MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kevés olyan nemzeti park maradt Costa Ricában, ahol még nem jártam, a Caño Negro egészen mostanáig közéjük tartozott. Nem olcsó mulatság Közép-Amerika legnagyobb mocsárvidékén csónakázni, de hála egy baszk útitársnak, 25 dollárból megúsztam. Ennyit egészen biztosan megért. 

Rövid európai kitérő után vissza kell térjek Közép-Amerikába, mivel nemsokára érkezik Nicaraguába egy csapat, akikkel vulkánokat fogunk mászni. Mivel Costa Ricába sokkal olcsóbb volt a repülőjegy, így San Joséba érkezem, ahonnan terveim szerint néhány nap leforgása alatt busszal jutok majd el Granadába.

A gépem elég későn, 11 után landol, ezért nem a főváros, hanem Alajuela felé veszem az irányt, ahol van két hostel a későn érkezők számára. Másfél éve a Cala Inn B&B nevű helyen töltöttem az éjszakákat, ami elég lepukkant volt, viszont nyugodt és meglepően olcsó. Most is ide taxizom, azonban tele vannak, így kénytelen vagyok a partihostelnek számító Backpackersben szállás után kuncsorogni. 12 dollár egy ágy a 12 fős hálóteremben, ahol nagyobb a forgalom, mint a Keleti pályaudvaron. Egy percet nem alszom, de legalább nem kellett az első éjszakámat a parkban tölteni.

Colónt kell váltsak, de ez Alajuelában szinte képtelenség. Mindössze két banknál van pénzváltási lehetőség, de azok előtt - fizetésnap lévén - kígyóznak a sorok. A reptéren váltottam egy keveset, így buszjegyre San Carlosig még futja, de továbbutazásra, kajára és szállásra már nem. Ettől függetlenül kibaktatok a hondurasi viszonyokat is alulmúló alajuelai pályaudvarra, és felülök egy északnak tartó járatra. Egy sportcipőkkel házaló nicaraguai srác mellett ülök le, aki két nagy zsák kínai csukát visz San Carlosba, majd utána megy haza bevásárolni, így jól jön neki a valuta, úgyhogy sikerül nála váltanom 80 dollárnyi colónt. Ennyiből csak kijön a következő két nap.

San Carlosban buszt váltok. Costa Ricában Közép-Amerika többi országától eltérően van menetrend, ezért a busz nem akkor indul, mikor megtelik, ami azt jelenti, hogy ücsöröghetek jó egy órán át a terminálon. Ez legalább kulturált, viszont iszonyú zsúfolt, a buszsofőrök pedig valamilyen oknál fogva nem kapcsolják le a motort, így mindenki fuldoklik a benzingőztől. Hogy ez a mentalitás miként fér össze Costa Rica azon törekvéseivel, hogy ők legyenek a Föld legzöldebb országa, nem tudom.

   Los Chiles unalmas, jelentéktelen falu

Az út San Carlosból Los Chilesbe unalmas. Ez az országrész Costa Rica első számú mezőgazdasági területe, minden irányba cukornád-, ananász-, olajpálma- és banánültetvényeket lehet látni. Az út majd három órán át tart az apró faluba, ahová csak kevés turista érkezik, lévén aki itt kel át a határon, az a Nicaragua-tó túloldalán találja magát, ahonnan komplikált visszatalálni a gringó ösvényre. Los Chilesbe egy dolog miatt mégis érdemes tenni egy kitérőt, ez pedig nem más, mint a Caño Negro Nemzeti Park.

Szállás után nézek, de a hátizsákosok hiánya miatt errefelé nincsenek hostelek, csak munkás szállók valamint egy package turistákra berendezkedett, eléggé túlárazott hotel. 48 órája nem aludtam, úgyhogy ezúttal nem érdekel a napi budget, maradok a hotelben 32 dollárért. A recepción azután érdeklődöm, miként kaphatnék csónakot a nemzeti parkba, de azt mondják, a La Fortunából érkező csoportokhoz újabban nem lehet csatlakozni, ezért egyetlen opció, ha bérlek egyet a kikötőben. Lesétálok hát annak a folyónak a partjára, ami táplálja a Caño Negro mocsárvidékét, és próbálok valamit kialkudni. 50 dollár alatt senki nem áll velem szóba, így hagyom a dolgot. Sétálok egyet a falut körülvevő erdőkben, ahol látok pár bőgőmajmot, majd visszatérek a szállómra, és korán nyugovóra térek.

     50 dollár alatt nincs csónak a Caño Negróba

Reggel a kikötő felé veszem az irányt, de alig hogy kirakom a lábam a hotel ajtaján, valaki az emeletről azonnal utánam kiabál.

- Te vagy az a csíkos gatyás, akiről meséltek nekem. Ne menj sehová! Mindjárt lemegyek - iramodik utánam a spanyol akcentussal hadaró csaj - Ane vagyok Baszkföldről. A hotelben mondták, hogy van a faluban egy srác, aki szeretne eljutni a nemzeti parkba. Tegnap este óta téged kereslek, mert én is a nemzeti parkba tartok. Nem bánod, ha csatlakozom?

Miért bánnám? Ha le tudjuk felezni egy csónak árát, már jó. Pár perc elteltével már együtt bóklászunk a kikötőben, hátha találunk egy csónakost. Végül a magát egyszerűen csak Caboreynek (magyarul: Főnökkirály) hivató 60 év körüli fickóra esik a választásunk, aki a már tegnap is mondott 50 dollárért cserébe vállalja, hogy két órán át csónakázik velünk a mocsárvidéken.

 Ilyen csónakokkal lehet körbejárni a nemzeti parkot

Az út eleje nem túl izgalmas, így van időnk összeismerkedni Anéval, aki bár baszknak tartja magát, anyai ágon teljesen, apai ágon pedig félig spanyol. Úgy volt, hogy a barátjával utazgat Costa Ricában és Nicaraguában egy hónapon keresztül, de a srác a munkája miatt végül nem tudott vele tartani. Ane viszont nem akarta bukni a repülőjegyét és a szabadságát, úgyhogy eljött egyedül.

Az első néhány állatra jó tíz percet kell várjunk. Anhingák, magyarul kígyónyakúmadarak sütkéreznek a folyó partján. Az anhingák a kormoránokhoz hasonlóan sok időt töltenek a víz alatt halakat hajkurászva, mely során rendesen eláznak, így lakmározás után felmásznak a fák ágaira és ott szárítkoznak.

Anhingák, vagyis kígyónyakúmadarak

Kicsit odébb fecskéket pillantunk meg, amint a víz felszínén kapkodják össze a szúnyogokat és a sandflyokat. Érdekes, hogy amint csónakkal közel kerülünk hozzájuk, nem tovaszállnak, hanem leülnek egy közeli, vízből kilógó fatörzsre, és onnan bámulnak minket.

Közel engednek magukhoz a fecskék

Jó fél óra is eltelik, mire megjelennek az első baziliszkuszok, vagy ahogy errefelé nevezik őket, Jézus Krisztus gyíkok. Nevüket arról kapták, hogy hüllő létükre képesek a vízen járni. Ezek sem félnek tőlünk, egészen jó képeket sikerül lőnöm róluk.

Pózolnak a baziliszkuszok

Az egyik fa törzsén kiszúr Caborey pár zsákszárnyú denevért. Ennek a fajnak két jellemzője van, az egyik, hogy a hátukon végigfut két hullámos fehér vonal, a másik, hogy nem barlangban vagy sötét zugban rejtőznek el napközben, hanem a fák törzsein lógnak beleolvadva a környezetükbe.

Szinte észrevehetetlenek

Csónaktúránk vége felé majmokat is sikerül fotóznunk, ráadásul a halál unalmas bőgőmajmok után végre megpillantunk egy pókmajomcsaládot is.

Bőgőmajmot már rengetegszer, pókmajmot viszont elég ritkán láttam Costa Ricában

Slusszpoénként összefutunk néhány kajmánnal is. A kajmán annyiban különbözik az amúgy Közép-Amerikában is őshonos krokodiltól, hogy kisebb nála, a szemei pedig a feje szélén helyezkednek el. Ettől kevésbé tűnnek kegyetlennek, méretük miatt amúgy sem veszélyesek az emberre.

       A kajmánok legfeljebb 2-3 méteresre nőnek, így nem veszélyesek az emberre

Délben már vissza is érünk Los Chilesbe, ahol sem Ane, sem én nem akarunk továbbidőzni. A baszk lány is Nicaraguába tart, így együtt várjuk meg a délutáni esőben azt a buszt, ami a határra közlekedik. 2009-ben Erivel már jártunk erre, akkor Nicaraguába még csak csónakkal lehetett átjutni, mostanra azonban megépült a híd a Rio San Juan felett, így közúton is át lehet kelni a két ország között. 

Szemben Peñas Blancasszal errefelé szinte semmilyen forgalom nincsen, így elég gyorsan sikerül átjununk Nicaraguába. Persze a 7 dollár kilépési és 12 dollár belépési illetéket itt is be kell fizetni, csak hogy a turistának legyen egy kis rossz szájíze. No mindegy, irány San Carlos!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Minden állatkertet zárjanak be most! Utoljára tíz évesen tudtam élvezni az ilyen létesítményeket, azóta a gyomrom felfordul, ha egybe is be kell tegyem a lábam. Sajnos elkövetjük azt a hibát, hogy utolsó Kolumbiában töltött napunkon betérünk a Santa Cruz Állatkertbe, ami kiveri nálam a biztosítékot. Imádom ezt az országot, de azért itt is vannak idegesítő dolgok. Például az, hogy elfelejtenek szólni, hogyha tovább maradsz három hónapnál, akkor a reptéren le fognak rántani pénzzel. Mindettől függetlenül Kolumbia a Föld legzseniálisabb országa. 

Utolsó nap Kolumbiában. Nehéz lesz a búcsú, mert ettől az országtól kaptuk az elmúlt négy év utazásainak legnagyobb élményeit. Amit a Los Llanos és az eldugott andoki falvak adtak, azt sehol máshol nem kaptuk volna meg. Az emberek egyszerűen varázslatossá teszik Kolumbiát. Biztos, hogy még ezerszer visszatérünk ide, ki tudja, talán még ide is költözünk, persze csak akkor, ha már körbeutaztuk a Földet.

A repülőnk holnap indul, de nem akarunk Bogotában héderelni, hiszen szinte már minden utcasarkot ismerünk (mondjuk elég nagyképű kijelentés ez egy 9 milliós város esetében), ezért a déli terminálon felülünk egy San Antonio del Tequendamába tartó buszra abban a reményben, hogy láthatjuk Bogotá utolsó nagy nevezetességét, a Tequendama-vízesést, ami nem csak szép, de tőle nem messze ott áll az a szellemhotel, amiről minden lájkvadász oldal ír havi rendszerességgel. 

A zuhatag sajnos már messziről szaglik. 1940-ben Bogotától délre létrehozták a Muña-víztározót, a főváros szennyvizét pedig beleengedték abba a Rio Bogotába, ami a vízesést táplálja. Azóta a Salto Tequendama iszonyatosan büdös, a buszon mindenki kendőt tart az orra elé. A szagnak hála nem sokkal később bezárt a vízeséshez közel fekvő hotel, ami az elmúlt évtizedekben szellemtörténetekkel táplálta az urbán legendákat. 

Mikor az enyészeté lett az épület, a bogotái öngyilkosok előszeretettel látogatták, mivel alatta mély szakadék tátong. 2010-ig állítólag évente több mint ötvenen vetették itt a mélybe magukat, s mivel a testeket a legtöbbször nem találták meg a hatóságok, az emberek szellemtörténeteket kezdtek kreálni.

