcákat ellepték az óriási turistahordák, amilyeneket korábban csak a perui gringóösvényen lehetett látni, és ez nem csak az utcaképet, hanem az árakat is drasztikusan megváltoztatta. Amíg négy évvel ezelőtt a bolíviai viszonylatban drágának számító Copacabanában egy dollárért adtak egy sört, addig ma négy dollár alatt szinte sehol nem lehet hozzájutni a folyékony kenyérhez. Minden ház felső részét hostellé alakították és a perui árnak minimum másfélszeresét kérik el egy fűtés nélküli puritán szobáért. Bár azt mondják, mindennek annyi az ára, amennyit kifizetnek érte és be kell vallani, hogy az éttermekben a borsos árak ellenére alig akad szabad asztal.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toLeesik a Nap a Titicaca-tó mögött

Este 6-kor néhány perc leforgása alatt a nap utolsó langyos, vörös sugarai is eltűnnek a mélykék tó horizontja mögött és csontig hatoló hideg veszi át a hatalmat. A szálláson szokás szerint nincsen fűtés, a mi szobánkban még a melegvizet is megspórolták. Odakinn fagy, de a szobában sem lehet több 5-6 foknál, ezért ahelyett, hogy bent kuksolnánk, járunk-kelünk az ekkor még élénk falu utcáin. A házak aljában mindenütt apró éttermek, turistákat megcélzó méregdrága ajándékboltok, valamint a meleg italt arany áron mérő kávézók üzemelnek. Az utcákat és a főteret piaci kofák lepik el, akik olyan óriási méretű földimogyorót árulnak, mint az öklöm, de olyan borsos áron teszik mindezt, hogy biztos nem itt fogjuk megkóstolni a csemegét.

Teszünk még egy rövid sétát, majd visszahúzódunk a szállásra, ahol lassan, de várakozással telve telik a fagyos éjszaka, hiszen másnap irány Isla del Sol...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

0 Komment

A perui konyha 2.

A gasztronómiában jártas emberek egytől egyig azt állítják, hogy a perui konyha egyediségével a világ élvonalába tartozik. Tavaly már írtam egy lehúzó bejegyzést erről a remek perui konyháról, ami megosztotta a népeket a Facebookon, így eldöntöttem, hogy ebben az évben megpróbálom nem hátizsákos szemmel feltérképezni Peru ételeit. A gasztronómiai kalandért külön hálás vagyok a debreceni Ikon Étterem tulajdonosának, Balogh Károlynak, akinek segítsége nélkül nem lett volna lehetőségem belekóstolni Peru legjobbnak mondott ételeibe.

Mint minden turista, úgy mi is a Tripadvisort hívtuk segítségül a legjobb helyek kiválasztásához. Egy 12 napos túra során Arequipa, Puno, Cuzco és Aguas Calientes, tehát a turistaközpontok legizgalmasabb éttermeiben kóstoltunk bele a perui konyha remekeibe. Pontozni ezúttal nem fogok, csak leírom az élményeimet az etetővel és a táppal kapcsolatban. A vélemény, amit megfogalmazok, kizárólag az enyém, így ha valaki nem ért egyet az itt leírtakkal, azt nyugodtan címezze csak felém.

AREQUIPA

El Camaroncito - Ceviche

Az El Camaroncito ugyan csak a 66. helyen áll a Tripadvisoron az arequipai éttermek sorában, a helyiek egybehangzó véleménye szerint mégis ez a város legjobb cevichézője. Mivel Arequipa nem a tengerparton fekszik, ezért nagy élményre nem számítottunk, s így nem csalódtunk. Az adag egészen rendben volt, s csak egy kicsit sikerült túlcitromozniuk a nyilván jégen tartott halat. Ettem ennél rosszabb cevichét is Peruban, de szerencsére jobbat is. Ha engem kérdeztek, nem éri meg a 30 solt (kb. 11 US$) a kaja.

Soncollay - Prekolumbián ínyencségek

A Soncollay két fajta érzést válthat ki az emberből: vagy imádatot vagy gyűlöletet. A Tripadvisoron nem túl előkelő helyen álló étteremhez én szoktam ragaszkodni, mert érdekes élmény belekukkantani az inka konyhaművészetbe. A hely tulaja, Walter, többek között hobbitörténész, előszeretettel tart előadást a magyar-quechua nyelvrokonságról, amíg elkészül az étel, ami sajnos olykor két órát is igénybe vesz, ezért nem szabad korgó gyomorral beülni, már csak azért sem, mert az adagok nem túl nagyok. Sokan azért húzzák le a Tripadvisoron a Soncollayt, mert a kaja száraz és íztelen, de ide nem is azért kell beülni, mert az ember gasztronómiai orgazmust akar átélni, hanem azért, hogy megtudja, milyen ételeket fogyasztottak anno az inkák és elődeik. A ceviche itt nem citrommal, hanem maracujával készül, az alpakka és az andoki kacsa lávakövön sül, a rocotóban a gomba Amazóniából származik. Az ízek valóban hiányoznak, de az előadás tökéletes, még ha lassú is. Ki kell próbálni, bár az étterem pofátlanul drága. Ha benevezel egy valódi lakomára, akkor kb. 150 solt (55 US$) fogsz ott hagyni.

Rák maracujalében

Kacsa, alpakka, tengerimalac

Prekolumbián fogások haladóknak

Zig Zag - Klasszikus alpakka steak

Arequipa első számú étterme a Zig Zag. Aki itt akar falatozni, annak bizony előre foglalnia kell, mi is így cselekedtünk. A Tripadvisor listát toronymagasan vezető étterem specialitása a steak, így mi is azt ettünk, méghozzá alpakkából. Nem vagyok oda a steakért, mert számomra nem több egy darab húsnál, és ezen érzéseimet a Zig Zag sem tudta megváltoztatni. Rendben van, hogy a hús puha és az elém tolt lávakövön magam alakíthatom, hogy mennyire maradjon véres, de ez nekem minden szakértelem ellenére kevés. Mégis hogy kerülhet a Zig Zag az első helyre? Hát úgy, hogy Peruban a turisták többsége amerikai, akik megvesznek a steakért, ráadásul az árak nem vészesek. Főleg nem egy amerikainak.

Steaknek nem rossz, csak a steak nekem nem jelent sokatSteaknek nem rossz, csak a steak nekem nem jelent sokat

PUNO

Balcones de Puno - Steak szósszal és quinoával

Minden útikönyv kötelezőnek tartja megtekinteni az étterem esti táncshowját, de én az ilyet kifejezetten utálom. Szerencsénkre a mulatság előtt másfél órával érkezünk, így van üres asztal és aránylag nyugodt körülmények között tudunk fogyasztani. Az étterem kinézetre semmi extra, az étel viszont remek. Előételnek Anticucho de Corazónt, vagyis pálcikára húzott marha szivet eszünk, ami önmagában elég kiadós. Én egy vörösboros alpakka steakkel folytatom, Károly ugyancsak, de ő kaktuszszószban. Amíg a Zig Zag Arequipában nem győzött meg a steakek jóságáról, addig a Balcones de Puno igen. Persze ehhez az kell, hogy ne egy darab húst vágjanak elém, hanem legyen benne ötlet. A vörösbor a húsokkal mindig jó barátságban volt, a kaktuszszósz viszont egészen egyedi cucc, ráadásul tökéletes párosítás. Köretnek nekem a quinoa sajtszósszal nagyon rendben volt, végre nem chuño vagy kemencében sült krumpli. A shownak szerencsére csak az elejét látjuk, így nem rontott az összképen. A Balcones del Puno remek hely magas árai ellenére is (kb. 50-60 sol, azaz 18-22 US$ egy steak), de ha lehet, a show előtt érkezz, különben német és angol kavirnyákolás fog kiidegesíteni a világból.

SteakNa, ugye, hogy a steaket lehet okosan is elkészíteni?!

CUZCO ÉS KÖRNYÉKE

Piac - Ceviche és valamilyen leves

A program része volt a cuzcói piac felkeresése és az ottani kaják kipróbálása. Mivel én évek óta itt kényszerülök enni, nem tudok szuperlatívuszokban beszélni róla, Károly azonban egészen beleszerelmesedett egy mindent bele levesbe. Tény, 1 dollárból sokkal jobbat nem lehet kihozni és Károly sem él ezeken a vackokon, így higgyünk neki, hogy első kóstolásra a piaci leves jó. Én cevichét tömtem magamba folyami halból. Messze nem olyan, mint a tengerparton, de 3 dollárért pont megteszi. A piac mindenkinek kötelező, csak hogy lássa, mit is esznek az átlag peruiak.

Károly szerint a piaci leves jó, de nagyon nehéz neki elhinnemKároly szerint a piaci leves jó, de nagyon nehéz neki elhinnem

Tipón - Tengerimalac

Cuzcóban rengeteg helyen lehet tengerimalacot kóstolni egészen brutális áron. Újabban 50-60 sol (18-22 US$) egy malac, ami pofátlan összeg a közel semmiért. A tengerimalac évezredek óta a perui gasztronómia része, s bár semmi extra tudást nem igényel az elkészítése, mégis a többség elszúrja. A Tripadvisoron nincs is ajánlás jó tengerimalacra, így ezúttal én neveztem meg a helyet: Tipón. Ez a falu kb. 30 kilométerre fekszik Cuzcótól, van egy szépséges romvárosa, no és számtalan házi malacsütödéje. Ahol mi étkeztünk, ott 30-35 sol egy teljes malac, mérettől függően, és aki igényli, maga választhatja ki az elfogyasztásra szánt egyedet. Az étterem tulaja ezután megnyúzza és megpörköli a malacot, majd a belezés után nyársra húzza. Tengerimalacot kizárólag huacatay-jal (egy andoki fűszernövény) érdemes fogyasztani, nélküle íztelen lesz. Szerencsére Tipónban tudják, hogy kell szegény malackákat elkészíteni, s ha az ízvilág nem is verhetetlen, a házi körülmények miatt erősen ajánlott a tengerimalacot itt kóstolni.

Felkészülnek a malacok

Ismerkedés az áldozattal

Felkészülnek a malacok, majd Károly a lakomára

Ismeretlen étterem - Adobo

Az adobóról már írtam a tavalyi bejegyzésben, azóta viszont igazi adobo szakértő vált belőlem. Nekem a ceviche mellett ez a perui konyha legnagyobb remeke, bár lehet csak a magyar ízek hiánya mondatja ezt velem. Adobót jellemzően kisebb kifőzdékben vagy éttermekben érdemes enni, Cuzcóban több ilyen hely is van. A legjobbat mi is egy kis, családi étteremben próbáltuk, bár a 30 solos ár (11 US$) elsőre ledöbbentett. A malachúsból és hagymából készült sűrű, savanykás leves olyan, mintha a lucskos káposztát vegyítené az ember a frankfurti levessel. Nem tudom, hogy mi a titka a jó adobónak, de amit sikerült ebben a kis, névtelen cuzcói étteremben ennünk, annál jobbat valószínűleg soha nem fogunk.

AGUAS CALIENTES/MACHU PICCHU

El Indio Feliz - Húsok gyümölcstálon

Ha valahol, akkor a Machu Picchunál érdemes egyedi éttermet nyitni. A napi több ezer turista biztos piacot jelent, ha jót csinálsz, akkor valószínűleg népszerű leszel. A Tripadvisoron második helyezett El Indio Feliz fúziós konyhájáról híres, ezért itt nem érdemes klasszikus perui ételeket választani (amúgy a Machu Picchu környékén sehol nem az). Mi sem tettük, véletlenszerűen böktünk, így került az asztalra egy almaszószban fetrengő disznószelet kamotéval, valamint egy darab marhahús ananásztálon. Mint mondtam, engem a hússal megvenni nem lehet, a minimum elvárás hozzá egy ügyes köret, saláta vagy szósz, és akkor is csak a minimumot hozza az étel. Az El Indio Felizben szerencsére eltalálták, hogy a húshoz milyen gyümölcs és köret passzol, ezért kellemes meglepetésben volt részem. Nagyon egyedi ízeket nem kell várni, de ha éppen ráuntál az alpakkára és a cevichére, akkor itt biztosan nem jársz rosszul. Ahogy a népszerű perui éttermekben, úgy itt se számíts alacsony árfekvésre, 20 dollár alatt nincs sok minden.

Hús

A perui fúziós konyha se nem perui, se nem fúziós, de attól még jóA perui fúziós konyha se nem perui, se nem fúziós, de attól még jó

Összegezvén, továbbra sem vagyok elájulva a perui konyhától. A Tripadvisor mentén választani éttermet Peruban szerintem nem okos dolog, mivel ott többségében amerikaiak pontoznak, így jó eséllyel a legjobbnak egy steak house-t fognak kihozni, esetleg valamilyen világkonyhát erőltető éttermet. Én továbbra is maradok ceviche és adobo párti. A legjobbat eddig Ancelmo barátommal sikerült enni egy callaói eldugodt étteremben, ahol 30 solért (11 US$) gyönyörű, két személyes ceviche tálat kaptunk. Azóta is erről a tányérról álmodok.

A legzseniálisabb cevichét El Callao  névtelen éttermeiben lehet enniA legzseniálisabb cevichét El Callao egyik névtelen éttermében lehet enni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A tavalyi útvonalat követve La Mercedbe buszozunk, ahonnan ezúttal Oxapampának fordulunk. Ha hinni lehet az útikönyveknek, akkor valami egészen egyediben lesz részünk, mivel Oxapampában németek és osztrákok laknak. Német telepesekkel csak-csak találkozik az ember Dél-Amerikában, na de osztrákokkal?

Az út ismét csodás, bár a lélegzetelállító tájhoz Peru ezen részén már régen hozzászoktunk. Három órás, aszfaltúton(!) való kocsikázás után futunk be a 2000 méter magasan fekvő, alpesi hangulatot árasztó Oxapampába. Fúj a szél, csepereg az eső, így nem tökölünk sokat a szállással, egy főút mellett álló hostelben veszünk ki szobát, egészen olcsón. Eri délután gyengélkedni kezd, megy a hasa és rohamosan szökik fel a láza. Attól félünk, hogy dengue láza van, mert a Rio Urubamba térsége (ahol az elmúlt heteket töltöttük) Peru egyik legfertőzöttebb vidéke a dengue által, de este, mikor látjuk, hogy egy "szimpla" tüszős mandulagyulladással van dolgunk, megnyugszunk. Pont arra jó az egész, hogy ezt a blogot most ne ő, hanem én írjam. Mivel három napra ledönti a lábáról a betegség, így rám marad Oxapampa környékének megismerése.

Ilyen szép a táj Oxapampa felé

Ilyen szép a táj Oxapampa feléIlyen szép a táj Oxapampa felé

Mikor az ember végigsétál az amúgy igen szellős oxapampai utcákon, akkor nem kerülheti el a figyelmét, hogy minden második ház falára Baumann, Schafferer, Egg vagy Schumann van írva. A főként osztrák, kisebb részt német telepesek a 19. században érkeztek Peruba, s ahogy az lenni szokott, olyan földet kerestek, ami jellegében az otthonira hasonlít. Így kerültek a Rio Huancabamba völgyébe, bár az odavezető út nem volt zökkenőmentes. Tirolból egy éven át tartott az út, mely során közel tucatnyian lelték halálukat. Évtizedeken keresztül a világtól elszigetelten éltek, így tudták megőrizni nyelvüket és kultúrájukat. Kb. 50 évvel ezelőtt épült meg az út La Mercedből Pozuzóba, ami a perui telepesek bevándorlását és a tiroliak kivándorlását eredményezte. Sokan csak Oxapampáig jutottak, de vannak olyanok is, akik egész Limáig merészkedtek. Ők mára csak nevükben hordozzák az osztrák vagy német származásukat.

A Schafferer családnak még múzeuma is van Pozuzóban A Schafferer családnak még múzeuma is van Pozuzóban 

Eri betegsége miatt másnap egyedül indulok a tiroli telepesek "őshazájába", Pozuzóba. Még csak pirkad, de én már egy ütött-kopott kisbuszon ücsörgök, többnyire szőke emberek társaságában. Furcsa ez a hirtelen váltás a machiguengák és asháninkák után, az egyetlen, ami konstans, az a szörnyű minőségű út. Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy az Atalayából Satipóba vezető út Peru legrosszabbja, de ezen véleményemet most revideálnom kell. Pozuzo nincs 50 kilométerre Oxapampától, mégis három órán át tart a menet egy egysávosnak is nehezen mondható ösvényen, ami olykor bicikliút szélességűvé töpörödik a sziklaomlások miatt.

Oxapampa fakatedrálisa

Utcakép OxapampábanOxapampa fakatedrálisa és a tiroli hangulatú főtér

Valamivel 9 óra után érkezek meg az Oxapampánál jóval kisebb, de annál sokkal kellemesebb klímájú faluba. A látvány letaglóz. Van járda, nincs szemét, a házak portája rendezett, a legtöbb ház alpesi stílusban épült. A főtéren a templom mellett egy vízimalom áll, mögötte pedig egy hajó, amin német, osztrák és MAGYAR zászló lobog. Dörzsölöm a szememet, nem hiszem el, amit látok. Hogy kerül Pozuzo főterére magyar zászló?

Magyar zászló lobog Pozuzo főterénMagyar zászló lobog Pozuzo főterén

A választ bármennyire is kutatom, nem kapom meg senkitől. Generációk nőttek fel Pozuzóban az első telepesek érkezése óta, sokan már németül sem beszélnek, így senkinek nincs fogalma arról, hogy mi közük lehet a magyarokhoz.

- A piros-fehér-zöld lobogó Pozuzo zászlaja - mondja egy idős osztrák hölgy, aki, sokakhoz hasonlóan, panziót vezet a faluban -, de hogy van-e valami köze a magyarokhoz, azt nem tudom.

Vízimalom Pozuzóban Vízimalom Pozuzóban 

Az interneten sem találunk semmilyen magyarázatot a jelenségre, így ha valakinek van bármi ötlete, azt szívesen vesszük. Persze lehet, hogy az egész csak véletlen.

Ha már itt járok, felkeresem Pozuzo alapítójának, Joseph Eggnek a házát. A hegy túloldalán álló háromszintes faházhoz egy mesés ösvény vezet. Amint kilépek a falu vonzáskörzetéből, visszarepülök az időben legalább 100 évet. Joseph Egg egykori háza körül szőke parasztok szántják a földet, ökrös ekékkel. A ház, ami máig lakott, ugyancsak a 19. századot idézi. Be sajnos nem jutok, mert a lakók nincsenek otthon, így innen-onnan lefotózom az épületet, majd visszaindulok Pozuzóba.

Joseph Egg házát állítólag soha nem újították felJoseph Egg házát állítólag soha nem újították fel

A busz csak délután 1-kor indul Oxapampába, így beülök a falu hagyományörző éttermébe. Kolumbia óta nem volt szerencsém kolbászhoz, ezért benevezek egyre, de azt kell mondjam, ahogy a nyelvüket, úgy a főzőtudományukat is elveszítették a perui tiroliak. Az egyetlen pozitívum az ízetlen kolbász mellett a Quito névre hallgató gyümölcslé, ami nem más, mint a kolumbiából jól ismert lulo, minden gyümölcslevek legnemesebbike. Az íztelen ebédből csomagoltatok Erinek is, hisz még mindig jobb egy rossz kolbász, mint egy méreg drága mirelit pizza vagy egy dögunalmas rizses csirke.

Szörnyű tiroli kolbász remek quitóvalSzörnyű tiroli kolbász perui körettel és remek quitóval

Visszasétálok Pozuzo termináljára, felszállok a kora délután induló buszra, amiről tíz kilométerrel odébb le is pattanok, itt van ugyanis a bejárata Peru egyik legelzártabb nemzeti parkjának, a Yanachaga Chemillennek. Nem várok sokat a parktól, így nem csalódok. A bejáratnál ugyan ki van írva, hogy 10 sol a belépő, de sehol egy lélek, így hát fizetés nélkül mászkálok a köderdő mélyén. Az egyik ösvény levisz a folyópartra, a másik pedig vissza az úthoz. Két sárga madáron kívül semmi extrát nem látok, így gyorsan elunom a dolgot. Felbattyogok az úthoz, s elindulok Oxapampa felé, gyalogosan.

Ezt a két szép madarat sikerült lefotóznom a parkbanEzt a két szép madarat sikerült lefotóznom a parkban

Tudom, hogy kb. két óra múlva jön egy busz, így nyugodtan engedem el azt a mentőautót, ami egy pillanatra megáll mellettem, hogy rákérdezzen, mégis mi az ördögöt kóválygok egymagam a semmi közepén. Ugyan még soha nem utaztam mentőautóval, de úgy érzem, jobb, ha nem most próbálom ki, mert a magányos séta most többet jelent. Nem bánom, hogy így döntök. A völgy meseszép, pont olyan, mint az Urubamba kanyonja a Machu Picchu alatt. A meredek, erdővel borított sziklafalakról vízesések szakadnak alá, a fejem felett egzotikus madarak röpködnek. Bár a nemzeti park tanösvényei nem okoztak orgazmust, ez a röpke két órás séta a főúton elnyeri tetszésemet. Az egyetlen gondom csak az, hogy a fényképezőm menet közben lemerült, így sok képpel a vidékről nem szolgálhatok.

Mintha a Machu Picchu környékén mászkálnékMintha ismét a Machu Picchu környékén mászkálnék

Harmadnapra Eri jobban lesz. Lemegy a láza és a gyulladás is eltűnik a mandulájáról, így elindulunk Lima felé. Első körben La Mercedbe utazunk vissza, majd onnan irány ismét a magaslat, Tarma. Délben esünk be a 3100 méteren fekvő városkába (aminek környékét tavaly már alaposan körbejártuk), de meglepetésünkre egyetlen busz se indul Limába.

- Útépítés van 1-től este 6-ig, csak utána nyitják meg az utat a forgalom előtt - adja tudtunkra a pályaudvaron az információ.
- És mikor megy a legközelebbi busz Limába? - kérdezősködünk.
- Este 9-kor.
- Az hajnali 2 és 3 között van ott.
- Pontosan. Jól tudja, uram - kedveskedik a csaj.

Nem világos, hogy miért így mennek a buszok. Ha elindulnának este 6-kor, még éjfél előtt megérkeznének, ami sokkal kellemesebb időpont, mint a hajnali 2 vagy 3 óra. Olyankor alig van taxi Limában, ha van is, kétszer annyit kérnek a fuvarért, a szállók többsége is zárva van. A perui logikán moralizálni nincs sok értelme, így kiszaladunk a terminál elé, hátha indul valamilyen kocsi Limába. Mázlink van. Egy egészen jó állapotban lévő Mazda sofőrje integet, hogy siessünk, mert nemsokára lezárják az utat. Bepattanunk a hátsó ülésre és a pofátlanság határát súroló, 45 solos menetdíj megfizetése után repülünk Lima felé.

Az út először felkapaszkodik 4000 méter magasra La Oroya bányáihoz, majd a Rimac-folyó völgyében tekereg lefelé a partvidékre. Jártunk már erre, így lelkiismeret-furdalás nélkül bóbiskolunk el. Lima előtt egy órával ébredünk meg, Corcona falunál, ugyanis a rendőrök megállítják a kocsit és mindenkit igazoltatnak. A sofőrt megkérik, hogy fáradjon be velük az épületbe. Fél órán keresztül ücsörgünk a kocsiban, mire végre történik valami. Két rendőr hozza a sofőrünket, bilincsbe verve.

- Elnézésüket kell kérjük, de úgy fest, a sofőrjük lopta az autót, így le kell foglaljuk a járművet - fagyasztanak le mind a négyünket a szervek.
- És mi most hogy jutunk el Limáig? - tesszük fel a kérdést egyszerre.
- Hé, te! Adj nekik fejenként 10 solt - böki oldalba az egyik zsaru a rabosított sofőrt.

Barátunk szó nélkül adja oda a buszjegyre valót. Van üzleti érzéke a srácnak. Ellopja a kocsit, s hogy ne kerüljön pénzbe a benzin, hát elvisz magával négy balekot fuvardíjért. Nekünk végülis mindegy. Eggyel több sztori, amit majd lehet mesélni az unokáknak...

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Dögunalom Amazóniában

Akinek az az álma, hogy egyszer az Amazonason utazik, az felejtse el, de nagyon gyorsan. Már tőle több ezer kilométerrel fejebb is halálosan unalmas a folyó, az élővilágot megpillantani pedig esélyed sincsen. A Rio Urubambától sokat vártunk, de nagyon keveset kaptunk tőle. Elvesztegettünk négy napot az életünkből, cserébe ülhettünk tíz órán át egy platón Peru legrosszabb útján.

Reggel 8-kor indulunk csónakkal tovább a Rio Urubambán egész Sepahuáig. Mióta Camiseában beindult a gáztermelés, a közlekedés is olcsóbb lett. A 4 órás útért mindössze 40 solt (kb. 3200 Ft) kérnek el fejenként, ami folyami utazásért nem sok pénz. Errefelé az Urubamba már elég széles ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az ücsörgéstől. Az egyetlen említésre méltó esemény az, mikor úgy féltávnál egy indián faluban beszáll két fehér srác a csónakba. Az egyikük infúzióval érkezik. Az első gondolatunk az, hogy maláriás lett, de Sepahuába érkezvén megtudjuk, hogy nincs semmi komoly baja.

Sepahua kikötőjeSepahua kikötője

- Tegnap megkínáltak chichával a helyiek. Jól bemákoztunk tőle, egy óra múlva már fostam és hánytam. Reggelre úgy kiszáradtam, hogy a helyi doki rámkötötte ezt a vackot.
- Mit kerestek itt és honnan jöttetek?
- Kanadaiak vagyunk. Én Pucallpában lakom, csak elkísértem a cimborámat - mondja az infúziós srác.
- Egy nemzetközi szervezetnek dolgozom, ami kézműves termékekkel foglalkozik. Ide is kosarakért jöttünk - veszi át a szót a másik.

Sepahua olyan szép, hogy ez találtatott a legjobb képnek a falurólSepahua olyan szép, hogy ez találtatott a legjobb képnek a róla

Lassan két hete, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk, mégsem érezzük úgy, hogy a srácokkal több időt szeretnénk együtt tölteni. Elmarad az ilyenkor szokásos "Gyere! Igyunk egy sört!" kezdetű kapcsolatépítő tréning, ami elsősorban annak tudható be, hogy az infúziós srácot elég nehéz lenne rádumálni a piálásra, másodsorban pedig azért, mert két hónapot sikerült lehúznunk Peru turistásabb vidékein. A milliónyi gringó után magányra vágyik az ember és nem igényli más fehérek társaságát. Bár ugyanott veszünk ki szobát, mint ők, a recepción búcsút intünk egymásnak. Bevetjük magunkat a Camiseánál jóval nagyobb Sepahuába, ami ugyancsak machiguenga településként kezdte, de mára a térség fontos kereskedelmi központjává vált. Mindez azt jelenti, hogy az utcák tömve vannak árusokkal, akik kizárólag gagyit próbálnak rásózni az odatévedőre.

Indián kultúrával már csak falfestményeken találkozik az emberIndián kultúrával már csak falfestményeken találkozik az ember

Másnap reggel folytatjuk tovább utunkat a folyón Atalayáig. Soha nem értettem azokat az embereket, akik arról álmodoznak, hogy egyszer az életükben az Amazonason utazzanak, mivel már ezen a szakaszon olyan széles a folyó, hogy a túlpartot csak vékony csíknak lehet látni. Atalaya az Urubamba és a Tambo torkolatánál fekszik, pont annyira izgalmas, mint volt Sepahua. Annyi a különbség, hogy itt már vannak autók, mivel ide érkezik út. Szállást nagyon nehezen találunk, mert amik nincsenek tele, azok egytől egyig retkes bordélyházak. Megtudjuk, azért nincs szoba az egész városban, mert valamilyen politikai gyűlés lesz holnap, amit még a TV is közvetít. Az Atalaya féle városok környékén nem jó ötlet sátrat verni, így az egyetlen opció egy magát három csillagosnak mondó hotel, ahol 60 solért kapunk szobát. A legjobb a fürdő, amiben nem zuhanyzó, hanem fürdőkád van egyetlen, hideg vizes csappal.

Ezúton szeretnék gratulálni az atalayai Hotel Brando építészénekEzúton szeretnék gratulálni az atalayai Hotel Brando építészének

Mivel Atalayában sem marasztal minket semmi, másnap kituktukolunk a külvárosba, ahonnan elvileg dzsipek indulnak Satipóba. Még csak nem is lassít a mototaxi, mire négy sofőr csüng az ajtón, hogy őket válasszuk. Két "dejame en paz" (hagyj békén) felkiáltás után felülünk véletlenszerűen az egyik platóra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a sofőrök majd legyilkolják egymást, minket meg győzködnek, hogy üljünk át a másik dzsipbe. Ilyenkor a legjobb nem felvenni a szemkontaktot, csak bámulni meredten előre. Emlékszem, mikor néhány éve Guatemalavárosban két taxis késsel rontott egymásnak előttünk, mert folyamatosan alálicitáltak a menetdíjnak. Végül mindenki megnyugszik, mi pedig elindulunk Peru valószínűleg legrosszabb útján vissza a civilizációba. Eri harmad távnál közli, hogy nem bír tovább bezsúfolódva ücsörögni nyolcad magával egy platón, így bekéredzkedik az utastérbe, még ha oda kétszer annyiba is kerül a jegy. Soha nem csinált ilyet korábban, mert szereti a platón utazást, de ez az út tényleg egészen szörnyű. Én maradok, de a végére nagyon nincs jó kedvem. Tíz órán át vergődök mindenféle népek között, miközben a dzsip vagy tengelyközépig süllyed a sárba, vagy okádja fel a port a platóra. Olykor úgy tűz a nap, hogy hőgutát kapok, máskor pedig felkapaszkodunk egy 2000-es hágóba, ahol kockára fagyok.

Atalayában a legszebb látnivaló valószínűleg EriAtalayában a legszebb látnivaló valószínűleg Eri

Menet közben asháninka falvakat keresztezünk. Az egyikben azt látjuk, hogy az út szélén az egész falu fejvesztve rohangál. Ekkor pillantjuk meg azt a szerencsétlen nőt, aki vadászat közben a saját csapdájába lépett bele. Az alsó lábszárát tulajdonképpen csonkolta a szerkezet; nem hiszem, hogy egy ilyet ennyire távol mindentől túl lehet élni. Sofőrünk persze nem áll meg, mert a meszticeknél pont olyan az indiánkérdés, mint nálunk a cigány.

Na ilyenkor mi van? - útban SatipóbaNa, ilyenkor mi van? - útban Satipóba

Este 8 óra körül, halálosan fáradtan esünk be Satipóba. Mivel tavaly már jártunk itt, így tudjuk, melyik szállóban töltjük majd az éjszakát, mielőtt bevetnénk magunkat Oxapampába és Pozuzóba. Pár napja azt reméltük, hogy az Urubambán való utazás és a machiguengák hasonló élményt nyújtanak majd, mint tavaly a VRAE és az asháninkák, de sajnos nem. A gáz mindent megváltoztatott, a folyó pedig roppant unalmas. Vagy egyszerűen csak túl sok kalandban volt már részünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Fúvócsőből iPhone

Pár évtizeddel ezelőtt a Rio Urubamba felső-amazóniai szakaszán élő machiguenga indiánok még vadásztak és gyűjtögettek. Minimális kapcsolatuk volt a hegyvidék népeivel és a perui fővárossal, Limával, aztán 1981-ben a Shell felfedezte Dél-Amerika egyik legnagyobb földgázmezőjét Camisea falu közelében. Hogy milyen eljutni 30 év alatt a fúvócsőtől a iPhone-ig? Camiseában megtudtuk.

Timpía és Camisea között félúton hatalmas gáztartályok tűnnek fel. A háttérben telefontornyok sorakoznak, ránézve a mobilomra látom, hogy maximális térerőm van. Mindez négy órányi csónakútra az utolsó közúton elérhető településtől, Amazónia szívében.

- Itt vannak a gázmezők - mutat a tartályok felé csónakosunk - Mindjárt Camiseában vagyunk.

Camisea körül rengeteg a hajóCamisea körül rengeteg a hajó

Mikor felsejlik Camisea a szemünk előtt, egyértelművé válik, hogy itt sem fogunk indiánkultúráról forgatni. A kikötőből betonlépcső vezet fel a magaspartra, ahonnan járdán lehet bejutni a településre. Az első épület, ami szembejön velünk, egy két szintes, gyönyörűen lelakkozott fapalota. Hotel felirat van a tetején, de nincs mázlink, sajnos minden szoba foglalt.

Érkezett egy kevés orvosság a kórházbaÉrkezett egy kevés orvosság a kórházba

Továbbmenvén a járdán egy klasszikus őserdei falu képe kezd körvonalazódni. Középen egy füves leszállópálya maradványai látszanak, amit néhány éve magára hagytak, mivel aszfaltozott repülőtér épült nem messze a településtől. Helyén focipálya figyel, valamint egy apró kórház és iskola, ami körül iskolás indián gyerekek szaladgálnak. Kíváncsiskodunk még három szálláshelyen, hogy van-e a szoba, de minden tele van. Mivel egész nap alig ettünk pár falatot, betérünk egy kifőzdébe, ahol természetesen csak rizs kapható csirkével. A szomszéd asztalnál két 50 év körüli mesztic fickó falatozik, mikor meglátnak minket, egyikük angolul csak annyit kérdez:

- Turisták vagytok? Honnan jöttetek?
- Magyarországról - válaszoljuk.
- Óóó! Budapest csodaszép város.

Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy Peruban bárki is tudja Magyarország fővárosát, nemhogy egy indián faluban.

Machiguengák és a Rio UrubambaMachiguenga fiatalok és a Rio Urubamba

- Jártam Budapesten párszor. Raúl vagyok - nyújt kezet a kulturált megjelenésű fickó.
- Hogy kerültél Magyarországra?
- Turistaként. 22 éven át éltem Róma mellett egy kis városban. Tavaly visszaköltöztem Peruba, illetve ide, Camiseába, a jobb élet reményében.
- Most viccelsz?
- Dehogy viccelek. Camisea egy álom.

Hosszú beszélgetés kezdődik a rizses csirke és pár üveg sör mellett arról, mi is történik most pontosan Camiseában. Raúl elmeséli, hogy Olaszországban villanyszerelőként és kőművesként dolgozott, de a végén a havi 1500 eurós fizetése semmire nem volt elég. Tavaly úgy gondolta, elég volt Európából, és hazaköltözött Peruba, főként azért, mert hallotta, Camiseában most rengeteget lehet keresni.

- 3000 solt (kb. 240 000 Ft) keresek havonta kőművesként, de ingyen van a szállásom, az áram, a TV, minden. Csak a kajára van gondom.
- Nem hiányzik az olasz élet?
- Dehogynem, főleg az ételek. De hát perui vagyok, bírom a rizst csirkével - röhög.
- Ez komoly, hogy 3000 solt lehet itt keresni kőművesként?
- És mi alul vagyunk fizetve, igaz, José? - fordul meglehetősen szótlan cimborája felé - a mezőn dolgozók 5000 solt, a mérnökök több mint 20 000 solt keresnek. Itt Camiseában az utcaseprő is jobban él, mint Limában egy tanár.

6,2 millió sol, azaz kb. 500 millió forint jut gyermekétkeztetésre6,2 millió sol, azaz kb. 500 millió forint jut gyermekétkeztetésre

Sokat hallani otthon arról, hogy az olajvállalatok leirtják az indiánok erdőit, ezzel ellehetetlenítve az életüket. Raúlnak erről is megvan a véleménye.

- Nézd, Andrés! Ezek az emberek 30 éve még fúvócsővel vadásztak. Ma mindegyiknek iPhone-ja vagy Blackberry-je van. Főzni még nem tudnak, de majd változik ez is, ugye, Felipe? - bök oda a machiguenga származású étteremtulajnak, aki mosolyog egyet, majd tekintetét visszafordítja a síkképernyős TV felé.
- Oké, de azért nem mindegyik faluban van ekkora jólét.
- Nem hát. De az a buta casiquéknek köszönhető, akik direkt szegénységben tartják a népüket. Camiseában elkezdődött valami, a fiatalok látják, hogy mennyivel könnyebb az itteniek élete, mint innen 20 kilométerre.
- És mi van a nantikkal?
- Kikkel?
- Akik innen pár órányira élnek és nem akarnak kontaktálni a külvilággal.
- A minap pont itt volt az egyikük - kapcsolódik be a beszélgetésbe Raúl kollégája - Lejött a kenujával, hozott néhány levadászott állatot, amit becserélt machetére meg egy kis italra.
- Ezek szerint kontaktálnak a külvilággal?
- Persze. Évek óta jönnek kereskedni. Viccesen néznek ki, de a légynek sem ártanak.

Camiseában 1994-ben kezdték el kitermelni a földgázt, de 1998-ban, a perui politikai válság idején felfüggesztette a Shell a munkálatokat, amit 2000-től egy hat olajtársaságból álló konszern vett át. A növekvő termelést nem bírták a tartályok és az uszályok, ezért tíz éve az állam gázvezetéket építtetett Camisea és a Csendes-óceán partján fekvő Pisco között.

30 éve még fúvócsővel vadásztak, ma divatosak30 éve még fúvócsővel vadásztak, ma divatosak

Camisea őslakói csak úgy engedélyezték a fúrótornyok felállítását, hogy a konszernnek kötelező volt munkát adnia a falu minden lakójának, ráadásul olyan fizetéssel, amire bárhol a világon rábólintanának. A camiseai machiguengák úgy néz ki, elégedettek az életükkel. Aki látott már közelről olyan őserdei közösséget, ami vadászatból próbálja magát fenntartani, az tudja, hogy mennyire örülnek, ha rizses csirkéhez jutnak. Camisea ma amazóniai mércével ragyog.

Addig beszélgetünk, amíg szépen éjfél nem lesz. Szállásunk nem lévén kénytelenek vagyunk sátrat állítani a kikötőben. Raúl megnyugtat, hogy senki nem fog minket kirabolni:

- Ezek az emberek ma sokkal jobban élnek, mint bárki más Peruban. Nem lopják el a fényképeződ, ne aggódj. Ha kell nekik egy, megveszik - röhög.

Hotelszoba nem lévén a kikötőben sátraztunkHotelszoba nem lévén a kikötőben sátraztunk

Másnap reggel, mielőtt továbbállnánk Sepahuába, harapnivaló után nézünk. Az összes étterem tele van munkásokkal, sehol nincs egy szabad asztal. Végül sikerül bebocsátást nyernünk az egyik kajáldába, ahol az egyik nagy hangú machiguenga azzal büszkélkedik, hogy ő az Új Világ Köztársaság nagykövete.

- Mi az az Új Világ Köztársaság? - nézünk rá értetlenül.
- Néhény falu a folyó alsó szakaszán. Nekik vagyok a nagykövetük, mert ma van a machiguenga törzsfőnökök gyűlése. Miénk a gáz, miénk kéne legyen a hatalom. Meg fogjuk reformálni Perut. Nincs joga a meszticeknek ellopni a gázunkat. 

Hát így. Nem elég a fúvócső után az iPhone, egész Peru kell a helyi indiánoknak. Érdekes látni, mit jelent az, ha egy közösség az elmúlt 30 évet nem a gerillák elnyomása alatt tölti, mint az asháninkák, hanem együttműködve egy gázkonszernnel, élhető körülményeket teremt magának Amazónia közepén. Turista szemmel unalmas, de ha őket kérdezzük, biztosan elégedettebbeknek mondják magukat a szomszéd törzsnél...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az elmúlt pár hónapban azzal volt tele a sajtó, hogy korábban nem kontaktált törzsek kapcsolatot teremtettek a perui asháninkákkal, mert összetűzésbe keveredtek drogfutárokkal. Ezeket a híreket jobb a helyükön kezelni, ugyanis olyanok, hogy nem kontaktált törzsek, ma már nem nagyon léteznek. Olyan bennszülött családok akadnak Amazónia mélyén, akik néhány generáció óta nem ápolnak semmilyen kapcsolatot a meszticekkel, de többségük bizony kereskedik a szomszédos, félig-meddig már civilizált közösségekkel. A nantik is ilyenek, akiket az elmúlt mindössze pár évben megtizedeltek a járványok. Velük Timpía orvosnője tartja a kapcsolatot...

Kiteniből akár vissza is térhetnénk Quillabambába és onnan Cuzcóba, de egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntünk, megpróbálunk végighajózni az Urubambán egész Atalayáig. Nehéz eligazodni a neveken, igaz? Nekünk sem sokkal könnyebb, pláne úgy, hogy erről a vidékről sok infót nem talál az ember sem az útikönyvekben, sem a neten. Reggel csak egyetlen dolog tűnik biztosnak, hogy jön majd egy busz a hegyekből, ami az utolsó, földúton elérhető településre, Ivochotéba tart.

Mint minden ilyen út, az Ivochotéba tartó is gyönyörűMint minden ilyen út, az Ivochotéba tartó is gyönyörű

Délután 3-ig ücsörgünk Kiteni főterén, de a busz csak nem jön. Ez idő alatt a fél falu beszédbe elegyedik velünk; nem értik, mit keresünk ezen a világvége helyen. Az érkező buszról mindenki tud, csak azt nem tudják megmondani, hogy pontosan mikor halad keresztül a falun. Szerintünk, ha délután 3-ig nem jött, valószínűleg ma már nem is fog jönni, így elkezdünk alkudozni a taxisokkal, hátha valaki hajlandó utolsó fuvarként bevállalni minket. Az idősebbek mind rázzák a fejüket. Azt mondják, ránk sötétedne az úton, éjszaka pedig nagyon veszélyes arrafelé vezetni a szakadékok miatt. Végül egy fiatalabb taxissal egyezünk meg 130 solban (kb. 50 dollár), de azt hozzáteszi, hogy gyorsan fog hajtani, mert éjszaka neki sincs ínyére ezen az úton vezetni. Remek!

Ivochotéról ennyi bőven elégIvochotéról ennyi elég is

Sofőrünk tartja a szavát, a négy órás utat két és fél óra alatt tudjuk le. Halálfélelmünk van némelyik kanyarban, bár sokkal inkább attól tartunk, hogy valahol elakadunk a tengelyközépig érő vörös sárban, segítségnyújtás hiányában pedig a szabad ég alatt kell töltenünk az éjszakát. Végül naplementekor beesünk Ivochotéba, ami Kitenihez hasonlóan a földgáznak köszönheti létezését. A faluba nem tud bevinni minket a taxis, mivel csak egy gyaloghíd ível át a Rio Urubambán. Persze pont ömleni kezd az eső, így csurom vizesen toppanunk be a falu egyetlen szállójára.

Várják a csónakok az indulástVárják a csónakok az indulást

Ivochote pont olyan, amilyennek egy útvégi kereskedő falunak lennie kell. A szedett-vetett házak között lócitromtól terhes sáros utcák tekeregnek, amin mindenki szeretne valamit eladni. A munkásszállónak beillő hotelben megnyugtat minket a tulaj egészen értelmes fia, hogy holnap napfelkeltekor több csónak is indul Camisea irányába, ezért nem kell sok időt ezen a vadnyugati helyen töltenünk.

Nem hazudott a srác, reggel hatkor minden csónakos a hotel éttermében gyülekezik. Van, aki csak a környező ranchekre tart, de sokan vannak, akik egész Camiseáig szállítanak élelmiszert. Nem tart sok időbe ledumálni egyikőjükkel, hogy 50 solért dobjon el minket a két órányira fekvő machiguenga faluba, Timpíába.

A Rio Urubmaba korán reggelA Rio Urubmaba korán reggel

Amíg Ivochote a hegyek között fekszik, Timpía már hamisítatlan Amazónia. A váltás a két tájegység között egészen drámai. A Pongo de Mainique egy zúgó, ami közel három kilométeren át tart egy olyan kanyonban, aminek 500 méteres falairól számtalan vízesés szakad bele a folyóba. Nem győzzük kapkodni a fejünket a sok gyönyörűség láttán és bánjuk, hogy alig húsz perc alatt véget ér az egész.

Nehéz fotózni a zúgóban, de valahogy így kezdődikNehéz fotózni a zúgóban, de valahogy így kezdődik

Timpíába 9 óra magasságában érünk. A parton hatalmas sátrak vannak felállítva, amik alatt tonna szám áll a műanyag kacat. Timpíát elvileg indiánok lakják, a legkevésbé sem számítottunk lengyel piacra.

A falu tíz perc sétára van a folyótól. Betoppanva konstatálnunk kell, hogy ellentétben VRAE asháninka falvaival, Timpía egy kultúráját vesztett, modern indián település. Hatalmas oszlopokon távvezeték szalad, a házak jó része kőből épült, az emberek mind hétköznapi ruhát viselnek. Mikor a casiquét keressük, mindenki a falu határában álló modern csarnoképület felé mutogat.

Te ilyennek képzelnél egy indián falut?Te ilyennek képzelnél egy indián falut?

A csarnokban éppen megbeszélés van, öltönyös úriemberek mutogatnak grafikonokat a ránézésre fogalmatlan helyieknek. Mikor a casique észrevesz minket, odaszalad hozzánk. Bár lábujjközes papucsot és strandgatyát hord, a fején a ott virít a papagájtollas korona.

- Ne haragudjanak, de éppen arról alkudozunk a camiseai mérnökökkel, hogy bejöjjön-e az út a falunkba vagy kerülje-e el azt? Maguk mit gondolnak? - szegezi nekünk a meglepő kérdést az érezhetően kissé illuminált törzsfőnök.
- Hát, ha így hirtelen kéne döntenünk, akkor azt mondanám, hogy inkább kerülje el a falut, mert megmarad Timpía békés hangulata, de ez az Önök döntése - adom a hivatalos választ.
- Én is ezt mondom, de a faluvezetés utat akar. Ostobák! - rázza a fejét - Amúgy Felipe vagyok, Timpía vezetője. Mi járatban vannak?

Földút, villanypóznák... Timpía annyira autentikus, mint KazincbarcikaFöldút, villanypóznák... Timpía annyira autentikus, mint Kazincbarcika

Mostanra világos, hogy Timpía és a machiguengák nem olyanok, mint volt Quempiri vagy Otari asháninka közössége, ezért hadoválunk valamit, majd búcsúzunk a hivatali ügyektől amúgy is elfoglalt casiquétől. Visszasétálunk a partra, ahol beülünk a kereskedők ponyvája alá és várunk. Kisvártatva befut egy csónak, de a két mesztic fuvaros csak idáig jöttek.

- Kié ez a hajó? - kérdezem a sátor tulajdonosát, az asháninka származású Irmát.
- A gázosoké. Ők biztosan nem visznek el titeket, mert tilos nekik civileket szállítani.
- Velük tanácskoznak a helyiek a csarnokban?
- Igen. Épül az út Camiseáig, most döntenek a nyomvonalról.

Ezen a vidéken élnek a nantikEzen a vidéken élnek a nantik

Irmától megtudjuk azt is, hogy Timpíától alig három órányi járóföldre élnek a nantik, Peru egyik elzárt közössége.

- A falu orvosa, Ana néhány éve látogatja őket. Visz nekik orvosságot és machetét. Ő az egyetlen, aki beszél valamennyit a nyelvükön. Elfogadták a segítségét - meséli Irma.
- Ana itt van a faluban?
- Nincsen. A szomszédos falvakat járja, fogalmam nincs melyik nap tér vissza.

Visszasétálok a faluba, hátha valaki tud valami okosat mondani, de az orvosnő segédje is csak annyit mond, hogy majd a héten érkezik valamikor. Nem akarunk itt ragadni napokra, ráadásul az sem biztos, hogy Ana szóba áll velünk, így ezt a kalandot most ki kell hagyjuk.

Búcsúzás az Andoktól, irány Amazónia!Búcsúzás az Andoktól, irány Amazónia!

Ahogy Irma mondta, a gázosok tényleg nem hajlandóak elvinni minket, azonban délután 4-kor érkezik egy csónak, ami Camiseába tart. Naplementére futunk be a már sokat emlegetett faluba, ami ugyanúgy egy modern machiguenga település, mint volt Timpía, mégis teljesen más...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Magyarországon szinte senki nem tudja, hogy a történelem misztikus homályába veszett Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát, egy amerikai-magyar páros fedezte fel, pontosan 50 éve. Feltárása nem ment egyszerűen, mivel a romokat szellemek lakták, így a helyi indiánok nem szívesen segítették a régészeket. Pár éves munka után az archeológusok feladták a küzdelmet, így a romváros ismét feledésbe merült. Állítólag érkezésünk előtt utoljára 10 éve járt Vilcabambában külföldi, s az igazság az, hogy a romok pont úgy néznek ki, mint amikről tényleg megfeledkezett a világ úgy 10 éve.   

Quillabambából a négy órányira fekvő Kitenibe utazunk. Az út szörnyű állapotban van, így eléggé meggyötörten esünk be a poros kisvárosba. Sikerül a körülményekhez mérten egy egészen elfogadható szobát találnunk, bár a recepciós lány elég nehezen fogja fel, hogy külföldiként nincs perui személyi számunk. Végül bevállalja a rizikót és ráírja a regisztrációs lapra az útlevélszámunkat.

Kitenit az 1960-as években alapították, amit a környéken talált gázmezőknek köszönhet. Mára a faluból - a helyi viszonyokat tekintve - város lett, ami abban merül ki, hogy minden utca tele van kereskedőkkel, piacolókkal valamint buszra várakozókkal. A magunk fajta turistának nincs a városban semmi vonzó, mi azonban a fejünkbe vettük, hogy látni akarjuk Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát, így kénytelenek vagyunk egy éjszakát itt eltölteni.  

Megváltozott a világMegváltozott a világ

Még alig pirkad, amikor kikocogunk Kiteni ébredező főterére, hogy kocsit fogjunk Yuveníbe, a szomszédos faluba. Az utak errefelé nagyon vacak állapotban vannak, tömegközlekedés gyakorlatilag nem lézetik, egy-egy rozoga állapotú iránytaxi indul megfelelő számú utas esetén a környező falvakba. Utasai nem ritkán 8-10 órát várakoznak az út mentén, hogy hazajussanak az Andok mélyén fekvő falujukba. A szerencse ismét mellénk szegődik; alig telik bele 20 perc, már döcögünk a kátyús hegyi szerpentineken Yuvení felé.

A táj Chuntabambáig egyszerűen mesésA táj Chuntabambáig egyszerűen mesés

Sofőrünk, a Kitenit körülölelő dombok egyikén kávétermesztésből él, de emellett hetente egy-két nap taxizással is kiégészíti a betevőt. Yuveníben kirakja utasait a főteret képező focipálya szélén, majd új utasokra vadászik, nem sok sikerrel. Szobrozunk úgy húsz percig a lepukkant járgány mellett, majd konstatálván, hogy plusz utast itt nem találunk, 200 solban, azaz 16 000 Ft-ban sikerül megegyeznünk, amiért Medina Vilcabambáig, oda és vissza is vállalja az utat csak kettőnket fuvarozva. Azaz, hogy pontos legyek csak Chuntabambáig, mert az az utolsó, járművel megközelíthető település a romváros előtt.

Ali pár éve van út Vilcabambához, korábban ilyen függőhidakon kellett átkelniAlig pár éve van út Vilcabambához, korábban ilyen függőhidakon kellett átkelni

Az út elég küzdelmes, így Medina csak hetente egyszer taxizik errefelé, egyéb esetben havonta cserélhetné a kocsiját. Azért azt nem mondanám, hogy sokat aggodalmaskodunk az út minősége miatt, mert a burjánzóan zöld növényzettel megáldott dombok és völgyek látványa könnyen feledteti az emberrel az efféle problémákat. A vicces nevű falu előtt néhány száz méterrel egy megáradt folyó keresztezi az utat, amibe Medina lassítás nélkül hajt bele. Endre az utolsó pillanatban megálljt parancsol. Kipattan a kocsiból, egy függőhídon átszalad a túloldalra, hogy filmre vegye az átkelést.

