MIRADOR - "Kilátó a világra"

Őrültségnek tűnhet egy alig pár napja kitört vulkánt megmászni, de egyáltalán nem bánjuk, hogy nekimentünk a Telicának. Kevés szebb tűzhányón jártunk eddig, s bár lávát nem láttunk, ez a nap mégis felejthetetlen marad.

Leónban az ember két dolgot csinálhat: bulizhat és vulkánt mászhat. Inni akárhol lehet, így az utóbbit választjuk, csak nem igazán tudjuk, hogyan fogjunk neki. 

A legtöbb hátizsákos a közeli Cerro Negrót célozza meg, ami egy egészen apró tűzhányó, ráadásul nem is annyira látványos. Ami miatt a többségnek mégis erre a vulkánra esik a választása, az az adrenalin, amit akkor érez az ember, mikor a vulkán oldalában deszkára feküdve nekiindul a lejtőnek. Többször nyeltünk már homokot ilyen kalandok során, így egyáltalán nem fűlik hozzá a fogunk, meg amúgy sem szívesen fizetünk ki kettőnkre 50 dollárt azért, hogy deszkán szelfizgető gringókat bámuljunk egész nap.

Még első, Leónban töltött éjszakánk idején hallottuk, hogy néhány napja kitört a Telica. Ilyen esetben a hatóságok le szokták zárni a csúcsra vezető ösvényeket, de ez Nicaragua, ahol az ilyesmire nincs pénz. Ez a mi nagy szerencsénk, ugyanis aktív vulkánt ezidáig csak Guatemalában sikerült másznunk, s most itt az újabb lehetőség. A baj csak az, hogy sehol nem találunk infót arról, milyen irányból érdemes nekimenni a csúcsnak, s hogy miként jutunk egyáltalán közel a tűzhányóhoz.

A recepciós csaj egyik barátja ment meg minket, aki néhány éve pár cimborájával megmászta a Telicát.

- Menjetek busszal Quimaráig és szálljatok le a hídnál. Másszatok le a folyómederbe és sétáljatok addig, amíg keresztbe nem lesz egy drótkerítés. Ott forduljatok balra és menjetek el a nagy mangófáig. A fa mögött indul felfelé az ösvény, nem lehet eltéveszteni.

Hát már hogy lehetne? Nicaragua ezen részén két dolog állandó: a szögesdrót és a mangófa. Ezekből száz méterenként úgy kb. harmincba botlik bele az ember, nyilván könnyedén rátalálunk pont arra a drótra és fára, amiről a srác mesél. Mindenesetre megpróbálok a google maps és a fiú által elmondottak alapján összehozni egy térképet, hátha segít.

Másnap kora hajnalban már a buszon ülünk. Quimarát (ami nem falu, hanem maga a híd) kb. harminc perc alatt érjük el. A srác instrukciói alapján lemászunk a kiszáradt folyó medrébe és elindulunk a hegyek irányába. 

Quimara nem egy település, hanem egy híd

Egy jó ideig még nem látjuk magunk előtt a Telicát, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel a rengeteg körülöttünk röpdöső motmot teljesen lefoglalja a figyelmünket.

Gyönyörűek a motmotok

Jó negyven perc baktatás után megpillantjuk a medren átívelő szöges drótot. A gond az, hogy ezen a részen a folyó több ágra szakad, így a szigetek között bóklászva elég nehezen lelünk rá az ösvényre, ami a Telica felé fordul. Végül csak rátalálunk, ami azonban csak az első pár száz méteren ösvény, később egy mély mederré alakul. Vélhetően a láva elvezetésére mélyítették ki ennyire, láttunk már ilyet máshol is, pl. Ecuadorban a Tungurahuánál.

Amíg nincs benne láva, ösvénynek is jó

A környéket tüskés bozót és akácliget borítja, no meg számtalan mangófa, aminek hála fogalmunk nincs, merre tovább. Leónban a srác azt mondta, az út a csúcsra egy ilyen fa mögül indul, de mégis melyik mögül? Az ösvény egyszercsak elhal a dzsindzsában. Unalmasan legelésző marhák bárgyún néznek ránk, mi pedig forgolódunk, merre is tovább.