 Nem láttuk a Tequendama-vízesést a ködtől, kicsit lejjebb azonban mesés a táj

A hotelt 2014-ben felújították, azóta öngyilkosok helyett turisták látogatják a helyszínt nem csak a vízesés és a régi hotel szépsége, de a szellemtörténetek miatt is. Azért, hogy megtudjuk, miért volt olyan népszerű a hotel előtti kilátó az öngyilkosok körében, le se kell szálljunk a buszról. A Tequendama-vízesés völgyében általában akkora a köd, hogy az ember az orráig sem lát el, így az öngyilkosokat nem tudta visszatartani a tériszony. Azokat a képeket, amiket a zuhatagról és a hotelről  közzé tesznek, az év azon ritka napjain készítik, amikor pár perc erejéig felemelkedik a völgyről a ködtakaró. Most is olyan sűrű, hogy szólunk a sofőrnek, miattunk meg ne álljon (a vízesést majd megnézzük legközelebb), inkább menjünk egyenesen San Antonióba, hátha ott kicsit tisztább az idő.

Tisztább. San Antonio 1500 méter magasan fekszik, a felhők szintje alatt. Azonban így se látunk túl sok mindent, mivel San Antonio igen apró és egyáltalán nem látványos. Beülünk egy lulóra az egyik sarki pékségbe, majd a következő busszal visszaindulunk Bogotába. 

  San Antonio del Tequendama halálosan jelentéktelen

Idefelé láttunk egy állatkertet, amit Santa Cruznak hívnak, úgyhogy teszünk egy kitérőt, nehogy túl hamar hamar véget érjen a nap. Bár ne tennénk! Ezerszer megfogadtuk már, hogy nem megyünk állatkertbe, mert minden ilyen létesítményben szenvednek az állatok, mégis elcsábulunk olykor. A pillangókertekkel és terráriumokkal nincsen bajom, de amikor meglátok egy medvét vagy jaguárt húsz négyzetméterre bezárva, undorodni kezdek az emberektől. Lövünk pár képet az állatokról, de csak azért, hogy lássa mindenki, milyen szomorúság van a tekintetükben. A többségükhöz volt szerencsénk a természetben, higgyétek el, ott nem így néznek ki. Ha tehetném, minden állatkertet bezáratnék a Földön, az ott élő, a természetet már hírből sem ismerő állatokat pedig olyan helyre szállítanám, mint például az ecuadori AmaZoonico.

       A Santa Cruz Állatkertben minden állat tekintete szomorú

Az elmúlt négy hónap maga volt a csoda, emellett az állatkert mellett nem tudnék túl sok helyszínt említeni, ami csalódást okozott volna. Talán egy-két várost lehet kihagyni egy kolumbiai utazásból, amúgy teljesen mindegy, merre tart az ember, egészen biztos jó helyen köt ki.

Másnap kitaxizunk a repülőtérre, ahol ér minket egy kis meglepetés. Másfél hónappal ezelőtt, mikor meghosszabbítottam a kolumbiai tartózkodásomat, elfelejtettek szólni, hogy kilépéskor plusz illetéket kell fizessek. 120 000 pesóra, kicsit több mint 40 dollárra rántanak le a szervek, ami azért nem túl kellemes. Hőbörögve hagyom el az imádott Kolumbiát, pedig az ilyesmi könnyen elkerülhető, ha előre szólnak az embernek, hogy ez vár rá, ha tovább akar maradni 90 napnál. Őszintén szólva, maradnék én, akár örökre is.

Felszállunk a gépre, és irány Európa, de csak egy rövid ideig. Nemsokára érkezünk vissza Costa Ricába...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Villeta hosszú idő után az első olyan település volt Kolumbiában, ahol nem éreztük magunkat biztonságban. Nem is maradtunk sokáig, inkább felkerestük az ország egyik leghíresebb vadvízi központját, Tobiát, ahol bár nem raftingoltunk, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Kolumbia ezen része nem annyira látványos, de nem is kell minden nap csúcsélmény. 

Négy napunk maradt még Kolumbiára, így itt az ideje visszatérni Bogotába. Nem akarunk kapkodni, így lépésről lépésre haladunk, első megállónkat Villetában tartjuk. A Guaduas-Villeta szakaszon mai napig a maffia irányítja a tömegközlekedést, így a két település között nincsen közvetlen járat. Hiába van új út, a buszoknak mindkét irányból jőve meg kell állniuk az Alto de Trigo nevezetű hágóban, és az utasoknak át kell szállniuk egy másik járműre. 

Alto de Trigo pont úgy néz ki, mint amit a maffia irányít. Koszos buszbeállók rengeteg rossz arcú semmirekellővel, akik nem nézik jó szemmel, hogy erre vetett minket a sors. Barranquilla és Guapí kivételével eddig még sehol nem éreztem magunkat veszélyben Kolumbiában, de ez a hely sajnos fel kell iratkozzon a listára. Szerencsére a távolsági buszközlekedésből már kiszállt a maffia, így aki Bogotából közvetlenül érkezik, annak itt nem kell megállnia, csak a helyi járatok sofőrjeit és utasait vegzálják.

Szerencsére gyorsan indul egy campero (platós dzsip), így nem kell sokáig tűrnünk a szúrós tekinteteket. Az út Villetába egészen mesés, csak nagyon lassú, mivel ezen a szakaszon az autópálya sima autóúttá szűkűl, ezért az öszvérnek gúnyolt nyerges vontatók mögött csak lépésben haladunk.

Villeta főtere hangulatos, de attól még a város nem egy turistabarát hely

Villetát nem látogatják külföldi turisták, az igazat megvallva nincs is nagyon miért. Van egy szép, hatalmas fákkal árnyékolt főtere, valamint egy vízesés innen nem messze, de ezt kb. mindegyik kolumbiai kisváros tudja. Szállást is csak szenvedések árán találunk, mivel a legtöbb helyről elzavarnak minket arra hivatkozva, hogy nincs jogosultságuk külföldi vendégeket fogadni, mert ahhoz külön engedélyt kell kérniük az idegenrendészettől. A tizedik hotel recepciósa végül belemegy a játékba, de csak azért, mert pont tegnap kaptak ellenőrzést, és így jó eséllyel elkerülik, hogy ma is betérjenek hozzájuk a szervek. 

- Sokat azért ne legyetek a teraszon, nem akarunk büntetést fizetni. Ja, és csak egyetlen éjszakát maradhattok - hagyja meg a Kolumbiában ritkának számító vörös, göndör hajú recepciós csaj. 

Érdekes, hogy ezzel a problémakörrel eddig nem találkoztunk Kolumbiában, de könnyen lehet, hogy a maffia miatt Villetára más szabályok vonatkoznak. Nem véletlen, hogy ez az egyetlen hely, ahol főtéren masírozó katonákkal találkozunk, mintha azt akarnák hirdetni, hogy errefelé még nincs minden rendben. Ilyen katonai jelenlétet sem Tamarában, sem Villaricában nem tapasztaltunk, pedig ez a két település valóban szerepelt a gerillák térképein, Villeta azonban se nem drogközpont, se nem smaragdbánya.

Villeta nem tűnik biztonságosnak, valószínűleg nem is az

Ettől függetlenül délután nyakunkba vesszük a várost, és alaposan körbejárjuk. Többek között elsétálunk a Salto de los Micoshoz is, ami a város északi végében fekszik a Villeta-Bogotá autópálya túloldalán. Egy szegényes kinézetű favellán kell átsétáljunk, ami nem tűnik túl biztonságosnak, de az emberek itt is nagyokat köszönnek nekünk, és szívesen útba igazítanak. A patakmedert követve kelünk át az autópálya alatt, majd egy elhanyagolt erdei ösvényen gyaloglunk tovább. Elég elhagyatott és szemetes a környék, ezért úgy döntünk, lövünk egy fotót és megyünk is vissza, mert nem kell a baj így a végén.

Útban a Salto de los Micoshoz egy lezárt függőhídon is át kell keljünk

A zuhatag előtt ismét át kell keljünk a folyón, de a függőhíd iszonyatos állapotban van. Hiába zárták le, mi átkelünk rajta, de csak egyesével és erősen kapaszkodva, nehogy pont alattunk gondolja úgy, hogy leszakad. Végül elérjük a vízesést, ami nem nagy, és még csak nem is túl látványos, így gyorsan kereket oldunk. Az ösvényen összefutunk egy bevert fejű, bicskás suhanccal, aki hosszú ideig néz utánunk. Valószínűleg csak azért nem jön nekünk, mert annyira leszedálta magát fűvel, hogy állni is alig bír.

Salto de los Micos

Villeta nem egy pozitív hely, így másnap továbbállunk. Moncsiéknál van jelenésünk az este, de még szeretnénk útba ejteni Tobiát, amiről csak annyit tudunk, hogy hétvégente ide járnak a bogotáiak raftingolni. Mivel hétköznap van, naponta csak két busz indul, így délelőtt 11-ig ücsöröghetünk a váróban. A falut úgy fél óra alatt érjük el, a sofőrünk elmondása szerint pedig innen csak egyetlen módon távozhatunk, ha délután 4-kor visszatérünk vele Villetába. Nem fűlik hozzá a fogunk, így betérünk Tobia kocsmájába, ahol azzal nyugtatnak minket, hogy pontban egykor megy egy iskolabusz a közeli Nimaimába, a sofőr biztosan elvisz minket is. Nagy zsákjainkat lepakoljuk az ivóban, majd elindulunk körbejárni a környéket.

Tobia az ország rafting központja

Tobia szép helyen fekszik, de ha az ember nem akar raftingolni, akkor elég korán unatkozni kezd. Márpediglen minket nem igazán érdekel a rafting, így húsz perc téblábolás után kérdőn tesszük szét a kezünket: merre tovább? Lesétálunk a Rio Negro partjára, ahol feltűnik egy régóta nem használt sín. E mentén kezdünk kisétálni a faluból, és de jól tesszük, mivel a Rio Negro Tobiától pár száz méterre egy izgalmas szurdokvölgyet alakított ki.

       A Rio Negro szűk kanyonban folyik tovább

Mint később megtudjuk, a 19. században fekete ültetvényesekkel építették meg a vasutat Útica és Villeta között, hogy az előbbiben termesztett haszonnövényeket könnyebben tudják Bogotába szállítani. A síneket több mint 50 éve nem használják, a hegy sok helyen rászakadt a vágányra.

       A sziklák alatt ott van a régi sín

Átkelünk pár alagúton, amiknek egy része beszakadt, de olyat is látunk, hogy a betonfal oldalán cseppkövek jelentek meg.

Cseppkő nem csak barlangban jöhet létre

Az élővilág a kanyonban fantasztikus. Furcsa pozsgásokat és érdekes virágokat látunk, de összefutunk egy papagájrajjal és néhány pocsolyában lubickoló békával is. 

Tobia környékén sok szép állatot látni

Egyre visszasétálunk a faluba, ahol már vár ránk az iskolabusz. A sofőr azt mondja, hivatalból nem vihet idegeneket, de most az egyszer kivételt tesz. Attól félünk, hogy cserébe jól lehúz majd pénzzel, de nem ez történik. Nimaimába érve a sofőr közli, hogy a buszútért nem fogadhat el egy fillért sem, mert azt az iskolásoknak az önkormányzat tartja fenn, és ingyenes minden diáknak. Mi ugyan már elég régóta nem vagyunk diákok, de ez egy percig nem érdekli; ingyen utaztunk idáig.

Visszafelé belebotlottunk egy jófejbe, aki egész a faluig kísért minket

Az Andok ezen részét régen sűrű köderdők borították, amik lehetetlenné tették a közlekedést az itt élő indiánoknak. A 17. század közepéig, amíg a spanyolok ki nem alakítottak minden völgyben egy villát, az indiánok egymástól elszeparálva éltek. Egymás nyelvét nem nagyon értették, Nimaimát a nimaimák, a közeli Nocaimát a nocaimák, Sasaimát pedig a sasaimák lakták. A tudomány szerint mindegyik nyelv a panchéval volt rokonítható, ami pedig ahhoz a chibcha nyelvcsaládhoz tartozott, ami az összes indiánnyelvet magába foglalja a Karib-szigetektől egész Amazóniáig. Az én véleményem az, hogy a nyelvészeknek valójában fogalmuk nincsen az indiántörzsek rokoni kapcsolatairól, olyan lingviszta pedig nincs a Földön, aki képes lenne összehasonlító elemzést készíteni a több száz indián dialektusról. Egy asháninkát hallgatva az embernek nem jut eszébe az arhuaco vagy tawahka nyelv, mert annyira mások, hogyha volt is valaha egymáshoz közük, az évezredekben mérhető csak.