Különösebb probléma nélkül gázolunk át a méteres vízen, negyed óra múlva begurulunk Chuntabamba parányi falujába. Endre nyúl a fényképező után, s csak ekkor veszi észre, hogy azt nagy izgalmában a folyónál felejtette. Hurrá! Valószinűtlen, hogy ott találjuk, de csodák csodájára, visszatérve a gép mégis ott hever az egyik bokor alatt. Fél órás időveszteséggel ugyan, de megkönnyebbülve érkezünk vissza Chuntabambába.

Útban az inkák utolsó fővárosáhozÚtban az inkák utolsó fővárosához

A parányi település határában végetér az út. Hátrahagyjuk az autót, gyalog indulunk tovább. Medina úgy gondolja, hogy a 200 solba beletartozik a túravezetés is, ezért elkísér minket a romokig. A sűrű erdőben a kis ösvény egyre izgalmasabbá válik, ahogy közeledünk a legendás romvároshoz. Húsz perc gyaloglás után átkelünk egy függőhídon, majd jó fél órás, kimerítő felfelé kaptatás következik, amíg nem elérünk egy szögesdróttal elkerített tisztáshoz.

- Itt van a wari úr sírja - veti oda Medina olyan természetességgel, mintha ez a bizonyos wari úr bármit is mondana a számunkra. 

A wari úr sírja Vilcabamba határábanA wari úr sírja Vilcabamba határában

A 2011 elején feltárt sír egy ezüstből készült mellényt és egy maszkot tartalmazott, amik az inkák előtt regnáló wari kultúra emlékei. Cuzco környékén sok wari leletre bukkantak a régészek, de hogy az inkák utolsó fővárosának közvetlen szomszédságában is találnak rájuk utaló nyomokat, arra nem számítottak. Egészen mostanáig mi sem tudtunk a létezéséről, bár igaz, ami igaz, a mezei turisták számára nem is túl izgalmas egy ilyen feltárás.

Újabb 40 perces séta után érkezünk meg a park bejáratához, amit egy nagy épület jelöl. Egy parkőr éppen machetével tisztogatja a központi teret. Mikor meglát minket, azonnal eldobja a bozótvágókést és rohan elénk. Kedvesen fogad, bár nagyon meglepi őt az érkezésünk.

Vilcabamba legjobb állapotban lévő épületegyütteseVilcabamba legjobb állapotban megmaradt épületegyüttese

- Mi járatban vannak errefelé?
- Turisták vagyunk. Azért jöttünk, hogy megnézzük a romokat.
- Honnan jöttek?
- Magyarországról.
- Húúúú! - kiált fel az őr - Külföldiek! Én január óta vagyok itt, azóta csak két perui  turistával találkoztam.

Eközben odelép egy másik parkőr is, aki azt mondja, ő több mint 10 éve gondozza Vilcabambát, de külföldivel még ő sem találkozott soha.

- Mióta a cuzcói irodák levették a programról a romokat, az ide vezető ösvény a feledésbe merült - kezdi Enrique, az idősebbik parkőr - Talán most, hogy már van út Kiteniből, többen jönnek majd.

Középen Señor Medina, jobb oldalt pedig Enrique, az idős parkőrKözépen Señor Medina, jobb oldalt pedig Enrique, az idős parkőr

Nos, amilyen az út mostani állapota, ezt kötve hiszem, de mi késik, nem múlik. Egyszer csak igaza lesz az öregnek.

Dél-Amerika régészeti térképén ritkán bukkan az ember olyan pontra, aminek a felfedezése magyar névhez kötődik. Az inkák történetében a kutatók számára Machu Picchu feltérképezése után a legnagyobb rejtély az utolsó inka főváros, azaz Vilcabamba pontos helyének a meghatározása volt, aminek sokáig még a létezését is kétségbe vonták. A találgatásokat végül egy bizonyos Douglas Eugene "Gene" Savoy, amerikai felfedező zárta le, aki Rózner Géza magyar utazó és fotós kíséretében bukkant rá a romokra.

Az Inka Birodalom székhelyének, Cuzcónak 1533-ra tehető elfoglalása után az inkák menekülésre kényszerültek és itt, az Andok valamint Amazónia találkozásánál alapítottak várost. Vilcabamba egészen 1572-ig volt az inkák székhelye, majd spanyol kézre került és végleg feledésbe merült. A város nagy része leégett, a romokat benőtte a dzsungel, az utókornak pedig maradtak a mesék és a legendák.

Vilcabambát benőtte az erdőVilcabambát benőtte az erdő

Szerencsére már a 18. században is akadtak kalandor lelkű régészek, akiknek köszönhetően megkezdődött az utolsó inka főváros utáni kutatás, de azt sokan a Machu Picchu felfedezésével befejezettnek is tekintették. Aztán 1964-ben az amerikai utazó Rózner Gézával közösen az egykori Vilcabamba romjainak felfedezésével fellebbentette a fátylat a rejtélyről, azoknak a régészeknek a nagy bánatára, akik maguk szerették volna megtalálni az inkák utolsó fővárosát.

A dimbes-dombos területen egy-másfél méteres, szürke kövekből kirakott falak tűnnek fel, amikből ma is tökéletesen kirajzolódnak a téglalap alapú egykori házak. A legizgalmasabbak számunkra azok a romok, amiket az őserdő vén fáinak gyökerei vastagon fonnak körbe.

Valószínűleg lakóépületek voltakValószínűleg lakóépületek voltak

Az inka kultúra romvárosaiból sosem hiányozhatnak a szimbólumok, legyen azok szerepe akár az erő, a dominancia vagy a termékenység megjelenítése. A központi téren csaknem méteres fallosz-szobor meredezik az ég felé. Enrique, a mellénk szegődött parkőr csak annyit mond röhögve:

- Ez itt Manco Inca pénisze.

Ezért a képért Endre könyörgöttEzért a képért Endre könyörgött

Bár a park tisztítását végző őrök szorgalmasan dolgoznak, a dzsungel mégis gyorsabb náluk, így akad olyan részlete a romvárosnak, ahol csak machete segítségével tudjuk átvágni magunkat a mindenen túlnövő gyökereken és ágakon. Vilcabamba az egyik legizgalmasabb inka romváros. Vadregényes hely, bizsergetően félelmetes, érdekes érzés keríti hatalmába az embert, miközben gázol a dzsungelben. Minden magyarázat híján is megérteném, hogy miért kapta a romváros az Espiritu Pampa, vagyis Szellemmező gúnynevet, de Enrique, az öreg parkőr egy zseniális sztorival áll elő.

A régészeti feltárások kezdetekor a romváros magánterület volt. Mikor a régészek megérkeztek azzal a szándékkal, hogy feltérképezzék a romokat, a tulajdonos körbekerítette azokat és megtiltotta az idegenek belpését a földre. Ők mégis beszöktek a területre és serényen nekiláttak a munkának. Néhány nap elteltével a munkások arra panaszkodtak, hogy táborhelyüket szellemek látogatják. Nem sokkal később félelmükben megtagadták a munkát, a feltárás leállt. A szellemsztorinak gyorsan híre ment a földművesek körében, így a köznyelv Vilcabambát Espiritu Pampának, vagyis Szellemmezőnek kezdte csúfolni. Ha Manco Inca szelleme valóban itt kísért, minket nem állt szándékában személyesen üdvözölni, bár a történet meghallgatása után úgy döntünk, hogy még sötétedés előtt távozunk.

Vilcabamba romjait szellemek lakják és a mese hihetőVilcabamba romjait szellemek lakják és a mese hihető

Visszakutyagolunk a kocsihoz és Kiteni felé vesszük az irányt. Chuntabambától alig párszáz méterre ismét az utat keresztező folyóba ütközünk. Ahogy átgázolunk rajta, a legmélyebb szakaszon fennakad az alváz. A víz elkezd befelé ömleni az ajtók alatt és a kocsi a víz nyomására előre-hátra billeg, mint egy játszótéri mérleghinta. Endre - aki előzőleg kiszállt, hogy fotózzon - derékig áll a vízben és közben Medina utasításainak megfelelően ide-oda pakolja a köveket a kocsi kerekei előtt, miközben én az ablakon át merem ki a vizet egy palackkal. Gyorsan bebizonyosodik, hogy Medina nem csupán nagyszerű sofőr, de átmenetileg motorcsónakká avatott autóját is kiválóan kormányozza. A remek kis csapatmunka meghozza a gyümölcsét, s úgy fél órás küzdelem után végre a hagyományos módon, négy keréken folytathatjuk utunkat Kiteniig, ahonnan meg sem állunk a machiguenga indiánok földjéig, akik Rózner Géza idején még bizony fejvadász, kannibál nép voltak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Peru tele van szebbnél szebb romvárosokkal és történelmi emlékekkel. Jellemzően minden turista ugyanazt a kört futja le az országban utazgatva, érintve Machu Picchut, a Titicaca-tavat és a Nazca-vonalakat, így az olyan helyszínek, mint Vitcos és Ñusta Hispana elkerüli a figyelmüket. Pedig higgyetek nekünk! Ezek a romvárosok legalább akkora élményt nyújtanak, mint a klasszikusok, múltjuk pedig sokszor izgalmasabb, mint a jól ismert látványosságoké. 

A csuda tudja miért, de otthon az él a köztudatban, hogy ha Dél-Amerika, akkor Machu Picchu, mintha más nem is létezne ezen a szép nagy kontinensen. Na jó, ha életemben csak egyszer volna alkalmam iderepülni, akkor lehet, hogy én is ezt választanám, csak azért, hogy az inkák építészeti csodája ki legyen pipálva.

Mindenesetre az idei év Mirador túrái úgy alakultak, hogy április végétől gyakorlatilag hónapokra Cuzco vált a második otthonommá. Tekintélyes méretű katedrálisaival, boltíves, koloniális épületeivel minden kétséget kizáróan Peru legszebb városa. Panaszra nincs is okom, hacsaknem azért, mert 3400 méter felett vagyok nélkülözve a zöld növényzetet, nem kevésbé az oxigént, esténként pedig rémségesen vacogok egy fűtetlen szobában. Semmi meglepő nincs abban, hogy a csapatok távozása után semmi sem vonzóbb számomra Amazóniánál.

Ennyire csúnya az út Quillabambába - kár, hogy végig kellett álljukEnnyire csúnya az út Quillabambába - kár, hogy végig kellett álljuk

Cuzcóból Ollantaytambóba utazunk, majd a következő napon a már trópusi éghajlattal megáldott Quillabamba felé vesszük az irányt. A Cuzcóból érkező buszon egyetlen szabad hely sincs. Mivel Ollantaytambóból naponta csak ez az egy busz közlekedik Amazónia felé, ezért feltett szándékunk, hogy rajta legyünk. A sofőr nem hagyja cserben az itt várakozó utasokat - nyilván neki is jól jön, ha egy-két plusz jegyet elad -, bár kénytelenek vagyunk az ülések közötti szűk folyosón öt órán át ácsorogni, amíg letekergünk az Andokból. A Malagá-hágóba fel- és onnan levezető út egészen elképesztő, talán csak a Putina Puncóba vezető "sztráda" hozzáfogható. Ettől függetlenül felemelő élmény megpillantani a Quillabamba feliratú útszéli táblát, és ennél már csak az tesz boldogabbá, amikor több hónapos magashegyi környezet után az esőerdő fantasztikus illata végre megcsapja az orromat.

Quillabamba nappal

Quillabamba főtere nappal és éjjelQuillabamba főtere nappal és éjjel

Quillabamba kedves hely. Bár semmilyen látványossággal nem bír, mégis remek a hangulata. Turisztikai szempontból egyetlen érvet sem tudnék felhozni, amiért érdemes lenne idelátogatni, hacsaknem az ember ki akar olvadni a magashegyi élmények után. Amiben azonban a város egyedülálló az országban, az a pizza. Jó, tudom, nem Olaszországban vagyunk, nem lehetnek túl nagyok az elvárásaim e tekintetben, de abban biztos vagyok, hogy egész Peruban Quillabamba az egyetlen hely, ahol érdemes kemencében sült pizzát választani az étlapról, mert nem lejárt szavatosságú mirelit vacakot kapsz méregdrágán, mint bárhol máshol, hanem normális, kézzel készített házi remeket.

A Huancacalléba vezető út sem kevésbé szépA Huancacalléba vezető út sem csúnya

Persze Quillabambába nem azért jöttünk, hogy pizzázzunk, hanem azért, mert innen érhető el Huancacalle, az a falu, ahonnan a Vitcos, valamint a Ñusta Hispana nevű romvárosok gyalogosan megközelíthetők. Délután beballagunk a turisztikai irodába, hátha sikerül a romvárosokról infóhoz jutnunk. A referens nagyon kedves és segítőkész, annyi térképe van a térségről, hogy ha kedve tartaná, kitapétázhatná vele az egész irodát, de a romvárosokra vonatkozóan nem tesz sokkal okosabbá. Azt mondja, nem régóta dolgozik itt, és hogy ezekhez a romokhoz nem szoktak turisták menni, így nagyon infójuk sincs róla.

Még egy tájkép a vidékrőlMég egy tájkép a vidékről

Másnap reggel úgy döntünk, hogy magunk járunk utána a dolgoknak. 9 körül kocsiba pattanunk és Huancacalle felé vesszük az irányt. Egy valamirevaló perui iránytaxi csak akkor indul útnak, ha tisztességesen megtelik. Sofőrünk ezt olyan komolyan veszi, hogy Endrét nyolcadik utasként a csomagtartóba paszírozza be. Az út fantasztikusan szép, lélegzetelállítóan nagy szakadékok, zöld erdő borította hegyek és völgyek váltják egymást, utunkat olykor vízesések keresztezik. Már a célegyenesben járunk, amikor az utolsó kilométeren leszakad előttünk az út egy kőomlás miatt, így a következő kétszáz méteres szakasz tökéletesen járhatatlanná válik. A kőomlást szerencsére pont lekéssük, így nem sérül meg senki, de innen gyalogszer kell továbbmennünk.

Ahogy kiszállunk a kocsiból dermesztő hideg csap meg. Huancacalle 3000 méter magasan fekszik, bár nem tudom mit vártam, ennyi rom megismerése után már igazán leeshetett volna a tantusz, hogy az inkák várost kizárólag magashegyi környezetben tudtak építeni. A falu szerencsére nincsen messze, így fél óra baktatás után megpillantjuk az első házakat.

Irány Vitcos!Irány Vitcos!

A település utolsó épülete a Hospedaje Sixpao Manco, ami a falu vezetésének a kezében van, évente más és más család viseli a gondját. Idén egy kedves, idős házaspár, Flavio és Yolanda gondozza a turistaszállót, bár elmondásuk szerint idén még nem sokan érkeztek. Flavio vállalja, hogy mutatja az utat a romokhoz. A jókedélyű, kis öreg 77 éves kora ellenére ugrándozva szalad fel a dombtetőre épített romvároshoz, kicsit szégyellem magamat, ahogy mögötte kullogok levegő után kapkodva. Bő fél órás hegymenet után érkezünk meg Vitcoshoz, ami egészen hosszú, épen maradt falrészletekkel büszkélkedhet.

Itt ölték meg Manco Incát a konkvisztádorokItt ölték meg Manco Incát a konkvisztádorok

Vitcos annak a városnak a maradványa, amit a spanyol hódoltság idején a Cuzcóból száműzött Manco Inca építtetett. Egyesek szerint, miután Manco Inca menekülésre kényszerült a fővárosból, Vilcabamba uralkodója lett, de ott nagyon szenvedett a trópusi éghajlattól, ezért megépíttette a magasabb fekvésénél fogva hűvösebb Vitcost. Kutyahideg van, az már igaz. Egy másik teória Pachacútec nevéhez köti a romváros alapítását. Állítólag Vitcos volt az inka nyári palotája, bár akkor nem értem, pontosan mi volt Machu Picchu.

Természetesen itt is filmezünkTermészetesen itt is filmezünk

Ami viszont az alapító személyen túl már egyetértést szül az archeológusok körében az az, hogy Manco Incát Vitcosban gyilkolta meg a konkvisztádorok egyik csapata. Sokáig nem örülhettek a sikernek a spanyolok, mert a királyi őrök cserébe irgalmatlanul lemészárolták őket.

Vitcos romjai egész jó állapotban vannak, kár, hogy nem látogatják turistákVitcos romjai egész jó állapotban vannak, kár, hogy nem látogatják turisták

Vitcostól majd egy órás séta vár ránk a völgyben Yurac Rumihoz, vagy ismertebb nevén Ñusta Hispanához. A rom nem más, mint egy misztikus, óriási, faragott kő, lépcsőkkel, lecsiszolt teraszokkal és a környékén kivájt sziklákkal. Könnyen el tudom képzelni, hogy - ahogy Flavio mondja - fürdő volt egykoron, hiszen nyári palota mellé "strandot" építeni bölcs dolognak tűnik.

Endre megmássza a Ñusta HispanátÑusta Hispana egy gyönyörűen megfaragott, hatalmas monolit

Visszaballagunk a faluba, majd miután búcsút veszünk Flaviótól és Yolandától, újra keresztülmászunk a leszakadt hegyoldal törmeléktengerén, hogy elérjük a szomszéd falu, Pucyura jellegtelen és parányi főterét. Nyolcadmagunkkal, és a csomagtartóban néhány tengeri malaccal robogunk vissza Quillabambába. Holnap a legizgalmasabb romváros következik; irány a titokzatos Szellemmező, vagyis Espiritu Pampa...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Legalább egy tucatszor voltam már a Föld - sokak szerint - legszebb romvárosában, csak idén háromszor. Lehet ezért engem irigyelni, de - ahogy mondani szokás - a jóból is megárt a sok. Machu Picchu tényleg gyönyörű, de a temérdek turista és a hozzájuk igazított árak miatt ambivalens érzések törnek az emberre. Tudom, az ilyen helyszínekért keményen fizetni kell, de legalább ne sántítana az inka misztikum annyira.

A Machu Picchuhoz eljutni könnyű, csak bírja az ember pénztárcája. Ha derogál 500 dollárt kifizetni egy négy napos, sátras trekkingért (Inka-ösvény), akkor marad a vonat, amiért ugyancsak nem kérnek keveset. Az oda-vissza 84 kilométeres távért a legolcsóbb jegy 109 dollár, de ha az ember látni is szeretne valamit a tájból (ami erősen ajánlott), nem csak kuksolni az éjszakai vonaton, akkor minimum 130 dollárral húzzák le, ami alig 18-szor drágább, mint egy otthoni vonatjegy ára ugyanekkora távra. Ezek a legalsóbb osztályra szóló jegyek, de van olyan járat is, amiért több mint 200 000 Ft-ot kell fizetni, persze csak akkor, ha nem bírod ki a két órás utat francia pezsgő és alpakka sztékek bevizsgálása nélkül.

Ahogy Machu Picchut mindenki ismeriAmilyennek Machu Picchut mindenki ismeri

Az, hogy a szállás és a kaja drága a romok környékén, nem meglepő. Az 50 dolláros belépő is elfogadható, de a busz ára, ami Aguas Calientesből felvisz a romok bejáratához, már megint a lehúzás magasiskolája. Több mint 4000 forintot elkérni egy húsz perces buszozásért aljas disznóság, de ha az ember látni akarja a Machu Picchut, és nem akar két órán át hegynek felfelé kutyagolni, akkor kénytelen fizetni. No hát ezek miatt a dolgok miatt alakul ki az emberben a "Machu Picchu nem kóser" életérzés, annak ellenére, hogy a romváros tényleg lélegzetelállítóan szép.

S ha már a nem kóser dolgoknál tartunk. Ugyanúgy veszik hülyére ma a turistát a romoknál, ahogy annak idején hülyére vette Hiram Bingham, Machu Picchu felfedezője az egész világot. Feleségének írt leveleiből a felfedező halála után az derült ki, hogy Machu Picchut egyáltalán nem kellett felfedezni, mert azt helyi földművesek lakták az érkezésekor. És ez csak egy a sok átverés közül, a többit megtalálod a képek alatt sok más érdekességgel együtt.

Machu Picchut Hiram Bingham valószínűleg hasonlónak láthatta, mivel a romokat már korábban megtisztították a helyi földművesekMachu Picchut Hiram Bingham valószínűleg hasonlónak láthatta, mivel a romokat érkezése előtt néhány évtizeddel megtisztították a helyi földművesek.

Az amerikai felfedező egészen haláláig meg volt róla győződve, hogy Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát fedezte fel, annak ellenére, hogy Machu Picchu előtt már  járt az igazi Vilcabambában

Az amerikai felfedező egészen haláláig meg volt róla győződve, hogy Vilcabambát, az inkák utolsó fővárosát fedezte fel, annak ellenére, hogy Machu Picchu előtt már  járt az igazi Vilcabambában.

Hiram Bingham hivatalos leveleiben azt írta, hogy több napig vándorolt úttalan utakon, mire eljutott a romokhoz, feleségének azonban azt vetette papírra, hogy egy másfél órás kellemes sétával "vette be" az inka várost

Hiram Bingham hivatalos leveleiben azt írta, hogy több napig vándorolt úttalan utakon, mire eljutott a romokhoz, feleségének azonban azt vetette papírra, hogy egy másfél órás kellemes sétával "vette be" az inka várost.

Machu Picchuban soha nem találtak aranyat, ennek oka valószínűleg az, hogy 1867-ben egy bizonyos Augusto Berns, német aranykereskedő "tiszteletét tette" a romok között

Machu Picchuban soha nem találtak aranyat, ennek oka valószínűleg az, hogy 1867-ben egy bizonyos Augusto Berns, német aranykereskedő "tiszteletét tette" a romok között.

Machu Picchut már 17. századi spanyol térképeken is jelölték pont azon a helyen, ahol most is áll Machu Picchut már 17. századi spanyol térképeken is jelölték, pont azon a helyen, ahol most is áll. 

Machu Picchu állítólag az inkák nyaralója volt. Így máris érthető, miért találtak tízszer annyi női csontvázat a sírokban, mint férfit.

Machu Picchu állítólag Pachacutec inka nyaralója volt, ezért a régészek furcsálták, hogy a korai feltárások során kizárólag női csontvázakra bukkantak. A jelenséget azzal magyarázták, hogy a nők napszüzek voltak, akiket feláldozni készültek Apunak, a hegyek szellemének. Archeológus körökben megtámadhatatlan elmélet, hogyha valamiről nem tudunk semmit, az egészen biztosan szakrális, tehát Machu Picchun a szüzeket feláldozták, nem pedig másra tartogatták. Még akkor sem, ha az az uralkodó nyaralója volt. ;) 

A romok fölé emelkedő Huayna Picchura naponta 300 száz embert engednek fel, pont annyit, mint a másik csúcsra, a Montañára. Amíg az elsőre hetekkel előre nem lehet jegyet kapni, addig a másodikról a többség nem is tud

A romok fölé emelkedő Huayna Picchura naponta 300 embert engednek fel, pont annyit, mint a másik csúcsra, a Montañára. Amíg az elsőre hetekkel előre nem lehet jegyet kapni, addig a másodikról a többség nem is tud.

A közhiedelemmel ellentétben Machu Picchu nincs magasan. Viszont csodálatos 5000-esek és 6000-esek veszik körbe, amik elszigeteltséget jelentettek a romoknak. A képen látható Salkantayt kizárólag napfelkeltekor lehet látni, utána ködbe burkolózik.

A közhiedelemmel ellentétben Machu Picchu nincs magasan, viszont csodálatos 5000-esek és 6000-esek veszik körbe, amik elszigeteltséget jelentettek a romoknak. A képen látható Salkantayt kizárólag napfelkeltekor lehet látni, utána ködbe burkolódzik. 

Machu Picchut, mint minden inka romot, valamilyen állat formájára építették. A felfelé néző indián orráról tisztán látszik a kondor két szárnya, de hogy alatta mi van, azt csak a régészek tudják

Machu Picchut, mint minden inka romot, valamilyen állat formájára építették. A felfelé néző indián orráról tisztán látszik a kondor két szárnya, de hogy alatta mi van, azt csak a régészek tudják.

A Machu Picchut nem 'macsu picsunak', hanem 'macsu pikcsunak' kell ejteni, jelentése quechuául: öreg hegy

A Machu Picchut nem 'macsu picsunak', hanem 'macsu pikcsunak' kell ejteni, jelentése quechuául: öreg hegy 


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Colca-kanyon (fotók)

Már több alkalommal írtunk a blogban a Föld második legmélyebb kanyonjáról, a Colcáról, így ezúttal nem a szót, sokkal inkább a képeket szaporítanánk. Íme egy válogatás az idei két Mirador-túra legszebb képeiből, kondorokról, lámákról, havas hegycsúcsokról és a lélegzetelállító tájról, ami aközben éri az embert, amíg leereszkedik a kanyon aljára. Hogy mi várja lent? Maga az édenkert...

Isten hozott a Colca-kanyon bejáratánál, 4910 méteren!Isten hozott a Colca-kanyon bejáratánál, 4910 méteren!

A kanyon fölé az Ampato- és a sűrűn füstölgő Sabancaya-vukán magasodik

A kanyon fölé az Ampato- és a sűrűn füstölgő Sabancaya-vulkán magasodik

Lámacsordák legelésznek 4500 méter magasan

Lámacsordák legelésznek 4500 méter magasan

A Colca-kanyon teraszai az inkák előtti időkből származnak

A Colca-kanyon teraszai az inkák előtti időkből származnak

Turisták várják a kondorok megjelenését

Turisták várják a kondorok megjelenését

A kondor a Föld legnagyobb madara

A kondor a Föld legnagyobb madara

Párban szép az élet

Párban szép az élet

Életkép a kanyon széléről

Életkép a kanyon széléről

1200 méterrel lejjebb az édenkert vár ránk

1200 méterrel lejjebb az édenkert vár ránk

A szállás minősége nehezen kifejezhető csillagokban, de...

A szállás minősége nehezen kifejezhető csillagokban, de...

...kit érdekel a szállás, ha ez várja a megfáradt utazót?

...kit érdekel a szállás, ha ez várja a megfáradt utazót?


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hogy mi az, ami nem esik jól egy 22 órás buszút után? Többek között a tocosh. Bár, ha jól belegondolok, a tocosh soha, semmilyen körülmény között nem esik jól. Hogy mi az a tocosh? Örülj neki, hogy nem tudod. Én sajnos már tudom és azt kell mondjam, bár ne jött volna velem szembe soha.

Ecuadorba, mint minden normális országba, az ember 90 napra kap belépési engedélyt. Igen ám, de itt nem úgy van, hogy minden belépéskor bepecsételnek három hónapot az útlevélbe, hanem a 90 napot egy esztendőre adják. Mivel tavaly augusztus és október között már sikerült 62 napot eltöltenünk az országban, így mindössze 28 napunk maradt az utazgatásra. Megtudakoltuk, hogyha egy nappal is túllépjük a 90 napos limitet, akkor minimum egy évre kitiltanak minket az országból, ami - nem tudván, mit hoz még a jövő - nem lenne túl szerencsés. A Mirador csapat a 27. napunkon indult haza, ezért nem maradt más hátra, mint hogy másnap a legkorábbi busszal Huaquillasba utazzunk és még aznap átlépjük a határt.

A 10 órás buszút 14 órásra nyúlik, hogy ne teljen izgalommentesen az utolsó pár óra. Huaquillas egy igazi koszfészek, ahol mindenki el akar valamit adni vagy ki szeretne valakit rabolni. Ki sem mozdulunk a terminálról, egyszerűen csak bevágódunk egy taxiba és irány a határ.

Tavaly ezen a határon egy belga párral keltünk át, a dörzsölt taxis pedig mindannyiunkkal kifizettette a menetdíjat, így egyáltalán nem lep meg, hogy intelligens sofűrünk nem a hivatalos határhoz, hanem a piaci átkelőhöz visz minket, ami alig öt sarokra található a termináltól. Nyújtja a markát, hogy akkor ez így 3 dollár lesz, én meg persze jelzem neki, hogy nem kéne hülyének néznie, a pénzért pedig illik megdolgozni, így nagyon gyorsan vigyen minket az igazi határra, amíg jó kedvemben talál. Amúgy nem talál, mert alig egy óránk maradt átkelni Peruba, ráadásul már most tuti, hogy Tumbesben kell töltsük az éjszakát, ahol tavaly áprilisban elég könnyedén megszabadítottak minket 6000 dollártól.

Tumbes nem is annyira gáz, ha nem rabolják ki az embertTumbes nem is annyira gáz, ha nem rabolják ki az embert

Végül 20 perccel a 90 nap lejárta előtt kapjuk meg a kilépő pecsétet Ecuadorból, így legalább az egyik kő leesik a szívünkről. Újabb taxi, ezúttal fix menetdíjjal. Valamivel éjfél után megérkezünk Tumbesbe. Remegő lábbal pattanunk ki a kocsiból, de kellemesen csalódunk. Szombat este révén a főtér tele fiatalokkal, nem érezzük, hogy félni valónk lenne. Szállást a belvárosban nem találunk emberi áron, ezért kénytelenek vagyunk a sikátorok felé indulni. Itt-ott leszólítanak minket a fiatalok, hogy arra ne menjünk, de nincs mit tenni. Végül valahol a belváros és a favellák határán találunk egy egész normális szobát 20 dollár alatt, így a második kő is leesik a szívünkről.

Másnap délben hagyjuk el Tumbest. Cruz del Surral, Peru egyik legelitebb busztársaságával utazunk Limába. Azért velük, mert csak nekik van szabad helyük a buszon, a Civa, az Ormeño és a Tesla is tele vannak a következő háron napban. Az 1300 kilométeres útra 45 dollár fejenként a jegy, ami nem rossz ár, bár ekkor még nem sejtjük, hogy az éjszakánkat megkeseríti egy idegbeteg banya, akinek az egész világgal baja van. Fél óránként kezd valami égtelen rikácsolásba az utaskísérővel (igen, Peruban minden buszhoz jár ilyen), vagy a kaja nem jó neki, vagy a kávé, vagy épp a sebesség. Szegénynek hiába magyarázzák, hogy a belső sebességmérő nem azért mutat konstans 220 km/h-t, mert annyival megyünk, hanem mert rossz.

Így néz ki egy perui busz belülrőlÍgy néz ki egy perui busz belülről

Dög fáradtan érkezünk meg Limába, 22 órás buszozás után. Három napot töltünk el a ködös fővárosban, mely alatt az egyetlen említésre méltó esemény egy gondosan megtervezett és kifogástalanul kivitelezett zabálás, valamint piálás Ancelmo barátom házában. Nem indul zökkenőmentesen az éjszaka, mert cimborám ragaszkodik hozzá, hogy kóstoljam meg a tocosht. Az a blog indulása óta talán már kiderült mindenki számára, hogy nem vagyok egy finnyás fajta, legutolsó alkalommal a sült pajort is örömmel faltam be, de a tocosh - Isten a tanúm - majdnem kifogott rajtam. Mikor beleszagolok a tálba, azonnal öklendezni kezdek.

- Észnél vagy, Ancelmo?! Mi az ördög ez? - kapok agyzsibbadást a szagtól.
- Tocosh.
- Olyan a szaga, mint a három hetes dögnek.
- Igyad csak, jót tesz!

Ancelmo barátom unokájávalAncelmo barátom unokájával

Hogy mi a tocosh? Folyékonnyá rohadt burgonya. Ha van krumplis pincéd, kedves olvasó, akkor tudod milyen az, mikor tavasszal ki kell válogatni a tél folyamán megrohadt példányokat. Na, ezt szorozd meg úgy ezerrel. Vagy inkább tízezerrel. A tocosh minden képzeletet felülmúl a gusztustalanság terén, így legalább négy rumot bedobok, mielőtt újra a számhoz merem emelni a tálat.

Ancelmo, hogy biztosítson róla, nem szivatás a dolog, kortyol egy jó ízűt a trágyaléből, majd felém nyújtja a tálat. Mély levegő és már túl is vagyok rajta. Ahogy én azt elgondoltam... Éppen nem hányom el magamat, de a rothadó íz még a következő négy kupica rum után is ott marad a számban.

Én sajnos elfelejtettem lefotózni, de gy néz ki egy 6 hónapon át rohasztott krumpli (forrás: melissainperu.blogspot.com)Mi elfelejtettük lefotózni, de így néz ki egy 6 hónapig rohasztott krumpli. A szag szerencsére nem jön át (forrás: melissainperu.blogspot.com)

Azt mondják amúgy, hogy a tocosh egészséges. Természetes penicillin, ami jó gyomorbántalmakra és a magashegyi betegséget is könnyebb vele átvészelni. Ez utóbbit kötve hiszem. Inkább robbanjon szét a fejem, de én mégegyszer tocosht nem iszom. Szerencsére a kilencedik pohárka rum után feledésbe merül, hogy egyáltalán volt ilyen az este...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Ecuadort hasonlítjuk össze Magyarországgal. Azt az Ecuadort, ahol az elmúlt években minden megváltozott egy olyan elnöknek köszönhetően, aki hét éve módszeresen épít fel egy szociális alapokon működő kapitalista államot. Hogy a sokszor Dél-Amerika Svájcának is nevezett ország mennyire lett valóban Svájc, az mindjárt kiderül.

Ahogy Peru és Venezuela esetében, úgy Ecuadornál is több oldalról vizsgáljuk meg a kérdést, azaz jobb-e ma ecuadorinak lenni, mint magyarnak?

1) KERESETEK

A 2013-as statisztikák alapján Ecuador GDP/fő mutatója 5700, Magyarországé pedig 12 600 US$, tehát valamivel több mint duplája a dél-amerikai országénak. Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon kétszer olyan jól élnének az emberek, mint Ecuadorban, de mint minden gazdasági elemzést, úgy ezt is illik ezzel kezdeni.

És azzal illik folytatni, hogy vázoljuk, miként is változott a GDP az elmúlt 10 évben, hogy felelőtlen jóslatokba bocsátkozhassunk. Hivatalos adatok szerint Magyarországon a GDP 2000 és 2008 között megháromszorozódott, de az elmúlt öt évben inkább csökkent, mint stagnált. A magyarhoz hasonlóan az ecuadori GDP is a háromszorosára nőtt 2008-ig, de a lendület Rafael Correa 2007-es hatalomra kerülése után sem csökkent, sőt. Amíg nálunk az elmúlt évek nihilje után végre bővül a gazdaság (már ha hinni lehet a statisztikáknak), addig Ecuadorban 15 éve folyamatosan 5-6%-os a növekedés, és nem úgy tűnik, mint ami meg akarna torpanni.

Igazából teljesen mindegy, hogy mennyi a GDP-je egy országnak, ha az nem realizálódik az átlag emberek pénztárcájában. Ahogy a legtöbb dél-amerikai országban, úgy Ecuadorban is nehéz átlagjövedelmről beszélni, mivel a többség nem adózik, az állam pedig velük nehezen kalkulál. Azt azonban tudjuk, hogy 2014. január 1-je óta a minimálbér 340 US$, amihez hozzájön a tizenharmadik havi fizetés az év végén, valamint egy tizennegyediknek is tekinthető újabb juttatás iskolakezdéskor azoknak, akiknek van gyermekük. Ha nincs gyerek, akkor a minimálbér havi 368 US$, ami közel 85 000 Ft, szemben a magyarországi 66 500 Ft-tal.

A gazdaság motorja: QuitoA gazdaság motorja: Quito

Hogy pontosan mennyien keresnek Ecuadorban minimálbért, azt megint csak nehéz megmondani, de feltételezhetően többen, mint Magyarországon, ami főként a közoktatás hiányosságainak tudható be. Ha az ember azonban végignéz az ecuadori állásajánlatokon, akkor egészen megdöbbentő lehetőségekre lelhet. A klasszikus multi szektorban a magyarhoz hasonlóan 6-700 dollár körül lehet keresni, de nyelvtanárnak iskolákba 8-900 dolláros fizetéssel csábítanak.

A slágerszakma Ecuadorban ma az olajmérnök, valamint az energetikai szektor egyéb pozíciói. Irodai, mérnöki munkákra havi 1500-1800 US$-t ígérnek, terepi munkára - ami az ecuadori esőerdőben kicsit keményebb, mint Algyőn - ennek akár kétszeresét is. Ha ma valaki olajmérnöki vagy vegyészi diplomával rendelkezik és még angolul is beszél, feltehetően nem jár rosszul.

Persze nem lehet mindenki olajmérnök, ezért érdemes megnézni, mennyit keres egy orvos, egy tanár vagy épp egy rendőr Ecuadorban. Rafael Correa tavaly hirdetett harcot a külföldön, főként az USA-ban és Spanyolországban dolgozó ecuadoriakért, ezért - főként - az orvosok keresetét alaposan megemelte. Amíg 2012-ben egy quitói vagy guayaquili kórházban bruttó 900-1600 US$-t keresett egy orvos, addig 2013-ban ugyanannak a munkakörnek a betöltéséért az állam 2-3000 US$-t utalt ki havonta (forrás: itt). Összehasonlítani ezeket a kereseteket egy átlagos magyar orvosi fizetéssel egyszerűen nem lehet.

Hasonló a helyzet a tanári posztokon is. Hogy az értelmiségi ecuadoriakat Correa hazacsábítsa, 2014-ben 5500 állást hirdetett meg spanyol állampolgársággal bíró ecuadoriaknak havi 2200-5000 dolláros tanári fizetéssel, attól függően, hogy általános iskolában, középiskolában vagy egyetemen oktatnak-e (forrás: itt).

Rendőrként a kezdő fizetés 510 US$, ami hét év szolgálat után 720-820 US$-ra hízik, ami így sem túl fényes, de feltételezem, Magyarországon sem keresnek ennél sokkal jobban a szervek.

Fontos foglalkozni a munkanélküliséggel is, ami az elmúlt pár évben Magyarországon komoly fejtörést okozott. A 8%-os ráta nem rossz, bár mindannyian tudjuk, hogy ez az adat nagyban köszönhető annak, hogy több százezer magyar hagyta el a magyar munkaerő piacot külföldre költözve. Ecuadorban a hivatalos munkanélküliségi ráta 5,6%, ami egészen valós adatnak tűnik szemben a hegyi és őserdei népek inaktivitásával nem kalkuláló perui és venezuelai statisztikákkal.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

A magyarországi adókat nem kell bemutatnunk. A 66 500 Ft-os minimálbéren 35 000 Ft adó van, nem számolva a munkáltató egyéb munkaadói járulékait, ami minimálbér esetén újabb 29 000 Ft, így a teljes elvonás közel ugyanannyi, mint maga a kereset. Mikor Ecuadorban meséljük, hogy otthon közel 50% az adó, akkor a többség a fejéhez kap, hogy az túl sok, mert náluk az ÁFA csak 12%. Ezután el szoktuk magyarázni, hogy nálunk az ÁFA 27%, az a bizonyos 50% adó azon felül van. Ilyenkor jellemzően teljesen értetlenül állnak előttünk, nem értik, miről beszélünk.

Mindenki szabadon vállalkozhat, adó nem nagyon vanMindenki szabadon vállalkozhat, adó nem nagyon van

Ecuadorban nem bonyolítják túl az adózást. Létezik ugyan SZJA, ami ráadásul 8 sávos, de 10 410 US$ évi keresetig 0%-os. Forintosítva ez azt jelenti, hogy aki havi 200 000 Ft alatt keres, annak nem kell adót fizetnie. Vállalkozásoknak évi 66 380 US$-os, azaz valamivel több mint 15 millió forintos bevételig nem kell járulékot fizetniük. Ecuadorban azonban, hasonlóan sok más dél-amerikai országhoz, évente működési illetéket kell fizetni, ami pozíciónként más és más. Ettől függetlenül az adózás az országban roppant egyszerű, a kis- és középkeresetűeket nem nyomják agyon járulékokkal.

3) ÁRAK

Ecuadorban az élelmiszerárak nagyban függnek attól, hogy hol és mit vásárol az ember. Tudni kell, hogy a zöldségek, gyümölcsök, tejtermékek, húskészítmények és pékáruk ÁFA mentesek nemcsak a piacon, de a bevásárlóközpontokban is. Az árakat forintosítottuk (1 US$ = 230 Ft)

1 kg rizs: 250 Ft
1 kg csirkemell: 1300 Ft
1 kg krumpli: 80-275 Ft (szezonális)
1 kg paradicsom: 120-250 Ft (szezonális)
1 kg cukor: 230 Ft
1,5 l ásványvíz: 230-270 Ft
1 l tej: 230 Ft
1 kg kenyér: 320 Ft
1 üveg sör: 200-250 Ft

A ruhák, illatszerek és elektronikai cuccok hasonló áron vannak, mint Magyarországon, így azokat nem sorolnánk fel tételesen. A fenti listából is kitűnik, hogy Ecuadorban pont ugyanannyiba kerül minden, mint Magyarországon.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Quitóban és Guayaquilben lakást bérelni egyáltalán nem olcsóbb, mint Budapesten vagy a vidéki városokban. A legnépszerűbb oldalakat böngészve csak elvétve talál az ember 300 dollár alatt értékelhető lakást, a belvárosban vagy a modern városrészekben pedig legalább 800 dollárt elkérnek egy 60 nm-es apartmanért. Ha az ember olcsóbban akar kijönni, akkor be kell vállalnia a favellákat és szegénynegyedeket, ahol már 80-100 dollárért is van kiadó lakás, igaz, nem biztos, hogy megéled a beköltözést.

Ecuador nagyvárosaiban drágább a lakás, mint MagyarországonEcuador nagyvárosaiban drágább a lakás, mint Magyarországon

Ha vásárolnál sem jössz ki olcsóbban, mintha Magyarországon tennéd, sőt. Egy új építésű 100 nm-es lakás ára 80-100 000 US$-nál kezdődik, ami megfelel a magyarországi ingatlanáraknak. A pénzedért azonban valószínűleg kevesebbet kapsz, mert a fűtés sajnos Quitóban sem ismert, pedig igény biztosan lenne rá, ha tudnák, mi az.

Amin azonban jelentősen spórolni lehet, az a rezsi. Fűtés hiányában csak a vizet és az áramot kell fizetni, ami ismerőseink elmondása alapján nem tétel, havi 50 dollárból megvan minden. Az internet valamivel drágább, mint Magyarországon, de ez pár év múlva Ecuadorban is változni fog.

Építkezni Ecuadorban sokkal könnyebb és olcsóbb is, mint Magyarországon. A szigeteléssel nem foglalkoznak, az ablakok egyrétegűek, így olcsóbbak is. Az országnak csak igen kevés pontján van várostervezés, így mindenki azt épít, amit akar, ettől az utcakép mindenhol elég csúnya. Viszont fele annyiból felépíthető egy ház, mint odahaza.

5) KÖZLEKEDÉS

Városi buszokon a jegy ára Quitóban és Guayaquilben 25 cent, kevesebb mint 60 Ft. A bogotái TransMileniót koppintva mindkét nagyvárosban zárt pályás buszok közlekednek, ezért a tömegközlekedés jónak mondható, bár Quito a szörnyű fekvésének köszönhetően gyakran bedugul. A távolsági buszok sem drágák, jellemzően egy dollárt kérnek el egy óra utazásért. Ez az Andokban kilométerre levetítve kevésbé gazdaságos a kacskaringós utak miatt, de a partvidéken pofátlanul olcsó. A 240 km-es, kb. 6 órás Tulcán-Quito andoki szakasz 5,80 US$-ba (kb. 1350 Ft) kerül, ami kevesebb mint harmada az otthoni jegyáraknak. A Guayaquil-Salinas partmenti 160 km-es utat 2,5 óra alatt teljesítik a buszok, amire alig 800 Ft a jegy.

Az olcsó tömegközlekedés a filléres benzinárnak köszönhető. Kb. 60 cent (kb. 140 Ft) egy liter benzin, ami harmada az otthoninak. Rafael Correa hivatalba lépésével Ecuadorban hatalmas útépítési projektek kezdődtek, aminek köszönhetően Amazónia is könnyen elérhetővé vált, illetve Ecuador lett Brazília után a második ország, ami észak-déli irányba autózhatóvá tette az őserdei területeket. Az úthálózat új és jó minőségű, bár autópályák csak Quito és Guayaquil környékén vannak, amitől az Andoki területeken elég lassú a haladás. No de az ecuadoriak nem ideges népek, nem igazán zavarja őket a tötymögés.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Quito és Guayaquil világvárosok, ahol minden van, amire az ember vágyhat. A modern városrészekben ugyanúgy megtalálhatók a minőségi bárok és éttermek, mint mondjuk Budapesten, bár a partihangulat hiányzik belőlük. Színház ugyan van több is, de az ecuadoriak nem tűnnek kultúrakedvelőnek.

A szabadidejüket jellemzően a tengerparton töltik, december és március között mindenki Montañita és Canoa strandjait keresi fel. Az elmúlt 10 évben Ecuador rengeteget fordított Amazónia turisztikai fejlesztésére, aminek hála egyre több ecuadori érkezik a Rio Napo környéki lodzsokra, vegyülve a gazdagabb európai és amerikai turistákkal. Országon kívüli utazást kevesen terveznek, ennek legfőbb oka a nyelvtudás hiánya, valamint az, hogy azt képzelik, Európa nekik szörnyen drága.

Összehasonlítva Magyarországgal, annak fesztiváljaival, színházi életével, koncertjeivel, Ecuador szabadidős lehetőségei igen-igen karcsúak.

7) KÖZBIZTONSÁG

Peru és Venezuela után Ecuador egy felüdülés. Sehol egyetlen pillanatra sem éreztük veszélyben magunkat, talán csak Machala piaca volt kicsit gettós, de ezt Peru közelségének tudjuk be. Sokan óvtak minket Guayaquiltől, pedig pont ez a város volt az egyik legkellemesebb meglepetés. Oké, nem mászkáltunk sehol a külvárosokban éjfél után, de Quito, Cuenca és Guayaquil belvárosa az esti órákban sem volt gáz. A statisztikáknak azonban nem mondanánk ellent, így elfogadjuk, hogy Magyarországon jobb a közbiztonság, mint Ecuadorban. Végülis odahaza még soha nem akarták levágni a fejünket...

A dzsindzsában azt mondják, szörnyű dolgok történnekA dzsindzsában, azt mondják, szörnyű dolgok történnek

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

A 2000-es évekig Ecuador kórházai lepukkantak voltak, az orvosképzést pedig minősíthetelennek tartották. Ha valamit, akkor az egészségügyet Rafael Correának sikerült megreformálnia. Bár máig kapkodnak a kubai orvosok után, az mindent elmond a helyzetről, hogy 2013-ban az ecuadori doktorok fizetését megduplázták, a következő négy évben pedig 60 állami kórházat kívánnak nyitni szerte az országban.

Az állami orvosi ellátás ingyenes, de bizonyos kezelésekért és a gyógyszerekért fizetni kell. Idéntől van lehetőség állami egészségügyi biztosítást kötni. Havi 70 US$-ért (kb. 16 000 Ft) gyógykezelés esetén teljeskörű ellátást kap a beteg. Ezt a szolgáltatást nem csak ecuadoriak, külföldiek is igénybe vehetik, amivel biztosan rengeteg idős amerikai élni fog, akik nyugdíjas éveiket lehet csak emiatt fogják Ecuadorban tölteni.

Amiben komoly lemaradása van az országnak, az az oktatás. Nem véletlenül kezdeményezte a kormány több mint 5000 tanár és professzor hazahívását az Egyesült Államokból és Európából. Bár az elmúlt másfél évtizedben az egyetemeket felújították, a minőségi oktatás még várat magára, így e tekintetben Magyarországra szavaznék.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Az ecuadori nyugdíjrendszer felállítása egészen újkeletű. Mivel adózáshoz kötött, ezért sokan kimaradnak a rendszerből, ami miatt úgy gondolom, ma jobb idősnek lenni Magyarországon, már ha az öregkor milyenségét a nyugdíj határozza meg.

Ecuadorban 65 év a nyugdíjkorhatár, de pénzt csak az lát az államtól, aki minimum 10 éven át adózott jövedelemmel rendelkezett. Ebben az esetben az utolsó havi kereset 50%-a illeti meg az egyént élete végéig. 40 év adózás után jár az utolsó havi kereset 100%-a, ami legalább a mindenkori minimálbér összege (2014-ben 340 US$), de legfeljebb 1870 US$. A nyugdíjrendszer tehát létezik, de valószínűleg elég kevesen vannak az országban, akik rendelkeznek 40 év munkaviszonnyal, ezért egyelőre nagy kockázatot nem vállal vele az állam. 65 év felett egyébként fél áron van a közelekedés országon belül, még a repülőjegyek is Galápagosra. Emellett ingyenes a telefon.

Nem tudunk arról, hogy Ecuadorban lenne munkanélküli segély, GYES, GYED vagy egyéb szociális támogatás. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy bár a magyar szociális háló évek óta gyenge lábakon áll, messze jobb az ecuadorinál. Aki azonban adózik, a jövőben nem jár rosszul.

10) PÉLDA

Egyéb hivatalos adat híjján kénytelenek vagyunk a minimálbérrel számolni. Lássuk tehát, ki jön ki jobban a hónap végén a pénzéből, egy magyar vagy egy ecuadori minimálbérből élő pár?

Ecuadori minimálbér (2 fő): 170 000 Ft

- átlagos quitói vagy guayaquili lakás bérleti díja nem a gettóban: 69 000 Ft
- rezsi: 11 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 10 000 Ft
MARAD: 30 000 Ft (a két fizetés 17,5%-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 133 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 30 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -21 000 Ft

A példából látható, hogy ma egy pár, akik minimálbért keresnek, nem tudnak kijönni még nullára se a hónap végén Budapesten, ezzel szemben egy ugyancsak minimálbérből élő quitói pár akár félre is tud tenni a keresetéből. És akkor még nem számoltunk olyan egyéb kiadásokkal, mint a mobiltelefon, az internet és a ruházkodás.

Magyarországon minimálbérből sokkal rosszabbak az ember kilátásai, mint Ecuadorban, bár az is igaz, hogy odahaza vakószínűleg jóval kevesebben keresnek minimálbért, mint a dél-amerikai országban.

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Ecuador és miben Magyarország.

- Amiben Ecuador nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, építkezés, közlekedés, egészségügy.
- Amiben Magyarország nyert: lakhatás, kultúra és szórakozás, közbiztonság, oktatás, nyugdíj és szociális háló
- Döntetlen: árak.

Ecuadorban az, akinek van állása, valamivel többet kap kézhez, mint ugyanazért a munkáért egy magyar. Ha sikerágazatokban sikerül valakinek elhelyezkednie, esetleg orvos vagy egyetemi tanár, akkor bőven nyugat-európai fizetés üti a markát. Az ecuadori gazdaság folyamatos bővülését nézve az várható, hogy a keresetekben évről évre nagyobb lesz a szakadék a két ország között.

Ecuadorban vállalkozni százszor könnyebb és költségkímélőbb, mint Magyarországon. SZJA-t csak az fizet, aki havi 200 000 Ft-nál többet keres, vagy a bevétele meghaladja a 15 000 millió forintot. Nálunk a minimálbérből is vonják a jövedelemadót.

A lakhatás kérdése már komplikáltabb. Ecuadorban valamivel drágábban lehet lakást bérelni, de a rezsi jóval alacsonyabb az otthoninál, valamint építkezni is kevesebből lehet. A közlekedés olcsó. A városi buszok ára hatoda a budapestinek, de a távolsági buszjegyek ára is maximum harmada az otthoninak, akárcsak a benzin ára.

Akikkel senki nem számol: az indiánokAkikkel senki nem számol: az indiánok

Ezzel szemben Ecuadorban rosszabb a közbiztonság, sokkal szűkösebbek a lehetőségek a szórakozásra és a szabadidő eltöltésére, valamint elég rossz az oktatás színvonala. Szociális hálóról nem igen hallottak, a nyugdíj bevezetése csak kirakat intézkedés, de az egészségügy jó, ráadásul havi 70 US$-ért teljes körű ellátást kap az ember jól megfizetett orvosoktól.

Ecuadorban ugyan kevesebben maradnak ki a felmérésből, mint Peruban vagy Venezuelában, de így is többen, mint Magyarországon. Az amazóniai indiánok (kb. 300 000 fő) rendszeren kívüliek, a munkanélküliségi rátában nem szerepelnek, bár az is igaz, hogy összlétszámuk az ország lakosságának csak kb. 2%-a.

