Ciudad del Estébe az emberek vásárolni járnak. Mi nem ezért jöttünk ide, hanem a Föld második legnagyobb vízerőműve, az Itaipú, valamint a senki által nem ismert Salto Monday miatt. Két gigantikus élménnyel gazdagodtunk, most már mehetünk Argentínába.

A latin országokban a buszterminálok közelében épített hotelek általában nagyon csúnyák és veszélyesek. Ez alól kivételt képez Curuguaty, ahol példásan tiszta és elegáns szobában pihenhetjük ki az éjszakai buszos árokba csúszás okozta stresszt. Nem élvezhetjük sokáig a kényelmes szobát, mert alighogy felkel a nap, újra a terminálon találjuk magunkat.

A busz egy Cruce Carolina Andrea névre keresztelt elágazásnál tesz le. Paraguayban annyi a tűegyenes útszakasz, hogy ha véletlenül akad egy kanyar, akkor azt a paraguayiak azonnal elnevezik.

Ciudad del Este a távolbólCiudad del Este a távolból

Stoppolunk. Egy paraguayi fickó áll meg, de csak Nueva Esperanzáig szállít minket. Innen már iránytaxik indulnak a rém ronda kereskedelmi központba, Ciudad del Estébe, Paraguay, Argentína és Brazília hármas határára. A város úgy néz ki, mint egy gigantikus, igénytelenül felépített ázsiai bevásárlóközpont. Az utcákat körülölelő négy-öt emeletes épületek zsúfolt és többnyire parányi üzletei ömlesztve kínálják a rossz minőségű kínai ruhák tömkellegét és a hasznavehetetlen - de nyilván nagyon praktikus - műanyag ketyeréket.

Ciudad del Este nem szép város

Ciudad del Este nem szép város

Ahogy tüzetesebben szemügyre vessszük a boltokat, feltűnik, hogy a szedett-vedett limlom között azért jó minőségű, márkás termékek is akadnak, durván 20%-kal olcsóbban, mint bárhol Paraguayban. Itt mindenki eladni vagy venni akar valamit. Mi nem azért jöttünk ide, hogy vásároljunk, eladni meg végképp nem szeretnénk semmit sem, sokkal inkább azért, hogy megnézzük a város határában alászakadó Salto Mondayt.

Másnap reggel felpattanunk egy helyi járatra, amivel röpke 10 perc alatt megérkezünk a déli városrészben található parkhoz. Az elmúlt két évben kismillió vízesést láttunk már, így egyikünk sem lelkesedik túlzottan, de ahogy messziről meghalljuk a vízesés lármásan morajló hangját, máris nyilvánvalóvá válik, hogy a Salto Mondaytól mást kapunk, mint amit előzőleg vártunk. A bejáratnál nincs egyetlen turista sem, csak egy jegyszedő csaj és pár unalmában őt szórkoztató parkőr. Izgatottan kifizetjük a 3 dolláros belépőt, bár a srácok annyira meglepődnek a külföldi arcokon, hogy majdnem elfelejtik elkérni a jegy árát. Nem meglepő módon a regisztrációs könyvben külföldi neveket egyáltalán nem találunk.

A park bejáratánálA park bejáratánál

A bejárattól igényesen kiépített ösvény vezet a burjánzóan zöld növényzet között a hegy oldalában húzódó, szédítő szakadékhoz, és a félig kész, de azért már használható kilátóhoz. A szomszédos hegyről az 50 méter magas 120 méter széles víztömeg dübörögve hull a mélybe. Ahogy megpillantjuk, visszahőkölünk a meglepetéstől. Az időjárással és az időzítéssel megint mázlink van, a hatalmas vízesés fölött percekig egy nagy szivárvány látható. Az egész parkban csak mi ketten vagyunk, egy óra is kevés, hogy beteljünk a mesés látvánnyal. Egészen törpének érezzük magunkat a döbbenetes erejű víztömeg mellett állva. Ha a Salto Monday Európában volna, egészen biztos, hogy a kontinens highlightjai között tartanák számon, de alig negyven kilométerre nagytestvérétől, az Iguazútól, szegényke méltatlanul feledésbe merült.

Salto Monday Salto Monday 

A látványtól megittasodva, elégedetten utazunk vissza a városba. Délután Paraguay egyetlen jól ismert turisztikai látványossága, az Itaipú vízerőmű felé vesszük az irányt. Ciudad del Estéből közvetlen buszjáratok indulnak az évek óta turisták által ingyenesen látogatható erőmű parkjába, ahol egy dokumentumfilm megtekintését követően buszok szállítanak el minket az erőmű különböző részeihez.