Nimaimát ma már nem lakják indiánok

Nimaimából elég sűrűn indulnak buszok La Vegába, ahová sikerül befutnunk délután 4-re. La Vega nem szép város, viszont elég közel van Bogotához ahhoz, hogy a környékén már megjelenjenek a lakóparkok. Szemben Villetával ez a település meglepően kulturált és rendezett, sok jó étterem és bár sorakozik nem csak a központban, de az autópálya mellett is.

     La Vega főtere

Bepattanunk egy camperóba, és még naplemente előtt megérkezünk San Franciscóba, Moncsi és Alex házához. Paprikás krumplival fogadnak, mi pedig megköszönve azt a rengeteg segítséget, amit tőlük kaptunk az elmúlt hónapokban, egy 12 éves Santa Fé rummal háláljuk meg. Az este többi részére már nem emlékszem...

Egészségünkre!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában utazgatva az ember sokszor nem érti, miért lesz az egyik helyszín turisták által látogatott, a másik ugyanúgy izgalmas vidék pedig egyáltalán nem. Guaduas ez utóbbiak közé tartozik, pedig bőven tudja azt, mint Villa de Leyva vagy Barichara. Sőt! Ismét egy zseniális hely, amit kereken nulla darab turista látogat.

Bármennyire is rabul ejtett minket San Juan de Rio Seco, mennünk kell tovább, mivel néhány nap múlva indul a repülőnk Bogotából, és addig még szeretnénk felfedezni Guaduas környékét is. Cambao és a Rio Magdalena völgyét már buktuk, így egy hegyi úton jutunk el Cundinamarca legszebb városába.

Egy Bogotába tartó busszal elvánszorgunk az El Ceibal veredáig, ahonnan indul egy földút Chaguani apró falujába. Nem kell sokáig rostokolnunk az elágazásnál, alig negyed óra elteltével befut egy öreg csirkebusz, olyasmi féle, mint amilyenekkel Nicaraguában és Hondurasban utaztunk.

Chaguani is szép helyen fekszik

Chaguani egy nagyon aprócska település, de színesre festett házai miatt érdemes egyet sétálni a szűk utcákon. Állítólag innen nem messze van a Montefrío-völgy, aminek oldalában a Cocora-völgyhöz hasonlóan viaszpálmák sorakoznak, csak ezek nem nőttek olyan magasra. Legközelebb útba ejtjük Montefríót, de ezúttal csak arra van időnk, hogy lófráljunk egyet a faluban, mivel pontban 10-kor indul az utolsó kisbusz Guaduasba, utána majd csak holnap hajnalban.

Szép színesre festették a házakat Chaguaniban

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az út is meseszép. A kisbuszban mindenki arra kíváncsi, mit keresünk ezen a világ vége helyen, milyen Európa, és milyennek találjuk Kolumbiát. Az egyik fickó a buszon korábban matrózként dolgozott, bejárta a fél világot, és megnyugtatja honfitársait, hogy az ő országuk a legszebb és legnyugodtabb a világon, Európa pedig egy szörnyű hely, ahol mindenki folyton csak dolgozik, soha senkinek nincs semmire ideje.

- Jártam Lengyelországtól Ciprusig Európában mindenhol. Magyarországon nem, mert nincs tengeretek, de amelyik országnak van, ott mindegyikben voltam. Hát, főnök! Nem bírnék ott élni. 
- Miért?
- Északon állandóan hideg van, délen meg nem fizetik meg az embert. Nyugat-Európa pedig elviselhetetlen. Mindenki nagyképű, a magunk fajta kolumbiait lenézik. Ráadásul folyton rohannak az emberek, mintha senkinek nem lenne egyetlen szabad perce sem. Az egyedüli dolog, ami tetszett Európában, az a kaja volt. Azt nagyon bírtam. De azt sem mindenhol. A spanyol és a lengyel konyha nagyon bejött.
- Mikor költöztél haza?
- Pár évvel ezelőtt. Elég volt a tengerész életből.

Közben elered az eső, így megállunk, hogy a csomagtartóra ponyvát húzzunk. Ez sem menti meg a zsákjainkat attól, hogy elázzanak, így nem vagyunk boldogok, mikor Guaduasban a kezünkbe kerülnek a nedves holmik.

Hiába ponyvázod le, úgyis elázik minden

Guaduast nem véletlenül tartják Cundinamarca legszebb városának, mivel azon kevés környékbeli települések egyike, ami megőrizte koloniális jellegét. Egymás után háromszor, 1574-ben, 1610-ben és 1644-ben alapítottak a spanyolok villát a helyén, városi rangot csak harmadik nekifutásra kapott.

Guaduas 1644-től kezdve város

Fontos mezőgazdasági központ volt, lévén ez a völgy volt a fővároshoz legközelebb eső trópusi terület, ahol megtermett a banán, a mangó és a cukornád. És ha már a nádnál tartunk... Guaduas nevét egy bambusszal rokon guadua nádról kapta, amiből sokat láttunk már Nocaima körül is, és amit az itt élő panche indiánok házépítésre használtak.

Guaduas Cundinamarca legszebb városa

Guaduas tényleg meseszép település, az ember nem igazán érti, hogy nem fedezték fel eddig maguknak a turisták. Mindenki Villa de Leyváról és Baricharáról beszél, mint Kolumbia legszebb koloniális falvairól, pedig Guaduas is simán felér hozzájuk. Persze ha sem Tenzáról, sem Monguíról, sem Playa de Belénről nem hallottak még a Kolumbiában utazgató hátizsákos turisták, akkor miért hallottak volna pont Guaduasról?

Guaduas az egyik legszebb kisváros Kolumbiában, mégsem ismerik a turisták

Mondjuk azért, mert szemben az előzőekkel Guaduasnak igen fontos szerep jutott a történelemben. Itt született ugyanis Policarpa Salavarrieta, más néven La Pola, aki bár spanyol kereskedő családból származott, a függetlenségi háborúban a felkelők oldalára állt. A lány már 14 évesen kémkedett a liberálisoknak, és ezen szakmáját egészen 20 éves koráig folytatta. Ekkor elkapták, majd Bogotában nyilvánosan kivégezték. Neve sokáig feledésbe merült, de a történészek később igen nagy hatású lázadónak titulálták, így ma Simón Bolívar mögött a második legnagyobb nemzeti hősnek tartják. Nem utolsó sorban az ő arcképe látható a 10 000-es bankón, valamint sört is neveztek el róla. Ez utóbbit bár ne tették volna, mert a Pola nevű sör emberiség elleni bűntett.

Mivel nincsenek turisták, így nincsenek elit éttermek sem, csak utcai evők

Policarpa szülőháza ma múzeum, de amilyen szerencsénk van, felújítás miatt pont zárva tart. Ettől függetlenül Guaduas nagy élmény, jó Tenza után ismét egy ilyen szép, koloniális kisvárosban héderelni.

Szobát a főtéren sikerül kivennünk egy ódon, több száz éves épületben kialakított hotelben. Ha Villa de Leyvában szeretne az ember ilyen helyen megszállni, simán lehúznak róla 50-60 dollárt, itt megússzuk 17-ből. Biztos van olcsóbb is a városban, de ha ennyiért lehet a főtéren aludni, akkor nem bánom.

     17 dollárért megéri ilyen hotelben megszállni

Guaduasnak egyetlen hibája van, mégpedig az, hogy keresztülmegy rajta a Medellínbe tartó autóút. Elég nagy a forgalom, rengeteg busz forgolódik a főúthoz közeli utcákban, így ötletünk sincs, miként lehetne fogni valamit az innen 40 kilométerre fekvő Caparrapíba, amiről azt mondják, csodás helyen fekszik. Végül kisétálunk az északi városrészbe, amin biztosan áthaladnak a Caparrapíba tartó buszok. Nem kell sokat az út szélén ücsörögnünk, gyorsan fogunk egy elég jó állapotban lévő kisbuszt.

      Ki mondja meg, ez milyen autó?

A falunak szebb jelent ígért a múlt annál, mint ami most van neki, mivel jóval Guaduas megalapítása előtt, már 1560-ban villát hoztak itt létre a spanyolok. Azonban néhány évvel később a mai La Palmát erre alkalmasabbnak találták, így Caparrapí megmaradt indián lakta településnek. Sokáig a colima indiánok lakták, de az évszázadok során elnyomták őket a meszticek, így mára őslakosból egyetlen egy sem maradt.

Caparrapí nem szép falu

Bár Caparrapí tényleg szép helyen fekszik, a brutális erdőirtás miatt nehezen élvezhető a táj. Errefelé mindenki kukoricát termeszt, ami rendesen kimeríti a talajt, s mivel kevés fa maradt a hegyek oldalában, elég gyakoriak a hegyomlások. Egy szó mint száz, Caparrapí a rosszabb eresztésből való.

Caparrapí környékén minden erdőt leirtottak

La Palma ebből az irányból sajnos nem elérhető, így visszatérünk Guaduasba, de előtte még útba ejtjük a város természeti csodáját, a Versalles-vízesést. A busz az autópálya szélén tesz le minket, ahonnan egy földút vezet a zuhataghoz. 

Szerencsére nem kell belépőt fizetnünk

Egész szép villák között haladunk úgy húsz percen keresztül, amikor végre meghalljuk a vízesés hangját. Ezzel párhuzamosan orrfacsaró bűz üti meg az orrunkat, így kínszenvedés magunkat leküzdeni a folyópartra, ahonnan végre felsejlik a Versalles-vízesés. Sajnos egész Guaduas szennyvize belefolyik abba a folyóba, aminek húsz méteres lépcsőjén kialakult a zuhatag. Lövünk pár fotót, aztán elmenekülünk a szag elől.

  Bűz uralkodik a Salto de Versalles körül

Bár Dél-Amerikában minden busz megáll mindenhol, a Guaduast Medellínnel összekötő autópálya úgy néz ki más tészta. Hiába integetünk, senki nem áll meg nekünk, még személyautók sem. Nincs mit tenni, mint sétálni, bár a város ide még vagy tíz kilométer.

    Ha már Erinek sem állnak meg a kamionsofőrök, akkor baj van

Már vagy egy órája kutyagolunk az autópálya szélén, mikor előttünk pár száz méterre lelassít egy tréler, ami egy lerobbant dzsipet szállít. Nem miattunk lassított, csak a sofőr ellenőrizni akarta a pántokat, mi azonban addig-addig győzködjük, míg megengedi, hogy felszálljunk a lerobbant dzsip platójára. Bár ne tettük volna!

 Mire fuvart kaptunk, már a gémek is elmentek aludni

Guaduas határában a rendőrök kiszúrják, hogy a platón ücsörgünk, így megállítják a trélert, minket pedig magukhoz szólítanak. Mikor megtudják, hogy turisták vagyunk, csak annyit mondanak, hogy illegális autópályán platón utazni, és hogy húzzunk innen, a többit majd leboxolják a sofőrrel. Próbáljuk győzködni a rendőrt, hogy ne büntesse meg a szegény ördögöt azért, mert felvett minket, még azt is bedobjuk, hogy Eri rosszul lett és vészhelyzet volt, de a zsaru hajthatatlan. Csak remélni tudjuk, hogy barátunkat nem rántotta le nagyon a szerv.