Úgy gondolom, hogy ma Ecuadorban majdnem minden tekintetben jobbak az életkörülmények és a lehetőségek. Az ország az elmúlt 10 évben hatalmasat fejlődött, bőven megüti egy közép-európai ország szintjét és csak idő kérdése, mikor csatlakozik a Föld legfejlettebb államaihoz. Valószínűleg majd akkor, mikor minden esőerdőt leirtottak azért, hogy kitermeljék az Amazónia alatt talált kőolajvagyont...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Néhány hónapja indult egy kezdeményezés, amiben blogok írói ajándékoznak meg vándordíjjal más bloggereket azzal a céllal, hogy nagyobb pubblicitást nyerjenek. A spanyolonline.cafeblog.hu oldal szerkesztője minket tisztelt meg Liebster Awarddal. Köszönjük szépen!

Liebster Award díj

A díjhoz tartozó szabályokat kötelességünk ismertetni. Tehát:

1. Nevezd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Ismertesd a szabályokat!

3. Válaszolj a kérdésekre, melyeket a téged jelölő feltett!

4. Jelöld ki saját kedvenc bloggereidet (5-11 blogot) és küldd tovább nekik a díjat a kérdéseiddel együtt!

5. Értesítsd őket arról, hogy díjat kaptak tőled!


Ági által feltett kérdésekre a válaszaink a következők:


1. Miért épp ebben a témában blogolsz? Mi/Ki adta az ötletet a bloghoz?

Az ötlet magától jött, nagyon kézenfekvő volt. Évek óta járjuk a világot, az életünk maga az utazás. Blogunk célja elsősorban az volt, hogy megosszuk veletek mindazt a számtalan kalandot, amit nap mint nap átélünk. Ahogy a blogunk címe is jelzi: Mirador, kilátó a világra. Szeretnénk megmutatni az embereknek azt, amit az elmúlt években, hónapokban átéltünk, láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, közben mélyebb betekintést nyújtva a Dél- és Közép-Amerikában élő emberek hétköznapi életébe, kultúrájába, életkörülményeibe és az adott országok gazdaságpolitikai helyzetébe is.


2. Honnan merítesz új témákat?

Az utazásból. Ebből a szempontból nagyon könnyű helyzetben vagyunk a többi blogíróhoz képest, hiszen az egzotikus latin világ, új kalandok észbontó izgalma és átélése után könnyű tollat ragadni. Kalandandtúrákat, dzsungeltúrákat, körutazásokat, hegymászásokat és fotótúrákat szervezünk, a túrák között és után fennmaradó időnkben pedig új helyekre utazunk és dokumentumfilmeket forgatunk olyan helyszíneken, amelyek a képeslapokról jól ismert turistacélpontok mögött rejtőznek. Amikor hónapokon illetve éveken keresztül csak utazol megállás nélkül egy hátizsákkal, akkor minden nap, sőt a napnak minden órája egy-egy intenzív és különleges élmény. Az ismeretlen tájak, a régi kultúrák sejtelmes romvárosai, az élettel telt, madaraktól és majmoktól hangos dzsungel, a pálmatetős házakban éldegélő indiánok többnejű törzsfőnöke 96 gyerekkel, élet a kopár sivatagban vagy épp az Andok hófödte hegycsúcsai alatt, a gerillák által bevetett kolumbiai kiskatonák, az illegális kokaingyárak, az ayahuasca és még sorolhatnám, mind nagyon hálás témák ahhoz, hogy ne csak minket utazókat, hanem az olvasókat is rabul ejtse.


3. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Nehéz kérdés. A blogot tekintve mindkettőnk nevében mondhatom, hogy az a legnagyobb siker, ha minél többen olvassák. A statisztikát teljes egészében a tavalyi évről ismerjük. 2013 június és július között 127 000 látogatója volt az oldalnak és a legolvasottabb bejegyzés több mint 20 000 emberhez jutott el.

És ami a kalandokat illeti? Az első komoly próbatétel Venezuelában várt rám, ahol egy négy napos túrán megmásztuk a Roraimát, az egyik tepuit Brazília, Venezuela és Guyana találkozásánál. Azelőtt valahányszor meredek sziklák mentén kellett másznom, tériszony gyötört, ezért komoly áttörés ez az életemben. Aztán május végén Peruban sikerült eljutnunk a Qoyllur Rit'ire, a legszentebb kecsua fesztiválra, amit az Ausangate hegy oldalában 5000 méter magasan tartanak. Jártunk a Föld legmagasabban fekvő városában is, ami az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren és ahol mintegy 40 000 bányászember zsúfolódik össze egy gleccser alatt szörnyű körülmények között élve, fűtetlen pléházakban, stb... De úgy vélem, hogy mindez egyfajta belső utazás is és a legnagyobb siker éppen az, hogy az ember nap mint nap újra képes legyőznie önmagát.

4. A te nézőpontod szerint, miben más a te blogod, mint a többi?

Azt hiszem nem tévedek, ha azt állítom, hogy kevesen vállalják, hogy hosszú éveken keresztül egy hátizsákkal járják a világot. Ezért talán ritkán születik ilyen témájú blog magyar nyelven.


5. Mi a kedvenc idézeted?


"Ha nem mész túl a csúcson, soha nem tudod meg, mi vár rád a túloldalon.” 
(Jim Steinman) 


Endrével közösen úgy döntöttünk, hogy a következő blogot szeretnénk jutalmazni Liebster Award-dal:

360° bringa blog
Zita és Árpi 2011-es házasságkötésüket követően úgy döntöttek, hogy övék lesz a világ leghosszabb nászútja, mégpedig két keréken a Föld körül. Ázsiában kezdődött a nagy kaland, jelenleg Mexikóban tekernek dél felé. Bár nem tudjuk rendszeresen olvasni az írásaikat, mert mi is egyfolytában úton vagyunk, de minden tiszteletünk és elismerésünk az övék ehhez a nagy vállalkozáshoz. Példamutató kitartásukkal és bámulatos teljesítményükkel nekem személy szerint sokszor segítenek átlendülni az utazásaink alatt megélt nehéz pillanatokon.

Kérdéseim a 360° bringa blog íróihoz:

1) Melyik a kedvenc országotok és miért?
2) Mi volt az eddigi legnagyobb "csúcsélmény"?
3) Volt-e olyan mélypontja az utatoknak, amikor elbizonytalanodtatok a folytatásban és ha igen, hogy sikerült átlendülni rajta?
4) Mi alakult másképp, mint az eredeti terv?
5) Hogy képzelitek el magatokat néhány év múlva?

További sok sikert, erőt és kitartást!

0 Komment

Az ecuadori konyha

Az ecuadori konyha egyáltalán nem híres. Élő emberrel nem találkoztam, aki a fanescán kívül ismert volna bármilyen más helyi ételt, beleszámítva magunkat is. Az elmúlt két évben jó pár hónapot sikerült eltöltenünk az országban, így olyan kajákra is rábukkantunk, amikről még az ecuadoriak sem tudnak. Ilyen például a chontacuro...

Korábban már írtunk a perui és a venezuelai ételekről, most Ecuadoron van a sor. Amíg a perui konyha világhíres (de megfizethetetlen) fogásokkal rendelkezik, addig az északi szomszéd, Ecuador egyetlen árva levest tud felmutatni, a fanescát, ami ráadásul nem is annyira jó. A magyar gyomornak kedves librillót és tigrillót egyetlen útikönyv sem említi, pedig azok valóban élvezhetők, de ezzel sajnos ki is merítettük a választékot.

A kajákat a következők szerint pontoztuk:
1: bűnrossz, ehetetlen
2: ötlettelen, túlélni jó
3: meg tudom enni minden nap, ha kell
4: szívesen választanám étlapról
5: ízorgia

LEVESEK

1) Caldo de pata

Igazából bármelyik országnál le lehetne írni a körömlevest, de Ecuadorban extra sok helyen láttuk kiírva, ezért a piaci kifőzdék nagy kedvence idekívánkozik. Aki ismeri a körömpörköltet, az tudja, hogy a körmöt sokáig, nagyon sokáig kell főzni, hogy ehetővé váljon. Ezt a szabályt sajnos Ecuadorban nem ismerik, ettől a leves egy ízetlen csontleves lesz, rághatatlan húsdarabokkal. Soha nem sikerült ebből jót ennünk, de vígasztal a tudat, hogy sehol nem fizettünk érte többet két dollárnál.

Pontszám: 2/5

2) Locro de habas

Pont ugyanolyan, mint az előző, csak ebbe nem húst, hanem andoki babot, vagyis habast tesznek. Kíváncsi lennék, hogy mit szólnának az ecuadoriak édesanyám csülkös bableveséhez, mert hogy a locrónak minden íze van, csak bab nincs. Ez a szörnyűség tulajdonképpen egy "mindent bele" fogás, a pár szem habason túl van benne répa, hagyma és gyakran zöldborsó, de csak azért, hogy legyen valami színe a kotyvaléknak. Ha tehetném, államilag tiltanám, vagy kötelezném a szakácsasszonyokat arra, hogy végezzenek el egy főzősulit, mielőtt belépnek a konyhába.

Pontszám: 1/5

3) Fanesca

Ünnepnapokon kerül csak asztalra Ecuador leghíresebb hallevese, a fanesca. Egyszer volt eddig hozzá szerencsénk és nem hagyott bennünk maradandó élményt. Az inkább halfőzelékre emlékeztető levest többnyire főtt tojással és sült banánnal tálalják, amitől jobb íze nem lesz, csak komplettebbnek néz ki. Biztos vagyok benne, hogy nem az ország legjobb fanescáját próbáltuk, úgyhogy kell neki adni még egy esélyt, addig azonban a leves nálunk jó átlagos.

Pontszám: 3/5

A fanesca, amit kóstoltunk, nem váltotta meg a világot

Az a fanesca, amit kóstoltunk, nem váltotta meg a világot

FŐÉTELEK

1) Arroz con menestra de lentejas

Ez a szörnyen primitív étel egy darab jó rágósra főzött húsból, egy adag ízetlen fehér rizsből és egy nagy kanálnyi főtt lencséből áll. Én imádom a lencsét, a szilveszteri mulatságot is csak a lencsesaláta miatt szenvedem végig, de Ecuadorban valószínűleg nem lennék másnapos január 1-jén. Errefelé a lencse úgy készül, hogy víz, só és lencse. Mikor ecet hiányában kérek hozzá citromot, amit belefacsarok, nagyon furcsán néznek rám, nem értik, minek ez a hókuszpókusz. Ha Ecuadorban jársz, biztosan belebotlasz majd ebbe a csodába, úgyhogy jó étvágyat hozzá!

Pontszám: 1/5

2) Chaulafán

Amíg Peruban a kínai éttermek egészen jók, addig Ecuadorban többnyire ötlettelen, kínaihoz egyáltalán nem hasonlítható ételeket szolgálnak fel, nem olcsón. A chaulafánt, amit Peruban köretként kapsz, Ecuadorban főételként fogyasztják. Barna rizs kevés zöldséggel és húsdarabokkal. Ehető, de semmi extrára ne számíts, csak egy 5 dolláros számlára.

Pontszám: 2/5

3) Tigrillo

Ha egy ecuadorit megkérdezel, hogy ismeri-e a tigrillót, rázni fogja a fejét, hogy nem. A kizárólag Zamura környékén készített étel hirtelen pirított főzőbanán sajttal és marhahússal. Szalonnával és túróval jobb lenne, de ezeket errefelé sajnos nem ismerik. Jellegében olyan, mint a ganca (aki nem ismerné, palóc étel), bár azért a magyar gyomornak az kedvesebb. Ettől függetlenül a tigrillo egy kellemes meglepetés, erősen ajánlott a megkóstolása mindenkinek, aki Zamura környékén jár.

Pontszám: 3/5

4) Librillo

Az ecuadoriak szeretik a belsőségeket és az abból készült ételeket. A librillo még a legparasztabb gyomrú magyarnak is sok lehet, mivel a pacalon kívül belet is tartalmaz. A feldarabolt belsőségeket egy tejes mogyorólevesben főzik meg, amihez legtöbbször rizst adnak, ritkább esetben krokettet. Nekünk nagy kedvencünk volt Ecuadorban, de csak azután, hogy megbarátkoztunk a bél szagával.

Pontszám: 4/5

A librillo jó - már ha megbírod enni a belet

A librillo jó - már ha megbírod enni a belet

5) Guatita

Egy másik belsőségekből készült étel, amit többnyire a piacokon lehet kapni. Tulajdonképpen a librillo lebutított, gyorsan elkészített változata, ami nem hagy mély nyomot az emberben. Nincs sok íze, ezért mi inkább azt ajánljuk: ha belsőségből készült ételre vágysz, várd meg, amíg találsz egy helyet, ahol van librillo.

Pontszám: 2/5

6) Chontacuro

Az amazóniai indiánok imádják a jó 10 centisre hízott lárvákat, amik a chonta nevű fában leledzenek (innen a neve). Hogy milyen az ízük? Mint az édes zsíré. Én csak sütve próbáltam, így a nyers fogyasztásról nem tudok szólni, de melegen sem volt tőle gasztronómiai orgazmusom. Véleményem szerint a shuarok sem azért eszik, mert olyan finom, hanem mert így jutnak fehérjéhez akkor, mikor nincs vad. Az íze csak egy picit jobb a kinézeténél, ezért csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánljuk fogyasztásra.

Pontszám: 2/5

Bizonyíték rá, hogy megettem

Bizonyíték arra, hogy megettem

7) Pizza a la Chontacuro

Oké, ehhez nem volt szerencsénk, pedig kerestük keményen. Aki tudja, hogy a hernyós pizzát hol lehet fellelni Ecuadorban, az küldje meg nekünk, mert következő alkalommal útba ejtenénk a helyet. Ránézésre nem tűnik rossznak!

Egyszer muszáj kipróbálni (fotó: Klever Samik)Egyszer muszáj kipróbálni (fotó: Klever Samik)

DESSZERT

1) Espumillas

Ha ettél már édes dolgot! Az éttermi menük végén találkozhat az ember ezzel a tejszínhabból és gyümölcsízből készült sziruppal. Egy kis pohárnyi belőle valószínűleg az egész heti cukorbevitelt fedezi, de sajnos tárolni nem lehet. Mire letolja az ember, már bánja, hogy kólát rendelt a kaja mellé.

Pontszám: 2/5

ITALOK

1) Sörök

Két fajta sörrel lehet találkozni Ecuadorban. A Pilsenerrel és a Clubbal. Ez utóbbi egyre divatosabb, de nekem túl édes, a Pilsener meg egy halálosan egyszerű ászok -szerű sör. Mindkettő jobb a venezuelai, de rosszabb a kolumbiai söröknél, kb. a perui színvonalat érik el, ami nem túl magas. Ha nagy sörös vagy, Ecuador nem lesz a kedvenced.

Pontszám: 2/5

2) Rumok

A sörökhöz hasonlón rumból is két fajtával találkozik a mezei turista Ecuadorban. A Castillo az aljasabbik, ami kizárólag Cuba Librébe vagy Mojitóba keverve fogyasztható, a San Miguel a nemesebbik, bár igazán minőségi eresztéssel ebből sem találkoztunk. Valamivel jobbak a perui Cartaviónál, de nyomába nem érnek a kolumbiai Medellínnek vagy a venezuelai Diplomaticónak, Santa Teresának. Aki kóstolt már San Miguel Blacket, az megoszthatná velünk a tapsztalatait.

Pontszám: 3/5


Még több fotóért és sztoriért látogas el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Rengeteget olvastam az ayahuascáról és annak hatásairól. Felkészült vagyok, de azért van bennem egy kis félsz. A kómától nem tartok, sokkal inkább a hányástól, hányni ugyanis nem szeretek, bár az igazat megvallva, nem is nagyon tudok. Nem félek a halucinált kígyóktól, sem az engem körülvevő problémáktól, pláne, hogy abból szerencsére nincs túl sok. Elvárásaim sincsenek, csak kíváncsiság. Szemben a legtöbb drogszármazékkal, ez lesz rám valamilyen hatással? Lesz, nem is akármilyennel. Az ayahuasca tud valamit...

Számhoz emelem az ivótököt és két ökörkorttyal lenyelem a benne lévő natemet. Keserű, de nem annyira, mint amilyennek előzetesen gondoltam. Eközben Warush kiáztatott dohánylevet szív fel az orrába, amitől krákog és köpköd. Azt mondja, a dohány azért kell, hogy éberebb legyen és ideje korán észrevegye, ha valakinek problémája akad a főzettel.

Warush vezetésével próbáljuk ki az ayahuascátWarush vezetésével próbáljuk ki az ayahuascát

- Jó fél óra, mire hat a natem, addig beszélgessetek nyugodtan, viszont ne mászkáljatok, mert akkor már a legelején hányni fogtok - adja ki az instrukciókat Warush - Elsőként majd helikopter hangokat fogtok hallani, mintha a propeller a fületekben zúgna.

Ülünk a tűz körül és várunk. Bámuljuk a lángokat, közben beszélgetünk. No nem Warushsal, mivel ő a harmadik adag dohánylétől annyira bebódul, hogy szólni sem tud. Jóval több, mint fél óra telik el, mire érezni kezdem a főzet hatását. Elsőként tényleg hangokat hallok, de engem sokkal inkább egy egyre erősödő morzejelre emlékeztet, semmint helikopterre. Leginkább arra a hangra tudok asszociálni, amit a Mézga családban hall az ember, mikor Aladár kapcsolatot teremt MZ/X-szel, a köbükivel.

A ritmikus zúgást folyamatosan hallom, de egyebet nem érzek. Még fel tudok állni, a beszéd sem esik nehezemre, azonban teszek egy igen furcsa felfedezést. Ha befogom a fülem, nem hallom a zúgást. Kezdem érteni, miért tartják a shuarok a natemet kapcsolattartó italnak Arutammal. Ha a szer pusztán az idegrendszerre hat, akkor hogy lehet az, ha befogom a fülem, nem hallom a zúgást? Olyan érzésem van, mintha tényleg kinyílna egy másik dimenzió, mintha ez az egész nem csak halucináció lenne, hanem valóság.

- Ha kezdtek állatokat látni, ne ijedjetek meg - próbálja Warush formálni a szavakat -
Egyszerűen csak tudjátok, hogy ezek víziók. Ne ragadjatok le semmilyen alaknál vagy
formánál, ha nem tudtok szabadulni tőlük, akkor egyszerűen csak nyissátok ki a szemeteket.

Valami ilyesmit motyog Warush a nem létező bajsza alatt, majd megpróbál rázendíteni egy dalra, de két hang után rájön, hogy ez nem fog menni. Teljesen szétcsúszott.

Eltelik újabb 20 perc, mire a natem egyéb hatásait érezni kezdem. Sötét alakok jelennek meg mellettem. Benyúlnak oldalról, felülről, minden irányból. Nem ijesztegetnek, csak egyszerűen ott vannak. Balra fordulok és azt látom, mintha Warush nyújtana felém egy tányért. Gyorsan leesik, hogy halucinálok, Warush valószínűleg nem hogy tányért nem nyújtogat felém, még ülni is alig bír. Olykor alakokat látok elsétálni magam előtt, majd mikor letekintek a parázsra, azt látom, hogy zöld kígyók kúsznak ki a lángokból, pont felém. Meglepődöm magamon, mert a drogszármazékok nem igen szoktak hatással lenni rám, most azonban pont azokat látom, amiket látni kell. A kígyók eltűnnek a sötétben és ezzel a víziók végetérnek. A hang ugyanolyan erősen zakatol, mint korábban, de ha befogom a fülemet, minden elnémul.

Warush és segítője sem józanokWarush és segítője sem józanok - nem könnyű fényképezni ebben az állapotban

A fekete alakok egyszer csak eltűnnek, helyettük színes vonalakat kezdek látni. Olyan, mint a '80-as évek táncos filmjeiben a diszkók lézervilága. Elhalad a szemem előtt egy piros, fekete és zöld csíkokból álló szarvas. Szigorúan két dimenzióban mozog, jobbról balra. Kezd az egész egy commodore 64-es számítógépes játékra hasonlítani.

Az ayahuasca egyetlen negatívuma, amit állítólag mindenki átél, a hányás. Körülöttem is majdnem mindenki kidobta már a taccsot, én azonban nem érzek semmit. Aztán eltelik negyed óra és egyik pillanatról a másikra én is a vödör után nyúlok. Tudni kell rólam, hogy 12 éves korom óta egyetlen egyszer sikerült szájon keresztül ürítkeznem, tavaly januárban egy remek venezuelai rumtól. Nem vagyok tehát egy hányós gyerek. Belém lehet tukmálni egy liter pálinkát, amit leöblítek két liter ócska borral, és attól is max öklendezem.

Nem tudok hányni, pedig jó lenneNem tudok hányni, pedig jó lenne

- Kevesen vannak, akik nem hánynak. Náluk általában másnap hasmenés szokott jelentkezni, de vannak, akiknél egyszerre mindkettő beüt - valami ilyesmit halandzsázik Warush, de vagy ő van nagyon beállva a dohánytól vagy én nem hallok már jól.

Fogom a vödröt és várom a csodát, hátha sikerül hánynom. Egyszer csak megjelenik előttem a nyelőcsövem és látom, ahogy jön fel benne az ayahuasca. Próbálom kiadni, de nem megy, visszacsúszik a gyomromba. Gusztustalanul hangzik, de látom, miként erőlködik a gyomrom tartalma, hogy távozzon belőlem, de a nyelőcsövem erősebb és minden liftezést legyőz. Nem tudok hányni, ez van.

Egy kép, ami kifejezi, mit is láttam közbenEgy kép, ami kifejezi, mit is láttam közben

Eközben a víziók szépen eltűnnek, csak a zúgás nem akar múlni. Ebben a lehetetlen állapotban üldögélek jó másfél órán át. Ennyi lett volna az egész? Néhány benyúló kéz, egy zöld kígyó és egy lézerszarvas? Ettől esnek annyira hasra a népek? Lassan mindenki elmegy aludni, én meg ülök a farönkön összeroskadva.

- Andres! Már mindenki alszik, neked is menni kéne - veti oda Warush.
- Ennyi? Nem éreztem sok mindent - panaszkodom ki magam.
- Vannak, akiknek nem okoz nagy élményt a szer. Gyere, állj fel! Bekísérlek az ágyadhoz.

Felállok és azzal a lendülettel ülök vissza a farönkre. Magam elé veszem a vödröt, öklendezni kezdek ismét, de hányni nem tudok. Egyszer csak bekerülök egy fényfolyosóra, amin vadul száguldani kezdek.

- Nem tudok felállni, Warush. Egy fényfolyosón vagyok - nyögöm ki nagy nehezen.
- Három óra után hat a szer? - fordul Warushoz a segítője - Ilyen van?

Warush vállat von és bámul rám nagy kerek szemekkel. Ránézek, de hirtelen Erit látom magam előtt ücsörögni. Tudom, hogy Warush az, így elkapom a tekintetemet és ismét a fényfolyosón vagyok. Lézerfények jelennek meg, majd szívárványt látok és hihetetlen sebességgel repülök a semmi felé. Egyszer csak kint vagyok a világűrben, de a kép nem túl éles, minden halvány vagy színtelen. A nagy sötét térben feltűnnek a csillagok. Repülök feléjük, majd hirtelen megállok az egyiknél, s mint egy érintőképernyőn magam elé húzom. Nem szállok le rá, csak körbeforgatom, s mikor megunom, megyek át egy másik csillagra.

Abban a fényes pontban van a tudásAbban a fényes pontban van a tudás

Hirtelen kérdések fogalmazódnak meg bennem. Melyik bolygón van a Földön kívül élet? Mi az a létezés? Az ayahuasca a válasz a kérdésekre? Számtalan egymásba fonódó kérdést teszek fel a világgal kapcsolatban, de mikor a mindent megdöntő válaszra várok, beugrik a világegyetem végén egy nagy fényes pont, s csak annyit hallok: végtelen. Bármelyik irányba indulok a világegyetemben, végül mindig ugyanannál a pontnál kötök ki. Mintha az egész űr egy nagy spirálra lenne felfűzve. Nem spirál ez, hanem egy DNS-szál. Illetve pont úgy néz ki, mint amiket az ember dokumentumfilmeken lát DNS-ként. Lehet ez nem is vízió csak valami filmélmény kiforgatva?

Nem merek közelebb menni a ponthoz, pedig tudom, tehetném. Végül megunom, hogy minden olyan kérdésre, amire nem tudom a választ, megjelenik a világ végén heverésző fehérség, így más vizekre evezek. Ismét feltűnik előttem Eri. Azt olvastam korábban, hogy az ayahuasca hatására az emberek fel tudják dolgozni a párkapcsolati problémákat. Lássuk hát, vannak-e gondjaink Erivel? Egész simán ugrom át a témán, ami azt sugallja nekem, hogy a világon semmilyen problémánk nincs.

Jönnek a barátok. Olyan idióta kérdésre akarok választ kapni, hogy mégis melyik cimbora gondol rám a legtöbbet. Egy ideig egy helyben toporgok, majd megjelenik egy excel tábla-szerű valami, amiben nevek, dátumok és számok vannak. Véletlenszerűen bökök és választ kapok a kérdésemre. Nem írok le nevet, de meglep engem is a válasz. Március 13. és 16. között 162-szer gondolt rám az egyik gyerekkori barátom.

Elfáradok. Vizet kérek Warushtól, aki odanyújtva felém a bögrét csak ennyit mond:

- Túl vagy rajta. Következőre többet iszol, akkor talán hányni is tudsz és megkönnyebbülsz.

KifeküdveKifeküdve

Felállok, de az izmaim annyira elernyedtek, hogy lépni nem tudok. Kihozzák a szobámból a matracot és lefektetnek rá a teraszon, közvetlen Peti mellé, aki már órák óta fekvő állapotban van. A vödröt magam mellé veszem, hátha hánynom fog kelleni, de megnyugtatnak, hogy a fényfolyosó után lassan elmúlik a hányinger. Egy percet nem alszom, pedig állítólag a látomások folytatódnak tovább az álomban.

Mikor mindenki felkel, körbeüljük a még mindig pislákoló parazsat és Warush kéri, hogy meséljük el, mit láttunk. Mindenkinek elmondja egyesével, hogy az adott víziók mit jelentenek.

- Aki a világűrben repült, annak a jövőben nagyon sok földi utazással kell számolnia. Andres - szólít meg Warush, aki elmondása szerint nem sok mindenre emlékszik az estéből a dohány hatására -, ha láttad a fényes pontot a világvégén, akkor valamit fel fogsz fedezni. Talán egy ismeretlen közösséget.

Legyen úgy! Végül a hasmenés is elkerül, pedig reggelire sült pajort szervíroznak fel a shuar asszonyok. Édeskés az íze, s közben nagyon zsíros. Egyszer ehető, de nem kínoznám ezzel a családomat, sem magamat hosszú távon.

A megérdemelt reggeliA megérdemelt reggeli

Hogy mi a véleményem az ayahuascáról? Nehéz megfogalmazni. Régóta vágytam rá, hogy kipróbálhassam, és mindig ilyen körülmények között akartam, nem megrendezett turistafogásként, kamu sámán által körbetáncolva. A folyamatos hányinger nagyon kellemetlen, pláne úgy, ha nem tudod magadból kiadni azt, ami ki akar jönni. A víziók elég haloványak, sokkal markánsabb élményre számítottam. A commodore 64-es látványvilág nekem elég gagyi volt, sokszor röhögtem magamban az egészen. Negatívuma a szernek, hogy unalmas. Elég gyorsan belefáradtam a látványba és abba, hogy minden kérdésemre ugyanaz volt a válasz. Azonban nagyon érdekesnek találtam a spirálra felfűzött világot, a világvégén leledző fényes pont létezését és azt, amit megtudtam a barátaimról.

Hogy kipróbálnám-e újra? Nem tudom, talán. Akkor biztosan bátrabban repülnék a végtelen irányába, s talán választ kapnék a végső kérdésekre is. Erősen ajánlom az ayahuasca kipróbálását fizikusoknak, csillagászoknak és minden olyan tudós embernek, aki többet tud a világ működéséről nálam. Nekem sok tudományos kérdésre adott választ, de egy valamire nem. Ha az ayahuasca a központi idegrendszerre hat, akkor hogy lehet az, hogy mikor befogtam a fülemet, nem hallottam a zúgást?

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Évekkel ezelőtt hallottam először az ayahuascáról, az amazóniai törzsek misztikus italáról, amit tisztító szertartások során fogyasztanak sámánjaik, hogy segítségével kapcsolatba lépjenek isteneikkel. Egyre többet és többet olvastam a mára igen divatossá vált kábítószerről, no meg arról, milyen méreteket öl az erre épített turizmus, s úgy ment el a kedvem az egésztől. Aztán megtudtam, hogy sámánok tulajdonképpen nincsenek is...

Ma, ha az ember Ecuadorban, Peruban vagy Bolíviában hátizsákol, naponta fut bele olyan túraszervezőkbe, akik a legautentikusabb sámán szertartást ajánlják alig párszáz dollárért cserébe. Kilencedik éve utazom Latin-Amerikában, nagyon jól tudom, hogy mit jelent az, mikor egy útszéli utazási iroda eredetinek látszó indián ceremóniát próbál rásózni az emberre horror áron, meglovagolva a drogturizmusban rejlő lehetőségeket. Több tucat olyan turistával találkoztam, még magyarokkal is, akik huszad, harmincad vagy éppen század magukkal vettek részt egy ayahuasca szertartáson, átélve a drogok királynőjének számító lián halucinogén hatását.

Sámánok márpediglen nincsenekSámánok márpediglen nincsenek

Lassan az ayahuasca olyan Ecuadorban, mint a Machu Picchu Peruban; aki arra jár, kipróbálja magának, még akkor is, ha nem nagyon vágyik rá. Én is kerestem a lehetőséget, de az elmúlt években időt töltve az embera, az asháninka vagy éppen a shuar törzsek között mindig azt a választ kaptam, hogy az ayahuascát már nem nagyon fogyasztják, sámánjaik sincsenek, akik ismernék a pontos elkészítési módot. Nem demóindiánok állították mindezt, hanem olyan közösségek lakói, akiket azelőtt turista még nem igen látogatott, ezért joggal merült fel bennem a kérdés, hogy az oly népszerű ayahuasca szertartásokat vajon mégis kik vezetik és mennyire eredetiek az olyan ceremóniák, amiket néhány kilométerre népszerű turistaközpontoktól tartanak egyszerre több tucat gringónak. Ezekre a kérdésekre végül Yuwintsban kaptam meg a választ, egy apró shuar falu egyik öregjétől, Warushtól.

Warush legkisebb kislánya Warush legkisebb kislánya pózol a kamerának

Még 2013-ban Taishába tett kiruccanásunk során kaptuk a tippet, hogyha szeretnénk meglátogatni egy turistabarát, fejünket levágni nem akaró shuar közösséget, akkor repüljünk be a várostól negyed órányira fekvő Yuwintsba, ahol a helyi közösség most bontogatja szárnyait és nyitna a turizmus felé. Felvettem Facebookon a kapcsolatot a faluból az egyik sráccal (igen, 2014-et írunk, az indiánok is facebookoznak), aki nagyon segítőkész volt és segített leszervezni a csapatomnak a látogatást. Ez annyiban merült ki, hogy értesítette a falut, miszerint érkezik néhány turista, akik szeretnék látni, miként éltek a shuarok egykoron.

Shuar anya gyermekévelShuar anya gyermekével

Ismervén a déli shuar falvak "vendégszeretetét" nem várok sokat, de Yuwintsban kellemesen csalódom. Mikor a kisrepülő leszáll a falu közepén húzódó füves reptéren, beöltözött indiánok tűnnek fel az erdő szélén. Nem próbálják magukat megjátszani, mert ugyanúgy sétálgatnak a faluban a klasszikus gumicsizmás shuarok is, akik nylonzsákban éppen yukkát cipelnek a hátukon. Warush és családja istápol minket, elvezetnek a falutól jól elszeparált turistabázisra, egy egészen remek ökolodzsra, amit ők maguk építettek és üzemeltetnek. Kényelmes ágyak, szúnyogháló, angol WC és generátorról működtetett áram fogadja a turistát, kicsit ismét a Rio Napo környékén érzem magam, csak ezért nem kell több száz dollárt fizetni. Az ok egyszerű, az állam nem adott még engedélyt a falunak, hogy turistákat fogadjanak, minket is baráti jóindulatból vállaltak be, no meg azért, mert tudják, túravezetőként a jövőben akár több turistát is hozhatok nekik.

Saját erőből ilyen lodzsot hoztak létreSaját erőből ilyen lodzsot hoztak létre

- Azt reméljük, hogy a turistáknak megváltozik a véleménye a shuarokról. Már nem akarunk fejeket levágni, tárt karokkal fogadjuk a külföldieket - kezdi Warush a hivatalos szöveget.
- Azért ez nem mindenhol van így. Kapisunban és Nantipban egyenesen kiutáltak minket még úgyis, hogy ismernek korábbról - adom fel a labdát az öregnek.
- Itt Yuwintsban is vannak, akik inkább bezárkóznának, de lassan meggyőzzük őket, hogyha a szülőföldünkön akarunk maradni, akkor egyetlen esélyünk a turizmus.

Igaza van Warushnak. Számtalan indiánközösséget ismerek, amik halálra vannak ítélve amiatt, mert nem jönnek rá, hogy az egyetlen lehetőségük az idegenforgalom. Ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé, ronda kőházakat építenek abból a pénzből, amit földjeik eladásából nyernek. Segélyért állnak sorba, aki pedig ki akar törni, az a közeli nagyvárosok piacain talicskából árulja a mangót.

Boldogabb az élet a falubanBoldogabb az élet a faluban

- Az egészet mi építettük fel. Minimális állami támogatást kaptunk, a kavicsmintákat a betonba pl. a gyerekek rakták - mutat körbe büszkén az épületen.

Eközben megérkezik az ebéd. Banánlevélen szervírozott hal a már jól ismert palmitóval. Hozzá papayalé dukál, de mielőtt nekifognánk, Warush ismét felém fordul:

- Este szeretnétek natemet inni?

Érkezik az ebédÉrkezik az ebéd

Nem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém kipróbálni az ayahuascát (shuarul natem), s bevallom, kicsit tartok tőle, mert mindenhol azt olvastam róla, hogy sámánnal kell kipróbálni.

- Van uwishin hozzá? - kérdezem.
- Én vezetem a szertartást - mondja Warush.
- Sámán vagy?
- Andres! Ma már nincsenek uwishinek. Az egyik nagybátyám volt az utolsó a környéken, az ő halála után többé senki nem akart uwishin lenni.
- Miért?
- Az uwishin lehet jó és rossz. A jó gyógyít, a rossz betegségeket oszt. Nagybátyám jó uwishin volt, de egy szomszédos törzs másik uwishinje azzal vádolta meg, hogy titokban átkokat szórt, s őmiatta betegedett meg valaki a faluban. A törzs tagjai végül betörtek a falunkba, megölték a nagybátyámat és a családját. Ezután úgy döntöttünk, hogy Yuwintsban többé nem lesz sámán.
- A déli falvakban sem találkoztunk egyetlen uwishinnel sem. Ugyanez lehet az oka?
- Mi shuarok civilizált népek vagyunk. Nem nagyon hiszünk a babonákban és a vajákosságban. Az uwishinek a múlté, magam sem nagyon ismerek egyetlen sámánt se.

Ennyi hát. Minden sámánnal eladott ayahuasca szertartás egy kamu. Persze nem állítom, hogy más törzsek között ne lennének még a közösség által elfogadott sámánok, de egész közelről ismervén közüllük párat nem hiszem, hogy sokat tévedek akkor, ha azt mondom, ez az egész ayahuasca biznisz egy nagy átverés. No nem magáról a natemről beszélek, hanem arról, hogy magukat sámánnak kikiáltó emberek több száz dollárt húznak le a turistákról azt a tévhitet meglovagolva, hogy a főzet elfogyasztásához egy szakavatott sámán kell.

Warush nagybátyja volt az utolsó sámán a falubanWarush nagybátyja volt az utolsó sámán a faluban

- Ti hogy fogyasztjátok a natemet?
- Általában magunkban. Kimegyünk a szent fához és ott. Ha tudod, hogy miként kell használd, nem kell semmilyen sámán. A végén egy segítő kéz kell, mert nem tudsz lábra állni, de nem szoktunk énekelni és táncolni közben. Beszélgetünk, aztán ha jönnek a víziók, csak élvezzük.
- És ha mi szeretnénk kipróbálni?
- Én vezetem a ceremóniát, de nem vagyok sámán. Csak segítek mindenben, amiben tudok. A legfontosabb, hogy ha szeretnétek kipróbálni a natemet, akkor csak nagyon keveset egyetek és igyatok.

Eszünk két falatot, majd félretoljuk a tányért, jöjjön, aminek jönnie kell. Délután ellátogatunk a szent fához, az egyetlen óriás ceibához, ami túlélte a viharokat és erdőirtásokat.

Warush kíváncsian figyeli, milyen kép születikWarush kíváncsian figyeli, milyen kép születik

- Én idejárok natemet inni. A ceiba segít kapcsolatot teremteni Arutammal, a teremtő erővel - magyarázza Warush.
- Milyen gyakran fogyasztotok ayahuascát?
- Változó. Passzióból soha. Általában akkor jövök ide ki, ha betegnek érzem magam vagy gondokkal küzdök. Segít feldolgozni őket.
- Évenete kb. kétszer, háromszor?
- Maximum.

A shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségéA shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségé

Estefelé vacsora helyett megnézzük táncaikat és meghallgatjuk népdalaikat. Olyan érzésem támad, mint négy éve Panamában az emberák között; ők is életükben először mutatták be, hogy pontosan mit tudnak. Az egy órás előadás gyermekien egyszerűre sikeredik, de jó nézni, ahogy ez a kis közösség próbál túlélni kihasználva a turizmus nyújtotta lehetőségeket. Pista az előadás végén salsát oktat a helyi fiataloknak, majd mikor az utolsó fénysugár is kihúny az égen, Warush int, hogy kezdünk. Mindenki szerteszéled, csak Warush marad ott két segítőjével, majd felloban a tűz a terasz közepén...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

A shuar indiánok földjén az utazás nem könnyű. Conagos és Nantip után úgy gondoltuk, már nem érhet minket meglepetés, de nem számoltunk előre egy félnótás csónakossal, aki elfeledkezvén arról, hogy embereket szállít, Taisha ipari kikötőjében rak minket partra. Három tonna árut kell bepakolnunk egy kamionba ahhoz, hogy megérkezzünk Taishába.

Felocsúdva a csaknem fejvesztéssel járó nantipi kalandból, pihenőnapot rendelünk el. Endrével az elmúlt évben találtunk rá a Tiwintzától alig pár kilométerre fekvő Ayauch-lagúnára a körülötte fekvő őserdei parkkal, ami színes csodabogarak sokaságának ad otthont. Pista a másfél órás séta után annyira belekesül a lagúna látványától, hogy azonnal alsógatyára vetkőzik és a vízbe veti magát. Peti pedig, ahogy azt kell, percek alatt előkerít a faluból pár doboz jéghideg sört a kitikkadt csapatnak.

Pista pancsol az Achuay-lagúnábanPista pancsol az Ayauch-lagúnában

A következő napon Peñasba indulunk, mégpedig azért, hogy tekeregjünk egyet a mesés liánok, tekintélyes méretű gyökerek és mészkőoszlopok alkotta Óriások labirintusában. Csodák csodájára minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben, vagyis inkább a túraprogramban meg van írva. Azaz majdnem minden. Az ösvény sokkal rosszabb állapotban van, mint tavaly, gyakorlatilag tökéletesen benőtte a gaz, és néhány száz méter után annyira járhatatlanná válik, hogy nem tudunk utat törni magunknak a labirintus végén rejtőző lagúnáig.

Eri és Pista kijáratot keres a labirintusbólEri és Pista kijáratot keres a labirintusból

Sok bánkódásra nincs időnk, mert a délután folyamán indul a busz velünk Moronába, hogy onnan Ecuador legelzártabb dzsungelvárosába, Taishába utazzunk. Előtte azonban még vár ránk egy jó ebéd.

Ecuador tradícionális ünnepi eledele a fanesca, amit jellemzően karácsonykor és húsvétkor készítenek. Mázlink van, hogy egy Tiwintza méretű településen sikerül belebotlanunk, mert tényleg ritka vendég az asztalon. A leves leginkább egy kevésbé fűszerezett halászlére hajaz, sűrűre turmixolt hallal és sok zöldséggel. Rendszerint fehér sajttal és keményre főtt tojással tálalják. Biztos vagyok benne, hogy a tiwintzainál lehet ezt jobban is csinálni, de az elmúlt napok yukka és papa china menüje után felüdülés minden falat.

Biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca EcuadorbanBiztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca Ecuadorban

A délutáni órákban érkezünk San Jose de Morona poros kikötőfalujába, ami ma kivételesen nem is annyira poros, mivel a délutáni trópusi felhőszakadás sártengerré változtatta az utcákat. Az esőtől és a sártól moccanni sem lehet, de nem bánjuk, hogy a tetemes mennyiségű csapadék nem másnap, a Kashpaim-folyón ringatózva zúdul a nyakunkba.

Erdőszéli, hangulatos szállásunk recepciósa egy félkegyelműnek tűnő, de amúgy nagyon jóindulatú lányka, aki mihelyt meghallja, hogy Taishába igyekszünk, telefonál csónakos öccsének. A srác olyan lelkes, hogy hajnali 5-kor már a bejáratnál toporog, hogy a csapatot teherautója platóján a kikötőbe szállítsa a saját csónakjához. A reggel derűs, még mit sem sejtünk a a későbbi megpróbáltatásokból, ami felülmúlja a lefejezéstől végül eltekintő shuar ítélőszék okozta izgalmakat is.

Útban MoronábaÚtban Moronába

Morona kikötőjétől Tutinentzáig csónakkal az út - tavalyi tapasztalataink szerint - nem több öt óránál. A csónakút az esőerdőben lélegzetelállítóan szép, még akkor is, ha kezdetben néhány teknősön kívül nem sok állatot látunk. Aztán egyszercsak az egyik lombkorona alól vagy egy tucat hoacín dugja elő a csőrét. Elődugja? Mi az hogy! Ezek a durván kakas méretű búbostyúkok egyenesen pózolnak a kameráink előtt, mintha élveznék, hogy fotózzuk őket. Persze lehet, hogy csak puszta tunyaságukból kifolyólag nem kezdenek eszeveszett szárnycsapkodással menekülni. Már fióka korukban is nehéz mozgásúak, a szárnyaik végén növesztett denevérkarmokkal kapaszkodnak meg az ágakban, azok segítségével másznak fáról fára. Ekkortájt még jó úszók(!!!), de felnőtt korukra ezt a képességüket is elvesztik (ahogy karmaikat is), így nem marad más, mint az unalmas ringatózás a fák ágain. Olyan lassúak, hogy egy muslincát is képtelenek lennének elkapni, így aztán marad a zöld levelek rágcsálása, amiből viszont olyan sokat sikerül elfogyasztaniuk, hogy tohonya testtel a fák ágán ücsörögve szó szerint egész nap kérődznek.

A hoacín egészen biztos Amazónia leghülyébb madaraA hoacín egészen biztos Amazónia leghülyébb madara

A madárfotózás jó móka, könnyen feledteti az idő múlását, annyira könnyen, hogy csak a hatodik óra elmúltával fogunk gyanút Endrével, hogy már régen el kellett volna érnünk a tutinentzai kikötőt. A csónakos srác váltig állítja, hogy biztos a dolgában, s a kikötő itt lesz valahol a következő, vagy a másik következő kanyar után. A nyolcadik óra elteltével szállunk partra egy általunk tökéletesen ismeretlen kikötőben, amit - utóbb kiderül - a helyiek áruszállításra használnak. Ezzel még nem is volna semmi baj, csakhogy ebből a kikötőből nem közlekedik semmilyen személyszállításra alkalmas jármű Taishába, csak akkor, ha éppen áru érkezik.

Tehénszállítás a Kashpaim-folyónTehénszállítás a Kashpaim-folyón

A parttól nem messze áll egy faház, aminek tornácán három ember ücsörög. Egyikük azt állítja, hogy tíz percnyire fölfelé a folyón van egy ösvény, ami elvisz egy indiánfaluhoz; onnan talán lehet telefonálni, hogy küldjenek értünk egy kocsit a városból. Visszapattanunk a csónakba és nekiindulunk, de nem sikerül rábukkannunk az ösvényre. Lehet, hogy Peñas labirintusához hasonlóan ezt is benőtte a gaz. Az egész akció arra jó csupán, hogy bőrig áztasson minket az időközben érkező trópusi felhőszakadás.

Csodálatos AmazóniaCsodálatos Amazónia

Visszatérünk az elhagyatott kikötőbe, ahol egy helyi srác épp a motorját mossa. Endre megkéri, hogy furikázza be őt az innen 10 kilométernyire található faluba, hátha ott van telefon. A srác egy ideig vonakodik, de pénzzel meggyőzhető, mint mindenki ezen a vidéken. Endre és a srác felpattannak a motorra, majd eltűnnek az erdő mélyén.

A kikötőbe időközben érkezik egy csónak, benne több raklapnyi cementeszsákkal, valamint legalább 30 darab, százliteres benzines hordóval. Este 8, mire Endre visszaér. Bár telefonálnia nem sikerült, de menet közben találkozott egy teherautóval, ami a benzinért és a cementért jön Taishából. Negyed óra elteltével megérkezik a rozoga teherautó. A csónakból eközben a folyóba dobálták a hordókat, amit a sofőr, a felesége és annak az anyja kezd el felpakolni a platóra.

PóktámadásPóktámadás

Endre megegyezik velük, hogy segítünk cipelni a hordókat, cserébe vigyenek el minket Taishába. Belemennek az üzletbe, így Endre és Peti egy órán át küzd a hordókkal, mire végre minden a helyére kerül. A plató csaknem tökéletesen megtelik, a hordók mögött fennmaradó méterszer két méteres helyre tudjuk hatunkat bepréselni. Őserdei léptékkel öreg éjszaka van, mikor útnak indulunk a hordók mögött kapaszkodva.

A kocsi által okádott tömény kipufogógáz folyamatosan beáramlik a raktérbe, ahol a korábban a tűző napon felforrósodott hordókból amúgy is forró és elviselhetetlen szagú benzingőz árad. Az út tele van több méteres kátyúkkal, ahogy zötyögünk, a hordók kiszorítanak minket a helyünkről. Néha attól tartok, hogy a kocsi a feje tetejére áll és kapok a nyakamba néhány mázsa cementet is.

Emlékezzünk meg félnótás csónakosunkrólEmlékezzünk meg félnótás csónakosunkról

A csúcspontot egy vén, recsegő-ropogó függőhíd jelenti, amin nem hiszem, hogy valaha ekkora súlyú jármű átkelt. Túléljük mi is, a híd is. Taisha ugyan csak 30 kilométerre van, mégis több mint három órán át zötykölődünk Ecuador legsűrűbb esőerdőjén keresztül. Éjfél is elmúlik, mire Taishába érünk. A hotel, amiben a szobákat foglaltuk, még nyitva van. A tulajdonos meglátván minket, csak ennyit mond:

- Nem hittük volna, hogy megérkeznek. Kiadtuk a szobáikat, de talán lesz elég ágyunk.

Összeütnek nekünk egy tál salchipapát, amit hideg sörrel öblítünk le. Végül mindenkinek találnak ágyat, így pihenhetünk egyet túránk utolsó állomása, Yuwints előtt.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Hogy milyen érzés az, amikor összeül egy indiánfalu vezetése, ami arról dönt, levágják-e a fejedet vagy sem? Furcsa, de egyben izgalmas. Örök igazság, hogy minden megvehető pénzzel, még az életed is. Persze alkudni azért illik egy keveset.

Coangosban sikeresen megszabadítottak minket az engedélyünktől, így a shuarok számára roppant fontos papírok nélkül vágunk neki Nantipnak. Az ösvény a Rio Santiago partjáig egészen rendben van, csak az első néhány kanyar sáros, de a folyó túloldalán ismét meg kell küzdjünk az elemekkel. Ezúttal nagy zsákjainkat Tiwintzában hagytuk, így sokkal könnyebb dolgunk van, mint Coangos felé.

Eri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőreEri felvezeti a csapatot a kapisuni dombtetőre

Megérkezünk Kapisunba, ahol furcsa szemmel néznek ránk. Nem meglepő a dolog, tavaly sem voltak túl vendégszeretőek, de ezúttal a shuar asszonyok túllőnek a célon. Az egyik házból egy mosolygós fickó lép oda hozzánk:

- Én vagyok a sindico. Merre tartanak? - érdeklődik.
- Nantipba igyekszünk, hogy találkozzunk Juan Ramosszal.
- Önök voltak itt tavaly is, igaz?
- Igen, mi voltunk a párommal.
- Láthatnám az engedélyüket?
- Sajnos nincs nálunk. Coangosban elvették, pedig nem csak oda, ide is szólt.
- Értem. Semmi gond. Akkor hagyják itt az útlevelüket, majd felveszik, ha jönnek visszafelé.

Ehhez senkinek sem fűlik a foga, így meggyőzöm a barátunkat, hogy vegye fel az adatokat, ha kívánja, de az útlevelet nem hagyjuk hátra.

Ilyen csodák ülnek a falevélenIlyen csodák ülnek a faleveleken

- Van fénymásolónk - büszkélkedik el a sindico.
- Már van áram a faluban?
- Igen. Pár hónapja bevezették ide is. Nantipba még nincs, de már csak néhány hét és ott is lesz.

A roppant készséges faluvezető bekísér minket a tanácsterembe, leültet minket a sarokba, miközben fénymásolni kezd. Ez idő alatt a falu népe lassan ellepi az épületet és annak környékét. A gyerekek mosolyognak, a férfiak lepacsiznak velünk, majd érkezik egy maroknyi asszonyság, akik azonnal üvölteni kezdenek a sindicóval, hogy milyen alapon ad nekünk engedélyt keresztülhaladni a falun.

Amíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunkAmíg az asszonyok a sindicóval üvöltöznek, mi ilyen hernyókat fotózunk

- Tavaly is engedély nélkül jöttek és most is. Takarodjanak a falunkból - visítja az egyik fognélküli szépség.
- Ne haragudjon, hölgyem! Volt engedélyünk, de elvették tőlünk Coangosban. Nem akarunk mi zavarni, csak eljutni Nantipba - próbálok védekezni.

Az asszonysereg olyan felfordulást csinál, hogy jobbnak látjuk gyorsan továbbállni. A sindico a kezünkbe nyomja az útleveleket, s csak annyit mond:

- Ne is foglalkozzatok velük. A nők folyton csak rikácsolnak. Visszafelé, ha van egy kis aprótok, azt szívesen vennénk.

Úgy hagyjuk el a falut, hogy a háttérből milliónyi szitkot szórnak ránk. Elképzelni nem tudom, mit tesznek majd ezek a hárpiák szegény sindicóval, de momentán nem is nagyon érdekel, örülök, hogy az első akadályon túlvagyunk.

Elég simán jutunk át a folyókonElég simán jutunk át a folyókon

Nantip felé az ösvény se nem rosszabb, se nem jobb, mint tavaly volt. A folyókon is aránylag könnyen kelünk át. Az utolsó pataknál beér minket egy nő és egy fickó. Illedelmesen köszönünk, a nő viszonozza is az üdvözlést, de a fickó csak annyit szól oda:

- Van önöknél engedély?

Elmagyarázzuk, hogy miért nincs nálunk papír, de csak rázza a fejét, s csak annyit mond:

- Majd a sindico eldönti, mi lesz a sorsuk.

A faluba érvén szembejön velünk José Manuel, Juan Ramos fia. Tárt karokkal fogad, felesége körbecsókolja Erit és engem, de a fickó neki is beszól:

- Mit üdvözlöd őket? Nincs engedélyük.
- Tényleg nincs, Andrés? - fordul felém José Manuel.
- Tényleg nincs. Elvették tőlünk Coangosban.
- Hívd össze a falut, most azonnal - követeli a fickó, akinek mostanra kétszer akkora az amúgy sem kicsi feje.
- Ha nincs engedélyetek, Andrés, akkor össze kell hívjam a falutanácsot. Én vagyok a sindico - fordul felém régen látott barátunk.

