Nincs olyan nap, hogy like-gyűjtő oldalakon ne látnék legalább egy bejegyzést a Föld legveszélyesebb útjáról, a bolíviai Death Roadról. Ezen oldalak üzemeltetőinek valószínűleg fogalmuk nincs arról, hogy a Halál útja 2007 óta semmivel sem követel több halálos áldozatot, mint egy átlag dél-amerikai út, mivel hét éve elterelték és leaszfaltozták azt. Ma a klasszikus nyomvonalat kizárólag gringók használják, akik biciklivel ereszkedhetnek le a Yungason keresztül Coroicóba, röpke három óra alatt. Már ha egy ilyen kalandért hajlandóak ott hagyni egy új bicikli árát...

Korábban jártam már Amazónia kapujában, Rurrenabaquéban, de csak repülővel és csónakkal, mert mindig elijesztett, amit a terminálon mondtak, miszerint a menetidő 20 és 70 óra között változik, attól függően, hogy milyen az időjárás. La Paztól Rurre (ahogy a helyiek hívják), mindössze 450 kilométerre fekszik, így a 20 óra is idegtépő, nemhogy a 70. Most azonban van időnk, nem rohanunk sehová, így nekivágunk Bolívia állítólag leggázabb útjának.

Az ezen az úton közlekedő buszok nem a La Paz-i terminálról, hanem egy külső kerületből indulnak, ahová taxival jutunk el. Egy olyan szakadt kisbuszba ülünk be, amiről bőven el tudom képzelni, hogy néhányszor már megjárta a Halál útját, vagy akár le is tért róla. Fél óra elteltével érünk fel a La Cumbre névre hallgató, 4700 méteres hágóba, ahonnan megkezdjük az ereszkedést keresztül a Yungason.

La Cumbrénél kezdődik a YungasLa Cumbrénél kezdődik a Yungas

A La Cumbrétól Coroicóba tartó útszakasz azért kapta a Halál útja nevet, mert 2007 előtt évente több mint 300-an vesztették rajta életüket. A 70 kilométeres távon az út 3500 métert esett négy különböző éghajlatot érintve, ami önmagában is roppant megterhelő volt a sofőröknek, nem beszélve arról, hogy bizonyos szakaszokon egy sávosra szűkült. A növekvő forgalom, az állandó köd és az út szörnyű állapota vezetett oda, hogy 2006-ban majdnem 400-an haltak szörnyet a Coroicóba tartó útszakaszon, amit a köznyelv a Halál útjának kezdett nevezni. Aztán 2007-ben Evo Morales megnyitotta az új, aszfaltozott utat, vele párhuzamosan pedig lezárta az időközben az angol Top Gear autós magazin segítségével világhírnévre szert tevő Halál útját a forgalom elől. Ha jól tudjuk, azóta naponta csak egyetlen busz közlekedik ezen a szakaszon, ami az út mentén élőket szállítja La Pazba.

A Yungason nem veszélytelen a buszközlekedés - ez a sofőr sajnos nem élte túl

Ma már mindenki az új úton közlekedik, ami egyáltalán nem gáz; Peruban sokkal rosszabb utakon is buszoztunk már. Féltávnál biciklisek tűnnek fel, akik a Halál útjának megmaradt, 30 kilométeres szakaszára készülnek belépni. La Pazban kevés nagyobb biznisz van annál, mint biciklitúrákat szervezni erre a lófarknyi szakaszra. Mi is körbejártuk a lehetőségeket, de 50 dollárnál olcsóbb opciót nem találtunk, jellemzően azonban 80-90 dollárért árulják az izgalmasnak beharangozott, de sokak által lefitymált kalandot. Azért kap újabban lehúzó kritikát a fél napos program, mert a biciklik úgy vannak beállítva, hogy ne tudj gyorsan hajtani. Érthető az elővigyázatosság a túraszervezők részéről, mivel az utóbbi pár évben néhány vakmerő bicajos ott hagyta a fogát, csak hát ettől az egész értelmét veszti. Ráadásul 80-90 dollárból La Pazban vadiúj biciklit lehet venni, úgyhogy maradtunk a busznál.