Holnap még beiktatjuk Villetát, aztán irány Bogotá!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

San Juan de Rio Seco! Nem mondok mást, csak annyit, hogyha egyszer Kolumbiában jársz, ide mindneképp látogass el. Ne, ne keresd a Lonely Planetben! És igen, biztos vagyok abban, hogy az interneten sem bukkansz semmi használhatóra vele kapcsolatban. Pedig a völgy, amiben ez a falu fekszik, Kolumbia egyik természeti csodája. Ja, amúgy a Tábor-hegy alatt találtunk egy pulit. Mi magyarok egészen biztos, hogy Kolumbiából származunk.

Mivel van még egy hetünk Kolumbiában, ezért nem térünk vissza Facatativából Bogotába, hanem egy kósza ötlettől vezérelve úgy döntünk, leereszkedünk a Rio Magdalena völgyébe, Cambaóba, majd onnan Honda és Guaduas érintésével néhány nap alatt megérkezünk a fővárosba.

Hihetetlen, de Facatativából indul közvetlen járat Cambaóba, így semmi más dolgunk nincs, mint élvezni a tájat, ami valami egészen elképesztő Kolumbia ezen részén. A Bogotái-fennsík ugyanúgy függőleges sziklafallal szakad a mélybe Albán felett, mint tette azt az El Tablazo alatt, így rátapadunk a busz ablakára, és próbálunk betelni a látvánnyal, ami egyszerűen képtelenség.

Albán felé ilyen látványban van az embernek része

Fél óra alatt megérkezünk abba az Albánba, amit a panche indiánok egykoron Chirguának, vagyis "hideg víznek" neveztek. A név nem véletlen, hiszen a völgybe betörnek a magasföld hűvös folyói, amik sajátos, még Facatativánál is hűvösebb klímával kínálják meg a települést. 

Albán után az út a Síquima-folyó völgyében tekereg tovább Guayabal falujába, ami egykoron fontos állomása volt a Rio Magdalenából a fővárosba, Bogotába vezető arany útnak. Ma már nem mosnak aranyat a folyóban, ezért Guayabal megmaradt apró hegyvidéki településnek. Állítólag a környékén van egy szép vízesés és néhány barlang, de erre most nincs időnk. Jövünk mi még erre, akkor majd teszünk itt egy kitérőt.

Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedünk, úgy válik a táj egyre mesésebbé. Megérkezünk abba a Bituimába, ami 2006 áprilisában került be a hírekbe azzal, hogy virágvasárnapi mise közben egy széllökés beomlasztotta a templom tetejét, maga alá temetve a fél falut. Csodával határos módon csak hatan lelték halálukat a romok alatt. A templom azóta kapott egy ideiglenes tetőt, de a helyiek nem szívesen járnak ide misére. Megértem őket. A vallás veszélyes dolog.

Innen nem messze fekszik Vianí, egy Bituimához hasonló apró falu, ami nevét egy panche casiquéről kapta. Más források szerint Vianí annyit tesz chibchául, hogy "arany hegy". Így már érthető, miért itt alakították ki a spanyolok az arany útját.

Egy kicsit bánjuk, hogy egész Cambaóig megvettük a buszjegyet, mert mindegyik falu megért volna egy megállót. Aztán egyszer csak befutunk San Juan de Rio Seco völgyébe, ahol hangos "PARADA!" felkiáltással megállítjuk a buszt. Olyan látványban van részünk, amihez foghatót eddig még nem láttunk Cundinamarcában. A fotó nem is adja vissza jól azt, ami minket maradásra bír. Hiába van meg a jegyünk a végállomásig, leszállunk, és fogunk egy iránytaxit a falu központjába.  

  San Juan de Rio Secóban muszáj eltöltenünk pár napot

San Juan de Rio Secóról nem meglepetés, egyetlen útikönyv sem ír, pedig igazi trekking központ lehetne, ha valaki venné a fáradtságot, és feltérképezné a környéket. A falut körülölelő hegyeknek még nevük sincsen, pedig kevés ennél látványosabb vonulat van Cundinamarcában. A faluban egyetlen szálló működik, a Hotel America, ahol meglepő módon a következővel fogad minket a házinéni:

Senki nem tudja, mi rejtezik a hegyek mélyén

- Alig egy hete volt nálunk két német fiatalember. Térképészek voltak, azt mondták, felmérik a hegyeinket, mert az állam szeretné bevonni a turizmusba San Juant.

Tessék, megelőztek minket. Ettől függetlenül, ha Bogotától alig 100 kilométerre ilyen felfedezetlen és kiaknázatlan helyek vannak, akkor mi lehet Amazóniában vagy mondjuk Chocóban. Egészen biztos vagyok abban, hogy egy évtizeden belül Kolumbia lesz az első számú turistadesztináció a kontinensen, mert simán kenterbe vágja Perut, Ecuadort és Costa Ricát.

Maga a falu nem túl látványos

San Juan de Rio Secót 1801-ben alapították, még sincs koloniális bája. A főterét épp most újítják fel, de a házakra is ráférne egy rekonstrukció, mert elég szedett-vetett képet sugároznak az utcák. Az egyetlen dolog, amiről a település híres, az az arénája, ami a legnagyobb Cundinamarcában. Bikaviadalokat már csak majálisok idején szerveznek benne, az év többi napján üresen áll.

Cundinamarca legnagyobb arénája található itt

A szálláson letesszük a cuccainkat, majd leereszkedünk a völgybe, hogy közelebbről is szemügyre vehessük a hegyvonulatot. Nincs rá más szó, ez a hely egyszerűen varázslatos. 

    Eri útban a Paramito vereda felé

A Paramito vereda felé sétálunk, amit rikító zöld legelők vesznek körbe. A tehenek akkorák, amiről Ausztriában is csak álmodnak a helyi gazdák. Ez itt kérem olyan gazdagság, aminek az ember egyszerűen be tudja szippantani az illatát. A Cocora-völgyben szoktam ezt érezni.

Álomszép a Rio Seco völgye

Délután vissztérünk a faluba, ahol eszünk egy késői ebédet és iszunk egy jó tomate de árbol levet. Nem értem, miért nem készítenek sem ebből, sem a lulóból máshol jugót, csak itt, Kolumbiában, lévén nem sok ízletesebb gyümölcs van ennél a kettőnél. Miközben falatozunk, megjelenik körülöttünk egy csapat kanári, akiknek nem csak mi dobunk le morzsákat, de az étterem tulaja is kiborít nekik vagy két marok rizst. Érdekes, hogy San Juanban nincsenek galambok, minden fán ezek a sárga madarak ücsörögnek.

Galambok helyett kanárik lepik el az utcákat és tereket San Juanban

A mellettünk lévő asztaltól átszól egy fickó, hogyha igazán szépet akarunk látni, akkor sétáljunk át a falu mögötti hegy túloldalára, mert onnan remek naplementés képeket lehet lőni a Tolimáról és a Nevado del Ruízról. Így teszünk, de sajnos elég borús az idő, így csak a Rio Magdalenáig látunk el.

Kilátás a Rio Magdalenára

Annyira megbabonázott minket ez a vidék, hogy maradunk még egy napot. Másnap reggel felülünk egy innen délre fekvő faluba, Pulíba tartó buszra. Az út a Rio Seco folyását követi, közben meseszép kilátás nyílik a névtelen hegyvonulatra, valamint a Rio Magdalena völgyére. Pulíba jó egy órás utazás után futunk be, közben átmegyünk egy San Nicolás nevű apró falun, ahol látunk egy táblát, amin annyi áll: Reserva Ecológico Cerro Tabor. Puli és Tábor-hegy? Újabb adalék azoknak, akik szerint mi magyarok az indiánoktól származunk.  

    Ha tudnák mit beszélnek, rájönnének, hogy rokonok vagyunk

Pulí nem más, mint egy veredából lett apró falu, amit a 19. század elejéig a panche indiánok leszármazottai laktak. Ma egyszerű mezőfalu, aminek a közepén áll egy apró templom, de ennyi és nem több. 

  Pulí főtere

A busz délben indul vissza, ezért úgy döntünk, gyalogolunk addig, amíg az utol nem ér minket. A falu egyetlen boltjában veszünk vizet és virslikonzervet, majd nekivágunk az ismeretlennek. Egy darabon szép tanyák között bóklászunk, majd megjelenik mellettünk egy dzsip, ami kisiskolásokat szállít a veredákra. Felkéredszkedünk rá, amivel spórolunk úgy 3-4 kilométert. Próbálunk beszélgetni a gyerekekkel, de eléggé meg vannak illetődve, nem szokták a turisták látványát.

Többek között egy gáztartályokat szállító teherautóval utaztuk be a környéket

Újabb egy órát kell sétáljunk ahhoz, hogy ismét felvegyenek minket. Egy gázszállító teherautó platójára nyerünk bebocsátást, ők egészen a Cerro Tabor lábáig visznek minket. Ötletünk sincs merre kéne tartsunk, de a hegy tetején van pár antenna, azokat vesszük célba. Jó egy órán át baktatunk felfelé hol köderdők, hol pedig tanyák között. Nem túl látványos a hely, állatot például egyet sem látunk, pedig a hegy elvileg természetvédelmi terület lenne. 

       A Cerro Tabor nem túl látványos

Nem akarunk ugyanazon a földúton visszatérni a főútra, mint amin jöttünk, így a hegy túloldalán ereszkedünk le a San José veredához. Itt-ott néhány magányosan álló házat látunk, amikből elég gyakran kutyák törnek ránk. A vidéki Kolumbiának az egyedüli veszélyforrásai ezek a dögök, amik nekimennek mindenkinek, akik közel merészkednek a birtokokhoz. Végül jó másfél órás baktatás után futunk be San Nicolásba, ahol közlik, húsz perce elment az utolsó busz. Remek!

Lehet, hogy San Nicolásban ragadtunk?

Marad a séta, de a fentiek most is velünk vannak. Küldenek egy teherautót, ami a környező iskolákba szállít ételt. A vidéki oktatási intézményekben ingyen van a gyerekek étkezése, azt az állam támogatja. Két fiatal srác ül a teherautóban, akik hihetetlenül büszkék arra, hogy két gringót fuvarozhatnak. Jó sok iskolánál megállunk, segítünk becipekedni, közben rengeteget mesélünk nekik Európáról. Mikor megtudják, hogy Kolumbiában magasabb az átlagbér, mint Magyarországon, nem akarnak hinni a fülüknek. A kolumbiaiak máig azt hiszik, hogy Európa egy nagy és gazdag ország, ahol mindenki euró ezreket keres havonta, s hogy ők azt a szintet soha el nem érhetik. Mikor meghallják, odahaza mennyi adót kell fizetni, teljesen elképednek. Egymásra néznek, és csak ennyit mond az egyik a másiknak:

- Látod, barátom! Örüljünk, hogy kolumbiainak születtünk.

Ezzel a teherautóval utaztunk vissza San Juanba

Tényleg van okuk az örömre. Kicsit bánom, hogy nem vagyok kolumbiai. Mindig jó az idő, nincs gondod a fűtésre, és ha van lulólé, akkor minden rendben van. Lehet, ide kéne költözzünk? Itt nyitni egy kis hostelt, egy magyaros éttermet, és semmi mást nem csinálni, csak élvezni a jólétet? Talán majd egyszer...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Bár korábban nem terveztük, ügyes-bajos dolgaink miatt mégis Facatativában kötünk ki. Hivatalos ügyeink végeztével úgy döntünk, nem utazunk vissza délnek, hanem maradunk a környéken, mivel teljesen mindegy merre tart az ember Kolumbiában, úgyis belebotlik valami csodába. Ezúttal sem csalódunk. Megismerkedünk egy névtelen kultúra emlékeivel a Piedra de Tonja régészeti parkban, ellátogatunk a muiscák utolsó fellegvárába, Zipacónba, valamint egy szép vízesés után a fény és szeretet földjének apró falvaiban bóklászunk. Megérte maradni.  