Bozótevő tehén

Hihetetlen, de a semmiből előbukkan egy ranchero. Épp a teheneit hajtja le a hegyről.

- Az ösvény nem erre van - tudatja velünk, amire már mi is rájöttünk egy ideje.
- Nekünk azt mondták, egy nagy mangófát kell keresnünk. De itt annyi mangófa van, fogalmunk nincs melyik az.
- Odébb van az még. Kövessenek, visszairányítom magukat az ösvényre.

Követjük a fickót keresztül a bozóton egy kanyon széléig.

Barátunk lóháton töri nekünk az utat

- Itt menjenek le, a túloldalon fel, majd a szögesdrót mentén sétáljanak tovább. Tíz perc és ismét az ösvényen lesznek. Na, jó utat! - azzal visszafordul a marháihoz.

Nem hazudott a fickó. Tíz perc múlva nem csak az ösvényt, a mangófát is megpillantjuk, ami tényleg egészen jól látható innen. Az árnyékában néhány fehér srác ücsörög, a vezetőjük épp bőszen magyaráz nekik valamit, úgyhogy csak intünk és megyünk tovább.

Messze van még a csúcs

A mangófánál meredek kaptató kezdődik. Nagy a meleg, így durván belassulunk. Fél órán belül utolérnek minket a srácok, akik - mint utóbb kiderül - quetzaltrekkerek. A Quetzaltrekkers nevű vállalkozás Nicaragua mellett Guatemalában van jelen, főként vulkántúrákat szerveznek önkéntes vezetők segítségével. Ezek a srácok azért másszák most a Telicát, hogy megtudják, mennyire maradt járható az ösvény a kitörés után. Mint minden ilyen csapat, ők is kutyával másznak, mivel azok előre megérzik a vulkánkitörést. Ha hirtelen elindul az eb lefelé, jobb elkezdeni szaladni. Ezúttal a jófejnek esze ágában sincs visszafordulni, így mi is nyugodtan folytatjuk az utunkat.

A srácok lehagynak minket, így egy semmi közepén álló kapuhoz érve kicsit elbizonytalanodunk. Három irányba indul az ösvény, mi a legmeredekebbet választjuk. Jól döntünk. Csodás kilátás tárul elénk háttérben a Cerro Negróval és a Momotombóval. 

Háttérben feltűnik a Cerro Negro és a Momotombo

Az akácos miatt már egy jó ideje nem láttuk a Telicát, de nem sokkal később végre megpillantjuk a vulkáni kúpot és a gigantikus méretű krátert. Egy mezőn kell átvágjunk, amin lovak legelésznek nagy békében. A mezőn mindenfelé hatalmas, fekete kősziklák láthatók, amiket pár nappal ezelőtt köpött ki magából a tűzhányó. Még melegek.

Hatalmas a Telica krátere

A mezőtől már csak negyed óra a kráter, aminek a szélén a quetzaltrekkerek bőszen fotózkodnak. Bár füstöl a Telica, nem tűnik túl haragosnak. A kráter jó száz méter mély, s bár nincs akkora, mint a Masayáé volt, a morajlásával félelmetesebbnek hat. 

Kutyával kell vulkánt mászni, akkor nem lehet gond

- Egy kicsit lejjebb van egy denevérbarlang - közli velünk a csapat vezetője, egy amerikai csaj - Ha gondoljátok...

Hogyne gondolnánk? Fotózkodunk mi is egy sort a kráternél, majd utánuk megyünk.

    Mi a Telica kráterénél

Ez az ösvény nehezen követhető, mert a kitörés miatt került rá egy nagy adag hamu, de végül nekünk is sikerül rátalálnunk a barlangra. Odabenn több ezer denevér zajong, s mivel a járat szűk, szinte megérintenek minket a szárnyaikkal. Erinek egy idő után sok lesz, én viszont egész a járat végéig merészkedek. Hihetetlen élmény ez a barlang, még a venezuelai Guácharo-barlangnál is jobb.