Balról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagamBalról jobbra: Eri, José Manuel felesége, José Manuel, Juan Ramos és jómagam

Ha össze kell hívni, hát össze kell hívni. José Manuel a faluvezető, nagy bántódásunk nem eshet - gondolom magamban. Amíg összecsődítik a falut, mi békésen beszélgetünk a családdal, majd megjelenik Juan Ramos is. A kis öreg sokkal rosszabb bőrben van, mint volt tavaly. Összement, nem lehet több 45 kilónál és sokkal nehezebben jár, mint korábban.

- Andrés! - totyog oda hozzám - Micsoda meglepetés!
- Hogy van, Juan? A lába javul?
- Dehogy javul. Egyre rosszabb.
- Nem ment kórházba tavaly?
- Nem mentem. Túl sokat kértek a lóért a fiatalok.
- Pénzért akarták kivinni az úthoz?
- Pénzért hát. Ilyen világot élünk. Miattatok le akarták vágni a fejemet.
- Miért?
- Azt hiszik, tavaly azért voltatok itt, hogy elvigyétek a fejemet zanzának. Úgy gondolják, hogy megvásároltam tőletek az életemet és cserébe felajánlottam másét.

Eközben összegyűlik a faluvezetés. Mi egy központi emelvény szélén ücsörgünk, a nantipiak pedig a padokon a fal mentén.

A tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, ezért íme itt egy gyíkA tanácskozás közben nem tudtunk fotózni, helyette itt egy faluszéli gyík

- Azért kellett összegyűlnünk - kezdi a hivatalosnak tetsző beszédet José Manuel -, mert Andrés és csapata engedély nélkül érkezett a faluba. Elmagyaráznád, Andrés - fordul felém -, mi az oka annak, hogy nincs papírotok?

Előadom ismét a coangosi sztorit, majd José Manuel átadja a szót a falugyűlésnek. Kézfeltétel után azonnal a nagy fejű kap szót, aki kioktat minket, hogy nem lehet ám csak úgy mindent, majd a gyűlés felé fordul és követeli tőlük, hogy szavazzanak meg egy több ezer dolláros büntetést, amit most azonnal ki kell fizetnünk. Én eközben csak pislogok. Félszemmel José Manuelt figyelem, aki rezzenéstelen arccal ül és bámul maga elé. A felszólalás után ezúttal Adrián kap szót, az a fickó, akivel tavaly is parázs vitánk volt a belépési engedélyekről és a táblákról. Ő is azt harsogja, hogy a helyzet tarthatatlan, de ő nem követel pénzt, a döntést a sindicóra bízza. A többség eközben hallgat. Úgy bámulnak maguk elé, mint José Manuel, arcukra van írva, hogy jobb dolguk is lenne annál, mint hallgatni ezt a sok badarságot. José Manuel végül átadja nekem a szót.

Elmagyarázom ismét az engedély hiányának okát sűrű bocsánatkérések közepette, de megjegyzem, hogy az általuk kért több ezer dolláros tétel egy kicsit túlzás.

- Nem rossz szándékkal jöttünk, eszünk ágában sincs levágni Juan Ramos fejét. Tavaly azért kerestük fel a falut, mert Móricz János nyomait kutattuk, s belebotlottunk a falualapító nevébe. Idén pedig azért jöttünk, mert a falujukat csodaszépnek tartjuk és mert tavaly nagyon jól éreztük itt magunkat. Természetesen az itt töltött éjszakákat ki fogjuk fizetni, de több ezer dollárunk nincsen arra, hogy saját sátrunkban aludjunk. 150 dollárt tisztességes árnak tartanék.

Végül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikatVégül nem vágták le a fejünket, inkább eladták nekünk a láncaikat

Eközben előveszek néhány kinyomtatott fotót, amit tavaly készítettünk és leteszem az asztalra. Bár ne tenném. Adrián a kezébe veszi az egyiket és üvölteni kezd, hogy mégis ki adott engedélyt arra, hogy a kislányáról fotót készítsünk?! Pista nyugtatgatni próbálja, hogy inkább legyen büszke arra, hogy a kislánya milyen szép a képen, de ehelyett karöltve a nagy fejűvel követelik, hogy fizessünk.

- Ha nem fizettek, levágjuk a fejeteket. Ez a shuarok földje. Ha valaki nem tetszik nekünk, annak levágjuk a fejét - harsogják ránk mutogatva.

Ekkor odalép José Manuel felesége (aki mindeközben a hátunk mögött kiseperte a későbbi alvóhelyünket) és annyit súg a fülembe, hogy tegyem le a 150 dollárt az asztalra. Megfogadom a tanácsát és a nagy hangzavar közepette előveszem a pénzt. Hirtelen csend támad. José Manuel a kezébe veszi a zöldhasúakat, Juan Ramos pedig csak ennyit kérdez az összegyűltektől:

- Kell a pénz vagy sem?

A nagy fejű legyint egyet és így szól:

- 150 dollár. Mi az? Alig jut fejenként 2 dollár.

Végül én zárom le a vitát azzal, hogy:

- A 150 dollár nem arról szól, hogy ezt a falu szétosztja a tagjai között. Pár hét és bevezetik az áramot. 150 dollárból a falu három havi számláját tudja úgy fizetni, hogy senkinek nem kell a pénztárcájába nyúlnia.

Ismét csend támad, amit újfent José Manuel felesége tör meg:

- Mit szeretnétek vacsorára? Palmito és hal jó lesz?

Hirtelen mindenki szívéről leesik a kő. A miénkről azért, mert nem vágják le a fejünket, a két jómadár kivételével a többiekéről pedig azért, mert végre véget ért a felesleges szájtépés. José Manuel odalép hozzám:

- Ne haragudj, Andrés! Nem gondoltam volna, hogy ilyen vita kerekedik ebből az egészből. Annak a két embernek az a baja, hogy tavaly nem náluk aludtatok. Azt hitték, hogy mi ezreket kerestünk azzal, hogy ti Erikával tavaly pár napot itt töltöttetek. Holnap, hogy megmaradjon a béke, hagyjátok el a falut.

Felállítjuk a sátrakat, közben megérkezik a palmito és a hal, majd megjelennek a falu asszonyai, hogy vásároljunk tőlük láncokat és karkötőket. A vita végeztével minden pont olyan, mint egy átlagos indiánfaluban.

A legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzselA legfinomabb shuar étel: hal pálmatörzzsel, köretnek papa china és főtt banán

Mivel kifelé lóháton mennénk, hátasok után nézünk. Lovai csak Adriánnak vannak, aki gond nélkül fogad minket. Chichával kínál és úgy viselkedik, mintha egy órával korábban nem akarta volna levágni a fejünket. A pénz végülis pénz; 10 dollárért cserébe egész a kapisuni dombig kísér minket, José Manuellel közösen.

Egészen hihetetlen, hogy ez a közösség a civilizáció és a hagyomány határait milyen szélsőségesen hágja át. Egyik pillanatban az idegen fejét vennék, a másik pillanatban egy ló árán alkudozunk. Minden közösségi érdek csak addig áll fenn, amíg nem az egyének saját pénztárcájáról van szó. Így változik egy közösség életmódja pár évtized alatt vadászóból kapitalistává.

Persze érhet minket is vád, hogy minek megyünk ilyen helyre, ezzel is hozzájárulva egy indiánközösség "tönkretételéhez". Az áram azonban már be van vezetve, s az egyik srác már tavaly is laptoppal fotózta azt a vízesést, amit ezúttal nem láthattunk. A shuarokkal nehéz, nagyon nehéz, de biztos vagyok benne, hogy megyünk mi még Nantipba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Tavaly annak a Móricz Jánosnak a nyomába eredtünk, aki a magyarok gyökereit Ecuadorban vélte megtalálni. Így jutottunk el Coangosba és Nantipba, meseszép shuar falvakba. Idén egy Mirador csapattal vágtunk neki az esőerdőnek, de ahogy az egy rendes dzsungeltúrán lenni szokott, semmi sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük. Arra például nem készültünk fel, hogy a coangosiak tavalyhoz képest 9000%-kal emelik fel az áraikat. Igen, jól látod: 9000%-kal...

A kettővel ezelőtti bejegyzésünkben már írtunk arról, hogy a shuar önkormányzat vezetőjének röplabdamérkőzése miatt csak a titkárnővel tudtunk értekezni belépési engedély ügyében. Mert hogy a shuarokhoz csak úgy nem lehet ám bemenni, ahhoz muszáj beszerezni valamilyen firkálmányt az önkormányzattól.

Sucúába érve azonnal az iroda felé veszem az irányt, ahol a titkárnő közli - nem meglepő módon -, hogy teljesen kiment a fejükből a dolog, de mindjárt intéznek valamit. Az önkormányzat vezetője természetesen nagyon elfoglalt, de kézzel ír két sort, amiben engedélyezi csapatunknak a belépést Coangosba és Nantipba.

Csónakkal a Rio Santiagón

Csónakkal közelítjük meg Coangos faluját

Következő utam a rádióba visz, hogy újra az éterbe juttassam az üzenetet, miszerint Andrés és Erika a következő napokban egy kisebb csapattal Coangosba és Nantipba érkezik, és hogy Coangosból küldjenek lovakat értünk a folyópartra, ne kelljen a 20 kilós zsákokkal a térdig érő sárban hegynek felfelé baktatnunk. Megint lehúznak 5 dollárra, s én csak abban bízhatok, hogy ahogy két hete, most is bemondják a rádióba az üzenetemet, s hogy a falvakban valaki hallja is azt.

Másnap délelőtt érkezünk Yukiantzába, ahonnan csónakkal indulnánk Coangos irányába. A parton elkap minket a coangosi idegenforgalmi referens fia, hogy láthatná-e az engedélyünket. Átnyújtom neki, de ő csak rázza a fejét, hogy hol van a pecsét?!

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

Ahol a Rio Santiago és a Rio Coangos találkozik

- Nekünk ezt adta az önkormányzat - nyugtatgatom a kb. 18 éves srácot.
- Menjetek, majd édesapám tudja, mit kell tenni az ügyben.

Érzem, hogy valami gebasz van, így rákérdezek, hogy várnak-e minket lovakkal a parton.

- Nem várnak. Miért várnának?
- Bemondattam a rádióba kétszer is, hogy jövünk.
- Én nem hallottam semmit - veti oda a srác flegmán.

És valóban, a folyóparton sehol egy ló. Remek, indulhatunk neki az erdőnek teljes menetfelszereléssel. A tavalyi bejegyzésben már megírtuk, hogy milyen állapotban van az ösvény Coangosba. Na, azóta semmit nem javult a helyzet. A hegy tetejéig nincs egy kilométer a táv, mégis két órán át küzdünk vele. Mindenki nyakig sáros, esünk-kelünk, a zsákjaink úgy néznek ki, mintha moslékos vízben mosták volna ki őket. Szerencsénkre van velünk egy coangosi fickó is, aki benzint visz a falujába. Előreszalad és értesíti a falu lakóit, hogy érkezünk, így a dombtetőn megjelenik Alfonso és Elena a gyerekekkel és pár lóval. A zsákokat felpakoljuk a lovakra, mi pedig végre súly nélkül dagonyázunk tovább az iszapban.

Pista küzd az elemekkelPista küzd az elemekkel

Az őserdei sárnak más a fizikája, mint az európainak. Ezt azt hiszem Pista barátunk tudná a leghitelesebben átadni, mivel legalább negyed óráig próbálja magát és gumicsizmáját kirángatni a mocsárból, amibe beletévedt. Segíteni nem tudunk neki, mert csak mi is beleragadnánk a szutyokba. Közben Alfonsót arról faggatom, hogy nem kapták-e meg az üzenetemet, hogy érkezünk.

- Nem. Semmit nem mondtak be a rádióba, pedig egész nap szól minden házban. Ha bemondták volna, tudtunk volna rólatok.

Gyerekportré CoangosbólGyerekportré Coangosból

Pompás. Kétszer fizettünk 5 dollárt a nagy semmiért. Alfonso ismét rendelkezésünkre bocsátja az egykori egészségházat, amiben sátrat verünk, majd egy óra múlva megjelenik a falu turisztika referense, az apja annak a srácnak, aki még Yukiantzában leellenőrizte az engedélyünket. Ő is rázza a fejét:

- Ez nem hiteles. Ezzel nem ereszkedhettek le a Tayosba.
- Nekünk ezt adták az önkormányzaton - védekezek.
- Nincs rajta pecsét, pecsét nélkül pedig nem mehettek le.

Vannak bizony szép indiánlányokVannak bizony szép indiánlányok

Emelt hangon kioktatom barátunkat, hogy nem az én hibám, hogy az önkormányzat trehány és elfelejt pecsétet nyomni a papírra. Az akció sikeres, végül rábólint a dologra, de az engedélyünket zsebre vágja, hogy ezt megbeszéli majd Sucúában a nagyfőnökkel.

- Írok nektek egy hiteles engedélyt, azzal lemehettek a barlangba.

Az egész procedura egy ökörség, mert ezt a papírt azért írja, hogy ő maga elfogadja azt. Persze nem lepődöm meg, mert aki a shuar életfelfogásban logikát keres, az nem teljesen ép.

Hivatalos eljárás coangosi módraHivatalos eljárás coangosi módra

Egy ezer éves kiszuperált írógépen áll neki a dokumentum megírásának. A rugó rég eltört a gépben, így a henger nem ugrik vissza. A találékony indián simán megoldja a felmerült problémát; egy elhasznált biciklibelsőt szegelnek a hengerhez és az asztalhoz, így válik ismét húzhatóvá az irófej.

- Kész! Itt kell aláírni - mutat a pontozott vonalra - Ez így 1800 dollár lesz.

Kikerekedik a szemem.

- Mi 1800 dollár?
- Hát az engedély, hogy lemehettek a barlangba.
- 1800 dollárt kérsz egy félnapos kirándulásért?
- Igen. Ez az ára. A lovak nincsenek benne.
- Már ne haragudj, de tavaly 20 dollárt kértél a leereszkedésért.
- Igen, de most én írtam az engedélyt, és most ennyi az ára.

Egyszerűen kiröhögöm a fickót és kimegyek a szobából, amibe eddigre a fél falu összegyült.

- Mi 1800 dollár nektek, gringóknak? - kérdezi az egyik öreglány felszegett orral.

A gyerekek még jópofák CoangosbanA gyerekek még jópofák Coangosban

Nem tudom mi ütött a coangosiakba. Tavaly még jó fejek voltak, idénre azonban mind meghibbant. Az egyedüli fickó, aki rázza a fejét, Alfonso. Miután szétszéled a falu és eltűnik a főokos is, odalép hozzám szállásadónk:

- Ezek nem normálisak. 1800 dollárt az egész falu nem keres egy év alatt, ő meg egy nap alatt akar rólatok ennyit lehúzni.
- San! Találjunk ki valamit.
- Ne aggódj, Andres! Van ide egy órányira egy másik barlang. Lemenni nem tudunk, mert nincs kötelünk, de elviszlek titeket, csak várjuk meg, amíg mindenki lenyugszik.

Szerencsére a csapat sem mérgelődik sokat a dolgon, érzi, hogy az egész a lehúzásról szól. Végülis mindegy, hogy a Tayos melyik bejáratához megyünk. Móricz János is azt állította, hogy a fémkönyvtárat nem a főbejáraton keresztül lehet elérni.

Irány a Tayos-barlang ismeretlen bejárataIrány a Tayos-barlang ismeretlen bejárata

Felnyergelünk pár lovat és nekiindulunk az erdőnek. Háromnegyed óra múlva annyira sűrűvé válik a dzsungel, hogy kikötjük a lovakat és gyalog megyünk tovább. Negyed óra múlva már ott állunk a Tayos másik bejáratánál.

- Ezt a járatot pár éve fedeztük fel - kezdi Alfonso - Tavaly tartottak nekünk itt barlangászok képzést, miként kell leereszkedni a köteleken, de sajnos azokat nem hagyták itt nekünk.
- Milyen mély? - tesszük fel együtt a kérdést a csapattal.
- Nem tudom. Nem annyira mély, mint a Tayos, de ez is nagyon mély.

Eri az esőerdő közepénEri az esőerdő közepén

Végülis jól sült el a dolog. Leereszkedni ugyan ezúttal sem sikerült a Tayosba, de legalább tudjuk, hogy a Föld állítólag második leghosszabb barlangrendszerének nem csak egy bejárata van.

Visszafelé meglátogatjuk José Bajarét, aki elindított minket a nyomozásban, merre keressük Juan Ramost, Móricz egykori vezetőjét. Az öreg nagyon megörül, mikor megpillant minket, azonnal banánnal és bagoával kínálja az egész csapatot.

A Tayos-barlang nem ismert bejárataA Tayos-barlang nem ismert bejárata

Szívesen mesél a fiatalkoráról és Móriczról, de semmivel nem tudunk meg többet, mint tavaly. Rákérdezünk a bélákra, a shuarok állítólag azon titkos csoportjára, akik tudják, merre van a fémkönyvtár. A bélák jellemzője az arctetoválás, ami Josénak is van, de semmilyen titkos csoportól nem tud.

- A bélák shuarul shiripik - kezd bele egy zavaros történetbe José - Ők hozzák a vizet és a fát. Egyetlen béláról tudok, aki akkora, mint egy gyermek. A barlangban él, ott találtak rá.
- Ember?
- Igen. De olyan, mint egy szobor. Kőből van.

José szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermekJosé szerint a bélák nem a tudás őrzői, hanem egy barlangban élő kőgyermek

Nem tudom összerakni a képet, de abban biztos vagyok, hogy José a bélákat nem tartja titkos csoportnak. Hogy ez a gyermekméretű emberi szoborlény micsoda vagy kicsoda, nem tudom. Többeket kérdeztünk róla, de senki nem ismerte a sztorit. A bélák legendáját tehát sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, csak azt, hogy a coangosiak nem hallottak róla.

Délután kiürül Coangos. Állítólag pedagógus nap van a szomszéd faluban, így a gyerekeken és Josén kívül mindenki odatart. Alfonso és Elena is eltűnik, mi meg ott maradunk kaja nélkül a fiatalokkal. Egyik csapattársunk, Peti, unalmában frizbizni tanítja a gyerekeket, ami annyira megtetszik nekik, hogy végül ott hagyjuk ajándékba, hadd játszanak vele. Korgó gyomorral tesszük el magunkat éjszakára.

Búcsú CoangostólBúcsú Coangostól

Másnap elbúcsúzunk Cangostól. Alfonso és Elena az éjszakai chicházás után kissén fáradtan kísér le minket a folyópartra. Szerencsére kapunk pár lovat a cuccoknak, így csak magunkat kell ismét átvonszolni a sártengeren. Cristóbal, a csónakos rendesen megvárat minket. Több mint három órán át ücsörgünk az erdő szélén, mire végre megjelenik, de közli, hogy neki most melósokat kell vinnie a készülő vízlépcsőhöz, majd jön. Újabb másfél óra telik el, mire végre csónakba ülhetünk. Barátunk időzítése tökéletes, mire elindulunk, ömleni kezd az eső. Legalább kimossa a sarat a ruhánkból.

A Tayosba nem jutottunk le, a bélákról nem tudtunk meg semmit, a végén pedig jól szétáztunk, de úgy vélem, a csapat egyetlen tagja sem bánta meg a Coangosban eltöltött két napot. Irány Nantip, már engedély nélkül, mert a falu főokosa zsebre vágta azt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs turista Ecuadorban, aki ne ülne be egy lodzsba pár napra, hogy langyos sörrel a kezében fán ülő majmokat bámuljon. Mi sem vagyunk kivételek. Több száz dollárunk ugyan nincs a mulatságra, de aki keres, az talál. Rálelünk egy olyan szállásra, ahol alig 10 dollárért cserébe mindent látunk, amit csak látni lehet a Rio Napo ezen szakaszán. És még sörre is futja...

Tenában a kora reggeli órákban felszállunk egy buszra, ami a Rio Napo partján fekvő, omladozó házakból álló Ahuano ágrólszakadt faluja felé tart. Az LP szerint a faluban található La Punta kikötő a gyűjtőhelye azoknak a csónakoknak, amik a part menti, csak vízen megközelíthető őserdei falvakba szállítják utasaikat. A kikötőben néhány 8-10 ember szállítására alkalmas, ideiglenes tetővel ellátott facsónakot ringat a víz. Egyikük éppen indulásra kész, öt helyivel a fedélzetén. A csónakos bütyköl valamit a motoron, amikor megérkezünk és kérdésünkre, hogy mennyiért vinne el minket a Runa Huasi lodzsig, félvállról odaveti borsosnak tűnő árajánlatát:

- 30 dollár.

Ilyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio NapónIlyen csónakkal utazunk mi is fél órát a Rio Napón

Sokaljuk, így alkudozni kezdünk, ami elég simán megy; végül 20 dollárban egyezünk ki, kettőnkre.

Ecuadornak ezen a vidékén nem ismeretlen fogalom a turizmus, és akit a sors a munkája során gringókkal hoz össze, az nem csak az árát kéri meg, de úgy is viselkedik velük. Az alig több mint fél órás csónakutunk során vagy féltucatszor kötünk ki a part menti dzsindzsában csak azért, mert valaki a hajóból majmot, tukánt, gyíkot, vagy dzsungelcsirkét vél felfedezni a fák vagy bokrok ágai között. A motor leáll, s ahogy a folyó vize ki-kidobja a partra a csónakot, az az érzésem támad, hogy a majmok mindjárt beugranak mellém a csónakba.

Majom

Ilyenfajta jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Ilyesmi jófejeket fotózunk a csónakban ülve

Temérdek állatfotót lövünk, miközben az utasok ahelyett, hogy elküldenének melegebb éghajlatra, hogy miattunk kell folyton vesztegetni az időt, átmenetileg zoológussá lépnek elő és lelkesen mesélik, hogy éppen mit látunk.

A képen el van rejtve egy kajmánA képen el van rejtve egy kajmán

Kikötünk. A csónakos int, hogy mi ketten megérkeztünk. Adrianért, a lodzsot üzemeltető srácért kiált, majd visszapattan a csónakba és mire a fiatal srác előtűnik a sűrű dzsungelből a csónak már messze jár. Adrian nagyon vicces látvány, leginkább azért, mert zsemleszínű kölyökkutyája és tenyérnyi szürke csirkéje nélkül egy tapottat sem tehet. A csirke annyira közelébe akar férközni, hogy minden harmadik lépésnél majd keresztülesik rajta, néha fel is rúgja szegényt. Ilyenkor a csirke bukfencezik párat a sárban, majd felpattan és újra a lába elé szalad. A mókás társaság hármasban kísér fel bennünket az erdőben megtisztogatott táborhelyre, ahol néhány nádtetővel ellátott teraszos, szép, de a sok csapadéktól belül nyirkos faház fogad. Lepakolunk az egyikben.

A 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsenA 10 és a 100 dolláros szálló között tulajdonképpen semmi különbség nincsen

A Runa Huasi lodzstól ösvény vezet a 20 percnyi gyaloglásra található AmaZoonico állatmenhelyre, ami illegális állatkereskedőktől és egyéb illetéktelen személyektől elkobzott vadállatoknak ad otthont, amik vagy sosem éltek vadon, vagy annyira régen, hogy már nem tudnak önállóan életben maradni, ezért nem lehet őket szabadon engedni. Az ösvény csúszós és sáros a gyakori csapadék miatt, de azért járható és úgy fél óra dagonyázás után meg is érkezünk. A park bejáratát két nagy kutya őrzi, így kis híján kutyavacsorává leszünk, de szerencsére a nagytesű parkőrök ideges ugatására gyorsan felfigyelnek a parkban dolgozó önkéntesek és elénk sietnek.

Az ösvény elbírna egy nagytakarítástAz ösvény elbírna egy nagytakarítást

A park közepén egy meglehetősen rossz állapotú faház áll néhány rozoga ággyal. Azoknak a német és svájci önkéntesnek az átmeneti szálláshelye, akik az állatokat gondozzák.

Egy német srác vezet végig a parkon az állatok között. Nagyon tájékozott, minden állat történetét lelkesen meséli el. A fákon majmok ugrabugrálnak szabadon, a köveken teknősök sütkéreznek, a tóban vízidisznók lubickolnak, másutt tapírok, ocelotok bújnak elő, sőt a végén még egy tekintélyes méretű óriáskígyó is előkerül. Bekukucskálok a parkot szegélyező kerítés csöveibe és tenyérnyi madárpókok hozzák rám a frászt.

Egyike az AmaZoonico jófejeinekEgyike az AmaZoonico jófejeinek

Az AmaZoonico szellemiségének megfelelően az itt otthonra lelt vadállatok olyan módon élhetnek, ami a lehető legközelebb áll a természetes életmódjukhoz. Az ocelotoknak például kis ketrec helyett akkora elkerített rész jutott, amit joggal erdőrészletnek is nevezhetnénk. Nagy mázlink van, mert épp eljött az etetés ideje, ezért ahelyett, hogy elrejtőznének, mindkét ragadozó a kerítés mellett játszadozik egymást kergetve és pofozva, akár két meglett házimacska. Egy-egy megkopasztott véres csirke a mai menü, amit két önkéntes áthajít a kerítés túloldalára és amit a két pajtás másodpercek törtrésze alatt marcangol darabokra.

Azért erre a képre kellett várni egy kevesetAzért erre a képre kellett várni egy keveset

A következő körülkerített részen Marco, a barnásszürke csuklyásmajom lakik, de csak távolabbról nézhetem, mert állítólag, ha nőt lát, erős párzási kényszer tör rá. Rendszeresen molesztálja a német lányönkénteseket is. A fekete hosszú hajúakra viszont pikkel, őket általában megtépi.

Némelyik majom furcsán viselkedik a parkbanNémelyik majom furcsán viselkedik a parkban

Elhagyjuk az AmaZoonicot és a térdig érő sárban átevickélünk egy luxuslodzshoz, hogy a szállásárak felől érdeklődjünk. A lodzs varázslatosan szép, bárral és étteremmel van felszerelve és minden egyes bútordarab mesteri faragvány is egyben. Meg is kérik az árát. Egy egyszerű faház két ággyal több mint 100 dollár éjszakánként. Hát nem itt alszunk az tuti, de azért egy sört megiszunk, majd visszatérünk a 10 dolláros Runa Huasi lodzsra, ahol egyébként nincs okunk panaszra.

Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!Nem sűrűn készül rólunk közös kép, de most 'Egészségetekre'!

Az este nagy része láblógatással telik, igazi paradicsomi környezetben. Az erdő elképesztő hangosan éli a maga éjszakai életét és az a érzésem, hogy sötétedés után minden ízeltlábú, sőt még az öszes béka is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy valami vicces hangot hallasson. Nincsen áram, Adrian vagy 20 gyertyát gyújt meg a teraszon a függőágyak körül és csak a temérdek vérszívó tart vissza attól minket, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltsük, na meg az a trópusi felhőszakadás, amiből hajnalban olyan mennyiségű csapadék hull alá, hogy reggel egy kisebbfajta Balatont vélek felfedezni az házunk ajtaja előtt.

Hála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőbenHála a csónakosnak, órákon át bandukolhatunk az esőben

Még alig kel fel nap, amikor Adriantól búcsút veszünk. A csónak rendszerint a kora reggeli órákban halad el a folyónak ezen a szakaszán és biztosak akarunk lenni benne, hogy nem nélkülünk fog távozni. Már háromnegyed 7-kor a kikötésre alkalmas tenyérnyi kis partszakaszon toporgunk a hajnali harmattól és esőtől nyirkos fák között. A csónak megérkezik és készségesen felvesz minket, azonban ezúttal nem Ahuano falujáig szállít, mert a csónakosnak támad egy jobb ötlete. Ismerjük már ezeket a "jobb ötleteket", amikből ritkán szokott jó kisülni, de most mégis bedőlünk neki, és hagyjuk, hogy Puerto Barantillánál tegyen partra minket. Ez a partszakasz épp olyan dzsungeles mint ahol a Runa Huasi lodzs állt, csak épp a part menti ösvény egy szélesebb úthoz vezet, ahol nagyjából fél óránként nagy csirkebuszok közlekednek. Ez idáig nem is hangzik rosszul. Nagy vígan leintjük az elsőt, de az lassítás nélkül továbbhajt. Aztán épp így tesz a második, meg a harmadik is, míg végül Endre kitér hitéből és dühében a következő előtt széttárt karokkal keresztbeáll az út közepén. A sofőr kénytelen lassítani, de kiderül, hogy még az ablaktörlőn is utasok lógnak, így egyetlen plusz utast sem tud már elvinni.

Puerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfeléPuerto Misahuallíban kukázó majmok vannak mindenfelé

Egyéb opció híjján gyalog eredünk a nyomába. Szemerkél az eső, így bő két óra múltán bőrig ázva, farkaséhesen érünk ki az erdőből Campo Cochába, ahol sikerül egy kis olajos halat vásárolnunk reggelire. A rossz hír, hogy itt sem áll meg egyetlen busz sem. Nem lehet 50 kilométert legyalogolni, így várunk. Fél óra múlva érkezik egy fát szállító kamion, aminek sofőrje örömmel felvesz bennünket és a misahualli elágazásig szállít. Innen újabb 30 perc gyaloglás vár ránk Misahuallig. Nagyon kedves trópusi városka, ahol a főtéren szabadon garázdálkodnak a kisebb-nagyobb csuklyásmajmok.

A főtéren végre sikerül buszt fognunk, ami elvisz a Cascada de las Latas bejáratához. Mire megérkezünk, annyira kimerültnek érzem magam, hogy a maradék oda-vissza másfél órás sétát a vízeséshez nem vállalom és a fotózást Endrére bízom. Amíg megfordul, addig kiszedem az erdőben szerzett jókora kullancsot a lábujjaim közül.

A Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélniA Cascada de las Latasról Endre tudna többet mesélni

A délutáni órákban egész könnyen fogunk kocsit Tenáig, ahol felvesszük a csomagokat és meg sem álluk Puyóig, ahonnan már csak néhány óra Quitó és kezdődhet a következő Mirador dzsungeltúra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy markáns huszárlépéssel átszeljük Ecuadort, hogy Sucúában belépési engedélyt szerezzünk a shuar indiánok földjére, de mielőtt ismét meglátogatnánk Juan Ramos barátunkat, kicsit még bóklászunk Amazónia labirintusaiban és barlangjaiban. 

Az idei utolsó Kolumbia túra után utunk sebtében Ecuadorba visz. Valósággal átszáguldunk az országon s meg sem állunk Sucúáig, hogy idén ismét megkíséreljük a belépési engedély megszerzését a shuar falvakba az illetékes önkormányzatnál, ezúttal a következő Mirador csapat számára. Ezek azok a bizonyos fiktív engedélyek, amikről a világon senki nem tudja, hogy pontosan micsodák, mégis minden shuar életbevágóan fontosnak tartja ahhoz, hogy egy idegen a földjükre lépjen. Tavaly egy telefirkált, egérrágta papírfecnit nyomtak a kezünkbe, amit persze sem Coangos, sem Nantip shuar faluja nem fogadott el hivatalosnak, de nagy kegyesen eltekintettek a fejvesztés terhétől.

Sucúa és Puyo között ilyesmi a tájSucúa és Puyo között ilyesmi a táj

A shuar önkormányzati ügyintézés idénre sem javult számottevően, ezért nem is lep meg, hogy két órán át ücsörgünk az iroda ajtaja előtt a nagy semmire várva. Kisvártatva kirohan a shuar nagyfőnök egy röplabdával a kezében. Sietőesen közli velünk, hogy neki lejárt a munkaideje, jöjjünk vissza holnap, majd angolosan távozik.

Másnap már nyitáskor az iroda előtt toporgunk, de sehol senki, s mivel a nagyfőnököt órákkal később sem találjuk az irodában - lehet még mindig röpizik - az útlevelek másolatát az amúgy nagyon készséges titkárnőnek adjuk át, és a lelkére kötjük, hogy - térerő nem lévén az erdőben - feltétlenül jelezzék rádión a shuar falvak felé a két hét múlva esedékes érkezésünket.

Hála a sofőrnek bandukolhatunk az országút szélén teljes menetfelszerelésbenHála a sofőrnek bandukolhatunk az országút szélén teljes menetfelszerelésben

Dolgunk végeztével Quito felé vesszük az irányt. Hosszú út áll előttünk, de időnk a csapat érkezéséig még megenged néhány kitérőt. Az idefelé úton láttunk a busz ablakából egy táblát, amin Chiguaza labirintusa volt olvasható. Megkérjük a sofőrt, hogy tegyen ki minket a park bejáratánál, de emberünk csak másfél kilométerrel odébb, a Rio Pastazán átívelő híd túloldalán kap észbe. Marad a gyaloglás az út mentén a tűző napon. Húsz perc után végre feltűnik egy erdőbe vezető ösvény az aszfaltút szélén. Az ösvény egy féligkész, medencés lodzshoz vezet. Zárt kapu fogad minket, ami mögött vagy féltucat kutya acsarkodik. Dühük szerencsére alább hagy, amikor egy öregúr bukkan elő a házból, kulccsal a kezében.

Chiguaza labirintusait a Rio Pastaza faragta kiChiguaza labirintusait a Rio Pastaza faragta ki

Hernán a Chiguaza Park gondnoka, 10 dollár fejében készségesen vállalja, hogy órákig kísérget minket kutyáival a labirintusban. Nagyon izgalmas érzés a több méter magas sziklák és vastag gyökerek között bújkálni az erdő sűrűjében. Chiguaza labirintusa egyébként épp olyan, mint Peñas piciben. Bóklászunk néhány órát a folyóig tekergő, vadregényes útvesztőn, majd visszabaktatunk a park bejáratához. Megköszönjük Hernan segítségét és odébbállunk.

Endrét várja az egyik jófejEndrét várja az egyik jófej

A parkőr lelkes kutyái egy darabig még nem veszik észre, hogy mai napra szóló küldetésük véget ért, és lelkesen elkísérnek bennünket a lodzstól egészen a hídig, ahol egy iskolából hazafelé tartó középiskolás csapat téblábol. Vélhetően ritkán látnak szőkéket, kiváltképpen kék szemű nőt, ezért megkérnek, hadd készítsenek rólunk pár fotót. Hirtelen támadt sztárságunknak egy kis család vet véget, amint egy személyautóval lelassítanak mellettünk. Közlik, hogy éppen Puyóba tartanak és véletlenül éppen akad még két hely a kocsiban. Stoppolnunk sem kellett.

Tena városa csúnya, a táj viszont szépTena városa csúnya, a táj viszont szép

Puyo egyáltalán nem szép. Jellegtelen házak sora néhány piszkos utcával, amit egyébként is túl élénk fantáziám naplementekor rossz arcú tolvajokkal tölt meg. Nem töltünk itt többet egy éjszakánál, másnap reggel már a tenai busz ajtaja előtt álldogálunk. Másfél órás kacskaringózás után meg is érkezünk a tüneményes völgyben fekvő városba. A települést szegélyező zöld hegyoldalon kiváló szállásunk akad, remek kilátással a környező hegyekre és a Puyóhoz hasonlóan nagyon rút városra. Az idő kiváló, így csak beszórjuk a csomagokat a szobába s a helyiek bíztatására az igen népszerű strand, a Jumandi Park felé vesszük az irányt.

Jumandi zavaros vizű medencéje

Jumandi zavaros vizű medencéje

A szabadidőpark egyetlen kis medencéjével nem nagy durranás, hacsaknem azért, mert a medence vízét egy barlangforrás táplálja. A fejenként 8 dolláros strandbelépő tartalmazza a vezetett túrát a hegy mélyén. A bejáratnál közlik velem, hogy a sziklákon való ugrabugrára a papucsom egyáltalán nem alkalmas, így kénytelen vagyok gumicsizmát bérelni, ami a zöld bikinimmel együtt nagyon dögösen mutat. Azt remélem, ez cseppet sem érdekel senkit, de azért próbálok jól elrejtőzni. Szerencsére a barlangban néhány lépés után olyan nagy a sötét, hogy a rejtőzködés okafogyottá válik.

A barlangba nem vittünk fényképezőt, de ilyen a bejárataA barlangba nem vittünk fényképezőt, de ilyen a bejárata

Egy tíz fős csoporttal indulunk útnak fejlámpákkal felszerelkezve. Először csak bokáig, majd térdig, végül nyakig gázolunk az erősen pisiszagú vízben. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak a kövekből kioldott anyagoktól, és nem az emberi vizelettől vagy a guanótól olyan, amilyen. Gyorsan rá kell jönnöm, hogy vízzel teli gumicsizmában nem egyszerű úszni, így egy idő után már nem különösebben köt le a víz összetétele, sokkal inkább az, hogy meg ne fulladjak. A barlangban a magának utat törő víz midenféle formát kreált az útjába álló kövekből, amik mellett elúszunk a félhomályban. Van amelyik olyan, mint egy nagy elefánt, a másik meg, mint egy kicsi teknősbéka, de az ecuadoriak nincsenek túl nagy fantáziával megáldva, és mindössze egy égbe törő hímvesszőt meg egy ormótlan brokkolit sikerült elkeresztelniük.

A táj ezen a vidéken mesésA táj ezen a vidéken egyszerűen mesés

A pisiszagú víz ellenére nekem bejött a Jumandi-barlang, bár Endre azt mondja, ennél a guatemalai Las Marias ezerszer nagyobb élmény. Sajnálom, hogy anno kihagytam, de jövőre talán visszatérünk Guatemalába és akkor én is mászok majd vízesést gyertyával a kezemben.  

Tena környéke tartogat még néhány csodát számunkra, még ha azokat nem is a városban kell keresnünk. Másnap belevetjük magunkat egy nomád kalandba, és Ahuano falujából a majmoktól és tukánoktól hemzsegő esőerdőbe indulunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Popayán környékén sok a kulturális látnivaló. A guambianókról már több alkalommal írtunk, Tierradentróról és San Agustínról is volt már szó, azonban a természeti szépségekről ezidáig hallgattunk. 2011-ben két alkalommal, két hét különbséggel vágtam neki a kb. 4700 méter magas Puracé-vulkánnak, de csak másodjára sikerült elérnem a csúcsot. Hogy megéri-e kétszer ugyanannak a hegynek nekimenni? Ha nem tettem volna, most nem tudnám, hogy a Puracé milyen szép vulkán valójában.

2011-ben egy Mirador csapat készült a dél-kolumbiai Andokba és szerettek volna feljutni pár magas hegyre. Hogy ne maradjanak csúcsélmény nélkül, bevettem a programba a Popayántól 60 kilométerre található Puracé-vulkánt. Nem vezet az ember csoportokat ismeretlen ösvényeken, ezért a túra előtt gondoltam felszaladok a summitpost által könnyűnek nevezett vulkánra.

A Puracé-vulkán San Agustínból fotózvaA Puracé-vulkán San Agustínból fotózva

Popayán terminálján toporogtam már egy jó ideje, mikor egy szakállas srác franciás spanyolsággal megszólít.

- Merre tartasz?
- Pilimbalába, a Puracé lábához.
- Akkor te vagy az. A hostelben mondták, hogy egy srác megy a hegyre. Én is odatartok. Eldin vagyok Algériából - nyújt kezet a srác.

Párban jobb hegyet mászni, mint egyedül, ezért mostantól ketten toporgunk transzportra várva a pályaudvaron. Busz azonban nem jön, s a taxisok elmondása szerint nem is fog jönni, mert az éjjel nagy eső esett a Puracé környékén és az út járhatatlanná vált. Persze a taxisok jó áron bevállalnák a lehetetlent, de érezzük a trükköt, úgyhogy egy helyi busszal a város határába utazunk, ahol stoppolni kezdünk. Senki nem áll meg, de fél óra múlva érkezik egy busz, ami félútig megy, Puracé faluba. Jobb a semminél, így egy óra elteltével már a település főterén kóválygunk, ahol nem kevés állig felfegyverzett katona ácsorog homokzsákok között.

Vízesés, aminek neve sincsenVízesés, aminek neve sincsen

- Tegnap a környéken sok volt a gerilla, de elmenekültek. Most nyugi van, ne aggódjatok! - nyugtatgat minket egyikük.

Nem sokáig kell a faluban időznünk, mert egy dzsip megy Pilimbala irányába, és szívesörömest elfurikáz minket a park bejáratáig. Az út egyáltalán nem sáros, de erre számítottunk, tudtuk, hogy Popayánban csak trükköznek a taxisok. Fél óra múlva megérkezünk egy elágazáshoz, ahol a sofőr szól, hogy innen gyalog kell továbbmenjünk. Fél óra hegymenet után jutunk el a 3200 méter magasan fekvő parkba, ahol egy teremtett lélek sincs. Jó is ez így, mert megspóroljuk a 20 000 pesós belépőt.

A paramo klasszikus növényeA paramo egyik klasszikus növénye

A vidék lélegzetelállító. A paramót mindig imádtam furcsa növényzete miatt, de itt minden valahogy még a zöldnél is zöldebb. A csúcsot nem látjuk magunk előtt, mert ködbe vész, de kitartóan tekergünk felfelé egy keskeny ösvényen, amin itt-ott sárga nyíl mutatja az irányt. 4000 méter magasan járhatunk, mikor feltűnik egy elhagyatott bányaépület, de amilyen gyorsan hámozódik ki a ködből, olyan sebesen is tűnik el. Erős, hideg szél kezd fújni a csúcs irányából, a fellegek pedig egyre baljósabbak. Dörögni kezd, majd havaseső szakad a nyakunkba, így Eldinnel úgy döntünk, visszafordulunk.

Algériai barátom ösvényt keresAlgériai barátom ösvényt keres

Azt mondják, a hegyeken könnyű eltévedni. Nekem eddig soha nem sikerült igazán, ezidáig. Az amúgy is keskeny ösvény egyszercsak eltűnik a lábunk alól és egy lápos mocsárvidéken találjuk magunkat. Nincs mit tenni, meg kell várni, amíg elül a vihar, addig pedig tisztességgel tűrni az áztató esőt. Szerencsénkre fél órán belül felszakadozik a felhőzet, így lokalizálni tudjuk magunkat. Rendesen keletnek jöttünk nyugat helyett, legalább 40 perc, mire visszatalálunk az ösvényre.

Délután fél 5-re érünk vissza a park bejáratához, ahol megjelenik egy nő, aki szeretné beszedni a belépőt, de látván, mennyire szét vagyunk ázva, megesik rajtunk a szíve és elenged minket. Megígérem neki, hogy két hét múlva visszatérek egy csapattal, és nem hogy belépőt veszünk tőle, még meg is szállunk a kempingben, sőt, főzhet is ránk.

Felszakadozik a felhőzetFelszakadozik a felhőzet

A visszajutás nem könnyű Popayánba. Egy óra kutyagolás után Eldin szól, hogy naplemente révén neki imádkoznia kell. Ezidáig nem tudtam elképzelni, hogy mit cipel a zsákjában, de mikor előkap egy termetes szőnyeget, amit leterít a földre, megvilágosodom. Eldin hithű muszlim és sehová nem megy az imához szükséges kellékek nélkül.

Nem utaztam korábban együtt muszlimmal, így nem tudom mi tévő legyek, mikor feltűnni látok az úton egy chivát, amivel visszajuthatnánk Popayánba. Nincs mit tenni, közbe kell vágjak, talán Allah megbocsát nekem.

Coconucóba érve nem tiszták a zsákjainkCoconucóba érve nem tiszták a zsákjaink

- Eldin! Fejezd most ezt be, jön egy chiva!

Eldin azonnal pattan, összepakol és egy perc múlva fent ülünk a chiván.

- Allah ilyen helyzetekben várhat - veti oda.

Már az esti órákban futunk be Puracé faluba, ahonnan egy faszállító teherautóval jutunk vissza Popayánba. Az öreg csotrogány megvan vagy 50 éves, a sofőr minden kanyarnál két kézzel kapaszkodik a rozsdás kormányba, felesége pedig bőszen törölgeti az izzadtságot ura homlokáról. Öröm megérkezni Popayánba.

3700 méteren még minden rendben van3500 méteren még minden rendben van

Két hét múlva csapattal vágunk neki a hegynek. Érkezésünk sokkal szerencsésebb a múltkorinál, Coconuco határában alig öt percet várunk, mire érkezik egy majdnem üres dzsip, ami egész Pilimbaláig visz minket. Az éjszakát sátorban töltjük, és bár rommá fagyunk, napfelkelte előtt elindulunk a csúcsra.

A bányaépülethez, ahová Eldinnel múltkor eljutottunk, aránylag gyorsan megérkezünk. Remek, napos időnk van, de 4000 méteren ismét beüt a vihar. Várunk egy kicsit, de ezúttal nem akar elállni az eső és a szél sem csillapodik. Ketten visszaforulnak, hárman azonban folytatjuk a mászást abban bízva, hogy sikerül átérnünk a felhőtakarón. Kemény, fél órás szélben kaptatás után tisztulni látszik az ég és feltűnik a Puracé csúcsa. A legnehezebb szakaszon pont a viharban sikerült átjutnunk, innen már lankásan vezet fel az ösvény a vulkáni kúpon.

A Puracé-vulkán krátereA Puracé-vulkán krátere

Persze ezen a magasságon nem lehet gyorsan haladni, így a csúcs igen lassan közeledik. Aztán egyszer csak megérkezünk egy hatalmas kráterhez, ami legalább kétszáz méter mély és kb. ugyanilyen átmérőjű. Az ösvény a peremen elhal, a csúcsra pedig köd telepszik, így nem tudjuk eldönteni, hogy megérkeztünk-e a legmagasabb pontra vagy sem. Jobbra feltűnik egy kúp, amire felmászunk, s amit jobb híján kinevezünk a Puracé tetejének.

A két csúcs között egy vékony peremen kellett átegyensúlyoznunkA két csúcs között egy vékony peremen kellett átegyensúlyoznunk

Fotózkodás után éppen ereszkednénk le, mikor a köd felszáll egy pillanatra és feltűnik a kráter túloldalán magasodó valódi csúcs. Nehéz elfogadni a tényt, hogy nem álltunk a Puracé tényleges csúcsán, így visszaereszkedünk a peremre és átkelünk a túloldalra. Egy hihetetlenül keskeny gerincen kell végigegyensúlyoznunk, ami nem könnyű az ismét erősödő szélben és havazásban. Jó 40 perccel az előző kúp után végre elérjük a Puracé valódi csúcsát, amit a különböző internetes oldalak 4650 és 4800 méter közé tesznek. Hogy pontoan milyen magas, nem tudjuk, de szép hét órás emelkedés után sikerült elérnünk.

Fenébe a túracuccal! - vegyvédelmi kabátban a csúcsonFenébe a túracuccal! - vegyvédelmi kabátban a csúcson

Viszzafelé a bányaépületnél ismét elkap minket az eső. Mire visszaérünk a sátrainkhoz, teljesen el vagyunk csigázva, ráadásul mindenünk rommá ázott. A park főépületének kandallójánál szárítkozunk, ami olyan jól sikerül, hogy a bakancsom talpa odaolvad annak pereméhez.

A Puracét nem nehéz megmászni, de a paramo időjárása megkínozza az embert. Az állandó köd és eső (olykor hó) könnyen visszavonulót fúj a próbálkozóknak, de ha kitartóan próbálkozol, sikerrel járhatsz. Vagy csak kérd egyszerűen Allah segítségét...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Isla Gorgona bár mérgeskígyókról kapta a nevét, a legtöbb halálos áldozatért a szigeten az ember a felelős. A Föld legdurvább börtönszigete, ahol egykoron százak haltak kínhalált, ma egy érintetlen trópusi édenkert. Luxus kirándulás luxus áron egyáltalán nem luxus körülmények közepette az evolúció nagy kérdőjelének tartott kék gyíkok között. Hogy megérte-e? Egyértelműen igen!

Egy óra csónakázás után felsejlik a sziget a horizonton. A tenger nem túl vad, de a kétszer kétszáz lóerő a csónak végében rázóssá teszi az utat. Mire kikötünk, szinte semmit nem hallunk, azt sem, hogy a parti őr szól, nyissuk ki a zsákunkat, mert szeretné azt átvizsgálni. Venezuela óta rühellem az ilyet, bár tudom, a kolumbiai szervek nem lopnak. Most sem pénzt keresnek, egyszerűen csak tilos bevinni a szigetre alkoholt és fegyvert. A bicskám a zsákban maradt, így azt bezacskózzák, de megnyugtatnak, hogy kilépéskor természetesen visszakapom.

A nemzeti park bejárataA nemzeti park bejárata

Száz méterrel a parti őrség épülete mögött található az Aviatur komplexuma. A biológiai állomásként is működő épületegyüttest Kolumbia legnagyobb utazási irodája tartja karban abból a pénzből, amit a néhány idetévedt turista költ el. Ezúttal mi vagyunk az a néhány turista, mivel rajtunk kívül csak a parti őrség és az állomás személyzete tartózkodik a szigeten. A sziget mindenese William, egy görög fizimiskával megáldott fickó, akiről távolról süt, hogy nem teljesen ép. Már az is furcsa benne, hogy a két vezetékneve ugyanaz (Kolumbiában sokan az apjuk és az anyjuk vezetéknevét is megkapják).

Isla Gorgonára tilos alkoholt és fegyvert bevinniIsla Gorgonára tilos alkoholt és fegyvert bevinni

- Apám és anyám unokatestvérek, ezért van két ugyanolyan vezetéknevem - magyarázza William a családfáját.

Bingó! Most már tudjuk, miért olyan furcsa a fickó. A szállásunk egészen rendben van, még meleg vizes zuhanyzónk is van, bár ennyi pénzért illik is jót adni. A három napos kiruccanásért nem kevesebb, mint 600 dollárt fizettünk az Aviaturnak fejenként, plusz az 500 dolláros csónakút. Isla Gorgona tehát nem egy kimondott hátizsákos paradicsom, de így legalább magunkban élvezhetjük a sziget minden csodáját.

Baziliszkuszok heverésznek mindenfeléBaziliszkuszok heverésznek mindenfelé

Elsőként a név. A szigetet a spanyolok érkezése előtt a sindagua indiánok lakták, akiket a konkvisztádorok nemes egyszerűséggel elűztek. Miután kialakították a logisztikailag fontos kikötőjüket, a szigetet San Felipének keresztelték el. Három év múlva Pizarro azonban a görög mitológiából ismert Gorgona nevet adta neki, mivel az ott táborozó legénységét megtizedelték a szigeten élő mérgeskígyók.

Az eligazítás alatt (mert hogy azon mindenkinek kötelező résztvennie, aki a szigetre lép) a lelkünkre kötik, hogy éjszaka ne hagyjuk el a szobánkat, mert a mérgeskígyók olyankor a legaktívabbak, még a házak előtti füves részre is kimerészkednek. Az éjszakai mászkálástól nem ez, sokkal inkább egy szellemtörténet tart vissza, de erről kicsit később.

Egyike az elhagyatott öblöknek GorgonánEgyike az elhagyatott öblöknek Gorgonán

Isla Gorgona 1960-tól börtönszigetként működött. Sokan a Föld legkegyetlenebb fegyházának tartották, ahonnan lehetetlen volt megszökni, mivel a szigetet végtelen óceán veszi körbe. Kolumbia legkegyetlenebb gyilkosai kerültek ide, akiknek törölték a nevét a nyilvántartásból, helyére csak egy számot írtak. A náci jellegű rendet nem csak papíron vezették be, a körülmények is olyanok voltak, mint a koncentrációs táborokban. Nem voltak cellák, a rabok száz fős hálótermekben aludtak. A WC-k között nem volt fal, hogy az őrök minden pillanatban láthassák, a foglyok nem szövetkeznek valami vagy valaki ellen.

Délután egy kötelezően mellénk rendelt vezetővel járjuk körbe az 1985-ben felszámolt börtön maradványait. A kórházzal kezdünk, aminek falait teljesen benőtte az esőerdő. Mögötte volt a konyha és az étkező, azok mögött pedig a zuhanyzó és a mosdó. A WC-k egyszerű lyukak voltak, amikből nem vezették el az ürüléket, azt a foglyoknak kellett kitakarítani. A zuhanyzó igazából egy darab nagy nyomású slag volt, amivel hetente egyszer lespriccelték a rabokat.