Facatativá a Bogotái-fennsík nyugati peremén fekszik közvetlenül az albáni és cachipayi köderdők felett. Ennek köszönhetően ide áramlanak a trópusi terület felől felszálló légtömegek, amik állandóan borússá, ködössé teszik a vidéket. Bár Facatativá ugyanazon a tengerszintfeletti magasságon fekszik, mint Bogotá (2700 méter), mégis pár fokkal hűvősebb a klímája, mert errefelé csak szökőévente látni a Napot. Állítólag a leghidegebb hónapokban, decemberben és januárban éjszaka akár -5 fokot is mérhetnek. 

Ritka pillanat, mikor a Nap megsüti Facatativá főterét

A város nem sok mindent rejt a turista számára, éppen ezért nem épült ki a rájuk támaszkodó infrastruktúra sem. Facatativában nemes egyszerűséggel nincsenek hotelek, de még munkás szállók se nagyon, így óráink mennek el arra, mire a város határában, a buszpályaudvar közelében rábukkanunk arra a Hotel Blancóra, ami a véletlenül Facatativában ragadt üzletemberekre rendezkedett be. Az ilyen szállók drágák szoktak lenni, de ez meglepően olcsó; 50 000 pesóért akkora lakosztályt kapunk, amekkorához évek óta tartó utazásunk során egyszer sem volt szerencsénk.

Facatativá templomának belseje inkább színházra hasonlít

Facatativá chibcha nyelven annyit tesz: síkság szélén emelt erőd. Az itt élő muiscák fontos szakrális központot alakítottak ki a mai város keleti végében található kőerdő közepén, mégpedig azért, mert korábban már az ő őseik is ide jártak imádkozni. A Piedra de Tunjo névre keresztelt szakrális központ ma archeológiai park, ami elsősorban nem a muiscák, hanem az előttük évezredeken keresztül itt élő, ám máig ismeretlen indiánok miatt izgalmas. A névtelen és teljesen eltűnt (vagy asszimilálódott) törzs tagjai 12 000 éven át festettek a sziklák szélére főként geometriai alakzatokat, de láthatóak itt ember- és állatábrázolások is. A régészek nehezen hatátozzák meg a piktogramok korát, mert többségük nem növényi vagy állati eredetű, hanem földpátokból kinyert vörös festékkel készült.

Nehéz megmondani, az indiánok mit akartak pontosan ábrázolni

Hosszan gyaloglunk, míg megérkezünk a parkhoz, ahová a helyieknek ingyenes a belépés, a külföldeiktől azonban beszednek 3500 pesót. Nem hiszem, hogy meggazdagodnának belőle, mert Facatativába évente egy tucat turista sem érkezik.

Szőke nőt erre nem sokat látnak, az biztos

A kőerdő nem túl látványos, viszont elég nagy területen helyezkedik el. Itt-ott érdekes formájú sziklákra bukkanunk. Az egyik ilyen az az áldozókő, amiben egykoron víz helyett állítólag vért fogtak fel. Nyilván úgy van, ha a régészek ezt mondják.

 Ezer éve ebből még vér folyt

Szerencsére a bejáratnál a kezünbe nyomtak egy térképet, ami jelöli a piktogramok helyeit, így könyebben találjuk meg az ősi indián falfirkákat. A park békaformákkal reklámozza magát, amiből valóban van néhány, de általában alig pár centisek, amiket elég nehéz észrevenni a sok krikszkraksz között.

Ezek itt állítólag békák

A park közepén van egy csónakázó tó, ami valószínűleg annak a nagyobb tónak a maradványa, ami egykoron a felszínt olyanná formálta, amilyen.

    Eri pózol a Piedra de Tonja tavánál

Két óra alatt sikerül körbejárnunk a régészeti parkot, majd a belvárosban beülünk egy pizzára, ami meglepően jóra sikerül. Facatativá nem is annyira rossz hely. Egész jó kis kocsmák és éttermek sorakoznak a sétáló utca mentén, amik tömve vannak fiatalokkal. Mint később megtudjuk, a város az ország legjobb főiskoláinak ad otthont, ezért Facatativá éjszaka kezd megéledni, a mi legnagyobb bánatunkra. Éjszaka tudatosul bennünk, hogy a bulinegyedet a hotelünk utcájában alakították ki, így hajnali 4-ig üvölt a salsa és a reggaeton.

Egész jó hely Facatativá

Nem állítom, hogy kipihentek vagyunk, mikor kora reggel a buszok dudálására megébredünk. Hát ezért ilyen olcsó ez a hotel! Éjszaka a diszkóktól, hajnalban a buszoktól nem lehet aludni. 

Pihentető kirándulást terveztünk mára, ehelyett letoljuk kolumbiai utazásunk egyik legsűrűbb napját. Elsőként a közeli Bojacába buszozunk, ami Chiquinquirá mellett Cundinamarca második legfontosabb vallási központja. Az alig ezer lakosú falu főterén áll egy apró templom, amit egy Szűz Mária jelenés után emeltettek a domonkosok. A hét minden napján teltházas misét tartanak Mária tiszteletére, a teret így kegytárgyakat árusító boltok veszik körbe. A hideg ködöt jól viselő pálmák árnyékában lehet fozózkodni hintalóval, kiskutyával, talán még magával Shakirával is, ha lenne rá igény. Hihetetlen, hogy Dél-Amerikában a vallás milyen szépen összefonódik a majálissal.

 Mise után egy jó hintalovacskázás?

A templomot leszámítva Bojacában nincsen semmi, így egy rövid séta után felpattanunk egy buszra, ami a cartagenitai elégazásig visz minket. Itt átszállunk, alig negyed óra múltán pedig már kászálódunk is le Kolumbia valószínűleg legködösebb településén, Zipacónban. A 2550 méter magasan fekvő település még Facatativánál is párásabb és hűvösebb, a köd ráadásul olyan sűrű, hogy azt sem tudjuk, valójában a faluban vagy a puszta közepén szálltunk-e le. Úgy vergődünk a tejszerű ködben, mint két hajótörött, akik próbálnak felkapaszkodni egy hajódeszkára. A szó szoros értelmében az orrunkig sem látunk, így várunk, hátha felszáll egy kicsit a köd mentőcsónakot dobva nekünk. Negyed óra tétlen ácsorgás után végre felsejlik az úttest túloldala, ami egy korlátban végződik. Leereszkedünk egy lépcsőn, ami után egy tér szerű valami közepén találjuk magunkat. Egy nem működő szökőkútra bukkanunk, ami mögött körvonalazódni látszik pár épület. Talán egy templom lesz az.

Szép időnk van Zipacónban

Ha már ellátunk öt méterre, akkor akár sétálhatunk is egyet a faluban. Zipacón utcái a köd ellenére is bájosak, a színes házak és macskaköves utcák koloniális település vízióját kelti bennünk. Nem tévedünk sokat. Zipacón, ahogy az nevéből is kitűnik, muisca település volt, ráadásul nem is akármilyen. A spanyolok elől menekülve az utolsó zipa (muisca uralkodó), Sagipa itt talált menedéket, de eddigre már tudta, népük elesett a hódítókkal szemben. A panche indiánok ellen épült erőd sem tarthatta magát sokáig, az utolsó napokat Sigapa és kísérői mély letargiában töltötték, ezért kapta a település a Zipacón nevet, ami chibchául annyit tesz: a zipa siránkozása.

Sagipa muisca szobra Zipacón főterén

Mivel Zipacón esett el utoljára, a spanyolok azonnal templomot emeltettek az erőd helyén. Zipacón fontos kereskedelmi útvonal mentén feküdt, a konkvisztádorok sokáig rajta keresztül hordták a mezőgazdasági terményeket a Rio Magdalena völgyéből fel Bogotába. A Zipacón nevet csak a 18. század végén vehették fel, mivel eddigre a spanyol korona meggyengült, így kénytelen volt engedményeket adni az ott élőknek, akiknek az volt a követelésük, hogy falujuk kapja vissza csibcsa nevét.

Ködben is hangulatos Zipacón faluja

A köd egy óra elteltével felszáll, így megmutatja nekünk magát az egész főtér háttérben a templommal, amit az elmúlt évszázadokban többször is átépítettek. 

Zipacón főtere, miután felszállt a köd

Miután végigjártuk a falu utcáit, ismét buszra szállunk, és abba a Cachipayba utazunk, aminek neve annyit tesz: a fény és szerelem ábrándjának földje. Ilyen névvel az ember azt gondolná, hogy egy csodát lát, pedig Cachipay minden, csak nem szép. Nevét valószínűleg a klímájának köszönheti, mivel szemben a fennsík ködös és hűvös időjárásával itt sokat süt a Nap és mindig kellemesen langyos az idő. Ennyi és nem több, Cachipay egy ronda mezőváros, ahová azért jönnek fel a veredákról a parasztok, hogy eladják terményeiket a városból érkező kereskedőknek. Rengeteg a teherautó, hatalmas a sürgés-forgás, mindenki jön valahonnan vagy megy valahová. Hogy mi az ördögért jöttünk mégis ide? Azért, mert innen nem messze állítólag van egy szép vízesés, a Salto de la Monja.

Cachipay főtere nem olyan, mint maga a város

A helyiek azt mondják, egy La Esperanza nevű veredáig kell eljussunk, mert a zuhatag annak a határában található. Egy szakadt dzsippel jutunk el a jelzett tanyabokorra, a sofőr az ösvény bejáratánál rak ki minket. Ha nem itt tenne ki, valószínűleg nem bukkannánk rá, mert a vízesést jelző táblát szépen benőtte a gaz.

 Elég szép a táj Cachipay körül

Nem hiszem, hogy sűrűn látogatják a vízesést, mert az ösvény eléggé elhanyagolt. Bár két kilátót is építettek a völgy aljáig, azok is lepukkantak. Ráadásul az utolsó szakasz iszonyatosan gáz, csak négykézlábra ereszkedve tudunk lejutni rajta a zuhatag lábához. A Salto de la Monja, vagyis az Apáca-vízesés kb. 20 méter magas. Szép, de ennyi szenvedést talán nem ér.

       A 20 méter magas Salto de la Monja, vagyis Apáca-vízesés

Visszamászunk a tanyabokorig, majd egy előzőhöz hasonló szakadt dzsippel visszatérünk Cachipayba. Még nincs késő, ezért úgy döntünk, a völgy másik két faluját, Anolaimát és La Floridát is útba ejtjük. Iránytaxival jutunk el Anolaimába, ahol épp az éves falunapot tartják. Rengeteg az ember, a sátrak alatt őstermelők árulják a portékájukat, de van itt koncert és gyerekeknek felállított ugrálóvár is. Érkezésünkkor épp a polgármester magyaráz valamit a család és a szeretet fontosságáról, de a népek inkább magukkal vannak elfoglalva.

  Buli van Anolaimában

Anolaimát egy azonos nevű indiántörzs lakta, akiket igen korán, már 1538-ban legyőztek a spanyolok. Cachipayhoz hasonlóan Anolaimának is jó a klímája, ezért a 18. század végén fekete rabszolgákkal telepítették be a völgyet, akik cukornádat, granadillát és Európából behozott zöldségeket termesztettek a bogotái uraknak. Hogy a fekete lakosság hová tűnt az elmúlt 200 évben, nem tudom, de a falu főterén egyet sem látunk belőlük.

Anolaima temploma

La Florida ide alig tíz perc. Egykoron a falu nagyobb volt, de a 20. század második felében megfeledkeztek a Facatativát Girardottal összekötő vasútról, ami egykoron sokaknak adott munkát. Mióta nem szállítmányoznak a vonalon, La Floridát elhagyták a népek, aki maradt, az virágtermesztésbe kezdett. A falu nagyon lepukkant, igazi koszfészek. Az utcák nincsenek leaszfaltozva, és az élet is hiányzik belőle. Épp csak annyi időt töltünk itt, amíg a kisbusz, amivel jöttünk, megtelik utassal, és már húzunk is vissza Cachipayba.