Eri a barlang bejáratánál

Kilépve a járatból a San Cristóbal-vulkán mögött hatalmas viharfelhőket pillantunk meg, amik vészjóslóan közelítenek a Telica felé. Így szokott ez lenni aktív tűzhányók esetében, mármint hogy a vulkán mágneses tere bevonzza a zivatarfelhőket.

Jófejek csüngenek a plafonon

Gyors léptekben kezdünk ereszkedni, de az esőt nem ússzuk meg. A villámokat azonban igen, amik bőszen csapkodnak bele a Telica csúcsába, de ezt a csodát már a mangófától nézzük végig. A quetzaltrekkeres srácok itt hátramaradnak, mivel értük privát kocsi jön késő délután, nekünk viszont buszt kell fognunk vissza Leónba.

Bár az utolsó tíz percben eláll az eső, így is rommá ázva szállunk fel a tömött buszra. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyáltalán nem bánjuk, hogy a Telicát választottuk, és nem a Cerro Negrót. Eddig ez volt a leghangulatosabb vulkántúránk itt, Nicaraguában.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Leónt szeretik Granadához hasonlítani, pedig semmi értelme nincs. Hiába alapították ugyanabban az évben a két várost, a történetük elvált egymástól. Amíg Granadába évszázadokon át ömlött a pénz, addig León az életbenmaradásáért küzdött. És küzd most is. Nem néz ki jól, de pont ettől nagyon szerethető város.

Managuából az út Leónba másfél órán át tart egy végtelenül unalmas, kiégett tájon keresztül. Ritkán alszom be napközben buszon, mert szeretek nézelődni, de most folyton lecsuklik a fejem. Hirtelen arra riadok, hogy hatalmas a tülkölés - megérkeztünk Leónba.

A buszok a piacon állnak meg, ahonnan kikeveredni egy rémálom. Szekerek, caponerák (nicaraguai riksák), mototaxik és milliónyi árus kerülgetik egymást, közben a buszok forgolódnak jobbra-balra szüntelen dudálás közepette. Jó negyed óra, mire kievickélünk a sűrűjéből és León nyugodtabb, belvárosi utcáira tévedünk.

Caponerák okoznak dugót

Leónt Granadához hasonlóan ellepték a turisták, de amíg a tó partján fekvő várost a jobb módú külföldiek lakják be, addig Leónt a mulatni vágyó hátizsákosok és a tengertől kicsit elszakadó szörfösök, aminek köszönhetően a legtöbb szálló eléggé lepukkant. Nem akarunk parti hostelben kikötni, így inkább a belváros szélén kutakodunk. Sikerül rábukkannunk egy csendes helyre, ahol csak néhány karkötő fonogató argentin héderel.

Leónban sincs hiány színes házakból

León évszázadokon keresztül bámulta Granada hátát, mindig egy lépés lemaradásban volt. A különbség most is szembetűnő. Amíg a királyi várost a mostani kormány szépen rendbehozta, addig mintha Leónról megfeledkezett volna. Az utcák rendezetlenek, a legtöbb épület omladozik, ha jó fej akarok lenni, akkor azt mondom, León megmaradt patinás városnak. Valószínűleg pont ezért választották a hátizsákosok központjuknak. Itt nyugodtan lehet aljasodni, utcán hányni, senkinek nem szúr szemet.

 Sok templom, köztük a San Juan is, eléggé romos

Az, hogy a városra nagy ívben tesz a vezetés, ebben a formában nem igaz. A főtéren álló katedrálist (ami egyébként a legnagyobb Közép-Amerikában) éppen itt létünkkor gondolják úgy, hogy renoválni kellene, úgyhogy szépen körbetekerték egy nagy, kék lepedővel.

Mekkora mázlink van Közép-Amerika legnagyobb katedrálisával!

A tőle egy sarokra található La Merced az egyetlen templom Leónban, amit sikerült renoválni, a többi azonban tényleg lepukkant állapotban van. 