Az erdő elnyelte a kórházatAz erdő elnyelte a kórházat

A hálótermekbe belépve túlvilági hangulat kerít minket hatalmába. A gyökerek az évek során megették a falakat, az emeletes ágyakról ma denevérek lógnak alá.

- Két éve egyetemisták voltak itt terepgyakorlaton - meséli vezetőnk - Fotózkodtak a hálóteremben, majd este feltöltötték a képeket a laptopjukra és akkor látták, hogy egy ismeretlen fickó állt a hátuk mögött. A képen szereplő fickó az egyik rab volt, akit a börtönőrök halálra kínoztak.

A hálóterem, ahol szellemeket látnakA hálóterem, ahol szellemeket látnak

A falakon ma műanyag táblákon versek olvashatók. Ezek azok az irományok, amiket a rabok papírra vetettek itt töltött idejük alatt. Minden egyes ilyen vers a teljes kilátástalanságról szól, a legtöbb "költő" életében már nem hagyta el a szigetet.

A hálótermek után jön a legdurvább szakasz, a sötétzárka. Ma már csak két sor áll belőle, de vezetőnk elmondása szerint korábban több, ideiglenesen felállított zárka is volt.

A sötét zárkából nem sokan kerültek ki élveA sötétzárkából nem sokan kerültek ki élve

- Amiket itt láttok, azokban volt egy ágy és egy lyuk a földben, ahol a rabok a dolgukat végezhették. Voltak olyan sötét zárkák is, amik nem voltak 1x1 méteresek. Ide azok kerültek, akikért már egyáltalán nem volt kár. Az elítéltek leguggolni sem tudtak, olyan szűk volt a hely. Egy hét múltán mindenki meghalt odabenn, többnyire fáradtságban, de volt, aki a végén belefulladt a saját ürülékébe - ilyen és ehhez hasonló sztorikkal szórakoztat minket a srác a másfél órás börtönbejárás alatt.

- Volt, aki megszökött?
- Igen, ketten is. Az egyik egy sorozatgyilkos volt, akit egyszerűen Kolumbiai mészárosnak neveztek. Tutajjal hagyta el a szigetet, de három évre rá elkapták és visszahozták. A másik egy idősebb gyilkos volt. Őt soha nem találták meg, van aki szerint tengerbe fulladt, mások álnéven ismerni vélik a szárazföldön.

A börtön kijáratánál tucatszám ugrálnak a csuklyásmajmok. Hangoskodnak, rohangásznak mindenfelé, jó látni a mókás képüket ennyi nyomorúságos történet után.

A csuklyásmajmok a szigeten nagyon szelídekA szigeten a csuklyásmajmok nagyon szelídek

Vacsorára egy teraszon terítenek meg nekünk, gondosan elszeparálva az állomás alkalmazottaitól. Nem bírom az ilyesmit, s mivel rajtunk kívül nincs egyetlen turista se a szigeten, átülünk közéjük. Ezt meglátván William, a gondnok, egyszerűen kérdőre von minket, hogy mégis mit képzelünk, hogy nem a helyünkön eszünk. Világos, 600 dollárért cserébe nem ehetünk ott, ahol akarunk. Közöljük vele, hogy mi márpediglen a munkásokkal együtt fogunk étkezni, amire vállat von és puffogva odébb áll. A kaja egyébként remek. Sült rákot kapunk kókuszos rizzsel és rengeteg maracuyalével.

Másnap, tegnapi vezetőnkkel a sziget déli csücskébe teszünk kirándulást. Az ösvény elhalad a sindagua indiánok egykori teraszai előtt, amin korábban babot és kukoricát termesztettek.

A sindaguák teraszai nem túl impozáns építményekA sindaguák teraszai nem túl impozáns építmények

- A sindaguák majdnem kopaszra nyírták a szigetet, aztán a spanyoloknak fontos kikötőjük volt itt, azért volt lepusztítva minden. A fegyház idején ezeken a teraszokon a rabok ugyancsak növényeket termesztettek, 1985 után foglalhatta csak vissza az erdő a hegyoldalt - magyarázza vezetőnk a teraszok történetét.

Az idő eléggé borongós, így a homokos öblök sem ragyognak úgy, ahogy azt az ember egy ilyen trópusi paradicsomtól elvárná. A szigeten amúgy két majomfaj őshonos, rajtuk kívül lajhárok, kígyók és számtalan madár él itt. A legizgalmasabb mégis az a kék gyík (Anolis gorgonae), ami csak ezen a szigeten él, és aminek evolúcióját a biológusok sem értik. Isla Gorgona ugyanis egy vulkanikus eredetű, hihetetlenül fiatal sziget, egyes öblökben máig érezni a tenger mélyéről feláramló kénszagot. A gyík a többi rokonától ennyire eltérő jegyeket ilyen rövid idő alatt nem szerezhetett, máshol viszont nem él meg, így mégis helyben kellett kialakuljon. A kérdés az: hogyan és egyáltalán minek? Sajnos nem sikerül találkoznunk egyetlen példánnyal sem, így a képzeletünknek megmarad az interneten fellelhető néhány kép.

A gorgonai kék gyík (fotó: Luke Mahler)A gorgonai kék gyík (fotó: Luke Mahler)

A sziget túloldalán, a déli csücsökben egy jó 500 méter hosszú homokos strand húzódik. Elhagyatott a partszakasz, pedig ha egy kicsit összegereblyéznék a hordalékot, Kolumbia egyik legszebb strandja lehetne. A sok turistával azonban valószínűleg tönkrevágnák Isla Gorgona ökoszisztémáját, ezért a nemzeti park hagyja, hogy a part élje természetes életét. Éli is, a rengeteg hínárt és halmaradványt milliónyi apró, piros rák pusztítja szűntelen. Úgy nyílnak szét előttem, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. A víz valószínűleg tele van hallal, mert pelikánok százai csapódnak be percenként.

Kolumbia legszebb strandja lehetneKolumbia legszebb strandja lehetne

William, a gondnok, azt ígérte, hogy vissza csónakkal megyünk. Hiába várunk rá, az nem jön, a dagály miatt a parti ösvény víz alá került. Nincs mit tenni, vízben gyalogolva kell visszainduljunk a bázisra, ahová ebédre érünk vissza. William megpillantva minket nagyokat sajnálkozik, mi pedig csak legyintünk, mivel semmi más dolga nem lenne, csak a turistákkal foglalkoznia, akik momentán mi vagyunk.

Másnap reggel csónakosunk jó két órás késéssel érkezik. Guapíban hatalmas eső volt az éjjel, a kikötőt pedig lezárták. Nem ritka az ilyen, Kolumbia csendes-óceáni partvidéke a Föld legcsapadékosabb helye évi 18 000 mm lehullott esővel. Az esőnek hála a repülőnk is késik, pontosan három órát. Megtudjuk, hogy a Satena járata zónázó repülő, ami minden nap Bogotá-Florencia-Putumayo-Pasto-Guapí-Calí vonalon közlekedik, ezért ha valahol csúszás van, borul az egész program. Végül a késő délutáni órákban sikerül landolnunk Calíban, ahonnan holnap megindulunk Erivel Ecuador felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guapí az a város, ahová az ember nem vágyik. A Nariño és Cauca határán fekvő település évtizedeken át a FARC fogságában volt, de még most sem lélegzett fel teljesen. A gerillák olykor még tiszteletüket teszik errefelé, ezért mindenki csak túlél, ahogy tud. Guapí nem az a Kolumbia, amit korábban megismertünk, Guapí Afrika, annak is a zűrösebb feléről.

Popayánból a lehető legkorábbi busszal távozunk Tibor barátommal, hogy a délelőtt 11-kor, Calíból induló repülőnket elérjük. Isla Gorgonára készülünk, az egykori börtönszigetre, ami ma nemzeti parkként funkcionál. Hiába a rendesen ráhagyott idő, buszsofőrünk úgy dönt, izgalommal tölti meg a napunkat. Minden fűszálnál megállunk, a komótos cammogásnak az lesz az eredménye, hogy még Calí külvárosában le kell pattanjunk a buszról, hogy egy szélvészgyors taxival elcsípjük a gépet.

Calí felett még tiszta az égCalí felett még tiszta az ég

Kolumbiában senki nem ideges, sofőrünk is halál nyugodtan áll be a benzinkútra tankolni azzal védekezve, hogyha most nem tölti meg a tankot, akkor egészen biztosan lekéssük a gépünket, mert féltávnál tutira lerobbanunk. Bámuljuk az órát, aminek mutatója érdekes módon kétszer olyan gyorsan pörög, mint stresszmentes időkben. Végül csak kiérünk a reptérre, ahol tudatják velünk, hogy nem maradtunk le semmiről, sőt, a gép előreláthatólag késik egy fél órát. Hirtelen minden meg van bocsátva a busz- és taxisofőrnek.

Guapíba a Satena ezer éves gépe repülGuapíba a Satena ezer éves gépe repül

A repülőút nem kifejezetten izgalmas Guapíba. Bár átkelünk az Andok nyugati vonulata felett, annyira felhős minden, hogy csak néhány másodpercre tűnik fel egy-két csúcs sziluettje. Guapí a Csendes-óceántól pár kilométerre fekszik az azonos nevű folyó partján. A reptér pont olyan, mint amilyenre számítottam; egy egyszerű csarnoképület néhány székkel. Guapíban - lévén a városnak nincs közúti összeköttetése Kolumbia más részeivel - kevés az autó. A reptéren sem taxik sorakoznak, hanem tuktukok tülekednek azért a néhány utasért, akik a géppel érkeztek.

Az egyik ilyenbe bevágódunk, de félig üresen persze nem indulhatunk el, mellénk pakol az elég rossz arcú sofőr egy terebélyes fekete asszonyságot. Így, édes négyesben tekergünk végig Kolumbia talán legretkesebb és legszedett-vetettebb városának földútjain ki a kikötőbe, ahol másfél mázsás útitársunktól elbúcsúzunk, mi pedig csónak után nézünk. Nem sikerül kiszállni a tuktukból, mert fél tucat fekete suhanc pattan fel rá, rángatva minket, hogy őket válasszuk Isla Gorgonára. A sofőr érzi, hogyha itt kitesz minket, valószínűleg perceken belül kapják szét a kikötői szarkák a csomagjainkat és talán minket is.

Utcakép GuapíbólUtcakép Guapíból

- Olyan, mint Afrika - sóhajt fel Tibor barátom, aki több alkalommal járt már a fekete kontinensen.

Tuktukosunk kanyarodik egy durvát, amitől lepattannak a suhancok a járgányról, majd nyom egy teli gázt és indul visszafelé. Fél kilométerrel odébb ismét lekanyarodik és megáll egy dzsuvás utcában.

MindennapokMindennapok

- Itt kérdezzétek meg, hogy van-e csónakjuk - mutat rá egy üvegajtóra, amin hatalmas Satena felirat virít.

Felhúzzuk a szemöldökünket, mert a Satena az a légitársaság, amivel jöttünk, de a bent üldögélő csaj mutatja, hogy fáradjunk beljebb. A leányzóval szemben üldögél egy srác a padon, aki meglátván minket feláll, kezet nyújt, és csak annyit mond, hogy egy millió.

- Mi egy millió?
- Egy millió peso a csónak Isla Gorgonára - vágja rá azonnal.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Úgy másfél óra.
- Másfél óráért kérsz egy milliót?
- Nézd! Mésfél óra oda, másfél óra vissza. Ennyiért értetek is megyek, az újabb három óra oda-vissza.

Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?

Osztunk-szorzunk, próbálunk alkudni, de a csónakos rázza a fejét.

- 900 000, ez az utolsó ár, ennél olcsóbban nem vállalom - zárja le a vitát.

Nincs mit tenni. Ha nem akarunk a kikötőben semmirekellő fekák martaléka lenni, muszáj fizetnünk. Végülis féláron van ahhoz képest, amit az Aviatur irodájában akartak rólunk lehúzni (az Isla Gorgonára az állami Aviatur irodán keresztül lehet eljutni).

Egy óra haladékot kér a srác, amíg megtankol és kisuvickolja a csónakot, addig mi a szomszédos szálló éttermében megebédelünk. Tudom én, hogy Guapíba mindent repülővel hoznak, ezért a kóla is kétszer annyiba fáj, mint Calíban, de hogy a Csendes-óceán partján mi kerül egy darab sült halon 15 dollárba, azt nem tudom.

Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?

Van fél óránk Guapíra, bár az embernek nem igen akaródzik kimerészkedni az utcára. A több évtizedes FARC jelenlét máig érződik az embereken. Ez az első alkalom Kolumbiában, amikor nem tudom, kiben lehet megbízni és hogy kinek szúr szemet az ott létünk. Lövök pár fotót, de a kikötő felé nem merek elindulni.

- Két napja két embert lőttek agyon a gerillák pár utcányira innen - mondja csónakosunk, miközben kitolatunk a folyóra - Jobb, hogy nem alkudoztatok a fekákkal a kikötőben. Nem biztos, hogy eljutottatok volna a szigetre.

Guapí a folyóról nézve sem szépGuapí a folyóról nézve sem szép

Ezzel a tudattal indulunk neki az óceánnak, s csak reménykedünk, hogy 900 000 pesóért cserébe nem adják el a vesénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

2013 tavaszán már írtunk a guambiano indiánokról. Egy farm határában, a kukoricás mélyén furcsa, spirális alakzatokat fedeztünk fel monolitszerű köveken, s akkor megígértük magunknak, hogy visszatérünk Kolumbia egyetlen hagyományörző hegyi népéhez, hogy jobban megismerjük kultúrájukat, tradícióikat. Idén, 2014-ben belebotlottunk Silviában Enriquébe, egy félig guambiano, félig mesztic merepikbe, vagyis gyógyítóba, aki megengedte, hogy lefilmezzük egy szertartását.

Nem volt egyszerű szülés, mivel ezúttal szerettünk volna mindent szabályosan csinálni. Másfél napon át várattak minket a guambiano önkormányzaton, majd közölték, nem adnak nekünk engedélyt arra, hogy szent lagúnáiknál forgassunk. Arra hivatkoztak, hogy az előljáró megmondó ember nincs bent, helyettesei pedig nem rendelkeznek döntési joggal a kérdésben, illetve kérésben, így inkább nem engednek minket fel a tavakhoz. Lógó orral baktattunk vissza szállásunkra, aminek tulaja látta rajtunk a csalódottságot.

A merepik körbefüstöli a tisztulásra vágyó guambianótA merepik körbefüstöli a tisztulásra vágyó guambianót

- Van egy barátom, Enrique. Neves, elismert gyógyító. Ha gondoljátok, összehozlak vele titeket, hátha tud segíteni.

Estére le is szerveztük a randit a merepikkel, azonban meglepetésünkre nem egy guambianóval, hanem egy meszticcel találkoztunk.

- Apám guambiano volt, anyám mesztic. Még gyerek voltam, mikor leköltöztünk a hegyekből a síkságra, mert anyám nem akart az indiánok között élni.
- Hogy lettél merepik? - érdeklődök Enriquénél.
- Apám is merepik volt és az ő apja, a nagyapám is. Az egyik fiam is az lesz. Így megy ez a guambianók között.

Silvia, a guambianók fővárosaSilvia, a guambianók fővárosa

Bár Enrique nem pont úgy néz ki, mint amilyennek egy európai egy sámánt elképzel, számunkra tökéletes lesz.

- A guambianók fafejűek, ne is törődjetek velük. A szent lagúnákhoz nem megyünk fel, mert nem akarom, hogy kitiltsanak maguk közül, de a közelben van a Chima-tó. Oda is szoktunk járni ceremóniák idején, Manuel barátomat is odaviszem fel megtisztulni.

Manuel a Chima-lagúna partjánManuel a Chima-lagúna partján

Az ilyen dolgokért természetesen fizetni kell, de szerencsére Enrique nem rajtunk akar meggazdagodni, így amit kap, tulajdonképpen jelképes. Első körben Manuelt megszabadítja a rossz szellemektől egy furcsa szagú és ízű itallal. Az ízét onnan tudom, hogy engedte, hogy megkóstoljam, de a maró főzet összetevőit nem volt hajlandó elárulni. Az egészen meglepő, ahogy szegény Manuelt minden irányból összeköpködi a cuccal.

A tisztító folyadék összetevőit szerencsére nem tartja meg magának. Vízből, kukoricaporból, orajuelából (a paramo legtipikusabb növénye) és egy általa alegrónnak nevezett levélből kotyvaszt egy löttyöt, amit betölt egy műanyag üvegbe, majd szól, hogy induljunk a tóhoz.

Indulhat a filmIndulhat a film

A Chima-lagúna valóban nincs messze, dzsippel alig 20 perc alatt megérkezünk a valamivel 3000 méter felett fekvő apró tengerszemhez. Manuelt leülteti a partra, majd újra körbeköpködi, aztán egy ima után megmosdatja barátját a faluban kevert löttyel. Itt még nem ér véget a folyamat, mert Enrique rágyújt egy cigire, majd azzal körbefüstöli Manuelt. A végén előkerül egy wayra névre hallgató, levelekből készített seprű, amivel állítólag a szellemeket kergeti el Manuel körül. No de a sok szöveg helyett álljon itt egy videó, hogy az olvasó is lássa, miként is néz ki egy guambiano tisztító szertartás.

Jó volt látni, hogy 2014-ben a teljesen civilizált guambianók még hisznek a vajákosságban, s hogy az amúgy roppant fejlett Kolumbiában még élnek a tradíciók. Azt is láthattuk, hogy a guambiano sámánizmus nem egy túlmisztifikált hókuszpókusz, hanem igen is élő és működőképes gyógykezelés, már ha az ember szeretne megszabadulni az őt körülvevő gonosz erőktől. Úgy hiszem, a guambianók között kicsit sikerült felkészülnünk arra, hogy utánamenjünk Ecuadorban a shuar indiánok sámánkultúrájának, no de erről később, előbb még vár ránk a Föld legkegyetlenebb börtönszigete, az Isla Gorgona...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Calí, a salsa fővárosa

Egy rövid otthoni kitérő után visszatérek Latin-Amerikába. A salsa egyik önjelölt fővárosával, Calíval kezdek, de a tánc helyett inkább a környék rejt rabul. A Cauca-völgyben sok csodába botlunk, hála egy kamionsztrájknak.

Néhány hetes hazalátogatást követően, 32 óra elteltével ismét latin földön landolok, mégpedig Kolumbia fővárosában, Bogotában. Felkavar az időeltolódás, de úgy fel vagyok pörögve, hogy nincs ínyemre a láblógatás, jóllehet két napja le sem hunytam a szemem. Mehetnékem van, salsázni, Calíba. Talán holnap.

A salsa fővárosa kevesebb mint 500 kilóméterre található Bogotától. Ilyen távolságokat ritkán repülünk le, de a hegyekben kacskaringózás több mint 8 órás, s ehhez most végképp nem fűlik a fogam. Délutáni alvás helyett az internetet böngészem, hátha sikerül valami olcsó repjegyre akadni. És igen! Meglepő módon az Avianca mindössze 30 dollárral drágább a helyi busztársaságoknál, ezért az egész napos zötykölődés helyett a szűk egy órás repülőút mellett tesszük le a voksunk.

Graffiti Calí belvárosábanGraffiti Calí belvárosában

Az éjszaka felét egy hangulatos bárban töltjük Bogotá egyik elit negyedében néhány helyi egyetemista cimboránk társaságában. A bár nagyon népszerű, különösen a külföldi fiatalok körében. Minden asztalnál kis zászló hirdeti, hogy milyen nemzetiségűek ülnek körülötte. Magyar zászlócska nincsen, de kolumbiai barátunknak, Crisnek megígérem, hogy legközelebb, ha erre járok, feltétlenül pótlom a hiányt. Remek a hangulat, úgy tűnik, senkit nem zavar, hogy a helyi sört és rumot arany áron mérik, bár az is igaz, nincs túl sok illuminált állapotban lévő vendég. A hajnali órákban elhagyjuk Bogotá elit negyedét, irány a a reptér.

Kolumbia madártávlatból sem kevésbé szép, mint lent a földön. Nem sokkal a felszállás után ujjongva tapadok az ablakra, ahonnan a Nevado del Ruiz vulkán felhők fölé törő, lélegzetelállító csúcsa köszön vissza. 1991-ben volt legutóbb aktív, de az 1985-ös kitörése volt a legtragikusabb. 25 ezer áldozatával a 20. század második legnagyobb vulkánkatasztrófája volt.

Dél körül érünk földet. Gyanús, hogy a reptér kijáratánál óriási bőrőndökön tétlenül ücsörgő emberek tömege állja el az utat. Nagy nehezen utat törünk magunknak kifelé az épületből. A parkolóban a Calíba közlekedő repülőtéri buszok sofőr nélkül vesztegelnek. Az egyik kocsi mellett tébláboló sofőr készségesen világosít fel:

- A Calíba vezető utat kamionos sztrájk miatt lezárták.
- Meddig tart a lezárás?
- Nem tudni. Talán estig - hangzik a nem túl bíztató válasz.

Bizonytalan időre a reptéren ragadunk. Kicsit olyan ez, mint amikor otthon télen a hóesés miatt lezárnak egy repteret, és a tehetetlen utasok órákig vagy napokig vesztegelnek a várótermekben, csak épp itt nem mínusz 5, hanem plusz 35 fok van. Egy-két óra hosszáig lelkesen és bizakodva szobrozunk a parkoló melletti járdán, hátha történik valami csoda és mégis elindul egy busz Calíba. Végül megunjuk s úgy döntünk jobb, ha újratervezzük az útirányt, és a Calítól 30 kilóméterre keletre fekvő Palmirába indulunk. Na ebből sem lesz ma salsa.

Palmira székesegyháza olyan látványosság, amire soha nem bukkanunk, ha nincs a kamionsztrájkPalmira katedrálisa olyan látványosság, amire soha nem bukkanunk, ha nincs a sztrájk

A busz a Történelmi és Archeológiai Múzeum közelében tesz le. Ha már itt vagyunk, teszünk vele egy próbát, de úgy tűnik, hogy ez nem a mi napunk. A múzeum ma kivételesen zárva tart. Lövünk pár fotót a főtér csodás katedrálisáról, majd beülünk egy másik buszba, ami Buga, hivatalos nevén Guadalajara de Buga városa felé tart a Cauca völgyben.

BugaA bugai templom Cauca legfontosabb zarándokhelye

Buga neve egy repülőgépkatasztrófáról lehet ismerős. 1995-ben, karácsony előtt négy nappal, közvetlenül a város mellett zuhant le az American Airlines egyik járata, aminek a fedélzetén 159 ember vesztette életét. Ez volt a legnagyobb repülőgépes baleset Kolumbiában.

San Gerardo Mayela sírhelyeSan Gerardo Mayela sírhelye egy kicsit morbid

Kb. egy óra múlva érünk be Kolumbia egyik legrégebben alapított városkájába és egyben híres zarándokhelyére. A vidék már a prekolumbián időkben is lakott volt, de a figyelemreméltó épületek - mint például a főteret lezáró templom, egyúttal a zarándoklatok célpontja - a spanyol hódoltság idejéből származnak. A katolikus térítés olyan jól sikerült, hogy a szomszédos utcák valamennyi házában kegytárgyboltot létesítettek a bugaiak, ahol tömérdek túlcifrázott porcelán angyalkát, Máriát vagy keresztet vásárolhat a célbaért zarándok. A templomban a szenté avatott San Gerardo Mayela viaszszobrára bukkanunk rá, aki komoly csodát tudhat magáénak; állítólag visszaadta egy halott fiú életét. Sok kórház szülészeti osztályának védőszentje, mert a katolikus egyház szerint a veszélyeztetett csecsemők megszületésénél is csodákat művelt.

A nap fennmaradó részében csatangolunk a város utcáin és fotózunk, élvezzük a koloniális épületekkel szegélyezett utcák kellemes hangulatát.

Eri keresi a majmokatKeresem a majmokat a Yotoco erdőben

Másnap reggel első utunk a buszterminálra visz. Darienbe igyekszünk, de megállnánk fél távnál a Yotoco erdőben, majmokat nézni. A busz meg is áll a kérésünkre a magánkézben lévő park bejáratánál, ahol egy hangulatos lodzson kedves fiatal család fogad.

A százlábúak errefelé kicsit nagyobbak, mint odahazaA százlábúak errefelé kicsit nagyobbak, mint odahaza

A tegnapi nap után már-már meglep, hogy minden a tervek szerint alakul; percek alatt akad helyi vezetőnk. Nem is egy, hanem két srác, akik elkalauzolnak minket a Calima-víztározó feletti kilátóponthoz. Egy-két százlábú kivételével nem sok állattal találkozunk, így majmok hiányában kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy vezetőink ugrabugrálnak a vastag indákon Tarzant megszégyenítő ügyességgel. Az ösvény azonban tényleg mesés, csakúgy mint a kilátás a mesterségesen kreált lagúnára. Visszaérkezve a lodzshoz ismét fogunk egy buszt, amivel Darien városát vesszük célba.

Kilátás a Calima-víztározóraKilátás a Calima-víztározóra

A Lonely Planet azt írja Darienről, hogy mesés helyen fekvő szemrevaló kis falu, ahová a kolumbiai kiteőrültek jártak hódolni szenvedélyüknek. A szél adott, ez igaz, de Darien minden, csak nem szemrevaló kis falu. A Villa de Leyvához és Salentóhoz szokott szemem nehezen viseli a lepukkant házakat és poros utcákat, a Calima-víztározó is sokkal szebb volt fentről, mint a partjáról. Eszünk egy rizses húst az egyik kifőzdében, majd felülünk egy Calíba tartó buszra, ahová két óra múlva érkezünk meg.

Darien egy teljesen jelentéktelen andoki faluDarien egy teljesen jelentéktelen andoki falu

A város a Plaza de Caicedón, azaz a belváros főterén valamint a La Ermita névre hallgató gótikus stílusú templomon kívül nem nyújt sok esztétikai élményt, bár a többi latin nagyvároshoz viszonyítva egész jó a hangulata. A La Ermita eredetileg az 1600-as években épült, de egy későbbi földrengés teljesen lerombolta. Az 1900-as évek elején épült újjá, így ma a régi kis kápolna helyén egy tüneményes, gótkius templom fogad.

Calí modern városrésze

NyomornegyedCalí modern városrésze és a mögötte elterülő nyomornegyed

Kolumbiában nem élnek rosszul az emberek, így a nagy városokban is csak kis számú koldust lát az ember. Ha mégis összeakadunk velük, akkor abból mindig valami furcsaság sül ki. Az egyik este, ahogy sétálunk a belváros egyik kissé elnéptelenedett utcáján, egy kapuljaban ücsörgő hajléktalan készségesen hozzánk vág egy zacskó szószos rizst. Nem tudjuk eldönteni, hogy agresszív támadásnak vagy kedves kínálásnak véljük-e a szokatlan gesztust, de végül jobbnak látjuk nem firtatni. Mindenesetre, ha már a koldus is étellel dobálódzik az jó jel, ezek szerint itt biztosan nem éhezik senki.

Ha már Palmirában úgyis "múzeumhiányunk" támadt, Calíban nem hagyhatjuk ki az Aranymúzeumot, ami nekem legalább annyira bejön, mint a bogotái nagytestvére. Bár nem különösebben szeretem a nemesfémeket, de ezekben a múzeumokban nem csak egyszerűen aranyból készült ékszereket állítanak ki, hanem a spanyol hódítás előtti időkből származó szobrocskákat is, amiket egykoron az istenek ajándékául készítettek lenyűgözően aprólékos munkával a helyi indiánok.

Calíban a belvárosi épületek szépsége nem hagy komoly nyomot az utazóban, de akad más, ami igen. Itt található a világ vélhetően legnagyobb vasból készült hangyája, ami a színházzal szemben ácsorog. A város tömve van turistákkal, jóllehet nem a tömérdek építészeti látványosságért jönnek ide, na meg nem is a hangya miatt, hanem a salsaklubokért, amiből viszont a város kétségkívül nem szenved hiányt.

La ErmitaLa Ermita

A Cauca-folyó völgyében tikkasztó a hőség, ami olykor még az esti órákban sem látszik enyhülni, ez azonban a táncos lábúakat cseppet sem tartja vissza. A helyiek nagyon büszkék rá, hogy az ő városuk a salsa hazája, már-már féltékeny riválisként tekintenek Kubára. És valóban! Nap közben a sarki boltban bömbölő zene, a taxiban a rádió vagy este a Bario Granada bárjai olyan hangulatot kölcsönöznek a városnak, akár egy óriási salsaklubnak. A profiknak a Zaperocóban a helye, de a Rio Calí környékén található szórakozóhelyeken megalapozhatja az estéjét a magunkféle amatőr is. Endrét nem hozza lázba az ilyesmi, ő rendszerint csak a rumot kóstolgatja az asztal mellett ücsörögve, én viszont imádom a latin táncokat, de be kell vallani, Calíban könnyű zavarba hozni. Az itt táncolt salsa köszönőviszonyban sincs azzal, amit az európai tánciskolákban tanul az ember. Ezzel persze egyiket sem áll szándékomban lemínősíteni, egyszerűen csak más a két stílus. Amíg otthon a tánciskolákban tánctrükkök sokaságával ismerkedik meg az ember, a calíak szimplán topognak és forognak, mindenféle flanc nélkül.

Még egy napot töltünk Calíban, de kimerítve a város látnivalóit és hiányolva a természetet, a várostól néhány kilóméterre fekvő Pance faluja felé vesszük az irányt. Pance tulajdonképpen nem is különálló település, hanem a Calí déli részét képező, a Pance-folyó mellett fekvő tanyabokor. A városiak kedvelt kirándulóhelye, amit nem is csodálok; a patak mentén varázslatos a környezet a burjánzóan zöld növényzettel és a víz menti tekintélyes méretű sziklákkal. Ha már Calíban nem is, Pancében kedvem volna több időt is eltölteni, de szólít a kötelesség. Túra kezdődik, ezért másnap irány ismét a guambiano indiánok földje...

Pance üde színfolt a szmogos Calí utánPance üde színfolt a szmogos Calí után

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

2012-ben jártam először és azóta utoljára Zipaquirában valamint annak sókatedrálisában. Bár nem volt vágyam ide eljutni, köszönet az egyik Mirador csapatnak, bogotái vásárolgatás helyett felfedeztük a Föld egyik legnagyobb felszín alatti sókatedrálisát, ami ellentétben a lengyel wieliczkai sóbányával, elnyerte a tetszésemet.

Úgy esett, hogy 2012 novemberében egy nappal előbb értünk vissza a csapattal Bogotába. Nem akartuk, hogy kárba menjen a drága időnk, ezért városi lófrálás helyett kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Bogotától 50 kilométerre, északra fekvő Zipaquirá városkájába.

Zipaquirá főtere és a katedrálisZipaquirá főtere és a katedrális

A busz a főtértől elég távol tesz ki minket, így egy kellemes sétával hangolódunk a bányára. Beérvén a főtérre szép koloniális épületek és egy klasszikus kolumbiai katedrális fogad minket. A városka amúgy csendes annak ellenére, hogy hétvége van. A bánya bejáratánál néhány helyi turista kószál, nem tudják, merre tovább. Mi is téblábolunk erre-arra, mire rálelünk a jegyirodára. Nem átalkodnak 10 dollárt leakasztani rólunk fejenként, bár az igazat megvallva, már megszoktuk a magas kolumbiai belépőárakat.

A bánya bejáratánál aztán összetódul a tömeg. Vagy harmincan követünk egy helyi vezetőt, aki meg se próbálja túlüvölteni a csapatot, unott képpel hadarja el, hogy hol mi látható. Bár fordítanom kéne a csapatnak, nem tolakodok előre, mert látom a fickón, hogy hiába is kérném, hogy beszéljen hangosabban és adjon időt a fordításra. Ehelyett marad a fotózás és a szálláson a wikipédia, ami arról ír, hogy a muiscák már az i.e. 5. században bányásztak itt sót, aztán a spanyolok estek neki a hegynek ész nélkül. Alexander von Humboldt leírásaiban megjegyezte, hogy a bányák életveszélyesek lettek a dilettáns járatfúrások miatt, amik nem csak a vidék sómezőit tették tönkre, de az emberekre is veszélyt jelentenek.

A sókatedrális belmagassága több mint 20 méterA sókatedrális belmagassága több mint 20 méter

Turistaként az embert nem annyira a járatok, mint maga a sókatedrális érdekli. Az egy órás bányabejárás végén egy hatalmas terembe jutunk, ami több mint 20 méter magas és legalább 5000  alapterületű. A 20. század elején a bányászok elhagyatott tárnákban alakítottak ki imahelyeket, hogy a munka előtt keresztet vethessenek, aztán az 1950-es években a bányajogokat gyakorló vállalat 285 millió dollárból felépített nekik egy igazi bányakatedrálist, ami rövid időn belül zarándokhellyé vált annak ellenére, hogy a katolikus egyház soha nem szentelte fel. Az 1990-es években a sókatedrálist át kellett helyezni, így került az 60 méterrel lejjebb a korábbinál.

Angyalok fújják a kürtöt a katedrális szélénAngyalok fújják a kürtöt a katedrális szélén

A hihetetlen méretekkel rendelkező templomot színes lámpákkal világítják meg, amitől az egész misztikus hangulatot kap. Egyáltalán nem bánjuk, hogy lemaradunk az unott képű vezetőről, mert így sikerül szabadon felfedeznünk a színesebbnél színesebb járatokat. Olyan érzésem támad a folyosókon mászkálva, mintha egy számítógépes játékban lennék, bár tudom, a sarkon nem fog semmilyen szörny sem megjelenni, max egy újabb búval bélelt helyi vezető.

A katedrálisra egy csodaszép teraszról lehet lenézni, aminek sarkain sóból faragott angyalok kürtöt fújnak. A templom túlvégén egy hatalmas terem látható újabb gyönyörű sószobrokkal, az apostolokkal és ilyen-olyan angyalokkal.

Angyalok és apostolokAngyalok és apostolok túlvilági fényekben

Mindent összevetve a zipaquirái sóbánya és -katedrális kellemes emlékként marad meg bennem, s csak ajánlani tudom, hogyha van egy szabad napod Bogotá környékén, akkor mindenképp keresd fel.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

1995-ben a közvéleménykutatások szerint a Föld legélhetetlenebb fővárosa Bogotá volt. Az ott élők 90%-a gyűlölte saját városát, mivel a hétköznapokat fegyveres és drogbandák tették élhetetlenné. Aztán jött egy filozófus, aki mindent megváltoztatott, és alig néhány év leforgása alatt az élhetetlen városból Dél-Amerika egyik legkellemesebb metropoliszát hozta létre. Bogotá ma egy igazi hippiparadicsom, ahol a bűnbandákat gördeszkás srácok és utcazenészek szorították vissza a favellákba.

Bogotában nem először járok, az elmúlt pár évben legalább fél tucatszor sikerült pár napot eltöltenem Kolumbia fővárosában. Első alkalommal 2009-ben voltam itt Erivel, de a város akkor nem tett ránk jó benyomást. Rengeteg volt a koldus és nincstelen, a szállásunk is egy szörnyű koszfészek volt. Ekkortájt Bogotá még messze nem volt az a hátizsákos- és hippiközpont, mint manapság.

Kolumbia BogotáBogotá látképe a Monserrate oldalából

Mára Candelaria utcáit ellepték a turisták, minden sarkon legalább két hostel várja a bulizni vágyó vándorokat, akik nem csalódnak. Bogotá óvárosa 24 órán át pörög, amihez a hostelek is idomultak; privát fürdővel ellátott szobát szerezni szinte lehetetlen, mindenhol a dormitoriók győzedelmeskednek, ha az ember egy kis magányra vágyik, akkor csúnyán a tárcájába kell nyúlnia. Hogy miként lett a drog fővárosából Dél-Amerika bulidesztinációja, arra az alábbi videó ad egy kis magyarázatot:

Röviden összefoglalva azt, amiről a videó szól. Egy bizonyos Antanas Mockus, litván származású kolumbiai filozófus, csodával határos módon megnyerte a bogotái önkormányzati választásokat 1995-ben. Mockus városfejlesztési tervei között nem metrók és autópályák építése szerepelt, hanem az ivóvíz bevezetése a házakba, a mindennapi testmozgás megteremtése a lakosság körében, valamint a felszíni közlekedés normalizálása. Ez utóbbi kettő szorosan összekapcsolódott, mivel a hét milliós város sugárútjain hermetikusan elzárt buszsávokat és bicikliutakat alakított ki, az autósok legnagyobb bánatára. Az amúgy is szmogos városba a bejutás lehetetlenné vált, mivel a korábban négysávos utakból csak egyetlen sávot hagyott meg a gépkocsiforgalomnak, így Bogotá közlekedése összeomlott. Mockus azonban kitartott elvei mellett, amivel letörte mind az autósok, mind a buszmaffia szarvát. Az autótulajdonosok kocsijukat biciklire cserélték, a maffia módszerekkel irányított magán busztársaságok pedig a külvárosokba szorultak. A TransMilenio névre hallgató buszhálózat akkora siker lett, hogy néhány hónapon belül Kolumbia többi nagyvárosa is belefogott valami hasonló kialakításába. Mára Latin-Amerika minden metropolisza Bogotát koppintja Caracastól Limáig, Guatemalavárostól Quitóig, de újabban európai nagyvárosok, köztük Budapest vezetése is eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha átvennék a sikeres koncepciót Bogotától.

Kolumbia BogotáCsak a TransMilenio hajthat be a belvárosba

A bicikliutak kialakítása olyan sikeres lett, hogy 2013-ban fajlagosan Bogotában adták el a legtöbb kerékpárt Peking és Amszterdam után. Kolumbia igazi biciklinagyhatalommá vált, aminek legszembetűnőbb eredménye a 2014-es Giro di Italia kettős kolumbiai sikere. Bogotában minden hétvégén megtartják a Ciclovia nevű rendezvényt. Ilyenkor a legnagyobb sugárutakat teljes egészében lezárják a kocsiforgalom elől, átadva a terepet a bicikliseknek.

Kolumbia BogotáŐrült figurákból nincs hiány Bogotában

Mockus 1998-ban elindult az elnöki székért, így helyét Enrique Peñalosa vette át, aki folytatta a filozófus városfejlesztési munkálatait. Bogotá minden kerületébe kivezette a TransMileniót, az elhagyatott és veszélyes tereken pedig kivilágított, szabadon használható sportpályákat, grundokat alakított ki. Bogotá ezzel az egyik legzöldebb és legsportosabb fővárossá vált, ahol az elmúlt 15 évben tizedére esett vissza a bűnözés. Persze Bogotá ettől még nem lett a rend és erkölcs zászlóshajója, mivel külvárosai ellenőrizhetetlenül növekednek, melegágyat adva a bűnözésnek, de az biztos, az elmúlt két évtizedben a Földön egyetlen város vezetése sem tett annyit a lakóiért, mint Bogotáé. Ha ma megkérdezel egy bogotáit, hogy szereti-e a városát, 90%-uk azt fogja mondani, hogy igen.

Kolumbia BogotáBogotá főtere csak esti kivilágításban mutatós

Candelaria teljesen magával ragadja az embert még úgy is, hogy a városrésznek nincs igazi látnivalója. A főtér nem túl szép, köszönhetően az 1985-ös M-19 vezette gerillaszervezet gyújtogatásnak, aminek során leégett a bíróság épülete, s amit egy meglehetősen rusnya, modern betonkockával helyettesítettek. A katedrális bár jól mutat a zöld hegyek előtt, az ember nem esik hasra tőle.

2001 óta látogatható szabadon a Botero Múzeum, ahol a leghíresebb kolumbiai festő "minden hájjal megkent" képei láthatóak a falakon. Sokan nem szeretik Boterót egyhangúsága miatt, de ha az ember képregényfestőnek tekinti, igen szórakoztatónak fogja tartani.

Kolumbia BogotáEri betér a Botero Múzeumba

Bogotá első számú nevezetessége az Aranymúzeum. Szemben a limai Aranymúzeummal, ahol majdnem 20 dollárt kérnek el a belépésért, itt csak másfél dollár a sarc. A különbség nem csak árban mutatkozik meg; Bogotá Aranymúzeuma a mexikóvárosi Antropológiai Múzeum mellett a legizgalmasabb gyűjtemény, amit életemben láttam. Bár Kolumbiában a San Agustín-i mellett nem tudunk kiemelkedő civilizációról, a legnagyszerűbb aranyleletek mégis ebből az országból kerültek elő. A három szintes múzeumban szisztematikusan ismerkedik meg az ember az egykori kultúrákkal egészen elképesztő használati- és kegytárgyak kíséretében. A több órás bejárás fénypontja a sötét szoba, ahol misztikus zene kíséretében pillanthatod meg a Guatavita-lagúna mélyén talált aranytárgyakat és egy akkora smaragdot, mint az öklöm.

Kolumbia BogotáA bogotái Aranymúzeum az egyik legjobb múzeum Dél-Amerikában

Candelaria fölé magasodik Monserrate. A 3152 méter magas csúcson már a 17. század közepén templomegyüttest akartak építtetni, azonban arra a 20. század elejéig nem került sor. Évszázadokon keresztül csak egy kereszt volt látható a hegytetőn, előtte a szenvedő Jézus szobrával, míg végül megépült az elsőre jelentéktelennek tűnő templom. Monserrate máig fontos kegyhely, ahová hétköznapokon rengeteg turista érkezik, mivel a csúcsról csodás képeket lehet lőni a fővárosról. Mindenki felvonóval érkezik, lefelé azonban gyalogosan jutnak le a turisták egy kellemes ösvényen, ami összeköti az óvárost a hegytetővel.

Kolumbia BogotáMonserrate megéri a lanovkázást

A bejegyzés elején említettem, hogy Bogotá Dél-Amerika bulifővárosa. Az egyetemi élet igen erős, de kevesen tudják, hogy hol vannak a legjobb bulik. A külföldiekre a túlárazott szórakozóhelyeket sózzák rá a Zona Rosában, de Christian barátom felvilágosít egy sör mellett:

- Felejtsd el! A Zona Rosában iszonyú drága minden. Chapinero a legjobb hely!

Chapinero egy argentin cipészmesterről kapta a nevét, aki Bogotá külvárosában bütykös lábúaknak készített cipőket (a bütykös lábúakat chapineseknek nevezik Kolumbiában). Mivel a munkás rétegen túl a kolumbiai elitben is sokan szenvedtek bütyöktől, a cipész gyorsan hírnévre tett szert. Évtizedeken át tartó hibátlan munkájának eredményeként a városvezetés a zónát Chapinerónak nevezte el.

Kolumbia BogotáA graffitik is arról árulkodnak, hogy Bogotá laza hely

Christiannak igaza volt: Chapineróban ma már nem a munkától, inkább a tánctól nő az embernek bütyke, mivel a parti negyedben egymást érik azok a klubok, ahol az anyagilag kevésbé jól elengedett egyetemisták szabadulnak meg a pesóiktól. Van itt minden a salsa clubtól a techno őrületig. Azt azonban nem tudom, hogy Christiannak mi az olcsó, mivel az egyik klubban sikerül 2500 Ft-ért innunk egy alkoholmentes cuba librét.

Kedden ismét ránkcsörög Christian:

- Mutatok valamit a Zona Rosában. Ilyen klubot úgysem láttatok még.

Valóban nem. Keddenként az egyik bárban külföldi-kolumbiai ismerkedős estet tartanak, ami arról szól, hogy a külföldi a pultnál elkéri országának zászlaját, amit kitűz az asztalára, aztán csak vár. No nem kell sokáig, a kolumbiaiak elég közvetlenek. Jellemzően fiúkhoz lányok, lányokhoz fiúk telepednek le és beszélgetni kezdenek. Így javul a kolumbiai fiatalok angoltudása, valamint fejlődnek a nemzetközi kapcsolatok is. Magyar zászló nem lévén a pultnál, Christian haverjaival múlatjuk az időt hajnalig. Ja, Christiannak abban is igaza volt, hogy a Zona Rosa drágább. Itt már 3500 Ft egy cuba libre, bár ennyiért már legalább nem alkoholmentes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hacienda Nápoles

Pablo Escobarról, Kolumbia legnagyobb drogbárójáról számtalan cikk született már, életéről filmet is készítettek. Mi is említettük már egyik tavalyi bejegyzésünkben, mikor jobbkezével, egy máig aktív kokaintermelővel készítettünk interjút. Pablo Escobar megosztotta a kolumbiai közvéleményt. A Föld egyik legnagyobb bizniszének vezetőjeként kegyetlenül leszámolt azokkal, akik szembe szegültek vele, a hétköznapi életben azonban rendes családapa és közéleti személy volt, aki ahol tudta, segítette a szegényeket. A Föld egykor hatodik leggazdagabb embere nem volt mentes a sztárallűröktől, fényűző életének egyik reprezentatív példája a Hacienda Nápoles, a kokainbáró magán birtoka és állatkertje.

Medellíntől négy, Bogotától öt órányira fekszik Doradal faluja, aminek tőszomszédságában fekszik a Rio Claro Természetvédelmi Park. A kristálytiszta folyó egy szédületes kanyont vágott a hegyekbe, aminek mélyén megül a pára és a meleg, így trópusi esőerdő hangulatú köderdők alakultak ki. A kanyon bejáratánál egy magánvállalkozó néhány évtizede egy ökolodzsot építtetett a medellíni és bogotái elit számára, akik helyét az utóbbi években átvették a természetkedvelő turisták. A lodzs három kilométerre fekszik a főúttól, így teljes csendben élvezheti az ember a természetet.

A Rio Claro kanyonja idilliA Rio Claro kanyonja idilli a reggeli fényben

A szálló egyszerű, de annál egzotikusabb. A szobák mindenféle térelválasztó nélkül egy erkélyben végződnek, így olyan, mintha az ember az éjszakát a szabad ég alatt töltené. A kanyonban több programot kínálnak a turistának az önkéntes tanulókból és profi barlangászokból álló vezetők. Mi a Mirador csapattal a közeli barlangok felfedezését választjuk szemben a canopyval és az őserdei via ferratával. Vezetőnk ajánlására papucsban és fejlámpával vágunk neki az erdőnek, ami hangos a madárfüttytől. Az egyik fán számtalan törpe tukán tűnik fel, a folyóban gémek és kócsagok topognak halra várva.

A szálló egészen zseniálisA szálló egészen zseniális, bár nem olcsó - 50 dollár egy éjszaka

A barlang bejáratához közel egy órán át kutyagolunk, ami papucsban nem annyira kellemes, de mikor átkelünk egy folyón, hálát adunk az égnek, hogy nem húztunk bakancsot. A víz több méter mély, egy kifeszített kötélbe kell kapaszkodjunk. A barlang első szakaszát a már a venezuelai Caripéből is ismert guácharók, azaz olajmadarak fülsiketítő füttykoncertje közepette tudjuk le. Az esős évszakból visszamaradt uszadékfáktól és gumiabroncsoktól lassan haladunk, de nemsokára megérkezünk a barlang közepére, ahol mellközépig érő vizen kell átevickéljünk. A barlang vége felé ismét feltűnnek az olajmadarak, majd egy vízesés, ami beleömlik abba a folyóba, amin a túra elején átkeltünk. Egy hálón ereszkedünk le a folyóhoz, ami jó móka lenne, ha Karesz barátom nem gondolná úgy, hogy meglett 120 kilójával a kezemre tapos. Hiába jajjveszékelek, a vízesés zajától semmit nem hall, így kénytelen vagyok tűrni a szenvedést, míg mellém ér a hálón. Csodával határos módon a kezemnek semmi baja nem esik.

A Mirador csapat átkel a folyónA Mirador csapat átkel a folyón

A szállás felé battyogva egy kiszögelléshez érünk, ahol egy tábla arra hívja fel a figyelmünket, hogy ezen a ponton nem gáz szakadékba vetni magunkat, mivel a folyó elég mély ahhoz, hogy a 8 méteres zuhanást túléljük. A többségben férfi csapat egy percig nem rest, egymás után ugrálunk a kanyon mélyén csörgedező folyóba. Végén a banda egyetlen nő tagja - akit nevezzünk egyszerűen csak Barninak - is a mélybe veti magát, bár utólagos bevallása szerint neki kevésbé ízlett a fürdő.

Egzotikus madarak bújnak meg a fák levelei közöttEgzotikus madarak bújnak meg a fák levelei között

Délután a Doradal falu másik végén fekvő Hacienda Nápolest, Pablo Escobar egykori birtokát és magán állatkertjét keressük fel. A drogbáró imádta az állatokat, arra azonban nem volt ideje, hogy részt vegyen afrikai szafarikon, így létrehozott egy magán állatkertet, ahol számtalan dél-amerikai vad mellett vízilovak, zsiráfok, zebrák és oroszlánok elégítették ki szenvedélyét. A drogbáró halála után a birtok és az állatkert magára maradt, pár éve azonban az állam a nosztalgiázó turisták kedvéért ismét megnyitotta azt, élményparkká alakítva az egykori haciendát.

A park bejárata, ami pár kilométerre található a főúttól, a Jurassic Park hangulatát idézi; dinoszauruszok és más állatok üvöltése hallatszik óriási hangfalakból a fák mögül. A belépő nem olcsó, 17 dollárt csengetnek le rólunk csak azért, hogy végigjárhassuk a parkot, ha a szörnyen gagyinak kinéző csúszdaparkot is szeretnénk kipróbálni, az újabb 17 dollárba kerülne. Szerencsére a csapatot egyáltalán nem érdekli a polip formára épített élménypark, sokkal inkább Pablo Escobar megalomán kastélya, kocsigyűjteménye és hatalmas kiterjedésű állatkertje.

Pablo Escobar vízilovai máig veszélyt jelentenek az ott élőkrePablo Escobar vízilovai máig veszélyt jelentenek az ott élőkre

Egy csíkosra festett szafari dzsippel elvisznek minket a vízilovak pocsolyájához. A drogbárónak állítólag 22 vízilova volt, halála után azonban elfelejtették őket megetetni, így azok kitörtek a karámból és a közeli Rio Magdalena holtágaiban és lagúnáiban találtak menedéket. Mire a hadsereg észbe kapott, már késő volt, a csorda szétszéledt, így hajtóvadászatot indítottak az állatok ellen. 20 példányt sikerült befogni, illetve kilőni, kettőt azonban sehol nem találtak. Pár éve a helyi halászok arra panaszkodtak, hogy a folyó halálománya rohamosan csökkenni kezdett, egyesek pedig bébi vízilovakat láttak a parton heverészni, voltak, akik haza is vittek belőlük párat. A sereg ismét bevetette magát a Rio Magdalena környéki erdőkbe és egy hatalmas példényt ki is lőttek. A bébi vízilovakhoz azonban legalább két felnőtt víziló kell, így várható, hogy a jövőben a katonák még párszor kénytelenek  lesznek portyázni a dzsungel mélyén. Jobb ez, mint gerillákat hajkurászni Nariñóban.

Mára a 20 éve meggyilkolt Escobar állataiból igen kevés maradt, de az állam folyamatosan pótolja az öregségben kimúló állatállományt. Vannak itt tapírok, vízidisznók, majmok és krokodilok, építettek egy pillangóházat is, ahol a rovarokon túl mosómedvék és anakondák is láthatók. A park egyik szegletében egy Afrika múzeumot alakítottak ki, ahol törzsi faragásokat és fényképeket nézegethet az ember. Egy szó mint száz: a Hacienda Nápoles minden, csak nem Pablo Escobar egykori birtoka.

majom

tapírA drogbáró birtoka ma szimpla állatkert

Az egyetlen, ami ma a drogbáróra emlékeztet, az a két szintes magán villája, amit valami miatt az állam nem akar felújíttatni. Ahelyett, hogy az épületből szállodát csinálna, Escobar lemészárlásának és temetésének méretes fotóival riogatja a kíváncsiskodót. Értem én, hogy egy drogbárót nem kell az égbe magasztalni, de a kolumbiai nép véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy Escobar jó- vagy rosszfiú volt-e.