Ahogy megszűnt a vasút, úgy néptelenedett el La Florida

Innen csak este 6-kor indul busz vissza Facatativába, így beülünk egy helyi ivóba inni egy üdítőt. Két enyhén illuminált fickó azonnal megtalál minket, és el kezdenek meghívogatni minket sörökre. Elmesélik, hogy a vasútnál dolgoznak, és ha szeretnénk, holnap elvisznek minket teljesen ingyen Facatativából Girardotba. Ők tesztelik a pályát ahhoz, hogy a jövőben újra megnyithassák a vonalat, de ezúttal nem zöldséget, hanem turistákat fognak rajta szállítani.

Ehhez hasonló kanárik lakják be a fény és szerelem ábrándjának földjét

Sajnos nincs sok időnk a gépünk indulásáig, így nemet kell mondjunk a felkérésnek, de a jövőben biztos, hogy egyszer végigmegyünk ezen a szakaszon. Mire visszaérünk Facatativába, már bömböl a zene a diszkókban. Bár mára pihenős kirándulást terveztünk, elég sűrűre sikeredett a program, így teszünk a hangzavarra, és bezuhanunk az ágyba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Magyarországon nehéz lenne vállalkozni? Akkor nem tudod, mi megy Kolumbiában. Nem, nem az adókról beszélek, hanem arról, hogy errefelé még egy céget is kínszenvedés megalapítani. Hónapok óta várjuk a csodát, ami lehet, soha nem jön el. A bürokrácia mindenhol az ember idegeire megy, még a roppant nyugodt Kolumbiában is.

Sokan, akik csak a blogot olvassák, azt kérdezik tőlünk, miből futja arra, hogy megállás nélkül utazunk. Akik egy kicsit elmélyültek a történetünkben azok tudják, hogy a pénzt túravezetésből szedjük össze, két levezetett túra között pedig magunkban utazgatunk. 

A Mirador Adventurest 2009-ben alapítottuk Hondurasban, azonban az ott kialakult gazdasági helyzet miatt kénytelenek voltunk továbbállni. Tavaly próbálkoztunk Panamával, de ott csak a dollármilliókat hozó offshore cégeket nézik jó szemmel, mindenki másnak elveszik a kedvét a vállalkozástól, s mivel Hondurasban nem maradhattunk tovább, maradt Kolumbia. Errefelé mindenki laza, a Mirador szemlélethez pont passzol az ország, ráadásul a néhány éve Magyarországról kitelepült Moncsi és Alex is meggyőzött minket arról, hogy Kolumbia jó választás. 

Alex mindenben segített. Ellátott minket pár jó tanáccsal, összehozott néhány ügyvéddel, akik vállalták az utazási irodánk megalapítását Kolumbiában. Idáig minden szép és jó volt, de csakhamar rájöttünk, nincs olyan, hogy kolumbiai vagy magyar ügyvéd, csak ügyvéd van. Mintha ez a szakma a világ minden táján magában hordozná a dilettanizmust, a hozzá nem értést és az el nem végzett munka után elvárt jutalmazást.

Íme, hogyan néz ki egy cégalapítás Kolumbiában:

1) Be kell jegyeztetni a kolumbiai cégbíróságon a vállalkozást és annak tevékenységi körét.
2) Ha ez megvan, el kell fáradni a Camara Comercióhoz (ez a kolumbiai iparkamara), ahol igényelni kell egy ún. Pre-RUT számot.
3) Ezzel a számmal bankszámlát kell nyitni valamelyik banknál, amin el kell helyezni a törzstőkét (ez akár a
cégalapítás költsége is lehet), majd az erről kapott igazolást egy könyvelőnek hitelesítenie kell.
4) Ezután vissza kell menni az Iparkamarához, akik megadják az új, már valós RUT-ot.
5) Ez a RUT egy szám, amivel be kell fáradni a cégbírósághoz, akik pár napon belül megadják a működési engedélyt.
6) A működési engedéllyel vissza kell fáradni a bankhoz, és ők a cégbíróság tanusítványának fényében aktiválják a bankszámlát. 

Egyszerűnek tűnik, igaz? Pedig nem az. Ha úgy gondolod, hogy a bürokrácia malma Magyarországon lassan őröl, akkor ezt figyeld! Van még hová fejlődnünk...

Tartózkodási és munkavállalói engedély nélkül Kolumbiában céget alapítani alapból nem könnyű, de ha az ember beszerez mindenféle papírt, nem reménytelen az ügy, már ami a hivatali részét illeti. Az ügyvédek nem kérnek sokat a cégalapításért, tőlünk két minimálbérnek megfelelő összeget, kb. 1 350 000 pesót kértek el, ami egy utazási iroda létrehozásáért nem sok pénz (Panamában ennek többszörösét akarták rólunk legombolni). Egy bogotái ügyvédre, bizonyos Luísra bíztuk az ügymenetet, bízván abban, pár héten belül a Mirador Adventures Kolumbiában is életre kel.

Nos, Luís a pénz kézhez vétele után azonnal munkához látott, elkészített egy húsz oldalas alapító okiratot benne minden lényeges információval, amivel elsétált a cégbíróságra, így alig két héten belül meg is lett a Pre-RUT. Reméltük, minden ilyen simán megy majd, de tévedtünk, ugyanis Luísnak pontosan eddig volt rálátása a dolgokra, innentől kezdve fogalma nem volt, mit kell csinálni.

Ahhoz ragaszkodtunk, hogy a bankszámlát mi szeretnénk megnyitni, lehetőleg olyan bankban, aminek Európában is van fiókja. A Citibank csak olyan ügyfelekkel foglalkozik, akik havi 100 millió pesós forgalmat bonyolítanak (ez majdnem Mirador szint), így maradt a BBVA, ahol egy Carlos nevű figura vette kezelésbe az ügyünket. Ez a jómadár két héten át ült úgy a papírjainkon, hogy egy tollvonást nem csinált, majd mikor ezt számon kértük rajta, egyszerűen elővette a fiókjából a doksikat abban a felbontatlan borítékban, amiben mi adtuk azokat neki. Kérdőn néztünk rá, de ő csak vállat vont, és annyit mondott, bocsánat. Nem tudom, egy európai BBVA fióknál miként kezelik az ügyfelet, de Bogotában sajnos így. 

Nem maradt más hátra, csak valamelyik kolumbiai bank. Mi a Bancolombiánál kötöttünk ki, ahol közölték, bankszámlát a cég telephelyének legközelebbi fiókjában, esetünkben Facatativában lehet csak nyitni. Hogy ennek mi értelme van, az ördög tudja, mindenesetre szépen elkocogtunk a Bogotához közel eső városkába, ahol elmondták, hogy a pre-RUT csak két hétig volt érvényes, ami lejárt, így újat kell igényelni.

Hívtuk Luíst, aki annyit tett hozzá a dologhoz, hogy elnézést, elfelejtette mondani, a szám csak rövid ideig él, majd közölte, neki nincs ideje Facatativába szaladgálni, intézzük a Pre-Rut-ot magunk, ha már úgyis ott vagyunk. Mindezt persze úgy, hogy a cégalapításért előre bekérte a lóvét. Remek figura ez is.

Szerencsére Facatativában is volt egy Camara Comercio, ahol végre emberszámba vettek, így röpke két óra alatt meg is lett az új számunk (Luísnak ehhez két hétre volt szüksége), amivel elcsattogtunk a bankba, és létrehoztuk a bankszámlánkat. Még bankkártyát is kaptunk helyben, de hozzátették, ezt csak akkor aktiválják, ha majd meg lesz a végleges RUT.

Másnap találkoztunk egy könyvelővel, aki 100 000 pesóért cserébe kiállította az igazolást a cégbíróságnak, innentől pedig visszapasszoltuk a labdát jól megfizetett ügyvédünknek, de bár ne tettük volna. Luísunk két hét elteltével is csak annyit mondott, hogy majd jövő héten intézi az engedélyeket, amire végül másfél hónap elteltével került sor. 

Három és fél hónap szenvedés után végre bejegyzésre került a Mirador Adventures S.A.S, már csak a bankszámlát kellett volna élesítenie Luísnak, amihez meghatalmazást is kapott tőlünk. Szerintetek van bankszámlánk? Hát persze, hogy nincsen, mivel Luíst azóta sem látták Facatativában. Mi elhagytuk Kolumbiát, és bár cégünk van, pénzt utalni senki nem tud nekünk, mert ügyvédünk hatodik hónapja nem talál el a bankunkba. E-mailekre nem válaszol, hiába fenyegetőzünk benne.

Hondurast elhagytuk, mert a banki tranzakciós illetékek olyan magasra szöktek, hogy akkor már inkább Magyarországon boxolunk a hatóságokkal, erre Kolumbiában létrehozzuk nagy szenvedések árán a céget és mink nincsen? Bankszámlánk. Egy dolgot mondok: az illegalitásban van a jövő, mert ez a legális élet nem kóser...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Prado-víztározónál jártunk, ami az egyik legszebb tó Kolumbiában. Tudják ezt a kolumbiai hírességek is, hiszen mindnek van itt háza. Még az sem zavarja Shakirát és Juanest, hogy drogbárók és smaragdcárok a szomszédjaik. Többek között a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt villája, de hogy itt él-e, azt a helyiek sem tudják. Prado az a hely, amiről a külföldi turisták azért nem tudnak, mert a kolumbiaiak el akarják titkolni előlük. Minket nem vezettek meg, láttuk, mitől döglik a légy errefelé. 

Bár borsózik a hátunk a gondolattól, mégis kénytelenek vagyunk visszatérni Melgarba, mert a Cundayt Purificaciónnal összekötő földúton nem közlekedik semmi. Reggel 9-kor már az izzasztó és szemetes nyaralóvárosban vagyunk, de csak annyit töltünk itt, ameddig egyik buszról átszállunk a másikra. 

A buszcsere is tartogat némi kalandot, ugyanis a csomagunkat cipelő srácot a szemünk láttára majdnem halálra gázolja egy dzsip, ami közel százzal hajt keresztül a városon. Melgarban minden délnek tartó busz megáll egy pár percre, így a 40-es főút rendesen betömörödik. Sokan nem bírják a tétlenséget, és elkezdik egymást előzgetni, behajtva a rakodók közé, akik megszokásból nem néznek körbe. A srác, aki Eri zsákját a fején próbálja átjuttatni az úttest túloldalára, belép a kocsi elé, és ha a sofőrnek nincs lélekjelenléte, biztosan kilapítja. Így a gyerek megússza azzal, hogy a dzsip elsodorja, amiből nagy egymásnak feszülés lesz a vége. Mikor lenyugszanak a kedélyek, végre mi is felszállhatunk egy Purificaciónba tartó buszra.

       A buszok között olykor feltűnik egy ARO Carpatia

A 40-es útról Girardotnál kanyarodunk rá arra a 45-ösre, ami a Rio Magdalena völgyét követve Neiva és Mocoa érintésével egész Ecuadorig fut. A Rio Magdalena Kolumbia leghosszabb folyója, s mint olyan, nem sok izgalmat rejt magában. San Agustín környékén még látványos szurdokvölgyeket alakított ki, de Pitalitótól egész a Karib-tengerig unalmasan tekereg egy széles és igencsak száraz völgyben. 

Először Espinalt, majd Guamót érintjük, aztán úgy két óra álmosító ringatózás után megérkezünk abba a Purificaciónba, amit a spanyolok a 17. században mezőgazdasági központként hoztak létre. Sokan nem tudják, de 1831-ben egy rövid időre Kolumbia fővárosa is volt, majd ahogy Bogotá szerepe felértékelődött, úgy vonult háttérbe a település. Ma nem több egy poros agrárvárosnál, ahol az ember pont csak annyit időz, amíg buszt fog Neivába vagy az ide nem messze fekvő Prado városkájába.