Ma a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki útonMa a Halál útján nem halnak meg többen, mint bármelyik másik andoki úton

Az út végig csodaszép, nem úgy Coroico, a végállomás. Négy éve jártam itt utoljára, emlékszem, minden fel volt túrva. A helyzet azóta semmit sem változott, ugyanúgy árkok és földkupacok nehezítik a járást a faluban. A magát Bolívia első számú turistaközpontjának nevező Coroico egy igazi porfészek, illetve sárfészek, mivel a köderdei klíma miatt állandóan folyik az iszap az utcákon. Persze az árak itt is az egekbe szöktek, így csak nagy keresgélés után bukkanunk 20 dollárnál olcsóbb szállásra. A pár fiatal által üzemeltetett hostel eléggé lepukkant, a wi-fi nem működik, meleg víz nincs, de az eddigiek ismeretében ezeken nem lepődünk meg. Délben végigolvassuk az éttermek elé kifüggesztett étlapokat és konstatáljuk, hogy a legolcsóbb kaja a 20 dolláros pizza, így a tér végében álló mobil csirkézőnél kötünk ki, ahol magunkba tömünk egy majdnem ehetetlen zsírszárnyast 10 bolivianóért.

Coroico belváros ilyen szépCoroico belváros ilyen szép

Elég borús az idő - ahogy az errefelé lenni szokott -, ezért az egész délutánt a faluban töltjük. Coroico fekvése és klímája pont olyan, mint bármelyik kolumbiai kisvárosé az Andok nyugati lejtőjén, de itt mindenről süt az igénytelenség. Az egy dolog, hogy az önkormányzatnak nincsen pénze leaszfaltozni az utcákat, de a helyiek a saját portájukat sem tartják rendben. Mindenki tocsog a sárban, senki nem vesz egy seprűt, hogy letakarítsa a járdát. Annyira nem történik semmi, hogy naplementekor azon kapjuk magunkat, hogy már egy órája a kisiskolások fociedzését bámuljuk a falu határában.

Ahol nem 20 dollár a kajaAhol nem 20 dollár a kaja

Másnap, akármennyire is borús az idő, elindulunk, hogy felfedezzük a környék nevezetességeit, köztük a Coroicótól kb. 15 kilométerre található Jalancha-vízesést. Bár a hostelben azt mondják, megy arrafelé busz, másfél óra keresgélés után sem lelünk rá a 3x3 utcás faluban, így hát marad a túlárazott iránytaxi. Mire a vízesés lábához érünk, már látjuk, hogy a kirándulásnak nem lesz jó vége - ronda felhők gyülekeznek a völgy felett.

A két bolivianós belépő megvétele után úgy negyed órát sétálunk fölfelé egy ösvényen, mire kibontakozik előttünk a nagy semmi. Ha valaki még életében nem látott vízesést, azt talán elvarázsolja a látvány, de a mindössze 20 méter magas Jalanchánál kismillió szebb zuhataghoz volt már szerencsénk. Hétvége lévén fél Coroico itt gyülekezik, mindenki vadul gázol bele a vízesés előtt kialakított, 10 fokos medencébe. Lövünk pár fotót és menekülőre fogjuk.

Jalancha-vízesésJalancha-vízesés

Gyalog indulunk vissza Coroicóba, mert állítólag van két kisebb vízesés menet közben, de a második előtt ránk szakad az ég. Gyorsan bemenekülünk a zuhatag előtt álló, félig kész házikóba, aminek lépcsőjén ücsörög egy lányka és közli, hogy két boliviano a belépő.

- De mi csak az eső elől menekültünk ide be. Mi van, ha nem áll el? Akkor nem is látjuk a vízesést - tiltakozunk a nyilvánvaló lehúzás ellen.
- Az épület a parkhoz tartozik, úgyhogy fizetni kell - veti oda félvállról.

Egyike a "mesés" coroicói vízeséseknekEgyike a "mesés" coroicói vízeséseknek

Hetven forintról van szó, tehát nem tétel, de az elv nagyon nem szimpi. Végül kifizetjük a kért pénzt. Kicsivel később, szerencsére, eláll az eső, így berohanunk megnézni, mi is került két bolivianóba. Lefotózzuk gyorsan a teljesen jelentéktelen vízfolyást, majd irány Coroico. Húsz perc séta után ismét elered az eső, így bőrig ázva leintjük az első taxit, s visszamegyünk a faluba.

Kétszer sikerült rommá áznunk, a tájból nem láttunk semmit, a vízesések csalódást keltettek, Coroico pedig egy koszfészek, de legalább drága. Nincs miért maradnunk, ezért másnap folytatjuk utunkat a Yungas lejtőin Amazónia felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!