Pablo Escobar háza

Pablo Escobar kivégzéseA villa a drogbáró kegyetlenkedéseinek és kivégzésének állít emléket

Hogy a házát hagyták az enyészetnek, egy dolog, de hogy az 1980-as években csodaszámba menő autógyűjteményét miért kellett a rozsdára bízni, azt az ember tényleg fel nem foghatja. A veterán autókat kedvelők biztos a zsebkendőjük után kapnak, ha meglátják, mi lett az egykor felbecsülhetetlen értékű gyűjteményből.

Pablo Escobar egykori autógyűjteménye ma roncstelepPablo Escobar egykori autógyűjteménye ma roncstelep

A Hacienda Nápoles egy jó hely annak, aki "kvázi" szabadon élő állatokat szeretne nézni, szeret csúszdázni vagy csak úgy tengeni-lengeni. Aki azonban szeretne bepillantást nyerni Pablo Escobar egykori fényűző életébe, az ne ide jöjjön, mert csalódni fog...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kolumbiában vannak a legszebb koloniális városok szerte Dél-Amerikában. Cartagenáról, Salentóról, Popayánról, Villa de Leyváról vagy Baricharáról már írtunk korábban, de Medellín környékén is vannak ám szépségek. Például a nők...

Bár Bogotába készültem, végül Medellínbe kötöttem ki, de ha már ide hozott a sors, gondoltam, leírom, hogy is néz ki ennek a városnak a környéke. Pontosan ugyanúgy, mint Kolumbia bármelyik része: csodaszép, zöldellő hegyek veszik körbe Medellínt, amik árnyékában apró, koloniális falvak bújnak meg. Medellín városa nem nagy szám, bár azt a tényt muszáj leírnom, hogy az amúgy is szép kolumbiai lányok legszebbjei ebben a városban élnek.

A Targetmap felmérése szerint Kolumbiában élnek a legszebb nők (forrás: www.targetmap.com)Kolumbiában, Argentínában, Lettországban és Észtországban élnek a legszebb nők (www.targetmap.com)

Az 500 évvel ezelőtti hódítások után rengeteg spanyol nemesi család költözött az új világba, azonban a klíma nem volt mindenhol elviselhető a számukra. Évtizedeken át keresték azt a helyet Kolumbiában, ahol letelepedhetnének, aztán végül Antioquia mellett döntöttek. A város, amit otthonuknak választottak, Santa Fé lett. Az idő múlásával annyira lokálpatrióták lettek, hogy Medellín 100 évvel későbbi megalapításáig nem is nagyon mozdultak ki a völgyből, spanyol gyökereiket pedig óvva óvták. Évszázadokon keresztül nemesi család lánya csak egy másik nemesi család fiához mehetett feleségül, s állítólag ezt a hagyományt a függetlenség kiharcolása után is folytatták. Ennek persze nem lenne közvetlen eredménye, hogy Kolumbia legszebb lányai Santa Fé környékéről származnak, a tény attól még tény: nincs olyan statisztikákkal foglalkozó oldal, ami ne Medellín környékét hozná ki győztesnek a Föld legszebb nőinek versenyében.

Utcakép Santa Fé de Antioquiában

Utcakép Santa Fé de AntioquiábanNappali és esti utcakép Santa Fé de Antioquiában

A 20. században Medellín hízni kezdett, Santa Fé pedig megmaradt kisvárosnak. A tanulni vágyó nemesi származású fiatalok mind Medellínben jártak egyetemre, többségük ott is maradt, így a 80 kilométerre fekvő Santa Fé kezdett elnéptelenedni. Bár az állam 1960-ban felvette Santa Fét a Nemzeti Örökségek közé, a FARC pár évvel későbbi előrenyomulása révén az állagmegőrzés elmaradt. Az egykori, gazdag nemesi családok jó része menekülőre fogta és biztonságosabb környékre költözött. A fehérre meszelt 400 éves házak az enyészeté lettek, s csak az utóbbi években kezdték újra felkapni, mint Medellín környéki turista desztináció.

Santa Fé ma annyira össze-vissza, hogy még ilyen is vanSanta Fé ma annyira össze-vissza, hogy még ilyen is van

A helyben maradt gazdag családok ódon rezidenciáikból fényűző hoteleket építettek, az elhagyatott házakba pedig meszticek költöztek, akik éttermeket, kocsmákat nyitottak a helyén. Furcsa hangulatot áraszt Santa Fé. Se nem koloniális, se nem mesztic igazán, leginkább Girónra emlékeztet Bucaramanga mellett.

Guatapé

Guatapé éjszakai képeiGuatapé éjszakai képei

Medellíntől keletre, két órás buszútra fekszik Guatapé városkája, amit ugyancsak a spanyolok alapítottak nem sokkal a függetlenségi háborúk előtt, mivel a környéken nagy mennyiségű ezüstöt találtak. A spanyol korona gyengülésével azonban a bányák megnyitása elmaradt, így Guatapé gyorsan feledésbe merült. Az 1960-as évek végén az állam itt alakította ki Antioquia legnagyobb víztározóját, ami új arculatot adott a városkának. A FARC a 2000-es évek közepéig uralta Guatapét, de a városka mára ugyanolyan turista központ, mint Santa Fé. A helyi lakosok házaikat színesre festették, a lábazatokra pedig sokan a rájuk legjellemzőbb momentumokat faragták.

Guatapé házainak lábazata szimbólikus

Guatapé házainak lábazata szimbólikusGuatapé házainak lábazata szimbólikus

A víztározó teljesen átalakította a tájat, de tette azt jó irányba. A legszebb látványt az egyszerűen csak La Piedrának (A Kő) nevezett monolit tetejéről kapja az ember, ami Guatapé és Peñol között fekszik félúton. A sziklát mindkét település a magáénak tekinti, ami korábban és most is feszültségeket szül. Guatapé egykori polgármestere úgy próbálta rövidre zárni a vitát, hogy egy ipari alpinistákból álló csapattal ráfesteti Guatapé nevét a szikla oldalára. A terv a G és az U betű első száráig volt sikeres, aztán Peñol lakói a rendőrséggel karöltve megakadályozták a munkálatokat, így ma a Kő oldalán egy hatalmas GI felirat olvasható.

La Piedra

A Kő és a panorámaA Kő és a panoráma

A monolit amúgy 70 millió éves, keménysége miatt pedig megmászása nehézkes. 1954-ben egy öt napos expedíció révén sikerült először feljutni a 220 méteres szikla tetejére, ahová ma lépcső vezet fel. A csúcsról belátni a víztározó teljes területét a több tucatnyi szigettel és mindenhonnan benyúló félszigetekkel. Azt kell mondjam, hogy a víztározó nem volt hülye ötlet, mert a Kő tetejéről tényleg fantasztikus a panoráma.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ha repülőjegyet vásárolsz, soha ne bízd magadat másra. Vagy többet fog kérni a jegyért vagy elront valamit a foglalásnál, amire csak az utolsó pillanatban derül fény. Bogotába indultam, de Medellínbe érkeztem...

Még Ciudad Bolívárban azzal bíztam meg a Posada Don Carlos mindenesét, hogy intézzen nekem repjegyet Caracasból a kolumbiai határra a reggeli órákban, mert a túloldalról, Cúcutából, este 6-kor indul a gépem Bogotába. Az ok, ami miatt nem magam intéztem a jegyemet az, hogy a 750 bolíváros repjegyet csak neten lehet megvenni bankkártyával, ami nekem 150, egy helyinek azonban csak 15 dollárjába kerül. Megbíztam a srácban, évek óta együtt dolgoztunk, így fel sem merült bennem, hogy rossz jegyet intéz nekem. A reptéren vettem először kezembe a repjegyet, amin megdöbbenésemre nem San Antonio állt, hanem La Fría.

La Fría mindössze 60 kilométerre fekszik San Antoniótól. Ismerem az utat a két város között, alsó szinten három órán át tötymög a busz, és akkor nem számoltam bele a guardia többszöri csomagellenőrzését. Mivel a gépem érkezése délután 1 órára van kiírva, neccesnek tűnik ellérnem a csatlakozást. La Fríában landolva azonnal taxiba pattanok. Unszolom a sofőrt, hogy pár száz bolívárért dobjon már el a határig, de vonakodik:

- Nagyon rossz az út és sok a guardia. Ne haragudj haver, nem megy.

A terminálon kötök ki, ahonnan 20 perc várakozás után busszal indulok Ureña felé, ahol ugyan van határállomás, csak pecsételés nincs. Kétszer állítják meg a buszt a katonák, de mindkét alkalommal csak engem és a mögöttem ülő, 16 év körüli kolumbiai srácot szedik le. Mindig velem kezdik az ellenőrzést, de mikor a srácnál először két liter rumot, majd egy fűszagú pipát találnak, szerencsére elfelejtenek. A srácot sem piszkálják, egyszerűen elkobozzák a cuccait - jól jön még a pia és a pipa csendesebb napokon.

Ureñába 5 órára érek, így elkönyvelhetem, hogy buktam a 120 dollárért vett Cúcuta-Bogotá jegyemet. Az élményt tovább fokozza, hogy az alig 10 kilométerre fekvő San Antonióba a következő egy órában nem indul busz. Állok az út szélén többed magammal és azon morfondírozok, hogyan tovább. Végül fél 7 magasságában a határra érek, ahol meglepetésemre az útlevélellenőrzést áthelyezték a város másik végébe. Újabb 20 perc séta, s már meg is van a kilépő pecsét, persze csak a 100 bolíváros kilépési illeték megfizetése mellett. A kolumbiai oldalon, ahogy korábban, most sem szórakoznak sokat. Bienvenidos a Colombia!

Cúcutában a szokásos szállásra igyekszem, ahol azonnal tárcsázom az Aviancát. Közlik, hogy a jegyemet elbuktam, de van akciójuk holnapra Medellínbe, 60 dollárért. Cúcuta-Bogotá legalább 15 óra busszal, a repjegy pedig 200 dollár, így nem hangzik rosszul a Medellín, ahonnan 8 óra alatt Bogotában lehetek. Egy valami biztos: soha többé nem engedem, hogy más vegye nekem a repjegyemet!

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Korábban már jártunk a Henri Pittier Nemzeti Parkban, azonban minden részét nem sikerült bejárni. Egy Mirador csapat néhány megmaradt tagjával nekivágtunk a Karib-tenger partján terebélyeskedő esőerdőnek, hogy a pálmafákkal szegélyezett homokos öblökön túl a park vadabb oldalával is megismerkedjünk. Hogy a túra igazán emlékezetes maradjon, ahhoz kellett egy balfék helyi vezető, aki elfelejtette közölni velünk, hogy mindenünk rommá fog ázni...

A Choroníba vezető utat felújítás miatt lezárták, így kénytelenek vagyunk alternatív útvonalon megközelíteni Puerto Colombiát, a városkát, ahová minden turista igyekszik. Maracayban az utolsó buszt sikerül elkapnunk, amivel jó három órán át csalinkázunk a köderdő mélyén Ocumaréba. Bár az út egysávos és szerpentines, sofőrünk egyszer sem lép a fékre, csak dudál vadul. Igaza van! A mi buszunknál nagyobb jármű úgysem férne el az úton, így bátran szaggathatjuk az aszfaltot, a rövidebbet valószínűleg nem mi húznánk egy baleset esetén.

Kikötő

Ocumare kikötője pont úgy néz ki, ahogy egy halász kikötőnek ki kell néznieOcumare kikötője pont úgy néz ki, ahogy egy halász kikötőnek ki kell néznie

A faluba beesve csónakosok kezdik ajánlgatni szolgálataikat, miszerint az éjszaka leple alatt Puerto Colombiába fuvaroznának minket. Ismervén az itteni csónakok állapotát és vezetőjük habitusát, lebeszélem a csapatot a késő esti csónakázásról. Az éjszakát egy családi ház egyik szobájában töltjük, hárman, két ágyon. Sokat nem sikerül aludni, de így legalább korán csónakba pattanhatunk. Kevesebb mint egy óra alatt érkezünk meg Puerto Colombiába a part mentén lavírozva. Káprázatos látvány, ahogy az esőerdővel borított sziklák meredeken szakadnak bele a Karib-tenger kék vizébe.

A Henri Pittier Nemzeti Park tengerparti részeA Henri Pittier Nemzeti Park karibi partszakasza

Puerto Colombiában már jártunk korábban Erivel, így a városkáról és a közeli öblökről nem írnék, azonban ez a bejegyzés sem marad kaland nélkül. A kikötőben elkap minket egy fickó, és felajánlja, hogy megmutatja a falujától, Chuaótól nem messze fekvő Chorrerón-vízesést.

Chuao

Chuao főtere és egy kislányChuao főtere és egy kislány

Másnap azzal a céllal megyünk le a kikötőbe, hogy találkozzunk alkalmi vezetőnkkel. 30 perc múlva már Chuao kikötőjében vagyunk, ahonnan egy órányi séta után megérkezünk a faluba. Chuao nem olyan szép, mint Choroní, de igen hangulatos kis település. A kakaójáról nevezetes falucskát nagyon kevés turista látogatja, így olykor furcsán bámulnak ránk a helyiek. A fickó közli, hogy a Chorrerón-vízesés innen másfél órányira található, s a túra során 42 alkalommal kelünk át a folyón.

- Hoztatok gumicsizmát vagy szandált? - fordul felénk.
- Mondtad, hogy hozzunk? - kérdezek vissza fenyegetőn.
- Ez így nem lesz jó. El fog ázni a bakancsotok - vet keresztet ránk alkalmi vezetőnk.

Erről nem volt szó...Erről nem volt szó...

Ha elázik, ha nem, megyünk. Az első tíz folyóátkelés előtt levesszük a bakancsot, de annyi idő megy el vele, hogy a következőnél már nem szórakozunk, engedjük, hogy a hűs víz átjárja felhevült bakancsunkat. Az egyik átkelés előtt vezetőnk szól, hogy vegyük le a pólónkat, a zsákokat pedig tartsuk ki a vízből. Egy csodaszép szurdokon kelünk át, ahol nyakig ér a víz, így tényleg ügyeskednünk kell, hogy ne ázzon el a fényképező.

Másfél óra múlva megérkezünk a 30 méter magas zuhataghoz, ami egészen zseniális látványt nyújt. Nem hiszem, hogy korábban sok turista látta volna ezt a csodát, így azt kell mondjam, minden megpróbáltatás ellenére megérte a kaland. Visszafelé egyáltalán nem foglalkoztat már minket se patak, se kanyon, gépszerűen vágunk át a zúgókon.

A csodaszép Chorrerón-vízesésA csodaszép Chorrerón-vízesés

Visszaérve Puerto Colombiába azzal fogadnak minket, hogy a Caracasba vezető utat a tüntetők lezárták. A csapat megmaradt tagjainak holnap este indul a gépe Európába, így valahogy muszáj a fővárosba eljutnunk.

- Az egyetlen opció a csónak - közli a szállónk német tulaja.
- Mennyi idő az? - kételkedek.
- Két-három óra. Induljatok korán, akkor kisebbek a hullámok.

Életkép Puerto ColombiábanÉletkép Puerto Colombiából

Másnap hajnalban a kikötőben fogunk egy csónakot 4000 bolívárért, azonban a parti őrség akadékoskodik, mert a csónakosnak nincs jogosultsága Catia La Marba behajózni. Hála a korrupt venezuelai hozzáállásnak egy ingyen fuvarért cserébe elengednek minket. Két katona pattan be mellénk, akiket a 30 percnyire fekvő Cepébe kell elfurikáznunk. Közben megszólalni sem merünk, mert félünk, hogy egy elhagyatott öbölben elveszik a pénzünket. Furcsa világ ez a Venezuela. Caracas gáz negyedeiben egyáltalán nem tartottam senkitől, de ha egyenruhást látok, azonnal kiver a víz.

Miután kipakoljuk a szerveket, csónakosunk rákapcsol. A part mentén hajózni zseniális élmény, azonban a rendőri bénázás miatt sok időt vesztettünk, így nem ússzuk meg a nagy hullámokat. Chichiriviche de la Costához (nem összetévesztendő az innen nyugatra fekvő Chichirivichével) érve a tenger eszeveszett módon tombolni kezd. Rommá ázunk, ami az én esetemben még elmegy, de a srácok kénytelenek nyakig vizesen felülni a repülőre. Egy olajfinomító előtt csónakosunk lassít, majd a part felé fordul.

A Henri Pittier Nemzeti Park tele van kizárólag csónakkal elérhető falvakkalA Henri Pittier Nemzeti Park tele van kizárólag csónakkal elérhető falvakkal

- Innen kocsival kell továbbmenjetek. Nem akarom, hogy elkapjanak a finomítónál. Mióta néhány hónapja felgyújtották az egyik ilyen monstrumot Puerto Cabellónál, a katonaság nagyon figyel és senkit nem enged a finomítók közelébe.

Szétázva ülünk be a taxiba, amivel alig 30 perc alatt érkezünk meg Catia La Marba. Menet közben feltűnik az emberi hülyeség egyik bálványa, a Las Salinas névre hallgató betonkastély. Évtizedekkel ezelőtt egy idős, de igen gazdag venezuelai úr úgy döntött, hogy szállodát épít a part menti sziklán. A kastélyszerű építményre azonban nem volt engedélye, így pár héttel az építkezés befejezése előtt visszarendelte a melós brigádot, az épületet pedig magára hagyta. Az állam nem sokkal később egy erőművet telepített mellé, így ma a kastély három csodálatosan füstölgő gyárkéményre néz rá.

A Las Salinas kastély remek helyen fekszikA Las Salinas kastély remek helyen fekszik

A srácok végül felültek a gépre, én pedig másnap Kolumbia felé vettem az irányt, de persze ez sem ment könnyen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ostoba dolognak tűnhet összehasonlítani Magyarországot egy olyan országgal, ahol egy éve gazdasági válság, hiperinfláció, polgárháborús helyzet, hiánygazdaság és szörnyű közbiztonság uralkodik, de a tavalyi Peru-Magyarország összevetésünk is meglepetéseket tartogatott. Azt már többször kifejtettük blogunkban, hogy Venezuelával kapcsolatban túlnyomó részt téves információk jelennek meg az európai sajtóban, ezért úgy gondoltuk, érdemes nekimenni a kérdésnek: hol jobb az élet, Venezuelában vagy Magyarországon?

Először is tisztázni kell, hogy Venezuelában ma kettős váltás van. Az egyszerűség kedvéért hivatalos árfolyamon (1 US$ = 6,3 Bs, 1 US$ = 220 Ft) fogunk mindent átváltani, bár újabban már maga az állam sem veszi ezt komolyan.

1) KERESETEK

Hivatalos statisztika arról, hogy Venezuelában mennyi a havi átlagkereset, nem áll a rendelkezésünkre. A minimálbér 2014. május 1-től 4250 bolívár, azaz kb. 149 000 Ft, hivatalos árfolyamon számolva. Szemben a mi 101 500 Ft-os minimálbérünkkel ez igen jónak mondható, de a hiperinfláció és a hiánygazdaság miatt meglehetősen kevés.

A minimálbér Venezuelában hivatalos árfolyamon 675 US$, a fekete piacon azonban csak 60 US$-t érA minimálbér Venezuelában hivatalos árfolyamon 675 US$, a fekete piacon azonban csak 60 US$

Amíg Magyarországon a hivatalos munkanélküliségi ráta 2014 első felében 8,1% volt, addig Venezuelában ez az érték 11%. Bejelentett munkát találni nehéz. Az olaj és energetikai szektorban a fejlesztések elmaradása miatt inkább leépítésekre kell számítani, az építőipar a nyersanyaghiány miatt gyengélkedik. A mezőgazaság fejlesztése nagyon gyenge, így a munkanélküliség növekedése megállíthatatlannak tűnik. Az állam az évi 60%-os inflációt (fekete piacon 2013-ban ez közel 350%-os volt) a minimálbér folyamatos emelésével próbálja kompenzálni. 2014-ben már másodszor emelt az állam, összesen 43%-ot, ami még így is elmarad az infláció mértékétől.

Ma kevesen keresnek minimálbért, mert abból megélni Venezuelában nagyon nehéz. Az importált termékek ára a feketepiaci árakat követi (1 US$ = 72 Bs), ezért azok beszerzése roppant költséges. A CADIVI (lásd lejjebb) kiskapuit kihasználók évente akár 250-300 000 bolívárt is kereshetnek pluszban, ami az éves minimálbér 5-6 szorosa.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Nem lehet kellemes vállalkozói környezetről beszélni Venezuela esetében. Az elmúlt tíz évben számos stratégiailag fontos iparágat államosított a vezetés, olykor megfeledkezve arról, hogy az egykori vállalat-tulajdonosokat illett volna kárpótolni. Külföldiként pénzt befektetni Venezuelában kamikaze lépés, a helyieknek azonban mindent szabad. Persze csak kicsiben, olajban, aranyban, áramban, logisztikában és építőiparban gondolkozni felesleges, mert ezen ágazatokat az országvezetés tagjai leosztották maguk között. Éttermet, kocsmát vagy boltot azonban bárki nyithat, szabályozás tulajdonképpen nincs, adót fizetni csak papíron kell. Létezik egy 12%-os ÁFA, amit tulajdonképpen senki nem fizet be, kivéve azok, akik hivatalos árfolyamon váltva importálhatnak.

Elviekben van egy 34%-os személyi jövedelemadó is, de azt csak külföldi nagyvállalatoktól szedik be, a kisvállalkozóknak ezt nem kell fizetniük. A TB 25%-os, de számla hiányában az utca egyszerű emberétől ezt sem szedik be.

Liberális vállalkozói környezetben nevelkedve azt mondom, nem szeretnék olyan országban élni, ahol nem dönthetem el, miből szeretnék üzletet csinálni, még akkor sem, ha nem kell adózni. Mindemellett tudomásul veszem, hogy aki kicsiben gondolkozik, annak Venezuelában ma nem rossz, csak jól kell célterületet választani. Bár Magyarországon vállalkozást nyitni komplikált és költséges, én mégis azt mondom, ma egy magyar vállalkozó hosszú távon biztosan jobban jár, mint egy venezuelai.

3) ÁRAK

Az életminőséget nagyban meghatározzák az élelmiszerárak. Ahogy minden más terméknél, úgy az élelmiszerek esetében is fontos kiemelni, hogy amit importálnak, az a keresetekhez mérten hihetetlenül drága. Az állam bizonyos időközönként ételosztást tart az ország minden pontján, amikor a lakosság nyomott áron juthat hozzá alapvető élelmiszerekhez, azonban annak mennyisége erősen korlátozott. Az ilyen tételekért órákon át sorban kell állni, ráadásul legtöbbször a kereskedők vásárolják fel a hozott árut, akik egy ideig visszatartják a nem romlandó termékeket, és a hiány miatt jóval magasabb áron passzolják azt tovább. Íme néhány termék ételosztási/piaci áron:

1 kg rizs      70/525 Ft
1 liter tej     70/630 Ft
1 liter olaj  140/1225 Ft
1 kg liszt     70/1050 Ft
1 kg cukor   35/420 Ft

Ha valaki nem áll be a sorba, annak bizony keményen a pénztárcájába kell nyúlnia vagy önellátásra törekednie. Ez nem könnyű, mivel növényvédőszereket, tápszereket, állategészségügyi készítményeket az országban fellelni nem lehet. Venezuelában a sertéstartás tulajdonképpen leállt, de az ország csikre- és marhahús importra is szorul. A hús ára egészen horrorisztikus:

Sertéstelepek már nincsenek, a marhák még kitartanakSertéstelepek már nincsenek, a marhák még kitartanak

1 egész csirke    4200 Ft
1 kg marhahús   2800 Ft
1 kg sertéshús   5250 Ft

Az igazi problémát mégsem az élelmiszerek jelentik, hanem a ruházkodás és az elektromos berendezések beszerzése. Mára alig maradt olyan vállalat, ami hivatalos árfolyamon juthat hozzá az áruhoz, így azokat fű alatt, főként Kolumbiából és Brazíliából hozzák be. A kereskedők kénytelenek a fekete piacon váltani, így egy Magyarországon kb. egy havi keresetbe kerülő iPhonért Venezuelában 10 hónapot kell gürcölni. Íme egy-két megdöbbentő ár:

olcsó, hamisított farmer a piacon   kb. 1200-1500 Bs
márkás cipő                                   kb. 10 000 Bs
új iPhone                                       kb. 40 000 Bs
átlagos síkképernyős TV                kb. 70 000 Bs
közép kategóriás laptop                kb. 50 000 Bs

Márkátlan bakancs 3190 bolívárértMárkátlan bakancs 3190 bolívárért

Látható tehát, hogy Venezuelában a havi minimálbérből mindössze 3-4 gyenge minőségű farmernadrág vásárolható, ami egészen elképesztő. Az idősebbeknek nem kell bemutatni a hiánygazdaságot, hiszen az 1960-70-es években Magyarországon is fél havi keresetbe került egy új farmer, de azóta eltelt lassan 50 év, továbbá Venezuela a Föld egyik legnagyobb olajtermelője.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Lakást vásárolni Caracasban nem olcsó mulatság. Egy külvárosi, régi építésű lakótelepen egy aránylag normálisan kinéző 80 nm-es lakás ára 3 millió bolívártól, 100 millió forinttól kezdődik. Az ár persze csalóka, mert az ingatlanpiac a feketepiaci árakat követi, így egy lakás ára csak 9-10 millió Ft. Nem is az áron van a hangsúly, hanem azon, hogy amíg Magyarországon egy 10 milliós lakásért 100 havi minimálbért kell letenni az asztalra, addig Venezuelában 700 hónapot, közel 60 évet kell dolgozni.

Építeni ennél sokkal könnyebb, mivel a telekárak alacsonyak, szabályozás pedig nem nagyon van. Choroníban, alig 5 kilométerre a Karib-tenger partjától a Henri Pittier Nemzeti Park mélyén egy 400 négyszögöles telek ára ócska házzal mindössze 50 000 bolívár. A gond az építőanyaggal van, amiből ugyancsak hiányt szenved az ország.

Okosabb ma bérelni, mivel egy külvárosi 60 nm-es lakás havi bérleti díja 50-70 000 Ft, tehát kb. annyi, mint Magyarországon, azonban ezek az árak a legtöbb esetben tartalmazzák a rezsi díját is.

5) KÖZLEKEDÉS

Tudjuk, Magyarországon a városi tömegközlekedés túlárazott még európai viszonylatban is. Venezuelában az üzemanyag alacsony ára miatt a közlekedés röhejesen olcsó, tulajdonképpen csak a munkaerő bérét és az amortizációt kell megfizetni. Caracasban egy vonaljegy ára metrón és buszon 1,5 bolívár, kb. 50 Ft, ami hetede a budapesti jegyáraknak. Bérlet nincs, de egy 10-es gyűjtőjegy ára is csak 455 Ft. A távolsági buszközlekedés sem vészesen drága, de itt már kisebb a különbség, mivel a társaságok többsége magánkézben van. Egy 100 km-es utazás ára kb. 1300 Ft, azonban ha az ember hajlandó nyomorogni a naponta csak egyszer-egyszer közlekedő állami busztársaság járatán, akkor ennek az árnak a töredékéért utazhat. A buszpark erősen elöregedett, az egyetlen (túl) jól működő dolog a járműveken a légkondi, ami gyakran kínszenvedéssé teszi az utazást. Nagy távolságokat okosabb lerepülni, mivel az államilag támogatott Conviasával akár már 15 dollárért is repülhet az ember országon belül.

29 liter benzin kevesebb mint 3 bolívár, azaz kb. 10 Ft29 liter benzin kevesebb mint 3 bolívár, azaz kb. 10 Ft

Legolcsóbban úgy jön ki az ember, ha saját autóval közlekedik, mivel egy 30 literes tankolás ára nincs 10 Ft (hivatalos árfolyamon 100 Ft). Az autópark állapota azonban siralmas, a többség most is 30 évnél idősebb amerikai roncsokkal szaladgál. Aki szereti a veterán kocsikat, annak élmény az ország.

Bár a venezuelai tömegközlekedés állapota jóval rosszabb, mint a magyaré, az ár miatt azt kell mondjam, hogy Venezuelában utazni ár-érték arányban jobb. Ha pedig saját autód van, akkor szinte ingyen van.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Nem sok venezuelai utazóval találkozik az ember a sárgolyón. Ennek egyik oka, hogy a venézek többsége strandőrült, s mivel csodás tengerpartjaik vannak, felesleges másik országba utazniuk egy kis homokért és napfényért. A másik oka a valutahiány. Mivel dollárhoz jutni nehéz, ezért marad a feketepiac, ahol 10-szeres pénzt kérnek el egy dollárért, így a többség a jelenlegi helyzetben jobbnak látja maradni. Létezik az ún. CADIVI, az évente egyszeri utazási támogatás 5000 dollárig. Ezt majdnem mindenki igénybe veszi, azonban tényleges utazásra nem fordítja, inkább átváltja az összeget a feketepiacon és gazdagodik.

A venézek nem tartoznak Latin-Amerika legszorgosabb népei közé. A többség bőven megelégszik azzal, ha van pénze sörre és mindennapi betevőre, jobbítani az életkörülményeiken mintha nem akarnának. A mostani gazdasági helyzetben - kihasználva a CADIVI és a kettős váltás előnyeit - sokan csak heti egy-két napot dolgoznak, a maradék időt a családdal vagy a haverokkal töltik. Egyetlen másik országot nem ismerek, ahol a helyiek ennyi szabadidővel rendelkeznének, mint itt, még ha az önként vállalt vakációjukat nem is tudják minőségi szórakozással tölteni. Színházak, mozik alig vannak, amik vannak, azok is lepukkantak. Külföldi együttesek csak ritkán koncerteznek az országban, a fesztiválozás nem divat. Külföldre utazni ugyan lehet, de annyira nem mobilisak, mint az európaiak, és a jelenlegi helyzetben lehet én is inkább maradnék és játszanék a CADIVI-vel. A legnépszerűbb strandok azonban mindig tele vannak venézekkel, így aki imádja a tengert, az valószínűleg irigyli őket.

Bár minőségi szórakozásra lehetőség csak kevés van, a rengeteg, önként vállalt szabadidő miatt azt mondom, Venezuelában most jobb szabadságra menni, mint Magyarországon.

7) KÖZBIZTONSÁG

Venezuela az egyik legrosszabb bűnözési statisztikával rendelkező ország. 2012-ben több mint 20 000-en haltak erőszakos halált, ami jóval magasabb, mint Irak vagy Szomália hasonló rátája. A napi kb. 50 gyilkosság a drogban, aranyban és fegyverben utazó bandák közti leszámolásokban realizálódik, az utcán az erőszakból az ember nem sokat érez, csupán annyit, hogy naplemente után minden bezár, a venézek pedig bezárkóznak házaikba.

Venezuela rákfenéje a közbiztonság hiányaVenezuela rákfenéje a közbiztonság hiánya

A közbiztonság javulását egyáltalán nem segíti elő az a tény, hogy a rendőrség és a guardia (az utak biztonságáért felelős szerv) az alacsony bérek miatt már nem csak a turistáktól, de a helyi lakosoktól is lop.

Mindamellett, hogy soha nem éreztem magam veszélyben Venezuelában, azt kell mondjam, hogy jobb egy olyan országban élni, ahol a híradó 30 percéből 20-ban nem kizárólag gyilkosokat mutogatnak, s ahol anélkül utazhatok A-ból B-be, hogy attól kell féljek, a biztonságomért felelős szervek meglopnak.

8) OKTATÁS ÉS EGÉSZSÉGÜGY

Nincs jövő oktatás nélkül, ezt Venezuelában is tudják. Ha valamit megköszönhetnek a venézek Hugo Cháveznek, az egyértelműen az oktatás rendbetétele. Alig 10 év alatt Venezuelában felszámolták az analfabétizmust, egész Dél-Amerikában pedig itt a legmagasabb a diplomások aránya. Nem csak nagyvásrosokban létesítettek egyetemeket, pár ezer fős, elzárt településekre is kihelyeztek egy-egy tanszéket, hogy a vidéki lakosság se szenvedjen hiányt. Az oktatás infrastruktúrája remek, venéz fiatalok ezrei vesznek részt baráti országokkal létrehozott csereprogramokban, a képzés pedig a legtöbb esetben ingyenes. A gond az oktatás minőségével van. A mérnöki karok a fejlesztés hiánya miatt elavultak, a nyelvi képzés gyenge lábakon áll. Találkoztunk olyan negyedéves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni sem tudott angolul.

Aki rendberakta az oktatást és az egészségügyet: Hugo ChávezAki rendberakta az oktatást és az egészségügyet: Hugo Chávez

Bár az oktatás infrastruktúrája mára kiépült, a tartalom elég gyér. A magyar oktatás évről évre egyre rosszabb, a nagy nemzetközi teszteken romló tendenciát mutatunk, de még mindig inkább azt mondom, hogyha lenne fiam, jobban örülnék neki, ha Magyarországon tanulna.

Hasonlóan az oktatáshoz, a szocialista kormány az egészségügyet is ráncba szedte. Egészségközpontokat hozott létre a legkisebb településeken is, a városokban pedig a kornak megfelelő, modern kórházakat építtetett. A nemzetközi csereprogramoknak köszönhetően a Föld legjobbjai között számon tartott kubai orvosokkal töltötték fel a kórházakat, ami azonban hiányzik belőlük, az a gyógyszer. A kubai orvosságok, szemben a szakképzett orvosokkal, rossz minőségűek. A kórházi ellátás ingyenes, akár csak Magyarországon (hálapénz mindenhol van), a kórházak és az orvosi ellátás jobb minőségű a mienknél, azonban gyógyszerek terén hátrányban vannak. Betegnek lenni sehol nem jó, a viszonyokat nézve pedig mindegy, hogy Magyarországon vagy Venezuelában kezelteti-e magát az ember.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Hiába a mély szocializmus az országban, a szociális háló gyerekcipőben jár. Nyugdíj csak az állami szektorban dolgozóknak jár, munkanélküli segély egyszerűen nem létezik, ahogyan a GYES és GYED sem ismert. A hátrányos helyzetűeket és rászorulókat azonban támogatja az állam, a vidéki területeken folyamatosan épülnek az ingyen bérlakások, bár az ellenzék mindezt ócska kampányfogásnak tartja. Koldust keveset látni, valószínűleg Venezuelában erre is találtak megoldást. Mindenesetre Venezuelában hosszú távon munka nélkül maradni vagy gyerekeket egyedül nevelni nem lehet egy leányálom.

10) PÉLDA

Nem maradt más hátra, mint összehasonlítani a költégeket. Vegyünk egy minimálbérből élő magyart és egy venézt, hogy lássuk, hol könnyebb az élet.

Venezuelai minimálbér: 149 000 Ft

- átlagos caracasi lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 0 Ft (tartalmazza a bérleti díj)
- kaja ára havonta ételosztás esetén: 10 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyére és vissza: 4500 Ft
MARAD: 74 500 Ft (a fizetés 50%-a)

Magyar minimálbér: 101 500 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 35 000 Ft
- kaja ára havonta a Tescóban vásárolva: 35 000 Ft
- havi bérlet: 3500 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -32 000 Ft

A fenti példából kitűnik, hogy Magyarországon minimálbérből egyedül kijönni nem lehet, ha az embernek lakást kell bérelnie, míg Venezuelában ez nem probléma, pláne akkor nem, ha nem jelent problémát sorban állni ételosztáskor. Piacon vagy boltban vásárolva már kicsit más a helyzet, mert az élelmiszer ára ott 8-10-szerese az államilag támogatott ételeknek.

Sorban állás pár liter tejértSorban állás pár liter tejért

A szocializmus lényege, hogy a szegényeket támogassuk, ami Venezuelában megvalósul. Aki keres, annak nincsenek komoly megélhetési gondjai, még ha a hónap végére nem is marad sok a pénztárca mélyén. A szocialista Venezuelában a probléma nem is az alacsony jövedelműekkel van, hanem a közép réteg ellehetetlenítésével. Egy új TV-ért, telefonért, de egy új márkás cipőért is hónapokat kell dolgozni, ami 2014-ben egy olyan országban, ahol napi 3 millió hordó olajat termelnek ki, egyszerűen érthetetlen.

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk miben győzött Venezuela és miben Magyarország.

- Amiben Venezuela nyert: közlekedés, szegények helyzete, telekárak, adózás, szabadidő.
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, import termékek ára, közbiztonság, vállalkozói környezet, oktatás, szociális háló, jövőkép. 
- Döntetlen: egészségügy.

Venezuela bajban van, a fiatalok lázonganak a kilátástalanság és tanácstalanság miatt. Vállalkozást indítani veszélyes, mert nem tudhatod, mikor államosítanak, ráadásul eléggé korlátozottak a lehetőségek. Az Európában és más dél-amerikai országokban hétköznapi használati tárgynak minősülő elektromos berendezések beszerzése és a ruházkodás költséges, megfizethetetlen. Ha valakinek nem jelent gondot sorban állni pár kiló cukorért az ételosztásnál, akkor Venezuela egy édenkert, hiszen a rezsi alacsony, a közlekedés olcsó, a benzin pedig szinte ingyen van. Szegénynek lenni Venezuelában nem rossz dolog, mert létbiztonság van, de aki egy kicsit többet akar az élettől, annak bizony az ország maga a pokol...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A venezuelai konyha

A venezuelai konyha nem tartozik a világ élvonalába, ami egyáltalán nem meglepő, mivel nem rendelkezik egyetlen olyan étellel sem, ami máshol ne lenne. Ez alól a kivétel talán a tuma, az oblea és a 18 éves Diplomatico rum.

Ahogy a legtöbb hátizsákos utazónak, úgy nekem is sok különleges és szokatlan ételhez volt már szerencsém. Kóstoltam tapírt, tengerimalacot, ettem hangyát és még sorolhatnám, de Latin-Amerikában ritkán találkoztam olyan étellel, amik nem csak arra voltak jók, hogy megtömjék az ízletes ételekhez szokott, kényes európai gyomromat. Venezuela épp azon országok közé tartozik, ahol az unalmas csirkés-rizsen kívül egész jó dolgokra bukkanhat az ember anélkül, hogy a pénztárcája mélyére nyúlna. A következő rövid lista tartalmazza a venezuelai konyha azon "remekeit", amiket sikerült megkóstolnunk és amiket a többi latin országban másképp vagy egyáltalán nem készítenek.

Az ételeket a következők szerint pontoztam: 
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

Venezuela kedvence a parilla, ami egy szörnyen száraz húsrengeteg

Venezuela kedvence a parilla, ami egy szörnyen száraz húsrengeteg

REGGELI

1) Empanada

Néhány milliméter vékonyra nyújtott, félhold alakú omlós kenyértészta, amibe területenként változó tölteléket tesznek, és rendszerint forró olajban vagy más zsiradékon megsütik. A tésztája sokkal közelebb áll a lángosfélékhez, mint a magyar kenyérhez, Venezuelában hagyományosan őrölt kukoricából készítik. A töltelék a készítő fantáziájától és lehetőségeitől függ. Lehet szecskázott csirkemell, darált marhahús, sonka, bab, hal vagy kagyló, de nem ritka a túró állagú fehér sajt sem. Maga az empanada szinte valamennyi latin országban ismert étel, de Venezuelában a könnyű elkészítésnek és a hűtő nélküli tárolhatóságának köszönhetően kiváltképp nagy népszerűségnek örvend. Eredetileg pásztorok és vándorok fogyasztották, ma azonban nincsen egyetlen utca sem, ahol ne volna legalább egy "empanadázó". Én nagyon szeretem, különösen ha fehér (majonézes) vagy zöld (fűszeres-csípős) szósszal tálalják.

Pontszám: 4/5

2) Arepa

Őrölt kukoricából és kukoricalisztből készült, kör alakúra formált lepény, amit többnyire kenyér helyett fogyasztanak. Venezuela, Kolumbia és Panama tradícionális étele még a spanyol hódítás előtti időkből származik. Hússal, sajttal, vagy zöldséggel töltve tipikus reggeli, de helyettesítheti a köretet, ha húsétel vagy leves mellé eszik csak úgy lepényként. Reggelire frissen sütve, töltelékkel egész jó és laktató.

Pontszám: 3/5

EBÉD

1) Asadura de chivo

A legtöbb latin országban a belsőségeket levesben látja az ember. Vesepörköltet Magyarországon kívül eddig csak Venezuelában kóstoltam, ez azonban mély nyomokat hagyott bennem. Az Észak-Andokban és a San Luís-hegységben is csak ritkán kapható asadura de chivo egy egészen penetráns kecskevesepörkölt, amit mi mással szolgálnának fel, mint rizzsel. A vesét elkészíteni nehéz, mert ha nem elég alapos az ember, húgy szagú lesz tőle az étel. Ez aránylag könnyen kivédhető, a kecske szaga azonban már kevésbé. Én valószínűleg a kecskének a szarván kívül a veséjét készíteném el legkevésbé, a venezuelaiak azonban megteszik. Sajnos ez az étel ehetetlen. 

Pontszám: 1/5

A kecskevesepörkölt annyira rossz, hogy emberiség elleni bűntett a felszolgálása

A kecskevesepörkölt annyira rossz, hogy emberiség elleni bűntett a felszolgálása

2) Parilla

A kifejezés a húsok elkészítésének egy bizonyos módját jelenti. Tulajdonképpen nem más, mint a hús tűzön való grillezése, ami a világ minden táján elterjedt. Venezuelában egy méretes fatálcán szervírozott ételt neveznek így, ami sült marha-, disznó- és csirkehúsból áll főtt yukkával tálalva. A hús meglehetősen rágós és mivel saláta nélkül fogyasztják, olyan száraz, hogy csak egy üveg ócska Polar sörrel kísérve csúszik le.

Pontszám: 3/5

3) Tuma kaszava lepénnyel

Venezuela déli részén, a brazil határ közelében élnek a pemón indiánok, akik ha nem egy nagy füves pusztaságon leltek volna otthonra, talán híressé tehették volna a venezuelai konyhát. A Gran Sabanán azonban nem terem meg semmi, legfeljebb a kaszava, amiből viszont kenyér helyett remek lepényt lehet készíteni. A jó méter átmérőjű, kör alakú, hajszálvékony tészta önmagában kicsit fűrészporízű, de a pemón tuma leveshez nagyszerűen passzol. A tömény leves zöldségekből, jobbára paprikából, hagymából és yukkából készül rengeteg csirkehússal, és nem csak ízletes, de egy igazi vitaminbomba is. Ha csípősen fogyasztanád, van rá mód, bár nem a hagyományos chili formájában, hanem hangyasavból készült csípős szósszal, ami egészen vad élmény.

Pontszám: 4/5

4) Bollo pelón

Kukoricamasszából készült főtt gombócot jelent, amit főtt csirkével vagy sült hússal, esetleg zöldséggel töltenek meg, majd paradicsomszószba forgatnak bele. Rizzsel vagy önmagában, főételként fogyasztják. Nem rossz, de mivel engem a paradicsomszósszal ki lehet kergetni a világból, azért nem tartozik a kedvenceim közé.

Pontszám: 3/5

5) Pabellón criollo

pabellón criollo Venezuela egyik nemzeti étele, ami hagyományosan fehér rizsből, aprított sült marhahúsból, párolt, majd olajon pirított fekete babból, főtt banánból és egy szelet fehér sajtból áll. Egyes helyeken az említett összetevőkön kívül még egy tükörtojással is gazdagítják az ízvilágot. Ha reggelire fogyaszták, akkor rendszerint rántottával, sós avokádóval és reszelt sajttal tálalják. Állítólag van egy vegetáriánus változata is, amiben a marhahús helyett padlizsán szerepel, de ahhoz még sosem volt szerencsém. A tengerparti területeken előszeretettel fogyasztanak hozzá hús helyett halat és tengeri herkentyűket. A sok kiváló összetevőből is nyilvánvaló, hogy ez a venezuelai konyha egyik remeke.

Pontszám: 4/5

6) Mariscos

Szeretem a tenger gyümölcseit, de a bajom az vele, hogy mindenhol szörnyű drága és többnyire kis adagot adnak. Ez alól kivétel Venezuela, ahol röhejes áron, 3-4 dollárért olyan tál tintahalat, polipot vagy rákot kapsz, amit csak nagyon kevés helyen. Chichirivichébe, Puerto Colombiában és Santa Fében ettük a legjobbakat, de a 200 forintos osztriga tál sem volt utolsó Isla Margaritán. Sehol nem ettem ilyen finom tengeri herkentyűket, még ha semmi extra nincs is az elkészítésükben. 

Pontszám: 5/5

Amiben a venézek nagyon jók, azok a tengeri herkentyűk

Amiben a venézek nagyon jók, azok a tengeri herkentyűk

VACSORA

1) Perro caliente

Az egyetlen venezuelai vacsora a hot dog. Nagy meglepetés érheti azonban azt, aki egy félbevágott kiflibe dugott, alaposan megmustározott főtt virslire számít. Venezuelában ezt a kérdést sokkal fantáziadúsabban kezelik. Az egyébként elég bizar kinézetű, rózsaszínű hús persze ott figyel a mirelitkifliben, de szörnyű ízéért cserébe olajban tocsogó, ropogósra sült krumpli, reszelt sajt és apróra vágott vöröshagyma a kárpótlás, amit szintén a kiflibe tuszkolnak. Gyakran nem csak mustárral, de paradicsomszósszal és majonézzel is tálalják. A kiadós vacsora általában mobil utcai árusoknál kapható és egész ehető kategória, persze bele lehet futni szörnyű megoldásokba is.

Pontszám: 2/5

DESSZERT

1) Oblea

Tipikus venezuelai finomság. Azon kevés desszertek egyike, ami az országban szinte mindenhol fellelhető. Egy húsz centiméter átmérőjű, kör alakú ostyát képzelj el, amit vastagon megkennek arequipével, azaz cukornádból készült karamellával. Olykor lekvárral bolondítják meg, amit igény szerint megszórnak mogyoródarabkákkal, kókuszreszelékkel, esetleg gyümölcsökkel, majd az egészet leöntik csokoládémázzal. Akad, aki sajtot is tesz rá, de ez nem feltétlenül passzol az édes ízhez. A talpraesettebb árusok több ostyaréteget is egymásra helyeznek, hogy kiadósabb legyen az élvezet és több pénzt kérhessenek érte, bár így is jó eséllyel a világ legolcsóbb desszetrje. A piacokon 30 Ft-ért árusítják darabját. Nálam ez a venezuelai konyha csúcsa. 

Pontszám: 5/5

2) Fresa con crema

Tejszínhabos eper édes sziruppal felturbózva. Finom, de nagyon tömény és kizárólag csak ott tanácsos megkóstolni, ahol (működő) hűtőben tárolják. Ez Venezuelában nem mindenütt egyértelmű, ezért kifejezetten veszélyes étel.

Pontszám: 3/5

ITALOK

1) Gyümölcslevek

Venezuelában megterem a banán, a narancs, az ananász, a grapefruit, a mandarin, a parchitának nevezett maracuya, az eper, a szeder, a tamarindo, a guanabana, a kókusz, a mangó, a guayaba, a gránátalma, a sárgadinnye és még sorolhatnám. Szerencsére vannak annyira kreatívak, hogy ezt ki is használják, és zseniális gyümölcsleveket készítenek a rendelkezésre álló nyersanyagból. Az arra alkalmas gyümölcsöket, mint például a banánt, általában tejjel mixelik, a többségét csak jégkásával és cukorral készítik. Nem csak jók a turmixok, de olcsók is.

Pontszám: 5/5

2) Sörök

Nem vagyok nagy sörös, de azt én is kijelenthetem, hogy a Föld azon országai közül, ahol már jártam, a legrosszabb folyékony kenyérrel Venezuelában találkoztam. A Solera és a Zulia pont ugyanolyan gyenge lötty, mint a Regional vagy a Polar, de a vicc az egészben, hogy a venézek még ezekből is a lightot favorizálják. Az egyetlen pozitívuma a venezuelai söröknek az áruk; egy üveg sör 15-30 forintba kerül. 

Pontszám: 1/5

Endre próbálja élvezni a Zuliát, de nagyon nehéz

Endre próbálja élvezni a Zuliát, de nagyon nehezére esik

3) Rumok

Bár én pálinkás vagyok, a rumot sem vetem meg olykor. A mostani gazdasági helyzetnek köszönhetően szerencsém volt belekóstolni az országban fellelhető majd összes rumba, még a 18 éves Diplomaticóba is. Sokan vannak oda a karibi rumokért, de az én kedvencem mindig is a guatemalai Zacapa volt, s azt kell mondjam, a Diplomatico nem marad el sokkal mögötte. A Santa Teresa és a Pampero is jobb bármelyik Európában fellelhető szörnyűségnél, a Carta Roja vagy a Casique azonban erősen felejtős.

Pontszám: 4/5

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Caracas

Éveken át úgy utaztam Venezuelában, hogy Caracast kihagytam az útvonalból. Ha késő délután is érkeztem repülővel, akkor is inkább a reptér melletti városkában, Catia La Marban töltöttem az éjszakát és nem a fővárosban. Bevallom, a rengeteg negatív hír, ami Caracasról belengi a sajtót, engem is félelemmel töltött el. Fegyveres portyázó bandákat, kihalt utcákat, ócska kocsikat, szörnyű tömegközlekedést és lepukkant városképet vizionáltam, de tévedtem. Caracasban nagyon kellemesen csalódtam, az egyik kedvenc dél-amerikai nagyvárosom lett.

Caracas a Föld egyik legveszélyesebb városa, már ha hinni lehet a statisztikáknak. 100 000 lakosra több mint 100 gyilkosság jut évente, így ha eltöltesz 365 napot Venezuela fővárosában, 0,1% a ez esélyed, hogy megölnek. A számmisztika soha nem érdekelt. Túléltem már többször a Föld legveszélyesebbnek számító városát, a hondurasi San Pedro Sulát is, de arról szinte soha nem szólnak a híradások, míg Caracasról megállás nélkül szórja a híreket a média.

Caracas látképe nem rossz, a város maga sem azCaracas látképe nem rossz, a város maga sem az

Többször szálltam már át a caracasi buszpályaudvaron, de a belvárosba még soha nem merészkedtem. Taxival a főtérhez közel vitetem magamat, majd nekiindulok szállást keresni. Jó tíz éves Lonely Planettel a kézben egy olyan országban hostel után nézni, ahol megszűnt a turizmus, nem túl bölcs dolog. Nem is megyek vele semmire, a könyv által feltűntetett tíz szállóból mindössze egy üzemel, ami persze tele van. Feladom az óvárosban alvás gondolatát és felülök a metróra. Igen, metróra. Buenos Aires, Santiago és Mexikóváros kivételével nem tudok egyetlen latin-amerikai fővárosról sem, ahol lenne földalatti, de Caracasban van, nem is akármilyen. A franciák újították fel 2006-ban a négy vonalat, amit kiegészítettek vagy fél tucat zártpályás buszjárattal és libegővel. Mit mondjak? A metró simán európai színvonalú, leszámítva a járatsűrűséget és az árakat. A 10-15 percenként közlekedő szerelvényekre 1,5 bolívár, azaz kb. 5 forint (!!!) a jegy (még hivatalos árfolyamon váltva is csak 50 forint).

Caracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknakCaracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknak

Altamira városrész felé veszem az irányt. Caracas elit negyedében végül sikerül hotelre bukkannom, 15 dollárért egy egészen rendben lévő szobát kapok meleg vízzel és száguldozó wi-fivel. Altamira az üzleti élet központja, a tér körül éttermek sorakoznak, ahová az elit jár vacsorázni. Néhány napra én is csatlakozom hozzájuk, mert bevallom, jól esik beülni egy minőségi étterembe, ahol biztosan nem tudok elkölteni 5 dollárnál többet. Az összképen csak egy dolog ront, az pedig a tér túloldalán zajló háború.