A Rio Magdalena túlpartján fekvő Pradót (nevének jelentése: rét) a poincos indiánok lakták, akik nem sok vizet zavartak, így a spanyolok egészen a 18. század végéig nem alapítottak itt települést. Az 1781-es térképeken már szerepel villaként, de falu rangot csak 1807-ben kapott, amit aztán egészen az 1960-as évekig őrzött. A változást a Rio Cundayon kialakított víztározó hozta, ami 4300 hektáros területével az egyik legnagyobb az országban. Prado hirtelen növekedésnek indult, mára több mint tízezer lakója van. A többség turizmusból él, mivel a víztározót sikerült egy meseszép völgyben létrehozni, ami az elmúlt években a kolumbiaiak egyik kedvenc hétvégi kirándulóhelyévé vált. Mivel nevezetesség, így az útikönyvek nem írnak róla, pedig nincs olyan kolumbiai elnök, akinek ne lenne háza a partján. Állítólag a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt egy villája, amit a legendák szerint maga Pablo Escobar építtetett neki, ezzel is elismervén a drogkereskedelemben elért sikereit.

Prado éjszaka

Ahogy Melgar, úgy Prado sem olcsó. 60 000 pesót kérnek minden egyes szobáért, legyen az csótányos dugófészek vagy medencével ellátott apartman. Bár már annyiszor aludtunk bordélyban, hogy lassan nem jön álom a szememre, ha nem sikoltanak a szomszéd szobában, ezúttal a medencés apartmant választjuk.

Prado bár turistaközpont, a külföldi számára nem rejt sok érdekességet. A helyi éttermek a kolumbiai vendégekre rendezkedtek be, így mindenhol bandeja paisát és lechonát lehet enni, ráadásul drágán, így maradunk a sarki cukrászdánál, ahol zseniális gyümölcskelyhet rittyentenek nekünk egész megfizethető áron.

Prado a kolumbiaiakról szól, nem a külföldiekről

Hétvége van, így joggal bízunk abban, hogy másnap reggel a tó partján sikerül csatlakoznunk egy kolumbiai családhoz, akik a víztározó nevezetességeit szeretnék körbecsónakázni. Tuktukkal igyekszünk a kikötőbe, ahol azonnal lecsapnak ránk a hajóskapitányok. 150 000 pesóért akarnak minket körbekalauzolni, de ennyi pénzt nem szeretnénk elkölteni, úgyhogy leülünk a kikötőben és várunk. Tíz perc nem telik bele, már érkezik is egy nagyobbacska társaság, akik szíves-örömest befogadnak a csapatba. Így is kell 60 000 pesót fizessünk a csónakosnak, de ennyit azért megér, gondoljuk.

Kikötő a Prado-víztározónál

És jól gondoljuk. A Hidroprado névre keresztelt víztározó tényleg mesés helyen fekszik. A Cunday környékén is látott kibillent plató két vonulata között hozták létre a tavat, aminek nyugaton lankás a partja, keleten azonban a homokkő szirtek függőleges fallal szakadnak a vízbe. Ha nem tudnám, hogy ezek a hegyek egészen fiatalok, a venezuelai tepuikhoz hasonlítanám őket.

 Elég látványos a Hidroprado keletei partvidéke

Szerencsénkre a család egy egész napos kirándulásra fizetett be, így a tó minden szegletét sikerül körbejárnunk. A csónakos megmutatja Noriega házát, s arról mesél, hogy az 1980-as években számtalanszor jelent itt meg Pablo Escobar is, aki személyes jó barátja volt az egykori panamai diktátornak.

Állítólag ez a panamai diktátor, Manuel Noriega villája

Ma már nem csak drogbáróknak és diktátoroknak van itt háza, hanem filmsztároknak, zenészeknek és a bogotái elit tagjainak is. Azok, akik a víztározó építése után szereztek itt földet, ma gazdag embernek mondhatják magukat, mivel ezek a területek erősen felértékelődtek. A helyiek közül néhányan hotelt nyitottak a parton, de azt a mezei turisták nehezen fizetik meg, mert 200 000 peso alatt errefelé nincsen szoba.

Filmsztároknak és zenészeknek vannak házai a Hidroprado partján

Eközben megérkezünk egy keskeny szurdokhoz, ami mentén egy hasadékhoz jutunk el. Az alig öt méter széles járatot 60-80 méter magas függőleges sziklafalak veszik körbe, amik oldalából olajmadarak károgása hallatszik. A többség nem mer kiszállni a csónakból, de én és egy kanadai srác bemerészkedünk a sziklák közé. Megtudom, hogy a társaság a kanadai srác, Gregory barátnőjének a családja, akik a következő két hétben körbevezetik az idegent a környék nevezetességein, miközben azt vizsgálják, jó férje-e a messzi Kanadába költözött Tatiánának. Itt vannak a szülők, nagynénik, unokatestvérek, mindenki.

     Jó magas a guachárók barlangja

A hasadék után kikötünk egy háznál, ami mögött egy természetes tó, a Laguna Encantada húzódik. Levesznek minket 5000 pesóra, hogy megmártózzunk benne, de az igazat megvallva elég zavaros a vize, így mellőzzük a pancsolást. Gregory és a gyerekek csobbannak egyet, utána elindulunk visszafelé. 

Szép a Laguna Encantada, csak nagyon retkes a vize

Délután egy magasságában kikötünk egy étteremnél, ahol 25 000 pesóért sikerül ennünk egy furcsa kinézetű halat. A pincér dumál rá minket, elmondása szerint ez a helyi specialitás. Ha ez, akkor nem vagyok nagy véleménnyel a pradói halkonyháról. Ilyen íztelen hájas kopoltyúst még életemben nem ettem, hogy próbáljam feledni, magamba öntök egy liter mangólevet.

Ezért a halért 25 000 pesót elkérni skandallum

Hiába rossz a kaja, a társaság széppé teszi a délutánt. Az egész család kíváncsi ránk, nem értik, mit keres két magyar Pradóban, hiszen a gringók ezt a vidéket nem szokták útba ejteni. Meghívnak az ibaguei nyaralójukba, de sajnos nem tarthatunk velük, mert vissza kell térjünk Bogotába, hiszen nemsokára indul a repülőnk. Igen, két hét múlva elhagyjuk Kolumbiát, és addig még néhány kötelességünknek eleget kell tegyünk.

     Ez a sasmadár búcsúztatott minket a tónál

Ebéd után visszatérünk a kikötőbe, ahol elbúcsúzunk útitársainktól, és felpattanunk egy camperóra (vidéki platós furgon), majd irány Prado. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A vidéki Kolumbia elvarázsolja az utazót, nincs ez másképp Cunday környékén sem. Voltunk abban a faluban, ahol a kolumbiai gerillamozgalom életre kelt, jártunk egy senki által nem ismert vízesésnél és egy kevésbé izgalmas barlangnál, de a legnagyobb élményt még mindig az emberek jelentik.

Bármennyire is élveztük Fusagasugá környékét, jól esik elhagyni a várost. Irány a melegebb éghajlat, első lépésként a másfél órányira fekvő Melgar, ami hosszú idő után az első olyan település, amiről ír a legújabb LP. És mit ír? Azt, hogy Melgar a bogotáiak kedvenc melegedője, ahol remek medencés szállodák és hangulatos bárok várják a fővárosban kihűlt fiatalokat és családosokat. 

Amennyire Hajdószoboszló nem izgalmas egy ausztrál hátizsákosnak, hát ugyanannyira unalmas Melgar a magyar utazónak. Az árak duplája a kolumbiai standardnek, még hétköznap is 30 dollárt akarnak rólunk legombolni egy szobáért, pedig rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a városban. Ennyi pénzért ráadásul csak lebujt kapni, úgyhogy ha lúd, legyen kövér; Melgar valószínűleg legnagyobb disznóóljában veszünk ki szobát 50 000 pesóért, de ehhez még ventillátor sem jár, viszont itt is van medence, persze csak annak, aki nem tart a gombától és a tífusztól.

Melgarnak még a temploma is csúnya

Nincs miért a városban időznünk, inkább buszra szállunk, és Icononzo hegyi faluja felé vesszük az irányt. A települést érdekes módon nem a spanyolok, hanem kanadai és skót telepesek alapították a 19. század végén, mert a cundinamarcai földbirtokosok nem engedték a messziről jött bevándorlókat földhöz jutni. Icononzót alig pár kilométerre a megyehatártól, Tolima tartományban hozták létre, 1300 méter magasan. A kilátás a településről a Sumapaz-folyó völgyére elég jó.

Icononzóból a kilátás Pandi falujára

Főterén egy neogótikus jelleget magán hordozó, vörös téglából épült templom áll. Van benne valami brit. Mára a skót és kanadai telepesek teljesen asszimilálódtak, a városka többi része pont olyan, mint bármelyik átlagos kolumbiai kisváros. 

Icononzo temploma magán hordozza az angolszász jegyeket

Ami miatt ellátogattunk ide, az nem más, mint a Pandi és Icononzo között féltávnál található szurdokvölgy, amibe a Sumapaz hihetetlen erővel tör be. Feljebb, Venecia környékén a folyó már megmutatta felszínformáló képességét, de amit itt művel, arra egyszerűen nincsenek szavak. Taxival jutunk el a völgy alján elhelyezkedő kanyonhoz, ami alig két méter széles, de legalább ötven méter mély. Annyira szűk, hogy lehetetlen normális képet lőni róla, de higgyétek el nekünk, ilyen lélegzetelállító kanyon még Kolumbiában sincs minden sarkon.

Képtelenség értékelhető képet lőni róla, pedig egészen zseniális látvány

- Icononzótól nem messze van egy vízesés. Ha gondoljátok, oda is elviszlek titeket - osztja meg velünk az infót a fiatal taxisofőr.

Egy fillérrel nem kér többet az útért, összesen tíz dollárt fizetünk neki a kanyonnal együtt a majd két órás kalandért. Azt mondja, örül, hogy külföldieket furikázhat, errefelé ez nagy szó. Nem csak elvisz minket a vízeséshez, de le is kísér a völgy aljába egy jelöletlen ösvényen. Láttunk már szebb zuhatagot életünkben, de egy percig nem bánjuk, hogy egy órával tovább maradtunk Icononzóban. 

Icononozo vízesésének nincs neve

A főtéren iszunk egy jó lulólevet, majd visszatérünk a lepukkant Melgarba. Iszonyú meleg és párás az éjszaka, korán kidob minket az ágy. Egyikünk sem akar feleslegesen itt időzni, úgyhogy kora reggel fogunk egy buszt a közeli Carmen Apicalába. Az út lakóparkok között kanyarog, igazából nehéz eldönteni, hogy mi tartozik Melgarhoz és mi Carmenhez. Húsz perc után mindenesetre szól a sofőr, hogy megérkeztünk, és le kell szálljunk. 

Icononzói utcakép

Carmen sem jobb Melgarnal. Úgy néz ki, ha az ember bemegy 1000 méter alá, a városok retkessé és rendezetlenné válnak. A főtér aránylag jól néz ki, de mindenhol száll a por, a felföldi tisztaságot pedig kutyák által széttúrt szemétkupacok váltják. Reggelire beülünk egy rántottára és lulóra, majd kisétálunk a városka határába, hátha sikerül fognunk egy buszt Cundayba. Pradóba szeretnénk megérkezni, de nem a Rio Magdalena völgyét követő főút mentén, hanem a hegyeken át, hátha rábukkanunk valami érdekesre.

Carmen Apicalá katedrálisa

Nem kell sokat ácsorogjunk, negyed órán belül felbukkan egy kisbusz, ami Cunday érintésével Villaricába tart. Az út ismét fantasztikus. Felkapaszkodik egy kb. 1000 méter magas kibillent platóra, amiről elég jó a kilátás Carmenre, valamint Cunday medencéjére. Mindenfelé szántók, bab- és szederföldek sorakoznak. A sofőrtől megtudjuk, hogy Villaricába két óránként van busz, így Cundaynál leszállunk és szállás után nézünk abban a reményben, hogy a délután folyamán valóban lesz még busz Villaricába, amiről ugyan nem tudunk semmit, de errefelé minden út szép, úgyhogy biztos nem fogunk csalódni.