     A La Merced templomot sikerült renoválni

A Recollecciónt is jobb éjszaka fotózni, akkor kevésbé látszik rajta, hogy lassan összedől. Kár értük, ahogy az egész városért kár, mert szerintem jobb a hangulata, mint Granadának volt. Mintha itt jobban ki akarnák szolgálni a turistákat. Rengeteg a bár, az étterem, és egészen divatos street food helyek is nyíltak az elmúlt években.

Éjszaka igazán mutatós a Recolección

A várost Granadával együtt, 1524-ben alapították a spanyolok, de nem itt, hanem innen kb. 30 kilométerre, a Momotombo-vulkán lábánál. Egészen 1610-ig ott is állt, de az állandó földrengések és vulkánkitörések miatt végül ideköltöztek és újralapították Leónt. Az egykor volt várost nem hogy elhagyták, el is felejtették, végül csak 1960-ban sikerült a régészeknek kiásniuk a hamu mélyéről.

Másnap buszra szállunk és felkeressük a 2000 óta Világörökségnek számító León Viejót. Az ember azt hinné, egy ilyen jelentős feltáráshoz könnyű eljutni, de nem így van. Az első busszal egy La Paz nevű porfaluban kötünk ki, ahol át kell szálljunk egy Puerto Momotombóba induló másik csotrogányra. Aszfaltút az nincs, úgyhogy nyeljük a port rendesen, amíg be nem futunk a Xolotlán-tó északi partján fekvő koszfészekbe.

   La Paz központja a buszforduló

Az első dolog, amibe belebotlunk, egy ősrégi UAZ. Nyilván a hidegháborús korból maradt hátra, s mint olyat, nagy gonddal óvnak a helyiek. A falvakban még emlékeznek a Somoza-diktatúra, majd a Reagen-kormány kegyetlenkedéseire, így mindenre, ami a szovjetekhez köthető, mély romantikával tekintenek.

Puerto Momotombóban megállt az élet

A régészeti park a falu határában található. Egy lélek nincs az utcákon, csak néhány kecskét látunk legelészni és kutyát a porban fetrengeni. A bejáratnál aztán belebotlunk az első emberbe, a jegyszedőbe, aki öt dollárt kér fejenként. Hogy miért amerikai pénznemben szedik be a belépőt, az ördög tudja, de Nicaraguában szinte mindenhol ez a divat.

Hogy milyen a park? Olyan, mint Budán az Aquincum, csak oszd el kettővel. Kizárólag az épületek alapjai látszanak, azokat is a legtöbb helyen gondosan körbebetonozták, nehogy az idő vasfoga továbbrágja. 

León Viejo bár a Világörökség része, nem nagy szám

Mindegyik épületegyüttes elé kiírják, mi volt pontosan, de az igazat megvallva, nehéz elképzelni, hogy itt valaha emberek éltek. Az egész parkban a legizgalmasabb az a több száz motmot, ami egyébként Nicaragua jelképének számít.

Nicaragua nemzeti madara, a motmot

Felérünk egy domtetőre, ahonnan remek kilátás nyílik a Xolotlán-tóra valamint a Momotombo-vulkánra. Ez a majd 1300 méteres, szinte tökéletes kúpformájú tűzhányó volt az, ami 30 kilométerrel odébb költöztette Leónt és nyelte el a hátrahagyott települést. 

Panorámakép a Momomtombo-vulkánról

Annyira megtetszik nekünk a látvány, hogy lesétálunk a tópartra, ahol belebotlunk néhány halászba. Nincs nagy fogás, de azért szekérrel jön a zsákmányért az egyikük felesége és fia. Az egész olyan, mintha 1610-ben megállt volna az élet. A legmodernebb dolog a fauban tényleg az az UAZ, ami magányosan ácsorog a poros út szélén.

Életkép Puerto Momotombóból

Ha az ember Leónba látogat, általában megmászik egy vulkánt. Adná magát a Momotombo, de éppen csendes, így nem tűnik túl izgalmasnak. Nem úgy a Telica, ami tegnapelőtt tört ki és állítólag azóta is füstöl. Visszatérünk hát Leónba, hogy másnap nekiinduljunk a hegyeknek. No, de ez már egy másik történet...

Leónt ez a vulkán ítélte "menekülésre"

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!