Altamira, az üzleti élet központjaAltamira, az üzleti élet központja

A caracasi fiatalok hónapok óta csatároznak a rendőrséggel és a guardiával. Napközben nyugi van, de este kezdődik a lövöldözés, a füstbombázás és a gumibotozás. Mindezt teszik pont az én szállóm utcájában, aminek nem örülök, mert éjfél előtt sajnos soha nincs alvás. Egyik este, kilépvén a szálló ajtaján azt tapasztalom, hogy az utca teljesen kihalt. Nagy a csend, a recepciós óva int, hogy kimenjek. Éhes vagyok, így muszáj mennem, de a kapuból hátrahőkölök, mert az egyik újságos bódé mögül egy katona rámemeli a fegyvert és néhány méterről kis híján fejbe lő. Az utca bal végén a fiatalok szemetes kukák mögé bújva hátrálnak a guardia elől.

Hihetetlen, de innen 100 méterre háború vanHihetetlen, de innen 100 méterre háború van

- Szemét kubaiak! Ez a tetű kormány nem is venezuelai katonákkal harcol az egyetemisták ellen, hanem kubai zsoldosokkal - mérgelődik az ellenzékinek tűnő recepciós.
- Miért utálja annyira a szocialistákat?
- Miért? Hat éve volt egy jól menő logisztikai cégem. Szállítottunk mindenhová egész Dél-Amerikában. Egyszer csak államosítottak mindent. Mindent elbuktam, alig fizettek valamit a felszerelésért. Most recepciós vagyok szaros 3000 bolívárért.

Miután a guardia elhaladt a szálló előtt, kisétálok a térre. Egészen abszurd, hogy amíg a szállóm utcájában lövöldöznek, a téren mindenki békésen falatozgat, mintha mi se történne 100 méterrel odébb.

Keselyű

Sas

MadárA Miranda Parkban olyan madarakat is látni, amiket a legjobb állatkertekben sem

A Altamira szélén található a Miranda Park. Olyan ez, mint otthon a Margitsziget; szerelmesek andalognak kézen fogva, családok a kutyáikkal heverésznek a fűben, fiatalok gitároznak a padon ülve. A park közepén egy apró állatkert is üzemel, papagájokkal, hárpiával és sok szép egzotikus madárral. A parktól nem messze bevásárlóközpont figyeli a nyüzsgő utcát. Betévedek, de nincs miért sokat időzni, mivel minden kirakat üres. A hiperinfláció miatt megszűnt az import, így a Sony, az iPhone és a Samsung üzletek is mind bezártak.

A bevásrlóközpontok mind üresen állnakA bevásrlóközpontok mind üresen állnak

Másnap az óvárost célzom meg. Mikor szállást kerestem, valahogy elvétettem a Plaza Bolívárt, ami egészen pofásan néz ki. Odalép hozzám egy rendőr, hogy elmondja, mik a belváros legfontosabb látnivalói, s hogy merre ne menjek, mert veszélyes. Meglep a hozzáállása, általában a venezuelai rendőrök azért szoktak megkörnyékezni, hogy ellopják a pénzemet. A főtértől egy sarokra áll a Capitolio, ami ma a Nemzeti Gyűlés otthona. Mint minden kormányzati épület, így ez is szépen fel van újítva. Néhány sarokra innen emelkedik a Kálvária, ahová ismét a kikapcsolódásra és sportolni vágyók járnak. A domb tetejéről remek kilátás nyílik a városra a háttérben zöldellő hegyekkel.

Plaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrávalPlaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrával

Caracas egyáltalán nem olyan város, mint amilyennek képzeltem. Persze körös-körül nyomornegyedek borítják a hegyoldalakat, ahol elhiszem, hogy évente több mint 6000 ember lesz gyilkosság áldozata, de az óváros és Altamira környéke egyáltalán nem gáz. Oké, egyszer fegyvert fogtak rám, de azok sem banditák voltak, hanem a guardia, s végül nem történt semmi. Bogotá és Panamaváros után talán Caracas lett a harmadik kedvenc fővárosom Latin-Amerikában, és csak azt ajánlhatom, hogy senki ne dőljön be a híradásoknak!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Vannak Venezuelának olyan részei, ahol külföldi még akkor sem fordult meg, mikor létezett az országban turizmus. Most, hogy a politika tönkrevágta az idegenforgalmat, ezek a helyek még elhagyatottabbá váltak. Maripa és Las Mercedes között Venezuela legszomorúbb vidékére tévedtem, ahol még egy nemzeti park is felszámolta magát.

Irány Caracas! A Puerto La Cruzba tartó utat már ismervén alternatív útvonalon szeretnék eljutni Venezuela fővárosába. Maripától 50 km-re nyugatra találhato Caicara faluja. Az Orinoco partján fekvő település lassan 15 éve várja, hogy elkészüljön a híd a folyó felett, s ezzel öszeköttetésbe kerüljön a fővárossal, eddig mindhiába. A szocialista vezetés országimázs beruházása a pillérekig jutott, aztán elfogyott a pénz, így Caicara megmaradt álmos kisvárosnak.

A Caicara-Cabruta híd tervei

A Caicara-Cabruta híd valójában így néz kiA Caicarát Cabrutával összekötő híd tervei és ami a valóság - 15 éve

A kikötőben furcsán néznek rám, nem megszokott, hogy turisták ezen az útvonalon próbáljanak Caracasba jutni. A 40 perces csónakút a folyó északi partján fekvő Cabrutába roppant unalmas. Cabruta faluja a Las Mercedesből jövő út végénél fekszik, ahol számtalan kereskedő, gyümölcsárus és taxis várja a beérkező csónakokat. A többség csak vásárolni jár ide a környező falvakból, így jó másfél órát kell várjak arra, hogy egy por puesto megteljen.

Innen északra fekszik az Aguaro-Guariquito Nemzeti Park, amit gondoltam, megnézek magamnak. Mikor a parkról kérdezem a sofőrt, csak rázza a fejét, hogy ő ilyesmiről nem tud. Az utasok közül az egyik fickó bólogat, hogy igen, a térképeken szerepel egy nemzeti park, de azzal 20 éve senki nem foglalkozott, jó részét eladták földnek, ami meg megmaradt belőle, az szimpla bozótos, ahová senki nem megy, mert nincs ott semmi. Eközben keresztülautózunk egy falun. Egy szálló tűnik fel, ami a nemzeti park nevét hordozza. Ablakai betörve, a tetőből fa nő ki.

- Ez volt anno a nemzeti park szállója - mondja a hátsó ülésen ücsörgő fickó -, ez lett belőle. A faluban sem lakik szinte már senki.

A környék amúgy pont úgy néz ki, mint amiről tényleg elfeledkezett volna az emberiség. A korábban kétsávos út egysávosra szűkült a gaz miatt, az aszfalt, ahol még van, kátyúsabb, mint a budapesti Bartók Béla út volt a 90-es években.

Caicara kikötőjeCaicara kikötője

Két óra elteltével futunk be Las Mercedes vársokába. Innen már sűrűbben közlekednek a por puestók Pascuába, ahol pont egy hónapja jártam. A szálló a buszpályaudvarhoz közel jó volt, így újra itt töltöm az éjszakát. A recepcióstól a takarítóig mindenki emlékszik rám. Rákérdeznek, hogy mégis milyen üzlet miatt vagyok én immáron másodszor Pascuában, mert hogy egy külföldi ide max bizniszelni jöhet. Venezuela ezen részén nem ismert a turizmus, s mára felnőtt egy generáció, akik soha nem láttak külföldit. Emlékszem, mikor pár hónapja az egyik - éppen tőlünk lopni próbáló - fiatal katona szó szerint azt kérdezte tőlünk, hogy "mi az, hogy turista?".

Másnap reggel már korán a pályaudvaron vagyok, hogy a por puestónál jóval olcsóbb buszt elkapjam Caracasba. Hiába vettem meg rá a jegyet még tegnap este, a busz az ideúton sajnos balesetet szenvedett, így az egyetlen lehetőségem a fővárosba jutni az, hogy felülök a Maracayba tartó járatra. Végül a három órásra tervezett útból hat órás buszozás lett egy ugyanolyan unalmas szakaszon, mint a tegnapi volt. Ezt is láttam, ezzel sem lettem kevesebb...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Rio Caura indiánjai

A Rio Caura vidéke nem csak a Salto Pará és az esőerdők miatt érdekes. Kevés olyan folyó van Dél-Amerikában, ami ennyire sokszínű lenne kulturálisan. A Caura kb. 200 km hosszú alsó szakaszán két indiánközösség osztozik, akiknek élete az elmúlt 500 évben nem volt háborúktól, megpróbáltatásoktól mentes. Ismerkedjünk hát meg a ye'kwanákkal és a sanemákkal.

A ye'kwanák (ejtsd: djékváná) a 18. század második felében települtek be az Orinoco forrásvidékéről a Rio Caura menti erdőkbe, aminek oka a folyamatos szembenállás volt a spanyolokkal. Miután felégették a konkvisztádorok egyik erődjét, észak felé fordultak, azonban a spanyolok hajtóvadászatot indítottak ellenük. A ye'kwanák egész Guyanáig menekültek, ahol szövetkeztek a britekkel és a hollandokkal, akik békés letelepedést engedélyeztek nekik a vidéken. Itt azonban szembekerültek a pemónokkal, így kénytelenek voltak visszatérni a Rio Caura vidékére, ami ekkortájt még lakatlan volt. Nyelvüket a kutatók a karibi nyelvcsaládhoz sorolják, ezért feltételezhetően korábban őket is bekebelezte az a közösség, aki a közeli sanemákat is.

Ye'kwana kislány

Ye'kwana kislányYe'kwana lányok portréi

Néhány évtized múlva, a 19. század végén, sanema közösségek kezdtek benyomulni a Felső-Orinocótól a Rio Caura vidékére. A yanomami eredetű közösség még jóval a spanyolok megjelenése előtt keveredett a Karib-tenger szigeteiről származó agresszív és hódító karibokkal, akik lemészároltak számtalan közösséget, az asszonyokat elhurcolták, s a yanomamiktól távol letelepedtek. Nyelvük, kultúrájuk keveredett, így terjedhetett el a sanemák körében a kannibalizmus is. A spanyolok rabszolgagyűjtő hadjáratai ellen menekülve kerültek a Rio Caura menti erdőkbe. A 20. század elején, mikorra a ye'kwanák minden tagja civilizálódott, a sanemák kereskedni kezdtek velük. Főként fegyvereket vásároltak tőlük, amikkel később letámadták gazdasági partnereiket. A ye'kwanák ellenlépésként, a pemónkkal szövetkezve, rajtaütöttek kisebb sanema közösségeken. A "puska kontra íj" csatákban rengeteg sanema esett el, így a karib-yanomamik jobbnak látták megbékélni. Az 1930-as évektől a ye'kwanák engedélyezték a sanemák letelepedését a Rio Caura alsó szakasza mentén, így találkozhattunk utunkon velük is.

Sanemák

SanemákApró termetű sanemák a Salto Pará környékén

A ye'kwanák, mint a térség elsőként civilizálódott indiánjai, roppant barátságosak a turistával. Népviseletükből, hagyományaikból mára nem maradt semmi, de ez nem meglepetés, ismervén az elmúlt évszázadok eseményeit. Teremtéstörténetük, mint majd minden indiánközösségé, a vízhez kapcsolódik.

A legfőbb istenük, Wanadi. Ő hozta létre a yekwanákat és a vizet, azonban egy hiba folytán az édes víz egy misztikus helyre, Kashishiwariba került. A yekwanák szomjaztak, így elküldték Kashishit, az ég csodálatos hangyáját, hogy hozzon nekik vizet Kashishiwariból. A hangya három holdnyi távot járt be, mire rátalált a forrásra. Megmutatta az ösvényt az embereknek, akik azonban nagyon messzinek találták a forrást, ezért sámánjuk, Mahamona, imádkozni kezdett Wanadihoz. Az ima meghallgattatott, teremtő istenük ujjával mély barázdát vájt a Földbe, amibe víz kezdett befolyni. Az új folyó lett az Orinoco, ami vízhez juttatta a ye'kwanákat.

Ye'kwana fiú a Rio Caura partjánYe'kwana fiú a Rio Caura partján

Kashishiwarit soha nem találták meg a felfedezők, de a legenda annyira megtetszett a később betelepült meszticeknek, hogy a később épített Casiquiare-csatornát, ami az Orinocót összeköti a Rio Negróval, erről a misztikus helyről nevezték el. Mivel a ye'kwanáknak a 18. század végén el kellett hagyniuk az őshazát, ezért ezeket a legendákat ma már csak könyvekből ismerjük.

Ye'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóbanYe'kwana lányok hercegnős és Csőrikés pólóban

A mai ye'kwanák teljesen civilizált életet élnek. Bár házaikat még most is klasszikus módon építik fából és levelekből, a szobákban ott figyel a TV, a kertben pedig a parabola antenna. Egyre több helyen van térerő, a gyógynövényeket felváltották a gyógyszerek. Ami nem változott az elmúlt évszázadokban, az a táplálkozás. A klasszikus ye'kwana étrend része a kaszavalepény, amit a pemónokhoz hasonlóan yukkából készítenek. Első körben lereszelik a gyökeret, majd kiáztatják, végül lecsepegtetik egy levélből szőtt csövön keresztül. Miután kiszárították a yukkareszeléket, lepényeket készítenek belőle, amit jellemzően ők is csípős szósszal fogyasztanak.

- Az őseink az Orinoco forrásvidékéről települtek át a Caura partjára - meséli azt a keveset Miguel, amit népe történelméről tud - Arrafelé ma sem esznek kaszavát, így valószínűleg ezt a pemónoktól tanultuk el.

Sanema házak El Palmar falubanSanema házak El Palmar faluban

Való igaz, az Orinoco indiánjai ritkán esznek yukkát, náluk sokkal inkább a banán és más gyökerek terjedtek el. A chicha készítés mesterségét is a Gran Sabana indiánjaitól örökölték, a kaszavából készült erjedt italt ők is kashirinek nevezik. A fiatalok a tradícionális erjedt levet szeretik felütni tiszta alkohollal, hogy hatásosabb legyen, s valljuk be, az ízén sem ront.

Surapirétől nem messze, a folyó túl partján fekszik El Palmar faluja. Sanemák lakják, akikről Miguel csak eképp vélekedik:

Sanema gyerekekA sanemáknál máig divat az arc- és testfestés

- Vigyázni kell velük. Amilyen picik, olyan kegyetlen népség. A nagyszüleim korában még lemészárolták a ye'kwanákat.
- És mi a helyzet most?
- El Palmar lakóival nincs gond, de jobb velük óvatosan bánni.

A falu sokkal piszkosabb, mint Surapire volt. Csak egy-két öreg van otthon és rengeteg gyerek, a felnőttek mint a földeken vannak. Már a Rio Caurához vezető ösvényen is láttuk, hogy a sanemák milyen picik, erről házaik is árulkodnak, amiknek ajtaja jóval kisebb, mint a ye'kwana házaké.

Sanem kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földekenSanema kislány vigyáz az öccsére, amíg a szülők yukkát gyűjtenek a földeken

Az egyik bungalóban egy öreg fekszik a függőágyában. Nem beszél spanyolul, de ye'kwanául igen, így elmondja Miguelnek, hogy nincs jól, elkapott valami csúnya bőrbetegséget, amitől hetek óta vakaródzik. Körbenézve a falun ezt nem nehéz elhinni, mivel mindenhol szemét van, a gyerekek is igen mosdatlanok. Amúgy a sanema kölykök pont ugyanolyan aranyosak, mint a ye'kwanák; fotózkodnak, pózolnak és rángatnak, hogy még több fényképet készítsünk róluk.

A sanemák között máig él az arc- és testfestés hagyománya, amit a ye'kwanák már csak a turisták miatt csinálnak. Sok gyereknek látjuk bekenve a fejét, bár jellemzően már nem növényi eredetű festékkel teszik mindezt, hanem filctollal.

Az öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhatAz öreg sanema súlyos bőrbetegséggel küzd, amit akár a kosz is okozhat

Ritka vendég erre a turista, így igazán autentikus az élmény a sanemák közöt. Itt döntöm el, hogy következő alkalommal felmerészkedek a Rio Caura felső szakaszához, ahol ez a kicsiny közösség sokkal elzártabban és tradícionálisabban éli hétköznapjait...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Caura-folyót kevesen ismerik, pedig ha valaki kényelmesen akar valami egzotikusat átélni Venezuelában, amitől még dzsungelharcosnak is érzi magát, akkor ide kell elutazni. Az esőerdő érintetlen (az indiánok már kevésbé), a Salto Pará (indián nevén Kuyuwishodü) pedig lélegzetelállító. 

Miguellel évekkel ezelőtt találkoztam Ciudad Bolívarban. A Posada Don Carlos egyik függőágyában heverészve elegyedtem szóba a ye'kwana származású apró emberrel, aki sokat mesélt az otthonáról, a Rio Caura vidékéről. Korábban, mikor még létezett turizmus Venezuelában, Miguel csónakosként kísért turistákat a Salto Parához, aztán ahogy fogytak a külföldiek, úgy maradt ő is munka nélkül. Néhány éve saját maga próbál túrákat szervezni a folyóra, elmondása szerint elég kis sikerrel. Januárban vele és egy Mirador csapattal vágtam neki a Rio Caurának, ahol ami lehet, megváltozott az elmúlt években.

Bár az állami csatornákon folyamatosan azt hangoztatják, hogy a vezetés erőfeszítéseinek hála a mezőgazdaság virágzik, a valóság az, hogy a megművelhető területek közel 90%-a parlagon van. Kirakatgazdaságok persze feltűnnek itt-ott, de az egykor dús legelőket mára benőtte a dzsindzsa, állatoknak nyoma sincsen.

- A legnagyobb gond az, hogy nincs orvosság az állatoknak. Kuba ilyeneket nem gyárt, így az elmúlt években mindenki levágatta az állatait, hogy legalább a húsért kapjon valamennyit. Ezért nincs az éttermekben marha- és disznóhús. Kolumbiában, ha beülsz egy étterembe, akkor tenyésztett halból kapod az ételt. Nálunk újra fogni kell a halat, mert az a kevés haltenyészet is, ami volt, megszűnt. Vicc ez az ország! - fakadt ki valamelyik nap José barátom, kedvenc szakácsom Ciudad Bolívarban.

Chávez mindenhol ott van, csak közben a gazdaság haldoklikChávez mindenhol ott van, csak közben a gazdaság haldoklik

Amikor Maripa felé utazik az ember, akkor azt látja, hogy minden terület le van kerítve, de a földeken nem dolgozik senki, a 200 kilométeres út során alig látni egy-két kóbor marhát legelészni. Féltávnál befutunk Guarataro faluba, ami magát a gyümölcs fővárosának nevezi. Sehol nem látunk gyümölcsfákat, az út szélén is csak egy család árul dinnyét és banánt. A lényeg azonban ott figyel a tér közepén: egy majd tíz méter magas, katonai jelmezbe bújtatott Chávez-szobor.

Maripa bár a megye központja, nem több egy jelentéktelen falunál a Rio Caura partján.

- Régebben Trincherasnál kellett hajóra szállni, nem? - teszem fel a kérdést Miguelnek, a Rio Caura vidékéről származó ye'kwanának.
- Igen, ott. Sajnos az odavezető utat az állam nem hajlandó felújítani, a buszok pedig nem tudnak bemenni a faluba. Csak rusticóval (4x4-es dzsip) lehet megközelíteni.

Maripa kikötőjeMaripa kikötője

Csónakosunk már várt ránk, Miguel szépen mindent elrendezett nekünk, sok terhet levéve a vállamról. A folyó alsó szakasza nem annyira izgalmas, Trincheras után kezdődnek a látnivalók. A Rio Caura a Guayanai-ősmaszívum lekopott felszínén át kanyarog, néhol ősidőből származó gránittömböket a felszínre mosva. Ahol a hatalmas sziklák kibukkannak a vízből, zúgók keletkeznek. Az egyik ilyen az 5000 névre hallgató szoros. Nevének két magyarázata van, az egyik szerint pontosan 5000 gránittömb található a zúgóban, a másik szerint egykor 5000 pénz vámot kellett fizetnie annak, aki csónakkal át akart kelni a sziklák között. Nem számoljuk a köveket, fizetni sem fizetünk, bár rezeg a léc, mert guardia persze itt is van. Mikor intenek a folyópartról, hogy kössünk ki, Miguel azonnal odaszól, hogy dugjuk el a rumot és a sört, amit a túrára készítettünk be magunknak, mert ha a katonák megérzik a szagát, elszednek mindent. Szerencsére nem szúrják ki, hogy a zsákok alatt ott hever egy egész láda Polar Ice és egy öt literes demizson, csurig rummal.

Magányosan ácsorgó fa a Rio Caura közepénMagányosan ácsorgó fa a Rio Caura közepén

Egy órával az ellenőrzés után vihar támad a folyón. Ömleni kezd az eső, s bár van tető a csónakon, az oldalról becsapó víztől rommá ázunk. Egyáltalán nem bánjuk, mert kikeveredve a viharból csodás látványban van részünk. Azt mondják, hogy a szivárvány lábát elérni nem lehet. Nos, én ezt az állítást cáfolnám, lévén nem hogy csak sikerül megközelítenünk azt, át is csónakázunk rajta. A csapatra féktelen jóhangulat telepszik a természeti csoda láttán, így azonnal rácuppanunk a demizsonra - az ilyen események után illik koccintani.

Igenis el lehet jutni a szívárvány lábáhozIgenis el lehet jutni a szivárvány lábához

Az első erdei éjszakát a szépen felújított Cocuza táborhelyen töltjük. Bár turista kevés látogat ide, Miguel és barátai folyamatosan gondozzák a pihenőt. A naplemente egészen csodálatosra sikeredik, így sok szép emlékkel esünk mély álomba függőágyba tekeredve.

Cocuza táborhely

Naplemente CocuzánálA tábor Cocuzánál csodálatos

Másnap másfél órás csónakázás után érkezünk meg a Rio Caura legnagyobb monolitjához, a Cerro Cangrejóhoz, azaz a Rák-csúcshoz. Hogy miért nevezték el a 150 méter magas dombot ráknak, Miguel sem tudja. Az ösvény a természetes kilátóhoz nem túl sűrűn használt, eléggé benőtte a természet. A két órás oda-vissza út persze, hogy megéri; a kilátás zseniális a folyóra. Kicsit feljebb a Caurán lemossuk magunkról az izzadságot egy csodás partszakaszon. A finom homok és a majd 30 fokos víz a Karib-tengert juttatja eszünkbe, bár ez jobb, mivel itt édes a víz.

A csapat két tagja a Cerro Cangrejón, alattuk a Rio CauraA csapat két tagja a Cerro Cangrejón, alattuk a Rio Caura

A második éjszakát korábban El Playónnál töltötték a turisták, az elmúlt néhány hónapban azonban aranymosók százai lepték el a táborhelyet, így Miguel ajánlására egy apró ye'kwana faluban, Surapirében kötünk ki. Egyáltalán nem bánom, mert bár szépek a táborok a folyó mentén, a falu mégis csak falu. Meglepő, hogy mennyire nem tartanak tőlünk a falulakók, a gyerekek azonnal körbevesznek minket és nézik, hogy szerencsétlenkedünk a függőágyakkal.

Surapire, a ye'kwana faluSurapire, a ye'kwana falu

A harmadik nap reggelén újabb másfél órás csónakázás következik, ezúttal El Playónhoz. Ennél a pontnál a Rio Caura beszűkül és egy keskeny kanyonban végződik, amin felhajózni képtelenség. Kikötjük a csónakot, s konstatáljuk, hogy az aranymosók mennyire tönkrevágták ezt a korábban paradicsomi partszakaszt. A turistáknak fenntartott bungalókat elfoglalták, köréjük fóliatáborokat állítottak fel, a folyó pedig orrfacsaró bűzt áraszt.

Útban a Salto ParáhozÚtban a Salto Parához

- Hányan élhetnek most itt? - kérdezem Miguelt.
- Nem tudom. Kb. 2000-en lehetnek.
- Honnan jönnek ezek az emberek?
- Többnyire sanemák, de van köztük ye'kwana és mesztic is.
- Kik azok a sanemák?
- Ők a Caura felső folyásánál élnek. A yanomamik rokonai, elég agresszív népség, bár nagy a teherbírásuk.

Ezt mi is igazolhatjuk. El Playón a Rio Caura fontos kereskedelmi központja; innen viszik fel a sanemák a Salto Parához a benzint és az élelmiszert, ahol a termékeket ismét csónakba teszik és irány a folyó felső szakasza.

El Playón, amit elfoglaltak az aranymosók és a kereskedőkEl Playón, amit elfoglaltak az aranymosók és a kereskedők

A trópusi hőségben elég lassan haladunk a csapattal, az alig 140 centis sanemák eközben rohamléptekben szállítják az 50 literes benzines kannákat és a 100 kilós motorokat a hátukon a vízeséshez. Az ösvény olyan, mint a levélvágó hangyák sztrádája; libasorban haladnak az apró indiánok a cél felé. Mi kétharmad távnál lekanyarodunk, hogy alulról is lássuk a 60 méter magas zuhatagot. Rövid botladozás a partmenti sziklákon és máris szemünk elé tárul a mesés vízesés. Nem lehet kihagyni, hogy ne csobbanjunk egyet.

A sanemák akár a 100 kilós motort is a hátukra kapjákA sanemák akár a 100 kilós motort is a hátukra kapják

A Salto Pará a Föld állítólag második legszélesebb vízesése 5600 méterrel. Ezeket az adatokat alátámasztani nem tudom, bár cáfolni sem cáfolnám, mivel most száraz évszak van, de az biztos, hogy jelen pillanat a zuhatag három ágából egyik sem éri el a 200 méteres szélességet. 

Salto Pará

Salto Pará

Salto Pará

Salto ParáA Salto Pará, vagyis a Kuyuwishodü négy különböző szögből 

Felkapaszkodván a vízesés tetejére az ember megérti, hogy tudta a Rio Caura a felszínre hozni a több milliárd éves gránittömböket. A majd 1000 méter magas Angel-vízesésnek nincs ereje, de a Salto Parában olyan energiák rejtőznek, hogy az ember a közelébe merészkedvén egyenesen fél. Fotózkodunk, majd elindulunk vissza Surapirébe, a ye'kwana faluba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Angel-vízesés

Az Angel-vízesés olyan Venezuelának, mint Magyarországnak Budapest; aki turistaként az országba érkezik, biztosan látni akarja. Én már többször jártam a Föld legnagyobb vízesésénél (az egyik ilyen alkalomról már született bejegyzés a bolgban), de máig lenyűgöz a vidék. Nem elsősorban az Angeltől vagyok elragadtatva, hanem attól, ami körbeveszi, s az úttól, ami odáig vezet. Az Angelre igaz leginkább a Márai idézet, miszerint "utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás".

Ha az Angel-vízeséshez vágysz, elsőként repülővel meg kell érkezz Canaimába. Onnan 4-5 órás csónakázás következik a Rio Carraón, majd a Rio Churrúnon az Auyantepui szűk kanyonjaiban. A turistáknak kialakított táborhelyekről kb. egy órás sétára található a kilátópont, ahonnan mindenki próbálja meglőni élete legjobb Angel fotóját...

A képek az elmúlt két túránkon készültek, decemberben és januárban.

Canaima jelképe a lagúnából kinövő három pálmafaCanaima jelképe a lagúnából kinövő három pálmafa

A Salto Hacha (Fejsze-vízesés) előtt gyakran van szívárvány

A Salto Hacha (Fejsze-vízesés) előtt gyakran van szívárvány

A legbátrabb pilóták ilyen közel repülnek a zuhataghoz

A legbátrabb pilóták ilyen közel repülnek a zuhataghoz

Így néznek ki Canaima vízesései a repülőből fotózva

Így néznek ki Canaima vízesései a repülőből fotózva

A Salto Hacha közelről, alacsony vízálláskor

A Salto Hacha közelről, alacsony vízálláskor

Kötelező program a vízesések mögé bebújni

Kötelező program a vízesések mögé bebújni

A Canaima-lagúna naplementekor

A Canaima-lagúna naplementekor

Feltűnik az Auyantepui

Feltűnik az Auyantepui

A tepuik sziklafalai több száz méterrel emelkednek a természet fölé

A tepuik sziklafalai több száz méterrel emelkednek a természet fölé

A turisták áznak-fáznak a csónakban

A turisták áznak-fáznak a csónakban

Lenyűgöző a látvány

Lenyűgöző a látvány

Belépés az édenkertbe

Belépés az édenkertbe

A táborhelyről feltűnik az Angel

A táborhelyről feltűnik az Angel

A kép, amire mndenki vágyik

A kép, amire mindenki vágyik

A tepuik szerintünk a Föld legszebb hegyei. Ha nem hiszed, olvasd el írásunkat és nézd meg képeinket a Roraimáról, az Akopánról és magáról a Gran Sabanáról.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Leérve a Roraimáról új kihívások elé nézünk. A cél az Akopán tepui a Gran Sabana szívében, azonban számolnunk kell azzal, hogy Santa Elenában nincs benzin. Hogy lehet az, hogy Venezuelában üzemanyaghiány van???

Előre lefoglaltam a kisrepülőt Manuel barátomon keresztül. Ő is venéz, így nem lepődöm meg, hogy nem megy a dolog túl gördülékenyen. Mikor hívom a pilótát, az közli, hogy van egy kis gondja, mégpedig az, hogy nincs benzin a repülőtéren, ezért mindenképp várni kellene holnap délutánig.

Hihetetlen! Benzinhiány VenezuelábanHihetetlen! Benzinhiány Venezuelában

Remek hír. Szerencsére a csapat érzi, hogy ebben a helyzetben én sem tudok mást tenni, csak várni. Mászkálunk a városban, próbálunk cukrot és tejet szerezni, mindhiába. A benzinkút előtt ácsorogva megértjük, miről is van szó. A Gran Sabana összes autója áll a sorban csodára várva, ami mintha soha nem akarna eljönni. A benzinkutasok táblákat pakolnak a kocsik közé, amikre időpont van írva, mikor lehet esedékes a tankolás. A rendszernek köszönhetően mindenki mehet a dolgára az autókat ott hagyván a sorban.

Kilátás

A Gran Sabana felülrőlA Gran Sabana felülről

Másnap délután kettőkor a reptéren vagyunk. A jól szituált félig szír, félig latin pilótánk azzal vár, hogy pontosan két útra való benzint tudott szerezni, ezért reméli, nem lesz gond. Az első körben repülök harmad magammal (Yunek leszállópályája nagyon rossz állapotban van, ezért nem lehet teli géppel berepülni), hogy a pemónokat ne érje meglepetés a sok idegen láttán. A kilátás most is zseniális, azonban pár kiométerrel a falu előtt egy több ezer méter magas viharfelhőbe ütközünk. Pilótánk próbál átjárót találni a sűrű esőfellegen, de húsz perc múlva feladja:

- Vissza kell forduljunk. Sajnálom! - adja tudtomra, hogy ma nem érkezünk meg Yunekbe.

Yunek a Churí tepui előterébenYunek a Churí tepui előterében

Mivel nincs annyi benzinje, hogy a vihar eláltával bevállaljon újabb két fuvart, ezért újabb éjszakát kell eltöltsünk Santa Elenában. Másnap reggel hív a pilóta, hogy szerzett újabb két adag benzint, így újra próbálkozhatunk. Ezúttal sikerül landolnunk Yunekbe, bár nem veszélytelenül. Hiába a minimál súly, a felázott, füves kifutón a gép első kereke leragad, így oldalra dőlve, a szárnyra támaszkodva sikerül csak megállnunk. Szentségel a pilóta, aztán megkér minket, hogy szálljunk ki és emeljük ki a gépet a mocsárból. A faluból is jönnek férfiak és gyerekek segédkezni, így a gép gond nélkül tud újra felszállni és utánunk hozni a csapat másik felét.

Akopán nappal

Akopán reggelAz Akopán tepui délutáni és hajnali fényben

Yunekben a helyzet változatlan. 2013 januárja óta - mikor a tavalyi csapattal ráleltünk a Salto Aparurénre és ősi piktogramokra - egyetlen turistát nem láttak a vidéken. Leonardo és családja ezúttal nincs a faluban, de a többiek ugyanolyan segítőkészen kísérnek minket az iskolához, ahol sátrat verhetünk.

Churi és Eurodá

Churi és EurodáA Churí és az Eurodá tepui napközben és reggel

Mivel a Roraimánál és Santa Elenában is vesztettünk egy napot az áldatlan állapotok miatt, nagy túrákra nincs lehetőségünk a térségben. 2011-ben másztam fel először a Salto Akopánhoz, a falu mögé magasodó tepuiról lezúdoló vízeséshez. A csapat a piktogramok helyett a zuhatagot választja, amihez az út nem annyira könnyű. Csónakkal kell átkeljünk a Rio Yuneken, egyesével lapátol át minket vezetőnk és a felesége egy lélekvesztőn. Az ösvényen friss jaguár lábnyomokra bukkanunk.

- Tíz perce sem lehet, hogy erre járt - szól indián barátunk a nyomokat fürkészve.

Friss jaguár lábnyom a sárbanFriss jaguár lábnyom a sárban

Szedni kezdjük a lábunkat, hátha megpillantjuk az egyik sziklán ücsörögve a jaguárt, de nincs szerencsénk. A tepui lábánál egy gyönyörű völgy húzódik. Korábban itt volt ösvény, mára azonban benőtte a gaz. Ember nagyságú füvön vágjuk magunkat keresztül, mire az esőerdő széléhez érünk. Az erdőben végre árnyék van, viszont pára is, így rendesen leizzadunk, mire a vízesés lábához érünk. Felfrissülünk a vízpermettől, majd leereszkedünk Karinacón falujába.

A Salto Akopán alulról fotózvaA Salto Akopán alulról fotózva

Megismernek a helyiek, csak az éppen focizó gyerekek tartanak tőlünk egy kicsit. Lekuporodunk a fűbe és nézzük, ahogy játszanak. 150 kilométerre vagyunk a civilizációtól; se áram, se internet, csak mesés táj, vígan játszadozó gyerekek és egy tökéletes érzés: ez a vidék az igazi édenkert. Kár, hogy holnap jön értünk a gép és nem tudunk tovább időzni a pemónok között.

Akopán

AkopánAz Akopán tepui más-más szemszögből

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Roraimáról és az odavezető útról már írtunk korábban, de egy évvel a tavalyi túra után ismét nekivágtunk Venezuela és talán Dél-Amerika legszebb hegyének. A sok előzetes probléma ellenére sikerült elérnünk a csúcsot, s ott olyan látványban volt részünk, amilyenben tavaly nem. A Roraima megmászása minden utazónak kötelező egyszer, de valószínűleg ez lesz az a hegy, aminek sokadik alkalommal is szívesen vágsz majd neki. Ezúttal a sztorit nem írjuk le, mert az ösvény a Föld legöregebb hegyén nem változik, viszont megosztjuk veletek a túrán készült legjobb képeket. Öt fős csapatunk minden tagja elérte a csúcsot, ezúton is gratula nekik. Ne csak álmodozz, vágj neki a Roraimának!

Túra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábáhozTúra a végtelen Gran Sabanán keresztül a Roraima lábához

A Roraima fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A Kukenán fenséges sziklaként tekint le a forró szavannára

A hordárok megpihennek

A hordárok megpihennek

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Sátorállítás, háttérben a Kukenán tepui

Roraima a hajnali napfényben

Kukenán a hajnali napfényben

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

A Roraima túrát a szomszédos és fotogénebb Kukenánnal adják el

Eső után a 600 méter magas Kukenén-vízesés fenséges látvány

Eső után a 600 méter magas Kukenán-vízesés fenséges látvány

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ebéd a csúcstámadás előtt

Ezt csak fotózni lehet

Ezt csak fotózni lehet

Az utolsó lépések a csúcs előtt

Az utolsó lépések a csúcs előtt

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Hotel névre keresztelt sátortábor

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A Roraima egyetlen őshonos madara, a kolibri

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jelentős része húsevővé vált

A tápanyagszegény talaj miatt a növények jó része húsevővé vált

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Nem könnyű utat találni az ezernyi patak között

Van ennél szebb fotós álom?

Van ennél szebb fotós álom?

A túlvilág kapujában

A túlvilág kapujában

A világ legszebb helye

A világ legszebb helye

Ködben úszó tepuik

Ködben úszó tepuik

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Közel két tucat vízesés táplálja Guyana folyóit

Misztikus vidék

Misztikus vidék

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

Amit egyszer mindenkinek látnia kéne

A túráról egyik túratársunk összeállított egy remek videót, ahol még ennél is több képet láthatsz a Roraimáról és a Gran Sabanáról. Nézd, majd dönts úgy, hogy Te is nekivágsz Venezuela és Dél-Amerika legnagyobb természeti csodájának!

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Egy négy fős csapatot kell feljuttassak a Roraima tetejére, valamint körbekalauzolni őket az Akopán tepuinál és az Angel-vízesésnél. A tepuikról már írtunk tavaly hosszabban, ezért most nem az élményeket készülök leírni, hanem azt a lehetetlen szituációt, amibe a csapattal kerültünk több alkalommal.

Ciudad Bolívárból egy éjszakai busszal utazunk a Gran Sabanára. Tudom jól, hogy több katonai ellenőrzőponton kell átjussunk, ami nem ígérkezik könnyű feladatnak a csapat teljes költségvetésével. A hiperinfláció hatására 4000 dollár pontosan két és fél kiló bolívárt nyom, térfogata pedig egy kis hátizsák több mint fele. Ha a guardia ennyi pénzt talál nálam, biztosan nem úszom meg a lenyúlást, de bízok a szerencsében, ami ezúttal azonban nem mosolyog rám.

Utcakép Ciudad BolívárbanUtcakép Ciudad Bolívárban

Hajnali kettőkor - Tumeremo után picivel - az egyik ilyen pontnál leszállítják az egész utazóközönséget csomagellenőrzés ürügyén. A nőket és a férfiakat külön sorba rakják, de csak a férfiakat viszik be egy kis kabinba, ahol fegyverrel nyakig felszerelt katonák nézik át a csomagjaikat. A helyiekkel nem sokat vacakolnak, azonban velünk annál többet. Csapatom tagjaival kb. tíz percet foglalatoskodnak, velem, mint túravezetővel azonban vagy fél órán át kekeckednek. Hátraállítanak, s kezdik kipakolni a zsákomat. A laptopot, a fényképezőt és a könyveket sorban a kezembe adják, majd rálelnek a bolívárokkal teli dobozra. Mikor összenéznek, már sejtem mi következik.

- Látom, van itt pénz - veti oda az egyik rohadék, miközben elkezdi számolni, mennyi is van nálam.

Közben a másik katona is előkap egy köteg bolívárt és pörgetni kezdi az ujjai között. Azt veszem észre, hogy a kötegekből simán lehúznak bankókat és tömik be a zsebükbe. Lerakom a kezemben tartott cuccokat, benyúlok az egyik zsebébe és kihúzom a pénzemet. A harmadik katona visszaránt, s akinek a zsebéből kivettem a pénzt, fejhangon üvölteni kezd.

- Mit képzelsz, gringó?! A guardia zsebében kotorászol?
- Az az én pénzem, köcsög! Nincs jogotok a pénzemhez nyúlni - üvöltök vissza.
- Mi vagyunk a guardia, nekünk mindenhez van jogunk - fenyeget meg pénzemmel a kezében.

Ekkor a másik kikaparja a zsákom aljából a megmaradt pár száz dolláromat és szétszórja a földön.

- Szedd ösze, gringó! - veti oda takony módon.

Megalázkodva letérdelek és szedem össze a dollárt, közben azt nézve, mennyit nyúlnak le a bolívárból. Látom, hogy marokszám dugdossák a zsebükbe a pénzemet. Felpattanok, félrelököm őket, kikapok mindent a kezükből és csak úgy beszórok mindent a zsákba.

- Nem guardia vagytok, hanem egy mocskos, tolvaj banda - vetem oda ugyanolyan takony módon, ahogy ők felelgetnek nekem.
- Mit képzelsz, gringó, kivel beszélsz? - állják el az utamat a kijáratnál.
- Három senkiházival. A guardia feladata a biztonság fenntartása lenne, nem pedig a turisták meglopása - próbálom magyarázni a hivatalból kiszabott munkakört.
- Ugye nem akarod, hogy véletlenül kokaint találjunk a zsákodban? - jön az újabb fenyegetés.

Félrelököm őket és kilépek az ajtón. Hátulról megfogja a vállamat az egyik és visszafordít. Várom, hogy bemos egyet, de ehelyett kezet nyújt felém:

- Jó utat, gringó! - veti oda gúnyosan.
- Rohadék, rabló banda - ütöm félre a kezét és loholok a buszhoz, ami fél órája csak miattam várakozik.

A Gran Sabana végtelen pusztaságaA Gran Sabana végtelen pusztasága

A busz továbbáll, később pedig kiderül, kb. 6000 bolívárt, úgy 150 dollárt loptak el tőlem. A kolumbiai határvidéken legalább szemtől szembe közölte a guardia, hogy mennyit kér, most azonban simán kiraboltak, amire soha nem gondoltam volna.

San Francisco de Yuruaníba érkezvén Omar barátom közli velem, hogy van egy kis gond. Nincs kocsi, ami Paraitepuiba vinne minket, mert ami működik, annak nincs benzinje, amelyiknek meg van benzinje, az nem működik.

- Szívjuk át egyikből a másikba a benzint - vetem fel a triviálisnak tűnő megoldást.
- Nem lehet. Akié a benzin, az nem adja, mert Santa Elenában zárva van a benzinkút és fél, hogy üzemanyag nélkül marad - replikázik Omar.
- Miért van zárva?
- Mert lassan egy hete nem érkezett benzin a városba. Cukrot, lisztet és tejet sem tudtam venni. Nincs semmi Santa Elenában, mert a tüntetők lezárták a várost. Az elmúlt hetekben öt embert öltek meg, többek közüllük állítólag az ellenzéket támogatta pénzzel.

San Francisco végében látom, hogy várakozik egy kisbusz. Odaszaladok. Egy fiatal dán csapat az, akik helyi kalandirodával próbálnak nekimenni a Roraimának. Elmagyarázom a szitut, de közlik, hogy nekik is csak annyi benzinjük van, hogy ma még lemenjenek Santa Elenába kaját vásárolni, és nem több.

A végén csak elindulunk a RoraimáhozA végén csak elindulunk a Roraimához

- Nem tudtok Santa Elenába bejutni, blokád alatt van. Nálunk van valamennyi kaja, ha adtok benzint, adunk zöldségeket és tésztát - próbálok bizniszelni.

A Puerto Ordazból érkező guide vakarja a fejét, ő sem számított arra, hogy Santa Elena le lesz zárva. Számolgatunk, de sehogy nem jön össze a dolog. Mi hordárokkal együtt nyolcan vagyunk, ők sincsenek kevesebben, ha a fejadagot lefelezzük, valószínűleg nem jutunk fel a tepuira.

- Omar! Mi a helyzet San Ignacióval? Ott nincs autó? - próbálom menteni a menthetetlent.
- Elmehetek motorral, ha gondolod.
- Gondolom.

San Ignacio csak 10 kilométerre van, ennyi benzint sikerül szereznünk a faluban. Omar eltűnik a messzeségben, mi a csapattal pedig várunk. Két óra múlva megjelenik egy teherautó, a platón Omarral. Megmenekültünk. Ha csúszunk is egy napot, de legalább útra kelhetünk. Hátrahagyjuk a csalódott dán csapatot, akikkel aztán a tepuin sem találkozunk; kaja hiányában valószínűleg feladták a Roraima megmászásának tervét. A hegyekben már minden úgy történik, ahogy történnie kell. A sok bénázásért cserébe olyan élményben van részünk a csapattal, amilyenben korábban még soha. Egy több órás eső után a Ventana névre hallgató természeti képződménynél még Omar is felkiált:

- Ilyennek a Roraimát még én sem láttam soha. Gyere Andres, ezt nézd meg!

Kint állunk a tepui szélén, előttünk pedig Guyana esőerdői, aminek folyóit az eső után közel két tucat, ötszáz méteres vízesés táplálja. A felszálló pára és a nap hatalmas szívárványt képez a Roraima és a Kukenán közé. Ennél szebbet még életemben nem láttam.

A látvány, amiért megéri küzdeniA látvány, amiért megéri küzdeni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...

A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.

- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.

Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.

San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.

Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.

Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).

- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.

Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.

Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.

Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:

- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.

Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.

Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A legtöbb turista méregdrága package tour során lövi meg élete legjobb állatfotóját a Los Llanoson, pedig a vidék könnyen bejárható magánúton is. Hála a venezuelai kettős váltásnak ma fillérekből juthatsz olyan élményhez, amihez fogható kevés van a Földön. A Los Llanost államilag tenném kötelezővé a sárgolyó minden lakójának.

Guasdualitóból kelet felé veszem az irányt. A Los Llanos mélyére készülök, a Hato El Cedralhoz, mivel állítólag az ottani mocsárvidék a leggazdagabb vadban. Elsőként Elorza településére érkezem, ami még Guasdualitónál is magányosabb tehenész falu. A pályaudvar mérete és forgalma is mutatja, hogy a Llanos mennyire néptelen vidéke Venezuelának. Négy órát ücsörgök tétlen, mire egy szakadt Dodge végre hajlandó elindulni. Az út nyílegyenesen tart északnak, majd a semmi közepén szól a sofőr, hogy megérkeztem a célállomásra.

IguanaTöbb millió iguana él a Los Llanoson

A Hato El Cedral azon kevés óriás ranchek egyike, amik máig működnek. A közel egy tucat több tízezer hektár területű hatókat a vezetés az elmúlt tíz évben szépen államosította, de mivel fenntartani azokat nem tudta, így a többségüket rövid időn belül bezárta. A Hato El Cedral egyelőre túlélte a turizmus pusztító állami intézkedéseket, bár kérdés, meddig.

Naplemente a Los Llanos felett

Jégmadár

Sas

GémMadarászoknak egyszerűen kötelező

A bejáratnál két fiatal őr fogad, s mikor megtudják, hogy nincs semmilyen foglalásom, leültetnek egy kerti székre és várakozásra ítélnek. Már a bejáratnál feltűnik a temérdek állat, ami ezt a vidéket világhíressé tette. Számtalan madár röpköd mindenfelé, a fák tövében pedig százasával fetrengenek az iguánák.

Kapibara

Kapibara

KapibaraA kapibarák, más néven vízidisznók a Los Llanos emblematikus állatai

Fél óra múlva érkezik egy csaj motorral, ő a hato üzemeltetője. Közli, hogy foglalás nélkül normális körülmények között nem fogadnak turistákat, de mikor meg tudja, hogy túravezető vagyok, azonnal nyitottá válik. Van hát igény a turizmusra. Egy teherautóval bevisznek a hatóra, ami jó hét kilométerre található a főúttól. A távot lassan tudjuk le, mert folyamatosan kerülgetni kell a vízidisznó csordákat, akik nehezen veszik rá magukat, hogy eliszkoljanak a kocsi elől.

kajmán

A kapibaránál csak a kajmánból van többA kapibaránál csak a kajmánból van több

Maga a hato egészen pofás, ráadásul megfizethető. Hála a fekete váltásnak az 1400 bolíváros (kb. 30 US$) szállásdíj három étkezéssel, egy dzsipszafarival és egy csónaktúrával nem rossz ajánlat, még ha háromszor annyiba is kerül, mint egy napi budgetem. Hatalmas légkondis szobát kapok óriási fürdőszobával. Bár egy renoválás ráférne az épületre, de messze ez a legjobb szálló, amivel az elmúlt hónapokban találkoztam. Nem mintha érdekelne a szálló minősége, mivel a Los Llanos nem a kényelemről, hanem az állatokról szól.

szarvasIlyen képhez még szerencs sem kell

A hato körüli mocsarak több millió kajmánnak, annál is több vízidisznónak, közismertebb néven kapibarának az otthona. Itt is megszámlálhatatlan iguána sütkérezik a napon, a fekete íbisz seregek mögött szarvas csordák legelésznek. Itt-ott feltűnik egy jabiru, Dél-Amerika legnagyobb testű gólyája, felettük karakarák és egyéb sasmadarak köröznek. Naplementéig közel kétszáz képet lövök, születik olyan fotó, amin egyszerre nyolc fajta állat látható.

szarvas

szarvasA szarvasok jól megvannak a kajmánokkal

Sokan a brazíliai Pantanalt tartják a kontinens legjobb szafarijának, de a Los Llanos fajgazdagságát látván nem tudom elképzelni, hogy ennél van jobb. Reggel sem változik a kép. Teherautóval járjuk körbe a hato környéki mocsarakat, ahol ismét temérdek kajmánt látunk, de sikerül olyan képet is lőnöm, amin sas ücsörög a kapibara hátán. A három órás teherautós szafari után - fájdalom -, de ki kell hagyjam a csónakázást, mivel indulnom kell Ciudad Bolívárba, hogy ismét tepuikat másszunk egy csapattal.

Nem mindennapi kép a Los LlanosrólNem mindennapi kép a Los Llanosról

Nem egész egy napot töltöttem el a Hato El Cedralon, s ez idő alatt több állatot láttam, mint az elmúlt egy évben szerte Dél-Amerikában. Egészen biztos, hogy ide még visszatérek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Los Llanos elsőre egy unalmas füves pusztaságnak tűnik, de ahogy mélyebbre hatol az ember a semmiben, úgy fedezi fel a síkság szépségeit. Guasdualitóig nekem az emberek közvetlensége jutott, s még azt sem bánom, hogy a politikáról kell vitatkozni.

Eri egy rövid időre visszautazik Európába, s mivel a CADIVI miatt az összes repülőjegy elfogyott Caracasból, így kénytelenek vagyunk Kolumbia felé kanyarodni. Egy igen hosszú és unalmas buszúttal Vigiában kötünk ki, a Maracaibo-öböl déli csücskében, s hogy kicselezzük a guardiát, nem San Cristóbal, hanem San Pedro felé kanyarodunk. Az este 6-os busz Vigiából azonban még 8-kor sem akar elindulni, így úgy döntünk, nem aszalódunk tovább a járművön és szállás után nézünk Vigiában.

Ritkán bízom rá magunkat taxisra, de Vigiát egyáltalán nem ismervén kénytelenek vagyunk a sofőrre hagyatkozni. Ilyenkor a legjobb, ha olyan fickó kocsijába szállsz be, akiről nem feltételezed, hogy ártani tudna neked. A taktika ezúttal is bejön, így kötünk ki egy útszéli motelben, ami olcsó, kényelmes és még az internetet is ismerik. Vigiát nem véletlenül nem ejtik útba a turisták, mivel a világon nincs itt semmi. Este sétálunk egyet a főút mellett sorakozó boltok között, közben legalább féltucatszor mondjuk el minket megszólító fiataloknak, hogy Magyarország nem az USA-ban van, és hogy Európa nem kizárólag Spanyolország, hanem van ott több ország is.

Másnap San Pedro felé kanyarodnánk, de reggel nincs busz (az este 6-os járat ezek szerint csak elindult valamikor). Nincs mit tenni, San Cristóbalnak kell mennünk, újra kitéve magunkat a guardia szemétkedésének San Antoniónál. Szerencsénkre csak kétszer futunk bele ellenőrzőpontba, egyszer San Cristóbaltól nem messze, másodszor San Antonio előtt. Meglepő módon egyik alkalommal sem foglalkoznak velünk, sokkal inkább azzal, hogy a helyiek mit akarnak átcsempészni a határon. Az első megállónál felpattan egy katonalány, s csak annyit kiált bele a levegőbe:

- Ha összedobnak 500 bolívárt, nem szállítunk le senkit és nem vizsgáljuk át a csomagjaikat!

Egy fokkal jobb annál, mint mikor bezártak pár hete egy kabinba s azzal fenyegettek, hogyha nem fizetek, bizony lecsuknak 24 órára. Eleget loptak már tőlünk, nagyvonalúan megengedjük, hogy ezúttal a csempészek perkáljanak. A második megállónál, 30 kilométerrel lejjebb, már nem ilyen talpraesettek a katonák. Nekiállnak kutakodni, de ezúttal is mázlink van; előttünk ül egy párocska két karton étolajjal, ami van akkora mennyiség, hogy helyettünk őket lopják meg.