Az Itaipú vízerőmű légi felvételeLégi felvétel az Itaipú vízerőműről

Hogy lesz egy vízerőmű turisztikai látnivaló? A bemutatott film sok mindenre választ ad, de beszéljenek helyettem a számok. Az Itaipú évente körülbelül 100 terrawatt energiát termel (összehasonlításképpen Magyarország éves villamosenergia fogyasztása nem haladja meg a 40 terrawattot), a gát közel 8 kilométer hosszú és 200 méter magas. Az itt termelt áram Brazília áramszükségletének 17%-át fedezi, Paraguayénak pedig 75%át. A vízerőműből annak ellenére Paraguay profitálja a legtöbbet, hogy az építkezést nem a természeti kincsekben szegény, parányi Paraguay finanszírozta, hanem Brazília.

A gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magasA gát 8 kilométer hosszú és 200 méter magas

A '60-as években a népességnövekedésnek köszönhetően Brazíliában komoly áramellátási gondok adódtak. Ekkor született meg az Itaipú vízerőmű ötlete a Paraná-folyón, de ehhez Paraguay beleegyezése kellett. Azon túl, hogy a két ország ekkortájt nem ápolt felhőtlen viszonyt, az erőmű építése természetvédelmi kérdéseket is felvetett. Végül győzött a profit iránti vágy, így Paraguay belement az építkezésbe, átadva a múltnak a mesés Guaira-vízesést. Az állítólag Iguazúnál is szebb zuhatagot Paraguay csak úgy volt hajlandó beáldozni, ha az áramexportból származó bevételek teljes egészét bezsebelheti. Brazília belement az egyezségbe, így lehet az, hogy bár az erőmű jó részt brazil pénzből épült, profitálni csak Paraguay profitál belőle.

A már nem létező Guaira-vízesésA már nem létező Guaira- vagy más néven Sete Quedas-vízesés (forrás: financiarul.ro)

Első lépésként el kellett terelni a Paranát. A 80 méter mély, 2 kilométer hosszú elterelő csatornát három évig ásta több tízezer munkás, ezalatt durván 70 millió köbméter földet és sziklát mozgattak meg. 1978-ban, egy szép októberi napon, lezárták a folyó természetes útját, és az elképesztő erejű víz fülsüketítő zaj kíséretében behömpölygött a mesterségesen kialakított új mederbe.

Az első akadály elhárítása után megkezdődött az Itaipú gátak megépítése. A munkaerőhiány pótlására rengeteg munkást szállítottak a térségbe külön lakónegyedeket létrehozva, gyakorlatilag benépesítve Foz do Iguaçu határvárosát. Negyvenezer ember dolgozott óriási tempóban, amikor kiderült, hogy nagy baj van. A gátak építésére alkalmasnak titulált kőzet egy rétege ugyanis morzsalékos lett, kizárt volt, hogy elbírja a rá nehezedő nyomást. Végül az üregeket betontömbökkel töltötték ki, amihez több ezer kilométerről szállították a cementet, és több mint 50 ezer háztartási hűtőgépnek megfelelő hűtőberendezést alkalmaztak, hogy a száradás során keletkező repedések létrejöttét megakadályozzák.

Az Itaipú brutális méretűAz Itaipú brutális méretű

Hét évvel az első munkálatok megkezdése után eljött a próba napja. Egy olyan próbáé, ami ha kudarcot vall, akkor a Paraná-völgyön óriási sebességgel végigömlő víztömeg mindent elpusztít. Az elterelő csatorna zsilipkapujait megnyitották, a víz bedübörgött a tározóba. A vízszint emelkedni kezdett, majdnem két hét alatt érte el a maximális 100 métert. Ezalatt a gátak állták a sarat és a széles Paraná-völgy a Guaira-vízeséssel szép lassan eltűnt a föld színéről.

Akik korábban itt laktak, azokat evakuálták. Bár a próba ideje alatt senki nem tartózkodhatott a területen, így is voltak, akik a közelben maradva, sírva nézték végig, ahogy a házuk víz alá kerül.

Női szemmel a villamosenergia-fejlesztő és -átalakító berendezések látványa nem különsebben izgalmas, sokkal inkább a zsilipeké és a gát peremén épített túlfolyóé. Hatalmas építmény, soha nem láttam még ekkora monstrumot.

Miután körbebuszoztuk a vízerőművet, visszatérünk Ciudad del Estébe. Mivel a szállónk eléggé vacak, ráadásul drága is, így összepakolunk és irány a határ. Persze az átkelés Argentínába nem megy könnyen, de erről majd később...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!