Kilátás Carmen Apicalára és a Cunday-medencére

Cunday egy vidéki porfészek, ahol csak szeder- és kávészüretkor van élet. A szállók sem a turistákra, hanem az idénymunkásokra rendezkedtek be, éppen ezért hatalmas meglepetés, hogy rátalálunk a Hotel La Casonára, egy kedves házaspár háromszobás panziójára, ahol ugyanannyiért, mint Melgarban, egy minden igényt kielégítő, haciendaszerű szállást kapunk. Két kényelmes ágy, kulturált fürdőszoba, medence, reggeli és korlátlan jugófogyasztás az árban. A tulajok először azt hiszik, hogy kávébizniszben utazunk, de mikor megtudják, hogy mezei turisták vagyunk, teljesen lázba jönnek.

Cunday sem tűnik izgalmas falunak

- Estére idehívjuk a falu turisztikai referensét, ő majd segít nektek eligazodni a környéken - bocsátanak utunkra, és hozzáteszik - Villarica nagyon szép falu. Élvezzétek ki!

     50 000 pesót, vagyis 16,5 dollárt fizetünk ezért a helyért

A sofőr nem hazudott, a busz tényleg két óránként indul Villaricába. Hihetetlen, hogy ilyen világvége helyekre is tök könnyű eljutni, pedig Villaricát nem sok térkép jelöli. Az út - mondanom sem kell - lélegzetelállító. Bár nyeljük a port rendesen, egy percig nem bánjuk, mert a táj mindenért kárpótol. Ültetvények, legelők és misztikus kőerdők váltják egymást, háttérben az Andok közel 4000 méteres csúcsaival.

Cunday nem nagy szám, de hangulatos

A hangulathoz illően egy Los Alpes névre hallgató tanyabokron kelünk át. Elképesztő, hogy egy ilyen apró, alig pár család lakta veredát is milyen műgonddal próbálnak hangulatossá és jellegzetessé tenni a színesre festett házfalakkal és a magas tornácokkal. 

   Los Alpes, a kolumbiai Alpok

Jó másfél órás zötykölődés után futunk be abba a Villaricába, ami Tolima egyik legfontosabb gerillaközpontja volt egészen 2012-ig. Az 1950-es években ebből a faluból indult a 20. századi kormányellenes gerillamozgalom, aminek vezetői a Jiménez testvérek voltak. Az 1948-as bogotái vérengzés után - mely El Bogotazo néven vonult be a történelembe - az állam abból a célból, hogy letörje az ellenzéki liberálisok szarvát, átgondolatlan úthálózat-fejlesztésbe kezdett. Cunday környékén a Purificaciónba tervezett út mentén rengeteg földet alacsony áron felvásárolt az önkormányzat, a tiltakozókat a rendőrség és katonaság segítségével pedig egyszerűen kitelepítették a birtokaikról. A pórul járt farmerek San Pablo környékén leltek menedéket, ahol szűz, korábban betöretlen földeken kezdték újra életüket. Sokaknak nem jutott hely, így ők a Villarica veredára költöztek, amiből 1949-re egy majd 10 000 lakost számláló falu lett.

Villarica 1949-ig nem létezett

Sokan nem tudták megbocsátani a kormánynak, amit velük tettek, így fegyvert ragadtak, és a Jiménez testvérek vezetésével gerillatámadásokat indítottak Cunday rendőrsége és az útépítők ellen. A liberális eszmék csakhamar kommunista ideológiákká alakultak, táptalajt biztosítva a gerillamozgalmaknak. Akik Cunday környékén maradtak, két tűz közé szorultak. Ha nem engedtek az állam kizsákmányoló politikájának, akkor a katonaság erőszakkal kitelepítette őket, ha elfogadták az önkormányzat nem túl nagyvonalú ajánlatát, a gerillák árulásért kivégezték családjukat, házaikat pedig felgyújtották. Később az ELN és a FARC is tiszteletét tette Villaricában, öt évvel ezelőttig nem volt életbiztosítás a környéken tartózkodni.

Villaricában mai napig a múlt köszön vissza

Ma már más világ van, de ahogy Támarában és Cabrerában, úgy Villaricában is érződik a múlt fojtogató szorítása. A kizárólag kávétermesztésből élő falu bár gyönyörű helyen fekszik, a helyiek még nem tudják, mit csináljanak a hirtelen jött szabadsággal. Furcsán méregetnek minket, aki nem ismerős errefelé, azzal szemben távolságot tartanak. Beülünk ebédelni egy helyre, de nehezen áll velünk szóba a pincérlány. Mikor végre veszi a bátorságot, hogy megkérdezze, mit kérünk, akkor azt hűvösen teszi, mintha csak Peruban volnánk. 

Villaricában ma már nincsenek gerillák, kávé viszont annál több

Körbesétáljuk a falut, de semmi nem ösztökél minket maradásra. Az első Cundayba tartó buszra felülünk, és hátunk mögött hagyjuk az egykor volt gerillaközpontot. Már sötétedik, mire visszaérünk a szállásunkra, ahol már vár ránk a falu turisztikai referense, egy 70 év körüli tanárember, aki elmondása szerint éveken át vezetett egyetemistákat Cunday legnagyobb nevezetessége, az Edén-barlang mélyére tanulmányi kirándulás keretében.

- Én már idős vagyok, de a barlangoktól nem messze él egy Lucho nevű fickó, aki szívesen elkísér titeket a barlangba - meséli az öreg - 100 000 peso a kirándulás, plusz a kocsi, amit 60-70 000-ből lehet megúszni.

Ez rengeteg pénz, ennyit egy barlangért biztosan nem fizetünk, így rövid eszmecsere után abban maradunk, hogy alszunk rá egyet, s majd meglátjuk. A szálló tulaja azt mondja, majd ő felhívja nekünk Luchót, és ha akarjuk, mehetünk gyalog a barlangokig, és akkor a kocsi árát is megspóroljuk.

  Oda tartunk

Reggel bár szemerkél az eső, úgy döntünk Erivel, hogy nekivágunk a távnak. Lucho sajnos nem vette fel a telefont, így kicsit céltalanul bolyongunk, de egy tuktukos végül bevállalja, hogy 25 000 pesóért cserébe elvisz minket a fickó házához. Az ám, csakhogy fogalma nincs arról, hol is lakik Lucho. Negyed óra mototaxizás után néhány munkásemberbe botlunk, akik a méter mély kátyukat tömik éppen be. Mázlink van, köztük van Lucho is, aki megpillantván minket azonnal nyeregbe pattan, és vágtázik tűzpiros tuktukunk után. 60 000-et kér a barlangi vezetésért, amire végül rábólintunk. 

Lucho az útépítést hagyta abba miattunk

Bekísér minket az otthonába, ami inkább tűnik sufninak, mint lakóháznak. Csak a felesége van otthon és az állatai, kutyák, macskák, tehenek és kacsák, mindhárom gyereke Cundayban van, tanulnak. Lucho 47 éves, testfelépítésén látszik, hogy egész életében dolgozott.

- Marhákat tartunk és van egy kis kakaóföldünk - meséli.
- Régóta itt éltek?
- Ez az egész egykoron az apám birtoka volt - mutat körbe -, de az állam lenyúlta tőle, hogy megépítse ezt a nagyon fontos utat Purificaciónba.
- Úgy tudom, busz sem közlekedik rajta - okoskodom.
- Nem hát. Soha nem is közlekedett, és soha nem is fog. Csak egy ürügy volt, hogy az állam lenyúlja az emberektől a földeket.
- Mi volt a gerillákkal?
- Azok meg azt vitték el, ami megmaradt. 
- Mikor tértetek vissza?
- Mikor az állam kárpótolta a családot, úgy 15 éve. Persze nem az egészet kaptuk vissza, csak egy töredékét, de legalább van hol laknunk. Hagyjuk a múltat, inkább barlangásszunk!

Luchónak dzsungelcsirkéi is vannak

Nyom a kezünkbe egy-egy bányászsisakot, majd nekivágunk a hegyoldalnak. Első állomásunk Lucho kakaóföldje, ahol le is csapunk egy érett gyümölcsöt. Aki még nem kóstolta a kakaó gyümölcsét, az mindenképp próbálja ki valahol, mert kevés ennél finomabb dolog van a Földön. 

       A kakaógyümölcs remek találmány

A kakaóföldek után átkelünk egy folyón, ami fölé Lucho épített hidat bambuszból. Ha Costa Ricában lennénk, legalább húsz dollár lenne a belépő az élményért, de itt ilyesmivel nem foglalkoznak.

Bambuszhidakon kelünk át

Innen egy ideig legelőkön át vezet az utunk, majd egy házhoz érkezünk, amiben egy öreg asszony él agresszív korcsával.

- Vigyázzatok a döggel, mert már engem és a lányomat is megharapta egyszer, pedig minket ismer - mosolyodik el Lucho.

     Az Edén-barlang Lucho birtokának végében van

Eri egy frászban van, mivel 2012-ben Thaiföldön egyszer megharapta egy ilyen rusnyaság. Azóta tart a csaholó kutyáktól. Szerencsére az eb átenged a birtokon, de azért Lucho párszor odacsap neki egy fabottal. Érdekes módon a dögöt nem érdekli, hogy velünk van vezetőnk kutyája is, ami amúgy nagyon jó fej, folyamatosan töri előttünk az utat.

       A kutya Lucho előtt jár egy lépéssel

Az erdő mélyén csúsznak a kövek, próbálunk a liánokba kapaszkodni. Majd egy óráig tart, mire elérünk a barlang bejáratához. Erinek csúnyán elkopott a bakancsa, így jelzi, ő inkább marad a kutyával, én pedig menjek Luchóval, ha van kedvem.

    Eri küzd az elemekkel

Sok barlangban jártam már, de ennyire párás és meleg hasadékban még soha. Maradjunk annyiban, hogy Európában az Edénhez hasonló barlangokba csak szakszerű barlangi vezetés és biztosítás mellett lehetne bemenni, de Kolumbia más világ. Húsz percig bírom a szaunában, utána szólok Luchónak (aki pont annyira izzad, mint én), hogy eleget láttam, forduljunk vissza.

Denevéreket keresünk a barlang falán

A bent töltött húsz perc alatt azért láttunk ezt-azt. Volt néhány meggyalázott cseppkő, egy raj denevér és pár skorpiópók, ami tized annyira sem veszélyes, mint amilyennek kinéz. A teste jó 5-6 centiméter, lábaival együtt pedig akár 30 centis is lehet. Bár van tövise, mérge nincsen, így ártalmatlan jószág. Ettől függetlenül nem szívesen venném a kezembe.

 Elég ronda teremtmény, de teljesen ártalmatlan

Mire kiérünk, Eri már egyedül van. Lucho kutyája visszasietett a házhoz, mi pedig a távolból követjük. Vezetőnk felesége guanabana jugóval fogad minket, közben beesnek a gyerekek is, akik tátott szájjal bámulják a két gringót. A barlang nem érte meg a 60 000 pesót, de látni a gerillák alól épp csak felszabadult vidéket nagyon jó volt.

Mivel busz nem közlekedik az úton, így gyalog indulunk vissza Cundayba. Másfél óra baktatás után feltűnik egy ház, ahol tudunk vizet és üdítőt venni. Az ottaniak, a kislány, 40 éves anyukája és a 70 éves nagymama hihetetlenül aranyosak, egy kis beszélgetés után közlik, hogy meg voltunk hívva az italokra. Ilyen is csak Kolumbiában, esetleg El Salvadorban történhet meg az emberrel. 

Ezen az úton egészen biztos nem jutunk el Purificaciónba

A késő délutáni órákban érünk vissza Cundayba. A következő állomásunk Purificación, illetve Prado lesz, de mivel ezen az úton nem közlekedik semmi, kénytelenek leszünk visszatérni Melgarba. Hogy ilyen városok minek vannak Kolumbiában?!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!