Átkelünk a határon, ahol Eri másnap repülőre ül, én pedig visszatérvén Venezuelába elindulok Ciudad Bolívárba keresztül a Los Llanoson. Az ország legnagyobb pusztaságát Dél-Amerika legjobb állatlesének tartják, bár egyesek elé helyezik a Dél-Brazíliában nyújtózó Pantanalt.

A Los Llanosról három dolgot kell tudni. Elsőként azt, hogy a két Magyarország nagyságú terület Venezuela legritkábban lakott vidéke. Másodszor, hogy innen származik az ország minden pontján népszerű joropo muzsika, harmadszor pedig azt, hogy az itt élők egytől egyig a chávezi politika elkötelezett hívei.

San Antonióból próbálok busszal San Cristóbalba jutni, de ez nem megy könnyen. Bármelyik buszra is próbálok felszállni, a sofőr mutogat, hogy nem szállít gringókat. A negyedik busznál elegem lesz a megkülönböztetésből és rákérdezek, mégis milyen alapon nem hajlandó felengedni a járműre.

- A guardia az ellenőrzőpontnál kiszed, ha turistát lát a buszon. A gringók miatt rengeteget szoktunk késni, ami nem tetszik a helyieknek, ezért a busztársaság úgy döntött, nem fuvaroz turistákat - azzal csukná is be az ajtót, de feltartóztatom.
- És akkor én most hogy jutok el San Cristóbalba? - próbálok aggódó, de dühös fejet vágni.
- Bánom is én! Fogj taxit! - s kigurul a terminálról.

Hétről hétre egyre szimpatikusabb ez a Venezuela. Nincs mit tennem, mint tényleg taxit fogni. Mázlim van, egy srác éppen dolga végeztével San Cristóbalba tart, így aránylag olcsón megúszom a menetet, persze így is ötször annyit fizetek, mintha busszal mentem volna. A legnagyobb ellenőrzőpontnál kiszednek a katonák a kocsiból és bevezetnek abba a helyiségbe, ahol múltkor börtönnel fenyegettek. Ezúttal nem bízom a véletlenre a dolgot és nem engedem meg neki, hogy ő turkáljon a zsákomban. Elkezdek kipakolni a nagy zsákból, s közben folyamatosan dumálok hozzá, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy a hátamon is van egy kis zsák, tele bolívárral. Megúszom a dolgot, tíz perc múlva ismét a taxiban ülök.

San Cristóbal pályaudvarán fogok egy buszt Guasdualitóba, amellyel jó öt órán át ringatózom végig a meglehetősen unalmas tájon. Errefelé még nincsenek vadállatok, sokkal inkább végtelen legelők és milliónyi marha. Öröm az ürömben, hogy itt legalább látok mezőgazdaságot, ami eddigi venezuelai utazásaink során nem volt jellemző. A buszon összeismerkedek Miguellel és Jaiméval, két Los Llanosról származó, de ma már az Andokban élő rancheróval. Látván, hogy tursita vagyok, nagyon kíváncsivá válnak politikai nézeteimet illetően. Elmesélem nekik, miként viselkednek ma a turistával az országukban, s hogy az elmúlt egy évben mennyit romlott a helyzet Venezuelában, s hogy ezt a fenntarthatatlan politika rovására írom. A fiatal srác bólogat, míg az idősebb Miguel a fejét rázza. Pont ugyanaz a történet, mint San Luísban a kocsmában volt; a fiataloknak kezd felnyílni a szeme, az idősebbek pedig csak hálálkodnak a rendszernek, mert Chávez anno megsegítette őket.

Eközben befutunk Guasdualitóba, a térség legnagyobb településére. A furcsa páros úgy érzi, hogy a politikai eszmefuttatást folytatni kell, így magukkal rángatnak egy külvárosi szállóra, majd egy csirkézőbe, ahol még éjfélig tart az észosztás.

- A mostani szituáció annak a söpredék ellenzéknek köszönhető. Ők manipulálják az árfolyamot az USA segítségével, tönkretéve minket, szegény népeket - fakad ki Miguel.
- Persze, hogy manipulálják. 15 éve a szocialisták vannak hatalmon, ezalatt nem történt fejlesztés az olajiparban, a termelés csökken, az USA meg igényt tart az olajra, mert energiaválságtól tart. Venezuela azonban évről évre kevesebb olajat tud eladni, s ha nem lesz fejlesztés, idő előtt kiapadnak a kutak.
- Lehet, de előtte a gringók szétlopták az országunkat. Minden profitot kivittek az országból, most az legalább itt marad.
- Miguel! - szól közbe a fiatal Jaime - Andrés azt mondja, hogy a venezuelai olaj nem nemzeti, hanem globális kérdés.
- Venezuela annyi olajat termel, mint az Emirátusok. Hasonlítsa össze Dubajt Maracaibóval. Caracasban az összes épületet aranyból lehetne újjáépíteni.
- Mire lenne az jó?
- Semmire, de Venezuelában tíz éve nincsenek útfelújítások. Hány éve ígérik a Caracast Valenciával összekötő vasútvonalat? Soha nem készül el. Ami meg elkészült belőle, már felújítani kéne, nem továbbépíteni.
- Nézd, Andrés! A Los Llanoson az 1990-es évekig nem volt áram. Nem kaptunk támogatást az államtól, mindenki egyik napról a másikra élt. Chávez velünk nagyon jót tett.
- Ezzel tisztában vagyok. Nem Chávezzel van gondom, mert ő megtett minden tőle telhetőt. Igenis államosítania kellett az olajipart. De nem lehet egy országot ideológiák mentén irányítani. Venezuelának nincsen szüksége ideológiákra. Amennyi ásványkincse és olaja van, a világ tíz leggazdagabb országa között lenne a helye. Ehelyett azzal küzd, hogyan kezelje az USA-kérdést, közben összeomlik a gazdaság.
- Végre nyitni kéne Amerika és Európa felé - zárja le a vitát Jaime - Én is unom, hogy ebben az országban a politikusaink csak az USA-t szapulják, ahelyett, hogy kétszer annyi olajat adnánk el nekik.

Az ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak Venezuelában nem csak turista és helyi között, de újabban fiatal és idős között is. Az ország ezer sebből vérzik, a busztársaságok nem akarnak turistákat szállítani, a katonák mindenhol lopnak, a pénz elértéketelenedett. Nem tudom hogy bírok még itt ki két hónapot...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Maracaibo, a Karib-térség legnagyobb kikötője, a venezuelai gazdaság motorja, a Föld legnagyobb olajkészletének a fővárosa. Ilyen potenciállal Venezuela második legnagyobb városának minimum úgy kéne kinéznie, mint Dubaj, ehelyett olyan, mintha Kazincbarcikát összemosták volna Mumbaijal és telepakolták volna három millió boldogtalan emberrel. Maracaibo szenved a venéz politika kizsákmányolásától, tenni ellene pedig nem tud semmit.  

Hétvége van, de a házinéni a posadában megnyugtat minket, hogy szombat reggel is mennek por puestók Coróba. Ennek az információnak a tudatában békésen készülődünk, nem sejtve, hogy az iránytaxik üléseit még péntek este lefoglalták a falusiak. A szálló előtt várakozva csakhamar rá kell ébredjünk, hogy transzport nélkül maradtunk. Céltalanul körözünk a faluban, hátha van mozdítható járgány, de semmi. 11 körül aztán érkezik egy teherautó, ami elvisz a tíz kilométerrel lejjebb található elágazáshoz. Itt újabb fél órás tétlen ücsörgés következik, majd végre befut egy 40 éves Dodge kisbusz, aminek - tudjátok - bevezetik a benzingőzét az utastérbe. Szerencsére az út rövid, így egy laza fejfájással megússzuk az utat.

Maracaibo egyik pofás temploma, a Santa BarbaraMaracaibo egyik tetszetős temploma, a Santa Barbara

Coróban buszra szállunk és négy órás dög unalmas utazásba kezdünk Venezuela második legnagyobb városába, Maracaibóba. Az út műveletlen földeken, gazdátlan legelőkön át száguld, míg nem megérkezünk a Maracaibo-öböl bejáratához. A Maracaibo-öblöt csak mi nevezzük öbölnek, a helyiek tónak hívják. Ők teszik helyesen, mert bár a Karib-tengerből fűződött le évezredekkel ezelőtt, a sok csapadék és folyó hatására mára teljesen kiédesedett.

A tavat és a tengert ma egy kb. 40 kilométer hosszú és egy 8-10 kilométer széles csatorna köti össze, aminek legkeskenyebb pontján Maracaibo büszkesége, a város minden pontjáról jól látható híd emelkedik.

Maracaibo büszkesége, a 8600 méter hosszú General Rafael Urdaneta BridgeMaracaibo büszkesége, a 8600 méter hosszú General Rafael Urdaneta Bridge

Besötétedik, mire megérkezünk a buszpályaudvarra, ahol egyszerűen képtelenek vagyunk taxit fogni. Mivel a taxi röhejesen olcsó az olaj fővárosában, ezért mindenki azzal közlekedik, a bolond turista meg a zsákjával várjon addig, amíg este 9 óra nem lesz és a taxisok hajlandóak lesznek kifáradni a terminálra egy fuvarért.

Végre fogunk egy taxit, amivel az új városrész felé vesszük az irányt. Jön az újabb meglepetés: minden szálló tele van. Taxisunkkal másfél órán át rójuk a három milliós város útjait, mire egy venezuelai értelemben piszok drága szállodában találunk szobát. Majdnem 20 dollárt fizetünk egy elég ócska lyukért, amiért máshol két dollárt se kérnének el. A szállodában van ugyan úszómedence, de az takarítót hónapok óta nem látott. A wi-fi viszont működik, ami az elmúlt egy hónap tapasztalatai után kellemes meglepetés.

A propaganda munkálatok egyik képviselőjeA propaganda munkálatok egyik jól sikerült eredménye

Maracaibo nem jó hely. Ezen nem lepődünk meg, mert eddig egyetlen nagyváros sem nyerte el a tetszésünket az országban. Az azonban durva, hogy az amerikai kontinens olajban leggazdagabb városa ennyire lepukkant legyen. Egyes felmérések szerint a Maracaibo-öböl alatt nagyobb kőolajkészlet hever, mint az egész Perzsa-öbölben, ezért furcsa, hogy Maracaibo nem úgy néz ki, mint Dubaj. Tudom én is, a politika tehet mindenről. Bárkivel is beszélünk a városban, mindenki Chávezt és Madurót teszi felelőssé azért, hogy Maracaibo úgy néz ki, ahogy.

A valóság igazából ilyenA valóság igazából ilyen

- Évek óta függetlenedni akarunk, de Caracas nem engedi - emeli fel a hangját a taxisofőr, akivel épp az óváros felé tartunk.
- Miért lenne jó a függetlenség? - teszem fel a bárgyú kérdést.
- Viccel? Maduro és tolvaj bandája kizárólag belőlünk él. Amit mi itt megtermelünk, azt ők mind zsebre vágják. Aki pedig emiatt szót emel, azt rövid távon eltűntetik a színről.
- Úgy érti, hogy megölik?
- Nem. Úgy értem, hogy az a város, amelyik nyíltan szembemegy az általuk épített szocializmussal, az nem kap pénzt. Nézze meg hogy néz ki ez a város. Egy förtelem. 20 éve Maracaibo egy álhető metropolisz volt, ma egy lepukkant szeméttelep.

A Santo Cristo de Aranza templom és a csodás panelekA Santo Cristo de Aranza templom és a csodás panelek

Joggal hőzöng a taxis. Maracaibóban ugyanolyan látszatmunkálatok folynak, mint szerte Venezuelában. Tessék-lássék módjára felújítanak egy épületet, amit propaganda műsorokban lehet mutogatni, míg a szomszédban omlik össze minden. A főtér egyik oldalán ott vannak a koloniális épületek szépen megcsinálva, míg a túloldalon halomba áll a szemét a 40 éve épült, épp összedőlni készülő betonrengeteg lábánál.

Calle Carabobo

A Calle Carabobo pofás, de unalmasA Calle Carabobo pofás, de unalmas

A park sem fest jobb képet, este egészen biztos nem mászkálnék errefelé. A város leghíresebb utcája a Calle Carabobo, ahol Maracaibo megőrizte eredeti hangulatát. Ha ez az utca Kolumbia valamelyik nagyvárosában lenne, tele lenne hostelekkel és bárokkal, itt azonban többnyire rácsos ablakok és ajtók fogadnak minket. Maracaibo másik jelképe a Santo Cristo de Aranza templom, ami akár szép is lehetne, de a tőszomszédságában az ügyes várostervezők engedélyezték négy darab húsz emeletes paneltömb felhúzását.

A város összes látnivalójával alig fél óra alatt végzünk, majd a parktól délre eső piac felé fordulunk. Nem tesszük sokáig, mert a fényképezőt sem merjük elővenni. Szenny és mocsok úszik az utcákon, a sikátorokban gázos alakok fetrengenek. Kicsit ismét Valenciában érezzük magunkat, így fogunk gyorsan egy taxit és irány vissza az új városrész. Látnivaló errefelé egyáltalán nincs, de legalább van néhány kajálda, ami nem zár be este hatkor. Nyolc után azonban itt sem ajánlott az utcán tartózkodni, így visszavonulunk a szuper szállásunkra.

Az új városrész központja, a Plaza de la RepúblicaAz új városrész központja, a Plaza de la República

Maracaibo nem lepett meg minket, pont olyan, mint amilyennek vártuk. Látván azt, hogy a politika miként lehetetleníti el az ország gazdasági motorját, azt kell mondjuk, hogy Venezuelának végre le kéne számolnia a szocialista vezetéssel. Egy Maracaibo szintű város egyszerűen nem nézhet így ki...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy hely Venezuelában, ahol ingyen van a sör. A San Luís-hegység falvaiban olyan jó fejek az emberek, hogyha turistát látnak, kényszert éreznek, hogy meghívják egy sörre. Vagy inkább nyolcra. Nem véletlenül lett az egyik legkedvesebb emlékünk ez a vidék.

Visszatérve a Médanos de Coróból buszra pattanunk és irány a San Luís-hegység. A másfél órás út alatt nagyot változik a táj: hirtelen minden kizöldül. San Luís falu a hegység déli lejtőjén fekszik 800 méter magasan, nagyon kellemes a klímája. Az alig pár száz lelket számláló településen egyetlen szálláslehetőség van, a Posada Agüedo, ahol 8 dollárért sikerül szobához jutnunk. A házinéni nem kicsit lepődik meg érkezésünkkor, elmondása szerint emberemlékezet óta nem járt erre európai. A szálló is pont úgy néz ki, mint ahol nem sok turista száll meg: a lepedő retkes, mindent belep a centi vastag por, a kertben a falevelek nincsenek összegereblyézve.

A corói pályaudvaron várakoznak az iránytaxikA corói pályaudvaron várakoznak az iránytaxik

A falu feletti kálvárián áll egy apró kápolna, ahonnan egészen zseniális a kilátás a déli völgyre. Nincsenek elsődleges erdők, mert azokat a 19. században a fakitermelők mind kivágták, viszont hála a mezőgazdaságilag analfabéta kormányzásnak az elmúlt tíz évben a környék újra bedzsungelesedett. Este a falucska egyetlen éttermében költjük el a vacsoránkat. Helyi specialitással, kecskevesepörkölttel lepem meg magam. Hát, mit mondjak? A vesét el kell tudni készíteni, hogy ehető legyen. Ezt majdnem nem sikerül megennem.

A várostábla mögött még mindig ott mosolyog a régen halott ChávezA várostábla mögött még mindig ott mosolyog a régen halott Chávez

San Luísban nagy népszerűségnek örvendünk. Mindenki megtalál minket, beszélgetni akar és meghív egy sörre. Életemben ennyi ingyen sört nem ittam meg sehol. A delíriumnak köszönhetően sikerül a falu netkávézójában hagynom a fényképezőt, aminek persze nem kél lába. Az ember csupa rosszat hall Venezueláról, s a nagyvárosokban valóban nincs biztonságban a turista, de a hegyi falvakban a világon nem történik semmi. Reggel elkocogok a netkávézót üzemeltető fickó házába, aki széles mosollyal üdvözöl és megnyugtat, hogy a fényképezőm biztonságban van.

A kecskevesepörkölt egészen pocsékA kecskevesepörkölt egészen pocsék

Miután visszakapom a gépet, elindulunk fel a hegyekbe, mert a San Luís-hegység állítólag számos csodát rejt. Elsőként egy furgon platóján töltünk negyed órát, majd valamilyen állami dzsip hátsó ülésén kapunk helyet. A két vörös inges nagyon kíváncsi rá, hogy mi a véleményünk a venezuelai helyzetről, s én nem is restellem elmondani, hogy mióta Maduro az elnök, elég rossz turistának lenni az országban. A rövid diskurzus végén nem bánják, hogy kiszállunk a kocsijukból.

San Luís faluja a kálváriáról fotózvaSan Luís faluja a kálváriáról fotózva

A mai napon a Haitón de Guaratarót céloztuk meg, ami egy hatalmas víznyelő az erdő mélyén. A víznyelők többnyire meredélyekben alakulnak ki, a Guarataro azonban furcsa módon egy nyeregben tette ezt. A másik érdekessége a mélysége. Én még életemben nem láttam 300 méter mély, ennyire szabályos beszakadást, a szélén állva nem csak Erinek, nekem is tériszonyom támad. A helyiek elmondása szerint a kürtő aljára csak oxigénpalackkal lehet leereszkedni, mert sok a mérges gáz és minimális az oxigén. 15 éve állítólag egy német-olasz expedíció számos tagja maradt a barlang mélyén örökre.

A Haitón de Guarataro egészen elképesztő természeti jelenségA Haitón de Guarataro egészen elképesztő természeti jelenség

Visszafelé egy romantikázó pár vesz fel minket, a lány nagy megrökönyödésére. A kétszemélyes furgonba négyen préselődünk be, de a srácot mindez nem érdekli, örül, hogy gringókat fuvarozhat. Az egyik kanyarban megáll, hátraszalad a platóhoz és előrehoz egy tálca sört.

- Igyatok! - szólít fel minket, és bont magának is egy Polart. 

San Luísban mindenki iszik, viszont csak mi tesszük azt ingyen.

Másnap a Spanyol királyi ösvényt célozzuk meg. Egy teherautó vesz fel minket és fuvaroz el egészen Acarite falujáig. A San Luísnál jóval kisebb faluban mindenki nagyon segítőkész, egyik alkalommal két fickó lép oda hozzánk, hogy vigyünk magunkkal narancsot az útra, és tele tömi a zsákunkat három kiló gyümölccsel. Legalább nem sörrel.

A táblát legalább tíz éve nem festették leA táblát legalább tíz éve nem festették le

A Spanyol királyi ösvényt a 17. században kövezték ki a konkvisztádorok, hogy a hegyekben mosott aranyat könnyebben eljuttathassák Coróba. A 20. századtól az ösvényt a helyiek gondozták, akik szamárháton narancsot és egyéb citrusféléket szállítottak a városi piacra. Az út megépülésével az ösvény a turisták birtokába került, ahogy azonban az elmúlt tíz évben az országban mindenhol, úgy itt is elfelejtődött az idegenforgalom. Az ösvény köveit elhordták a helyiek építkezésekhez, csak a központi, mindentől messze eső részen maradt meg egy néhány száz méteres szakasz.

Eri élvezi, de nagyon!Eri élvezi, de nagyon!

Pár kilométerre Acarite falujától apró barlangok jelennek meg, amik arra pont jók, hogy átvészeljük a rendszeresen eleredő esőket. Ahogy beljebb és beljebb merészkedünk az erdőbe, úgy fogy el a talpunk alól az ösvény. Egyes helyeken átkozom magamat, hogy miért nem hoztam machetét, de a legrosszabb nem a bozótos, hanem a megmaradt köves szakasz, amit az elmúlt évtizedben centi vastag, csúszós alga borított be. Esünk-kelünk a sárban, csak nagy nehezen érünk fel egy hágóba, ahonnan már rálátni Cabure falujára. Találkozunk egy sráccal, aki épp az erdő mélyén megbúvó földjeire tart, s azzal bíztat minket, hogy a falu már csak 20 perc. Ismerjük az ilyen 20 perceket, most sem csalódunk, még legalább másfél órán át csúszunk-mászunk a végén teljesen felázott ösvényen.

Ilyen csudák hevernek az ember lába előttIlyen narancssárga csudák hevernek az ember lába előtt

A falu bejáratánál egy halom bika állja el az utunkat, de szerencsére szerteszaladnak, mikor a kezembe vett másfél méteres bottal hadonászni kezdek. Rommá ázva, hulla fáradtan esünk be Caburéba. Az egész ösvény alig 10 kilométer hosszú volt, mégis vagy öt órán át baktattunk rajta.

Egy rövid szakasz, ahol a köveket a helyén hagytákEgy rövid szakasz, ahol a köveket a helyén hagyták

Este San Luísban adok egy újabb esélyt a kecskevesepörköltnek, de újfent ki kell jelenteni: a venezuelaiak ezt sem tudják normálisan elkészíteni. Ezúttal sem marad el a helyiekkel a sörözés. Néhány fiatalabb figura órákon át próbálja meggyőzni idősebb ivócimboráikat arról, hogyha a gringó, azaz szerintem is balfék Maduro, akkor bizonyosan az. Végén persze üvöltés lesz a dologból, majd összeborulás és elhangzik az örökigazság is: "Amíg olcsó a sör és ingyen van a benzin, nagy gond nincsen!"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nehéz lesz felülmúlni a Henri Pittier Nemzeti Parkot, de folytatjuk utunkat a Karib-tenger partja mentén. Két újabb csodát fedezünk fel magunknak, a Morrocoy Nemzeti Park szigeteit, valamint Venezuela egyetlen sivatagát, a Médanos de Corót. Elvarázsol mindkettő, csak ne lenne mögöttük Chichiriviche és Coro városa. 

Egy hét a Karib-tenger partján 150 dollárból nem rossz mulatság, de be kell valljam, hogy a száraz évszakban jobban élveztem volna a strandolást. Így viszont cseppet sem kellett attól tartanom, hogy leégek, vagy hogy kereskedelmi mennyiségű naptejre kell beruházzunk a falu egyetlen kis közértjében. Egy hét alatt csupán kétszer bukkant elő a nap, de a Henri Pittier Nemzeti Park a folyamatosan érkező csapadék hatására tényleg azt adta, amit csak adni tudott. Felpattanunk a maracayi buszra és a Karib-tenger partjáról újra felkaptatunk a köderdők borította hegyekbe. Vidáman szívom magamba a burjánzóan zöld, sűrű erdők friss illatát.

Három óra múlva szállunk le a buszról Maracayban, ahol rekkenő hőség, por és szárazság fogad. Teszünk egy tiszteletkört, ha már erre járunk, de gyorsan nyugtázzuk, hogy a főtéren kívül nincs semmi látnivaló. Nem telik bele húsz perc és egy Chichiriviche feliratú buszon találjuk magunkat,  tolongó tömegben. Szerencsére a többség csak a környező falvakba utazik, így nem kell estig álldogálnunk.

Cayo Sal

A Cayo Sal egészen mesés

A Cayo Sal egészen mesés

Chichiriviche Puerto Colombiához hasonlóan a tengerparton található, nem utolsó sorban azoknak a menetrend szerinti csónakoknak a kiindulópontja, amik a Morrocoy Nemzeti Park szigeteire közlekednek.

Ha az ember azt hallja, hogy Karib-tenger, hajlamos máris varázslatos, fehér homokos tengerpartot, forró szellőben hajladozó pálmafákat, krisztálytiszta, élénkkék tengert képzelni maga elé, amihez ésszerűen dukál egy-két drága, de színvonalas szállás, hangulatos, de főleg tiszta és takaros utcákkal. Ezzel szemben Chichiriviche egy lepukkant halászváros, mocsokban úszó utcákkal, igénytelen, omladozó házakkal, bűzölgő kikötővel. Csak egyetlen hotel van, ami tiszta és igényes, de olyan borsos áron adják, ami még egy európai turistának is megfizethetetlen, nemhogy egy helyinek. Nem is értjük, hogy kik szállnak meg benne. Maradunk egy düledező épület dohos szobájánál. Amikor a szállás tulajánál wi-fi felől érdeklődünk a következő a válasz:

- Hogyne lenne kábel-TV a szobában?!

Nem ez az első alkalom, hogy a wi-fi szót nem ismerik Venezuelában, és ismeretlen kifejezésként a kábel-TV-vel azonosítják.

Endrét befogták a helyi gyerekek homokvárat építeniEndrét befogták a helyi gyerekek homokvárat építeni

A reggeli órákban a kikötőbe kocogunk, ahol csónakba szállunk és az egyik lakatlan sziget, a Cayo Sal felé vesszük az irányt. A csónakban venezuelai turisták tartanak velünk, akik néhány napos családi kiruccanásra érkeztek Chichirivichébe. Egy négy év körüli, fekete hajú, tejkaramella színű, tüneményes kislány máris kiszúr minket azzal a szándékkal, hogy a délelőtt hátra lévő részét velünk tölti.

A szigeteken rengeteg az iguánaA szigeteken rengeteg az iguána

A csónak tíz perc múlva kiköt. A kislány kézenfogja Endrét, majd lekucorodnak a fehér homokba és megépítik a nap legszebb homokvárát. A lakatlan sziget egy igazi csoda telis-tele madarakkal. Ráadásul a paradicsomi környezetben nem csak forró napsütésben van részünk, hanem néhány unatkozó iguánára is rábukkanunk a part menti sétánk során. Csend, nyugalom, pálmafák, tenger... Kívánhat-e ennél többet az ember? Talán azt, hogy ne kelljen pár óra múlva visszaindulnunk. Azonban alig egy hét múlva a kolumbiai Cucútából indulok majd haza, addig pedig még vár ránk néhány kilóméter. Délben visszapattanunk a csónakba, majd partot érve Chichivirichében buszra szállunk, és meg sem állunk Coro városáig.

Coró főtere pofás, de ennyi és nem többCoro főtere pofás, de ennyi és nem több

Ebben a városban sem könnyű szállásra akadni, a vendéglátóhelyek nagy része is bezárt már a kora esti órákban. Még szerencse, hogy az utcán rábukkanunk az utolsó hot-dog árusra, akinél elfalatozhatunk egy remek perro calientét.

Ma csak arra van pénz Coróban, hogy a durva hibákat javítsákMa csak arra van pénz Coróban, hogy a durva hibákat javítsák

Coro Falcón állam központja, a legrégebbi nyugat-venezualai város. Viszontagságos múltja volt, hol hurrikán, hol a kalózok, hol meg gyarmati megszállók puszították el. Köszönhetően annak, hogy a gyarmati és a republikánus építészet remekei a 2000-es évek elejéig egész jó állapotban megmaradtak - beleértve az 1500-as évek közepén épült bazilikát is -, a belvárost 2005-ben az UNESCO a Világörökség részévé tette.

Ha az ember ma végigsétál az utcákon szomorúan nyugtázza, hogy amit az UNESCO tíz évvel ezelőtt arra érdemesnek talált, ma egy lepukkant koszfészek. A 18-19. században mutatósan kialakított épületek jelentős részét megette az idő vasfoga, s ami nem lett végleg az enyészeté, azt szándékosan elbontották felújítás helyett. A falak omladoznak, járdák gyakorlatilag nem léteznek, a sűrű trópusi esőktől az utcák kátyúsak és sarasak. Naplemente után az utcák kihalnak, Coro szellemvárossá válik. Pedig kis odafigyeléssel lehetne belőle egy második Cartagena.

Élet sarjad a sivatagbanÉlet sarjad a sivatagban

Coro nem varázsol el bennünket, de amit másnap látunk, az annál inkább. A város határában található Venezuela egytelen sivataga vagy inkább majdnem sivataga, a Médanos de Coro. A tenger a partra hordta a homokot, majd a szél homokbuckákat épített belőle és elcipelte őket úgy 2-3 kilóméter távolságba a szárazföld irányába. A végtelenbe vesző narancsszínű homok a kék éggel fantasztikus látványt nyújt és csak néhány akácfa és a köztük szaladgáló kecskék emlékeztetnek rá, hogy nem igazi sivatagban vagyunk.

Médanos de Coro

Médanos de Coro

Médanos de CoroÉlvezkedés a Médanos de Coro homokbuckái között

A Médanos de Coro bár szép, nem tartják biztonságosnak a helyiek. A bejáratnál többen utánunk szólnak, hogy ne forduljunk balra a nagy buckák irányába, mert arra banditák vertek tanyát. Jobb a békesség, így megelégszünk egy 4-5 kilométeres körtúrával a középső buckavidéken. 

Kecskék a sivatagban, háttérben a következő állomásal, a San Luís-hegységgelKecskék a sivatagban, háttérben a következő állomással, a San Luís-hegységgel

Miután kibóklásztuk magunkat, visszarobogunk Coróba. Másnap irány az Andok egyik peremhegysége, a Sierra de San Luís...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A cím nem hazugság! Valóban ennyibe kerül egy hét láblógatás a Karib-tengeren szállással és kajával. No persze nem Barbdoson, hanem Venezuelában, azon belül is Choroní környékén. Ha olcsónak találod, akkor vegyél inkább házat 200 000 forintért a parton...

Elhagyjuk az Andok vidékét és a Karib-tenger felé fordítjuk tekintetünket. Persze ez nem megy könnyen, mert Sanaréból az út Barquisimetóba egy rémálom. Az ütött-kopott Dodge kisbuszok kipufogócsöve úgy van kialakítva, hogy az összes benzingőz az utastérbe áramoljon a hátsó ablakon keresztül. A másfél órás zötykölődés végére mindketten hányingerrel küzdünk, de a fordulópont előtt pont megérkezünk az elég nyanvadtnak tűnő Barquisimetóba.

Rövid szusszanás és máris egy Valenciába tartó járaton ülünk. Az egykor autópályaként funkcionáló autóút nincs jó állapotban, ráférne egy pár évig tartó felújítás. A táj meglehetősen unalmas. Jobbra a távolban még feltűnnek az Andok utolsó nyúlványai, balra azonban műveletlen földek és állatmentes, dzsindzsás legelők sorakoznak. Mire épp az ereimet vágnám fel az unalomtól, befutunk Valencia buszpályaudvarára. Valenciában voltunk már korábban, minden kétséget kizáróan ez Venezuela leggázabb városa, így amilyen gyorsan lehet, megyünk is Maracayba. Délután 4 után futunk be az újabb terminálra, ahol sikerül elkapnunk az utolsó buszt Choroníba.

A Henri Pittier leghíresebb partszakaszaA Henri Pittier leghíresebb partszakasza

Bár már az első szakaszon ránk sötétedik, mégis azt kell mondjam, ez Venezuela legszebb hegyi útja. Amint felkapaszkodunk 1000 méter magasba, megjelennek a köderdők - megérkeztünk a Henri Pittier Nemzeti Park területére. Sofőrünk nyilván emlékezetből vezet, mert a hágón átkelve fék nélkül ereszkedünk le a Karib-tenger partjára, közben farolva vesszük be a hajtűkanyarokat. Félelemérzetét valószínűleg a fülsiketítő salsa és reggaeton csökkenti a vakmerőség szintjére - örülünk, mikor este 8-kor épségben és halláskárosodás nélkül szállunk le a buszról Choroní buszpályaudvarán.

A következő egy hetet Venezuela legbulisabb üdülőjében, Puerto Colombiában töltjük. Kereken 6 dollárért szerzünk egy egészen remek szobát a német tulajdonban álló Hostal Colonialban.

Puerto Colombia egy igazi paradicsom

Puerto Colombia egy igazi paradicsomPuerto Colombia egy igazi paradicsom

Puerto Colombia hétvégén telik meg élettel, hétköznapokon a max. féltucatnyi külföldi kerülgeti csak egymást a mindössze három utcás faluban. A strand 300 méterre van a falutól. A képeslapokra kívánkozó pálmafákkal szegélyezett öböl tényleg álomszép, olyan, mint a Playa Medina volt Rio Caribe környékén, azzal a különbséggel, hogy ez vagy egy kilométer hosszú és a tenger színe is karibi.

Legalább nem vagy egyedül a partonLegalább nem vagy egyedül a parton

Egyik nap úgy döntünk, hogy felbuszozunk a hegyekbe és gyalogosan ereszkedünk vissza Puerto Colomiába. Amíg a parton venezuelai értelemben véve tömegek vannak, addig az erdő mélyén nem találkozunk szinte senkivel. Egy-két apró köderdei falut érintünk, ahol sokan szaladnak elénk beszélgetni. Az egyik öreg úr meglepő kérdést szegez nekünk:

- Nem akarnak házat venni?
- Nem terveztük, miért?
- Azt hittem Caracasból vannak. Sokan jönnek ide házat venni a fővárosból.
- Mennyibe kerül egy ház?
- 50 000 bolívár. Érdekli?

200 000 forintért tudok házat a Karib-tengernél - érdekel?200 000 forintért tudok házat a Karib-tengernél - érdekel?

50 000 bolívár az kb. 1000 dollár. Ennyibe kerül ma egy egyszerű hétvégi ház a köderdő mélyén, 5 kilométerre a környék legszebb strandjától. Azon röhögünk, hogy pont van is nálunk annyi, de valahogy mégsem vágyunk házra Venezuelában.

A szállón az idős német tulaj felvilágosít minket egy-két dologról.

- Ma minden nagyon olcsó Venezuelában, de van egy kis gond. Ha nyaralónak szánod a házat, akkor egy héten belül kirámolják, ha meg szállót üzemeltetnél, a hivatal nagyon megfingat, mert külföldi vagy. Minden hónapban harcolok a fináncokkal, csak csúszópénzzel lehet mindent elintézni. Én szabadulnék a hoteltől, ha tehetném, de amennyiért eladnám, annyiért senki nem venné meg, még maga az elnök sem.

Eri a Henri Pittier Nemzeti ParkbanEri a Henri Pittier Nemzeti Parkban

Puerto Colombiától három kilométerre fekszik Choroní koloniális faluja. Megszoktuk, hogy amiket az útikönyvek tíz éve koloniálisnak neveztek, azok mára lepukkant, gusztustalan betonházakkal teletűzdelt csúnya falvak. Choroní szerencsére rácáfol sztereotípiánkra; a falu nagyon hangulatos, a főtere az egyik legszebb és legárnyasabb az összes eddig látott venezuelai tér közül.

Choroní

ChoroníChoroní faluja egy igazi ékszerdoboz

Hogy a Henri Pittier Nemzeti Park és Puerto Colombia mennyire nyerte el a tetszésünket? Nagyon! Egy hét igazi karibi élmény van mögöttünk, ráadásul röhejes áron. Hogy pontosan mennyiből sikerült kihozni az amúgy általam nem kedvelt láblógatást az egyik legszebb venezuelai partszakaszon? Két főre 150 dollárból úgy, hogy minden nap rákot vacsoráztunk. Tényleg jó a last minute Tunézia?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Sanare hangulatos település, de mi egy nemzeti park, a Yacambú miatt jöttünk ide. A venezuelai politika már a természeten is érződik, de ennek hála rálelünk Yayra, egy félsivatagos völgyre, ami az egyik legizgalmasabb hely szerte a venezuelai Andokban.

Reggel kisétálunk Sanare főterére, azzal a céllal, hogy kocsit szerezzünk a Yacambú Nemzeti Parkba. Tíz évvel ezelőtt kiadott LP-nk szuperlatívuszokban ír a parkról: csodás őserdei lagúnákról, erdei ösvényekről regél. Végül 250 bolívárért, valamivel több mint 5 dollárért sikerül kibérelnünk egy 40 éves Dodge kisbuszt, ami egész délelőtt minket furikáz.

A falutól alig 15 kilométerre fekvő Yacambú egykoron biztos remek turista célpont volt, mára azonban egy mindenki által elfeledett dzsungel, ami úgy néz ki, mintha utoljára a tíz évvel ezelőtti LP szerzője tette volna ide be a lábát. Az utat több helyen benőtte a dzsindzsa, a lagúnához vezető ösvényt a nád teljesen birtokába vette. Túraútvonalaknak mára nincs nyoma, a tó is csak egy bűzölgő posvány, egy gémen és egy kacsán kívül mást nem látunk. Ilyen hát egy köderdei nemzeti park, ha tíz éve egyetlen fillért nem költ rá az állam.

40 éves buszt béreltünk a Yacambú felfedezéséhez

Az út csodás, csak elhanyagolt

Yacambú

Eri a lagúna partján

Vadkacsa A Yacambú Nemzeti Park ma árnyéka egykor volt önmagának

Sofőrünk látván rajtunk a csalódottságot felajánlja, hogy 150 bolívár plusszért elvisz minket egy csodaszép helyre, Yayba. Furcsán cseng a neve, mintha Arábiába invitálna minket a taxis. Igent mondunk a felajánlásra, így visszakocsikázunk Sanaréba, majd átkelünk a szomszédos hegyen, hogy egy a Yacambútól teljesen eltérő helyen találjuk magunkat. Egy kiszáradt völgyben vagyunk, ahol a szél port és ördögszekeret hord, a kaktuszmezők között kecskék legelésznek. Nem véletlen a név, Yay valóban olyan, mintha Észak-Afrikába csöppentünk volna.

Az öreg Dodge lelassít, majd a sofőr mutat az előttünk elterülő völgyre:

- Megérkeztünk! Ez itt Yay.

Egy egészen fantasztikus badlanden találjuk magunkat. A patakok által szabdalt homokvidék a szürke és a sárga ezer árnyalatában pompázik. A kárpiramisokból itt-ott öreg akácok nőttek ki, amiken furcsa színű papagájok viaskodnak. Rengeteget fotózunk és élvezzük ezt a senki által nem ismert csodás tájat. Sehol egy lélek, csak mi és az a néhény tucat papagáj, amik gyanakvón figyelik minden léptünket.

Yay

Yay

Yay

Yay

YayA Yay igazából nem sivatag, csak badland, de ettől még felejthetelen élmény

Sanare nagyszerű élmény, pláne úgy, hogy évek óta egyetlen külföldi turista nem látogatja. Hol máshol van a Földön olyan, hogy 20 kilométeren belül dús köderdőkből a sivatagba jutsz?

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Hátsó utakon az Andokban

A venezuelai Andok déli részét már keresztül-kasul bejártuk, így most az északi rész van soron. Trujillo nem kápráztatott el minket, és Boconóban sem lelünk rá az igazi andoki hangulatra. Egész Sanaeréig kell utazzunk, hogy valamit elkapjunk az ódon hegyvidéki életből.

A trujullói buszterminálon óriási mázlink van. Amikor berobogunk nyüzsgő pályaudvarra a Boconó feliratú busz sofőre éppen tolat kifelé a kocsiállásból. Bár még csak kora délután van, ez a napi utolsó járat a kicsiny városkába, jóllehet nincsen távol, a csodás zöld dombok látványával kecsegtető út alig hosszabb egy-két órnál.

Boconó elég semmitmondó városka, ha nem volnának a lépten nyomon derűsen üdvözlő barátságos lakói, akkor azt mondanám, teljesen felejthető. Nehezen akadunk szállásra, úgy látszik az LP által preferált valamennyi szállásadó hely megsínylette a politikát, turisták hiányában arra kényszerült, hogy végleg bezárja kapuit. Kifőzdére sem könnyebb ráakadni, ezért egy órás kutyagolás után beérjük egy elfogadható minőségű sajtos pizzával.

Boconó környékén a táj kifejezetten nem csúnyaBoconó környékén a táj kifejezetten nem csúnya

Mivel a néhány utcás városka felejthető látnivalóit egy este alatt sikerül végigjárni, másnap a hegyek felé vesszük az irányt. Egyéb információ hiányában a buszterminálra vágtatunk a reggeli nyüzsgésben, ahonnan óránként indulnak a helyi buszok a környező hegyi falucskákba. Úticélunk még képlékeny, a terminálon kapott ötletekből csemegézünk. A felkeresésre érdemes Las Pailas nevű vízesést a kimondhatatlan nevű Niquitao nevű falucskából lehet legkönyebben elérni, ezért erre esik a választás.

Niquitao 2000 méteren fekszik a hegyekben, így bár hét ágra süt a nap, nincs melegünk. A falu burjánzóan zöld főterén kölyökkutyák játszadoznak, a szomszédos csendes utcákat a szorosan összeépült, zavarbaejtően színes házikók teszik latinosan vidámmá. A főtértől pár méterre egy idős férfi bajlódik rakoncátlan lovával. Amikor a vízesés felől kérdezzük, vállmagasságba emeli karját és a faluból kivezető ösvény felé mutat. Alig telik bele tizenöt perc, máris a hegy oldalán húzódó, sűrű erdőben találjuk magunat. Az ösvény jól követhető és tiszta, láthatóan rendszeresen használják. Az egyik tisztáson megállunk gyönyörködni a tájban, vagyis Endre így tudja, mert ez nekem mindig jó alibi egy kis szusszanásra. Két fiatal, egy lány és egy fiú tűnik fel mögöttünk, üdvözölnek minket, majd mellénk kucorodnak a fűbe. Egyetemisták Caracasban, a fiú csak látogatóban van a lánynál, s ha már itt vannak, ők is felmásznak a hely nevezetességéhez.

Niquitao temploma

Niquitao végre egy olyan település, amiért érdemes volt utazniNiquitao végre egy olyan település, amiért érdemes volt ennyit utazni

Jókora szakasz van még hátra az ösvényből, de az út nem túl meredek. Úgy negyven perces séta után tűnik fel a csöpp kis vízesés. Egy tucat fiatal térdig pancsol benne, a helyi fiatalok ide járnak hétvégente piknikezni. A bográcsban leves fortyog, az üveg rum kézről kézre jár. Kóstolóra marasztalnak, de mivel a koraesti órákban vissza kell térnünk Boconóba, ezért csak a rumot fogadjuk el.

Las Pailas-vízesés nem túl látványos, de miért is ne?A Las Pailas-vízesés nem túl látványos, de miért is ne?

Másnap Boconóból Sanare felé vesszük az irányt. Az út küzdelmes és azt hiszem, több benzingőzt sikerül magamba szívnom, mintha egész nap a Bach-csomópontnál álldogálnék. Mivel Venezuelában a benzin gyakorlatilag majdnem ingyen van, az autók mérete és kora nem fontos. A legtöbb iránytaxi böszme nagy amerikai járgány vagy oldalsó kipufogóval ellátott minibusz, ami az alacsony minőségű benzin gőzét a nyitott vagy épp törött ablakokon át közvetlenül az utastérbe juttatja. Ettől aztán az embernek hasogató fejfájása támad.

Első utunk egy kisbusszal Biscuyba visz, ahol egy hatalmas eső közepette épp csak átszálltunk egy por puestóba, amivel a színes Chabasquénbe, majd a rendetlen Guaricába utazunk, ahol ismét bepréselődünk egy iránytaxiba és irány Tocuyo, végül a nap végállomása, Sanare faluja. A távok nem nagyok, de ezen a szakaszon kevesen utaznak, így kénytelenek vagyunk 40 éves Dodge-okba préselődve utazni.

Sanare faluja sem fekszik rossz helyenSanare faluja sem fekszik rossz helyen

Sanare hangulata már első megtetszik. A kacskaringós, kurta utcákon mindenütt emberek üldögélnek a takaros, fehérre meszelt házak ajtajában. A gyakorlatilag nem létező turisták számára az állam egy ötven-hatvan fő elszállásolására alkalmas felújított, tornácos, nádtetős épületet tart fenn, bámulatosan rendbetartott kerttel. A szobákat nyolc dolláros áron lehet kivenni, ami venezuelai viszonylatban meglehetősen drága. A recepción állandó személyzet van, igaz, többnyire csak az ürességtől kongó szobákat kell felügyelniük, így kifejezetten örülnek a látogatásunknak. A recepciós srác nem mulasztja el megosztani velünk véleményét a mostani politikai helyzetről:

Sanaréi utcaképSanaréi utcakép

- Munkáltatóról csak jót vagy semmit - mondják -, de ami most itt van, az egy vicc.
- Mire gondolsz?
- Nézd meg ezt a szállót. Az állam kisajátította pár évvel ezelőtt, azóta nem jönnek a turisták.
- Akkor minek van?
- A politikusok és családjaik járnak ide pihenni. Nekik persze minden ingyen van, semmiért nem kell fizetniük.
- Te jól keresel ezzel?
- 3000 bolívárt. Az mi?
- Semmi. Egy farmer 1500 bolívárba kerül.
- Pontosan. Semmit nem ér. De legalább van munkám, az is valami.

Ez a szoba 8 dollárba kerül - a venezuelaiaknak megfizethetetlenEz a szoba két főnek nyolc dollárba kerül - a venezuelaiaknak megfizethetetlen

Vacsora után elindulunk egy esti sétára, hogy felfedezzük Sanarét. Az egyik szomszédos kivilágított épületből nagy zaj szűrődik ki, a kaput nyitva találjuk. Sok helyi mászkál ki-be, így mi is vesszük a bátorságot, hogy benézzünk. Mindenki kezében sörös üveg figyel, de nem hagyományos kocsmával van dolgunk, mert az udvar nagy részét egy homokkal borított, gondosan körülkerített tér foglalja el, ahová maroknyi fagolyókat hajigálnak a helyiek. A játék neve Bolas criollas és a francia pétanque szabályainak megfelelően játszák. Középen egy mingo névre keresztelt apró golyó hever, a nagyobb golyókat pedig két csapatra szakadva minél közelebb kell dobni hozzá. Az a csapat nyer, amelyiknek a végén a golyója a mingóhoz legközelebb kerül. A fickók nagyon ügyesen játszanak, minden második dobás telibe talál, pedig vagy 15 méter távolról próbálkoznak.

Bolas criollas, vagyis a venezuelai pétanque

Bolas criollas, vagyis a venezuelai pétanqueBolas criollas, vagyis a venezuelai pétanque

Iszunk egy sört, elnézegetjük őket, de mikor csatába hívnak, megfutamodunk. Kinek kell, hogy lefekvés előtt két dobással agyonverjék? Holnap amúgy is korán kelünk, mert állítólag Sanare körül van mit nézni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A venezuelai Andokon végigutazni nagy élmény. Nincsenek errefelé csodaszép falvak, bulis városok vagy egzotikus ökolodzsok, viszont van a táj, ami miatt az ember azonnal beleszeret ebbe a turisták által alig látogatott vidékbe.

Azért szeretem a venezuelai kicsiny falvakat, mert mindenki úgy üdvözöl az utcán, mintha az évek óta nem látott régi szomszédja volnék. A második estén mosolyogva hozza a pizzánkat a pincér csaj, aki tegnap még képtelen volt kiszolgálni, mert tátva maradt a szája nagy meglepetésében, mivel most látott először fehéreket Rubióban. A vacsora után betérünk a sarki közértbe egy üveg vízért. Fizetnénk a pultnál, mire egy helyi férfi legyintve kiált oda a boltosnak:

- A gringókét írd az én számlámhoz!

Hol máshol történhet meg az az emberrel, hogy a pénztárhoz érve egy vadidegen közli, hogy ő akarja fizetni a számládat? 

Rubio feldobja a hangulatunkat. Nehéz szívvel hagyjuk el a falut, de másnap már kora reggel a buszmegállóban toporgunk, ugyanis a 2014-es túrák szervezéséhez San Cristobalba szólít a kötelesség. Már többször is jártunk a csalógatónak cseppet sem nevezhető otromba városban, így amennyire lehet lerövidítjük a látogatást.

Felhők felett utazunk MéridábaFelhők felett utazunk Méridába

Két nap multán - dolgunk végeztével - sietősen odébbállunk, irány fölfelé az Andok. A cél ezúttal Trujillo, de mivel nem áll szándékunkban ismét belefutni a guardia szánalmas és gerinctelen turistakifosztó akcióiba, ezért gondosan kerüljük a hegyek lábánál épített "gyorsforgalmi autópályát". Helyette marad a hegyek oldalán kacskaringózó igen lassú, de annál szebb út. Így persze órák telnek el pár kilométer megtétele alatt, de a Perut idéző csodás táj látványával kárpótolva érzem magam.

A La Culata csúcsa emelkedik egy andoki falu föléA 4737 méter magas La Culata csúcsa emelkedik egy andoki falu fölé

Majdnem végig 3000 méter alatt haladunk (csak a Pico El Águila alatt kapaszkodunk fel 4000 méterre), így mindent zöld növényzet borít. A táj gyönyörű, de a rengeteg kanyar miatt hullámvasúton érzem magam. Első megállónk La Grita, a második a már korábban is érintett Bailadores. Méridából (ahol eltöltünk két napot ügyes-bajos dolgaink intézésével) Apartaderosba, onnan pedig a hágó túloldalán fekvő Timotesbe utazunk. Az anyósülésen utazó szegény venéz csaj is bizonyosan síkabb vidékhez szokott, mert a következő egy óra alatt háromszor állítja meg a sofőrt, hogy háborgó gyomrán könnyítsen. Épp, mikor már kezd kissé terhessé válni, hogy lassan többet parkolunk az út mentén, mint amennyit haladunk, végre befutunk Jajóba.

A hegyek által körülölelt faluról az LP ódákat zeng, ezért lelkesen kipattanunk a kocsiból a csomagjainkkal együtt. Akár itt is tölthetnénk az éjszakát mentesülve ezzel a további kacskaringós zötykölődésektől, de a település összes szálláshelyét zárva találjuk. Bár a környezet mesés, csalódva nyugtázzuk, hogy a faluban nincsen semmi komoly látnivaló, a koloniális jelleg a múlté. Egyetlen vendéglátóhelyre sem sikerül rábukkannunk, ahol a szokásos íztelen rizses csirkét elfogyaszthatnánk ebéd gyanánt. Miután lövünk pár fotót a templomról, korgó gyomorral felszállunk a falu határában álldogáló Trujillo feliratú buszra.

Jajó egyetlen látnivalója a főtéren álló templomJajó egyetlen látnivalója a főtéren álló templom

Dobhártyapróbáló három óra következik. A helyi buszok lejátszóiból általában hiányzik a basszus, s bár zene terén mindenevő vagyok, órákon át egy macskanyávogásra hajazó felső C-ét hallgatni még nekem is sok, Endrének pedig már-már kezd égnek állni a haja, mire a busz komótosan bekocog Trujillóba. Esni kezd, így húsz perc baktatás után feladjuk, hogy gyalog érjünk be a központba - fogunk egy taxit, amivel a főtérre igyekszünk.

Trujillo, ahogy egész Venezuela, egykoron jobban nézett kiTrujillo, ahogy egész Venezuela, egykoron jobban nézett ki

A térnek igazi latin hangulata van. Zene, vidám sürgés-forgás. Az idősebbek a padon ücsörögnek, az egyetemisták a tér sarkában bandáznak. Egy Venezuelában meglehetősen szokatlan, hippi kinézetű fiatal srác, Alexandro azonnal kiszúr minket, ahogy a nagy csomagokkal tanácstalankodunk. Félénk barátját is magával cibálja, hogy közelebb lépve a származásunk felől érdeklődjön. Ezzel kezdetét veszi egész estés programunk, azaz egy könnyed eszmecsere Venezuela gazdaságpolitikai helyzetéről egy pizza és néhány sör mellett a két egyetemista társaságában.

Csak a fiatalokat érdekli a válság VenezuelábanCsak a fiatalokat érdekli a válság Venezuelában

Alexandro másodéves egyetemista francia-angol szakon, bár minden órája spanyol nyelvű és ezért még a móka kedvéért sem hajlandó velem angolul kommunikálni. Saját bevallása szerint alig beszéli a nyelvet, jóllehet hamarosan kiszabadul az egyetemről és hivatalosan is angolt taníthat a venezuelai állami iskolák tanulóinak. Barátja, Eduardo egy igazi kis csodagyerek. Két évvel korábban kezdte az egyetemet, mint az szokásos, és ha minden a tervek szerint alakul, 20 évesen újságírói diplomájának birtokába jut. A fiatalok álláspontja Venezuela jövőjéről egyértelműen előrevetíti azokat a lázongásokat, amik napjainkban azóta már be is következtek és a rendszer teljes összeomlását sejtetik. Az este hosszúra nyúlik, bár az egész napos utazás után nem kis fáradtság gyötör és a következő napot sem a henyélésre szánjuk.